Az 1943-as évbe lépve

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A szovjet hadsereg sztálingrádi győzelme hatalmas lendületet adott több új támadó hadműveletnek. Ezeket a szovjet csapatok sikeresen hajtották végre 1943 januárja és márciusa között az Észak-Kaukázusban, a Don felső szakaszánál, Leningrád alatt, a kurszki és a harkovi irányban, valamint a Donyec-medencében.

1943 elejére a hadászati helyzet gyökeresen megváltozott a Szovjetunió fegyveres erőinek javára. Ebben a rendkívül kedvező hadászati helyzetben szervezték meg és folytatták le a fenti hadműveleteket; de ez a helyzet abból a szempontból is meghatározó tényező volt, hogy kedvező körülményeket biztosított a sztálingrádi ellentámadásnak a szovjet hadsereg általános hadászati támadásává fejlesztéséhez is.

Már az 1942. évi novemberi-decemberi hadműveletek során elpusztult, szétszóródott vagy bekerítésbe került a szovjet-német arcvonalon novemberben harcoló ellenséges erőknek csaknem 25 százaléka, 66 hadosztály.⁹ – Ezek közül 22 ellenséges hadosztály a Sztálingrád körzetében bekerített csoportosítás állományában volt.* A hitlerista haderő hatalmas vereséget szenvedett. Ugyanakkor a szovjet hadsereg erői állandóan gyarapodtak. 1942 utolsó két hónapjában sok újonnan megalakult lövész-, harckocsi- és gépesített magasabbegység került a harcoló frontok állományába. Ezzel egy időben mennyiségileg és minőségileg gyarapodott és tökéletesedett a főparancsnoksági tüzér- és repülőerő-tartalék.

A szovjet hadigazdaság túljutott az 1942. évi válságos helyzeten, s egyre több fegyvert, harci technikai eszközt, lőszert bocsátott ki. 1942. november-decemberben mintegy 50 000 löveget és aknavetőt, körülbelül 5000 harckocsit, csaknem 500 harci repülőgépet és közel 30 millió tüzérségi gránátot és aknát gyártott. A mind nagyobb mennyiségben készülő új fegyverek és harci technikai eszközök számottevően javították a szovjet csapatok technikai felszereltségét.

Fokozódott a szovjet csapatok harci jártassága, a hadvezérek vezetési művészete. A harci tapasztalatok alkotó jellegű általánosítása és a csapatok állandóan javuló technikai ellátottsága lehetővé tette a szovjet hadvezetés számára, hogy tökéletesítse a fegyveres erők szervezeti felépítését, alkalmassá tegye a hadsereget a háború megváltozott követelményeinek teljesítésére.

A Barents-tenger és a Novorosszijszk közötti 6000 kilométeres arcvonalon harcoló szovjet csapatokat 12 frontba és egy önálló hadseregbe szervezték.

A Barents-tenger és a Ladoga-tó közötti északi szakaszon a Karéliai Front és a 7. önálló hadsereg csapatai, az északnyugati szakaszon a Leningrádi, a Volhovi és az Északnyugati Front csapatai harcoltak. A nyugati irányban helyezkedtek el a Kalinyini és a Nyugati Front erői, az orjol-brjanszki, a kurszki és a harkovi irányban pedig a Brjanszki Front, valamint a Voronyezsi Front csapatai tevékenykedtek. A Donyec-medencében folytatták a támadást a Délnyugati Front erői és a Déli (a korábbi Sztálingrádi) Front 5. csapásmérő hadseregének jobbszárny-egységei. Ezek január elejére kijutottak a nagy Don-kanyarba, miközben délről átkarolták az ellenség voronyezsi csoportosítását (a „B” hadseregcsoport főerőit), s mélyen a hátába kerültek annak az egész ellenséges csoportosításnak, amely az Észak-Kaukázusban a Dontól délre helyezkedett el. Ebben az időben a Doni Front még a 6. német hadsereg bekerítésével volt elfoglalva Sztálingrád körzetében, és készült annak felszámolására. Észak-Kaukázusban, a Don és Novorosszijszk közötti több mint 1100 kilométeres arcvonalszakaszon a Déli Front főerői és a Kaukázusontúli Front csapatai harcoltak. Velük szemben állt az ellenség „Don” hadseregcsoportjának 4. páncéloshadserege, valamint az „A” hadseregcsoport 1. páncélos- és 17. hadserege – összesen 30 hadosztály.

A szovjet-német arcvonalon harcoló Wehrmacht- és csatlós csapatok összmennyisége 266 hadosztály volt (Németország és szövetségesei szárazföldi erőinek 66 százaléka). Ennek közel fele – 130 hadosztály – az északnyugati és a nyugati arcvonalszakaszon helyezkedett el. Ez a két szakasz együtt valamivel hosszabb volt, mint az egész hadászati arcvonal egyharmada. Minthogy ezekben az irányokban hatalmas ellenséges erők csoportosultak, továbbá mert igen fontos volt a nagy politikai központokba, Leningrádba és Moszkvába vezető útvonalak megbízható védelme, a szovjet Legfelsőbb Főparancsnokságnak is kellően erős csapatcsoportosításokat kellett ezekben az irányokban tartania.¹⁰ – 1943. január 1-én ezekben az irányokban tartózkodott a lövész-magasabbegységeknek közel 50 százaléka, a személyi állomány 47 százaléka, a lövegek és aknavetők 50 százaléka, a harckocsik 40 és a harci repülőgépek 47 százaléka (a harcoló összerőkből).* Kétségtelen, hogy az itteni védelemre idevont nagy erők miatt csökkentek a délen levő szovjet csapatcsoportosítások támadási lehetőségei, ahol pedig sikeresen bontakozott ki a szovjet hadsereg hadászati támadása. Az 1942-1943-as télen kialakult katonapolitikai feltételek közepette ugyanakkor helyes és szükséges volt nagy erőket tartani a nyugati és az északnyugati irányban. Ez lehetővé tette, hogy kedvező lehetőségek mellett ezekben az irányokban is különösebben bonyolult átcsoportosítások nélkül kibontakozzék a szovjet csapatok támadó tevékenysége.

Így tehát az új, 1943. év kezdetére a szovjet csapatok számára rendkívül kedvező, az ellenség számára pedig szerfölött kedvezőtlen helyzet alakult ki az arcvonal déli szárnyán. Minthogy a 6. német hadsereg felmentésére létrehozott ellenséges csoportosításokra a decemberi hadműveletekben döntő vereséget mértek a szovjet csapatok, továbbá mert a bekerítés külső arcvonala igen messzire eltávolodott a bekerített csoportosítástól, az ellenség számára gyakorlatilag lehetetlenné vált egy újabb felmentési kísérlet. Jóllehet ebben az időszakban még jelentős szovjet erőket kötött le a bekerített ellenséges csoportosítás, hadászati jelentőségét egészében már elvesztette. A délen kialakult hadműveleti-hadászati helyzetet jellemezte az is, hogy a Délnyugati és a Déli Front igen kedvező hadműveleti helyzetet foglalt el. Ez lehetővé tette a két front számára a további támadást mind a rosztovi irányban – vagyis az észak-kaukázusi német csoportosítás hátába, annak bekerítése végett -, mind pedig az északnyugati irányban azzal a céllal, hogy dél felől mélyen átkarolják a Don felső szakaszánál, a Voronyezsi Fronttal szemben védekező ellenséges csoportosítást. És mi volt ekkor a főhadiszállás hadászati elgondolása?

A sztálingrádi ellentámadás sikereit kihasználva és az ország egyre növekvő hadigazdasági erejére támaszkodva, a Legfelsőbb Főparancsnokság úgy döntött, hogy áttér a hadászati támadás következő szakaszára, és abba bevonja a harcoló hadsereg főerőit. Ennek során a főcsapást ismét délnyugati irányban akarta mérni. Először az észak-kaukázusi és a felső-doni nagy német fasiszta csoportosítások ellen kellett kibontakoztatni a támadó hadműveleteket 1943 januárjában. Ugyanekkorra tervezték a leningrádi blokád áttörésére irányuló, valamint a Sztálingrádnál bekerített 6. német hadsereg felszámolására hivatott hadműveletet is. E feladatok teljesítése után kellett a szovjet csapatoknak kifejleszteniük a támadást az orjol-brjanszki, a kurszki, a harkovi és a Donyec-medencei irányban.

Meg kell jegyezni: az a döntés, hogy a déli szárnyon mérendő főcsapás érdekében kibontakoztatják a fegyveres erőik hadászati támadását, nem csupán a délen kialakult kedvező hadműveleti-hadászati feltételek alapján született meg (itt ugyanis a szovjet erők csapásai alá került az „A”, a „Don” és a „B” német hadseregcsoport mintegy 100 hadosztálya). A döntés mindenekelőtt a katonapolitikai elképzeléseknek felelt meg. A déli ellenséges csoportosítások szétzúzásával először is végérvényesen elhárulhatott annak veszélye, hogy az ellenség áttör a Kaukázusontúl olajlelőhelyeihez, és meghiúsulhatott a hitlerista vezetés minden olyan elképzelése, hogy Törökországot és más közel-keleti országot a maga oldalán bevon a háborúba. Másodszor, így megtisztíthatták az ellenségtől a Szovjetunió hadigazdaságilag rendkívül fontos körzeteit: az Észak-Kaukázust, a Donyec-medencét, az ország fő szén és kohászati bázisát, a harkovi iparvidéket, továbbá a balparti Ukrajna más körzeteit és városait.

E fontos körzetek felszabadításával számottevően növekedhettek a Szovjetunió ember- és anyagi tartalékai, döntően megjavulhatott az egész katonapolitikai helyzet; s ily módon még kedvezőbb feltételek alakulhattak volna ki a további harchoz, véglegessé téve a háború menetében a Szovjetunió javára bekövetkezett döntő fordulatot.

A főhadiszállás általános elgondolásával kapcsolatban az alábbi feladatok hárultak a frontokra.

A Fekete-tengeri Flottával együttműködő Déli és Kaukázusontúli Frontra hárult az egész észak-kaukázusi ellenséges csoport bekerítése és felszámolása, továbbá az Észak-Kaukázus felszabadítása. A Voronyezsi Front elé azt a feladatot állították, hogy először a Délnyugati Front jobbszárny-csapataival közösen indítson támadást a Voronyezstől délre védő 2. magyar és 8. olasz hadsereg ellen, majd a Brjanszki Front balszárnycsapataival együttműködésben kerítse be és semmisítse meg a Voronyezstől nyugatra levő 2. német hadsereget. A Délnyugati Frontnak, amely a Don felső vidékén és az Észak-Kaukázusban támadó szovjet csapatcsoportosítások között összekötő szerepet játszott, az előbbi csoportosítások támogatásán kívül, a vorosilovgrádi irányban kellett támadnia. A szomszédos frontok több hadseregével és a főparancsnoksági tartalékokkal megerősített Doni Frontnak az volt a feladata, hogy megsemmisítse a bekerített 6. német hadsereget. A leningrádi blokád áttörése a Volhovi és a Leningrádi Front csapataira, valamint a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flottára hárult.

De mit csinált az ellenség? Melyek voltak a Wehrmacht főparancsnokságának legközelebbi hadászati tervei?

Az az igazság, hogy a hitlerista katonai vezetés, jóllehet gyakorlatilag már elvesztette bekerített 6., „legyőzhetetlen” hadseregét, és nem tudta felmenteni, mégsem vonta le a megfelelő józan következtetéseket, nem tanult abból a kemény leckéből, amelyben a szovjet csapatok Sztálingrádnál részesítették a fasiszta csapatokat. Ismét elérhetetlen álmokat szőtt: vissza akarta délen állítani az eredeti helyzetet, és ezzel elkerülni azt az újabb vereséget, amelyet a szovjet fegyveres erők készítettek elő a fasiszta Németország számára.

A hitleristák, túlértékelve erőiket és lehetőségeiket, egyszerre három feladatot akartak megoldani: még egyszer megpróbálták felmenteni Paulus bekerített 6. hadseregét; meg akartak kapaszkodni Észak-Kaukázusban, és tartani akarták magukat a Volgánál. Ám az elkövetkező események ismét bebizonyították a régi igazságot, hogy aki sokat markol, az keveset fog: a hitleristák sem tudták egyik feladatot se megoldani. A szovjet hadvezetés szilárdan kézben tartotta a hadászati kezdeményezést, és rákényszerítette akaratát az ellenségre.

Természetesen a kialakult helyzetben a német hadvezetésnek feltétlenül látnia kellett, milyen veszélyes számára a szovjet csapatok rosztovi irányú támadása, hiszen ennek következtében elkerülhetetlenül bekövetkezik észak-kaukázusi csoportosításának bekerítése, sőt a közeli jövőben a keleti front egész déli szárnyának a teljes felszámolása. Ezért kénytelen volt a délen kialakult helyzet stabilizálása végett az Észak-Kaukázusból kivonni az „A” hadseregcsoport erőinek egy részét, és összefüggő védelmi arcvonalat kialakítani a Don-Novaja Kalitva-Kamenszk-Szalszk-Armavir-Majkop-Novorosszijszk-vonalon. A ,,B” hadseregcsoportnak a kurszki és a harkovi irány fedezése céljából szilárdan tartania kellett a megszállt terepszakaszokat. A „Don” hadseregcsoportnak az volt a feladata, hogy főerőivel fedezze az „A” hadseregcsoport hátát, és biztosítsa a Rosztovon át vezető közlekedési vonalat, 6. hadseregének csapataival pedig folytassa a harcot a bekerítésben, hogy minél nagyobb szovjet erőket kössön le. E csoport feladatai közül kiemelték: „továbbra is meg kell tennie mindent, hogy fenntartsa a 6. hadsereg felszabadításának feltételeit.”

Ez volt a fasiszta hadvezetés hadászati elképzelése a keleti fronton folytatandó harcról, ezt fejtették ki a Hitler által 1942. december 28-án aláírt 2. számú Wehrmacht-főparancsnoksági hadműveleti utasításban. A hitlerista hadvezetés, miután a fenti feladatokat kijelölte a csapatok számára, számos intézkedést tett tartalékok képzésére és átcsoportosítására a szovjet-német arcvonal déli szárnyára.

Január első napjaiban, amikor már kibontakozott a szovjet hadsereg általános támadása, az ellenségnek sikerült hadászati tartalékából 21 hadosztályt a szovjet-német arcvonalra irányítania. Ugyanakkor a német hadvezetőség különleges parancsot adott ki, amely szerint nyugatról hat hadosztályt át kell dobni a keleti arcvonal déli szárnyára azzal a céllal, hogy e hadosztályokból Harkov körzetében egy újabb erős csapásmérő csoportosítást szervezzenek a bekerített 6. hadsereg kiszabadítására. Ezt a különleges parancsot – mint a 2. sz. hadműveleti utasítás kiegészítő parancsát – Hitler 1942. december 31-én este írta alá, tehát ugyanazon a napon, amikor a szovjet csapatok sikeresen befejezték a sztálingrádi ellentámadás második szakaszát, és megkezdték a „Gyűrű” hadművelet, vagyis a bekerített csoportosítás elleni támadás tervszerű előkészítését.

A különleges parancsban ez állt:

„… 1. A 6. hadsereg felmentése céljából február közepére egy páncélos magasabbegységekből álló nagy csoportosítást összpontosítunk Harkovtól délkeletre.

Ennek érdekében gyors ütemben át kell dobni nyugatról az »Adolf Hitler« SS-hadosztályt, a »Reich« és a »Halálfejes« hadosztályt, a »Közép« hadseregcsoport állományából pedig a »Grossdeutschland« hadosztályt. Ezenkívül a megadott időpontra Kijevtől délre még három, nyugatról átdobott gyalogoshadosztályt fogunk összpontosítani. Ezeket a későbbiekben a vasútvonal mentén, a gyorscsoport mögött kell bevetni.

2. Elhatároztuk, hogy az időjárási viszonyoktól függően február közepén támadást indítunk, előreláthatóan a Dontól északra levő körzetből kiindulva Sztálingrád irányában, hogy felmentsük a 6. hadsereget. Ezt a támadást a páncélos csoport, valamint az »A« és a »Don« hadseregcsoporttól elvont más gyorsan mozgó magasabbegységek fogják végrehajtani.
3. A gyorscsoport szétbontakozását és harcba vetését a »Don« és a »B« hadseregcsoport fogja fedezni és biztosítani. Erre vonatkozólag a 2. sz. hadműveleti utasítás marad érvényben.”

De mint ismeretes, a németeknek ez az újabb terve is kudarcba fulladt. A Doni Front csapatai 1943 januárjában ragyogóan végrehajtották a „Gyűrű” hadműveletet és ezzel szertefoszlatták a 6. hadsereg felmentésére vonatkozó ellenséges elképzeléseket. A 6. hadsereg siralmas véget ért; Hitler és klikkje ezzel fizetett kalandorságáért.

De hogyan valósultak meg a szovjet hadvezetés tervei? Hogyan alakult a két fél hadászatának párharca Sztálingrád után?

Egy kissé előreugorva elmondhatjuk: 1943 januárja azzal telt, hogy a sztálingrádi ellentámadás a szovjet hadsereg általános támadásává nőtt. Január első napjaiban a Délnyugati és a Déli Front hadseregei a vorosilovgrádi és a rosztovi irányban folytatták támadásukat. Ezt követően ment át támadásba a sztavropoli irányban a Kaukázusontúli Front Északi Csoportja, Fekete-tengeri Csoportja pedig január 12-én a krasznodari irányban kapcsolódott be a támadásba. Mint már említettük, január 10-én a Doni Front megkezdte a bekerített ellenséges csoportosítás felszámolását. Január 13-án a Voronyezsi Front csapatai, január 26-án pedig a Brjanszki Front csapatai indították meg hadműveletüket a Don felső szakaszánál, Voronyezstől nyugatra és délre védő ellenséges csoportosítás ellen.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!