Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
2. A döntő nyugati áttörés

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

2. A döntő nyugati áttörés
(1839—1850)

A régi hódítók valamennyien az északi és északnyugati szárazföldi határokon keresztül törtek be Kínába. Évszázadokon keresztül ez volt Kína főkapuja és legnagyobb védelmi problémája. A tengerpartot a hatalmas Csendes-óceán hullámai védték. Nagyobb zavar ezen a határvonalon sohasem volt — eltekintve a középkori japánok elszórt kalóztámadásaitól, vagy később a portugál és holland kalandorok néhány hajójától. Anglia, amely akkoriban a leghaladottabb és legerősebb ország volt, csak a tizenkilencedik század elején zúzta be ágyúival ezt az elhanyagolt hátsó kaput. Kína régi, biztosan védett határából egyszerre az egész ország legsebezhetőbb pontja lett. Főkapu lett a hátsó kapuból.

Anglia arra kötelezte Kínát, hogy nyissa meg területét a külföldi megbízottak és a kereskedelem számára. Erőszakkal elragadta Hongkongot. Rákényszerítette Kínára az első „egyenlőtlen szerződést”, amely az idegen kereskedelmi létesítmények számára jóformán diplomáciai területenkívüliséget biztosított, a nyugatiakat — és később a japánokat — kivonta a kínai jog hatálya alól. Az ilyen szerződés elidegeníthetetlen jogot biztosított az idegen misszionáriusoknak, hogy ott prédikálhatnak és építhetnek templomot, ahol akarnak.

Az áttörés hatása irtózatos volt. Nyomban kiderült, hogy Kína nem a „világ közepe” és Ázsia legerősebb erődítménye többé — hanem teljesen védtelen az ellen a támadás ellen, amely India sorsára akarja juttatni. A kényszerű nyugati behozatal — először az indiai ópium, azután az olcsó gyári áruk — felfordította az ország pénzügyi helyzetét és tönkretette kéziiparát.

A kínai hivatalnokok gyűlölték a „barbár” bekerítést, de látták: ha a nyugati tudomány segítségével nem teszik erőssé országukat, akkor nem kerülhetik el a teljes nyugati uralmat. A legyengült Mandzsu-háznak még volt annyi ereje, hogy minden újítást ellenezzen. Ezek a mandzsuk — ha magukba szívták is Kína kultúráját — az országot még mindig nem hazájuknak, hanem személyes birtokuknak tekintették. Ilymódon élesedett az ellentét a hivatalnokok és a dinasztia között. Az előbbiek közül néhányan belemerültek a nyugati politikai és termelési formák tanulmányozásába és azon gondolkodtak, hogyan lehetne azokat Kínában is alkalmazni.

Kínát akkoriban az mentette meg a teljes gyarmatosítástól, hogy egyszerre több hatalom is ki akarta aknázni erőforrásait — és gyengeségét. Az angolok, franciák és a cári Oroszország kínai cselekedeteit nagymértékben befolyásolta, sőt korlátozta az európai egyensúlyban gyökerező viszonyuk. Sok esetben szinte semlegesítették egymást.

Az akkori kisebb hatalmak képviselői is megjelentek Kínában. Az Egyesült Államok akkor a maga határainak kiterjesztésével volt elfoglalva, nem kívánt tehát tengerentúli birtokokat. Különben is gyenge volt még ahhoz, hogy beleszólhasson egy régi feltételek között vívott birodalomszerzési versenybe. Ettől függetlenül azért szó volt amerikai érdekekről is, hiszen az USA pionír-szerepet töltött be a kínai kereskedelemben azóta, amióta az első „Yankee Clipper”-ek kifutottak Bostonból, hogy éljenek a forradalom-szerezte kereskedelmi szabadsággal. Ennek a kereskedelemnek a védelmében az USA fokozatosan használni igyekezett a „legnagyobb kedvezményt élvező nemzet” és a „nyitott ajtó és egyenlő lehetőség” elvét. Ezek az elvek később távolkeleti politikájának alapjává váltak.

Ezt a politikát csak nagyon ritkán magyarázták helyesen — és nagyon gyakran félreértették. Célja nem az volt, hogy Kínát erősítse, vagy jogot adjon neki arra, hogy tetszése szerint nyissa vagy csukja az ország kapuit. Éppen ellenkezőleg: az volt a célja, hogy mindenki számára egyenlő jogok mellett biztosítsa a nyitott ajtót. Ha például Anglia és Franciaország arra használták tüzérségüket, hogy Kínát az élelmiszeradó csökkentésére kényszerítsék, vagy arra, hogy új kikötőket nyissanak — akkor ezeket a „legnagyobb kedvezményt élvező nemzeteket” illető új jogokat Amerikára is ki kellett terjeszteni. Owen Lattimore ezt „műkedvelő imperializmusnak” nevezte és azt mondotta: lényegét ez a két szó fejezhetné ki: „engem is!”

Az Egyesült Államok természetesen akkoriban még nem volt elég erős ahhoz, hogy ilyen tételt támogathasson. Az elvet inkább azért fogadta el, mert annak a korszaknak igazi nagyhatalmai — Anglia, Franciaország és a cári Oroszország — is úgy találták, hogy különböző nézeteltérések helyett helyesebb, ha az egyikük által elért kiváltságokból valamennyien részesülnek. Lényegében ezt a politikát később Anglia és Amerika együtt dolgozták ki. A kínai idegen érdekeltségek mintegy kartellt alkottak. A közös jogokat gyakran nem egy-egy hatalom, hanem az egész diplomáciai testület közös jegyzékei védelmezték. Bármenynyire civakodott is a fehér ember világa — Kína felé még több évtizedig közös frontot mutatott.

A Mandzsu-dinasztia természetesen nem nagyon örült ennek. Gyengeségében azonban mégis meglátta, hogy a helyzetből bizonyos előnyöket lehet húzni. A nyugati hatalmak egymással ellentétes érdekei nem engedték meg, hogy bármelyik közülük teljesen birtokba vegye Kínát. A pekingi kormány volt az a szervezet, amely felelősen egyenlő feltételeket szabhatott a különböző együttműködő hatalmaknak. Ilymódon valamennyi ilyen hatalomnak érdeke volt ennek a kormánynak a fennmaradása. Persze ez rendkívül költséges biztosítás volt — de bizonyos kockázatot mindenesetre kiküszöbölt. Kétségtelen, hogy hosszú lejáratra megőrizte Kína önállóságának egy bizonyos minimumát. Ez megvolt, de Szun Jat-szen, a kínai nép nagy vezetője keserűen jegyezte meg: ez a politika nem gyarmattá, vagy félgyarmattá, hanem „mindenki gyarmatává” tette Kínát.

Ez a politika, eredetétől függetlenül, egyedülálló helyzetet biztosított Amerikának Kína irányában. Az USA első követei, mint Anson Burlingame, mindig hangsúlyozták, hogy az amerikai állam a gyarmatosítók elleni forradalomból született. Az USA eleinte nem veti részt a kínai földrablásban és 1900-ig csapatokat sem küldött Kínába. Az angolok ennek a politikának láttán gúnyosan jegyezték meg: nincs is szükség arra, hogy Amerika csapatokat küldjön, hiszen amúgyis részt kap mindazokból a kereskedelmi és törvényes előnyökből, amelyekért Anglia erőszakot kénytelen alkalmazni és gyűlöletet arat. Ebben az állításban több igazság van, mint költészet — de nem az akkori idő elkeseredett Kínája számára. Igaz, hogy Amerika nem harcolt érdekükben — de nem harcolt más sem. A fődolog az, hogy legalább nem közeledett feléjük puskával a kezében.

SaLa

A munkásállam és a párthét

A moszkvai párthét a Szovjethatalom nehéz napjaiban zajlott le. A földbirtokosok, a kapitalisták és barátaik, Gyenyikin sikerein felbuzdulva, kétségbeesett energiával fokozzák összeesküvő munkájukat, a burzsoázia még görcsösebb erőfeszítéssel igyekszik rémületet kelteni, minden eszközzel alá akarja ásni a Szovjethatalom szilárdságát. Az ingadozó, bizonytalan, öntudatlan nyárspolgárok s velük együtt az intellektuelek, az eszerek, a mensevikek — mint rendesen — még bizonytalanabbak lettek, és ők voltak az elsők, akiket sikerült is megijeszteniük a kapitalistáknak.

De úgy gondolom, jobb is, hogy a moszkvai párthét egybeesett ezekkel a nehéz percekkel, mert az ügynek így többet használ. Nem parádéra kell nekünk a párthét. Kirakat-párttagokra ingyen sincs szükségünk. A mi pártunk, a forradalmi munkásosztály pártja, az egyetlen olyan kormánypárt a világon, amelynek nem az a legfőbb gondja, hogy a taglétszámát növelje, hanem az, hogy a tagság minőségét javítsa, hogy a pártot megtisztítsa a „befurakodóktól”. Már többször átregisztráltuk a párt tagjait, hogy kiűzzük ezeket a „befurakodókat”, hogy csak az öntudatos és a kommunizmus iránt őszinte odaadással viseltető tagokat hagyjuk meg a pártban. Felhasználtuk a frontra való mozgósítást, felhasználtuk a kommunista szombatokat, hogy megtisztítsuk a pártot azoktól, akik csak a kormányzó párt tagságával járó előnyöket akarják „élvezni”, akik nem akarják viselni a kommunizmus javára végzett önfeláldozó munka terheit.

És most, amikor fokozott mértékben folyik a mozgósítás a frontra, a párthétnek az az előnye, hogy nem csábítja azokat, akik be akarnak furakodni a pártba. Csak az egyszerű munkásokat és szegényparasztokat, a dolgozó parasztokat hívjuk nagy számban a pártba, nem pedig a spekuláns parasztokat. Ezeknek az egyszerű tagoknak a pártba való felvétellel nem ígérünk és nem adunk semmilyen előnyt. Ellenkezőleg, a párt tagjaira ma a szokottnál nehezebb és veszélyesebb munka hárul.

Annál jobb. Csak a kommunizmus őszinte hívei, csak a munkásállam lelkiismeretes és odaadó hívei, csak a becsületes dolgozók, csak a kapitalizmus idején elnyomott tömegek igazi képviselői jönnek majd a pártba.

Csakis ilyen párttagokra van szükségünk.

Nem reklám, hanem komoly munka céljából van szükségünk új párttagokra. Ezért hívjuk őket a pártba. A dolgozók előtt szélesre tárjuk a párt kapuit.

A Szovjethatalom a dolgozók hatalma, amely a tőke igájának teljes megdöntéséért harcol. Erre a harcra a városok és gyári központok munkásosztálya kelt fel elsőnek. Ez a munkásosztály vívta ki az első győzelmet és meghódította az államhatalmat.

A munkásosztály magához fűzi a parasztok többségét. Mert csak a kupeckedő, a spekuláns paraszt húz a tőkéhez, a burzsoáziához, de nem a dolgozó paraszt.

A legfejlettebb, legöntudatosabb munkások, Petrográd munkásai adták a legtöbb embert Oroszország kormányzására. Mi azonban tudjuk, hogy az egyszerű munkások és parasztok között nagyon sokan vannak, akik odaadóan szolgálják a dolgozó tömegek érdekeit és vezető munkára alkalmasak. Köztük igen sok a szervező és adminisztráló tehetség. A kapitalizmus elzárta előttük az utat. Mi azonban mindenképpen segítjük és segítenünk is kell őket, hogy előrejussanak és hozzáfogjanak a szocializmus építésének munkájához. Nem könnyű megtalálni ezeket az új, szerény, névtelen tehetségeket. Nem könnyű bevonni az állami munkába ezeket az egyszerű munkásokat és parasztokat, akiket a földesurak és a kapitalisták évszázadokon keresztül elnyomtak és megfélemlítettek.

De éppen ez a nehéz munka az, amit el kell végeznünk, feltétlenül el kell végeznünk, hogy a munkásosztályból, a dolgozó parasztságból, mélyebbről merítsünk új erőket.

Lépjetek be a pártba, elvtársak, pártonkívüli munkások és dolgozó parasztok! Nem ígérünk nektek ezért előnyöket, nehéz munkára, az államépítés munkájára hívunk benneteket. Ha a kommunizmus őszinte hívei vagytok, fogjatok bátrabban a munkához, ne féljetek attól, hogy új és nehéz ez a munka, ne zavarjon benneteket az a régi előítélet, hogy állítólag csak az tud megbirkózni ezzel a munkával, akinek hivatalos képesítése van. Ez nem igaz. A szocializmus építésének munkáját mind nagyobb számban vezethetik és kell is, hogy vezessék egyszerű munkások és dolgozó parasztok.

A dolgozók tömegei velünk vannak. Ez a mi erőnk. Ez a világkommunizmus legyőzhetetlenségének forrása. Minél több új dolgozót a pártba a tömegből, hogy önállóan vegyenek részt az új élet építésében — ezzel a módszerrel küzdünk minden nehézség ellen, ez a mi győzelmünk útja.

1919. X. 11.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 228- sz.
1919. október 12.

Lenin Művei. 30. köt. 48—50. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

A vöröskatona elvtársakhoz

Elvtársak! Vöröskatonák! A cári tábornokok — Jugyenyics északon, Gyenyikin délen — mégegyszer megfeszítik erejüket, hogy legyőzzék a Szovjethatalmat, hogy visszaállítsák a cár, a földbirtokosok és kapitalisták uralmát.

Tudjuk, hogyan végződött Kolcsak hasonló kísérlete. Kolcsak nem sokáig tudta félrevezetni az uráli munkásokat és a szibériai parasztokat. Amikor az uráli munkások és szibériai parasztok észrevették a csalást és saját bőrükön érezték a tisztek, a földesúri és kapitalista csemeték véget nem érő erőszakoskodásait, a botozást, a fosztogatást — segítettek Vörös Hadseregünknek, hogy leverje Kolcsakot. Az orenburgi kozákok egyenesen a Szovjethatalomhoz pártoltak.

Ezért szilárd a hitünk, hogy legyőzzük Jugyenyicset és Gyenyikint. A cári és földbirtokosi uralmat nem sikerül visszaállítaniok. Soha! Gyenyikin hátában már lázadoznak a parasztok. A Kaukázusban magasra csapott a Gyenyikin elleni felkelés lángja. Zúgolódnak és elégedetlenkednek a kubáni kozákok, akik nem jó szemmel nézik Gyenyikinnek a földbirtokosok és az angolok érdekében elkövetett erőszakoskodásait és rablásait.

Legyetek szilárdak, vöröskatona elvtársak! A munkások és parasztok egyre tömörebben, egyre tudatosabban, egyre határozottabban kelnek a Szovjethatalom védelmére.

Előre elvtársak, vöröskatonák! Harcra a munkás- és paraszthatalomért, a földbirtokosok ellen, a cári tábornokok ellen! Mienk a győzelem!

1919. X. 19.

N. Lenin

Megjelent 1919-ben.

Lenin Művei, 30. köt. 55. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa