Befejezés

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

3

Befejezés

Hány felkelő, milyen fegyverzettel állt szembe ezzel a három- (vagy öt-) ezer főnyi, állig felfegyverzett, ágyúkkal, tankokkal, repülőgépekkel támogatott, megdönthetetlennek hitt haderővel? Ez is olyan kérdés, amire a történetírás már nemigen fog tudni pontos választ adni. Megoszlanak a vélemények. Bernard Mark szerint a felkelés kirobbanásakor 750-800 harcosa volt a ZOB-nak. Krakowski szintén ezt az adatot tartja reálisnak, szemben azokkal, akik 2000-re, sőt 3000-re becsülik a ZOB létszámát. A ZOB mellett más szervezett csoportok is harcoltak a gettóban, de ezek tevékenységéről viszonylag keveset tudunk. Sokkal kisebbek voltak, a legjelentősebb közöttük a Zsidó Harci Szervezet, amelynek létszámát egyesek 400-ra becsülték. A közvetett adatok arra utalnak, hogy ennek a csoportnak a harca sem hanyagolható el a felkelés idején, sajnos azonban a történeti munkák a múltban nem fordítottak erre a szervezetre kellő figyelmet. Voltak más, szervezetlen, spontán összeverődött, munkaterületen összekerült, közösen fellépő szervezetek is; ezek szerepére, fegyverzetére és létszámára nincsenek adataink. Bronislaw Mirski visszaemlékezéseiben utal ugyan olyan esetre, amikor a ZOB tagjai szembekerültek egy másik csoport tagjaival; arra is utal, hogy később együtt harcolt velük ez a csoport is,¹³ de annak hovatartozására vonatkozólag az emlékezés meglehetősen bizonytalannak tűnik.

A felkelésben részt vevők számát nagyon nehéz megállapítani azért is, mert sokan menet közben csatlakoztak, odaálltak az elesettek helyére. A gettó lakosságának megsemmisítésére irányuló újabb akció híre sokakat már a felkelés során lendített ki a letargiából és késztetett a végső elkeseredés helyett a harc vállalására.

A felkelők felfegyverzettsége a hitleristákéhoz képest körülbelül 1 a 27-hez volt, legalábbis, ami a gránátok és gránátként használt benzinespalackok számát illeti. A hitleristák fegyverzetének tűzerősségét össze sem lehetett hasonlítani a felkelőkével, hiszen az ágyúkkal, repülőbombákkal, tankokkal a felkelők semmit nem tudtak szembeállítani.

A harcoló egységek leghatásosabb fegyvere néhány ezer gránát és gyújtópalack (Molotov-koktél), néhány száz pisztoly, 25 géppisztoly, 20 puska, 10 géppuska, 20 akna lehetett. Ezek egy részét a gettó harcosai a lengyel ellenállási mozgalom tagjaitól kapták. Nincsenek pontos adataink ezekről az adományokról. Az LMP és a Népi Gárda jelentős szerepet vállalt a felkelés előkészítésében, de nagyobb fegyverkészletekkel akkor még maguk sem rendelkeztek. Néhány puskát, pisztolyt juttathattak csupán a ZOB-nak, és főként az átmenőhelyek megszervezésében, csoportok átdobásában, konspirációs helyek létesítésében nyújtottak nagy segítséget.

A lengyel ellenállás más csoportjai, így a demokratikus értelmiségiekből, illetve volt tisztekből alakult PLAN és KB is bekapcsolódtak a gettó harcosainak megsegítésébe. Fegyvereket juttattak el hozzájuk, sőt egy csoportjuk Henryk Iwanski vezetésével a gettó területére is behatolt és harcolt.

Jelentős segítséget nyújtott a ZOB-nak a Honi Hadsereg is. A fennmaradt források szerint átadott 90 pisztolyt, 500 kézigránátot, 100 egyéb gránátot, 15 kiló plasztikot, géppuskákat, géppisztolyokat, anyagot a robbanópalackok és időzített bombák készítéséhez.¹⁴

A ZOB ezenkívül – igen borsos áron – csempészektől, a feketepiacon is beszerzett fegyvereket. A fegyverek többségét azonban a gettó területén állították elő az ipari üzemekben és illegális kis műhelyekben.

Vajon a felkelők reménykedhettek-e abban, hogy Varsó népe csatlakozik küzdelmükhöz? Megvoltak-e erre a feltételek? Azt hiszem, erre nemmel kell válaszolnunk. Annak ellenére, hogy, mint láttuk, a felkelés idején a Varsóban tartózkodó ellenállási csoportok mindegyike – a szélsőjobboldali (fasisztoid) szervezetektől eltekintve – megpróbált a fal másik oldaláról a harcolók segítségére sietni. A Népi Gárda öt jelentősebb akciót hajtott végre: április 20-án, 22-én, 23-án, 28-ról 29-re virradó éjjel és május 10-én. A Honi Hadsereg négy jelentősebb támadást intézett a német egységek ellen; ezek voltak a Honi Hadsereg első jelentősebb városi fegyveres akciói. Említettük már a többi kisebb szervezet segítő akcióit is. Megmozdultak a szocialista párti egységek, a cserkészek szervezete is stb. Ez azonban együttvéve is nagyon kevés volt ahhoz, hogy hatékony segítséget jelentsen a felkelők számára.

A második világháború történetével foglalkozó kutatóban állandóan fel-feltör a kérdés: nem volt-e hiábavaló ez a szörnyű véráldozat, ez az elkeseredett küzdelem?

1943. május 20-án a Lengyel Munkáspárt lapja a „Harcol a gettó” című cikkében ezt írta: „A varsói gettó hősi ellenállása már egy hónapja tart. Ez a legnagyobb, leghosszabban tartó fegyveres ellenállási akció a megszállt területeken.” Kétségtelenül igaz, hogy ehhez hasonló felkelésre, méghozzá nagyvárosban, a háború éveiben addig még nem került sor. Ebben az időszakban még csak Jugoszláviában öltötte a felszabadító küzdelem általános nemzeti felkelés méreteit.

Az is tény, hogy először a varsói gettó felkelése riasztotta és ébresztette rá igazán a világot arra, mi is történik valójában a front mögött. Eladdig a szörnyűségekről érkezett híreket bizalmatlanul fogadták, visszautasították, egyszerűen képtelenek voltak tudomásul venni szerte a világon.

Befejezésül nézzük meg kissé részletesebben, hogy kerülhetett sor Lengyelországban a zsidóságnak erre az elszigetelt háborújára, ami más országban szinte elképzelhetetlen lett volna.

A megszálló hatóságok kezdettől fogva arra törekedtek, hogy teljesen elkülönítsék a zsidóságot a lengyel társadalomtól. Ez kezdetben hozott is bizonyos sikereket. 1940 márciusában a hitleristák megpróbáltak Varsóban lengyelekkel megrendezni egy zsidópogromot; az ebben közreműködő bűnözőket és lumpenelemeket le is filmezték, majd ezt időnként, a lengyelek antiszemitizmusának bizonyítására, újra és újra levetítették. A lengyel lakosság ezt a magatartást kezdettől fogva elutasította. Maga Blaskowitz német tábornok is világosan felismerte, hogy ez a mentalitás távol áll a lengyel lakosság vallásos érzületétől, és az ilyen cselekedetek „csak a zsidó lakosság iránti mély együttérzést teremtik meg. A lengyelek és a zsidók a mi esküdt ellenségeink keleten, és az elnyomóik elleni gyűlölet talaján gyorsan szövetkezhetnek.”

A második világháború idején a lengyel lakosságnak szintén naponta kellett megküzdenie az életéért. A halál veszedelme állandóan a feje felett függött, ha a megszállók velük szemben nem is alkalmazták a tömegesen a fizikai megsemmisítésnek azokat a módszereit, mint a zsidósággal szemben. Nagyon sok lengyel próbált segíteni zsidó sorstársain, sok ezren életük árán is. Sajnos azonban a lengyelek, de a zsidók között is akadtak olyanok, akik minden morális gátlástól megszabadulva harácsoló, szadista ösztöneiknek engedve vagy csak félelemből, a túlélés reményében odadobták embertársaikat a hitlerista hóhéroknak. Azoknak az ezreknek az élete, akiket a lengyelek mentettek meg, vagy akiket megpróbáltak megmenteni, csak igen nehezen homályosítja el az emberek lelkében azokat a szörnyű emlékeket, amelyeket az elfajzott, gyáva csirkefogóknak, árulóknak a cselekedetei égettek bele. Ezektől, sajnos, a második világháború egyetlen társadalma, így a lengyel, sem volt mentes.

Mindez azonban még nem ad magyarázatot arra a történelem által feltett kérdésre: hogyan kerülhetett sor arra, hogy a német fasiszták szélsőséges céljaikra használhassák fel a lengyelországi helyzetet, és hogy kezdetben szinte minden nagyobb visszhang nélkül folytathassák normális emberi ésszel felfoghatatlan gyakorlatukat.

A választ elsősorban a lengyelek összességével szembeni terrorban kell keresnünk. Ez a megszálló politika felkészületlenül érte az egész lengyel társadalmat, a lengyelországi politikai erőket. Újra kellett rendezni soraikat, és a bizonyos mértékig az első világháborúhoz hasonló megszálló politikára számító elképzeléseiket teljesen át kellett értékelniük, újra fogalmazniuk. Politikai koncepciójukba nem illett bele az azonnali nemzeti felkelés; ezt a szövetséges nagyhatalmak sem szorgalmazták volna még ebben a viszonylag korai időszakban. A német megszállóknak a lengyel lakosság egészével, különösen pedig a zsidósággal szemben gyakorolt népirtó politikáját pedig csak ilyen általános nemzeti felkeléssel lehetett volna meghiúsítani. Ugyanakkor azonban nemcsak ilyen népfelkelésre nem került sor, de az sem következett be, amitől a német megszállók annyira tartottak, ti. hogy a zsidók és a lengyelek korábban építsenek ki együttműködést és szorosabban fogjanak össze. Ennek a mindkét nemzetcsoportot felszabdaló, az összefogást az adott etnikai közösségen belül is megnehezítő vagy egyenesen gátló osztályellentéteken túl történelmi okai is voltak.

A zsidó és a lengyel lakosság közötti történelmileg kialakult elkülönülés sokkal mélyebb volt, mint ahogyan azt az európai közvélemény tudja.

A felhasznált szakirodalom, a visszaemlékezések, a zsidóság elszigeteltségét, magára maradottságát a második világháborúban többek között a lengyel lakosság antiszemitizmusával, zsidóellenességével magyarázzák. Ha ezekben az értékelésekben sok is az érthető szubjektivizmus, mindenesetre olyan életérzést és véleményt fejez ki, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynunk.

Amikor könyvemben antiszemitizmusról szólok, nem a hitleristák vagy a magyar fasiszták fajelméletéről, eltorzult szadista elméleteiről van szó. Ez esetben az antiszemitizmus egyszerűen ellenérzést, bizalmatlanságot takar – nem egy esetben mindkét fél részéről -, a viszonylag zárt közösség együttérzésének hiánya másik közösség iránt. Erre szintén nagyon fontos felfigyelni, mert türelmetlenséget, egyes esetekben egy-egy népcsoport, nemzetiség, nemzet legszörnyűbb kiszolgáltatottságát is eredményezheti, amire a XX. század történelme mind több és több tragikus példát produkál.

A lengyeleknek és a zsidóknak a második világháború során súlyos üldöztetésük ellenére nem sikerült létrehozniuk azt a közös frontot, amitől a német megszállók némelyike félt. Ebben nagy szerepe volt annak a ténynek is, hogy a két világháború között a függetlenségét éppencsak visszanyert Lengyelországban nem sikerült a nemzetek és a népcsoportok közeledését felgyorsítani, feloldani a korábban – az idegen megszállás idején – keletkezett, nem egészen azonos nemzeti érdekekből származó bizalmatlanságot. A neves történész, Madajczyk véleménye szerint az első világháború után kialakult helyzet, a Népszövetség által védelmezett nemzetiségi jog inkább növelte a szakadékot a lengyelek és a zsidók között. A zsidó fogalmát a kulturális elmaradottság fogalmához kapcsolta, ami viszont nehezítette, hogy a zsidóság legalsóbb rétegei „európaizálódjanak”. A lengyel nacionalizmus pedig megakadályozta, hogy a lengyel elem magába szívja ezt a hagyományaihoz ragaszkodó zsidó tömeget. Persze nagy létszámuk és közösségeik zártsága is nehezítette ezt a beolvadást. Az igazság kedvéért azért hozzá kell tennünk, hogy igen sokan voltak a lengyelországi zsidók közül, akik azonosultak a lengyel nép nemzeti törekvéseivel és igen nagy szerepet játszottak a lengyel szellemi élet fejlődésében. Ez azonban a lengyelországi zsidóságnak viszonylag kis részéről mondható el ebben az időszakban, és ezek még nem tudtak olyan erős befolyást gyakorolni, hogy a lengyelek és a zsidók nagy tömegeiben véglegesen eloszlassák az előítéleteket.

A zsidó értelmiség nagy része számára a lengyel kultúra teljesen idegen és közömbös volt. Ortodox körökben még az is előfordult, hogy nem tudtak lengyelül. Sokan voltak köztük, még értelmiségi körökben is, akiknek egyáltalán nem volt kapcsolata lengyelekkel, nem voltak lengyel barátaik. Ez az egymással szembeni idegenség a megszállás időszakában megnehezítette a kapcsolatok kiépítését, s valljuk be, hogy irritálhatott is bizonyos lengyel nacionalista köröket, kispolgári elemeket.

Hozzájárultak a háború kezdeti időszakában ehhez a bizalmatlansághoz a németekkel szemben táplált illúziók is. Ezek egyébként nemcsak a zsidóság, de a lengyelek egy részében is éltek. Mindenesetre annak ellenére, hogy igen sok zsidó származású lengyel kommunista, baloldali, haladó gondolkodású ember fogott fegyvert Varsó védelmében a németek ellen és esett el a lengyel függetlenségért, sokakban jogosan vagy jogtalanul élt az az előítélet, hogy a zsidóságot nem érdekli a lengyel államiság sorsa. Ez volt talán az a legérzékenyebb pont, amely nehezítette az ellenállási mozgalomban a lengyelek és a zsidók egymásra találását. Hosszú, keserves tapasztalat, a lengyelországi zsidóság majdnem teljes pusztulása és a lengyel társadalom kegyetlen megtizedelése kellett hozzá, hogy a lengyelek és a zsidók nagy tömegei megértsék: a német fasiszták közel azonos sorsra szánták őket, s ezt csak nagyon határozott közös fellépéssel lehetett volna megakadályozni. Ezt a történelmi tanulságot levonni talán még most sem késő. Az egymás iránti vádaskodások nem segíthetnek, de az elmaradt nagyon szigorú, őszinte elemzés talán tanulságul szolgálhat a mának és útbaigazításul más népek sorsának alakításában is.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!