– Útját állni az agressziónak

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1939 tavaszán feszült katonapolitikai helyzet alakult ki Európában. A fasiszta Németország fontos gazdasági és hadászati pozíciókat foglalt el Európa szívében.

A Szovjetunió határozott lépéseket tett, hogy útját állja az agressziónak, biztosítsa a békét Európában, miközben leleplezte az imperialista célokat a fellángoló háborúban. A Népszövetségben küzdött egy hatásos kollektív biztonsági rendszer megteremtéséért. Ugyanebből a célból a Szovjetunió még 1935-ben kölcsönös segélynyújtási szerződést írt alá Franciaországgal és Csehszlovákiával. A két gazdaságilag fejlett országgal kötött szerződés szilárd alapja is tényleges eszköze lehetett volna a kollektív biztonságnak, a háború megelőzésének az európai kontinensen. Ám a müncheni alku bebizonyította a francia és a csehszlovák kormány ellenséges viszonyát a Szovjetunióhoz, a két ország lemondott arról a katonai segítségről, amelyet a szovjet kormány ajánlott fel nekik abban az esetben, ha ők is magukra vállalják a megfelelő kötelezettségeket.

A megnövekedett háborús veszély körülményei között a Szovjetunió békepolitikája, javaslatai az agresszor megfékezésére óriási jelentőségűek voltak. A Szovjetunió teljesen elszánta magát, hogy útját állja a fasizmusnak. A szovjet kormány megtett minden lehetőt, hogy erőit egyesítse azoknak a burzsoá államoknak az erőivel, amelyeknek nem volt érdekük a világháború kirobbantása.

1939 tavaszán Németország és Olaszország politikájában világosan kirajzolódott az agresszió kiszélesítésének tendenciája. 1939. április 14-én az olasz csapatok elfoglalták Albániát. Németország április 28-án kijelentette, hogy felbontja az 1935. június 18-án megkötött angol-német tengeri szerződést, ugyanakkor megszüntette az 1934. január 26-án megkötött megnemtámadási egyezményt Lengyelországgal. Nagy-Britannia és Franciaország uralkodó köreiben komoly aggodalom keletkezett. Több sürgős intézkedést tettek, hogy biztosítsák magukat Németországgal szemben és nyomást gyakoroljanak rá. Segítséget szavatoltak Lengyelországnak arra az esetre, ha Németország megtámadja. Ugyanilyen ígéretet kapott Görögország, Románia és Törökország. Ám mindennek nem volt lényeges hatása a nemzetközi viszonyokra, és nem változtatta meg a hitleri Németország politikáját. Nyomása fokozódott Lengyelországra. Nagy-Britannia és Franciaország 1939 márciusában – azzal a céllal, hogy hatással legyenek Németországra – tárgyalásokat kezdett a Szovjetunióval a Németország elleni közös tevékenységre vonatkozó szerződés megkötéséről.

A szovjet kormány, megértve, hogy reális veszély egy közeli háború, kész volt minden szükségeset megtenni, hogy a béke fennmaradjon és hatásos intézkedések szülessenek az agresszió ellen. A tárgyalások alapjául az alábbi feltételeket állította fel a Szovjetunióra, Nagy-Britanniára és Franciaországra nézve kötelezően:

– 5-10 évre szóló segítségnyújtási szerződés, a katonai segítséget is beleértve, ha a szerződő felek bármelyikét agresszió érné Európában;

– mindennemű segítséget, katonai segítséget is megadnak a Balti-tenger, a Fekete-tenger és a Szovjetunió határai között levő kelet-európai államoknak, ha azokat agresszió érné;

– a legrövidebb időn belül megvitatni és megvalósítani a három államra vonatkozó katonai segítség formáit és mértékét;

– egymástól függetlenül, a három állam egyetértése nélkül az agresszorokkal nem lehet semmilyen tárgyalásokba bocsátkozni, és nem lehet velük békét kötni.

A Szovjetunió részéről ez komoly lépés volt a három ország erőfeszítésének a fasiszta agresszió elleni egyesítésére, azzal a céllal, hogy együttesen megakadályozzák a második világháborút. A tárgyalások azonban 1939 augusztusának közepéig elhúzódtak, s bebizonyították: az angol és francia uralkodó körök igyekeznek egyoldalú kötelezettségeket ráerőszakolni a Szovjetunióra, ami elkerülhetetlenül háborúba sodorta volna Németországgal, Nagy-Britannia és Franciaország pedig távol tartotta volna magát ettől.

Nagy-Britannia és Franciaország szovjetellenes politikája különösen megmutatkozott azokon a katonai tárgyalásokon, amelyek a Szovjetunió kormányának kezdeményezésére 1939. augusztus 12-én kezdődtek Moszkvában. A szovjet katonai küldöttség, K. J. Vorosilov honvédelmi népbiztos vezetésével, nemcsak arra kapott felhatalmazást, hogy tárgyalásokat folytasson, hanem, hogy olyan katonai megállapodást is aláírjon, amelynek célja egy európai háború kirobbantásának a megakadályozása. A küldöttség az angol-francia-szovjet fegyveres erők együttműködésének három lehetséges változatát javasolta a fasiszta Németország agressziója esetén.

Az első változatra akkor került volna sor, ha a fasiszta Németország megtámadja Nagy-Britanniát és Franciaországot. A szovjet küldöttség kijelentette, hogy ha a német fasiszta csapatok Nagy-Britannia és Franciaország ellen támadnak, a Szovjetunió kiállítja a 70 százalékát azoknak a fegyveres erőknek, amelyeket Nagy-Britannia és Franciaország maga közvetlenül vet be Németország ellen, vagyis ha Nagy-Britannia és Franciaország 90 hadosztályt állít ki, akkor a Szovjetunió 63 lövész- és 6 lovashadosztályt a megfelelő haditechnikával, összesen tehát mintegy 2 millió embert. E változatban az is szerepelt, hogy Lengyelország a Nagy-Britanniával és Franciaországgal kötött szerződés értelmében köteles minden erejével részt venni a háborúban.

A második változatra akkor került volna sor, ha Németország agressziója Lengyelország és Románia ellen irányul. Ebben az esetben Lengyelország és Románia az arcvonalra küldenek minden fegyveres erőt, Franciaország és Nagy-Britannia nyomban hadat üzen Németországnak, és megindul ellene. A Szovjetunió ugyanannyi hadosztályt ad, mint Nagy-Britannia és Franciaország. A szovjet csapatokat ebben az esetben át kell engedni a vilnai folyosón, Galícián és Románián.

A harmadik változat arra az esetre szólt, ha Németország Finnország, Észtország és Lettország területének felhasználásával agresszióját a Szovjetunió ellen irányítja. Ebben az esetben Franciaország és Nagy-Britannia köteles nyomban hadba lépni Németországgal, s a Szovjetunió által bevetett erők és eszközök 70 százalékát az arcvonalba irányítani. Lengyelország megindul Németország ellen legalább 45 hadosztállyal, ha pedig a háború kiterjed Romániára is, köteles abban minden erejével részt venni.

A Vörös Hadsereg vezérkarának főnöke, B. M. Saposnyikov kijelentette a katonai küldöttségek tárgyalásain azt, ha a hitleri Németország megtámadná a szomszédos országokat, a Szovjetunió kész 8-20 nap alatt nagy katonai erőket kiállítani, vagyis 120 lövészhadosztályt, 16 lovashadosztályt, 5000 nehézlöveget, 9-10 000 harckocsit, 5-5500 harci repülőgépet.

Ezek a tények, amelyeket a burzsoá sajtó gondosan elhallgat, arról tanúskodnak, hogy a Szovjetunió következetesen harcolt az agresszió megfékezéséért s azért, hogy az emberiséget megmentse az áldozatoktól, a pusztításoktól.

Nagy-Britannia és Franciaország kormánya nemcsak hogy nem hajlott a Szovjetunió reális javaslatainak az elfogadására, hanem minden módon a katonai bizottság tárgyalásainak a megszakítására törekedett. Másodrangú személyeket küldött Moszkvába, olyan utasításokkal ellátva, amelyeket így lehet jellemezni: késleltessék a tárgyalásokat, mereven zárkózzanak el a francia-angol elképzelések megvitatásától, vagy ismertetésétől. „Az angol kormánynak semmi olyan határozott kötelezettséget nem áll szándékában magára vállalni, amely megkötné a kezét bármely más helyzetben. Éppen ezért a katonai megállapodással kapcsolatban arra kell törekedni, hogy amennyire csak lehetséges, korlátozzuk a legáltalánosabb megfogalmazásokra” – hangzott az egyik utasítás.

Az angol és a francia vezérkar egyidejűleg olyan jellegű feladatokat adott képviselőinek, mint: a legrészletesebben tudják meg a szovjet hadsereg és haditengerészeti erők létszámát és állapotát, győződjenek meg mielőbb mozgósítási lehetőségükről, ismerjék meg a szovjet hadvezetés hadászati terveit. A küldöttségeknek speciális kérdőíveket adtak át, amelyeket fejből kellett megtanulniuk, s melyeket Moszkvába utazásuk előtt meg kellett semmisíteniük. A küldöttségeknek tisztázniuk kellett, melyek a Szovjetunió politikájának alapvető elvei a háború viselésének kérdésében, melyek a szovjet vezérkar nézetei a német és olasz hadászati kérdésekről, mekkora olajkészletekkel rendelkezik a Szovjetunió, melyek a szovjet repülőgépbenzin mutatói. Könnyű tehát megérteni, milyen célokkal érkeztek Moszkvába Nagy-Britannia és Franciaország katonai küldöttségei. Igen távol álltak attól a gondolattól, hogy a fasiszta Németország kollektív megfékezése érdekében egyesítsék a katonai erőfeszítéseket. És teljesítették is kormányaik elvárásait: zsákutcába vitték a tárgyalásokat, s ily módon megértették Hitlerrel, hogy a Szovjetuniónak nincsenek szövetségesei, hogy nyitva áll az út a fasiszták előtt a Szovjetunió megtámadására.

A tárgyalások tehát dugába dőltek és megszakadtak. Ezért minden felelősség a francia és az angol félt terheli. Ezenkívül az angol kormány a moszkvai tárgyalásokkal egy időben titkos tárgyalásokat folytatott Hitlerrel, igyekezve összehozni az imperialista államok tömbjét a Szovjetunió ellen.

Ezekre a tárgyalásokra 1939 júliusának végén, augusztusának elején került sor Londonban. Angol részről Halifax külügyminiszter, Hudson külkereskedelemügyi miniszter és H. Wilson, Chamberlain közvetlen tanácsosa, német részről H. Wohlthat, a négyéves tervek előkészítésénél Göring tanácsadója, Dirksen, a londoni német nagykövet és Kerdta követségi tanácsos vett részt.

Nagy-Britannia miniszterelnöke, Chamberlain, nemcsak tudott ezekről a tárgyalásokról, hanem szenvedélyes híve is volt Nagy-Britannia és Németország közeledésének. „Chamberlain a fasiszta államokkal való megbékélés felülmúlhatatlan szószólója volt – írja az angol újságíró házaspár, William és Zelma Cowtsy. – Arra számított, hogy a kiéhezett fasiszta farkasokat kielégíti engedményekkel, s ha étvágyuk tovább nő, hálából Nagy-Britanniának és Franciaországnak, kelet felé fordulnak és felfalják a Szovjetuniót.”

A tárgyalásoknak igen messzemenő céljai voltak. Tárgyaltak egy angol-német kölcsönös megnemtámadási szerződésről, a befolyási övezetek tiszteletben tartásáról és kiszélesítéséről, a szárazföldi, haditengerészeti és repülőerők számának korlátozásáról.

Ennek bizonyítására elegendő megismerni Dirksen londoni német nagykövet feljegyzését Wohlthat beszélgetéséről, amelyet az Hudsonnal és Wilsonnal folytatott. Többek közt Dirksen azt írta, hogy Nagy-Britannia 1939 júliusában-augusztusában kitartóan törekedett a Németországgal való kölcsönös megnemtámadási szerződés megkötésére. „Ily módon … felvetődnének és megoldódnának oly nagy jelentőségű kérdések, mint a közel-keleti probléma, amely zsákutcába jutott, mint Danzig és Lengyelország, amely háttérbe szorulna és elveszítené jelentőségét. Sir Horace Wilson határozottan kijelentette Wohlthat tábornoknak, hogy a kölcsönös megnemtámadási szerződés lehetővé tenné Nagy-Britanniának a Lengyelország iránti kötelezettségektől való megszabadulást. Ily módon a lengyel probléma élessége számottevően csökkenne.”³ – Dokumenti i matyeriali kanuna vtoroj mirovoj vojni. (Közvetlenül a második világháborút megelőző dokumentumok és anyagok.) 2. sz. Moszkva 1948. 75. old.*

E vitathatatlan tények kétségtelenül azt bizonyítják, hogy az angol kormány a fasiszta agresszió megfékezésére irányuló háromhatalmi egyezmény megkötésére hivatott moszkvai tárgyalások idején a Szovjetunió háta mögött egyezkedett a hitlerista kormánnyal.

Abban a válságos helyzetben, amikor a háború közeledett a szovjet határokhoz, a Szovjetunió kormánya kereste annak módjait, hogyan háríthatná el a veszélyt. Miután a szovjet kormánynak tapasztalnia kellett, hogy az angol és a francia kormány nem akarja megoldani a fenyegető fasiszta agresszió elleni harc fő kérdéseit, a lengyel kormány pedig nyíltan elutasítja a Szovjetunió katonai segítségét, kénytelen volt elfogadni a Németországgal való tárgyalásokat. Nem volt számára más választás.

1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírták a tíz évre szóló szovjet-német megnemtámadási szerződést. Ez az európai erőviszonyok alapos megváltozását eredményezte, és megzavarta azt a tervet, hogy már 1939-ben háborúba sodorják a Szovjetuniót.

Még egy körülményt figyelembe kell venni. 1939 nyarán a Halhin-Gol körzetében konfliktust provokáló Japán számított rá, hogy Németország háborúba lép a Szovjetunióval. Ez arra kényszerítette volna az országot, hogy rendkívül súlyos helyzetben kétfrontos háborút viseljen. A szovjet-német megnemtámadási egyezmény megkötésével a japán militaristáknak ezek az elképzelései meghiúsultak.

A Szovjetunió és Németország közötti egyezmény pozitív szerepet játszott országunk védelmi képességének az erősítésében is. Megkötésével a szovjet kormány egy rendkívül szükséges időhöz jutott, amely lehetővé tette a Szovjetunió védelmi képességének fokozását. A közel kétéves békés időszak igen sokat jelentett országunk számára.

Az utóbbi időben Nyugaton széles körű propagandahadjárat bontakozott ki a háború keletkezési okainak az átértékelésére. Ideológiai ellenségeink – meghamisítva a történelmi tényeket – elferdítetten ábrázolják a háború előestéjén folytatott szovjet külpolitikát, megpróbálják lejáratni a szovjet kormánynak az európai biztonság érdekében tett lépéseit, arra törekednek, hogy összezavarják a háború előtti helyzetről alkotott képet, és hamis közvéleményt alakítsanak ki.

Durván megváltoztatva az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet-német megnemtámadási egyezmény alapgondolatát és jellegét, valamint e szerződés létrejöttének körülményeit, a burzsoá ideológusok megpróbálják befeketíteni a Szovjetuniót, oly módon ábrázolni a helyzetet, mintha a szerződés aláírásával a Szovjetunió elősegítette volna a második világháború kirobbanását. Sőt mi több, az imperializmus legreakciósabb védelmezői azt a hazugságot terjesztik, miszerint a 30-as évek végén reális veszélyként fenyegetett a szovjet fegyveres erők Európába történő behatolása, Hitlert pedig, aki „megelőző háborút” indított a Szovjetunió ellen, Európa és az egész világ kommunizmustól való „megmentőjének” tüntetik fel.

Az ilyesfajta ideológiai diverziónak a célja világos. A ködösítés módszerével, olyan történelmi „tények” fabrikálásával, amelyek elkendőzik a háború igazi okait, torzan ábrázolva a háborút megelőző politikai helyzetet, a reakciós történészek arra törekednek, hogy felmentsék a háború kirobbantásának felelőssége alól a német fasizmust és a nemzetközi imperializmust, és elképesztő hazugságokat terjesztenek a Szovjetunió politikájáról. Például Tippelskirch kijelenti, hogy a Szovjetuniónak sokkal inkább ínyére volt a németekkel való megegyezés, mint az angolokkal és franciákkal, hogy a szovjet állam tette meg az első lépéseket a Németországgal való szerződés megkötése érdekében, s még a Nagy-Britanniával és Franciaországgal folytatott tárgyalások befejezése előtt aláírta azt.

A második világháború előestéjének eseményeivel foglalkozva a nyugati reakciósok váltig erősítgetik: „A Szovjetunió elpártolt az agresszor elleni kollektív harc ügyétől, Oroszország megcsalta szövetségeseit (Angliát és Franciaországot – a szerk.), amikor megegyezett Hitlerrel.” Például az oxfordi egyetem professzora, M. Below kijelenti: a szovjet-német közeledés a Szovjetunió régtől folytatott és következetes külpolitikai irányvonalának a következménye volt. Ő és a hozzá hasonló történelemhamisítók azt terjesztik, hogy a második világháború okait nem a fasiszta államok politikájában, nem az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország irántuk tanúsított engedékenységében, hanem a szovjet kormány politikájában kell keresni, amely – úgymond – feladta a nyugati kormányokhoz való közeledést. De elegendő felidézni a háború előtti években folytatott szovjet politika alapvető tényeit és dokumentumait, hogy meggyőződjünk: éppen a Szovjetunió tett meg minden tőle telhetőt a háború elkerülése érdekében.

Idézzünk fel néhány történelmi tényt. Amikor egyre reálisabbá vált a Németország részéről fenyegető háború, a szovjet kormány több ízben javasolta Nagy-Britannia és Franciaország kormányának erőfeszítéseik egyesítését, 5-10 évre szóló kölcsönös segélynyújtási és együttműködési egyezmény megkötését, ha Európában agresszió robbanna ki. Az angol és a francia kormány kitért egy ilyen szerződés megkötése elől. A második világháború kirobbantása előtt két héttel még folytak Moszkvában a szovjet kormány kezdeményezésére megindult tárgyalások a szovjet, az angol és a francia katonai bizottságok között. Ezeken a tárgyalásokon egyetlen kérdést vitattak meg: egy közös tevékenységi tervnek a kidolgozását arra az esetre, ha a fasiszta Németország agresszióra szánná magát. Ám az angol-francia küldöttek megszakították e tárgyalásokat. Valójában néhány nappal a szovjet-német egyezmény aláírása után K. J. Vorosilov honvédelmi népbiztos a sajtónak adott tájékoztatójában jogosan jelentette ki: „Nem azért szakadtak meg a Nagy-Britanniával és Franciaországgal folytatott katonai tárgyalások, hogy a Szovjetunió megnemtámadási egyezményt kötött Németországgal, hanem fordítva, a Szovjetunió többek közt éppen amiatt kötötte meg a megnemtámadási szerződést Németországgal, mert a Franciaországgal és Nagy-Britanniával folytatott katonai tárgyalások az áthidalhatatlan ellentétek miatt zsákutcába jutottak.”

1939 nyarán, amikor a politikai válság elérte tetőpontját, a Szovjetunió teljes határozottsággal kész volt megfékezni a fasiszta agresszort, megakadályozni a háborút. És ha akkor Nagy-Britannia és Franciaország kormánya teljes megértéssel viseltetik a Szovjetunió politikája, a szovjet kormány gyakorlati javaslatai iránt, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a történelem más úton haladt volna. Ám Nagy-Britannia és Franciaország burzsoá kormánya más utat választott. Gyűlölve a szocialista államot, számítva arra, hogy a német fasizmus kezével fojtja majd meg azt, a hitleristákat ösztönözték a második világháború kirobbantására. Abban reménykedtek, hogy a fasiszta agressziót kelet felé, a Szovjetunió ellen fordítják.

A szovjet kormány és a kommunista párt akkor nehéz választás előtt állt: vagy háborúba keveredik a fasiszta Németországgal az angol és francia ellenséges politika eredményeképp kialakult elszigeteltség kedvezőtlen körülményei között és ezzel veszélyezteti a szocializmus eredményeit, vagy a háború elodázásával lélegzetvételi szünethez jut, s megmenti a Szovjetuniót, a szocializmus országát, a világproletariátus reményeinek előretolt bástyáját. Pártunk a második utat választotta, s a Szovjetunió népeit elvezette a német fasizmus és a japán militarizmus feletti törvényszerű győzelemig.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!