(idézet: És a varsói gettó felkelt)

1

1. Fejezet

Harcolni vagy nem harcolni?

A gettó egyesült illegális szervezetei 1942. november 15-i keltezéssel közel ötvenoldalas jelentést küldtek a londoni lengyel emigráns kormánynak és a Szövetséges Hatalmaknak. A dokumentum „A varsói zsidóság likvidálása”¹ címet viselte, s az „Oneg Szabat” vezetői állították össze. Ma is az egyik legfontosabb és legalaposabb forrás a varsói zsidóság mártíriumának történetéhez.

A jelentés november végén, december első napjaiban jutott el rendeltetési helyére. A Honi Hadsereg különfutára, Jan Kozielewski (Jan Karski) vállalta a továbbítás veszélyes feladatát. Kozielewski, attól való félelmében, hogy a leírtak nem lesznek elég hihetők a nyugati politikusok számára, előzőleg becsempésztette magát a Lublin melletti belzeci haláltáborba, hogy személyes tapasztalataival is alá tudja támasztani a jelentésben foglaltakat.²

A jelentés összeállítói a száraz tények közlésén túl megpróbálták érzékeltetni azt az atmoszférát is, amely 1942 őszére a varsói gettót körülvette. Joggal próbáltak ily módon is az érzelmekre hatni, hiszen sajnálatos módon tapasztalhatták, hogy a meg nem szállt Európa értetlenül és hitetlenül áll szemben a tényekkel, egyszerűen nem képes felfogni, mi is történik a német csapatok által megszállt keleti országokban.

„A páratlanul szép, aranyló lengyel ősz ragyogó fényébe – kezdőik a beszámoló – itt-ott hópehely fehérlik szálldogál ide-oda. Ez a hó valójában … ből, amit az az 500 000 zsidó hagyott hátra, minden vagyonával, bútorával, ládáival, fehérneműs és ruhás bőröndjeivel, fazekaival, tányérjaival, minden háztartási eszközével együtt, akiket keletre evakuáltak. A gazdátlan dolgok – abroszok, kabátok, dunnák, szvetterek, könyvek, bölcsők, iratok és fényképek – összevisszasága a lakásokban, udvarokon, halmokban a tereken. És az a bizonyos hó, ami befedi őket, a varsói zsidók ellen elkövetett számtalan vérfürdő alatt felhasogatott zsidó ágynemű belseje.

A rettenetes csendet revolverdörrenés, gépfegyverkattogás, a német őrjárat gépkocsijának és motorbiciklijeinek zakatolása, a szétvert ajtók és bútorok recsegése töri csak meg. – Alle Juden ’raus! – hangzik a rekedt kiáltás, és indul a halálra ítélt zsidók hátborzongató áldozati menete az SS-tisztek vezette nemzetközi fasiszta banda – litvánok, lettek, ukránok, zsidó rendőrök – csizmáinak ütemes taktusára. Kihalt vagy haldokló házak, utcák, szögesdrótokkal felszabdalva, fapárkányok, amelyek lakótömböket választanak el, de sehol azok az emberek, akik még két hónappal ezelőtt megtöltötték a gettó utcáit, siettek napi elfoglaltságuk után, dolgoztak, vásároltak és eladtak. Olyan elnéptelenedés ez, amilyet a legszörnyűbb dögvész és öldöklés fekete évszázadai sem ismertek – így fest 1942 őszén a varsói zsidó városrész …

… A modern hunok két hónap leforgása alatt annyi gaztettet hajtottak végre, aminek iszonyata semmivel össze nem hasonlítható. Az egész világ szeme láttára 1942 nyarán Varsóból 300 000 zsidót hurcoltak el Treblinkába; legkevesebb egymilliót a főkormányzóság különböző vidékeiről. Ott pedig gázkamrákban gyilkolnak meg mindenkit, a csecsemőktől az öregekig …”³

A lengyel ellenállási mozgalom harcosainak és a varsói gettó képviselőinek félelme, hogy az európai közvélemény bizalmatlanul fogadja a Lengyelországból érkező híreket, teljesen … lengyelországi vérengzésről és a zsidóság töme- … 1942 áprilisában jutottak el Londonba. Nagy-Britannia szkeptikus közvéleménye kezdetben nem akart hitelt adni ezeknek a híreknek. Számukra a terrornak már az a foka is nehezen volt megemészthető és befogadható, aminek híre a németek megszállta Nyugat-Európából jutott el hozzájuk. Azt még el tudták képzelni, hogy a németek nem tartják be a nemzetközi konvenciókat, de körülbelül ez volt elképzeléseik felső határa. A Lengyelországból érkező hírek túlszárnyalták a hihetőség határát, s a szigetországban eleve túlzásként, Hitler-ellenes propagandaként fogadták őket. Voltak, akik a hírek igazságmagvát hajlandóak voltak elfogadni egy olyan megjegyzéssel, hogy a háborúban sok minden előfordul. A népirtást viszont technikailag kivihetetlennek vélték. A Bund egyik tagja, dr. Szmul Zygelbojm, aki a londoni lengyel képviseletben, a Nemzeti Tanácsban a lengyelországi zsidóságot képviselte, 1943-ban a következő levelet írta a Bund vezetőségének Londonból: „… Az itteni közvélemény képtelen volt akkor még [1942-ről van szó. – Sz. K.] felfogni, hogy ilyen szörnyűségek valóban létezhetnek. Úgy vélték, hogy ezek a hírek egyszerűen a németellenes propaganda termékei. Ugyanilyen keserű tapasztalatokat szereztem Amerikában is. Pedig akkoriban a németek bűnei még nem is öltöttek olyan szörnyű méreteket, és a közönség előtt meg újságcikkekben csak azt próbáltam elmondani, amit a saját szememmel láttam, mielőtt elhagytam Lengyelországot. Az emberek ezt is úgy fogadták, hogy biztosan erősen túlzók. Nagyon nehéz volt tehát a hangulatot áttörni …”⁴

1942 elején svájci orvosdelegáció látogatta meg a Gesia utcai börtönt, feltehetően a Nemzetközi Vöröskereszt képviseletében. A delegáció tagjai egyszerűen nem akarták elhinni, hogy a börtönben lévő „bűnözőknek”, akiknek nagy részét halálra ítélték, egyedül az a bűne, hogy illegálisan „átmentek a falon”.⁵

1942 decemberében dr. Herz, Nagy-Britannia főrabbija mondta egyik beszédében: „Ámulatba ejt az a megdöbbentő közömbösség, amit ennek az országnak [Angliáról van szó. – Sz. K.] alsó és felső rétegei a védtelen embermilliók kiirtásával szemben tanúsítanak. A tények nem ismerete sok mindent megmagyarázhat, de ez a nemismeret nagymértékben mesterkélt …”⁶

1942 júliusában a Bund részletes jelentést küldött Londonba Zygelbojmnak a lengyelországi zsidók megsemmisítésére irányuló akcióról. A jelentést közzétette a Daily Telegraph és néhány más nagyobb amerikai és nyugat-európai újság. Zygelbojm a BBC-n keresztül a világ közvéleményéhez fordult, hogy „megnyerje a közvéleményt a Németországgal szemben alkalmazandó megtorlás érdekében”.⁷ Röviddel utána a londoni emigrációs kormány hazai delegátusa is jelentést küldött a lengyel zsidók körében rendezett vérfürdőkről. Mikolajczyk és Zygelbojm a Nemzeti Tanács júliusi ülésén számolt be a lengyelországi fejleményekről. Sikorski, a kormány elnöke és a külügyminiszter megígérte, hogy erőteljes nemzetközi akciókat szerveznek.

1942 decemberében eljutott az a jelentés is a lengyel kormányhoz, amelyben a varsói gettó egyesült illegális szervezetei beszámoltak az 1942. nyári tragédiáról. Az emigráns kormány ennek a jelentésnek alapján, lényegében a jelentésben foglaltakat felhasználva, jegyzéket intézett a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányához. Informálta őket a történtekről, és kérte, tegyenek hathatós lépéseket a további vérengzések megakadályozására. Válaszképpen december 17-én Moszkvában, Londonban és Washingtonban egyidejűleg közzétették a szövetséges hatalmaknak a zsidóság elleni vérengzést súlyosan elítélő közös deklarációját. 1943 áprilisában a Bermudákon nyugati politikusok tanácskoztak a zsidóság sorsáról, de semmilyen hatásosnak ígérkező döntésre, illetve intézkedésre nem határozták el magukat.⁸ A lengyel politikusok egy része szorgalmazta, hogy Németország büntető bombázásával vagy más eszközökkel figyelmeztessék és kényszerítsék rá a német fasisztákat népirtó terveik feladására. Döntés ezúttal sem született. Szmul Zygelbojm úgy érzékelte, hogy ez valóságos szervezett közömbösség, s amikor 1943 májusában hírét vette a varsói gettó végső mártíriumának, önkezével vetett véget az életének. Hátramaradt levelében lelketlen közömbösséggel vádolta mind a lengyel emigráns kormányt, mind a nagyhatalmakat. A közömbösség elleni tiltakozásként fogta fel áldozatát a zsidóság nagy része is. A Nemzeti Tanácshoz intézett egyik kondoleáló levélben a következők olvashatók: „Nem tudta a segítséget kiharcolni nekünk, a kiirtásra ítélt népnek … Életét adta áldozatul a maga és a mi nevünkben, hogy ezzel vádoljon a tehetetlenségért, azért, hogy az egész világ szeme láttára veszejthettek el embermilliókat, s hogy a rengeteg felhívás ellenére nem kényszerítették rá a gazembereket, hogy lemondjanak a népirtásról. A tragédia ellenében nem tudott semmit elérni, s nem tudott másként szolidáris lenni velünk, az egész néppel, inkább saját magát is elveszejtette.”⁹

Arra a kérdésre, hogy a szövetséges nagyhatalmak mit tudtak arról és mit nem, ami Lengyelországban folyik, mit tettek ennek megakadályozására és mit nem, s mit tehettek volna, nem tudunk választ adni ebben a könyvben. Ez a probléma további kutatásokat, elemzéseket igényel. Annyi biztos, hogy a világ nagyon nehezen vette tudomásul mindazt, ami történt. S ez a hitetlenség nem egyszerűen valamiféle tudatos vagy tudatalatti antiszemitizmusból származik. Hiszen nemcsak zsidókat irtottak ki tömegesen, és nemcsak zsidók kerültek a gázkamrákba. A világ mások tragédiájáról sem szívesen vett tudomást. A szörnyűségekkel nemcsak azoknak borzalmas szembenézni, akiket érint, de azoknak is, akik, ha csak egy százalékig is, de felelősnek érezhetik magukat érte.

Nehéz pontosan megállapítani, hány embert is pusztítottak el a német megszállók Varsóban, a gettó likvidálásának első szakaszában. Az illegális szervezetek jelentésében is többféle adat szerepel. A kutatók többsége 300 000, illetve közel 300 000 emberről beszél. A legmegbízhatóbbnak mégis a gettó egyesült illegális szervezeteinek jelentése tűnik, mert ez a hivatalos német adatok felhasználásával július 22-től napról napra kimutatja, hány embert hurcoltak el az Umschlagplatzról. Ezek szerint tehát a varsói gettóban:

Szeptember második felében csökkent a kitelepítés, de 2196 ember mégsem kerülhette el a treblinkai halál tábort.¹⁰

A fentebbi adatok szerint – Ruta Sakowska is ezt tartja könyvében a legelfogadhatóbbnak – az 1942-es nagy népirtás során 275 000 ember elhurcolására került sor. Közülük 254 000-ret bizonyíthatóan Treblinka gázkamrái emésztettek el, körülbelül 6000-ret még elszállítás előtt, helyben agyonlőttek, és körülbelül 11 000-ret vittek munkatáborokba.

Jürgen Stroopnak, a varsói gettó hírhedt hóhérának a jelentése ugyan 310 000-ről beszél, ez azonban későbbi eredetű, és megbízhatóságához a német precizitás ellenére erős kétségek férnek. Azt persze, hogy igazán melyik jelentés adatai állnak közelebb az igazsághoz, azért is nehéz rekonstruálni, mert egyikben sincs feltüntetve azoknak az ezreknek a száma, akiket sikerült menet közben megszöktetni, viszont számos olyan ember is bekerült a vagonokba, aki bejelentés nélkül bujkált a gettóban, s aki nem volt sehol nyilvántartva.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!