A barátságos tengernagy

Dönitz főtengernagy egyszeriben önelégültté vált, és még fölényesebben viselkedett, mint eddig.

Hogy miért? Akkoriban járt nála látogatóban egy amerikai admirális. Ez a tengernagy eljött hozzám, engedélyt kért, hogy beszélhessen régi ellenfelével, s kijelentette: szeretné látni, hogyan vezetik a börtönt.

A tengernagyot a nagyfejűeknek kijáró tiszteletadásban részesítettem. Bemehetett Dönitz cellájába és – egy közelben álló őrt leszámítva – négyszemközt beszélgethetett vele. Megmutattuk neki a börtön többi részét is, ő pedig köszönetét mondott a börtöntiszteknek meg nekem, azzal távozott.

Itt hagyta viszont nekünk az elviselhetetlen és fölfuvalkodott Dönitzet. S egy pletykát is hagyott maga után, azt, hogy ez az amerikai tengernagy szívből együtt érzett Dönitzcel a fogoly jelen helyzetében. Én, ami hazugságot hallottam, eleresztettem a fülem mellett. Egy börtönben annyiféle kósza hír járja.

Mégis az egyik újsághír Leonard Lyons Amerika-szerte ismert rovatában nemcsak meghökkentett, hanem kifejezetten zavarba is hozott. Lyons a következőket írta: „A nürnbergi per folyamán az Egyesült Államok egyik tengernagya, aki még szolgálati viszonyban van, három szárnysegédjével a per színhelyére érkezett. Ugyanaznap a késő délutáni órákban Dönitz főtengernagy ügyvédje Tom Doddnak (az amerikai jogászcsoport tagjának) levelet mutatott, melyről azt állította, hogy az amerikai tengernagy küldte Dönitznek. A levél így szólt: »Szeretném, ha tudná, hogy az Ön oldalán állok.« Dodd jelentette az esetet Bob Jacksonnak (Jackson főbírónak), aki még aznap este fölhívta telefonon a tengernagyot Bremerhavenben. »Tengernagy úr! Értesülésem szerint Önt a védelem tanújaként akarják felkérni Dönitznek írott levele alapján – mondta Jackson. – Nincs szándékomban visszamenni Nürnbergbe – felelte az admirális. – Az a helyzet, hogy még ma este visszaindulok az Egyesült Államokba.«”

Tehát igaz volt! Ha további bizonyítékot akartam volna szerezni, hogy a tengernagy megtette, amit híreszteltek róla, azt is megtalálhattam Dr. Gilbert egyik jelentésében, melyet a foglyok hangulatáról adott. „Dönitz úgy érzi, nincs miért aggódnia, mivel úgy látja, hogy még az amerikai tengernagyok is ártatlannak tartják – írta Gilbert. – Mindebből az ítélet előtt semmiféle probléma sem származik, de nagy megrázkódtatás lesz számára és káros visszahatással járhat, ha a bíróság álláspontja nem egyezik meg a tengernagyéval.”

Amikor engedélyt adtam a tengernagy látogatására, álmomban sem gondoltam volna, hogy egy magas rangú amerikai katonatiszt barátkozik az ellenséggel, akár a börtönben, akár a börtönön kívül. Abból, amit később megtudtam, nyilvánvaló, hogy Dönitz előtt a régi „mi tengerészek jóban-rosszban tartsunk össze” nótát fújta. Most már elhiszem, hogy az admirálisunk azt az érzést ébresztette Dönitzben, mintha az Egyesült Államok Tengerészeti Minisztériuma mindent meg akarna tenni azért, hogy ellene ne hozzanak ítéletet!

A törvényszék elé idézett tanúk közül talán Rudolf Höss volt a legundorítóbb és legiszonyúbb. Nem a „mi” Rudolfunk, hanem egy nála sokkal félelmetesebb alak. Az egész bíróságot elborzasztotta.

Höss volt Auschwitz egykori táborparancsnoka. Ott állt a tanúk számára elkerített helyen, és határozott „Ja”-val válaszolt Dr. Kurt Kaufmann-nak, Kaltenbrunner védőügyvédjének a kérdéseire. ,,Ja”, mondta beleegyezőleg; amíg ő volt a tábor parancsnoka, emberi lények százezreit pusztították el a táborban. „Ja”; igaz, Eichmann közölte vele, hogy összesen kétmillió zsidót öltek meg Auschwitzban. A bíróság ezután Höss eskü alatt megerősített írásbeli vallomását idézte. A vallomás így szólt:

„1934 óta irányítottam koncentrációs táborokat; 1938-ig Dachauban szolgáltam; 1938-tól 1940 májusáig a sachsenhauseni tábor parancsnokhelyettese voltam, ezután Auschwitzba neveztek ki táborparancsnoknak. Auschwitzot 1943. december 1-ig irányítottam, s itt becslésem szerint legalább két és fél millió ember pusztult el elgázosítás és elégetés révén, azután legalább további félmillió halt meg éhség és betegségek következtében, vagyis a halottak teljes száma hárommillió körülire becsülhető.

Ez utóbbi szám az Auschwitzba küldött foglyok összlétszámának mintegy 70-80 százaléka volt, a fennmaradó foglyokat pedig kiválogatták, és rabszolgamunkára fogták a koncentrációs táborok ipari létesítményeiben. A kivégzettek és elhamvasztottak között volt körülbelül húszezer orosz hadifogoly is (akiket a Gestapo emberei a hadifogolytáborokból válogattak ki); ők a Wehrmacht szállítmányaiban érkeztek Auschwitzba, Wehrmacht tisztek és katonák kíséretében. A kivégzettek között volt mintegy százezer Hollandiába emigrált német zsidó, ezenfelül Franciaországból, Magyarországról, Csehszlovákiából, Görögországból és más országokból hoztak transzportokat. Egyedül 1944 nyarán körülbelül négyszázezer magyar zsidót végeztünk ki.

Az elgázosítás révén való tömeges kivégzések 1941 nyarán kezdődtek és 1944 őszéig tartottak. Én személyesen 1943. december 1-ig ellenőriztem a kivégzéseket Auschwitzban, de a koncentrációs táborok felügyelőségén végzett folyamatos munkám következtében tudom, hogy a kivégzések távozásom után is a fenti módon folytatódtak. A zsidókérdés »végleges megoldása« az Európában élő zsidók teljes kiirtását jelentette. A parancsot, hogy Auschwitzban létesítsek kivégzőberendezéseket, 1941 júniusában kaptam. Ebben az időben a Főkormányzóság területén (Lengyelországban), Treblinka mellett már két kivégzőtábor működött. Látogatást tettem Treblinkán, hogy lássam, milyen módszerrel hajtják végre a kivégzéseket. A treblinkai táborparancsnok elmondta nekem, hogy fél év leforgása alatt nyolcvanezer embert likvidált. Fő törekvése az volt, hogy a varsói gettó valamennyi zsidóját kivégezze. Erre a célra szénmonoxid gázt használt. Én azonban nem találtam elég hatásosnak a módszereit, ezért az Auschwitzban felállított kivégzőhelyiségekben Cyklon-B-t használtam, kristályos ciánhidrogént, melyet a gázkamrákba egy apró nyíláson szórtunk be. A klimatikus viszonyoktól függően 3-15 másodpercig tartott, amíg a gázkamrákban az emberek meghaltak.

A halál beálltát abból állapítottuk meg, hogy a kiáltozás abbamaradt. Rendszerint fél órát vártunk, mielőtt az ajtókat kinyitottuk és a holttesteket eltávolítottuk volna. Miután a holttesteket kivitték, speciális különítmények leszedték róluk a gyűrűket, és kiverték aranyfogaikat. Treblinkával ellentétben egy másik újítást is bevezettünk. A gázkamrákat akkorára építettük, hogy egyszerre kétezer embert fogadhassanak be, míg a treblinkai tábor tíz gázkamrája egyenként csak kétszáz ember befogadására volt alkalmas. Áldozatainkat a következőképpen válogattuk ki: Auschwitzban két SS-orvos teljesített szolgálatot, hogy megvizsgálja a beérkező fogolyszállítmányokat. A foglyoknak egyenként el kellett lépniük az orvosok előtt, akik azonnal döntöttek róluk. Akik alkalmasnak látszottak a munkára, azokat a táborba küldték, a többieket közvetlenül a kivégzőhelyiségekhez kísérték. A zsenge korú gyermekeket válogatás nélkül kivégezték, mivel koruknál fogva képtelenek voltak dolgozni. A Treblinkával ellentétben végrehajtott másik újítás az volt, hogy Treblinkán a foglyok csaknem mindig tudták, hogy ki fogják végezni őket, Auschwitzban azonban azzal igyekeztünk megtéveszteni őket, hogy tetvetlenítő eljáráson mennek keresztül.

Természetesen a foglyok gyakran felfedezték valódi szándékainkat, s ebből aztán gyakran származtak zendülések és különböző nehézségek. Az asszonyok nemritkán elrejtették gyermekeiket a ruhájuk alá, de amikor megtaláltuk őket, ezeket a gyerekeket is kivégeztük. Az volt a parancs, hogy a kivégzéseket titokban kell végrehajtani, de az állandó hullaégetésből származó kellemetlen és émelyítő szag elárasztotta az egész környéket, és a környék lakossága is tudta, hogy Auschwitzban kivégzések folynak …”

Mielőtt Höss aláírta volna a tanúvallomást, ráírta az okmányra: „Értem az itt leírt angol szöveget. A fenti állítások igazak. Vallomásomat önként és kényszer nélkül tettem. Miután a vallomás szövegét elolvastam, azt aláírásommal láttam el Nürnbergben, 1946. április 5-én. Rudolf Franz Ferdinand Höss.”

Az egész bírói testület döbbenten és iszonyodva nézett Hössre, amikor ez a szörnyeteg borzalmas tanúvallomásának igaz voltát elismerte.

Amikor arról beszélt, hogy a gázkamrák falába üvegablakot építtetett, hogy a gyötrődést és haldoklást láthassa, kéjes vigyor jelent meg az arcán. Láthatóan nagyon büszke volt önmagára, amiért mindenki másnál eredményesebb gyilkosnak bizonyult. Magatartása még a szadizmuson is túlment. A bírák döbbenettel nézték, mialatt az apró termetű, mélyen ülő szemű emberke felsorolta viselt dolgait. Sokunknak felkavarodott a gyomra.

Miféle ember lehetett az, akinek az iszonytató gyilkosságokról tett tárgyilagos beismerései megdöbbentették az egész bíróságot?

Goldensohn őrnagy, az elmeorvos, meglátogatta Hösst a cellájában. Walsh atyával, egy katolikus pappal együtt kérdezték ki. Hosszú ideig beszélgettek Höss-szel, s végül Goldensohn valósággal összetörten tért vissza. Később megírta nekem jelentését.

„Höss … négy évig volt az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka. Annak eredményeképpen, amit ő »a koncentrációs táborban végzett kiváló és eredményes munkának« nevez, előléptették a koncentrációs táborok felügyelő hivatalának berlini vezetőjévé. Élettörténetéből kiderül, hogy Baden-Badenben született, nyolc esztendeig tanult iskolában, majd 1916-ban önkéntesként bevonult. 1921-től 1923-ig falun gazdálkodott. Ekkor bebörtönözték, mert bűntársként részt vett egy emberölésben. Azt állítja, hogy négyen agyonverték egyik német honfitársukat valami nézeteltérés miatt, amely az áldozat és négyőjük között merült fel. Tízévi kényszermunkára ítélték, de öt év letöltése után, az úgynevezett Hindenburg-amnesztia idején szabadlábra helyezték, mivel a bűncselekményt politikai gyilkosságnak minősítették.

Az SS-be 1934-ben lépett be, s hamarosan az egyik koncentrációs tábor felügyelője lett. Mielőtt Auschwitzba vezényelték volna, hogy ott koncentrációs tábort létesítsen, megvizsgálta Treblinkán a – szerinte – »tökéletlen« kivégzőhelyiségeket, melyekben szénmonoxidot használtak gyilkos méregként. Ezután tervezte azokat a nagyméretű kivégzőépületeket, melyeket Auschwitzban építettek és üzemeltettek. Azt állítja, hogy 14 éves koráig buzgó katolikus volt, s szülei is annak nevelték. Apja vallásosabb volt, mint az anyja. Látható, hogy – részben tudat alatt – ellenséges érzületeket táplál apja iránt, aki meghalt, amikor Höss 14 éves volt.

Szülei katolikus papnak szánták, ő azonban – állítása szerint – mindig katona szeretett volna lenni, s nem érzett hajlamot a papi pályára. A katolikus egyházzal szakított, »mivel az úgynevezett szent helyek körül sok volt a csalás, különösen a katolikus egyház részéről, melynek tagja voltam, s ez eltérített korábbi merev vallásosságomtól«. Arra a kérdésre, hogy mi volt ez a csalás, azt válaszolta, hogy már nem emlékszik, mivel nagyon régen történt, »de igen sok pénz folyt be az egyházhoz, én pedig úgy láttam, hogy csalás következtében«.

Mindent összevetve úgy tűnik, hogy számára nem léteznek morális vagy erkölcsi értékek; a tömeggyilkosság vádjára közönyösen reagál. Kijelentette, hogy most már látja: ezek a gyilkosságok, melyek két és fél millió áldozatot szedtek, »szükségtelenek« voltak, annak idején azonban szükségesnek és jogosnak látszottak, mivel Himmler (Höss fölöttese) kijelentette: »Ha mi, németek, nem pusztítjuk el a zsidókat, a zsidók fognak elpusztítani minket.« Véleményem szerint Hössnek fogalma sincs az emberélet méltóságának értékéről, képtelen önvizsgálatot tartani, érzelmileg pedig képtelen a bűntudatra, bár most, hogy vád alá helyezték, szavakban kifejez valami ilyesmit. Nem hisz a halál utáni életben. Bűneinek emléke soha semmilyen szorongást vagy gyötrelmet nem okoz neki. Öntudata, melyet a pszichiátria szuperegónak nevez, pszichopatikus. Öngyilkosságra való hajlama nincs.

Arra a kérdésre, hogy vajon cselekedetei saját fizikai vagy elmeállapotában, illetve inkább a nemzetiszocializmus befolyásában lelik-e magyarázatukat, kettős választ kell adni. Jelleme szerint Höss erkölcsi pszichopata, ami önmagában is, de Höss élettörténetével egybehangzóan is a szülők iránti szeretet hiányára, illetve az apa iránti gyűlöletre utal. Ugyanakkor jelen van a nemzetiszocializmus befolyása is, amely lehetőséget adott ennek a szadista pszichopatának, hogy a társadalmi és politikai tisztesség látszatának megőrzésével példa nélkül álló embertelenségeket kövessen el.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!