Manstein sikertelen „revánsa”

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A szovjet hadsereg támadása kiterjedt a szovjet-német arcvonal egész déli szárnyára. A Délnyugati Front magasabbegységei elérték Zaporozsjénél és Dnyepropetrovszknál a Dnyeper átkelőhelyeit, s ezzel elzárták a Donyec-medencei ellenséges csoportosítás visszavonulási útját. A Voronyezsi Front Poltavához ért, és megszakította az összeköttetést a „Don” és a „Közép” hadseregcsoport között. Amikor a szovjet csapatok széles arcvonalon elérték a Dnyepert, szétszakították a hitleristák egész keleti arcvonalát. A déli szárnyon bekövetkezett újabb vereség, a csatlósok hadseregeinek szétzúzása, valamint a Voronyezsi és a Kurszki terület legfontosabb részeinek, a Donyec-medence egy részének, a harkovi iparvidéknek meg Rosztovnak az elvesztése odavezetett, hogy a fasiszta táborban elmélyült a sztálingrádi vereséggel megkezdődött katonai-politikai válság. Goebbels, a fasiszta trubadúr, kénytelen volt a háború folyamán először szót ejteni a német haderő súlyos helyzetéről. „Keleten katonai vereség ér bennünket – ismerte be. – Az ellenség ezen a télen olyan elkeseredetten szorongat bennünket, hogy az minden emberi képzeletet felülmúl, és példátlan a történelemben.”

A hitlerista vezetés rendkívüli intézkedésekkel próbálta az arcvonal déli szárnyán visszaállítani a korábbi helyzetet. Kihasználta, hogy Európában nem volt második front, s minden rendelkezésére álló erőt és eszközt összeszedett, és keletre küldött. Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban és a Balkánon csökkentették a fasiszta helyőrségeket, s legharcképesebb egységeiket a balparti Ukrajnába szállították. A kórházakból elbocsátott sebesültekből összeállított menetzászlóaljakat a megtépázott hadosztályok feltöltése céljából a frontra irányították.

Mindamellett a hitlerista hadvezetés úgy látta, kevés az ereje, hogy délen visszaállítsa az eredeti helyzetet Ezért megparancsolta, hogy a 17. hadsereg állítsa le a „Kis föld” szovjet védői elleni hadműveletét, és Novorosszijszk alól Zaporozsje körzetébe dobja át a 198. gyalogoshadosztályt. A 17. hadsereg parancsnokától azt követelte, hogy vonjon ki még két gyalogoshadosztályt Észak-Kaukázusból. Az arcvonal különböző szakaszairól összeszedegetett önálló zászlóaljakat és századokat ugyancsak sietve a déli szakaszra irányították a szovjet támadás visszaverésére.

Ugyanakkor a németek óriási mennyiségű hadianyagot is szállítottak a szovjet-német arcvonal déli szárnyára. Németország és a megszállt országok hadiüzemeinek minden termékét – harckocsikat, repülőgépeket, lövegeket – a keleti arcvonal déli szárnyán harcoló csapatoknak küldték.

A Német Szárazföldi Csapatok Főparancsnoksága, hogy javítson déli helyzetén, már február első napjaiban hozzálátott a Délnyugati és a Voronyezsi Front elleni ellentámadási terv kidolgozásához. Az ellentámadásról véglegesen a zaporozsjei február 17-19-i értekezleten döntöttek, amelyen Hitler, továbbá Manstein, Kleist, Jodl és más tábornokok vettek részt.

Az ellentámadás tervének az volt a lényege, hogy Krasznográd körzetéből és a Krasznoarmejszkojétól délnyugatra eső területről Pavlográd ellen mért erős páncélos csapásokkal szétzúzzák a Délnyugati Front Dnyepropetrovszk előteréig előretört csapatait, visszaszorítsák őket az Északi-Donyecen túlra, s ily módon helyreállítsák a német csapatoknak a Donyec-medencéből a zaporozsjei és a dnyepropetrovszki Dnyeper-átkelőhelyekhez vezető közlekedési vonalait. Ezután, átcsoportosítva az erőket Harkov délnyugati körzetébe, a harkovi irányban erős csapást akartak mérni a Voronyezsi Front csapataira, újból el akarták foglalni Harkovot és Belgorodot, majd visszaállítani a német védelmet az Északi-Donyec mentén. E két feladat megoldása után – az általános helyzet alakulásától függően – tovább akartak támadni Kurszk irányában, ahová Orjol déli körzetéből a 2. páncéloshadseregnek kellett volna találkozó irányú csapást mérnie. A német fasiszta hadvezetés úgy számított, hogy a Kurszkra mért két csapás eredményeképpen a várostól nyugatra még nagyobb szovjet csoportosítást keríthet be, mint Harkov környékén.

A terv kidolgozásával együtt haladt az ellentámadás gyakorlati előkészítése. Február 7-én megkezdődött a 4. páncéloshadsereg hadosztályainak átcsoportosítása a Don alsó szakaszának vidékéről Krasznoarmejszkoje déli körzetébe. Február 8-án Harkov környékén megszervezték a „Lanz” hadműveleti csoportot, s ennek rendelték alá az ott harcoló SS páncéloshadtestet is. A német hadvezetés valamennyi délen harcoló csapat egységes vezetése céljából az egykori „Don” csoport bázisán február 13-án megalakította a „Dél” hadseregcsoportot, s ennek rendelte alá a „Lanz” hadműveleti csoportot, a 4. és az 1. páncéloshadsereget, valamint a „Hollidt” hadműveleti csoportot. Február 18-ra e hadseregcsoport állományába mintegy 30 hadosztály tartozott, közöttük 13 páncélos és gépesített. Az ellentámadás általános irányításával a „Dél” hadseregcsoport parancsnokát, E. Mansteint bízták meg. A Krasznográd körzetében és a Krasznoarmejszkojétől délnyugatra összpontosuló csapásmérő csoportosítások egységes vezetésére Dnyepropetrovszkba telepítették át a 4. páncéloshadsereg parancsnokságát. Az ellentámadás kezdetének időpontját 1943. február 19-20-ára tették.

Bár az ellenségnek nem sikerült mindazokat az erőket összevonnia és összpontosítania, amelyeket az ellentámadásra szánt, mégis jelentős csapatcsoportosítással rendelkezett a Donyec-medencében a Délnyugati Front elleni csapás céljára: 12 hadosztálya volt ott, köztük hét páncélos és egy gépesített. Az ellenséges magasabbegységeket kellőképpen felszerelték, s részben átfegyverezték az új típusú „Tigris” harckocsikkal. A csapásmérő csoportosítás hadosztályai mintegy 800 harckocsival rendelkeztek. Tevékenységük támogatására az ellenség hatalmas repülőerőt, több mint 750 repülőgépet szánt, amelyek Poltava, Dnyepropetrovszk, Gyebalcev és Donyeck repülőterein települtek.

Minthogy nem sikerült felfedni a német hadvezetés szándékait, ráadásul helytelenül értékelte az ellenséges erők átcsoportosítását a Donyec-medencében, a szovjet hadvezetés nem a reális helyzetnek megfelelően döntött a szovjet-német arcvonalon folytatandó további hadműveletekre vonatkozóan. A főhadiszállás a „Dél” hadseregcsoport részéről nem várt aktív, támadó jellegű ellentevékenységet, ezért a Voronyezsi, a Délnyugati és a Déli Front erőit az ellenség üldözésére irányította a balparti Ukrajnában azzal az elgondolással, hogy még a tavaszi olvadás előtt eljussanak a Dnyeperhez a Csernyigov és a folyótorkolat közötti hatalmas arcvonalszakaszon. A Voronyezsi Frontnak a jobbszárnyon Lgov, Gluhov, Csernyigov, a balszárnyon Poltava és Kremencsug irányában kellett kifejlesztenie a támadást. A front nyomban Harkov felszabadítása után azt az azonnal végrehajtandó feladatot kapta, hogy minél messzebb űzze a hitlerista csapatokat a várostól, és tegye lehetővé az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság kormányának az ottani tevékenységet.

A Délnyugati Front általános feladatát – mint már említettük – a főhadiszállás február 11-i direktívája úgy határozta meg, hogy a Donyec-medence felszabadítása után lendületesen tovább kell támadnia a Dnyeper alsó folyása felé Kremencsug és Nyikopol között. A Déli Front csapatai Nyikoloptól délre elérték a folyót.

Ugyanakkor a főhadiszállás február közepére több nagy támadó hadműveletet tervezett a nyugati irányban is, a „Közép” hadseregcsoport ellen. Ezekbe a hadműveletekbe nemcsak az adott irányban harcoló frontok erőit akarta bevonni, hanem a saját nagy hadászati tartalékait is, közöttük a Doni Front két összfegyvernemi hadseregét (a 65. és a 21. hadsereget) és a front egy légi hadseregét (16). Ezeket a friss erőket a főhadiszállás egy új frontban, a Központi Frontban egyesítette, amelynek élére K. K, Rokosszovszkij tábornokot nevezte ki. A Központi Frontnak február 15-re Kurszktól északnyugatra, Fatyezs és Lgov között, a Brjanszki és a Voronyezsi Front csatlakozásán kellett szétbontakoznia és támadásba átmennie, hogy kifejlessze e két front sikerét, és kijusson a „Közép” hadseregcsoport főerőinek a hátába.

Amikor a délnyugati és a nyugati irányban levő frontok elé ilyen hatalmas arányú támadó feladatokat állított, a főhadiszállás sajnos nem tette meg a szükséges intézkedéseket a déli szárny frontjainak megerősítésére. Minden felszabadult erőt és újonnan képzett tartalékot kizárólag az orjol-brjanszki arcvonalszakaszra, a Központi Front tevékenységi sávjába irányított. A későbbi események bebizonyították, hogy a déli szárnyon lebecsülte az ellenséget, a Délnyugati és a Voronyezsi Front lehetőségeit pedig túlértékelte mind a főhadiszállás, mind pedig e két front parancsnoksága.

Milyen helyzetben voltak a két front csapatai, és milyenek voltak a lehetőségeik? A Voronyezsi Front több mint egy hónapon át állandóan támadott. Eközben sikeresen végrehajtott három támadó hadműveletet, mintegy 450 kilométer mélységben. A Délnyugati Front még hosszabb időn át vett részt a szovjet hadsereg hadászati támadásában. Ennek következtében február derekára a két front hadtápvonalai meglehetősen elnyúltak, a csapatok nagyon kifáradtak, az egységeknél és a magasabbegységeknél anyagi hiányok mutatkoztak: mindenekelőtt kevés volt a lőszerük és az üzemanyaguk, de emberben, fegyverzetben és harci technikai eszközökben is hiányt szenvedtek.

A „Dél” hadseregcsoport parancsnoksága február 19-én, nem várva meg a 4. páncéloshadsereg valamennyi hadosztályának átcsoportosítását, parancsot adott csapatainak az ellentámadás megindítására. Február 18-19-én felújították a támadást a Délnyugati és a Voronyezsi Front csapatai is. Ily módon a szovjet-német arcvonal déli szárnyán igen sajátos helyzet alakult ki.

Az első öt napon mindkét fél igyekezett megoldani támadó feladatait. A Dnyeper és az Északi-Donyec közötti sávban lényegében hatalmas méretű találkozó ütközetek bontakoztak ki. Ám a Délnyugati Front jobbszárny csapatainak, amelyeket az ellenség túlerejű páncélosegységei a szárnyak irányából támadtak, hamarosan be kellett szüntetnie saját támadó hadműveletét, és védelembe kellett átmennie. Ugyanakkor a Voronyezsi Front sikeresen támadott egész tevékenységi sávjában, a 2. német hadsereg és a „Kämpf” hadműveleti csoport hadosztályai részéről nem ütközött jelentősebb ellenállásba.

A Délnyugati Front parancsnoksága hosszabb időn át képtelen volt helyesen értékelni a délnyugati irányban kialakult helyzetet. Úgy vélte, hogy a front jobbszárnya elleni ellenséges harckocsicsapások célja csak az, hogy fedezzék a „Dél” hadseregcsoport főerőinek kivonását a Donyec-medencéből, s ezért egészen február 23-ig azt követelte a 6. hadseregtől és a front gyorscsoportjától, hogy teljesítsék az eléjük kitűzött támadó feladatokat. Így azután sem a frontnál, sem a hadseregeknél nem tettek semmiféle védelmi intézkedést. A Délnyugati Front parancsnoksága és törzse csak február 23-án szabadult meg téves helyzetértékelésétől, és először jelentette a főhadiszállásnak, hogy az ellenség nagy erőkkel támadásba ment át a front jobbszárnyán. A front jobbszárny-csapatainak akkor semmiféle hadműveleti tartalékuk nem volt az ellenséges támadás elhárítására. Közben a helyzet rendkívül élessé vált. A 6. hadsereg sávjában az ellenséges páncéloshadosztályok már elérték Lozovaját, a front erősen meggyengült gyorscsoportja pedig súlyos védelmi harcok közepette visszavonult Barvenkovóba (a négy harckocsi hadtestnek összesen csak 20 harckocsija maradt). A frontparancsnok csak február 25-én adott parancsot a csapatoknak, hogy vonuljanak vissza az Északi-Donyechez, és szervezzenek védelmet a jobb parton. A Délnyugati Front jobbszárnyának a február 26-tól március 3-ig tartó hosszú harcokban legyengült csapatai a túlerejű ellenség nyomására visszavonultak az Északi-Donyechez, Harkovhoz, Balaklejához és Izjumhoz, egyre inkább fedezetlenül hagyva a Voronyezsi Front balszárnyát. Március 3-án estére a Balaklejától 20 kilométerre északnyugatra levő Andrejevka és Krasznij Liman között védelemre rendezkedtek be a folyó bal partján, s itt megállították a német fasiszta csapatokat.

Ily módon a Dnyeper és az Északi-Donyec között a február 18-tól március 3-ig terjedő időszakban vívott harcok során a támadás lendületes kifejlesztése helyett a Délnyugati Front jobbszárny-csapatainak fel kellett adniuk a Donyec-medence felszabadított északkeleti körzeteit, és vissza kellett vonulniuk az Északi-Donyechez. Ennek következtében súlyos helyzet alakult ki a szomszédos Voronyezsi Front balszárnyán, ahol reálissá vált a veszély, hogy a német fasiszta csapatok elérik Harkovot.

A német „Dél” hadseregcsoport parancsnoksága még február 28-án megparancsolta csapatainak, hogy kezdjék meg az ellentámadás második szakaszát, vagyis fejlesszék ki a csapást a harkovi irányban. Minthogy az ellenséges páncélos csoportosítás elérte a Voronyezsi Front szárnyát, a frontparancsnok azt a feladatot tűzte csapatai elé, hogy védelmezzék meg Harkovot, hiúsítsák meg az ellenség bekerítési szándékát, s állítsák meg ellentámadását. E feladatok teljesítése érdekében leállította a rilszki, a szumi és a poltavai irányokban folyó támadást, és védelembe rendelte csapatait.

Hogy csapást mérjen a Voronyezsi Frontra, az ellenség 16 gyalogos-, hat páncélos- és egy gépesített hadosztályt vetett be (mintegy 180 000 embert), továbbá 750-800 páncélost és rohamlöveget, körülbelül 3400 löveget és aknavetőt, valamint 500 harci repülőgépet, amelyek a poltavai, dnyepropetrovszki és zaporozsjei repülőtereken voltak összevonva.

Március 4-én a harkovi irányban megkezdődött a védelmi ütközet, s március végéig tartott. A 69. hadsereg és a 3. harckocsihadsereg március 16-ig Harkovtól nyugatra és délnyugatra, majd magának a városnak a megtartásáért vívott védelmi harcokat. Végül mégis fel kellett adni Harkovot, s a 3. harckocsihadsereg egységei az Északi-Donyec mögé vonultak vissza.

Március 8-a emlékezetes nappá vált. Ezen a napon esett át a tűzkeresztségen Harkov mellett, Szokolovo körzetében a Szovjetunióban megalakított első reguláris csehszlovák egység, Ludvík Svoboda ezredes 1. önálló Csehszlovák Zászlóalja. Különösen vitézül harcolt a zászlóalj első százada Otakar Jaros főhadnagy vezetésével, aki aztán hősi halált halt az egyenlőtlen küzdelemben. A fasiszták elleni harcban tanúsított hősiességéért és bátorságáért halála után a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. A cseh Otakar Jaros volt az első külföldi, aki e magas kitüntetést megkapta.

Március 11-24. között védelmi harcok folytak a belgorodi irányban. Szovjet részről kezdetben, március 17-ig, a 40. és a 69. hadsereg, az ellenség részéről pedig a „Kämpf” hadműveleti csoport és a 2. német hadsereg egy hadteste vett részt. Harkov elfoglalása után a német hadvezetés a belgorodi irányba dobta át az SS páncéloshadtestet is, a szovjet hadvezetés pedig odairányította a hadászati tartalékában levő két összfegyvernemi hadsereget. A védelmi ütközet azzal végződött, hogy megszilárdult a Szumi-Volcsanszk közötti arcvonal, amelyet később a kurszki kiszögellés déli arcvonalának neveztek.

A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának hadászati tartalékaival megerősített Voronyezsi Front tehát aktív és szívós védelmi tevékenységével március végére teljesen megállította a német fasiszta csapatok február 19-én kezdett Donyec-medencei és harkovi ellentámadását. Ebben döntő szerepe volt a főhadiszállás kellő időben történt beavatkozásának. Már március 8-án segítséget nyújtott a Voronyezsi Frontnak azzal, hogy a Délnyugati Front jobbszárnyán levő erők egy részét elvonta, s ezek csapást mértek a Harkovot délről megkerülő ellenségre. Március 9-én három harckocsihadtestet adott át a Voronyezsi Frontnak: kettőt a Délnyugati Frontról, egyet pedig a saját tartalékából. Március 11-én a főhadiszállás utasította a Központi Front parancsnokát, hogy 21. hadseregét irányítsa Kurszk déli vidékére, ahol az március 13-tól a Voronyezsi Front alárendeltségébe került. Ugyanakkor meggyorsították a 64. hadsereg átdobását Sztálingrád körzetéből a Voronyezsi Front sávjába, az Északi-Donyechez (ez a hadsereg hivatalosan már február 28-tól a front alárendeltségébe tartozott). Ezzel egy időben a főhadiszállás Obojan körzetében összpontosította a főparancsnoksági tartalékban levő 1. harckocsihadsereget, hogy megbízhatóan lezárja a kurszki irányt. Mindezek következtében az erőviszonyok döntően a szovjet csapatok javára változtak meg a Voronyezsi Front sávjában, és ebben az irányban megszilárdult az arcvonal. Manstein „revánsa” nem sikerült.

1943. V. Sztálin, a német ellentámadás mérlegét megvonva, 1943. május 1-i 195. sz. parancsában megállapította: „A németek arra számítottak, hogy Harkov térségében körülzárják a szovjet csapatokat, és »német Sztálingrádot« rendeznek számunkra. Ámde meghiúsult a hitleri hadvezetésnek az a kísérlete, hogy elégtételt vegyen Sztálingrádért.” Az ellenség nem tudta visszaszerezni a már elvesztett hadászati kezdeményezést és megvalósítani az ellentámadás harmadik szakaszát, vagyis azt, hogy a „Dél” és a „Közép” hadseregcsoport közös erőfeszítésével bekerítse és megsemmisítse a kurszki kiszögellésben levő szovjet csapatokat. Mint majd látni fogjuk, az ellenség ezt 1943 nyarán ismét megkísérelte, de újból sikertelenül, s ez a kudarc katonai katasztrófába juttatta a hitlerista haderőt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!