Gazdaság és politika a proletárdiktatúra korszakában

A Szovjethatalom kétéves jubileuma alkalmából kisebb brosúrát szándékoztam írni a címben jelzett kérdésről. A mindennapi munka sietsége közben azonban mindeddig nem sikerült továbbjutnom egyes részek előkészítő munkájánál. Ezért úgy határoztam, hogy megkísérlem röviden, vázlatszerűen kifejteni azokat a gondolatokat, amelyek, nézetem szerint, a leglényegesebbek ebben a kérdésben. Persze, a kifejtés vázlatos jellege nagyon kényelmetlen és sok hátránnyal jár. De azért talán egy rövid folyóiratcikk keretében is elérhető az a szerény cél, hogy felvessem a kérdést, és fonalat adjak a különböző országok kommunistáinak a kérdés megvitatásához.

1

Elméletileg kétségtelen, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus között bizonyos átmeneti időszak van, amely szükségképpen egyesíti magában a társadalmi gazdaság mindkét rendszerének vonásait, illetve sajátosságait. Ez az átmeneti időszak szükségképpen a haldokló kapitalizmus és a születő kommunizmus, vagy másszóval: a legyőzött, de meg nem semmisített kapitalizmus és a megszületett, de még egészen gyenge kommunizmus közötti harc időszaka.

Nemcsak a marxistának, de minden művelt embernek, aki valamennyire is ismeri a fejlődés elméletét, magától értetődőnek kell tartania, hogy egy egész történelmi korszakra van szükség, amelyet az átmeneti időszaknak ezek a vonásai jellemeznek. És mégis, a szocializmusba való átmenetre vonatkozó elmélkedéseket, amelyeket a kispolgári demokrácia jelenlegi képviselőitől hallunk (és ilyenek látszólagos szocialista cégérük ellenére a II. Internacionálé összes képviselői, közöttük az olyan emberek, mint MacDonald és Jean Longuet, Kautsky és Friedrich Adler), kivétel nélkül az jellemzi, hogy teljesen megfeledkeznek erről a nyilvánvaló igazságról. A kispolgári demokratáknak tulajdonsága, hogy irtóznak az osztályharctól, arról álmodoznak, hogy meg lehet lenni anélkül is, arra törekszenek, hogy mindent elsimítsanak és kibékítsenek, hogy letompítsák az éles szögleteket. Ezért az ilyen demokraták vagy kitérnek az elől, hogy elismerjék a kapitalizmusból a kommunizmusba vezető átmenet egész történelmi szakaszát, vagy pedig a két harcoló fél kibékítésére irányuló tervek kiagyalását tekintik feladatuknak, ahelyett, hogy e két erő egyikének harcát vezetnék.

2

Országunk nagyfokú elmaradottsága és kispolgári jellege következtében Oroszországban a proletárdiktatúrának bizonyos sajátosságok tekintetében okvetlenül másnak kell lennie, mint az előrehaladott országokban. De a fő erők — és a társadalmi gazdaság fő formái — Oroszországban is ugyanazok, mint bármely kapitalista országban, úgyhogy ezek a sajátosságok a leglényegesebbet nem érinthetik.

A társadalmi gazdaság e fő formái: a kapitalizmus, a kisárutermelés, a kommunizmus. A fő erők: a burzsoázia, a kispolgárság (különösen a parasztság), a proletariátus.

Oroszország gazdasági rendszere a proletárdiktatúra korszakában nem egyéb, mint — egy óriási állam egységes méretében — a kommunista módon egyesített munka első lépéseinek harca a kisárutermelés és a még fennmaradt, valamint a kisárutermelés talaján újjászülető kapitalizmus ellen.

A munka Oroszországban annyiban van kommunista módon egyesítve, amennyiben, először, megszüntettük a termelési eszközök magántulajdonát, és amennyiben, másodszor, a proletár államhatalom az állami földön és állami vállalatokban országos méretekben megszervezi a nagyüzemi termelést, a különböző gazdasági ágak és vállalatok között elosztja a munkaerőt és az állam tulajdonában levő szükségleti cikkek tömegét elosztja a dolgozók között.

Azért beszélünk a kommunizmus „első lépéseiről” Oroszországban (ezt mondja pártunk 1919 márciusában elfogadott programja is), mert mindezek a feltételek nálunk csak részben valósultak meg, vagy másszóval: e feltételek megvalósulása még csak kezdeti szakaszában van. Egyszerre, egyetlen forradalmi csapással véghezvittük azt, ami egycsapásra egyáltalában véghezvihető: például mindjárt a proletárdiktatúra első napján, 1917. október 26-án (1917. november 8-án) eltöröltük a földmagántulajdont, kártalanítás nélkül kisajátítottuk a nagybirtokosokat. Néhány hónap alatt, szintén kártalanítás nélkül, kisajátítottuk majdnem az összes nagykapitalistákat, a gyárak, részvénytársaságok, bankok, vasutak stb. tulajdonosait. Alapjában és legfőbb vonásaiban már megvalósítottuk a nagyipari termelés állami szervezését, a „munkásellenőrzésről” a gyárak, vasutak „munkás-igazgatására” való áttérést, de a mezőgazdaságban ennek egészen a kezdetén vagyunk („szovjet gazdaságok”, a munkásállam által állami földön szervezett nagygazdaságok). Hasonlóképpen alig-alig indult meg a kisföldművelők különböző formájú társulásainak a szervezése, mint átmenet a kisárutermelő mezőgazdaságról a kommunista mezőgazdaságra. Ugyanezt kell mondanunk a magánkereskedelem helyébe lépő termékelosztás állami szervezéséről, vagyis az állami gabonabegyűjtésről és a gabonának a városba, az iparcikkeknek a faluba szállításáról. Erre a kérdésre vonatkozólag alább közölni fogjuk a rendelkezésünkre álló statisztikai adatokat.

A parasztgazdaság továbbra is kisárutermelés marad. A kapitalizmusnak itt rendkívül széles alapja van, gyökerei nagyon mélyek, nagyon szívósak. Ezen az alapon a kapitalizmus fennmarad és újraszületik a kommunizmus elleni legádázabb harcban. E harc formái: a batyuzás és a gabona (valamint egyéb termékek) állami begyűjtése ellen, általában a termékek állami elosztása ellen irányuló spekuláció.

3

Néhány konkrét adatot közlünk ezeknek az elvont elméleti tételeknek az illusztrálására.

A Közellátási Népbiztosság adatai szerint az állami gabona- begyűjtés Oroszországban 1917. augusztus 1-től 1918. augusztus l-ig körülbelül 30 millió pudot, a következő évben körülbelül 110 millió pudot eredményezett. A rákövetkező év (1919 — 1920) első három hónapjában a begyűjtési kampány előreláthatólag eléri a 45 millió pudot az 1918 megfelelő hónapjaiban (augusztusoktóber) begyűjtött 37 millió púddal szemben.

(Szovjet-Oroszországban a „szovjet gazdaságok” és a „mezőgazdasági kommunák” száma körülbelül 3 536, illetőleg 1 961, a mezőgazdasági arteleké 3 696. Központi Statisztikai Hivatalunk most számlálja össze pontosan a szovjet gazdaságokat és a kommunákat. A számlálás eredményei 1919 novemberétől kezdődően fognak beérkezni.)

Ezek a számok világosan mutatják, hogy a dolgok lassan, de szakadatlanul javulnak abban az értelemben, hogy a kommunizmus legyőzi a kapitalizmust. A dolgok javulnak, annak ellenére, hogy a polgárháború, melyet az orosz és a külföldi kapitalisták a világ leghatalmasabb államai minden erejének megfeszítésével szerveznek, olyan nehézségeket okoz, aminőkre a világon nincs példa.

Ezért, bárhogy hazudjanak, bárhogy rágalmazzanak is bennünket a világ burzsoái és nyílt és leplezett szekértolóik (a II. Internacionálé „szocialistái”), egy dolog kétségtelen: a proletárdiktatúra fő gazdasági problémája szempontjából nálunk a kommunizmus győzelme a kapitalizmuson biztosítva van. Az egész világ burzsoáziája éppen azért dühöng és őrjöng olyan veszettül a bolsevizmus ellen, azért szervez hadjáratokat, összeesküvéseket stb. a bolsevikok ellen, mert nagyon jól tudja, hogy győzelmünk a társadalmi gazdaság átépítése terén elkerülhetetlen, hacsak katonai erővel el nem tipornak bennünket. Az pedig — hogy ilymódon eltiporjanak minket — nem fog sikerülni.

Hogy a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt, és munkánk hallatlan nehézségei közepette, mennyire győztük le máris a kapitalizmust, azt a következő összegező számok mutatják. A Központi Statisztikai Hivatal éppen most állította össze a gabonatermelés és fogyasztás adatait a sajtó számára. Az adatok nem egész Szovjet-Oroszországra, hanem csak 26 kormányzóságra vonatkoznak.

Az eredmény a következő:

Szovjet-Oroszország 26 kormányzósága	A lakosság száma (millió)	Gabonatermelés (vetőmag és takarmány nélkül) (millió pud)	Beszállított gabona		A lakosság rendelkezésére álló egész gabonamennyiség (millió pud)	1 főre eső gabona-fogyasztás (pud)
			A közellátási Népbiztosság útján	Batyuzással
			(millió pud)
Termelő kormányzó-ságok	Városok  4,4	–	20,9	20,6	41,5	9,5
	Falvak  28,6	625,4	–	–	481,8	16,9
Fogyasztó kormányzó-ságok	Városok  5,9	–	20,0	20,0	40,0	6,8
	Falvak  13,8	114,0	12,1	27,8	151,4	11,0
Összesen (26 korm.)  52,7		739,4	53,0	68,4	71,7	13,6

Tehát a városok gabonájának körülbelül a felét a Közellátási Népbiztosság adja, másik felét — a batyuzók szállítják. A városi munkások élelmezésének pontos vizsgálata 1918-ban ezt az arányt mutatta. Emellett a munkás az állam által szállított gabonáért kilenced részét fizeti annak, amit a batyuzóknak fizet. A gabona spekulációs ára tízszeresen meghaladja az állami árat. Ezt bizonyítja a munkásháztartások tüzetes tanulmányozása.

4

A közölt adatok alapos tanulmányozása pontos anyagot szolgáltat, amely képet ad Oroszország mai gazdasági szerkezetének összes fő vonásairól.

A dolgozók megszabadultak évszázados elnyomóiktól és kizsákmányolóiktól, a földbirtokosoktól és a kapitalistáktól. Ezt az igazi szabadság és igazi egyenlőség felé tett lépést, amelynek nagyszerűségéhez, méreteihez, gyorsaságához foghatót még nem látott a világ, semmibe sem veszik a burzsoázia hívei (közöttük a kispolgári demokraták), akik a parlamenti burzsoá demokrácia értelmében beszélnek szabadságról és egyenlőségről, és azt hazugul általában „demokráciának” vagy „tiszta demokráciának” (Kautsky) nevezik.

A dolgozók azonban éppen az igazi egyenlőséget, az igazi szabadságot (a földbirtokosoktól és a kapitalistáktól való megszabadulást) méltányolják, és ezért tartanak ki oly szilárdan a Szovjethatalom mellett.

Parasztországban először általában a parasztok nyertek a proletárdiktatúrával, ők nyertek a legtöbbet, azonnal nyertek. A paraszt a földesurak és a tőkések uralma alatt éhezett Oroszországban. A parasztnak történelmünk hosszú évszázadai folyamán még sohasem volt módja arra, hogy magának dolgozzék: száz- és százmillió pud gabonát adott a kapitalistáknak, a városba és külföldre, maga pedig éhezett. Először a proletárdiktatúrában dolgozott a paraszt magának és táplálkozott jobban a városiaknál. Először látott a paraszt valóságos szabadságot: szabadon ehette a maga kenyerét, megszabadult az éhségtől. A föld felosztásánál, mint ismeretes, a legnagyobb mértékben érvényesült az egyenlőség: az esetek óriási többségében a parasztok a családtagok száma szerint osztják fel a földet.

A szocializmus: az osztályok megszüntetése.

Hogy megszüntessük az osztályokat, először is meg kell dönteni a földbirtokosokat és a kapitalistákat. A feladatnak ezt a részét végrehajtottuk, ez azonban a feladatnak csak egy része, mégpedig nem is a legnehezebb része. Hogy megszüntessük az osztályokat, másodszor, meg kell szüntetni a munkás és a paraszt közötti különbséget, mindenkit dolgozóvá kell tenni. Ezt nem lehet egyszerre keresztülvinni. Ez hasonlíthatatlanul nehezebb és szükségszerűen hosszantartó feladat. Olyan feladat ez, amelyet nem lehet valamely osztály megdöntésével megoldani. Ezt a feladatot csak az egész társadalmi gazdaság szervezett átépítésével, az egyéni, különálló kisüzemű árugazdaságról nagyüzemű társadalmi gazdaságra való átmenettel lehet megoldani. Ez az átmenet szükségképpen rendkívül hosszadalmas. Elhamarkodott és vigyázatlan közigazgatási, törvényhozási rendszabályok csak lassíthatják és megnehezítik ezt az átmenetet. Meggyorsítani ezt az átmenetet csak olyan segítséggel lehet, amely módot ad a parasztnak arra, hogy óriási mértékben megjavítsa, gyökeresen átalakítsa a földművelés egész technikáját.

A proletariátusnak, amely legyőzte a burzsoáziát, hogy megoldja a feladatnak ezt a második, rendkívül nehéz részét, parasztpolitikájában tántoríthatatlanul a következő fő vonalat kell követnie: a proletariátusnak külön kell választania, el kell határolnia a dolgozó parasztot a tulajdonos paraszttól, a munkálkodó parasztot a kupeckedő paraszttól, a két keze munkájából élő parasztot a spekuláns paraszttól.

Ebben az elhatárolásban van a szocializmus egész lényege.

És nincs mit csodálkozni azon, hogy azok, akik szavakban szocialisták, valójában pedig kispolgári demokraták (a Martovok és Csernovok, a Kautskyk és társaik), nem értik a szocializmusnak ezt a lényegét.

Ez az elhatárolás nagyon nehéz, mert az eleven életben az összes „paraszti” tulajdonságok, akármilyen különbözők, akármilyen ellentmondók is, egy egészbe olvadnak össze. Az elhatárolás mindazonáltal lehetséges, és nemcsak lehetséges, de elkerülhetetlenül következik a parasztgazdaság és a paraszti élet feltételeiből. A földesurak, a kapitalisták, a kupecek, a spekulánsok és ezek állama, még a legdemokratikusabb polgári köztársaságokat is beleértve, évszázadokon át elnyomták a dolgozó parasztot. A dolgozó paraszt évszázadokon át nevelte magában a gyűlöletet és ellenséges érzületet ezekkel az elnyomókkal és kizsákmányolókkal szemben, és ez az életadta „nevelés” kényszeríti a parasztot arra, hogy a munkás szövetségét keresse a kapitalista ellen, a spekuláns ellen, a kupec ellen, Ugyanakkor azonban a gazdasági körülmények, az árugazdaság körülményei; elkerülhetetlenül (nem mindig, de az esetek óriási többségében) kupeccé és spekulánssá teszik a parasztot.

A fentebb közölt statisztikai adatok szemléltetően mutatják a dolgozó paraszt és a spekuláns paraszt közötti különbséget. Az a paraszt, aki 1918 —1919-ben állami, szabott áron 40 millió pud gabonát adott a városok éhező munkásságának, az állami szervek kezébe, e szervek minden hiányossága ellenére, melyeket a munkáskormány nagyon jól ismer, de amelyek nem küszöbölhetők ki a szocializmusba való átmenet első időszakában, ez a paraszt: dolgozó paraszt, a szocialista munkás teljesjogú társa, legmegbízhatóbb szövetségese, édes testvére a tőke igája elleni harcban. De az a paraszt, aki feketén, az állami árnál tízszerte drágábban adott el 40 millió pud gabonát, aki kihasználja a városi munkás szorultságát és éhségét, becsapja az államot, mindenütt fokozza és terjeszti a csalást, a rablást, a galád üzelmeket, ez a paraszt spekuláns, a kapitalista szövetségese, a munkás osztályellensége, kizsákmányoló. Mert gabonafelesleggel rendelkezni, amelyet állami földről olyan szerszámokkal takarítottak be, amelyek előállításában, így vagy amúgy, része van nemcsak a paraszt, hanem a munkás munkájának is és így tovább — gabonafelesleggel rendelkezni és spekulálni vele, ez az éhező munkás kizsákmányolását jelenti.

Ti megsértettétek a szabadságot, az egyenlőséget, a demokráciát — kiáltják nekünk mindenfelől, és arra hivatkoznak, hogy Alkotmányunkban a munkás és a paraszt nem egyenlő, hogy az Alkotmányozó Gyűlést szétkergettük, hogy erőszakkal elvesszük a gabonafelesleget stb. Erre azt feleljük: nem volt még olyan állam a világon, amely annyit tett volna a dolgozó parasztságot évszázadok óta kínzó tényleges egyenlőtlenség, tényleges rabszolgaság megszüntetése érdekében, mint a miénk. De sohasem fogjuk elismerni a spekuláns paraszt egyenlőségét, mint ahogy nem ismerjük el a kizsákmányoló és a kizsákmányolt, a jóllakott és az éhező „egyenlőségét” sem, mint ahogy nem ismerjük el az előbbi „szabadságát” az utóbbi kifosztására. És azokkal a művelt emberekkel, akik nem akarják megérteni ezt a különbséget, úgy fogunk bánni, mint fehérgárdistákkal, még ha demokratáknak, szocialistáknak, internacionalistáknak, Kautskyknak, Csernovoknak, Martovoknak nevezik is magukat.

5

A szocializmus az osztályok megszüntetése. A proletariátus diktatúrája mindent megtett, amit megtehetett ennek érdekében. Az osztályokat azonban egycsapásra megszüntetni nem lehet.

Az osztályok megmaradtak és megmaradnak a proletárdiktatúra korszakában. Ha majd az osztályok eltűnnek, nem lesz szükség diktatúrára. De az osztályok nem tűnnek el a proletariátus diktatúrája nélkül.

Az osztályok megmaradtak, de a proletárdiktatúra korszakában mindegyikük megváltozott; megváltozott az osztályok egymáshoz való viszonya is. Az osztályharc nem szűnik meg a proletárdiktatúrában, csak más formákat ölt.

A proletariátus a kapitalizmus alatt elnyomott osztály volt, olyan osztály, amely meg volt fosztva a termelési eszközök mindennemű tulajdonától, az egyetlen osztály, amely közvetlenül és egészében szembenállt a burzsoáziával, és ezért egyedül volt képes arra, hogy mindvégig forradalmi osztály legyen. A proletariátus, miután megdöntötte a burzsoáziát és meghódította a politikai hatalmat, uralkodó osztállyá lett: birtokában van az államhatalom, rendelkezik az immár társadalmasított termelési eszközökkel, vezeti az ingadozó, közbülső elemeket és osztályokat, elnyomja a kizsákmányolók fokozott ellenállását. Mindez az osztályharc különös feladata, olyan feladat, melyet a proletariátus azelőtt nem tűzött és nem is tűzhetett maga elé.

A kizsákmányolók, a földbirtokosok és kapitalisták osztálya nem tűnt el és nem is tűnhet el egyszerre a proletárdiktatúrában. A kizsákmányolók szét vannak verve, de nincsenek megsemmisítve. Megmaradt nemzetközi bázisuk, a nemzetközi tőke, amelynek részét alkotják. Részben tulajdonukban maradtak bizonyos termelési eszközök, megmaradt a pénzük, megmaradtak óriási társadalmi összeköttetéseik. Ellenállásuk ereje, éppen vereségük következtében, százszorosan, ezerszeresen fokozódott. Az állami, katonai, gazdasági igazgatás „művészete” nagy, igen nagy fölényt biztosít számukra, úgyhogy jelentőségük hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a lakosságihoz viszonyított számuk. A megdöntött kizsákmányolók osztályharca a kizsákmányoltak győztes élcsapata, azaz a proletariátus ellen, mérhetetlenül elkeseredettebbé vált. S ez nem is lehet másképp, ha forradalomról beszélünk, ha ezt a fogalmat nem cseréljük fel reformista illúziókkal (mint ahogy a II. Internacionále hősei teszik).

Végül a parasztság, mint általában minden kisburzsoázia, a proletárdiktatúrában is középen levő, közbülső helyet foglal el: egyrészt a dolgozók elég jelentékeny (az elmaradt Oroszországban pedig óriási) tömege ez, melyet a dolgozók közös érdeke, a földbirtokostól és a kapitalistától való szabadulás kívánsága egyesít; másrészt különálló kisgazdák, tulajdonosok és kereskedők, akik gazdasági helyzetüknél fogva elkerülhetetlenül a proletariátus és a burzsoázia között ingadoznak. És amikor a proletariátus és a burzsoázia közötti harc kiéleződik, amikor az összes társadalmi viszonyok hihetetlenül éles fordulattal megváltoznak, természetes, hogy éppen a parasztok és általában a kispolgárok, mivel nagyon erősen ragaszkodnak a régihez, a megszokotthoz, a változatlanhoz, elkerülhetetlenül hol ide, hol oda pártolnak, ingadoznak, kapkodnak, tétováznak és így tovább.

A proletariátusnak az a feladata, hogy vezesse ezt az osztályt — vagy ezeket a társadalmi elemeket —, harcoljon, hogy a befolyása alá vonja őket. Magával vonni az ingadozókat, a tétovázókat — ez a proletariátus teendője.

Ha egybevetjük az összes fő erőket vagy osztályokat és ezeknek a proletárdiktatúra által megváltoztatott kölcsönös viszonyát, akkor látjuk, hogy milyen határtalan elméleti ostobaság, milyen korlátolt a II. Internacionálé összes képviselőinek az a közkeletű, kispolgári elképzelése, hogy a szocializmusba való átmenet útja az általában vett „demokrácián keresztül” vezet. Ennek a tévedésnek az a burzsoáziától örökölt előítélet az alapja, hogy a „demokrácia” tartalmilag feltétlen, osztályonkívüli. Valójában a demokrácia is teljesen új fázisba megy át a proletárdiktatúrában, az osztályharc is magasabb fokra lép, maga alá rendelve az összes különböző formákat.

A szabadságról, egyenlőségről, demokráciáról szóló általános frázisok valójában csak vak szajkózása azoknak a fogalmaknak, amelyek az árutermelési viszonyok lenyomatai. A proletárdiktatúra konkrét feladatait ezeknek az általános frázisoknak segítségével megoldani — annyit jelent, mint az egész vonalon a burzsoázia elméleti, elvi álláspontjára helyezkedni. A proletariátus szempontjából csakis így tehető fel a kérdés: szabadság? — de melyik osztály elnyomásától való felszabadulás? egyenlőség? — de melyik osztálynak melyik osztállyal való egyenlősége? demokrácia? — de vajon a magántulajdon talaján-e, vagypedig a magántulajdon eltörléséért folyó harc alapján? stb.

Engels az „Anti-Dühring”-ben már régen megvilágította, hogy az egyenlőség fogalma, mivel az árutermelési viszonyok lenyomata, előítéletté válik, ha az egyenlőséget nem úgy értelmezzük, mint az osztályok megszüntetését. Ezt az elemi igazságot, hogy az egyenlőség burzsoá-demokratikus fogalma egészen más, mint annak szocialista fogalma, folytonosan elfelejtik. De ha ezt nem felejtjük el, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a proletariátus a burzsoázia megdöntésével döntő lépést tesz az osztályok megszüntetése felé, és hogy ennek befejezése érdekében a proletariátusnak tovább kell folytatnia osztályharcát, fel kell használnia az államhatalom apparátusát, és a harc, a befolyásolás, a ráhatás különböző módszereit kell alkalmaznia a megdöntött burzsoáziával és az ingadozó kispolgársággal szemben.

(Folytatása következik.)

1919. X. 30.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 250. sz.
1919. november 7.

Lenin Művei. 30. köt. 93—103. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa