Frontok gyűrűjében

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

A párt Központi Bizottsága és a kormány határozott intézkedéseket tett, hogy megszervezze az intervenciós és fehérgárdista roham visszaverését. Az ország központi kerületeiből a keleti frontra küldték a Vörös Hadsereg egyes alakulatait, továbbá fegyverzetet és lőszert. A szovjet hadsereg harci szellemének erősítésére kommunistákat küldtek a hadseregbe.

A Volga mentén, az Urálban, Szibériában, a Távol-Keleten, északon és a Kaukázusban a Vörös Gárda és a Vörös Hadsereg helyi osztagai harcra keltek az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen. Ezek az osztagok, amelyek a városokban és a járásokban, munkásokból és parasztokból alakultak, felfogták az első ellenséges csapások teljes súlyát.

Az ellenállás közvetlen szervezői, a dolgozó tömegek fegyveres harcának vezetői a helyi pártszervezetek, szovjetek és szakszervezetek voltak. Az Uráli Területi Pártbizottság felszólította az uráli pártszervezeteket, hogy álljanak az intervenció elleni harc élére.

A permi pártbizottság 1918 nyarán az alábbi felhívással fordult a munkásokhoz és parasztokhoz:

„Veszélyben a forradalom! …

Keljetek harcra, Urál szabadságszerető fiai! Álljatok mindnyájan a Vörös Hadsereg soraiba! Váljanak völgyeitek és szakadékaitok az árulók és az ellenforradalmárok temetőivé!

Veszélyben a Vörös Urál! Mindnyájan fegyverbe!”

A felhívásra az uráli kommunistáknak csaknem kétharmada; a minyári, a sziszertyi, a nyizsnyijtagili, az alapajevszki, az irbiti és más üzemek csaknem valamennyi munkása a frontra ment. A szegényparasztság számos fegyveres osztaga ugyancsak beolvadt a Vörös Hadseregbe.

Mihelyt Szamárában veszélyes helyzet alakult ki, a forradalmi bizottság, amelynek elnöke Kujbisev volt, kihirdette a városban az ostromállapotot. Minden fegyvert fogható kommunistát mozgósítottak. A vas- és fémmunkások és a bőripari munkások szakszervezete három-négy nap alatt több mint kétezer főből álló fegyveres munkásosztagokat alakított.

Munkásosztagok alakultak Omszkban, Novonyikolajevszkben és más szibériai ipari központokban. A Bajkálon-túlon és a Távol-Keleten partizánosztagok és katonai alakulatok jöttek létre, és tanúsítottak heves ellenállást az intervenciósokkal és Szemjonov fehérgárdista bandáival szemben. Az intervenciósok mögöttes területein egyre nagyobb méreteket öltött a partizánmozgalom, amelynek élén az illegális pártszervezetek álltak.

Mind a külföldi intervenciósok, mind pedig gyámoltjaik — a belső ellenforradalmárok — véres terrorral sújtották a szovjet népet. A burzsoá-földesúri diktatúrát legvadabb formájában állították vissza mindenütt, ahol az ellenforradalmi erők átmeneti győzelmet arattak. Az üzemekbe, a bányákba visszatértek a régi tulajdonosok, hogy külföldi és fehérgárdista szuronyok segítségével igyekezzenek pótolni a mulasztottakat. A munkásokat a legleplezetlenebb és legkegyetlenebb módon kizsákmányolták. A földeket és a learatott termést elvették a parasztoktól, s átadták az 1917 októbere előtti birtokosoknak. Büntető osztagok, bitófa, golyó, testi fenyítés — így festett az a „szabadság”, amelyet az eszer-mensevik „kormányok” és az angol— francia—amerikai Intervenciósok hoztak.

Az ellenség által elfoglalt vidékeken tízezreket vetettek börtönbe. A Volga és a Káma vizén „haláluszályok” siklottak, amelyeknek bűzös börtöneiben százával szorongtak a meztelenre vetkőztetett, éhségtől és szomjúságtól gyötört, szörnyű halálra ítélt emberek. Számárából 2700 munkást és parasztot indítottak „halálvonattal” kelet felé. Közülük mintegy kétezret agyonlőttek.

Az intervenciósok északon is sötét emlékeket hagytak hátra. A külföldi megszállás idején minden hatodik északi lakos foglya volt a murmanszki vagy az arhangelszki börtönnek, illetve gyűjtőtáboroknak. Csupán az arhangelszki börtönben egy év alatt 38 000 ember fordult meg. Közülük több mint kilencezret vadállati módon meggyilkoltak. Mugyjug szigetén és Jokanygében, a Kola-félsziget egy lakatlan részén az intervenciósok gyűjtőtábort létesítettek, ahol az emberek tömegestől pusztultak a kibírhatatlan nehéz munkától, az éhezéstől, a hidegtől, a betegségektől és a kínzásoktól.

Különösen bestiális módon bántak az intervenciósok a fogoly vöröskatonákkal. Ralph Albertson, az északi intervenció egyik amerikai részvevője később ezt írta: „Nemegyszer hallottam, amint a tisztek megparancsolták katonáiknak, hogy ne ejtsenek foglyokat, hanem öljék meg az ellenfél katonáit még akkor is, ha fegyvertelenek … Gázlövedékeket használtunk a bolsevikok ellen, de véleményem szerint még nem is ez volt a legnagyobb kegyetlenség … Egy ízben több mint harminc foglyot lőttünk agyon, hogy három gyilkos tettét megtoroljuk. És amikor elfogtuk Borok népbiztosát, holttestét pőrén az utcán hagytuk, tizenhat bajonettszúrásból eredő sebbel.”⁴¹ R. Albertson: Fighting without a war. New York 1920. 86—90. old.*

Ilyen rendet honosítottak meg az intervenciósok és a fehérgárdisták az általuk elfoglalt területeken. Mindezeken a helyeken a fehérterror legnyíltabb, legféktelenebb formája uralkodott.

De a nemzetközi imperializmus terrorpolitikája jelentősen túlment a megszállt területek határain. A szovjetország legnagyobb politikai és gazdasági központjaiban — Moszkvában és Petrográdban — földalatti ellenforradalmi mozgalom tevékenykedett, s az amerikai, a francia és az angol diplomaták irányításával rendkívül veszélyes szovjetellenes összeesküvés érlelődött. Moszkvában az összeesküvés lelke Lockhart angol „diplomata” és Poole amerikai konzul volt. Petrográdban az összeesküvők élén Cromie brit tengerészeti attasé állt.

Az összoroszországi Rendkívüli Bizottság (VCSK) szervei azonban keresztülhúzták az ellenség aljas számításait. Az összeesküvők bíróság elé kerültek. Mint kiderült, legfőbb céljuk az volt, hogy ellenforradalmi fordulatot idézzenek elő Moszkvában és Petrográdban, s fizikailag megsemmisítsék a kommunista párt és a szovjet kormány vezetőit. Az összeesküvők elsősorban Lenin életére törtek.

1918 nyarán az antant-ügynökök több gálád terrorakciót bonyolítottak le. Júniusban orvul meggyilkolták Volodarszkijt, a petrográdi pártszervezet tekintélyes vezetőjét. Augusztus 30-án halt meg árulók golyójától Urickij, a petrográdi rendkívüli bizottság elnöke, a párt hű fia.

Ugyanezen a napon szenvedett súlyos sebesülést Lenin.

… Augusztus 30-án este a proletariátus nagy vezére beszédet mondott a moszkvai Michelson-gyár (ma: Vlagyimir Iljics Művek) munkásainak gyűlésén. A dolgozók viharos lelkesedéssel fogadták Lenint, s lélegzetüket visszafojtva hallgatták izzó, szenvedélyes hangú beszédét, amelyben megmagyarázta, mi a proletárdiktatúra és mi jellemzi a burzsoá diktatúrát.

Lenin egyszerű és minden munkás számára érthető szavakkal világította meg, miért hazugok a demokratikus jelszavak, amelyekkel a burzsoá és a kispolgári pártok bűvészkednek. Ezek a pártok szabadságról és egyenlőségről szavalnak, s közben a földbirtokosok és a tőkések vagyonának megőrzéséért harcolnak. S vajon létezhet-e szabadság és egyenlőség ott, ahol a paloták, az üzemek, a bankok a kizsákmányolok kezén maradnak?

„Nekünk viszont egyetlen jelszavunk, egyetlen jelmondatunk van: mindenkinek, aki dolgozik, joga van az élet javaihoz. A semmittevőket, a parazitákat, akik a dolgozó nép vérét szívják, meg kell fosztani ezektől a javaktól. És mi ezt hirdetjük: mindent — a munkásoknak, mindent— a dolgozóknak!”⁴² Lenin Művei. 28. köt. Szikra 1952. 82. old.*

Mindezt nehéz lesz érvényesíteni a gyakorlatban — mondotta Lenin —, hiszen a burzsoázia veszett ellenállást tanúsít. De a proletariátusnak feltétlenül győznie kell ebben a harcban: mindenütt tömörülnek köréje a népi erők, növekszik a külföldi munkások osztályöntudata. Most az a feladat — hangsúlyozta —, hogy megvédjük a szocialista forradalmat, visszaverjük az intervenciósok és a fehérgárdisták támadását, „hogy eltiporjuk ezt a bandát, amely a szabadság és egyenlőség jelszava mögé bújva, százával és ezrével lövi főbe a munkásokat és a parasztokat.

Választanunk kell: győzelem — vagy halál!”⁴³ Ugyanott, 83 old.*

Amikor Lenin befejezte beszédét, a föllelkesült munkástömeg elindult, hogy kikísérje. S ekkor az üzem udvarán hirtelen néhány pisztolylövés dörrent egymás után. A lövéseket Fánya Kaplan, egy eszer terrorszervezet tagja adta le, a jobboldali eszerek vezető szervének utasítására. Lenin súlyosan megsebesült.

A borzalmas hír futótűzként terjedt el az országban. A dolgozó milliók — akik szívükbe zárták Lenint — követelték a forradalom ellenségeinek igazságos és szigorú megbüntetését.

„Beszélni sem érdemes arról, hogyan vélekedünk erről a merényletről, amely meg akart fosztani minket az ön irányításától — írta Leninnek az OK(b)P moszkvai városi konferenciája. — ígéretet teszünk Önnek és saját magunknak, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel ártalmatlanná tesszük azokat a gazembereket, akik a proletariátus szemében annyira értékes emberek életére törnek.”⁴⁴ A polgárháború története. Dokumentumok és anyagok gyűjteménye három kötetben. 1918—1922. I. köt. Szovjetszkaja Rosszija kiadása. 1960. 204. old.*

A vlagyimiri szervezet kommunistáinak gyűlése az alábbi táviratot küldte Krupszkajának:

„Kedves elvtársnő, a vlagyimiri kommunisták Önnel együtt mélységesen aggódnak a proletárforradalom szeretett tanítójának és vezérének végtelenül drága életéért. Valamennyi szervezetünkben óriási riadalmat keltett a merénylet híre, amely az ellen irányult, aki zseniális elméjével előre látta a fejleményeket és pontosan megjelölte mindenkinek a teendőjét az orosz forradalom rendkívül bonyolult történelmi pillanatában. Ez a riadalom felébresztette az alvókat, felrázta az elfáradtakat.”⁴⁵ Ugyanott, 205. old.*

A rjazani kormányzóság szegény paraszt-bizottságainak kongresszusán hozott határozat így szólt:

„Mélyen megrendített minket a Lenin elvtárs ellen elkövetett merénylet, s egyhangúlag kijelentjük, hogy a társadalmilag és politikailag felszabadult proletariátus és szegény nép véglegesen szétzúzza, eltiporja az ellenforradalmat.”⁴⁶ Ugyanott, 209. old.*

„Vlagyimir Iljics sebei — a mi sebeink — írta felhívásában a Keleti Front Forradalmi Katonai Tanácsa. — Az ő fájdalma jobban égeti a szívünket, mint az ellenséges golyó. Ettől a perctől fogva még kíméletlenebbül, még könyörtelenebbül harcolunk a gálád ellenséggel szemben.”⁴⁷ Ugyanott, 206. old.*

A déli front csapatai a Leninnek írt levelükben így foglalták össze érzéseiket:

„A hadsereg felháborodva értesült a köztársaság szeretett vezetője ellen elkövetett gaztettről. A hadsereg még keményebben markolta meg a puskát, még elszántabban állt oda a géppuskákhoz és az ágyúkhoz, szoros gyűrűt vonva vezére, Lenin körül … A sebeiből szivárgó vér elfelejteti velünk bajainkat, nélkülözéseinket, megszenteli zászlóinkat, hogy győzelmesen lobogjanak a szocialista forradalom élén, amikor Moszkvába visszük őket győzelmes szuronyainkon.”⁴⁸ Ugyanott.*

A nép követelte, hogy hirdessék ki a vörösterrort a köztársaságban. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság szeptember 2-án elhatározta:

„A munkás-paraszt hatalom ellenségeinek fehérterrorjára a munkások és a parasztok a burzsoázia és ügynökei ellen irányuló tömeges vörösterrorral fognak válaszolni.”⁴⁹ A polgárháború története. 3. köt. 217. old.*

A munkások és a parasztok — válaszul a Lenin életére törő gálád merényletre — még szorosabban tömörültek a kommunista párt és a szovjethatalom köré.

*

Zord idők voltak ezek! Ellenforradalmi lázadások tűzvésze, az intervenciósok elleni súlyos harcok — ezt hozta a viharos 1918-as esztendő a világ első szovjetköztársasága számára.

Az antant-imperialisták katonai támadása és a belső ellenforradalom megélénkülése a szovjethatalom létét fenyegette. Ukrajnában, Belorusszijában és a Baltikumban német megszállók; Murmanszkban és Arhangelszkban angol—amerikai—francia intervenciósok, Vlagyivosztokban és a Tengermelléken japán, amerikai és angol csapatok; Szibériában, az Urálban, a Volgamellék középső részein a lázadó csehszlovák hadtest és eszer-mensevik fehérgárdista bandák; a Kaukázus északi részén Gyenyikin fehérgárdista „önkéntes hadserege”; a Don mentén Krasznov fehérkozák serege; Közép-Ázsiában angol intervenciósok, a Kaukázusontúlon német—török és angol bitorlók, valamint burzsoá nacionalista bandák garázdálkodtak. A hátországot pedig összeesküvések és kuláklázadások fojtogatták.

A szovjetköztársaság a frontok gyűrűjébe került; az ellenség elvágta legfőbb nyersanyagforrásaitól, fűtőanyagbázisaitól és gabonatermő vidékeitől.

Halálos veszedelem fenyegette a szovjetországot. Véget ért a rövid ideig tartó békés lélegzetvételi szünet, az a békés munka, amellyel a munkások és a parasztok „A szovjethatalom soron levő feladatai” című híres Lenin-műben vázolt terv szerint hozzáláttak a szocializmus építéséhez.

1918 nyarán hazánk új korszakba, a külföldi katonai intervenció és a polgárháború korszakába lépett.

Az intervenciósok és a fehérgárdisták súlyosan tévedtek, amikor gyors győzelemre és Moszkva elfoglalására számítottak. Az egész dolgozó nép, élén a kommunista párttal, elszánt harcra kelt a szovjetköztársaság védelmében. A szovjet fegyveres alakulatok önfeláldozó, hősies harcukkal meghiúsították az Urálban, Szibériában, a Volgamelléken és a Távol-Keleten az ellenség elképzeléseit. A hátország bomlasztására irányuló kísérletek sem váltak be. Már az intervenciósokkal és a belső ellenforradalommal vívott első csaták megmutatták a világnak a fiatal szocialista állam nagy erejét.

De a frontgyűrű széttöréséhez, az ellenforradalom leveréséhez, a szovjethatalom megvédéséhez óriási erőfeszítésre volt szükség. Milliók fogadták el a lenini szavak könyörtelen igazságát:

„Választanunk kell: győzelem — vagy halál!”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!