Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
1. Az új dráma háttere
(idézet: Kína forradalma című könyvből)

Nem is olyan régen, a régi rossz időkben, az volt a szokás, hogy ha egy idegen hatalom Kínát koncessziós tárgyalásokra akarta rávenni — néhány kisebb hadihajót irányított a partokhoz, a hajók felfedték ágyúikat és esetleg néhány gránátot is megeresztettek. Ezt „hadihajó-diplomáciának” nevezték és a maga idejében ez ritkán mondott csődöt. Az egész ügynek szükséges feltétele volt, hogy „idegengyűlölőnek” nevezzék azokat, akikre az ágyúcsöveket irányították. Nyilván az „idegengyűlölet” volt abban az időben a legnagyobb bűn, amit egy kínai elkövethetett. Amikor a kínai nemzeti érzés már igen nagyra nőtt, a „hadihajó-diplomácia” is kiment a divatból. Amikor 1937-ben a fafejű japán militaristák mégis használni akarták, kiderült, hogy még hadseregük és haditengerészetük nagyrésze is túlságosan kicsiny és későn érkezik. Az „idegengyűlölet” vádja sem volt már jó ürügy a lövöldözésre, miután a japánok kisajátították és a maguk hadjáratát úgy hirdették, hogy az „valamennyi civilizált nemzet jogainak védelmében” folyik.

Ezért a „bűnért” Japán leverése óta nem ölnek meg ugyan senkit — de a vádat még mindig felhozzák. Régi gyarmati gránátosok, akiket az ázsiai nemzeti érzés minden fajtája idegesít, meg vannak győződve arról, hogy szíve mélyén minden kínai gyűlöli az idegeneket.

A háború alatt Sir Philip Chetwode marsall, az indiai hadsereg egyik nyugalmazott harcosa volt az Angol Vöröskereszt elnöke. 1945-ben meglátogattam Londonban. Azt akartam megtudni, szervezete minden kínai politikai pártnak és körzetnek nyújt-e segítséget, vagy csak a Kuomintangnak. Egészen rendesen viselkedett, amíg meg nem említettem, hogy az ilyen segítség emberies volta mellett még azt is megmutatná: mennyire szívén viseli az angol közvélemény Kína egységét. Akkor a rettenthetetlen agg kiegyenesedett és azt mondta. „Az ördögbe is, hiszen azok ötszáz milliónyian vannak. Szörnyűséges dolog lenne, ha egységesek lennének.” Sir Philip tehát azért nem segített két civakodó felet — nehogy kibékítse őket. Félt a kínaiak „idegengyűlöletétől”. Az ázsiai népek ismerik ezt a fajtát — és egészen bizonyosan utálják az ilyen idegeneket.

Sir Philip szemében a japánok csak kísértetek voltak. 1944 vége felé Joseph Stillwell tábornok Kínában valódi japánokkal állott szemben. Ő nem megakadályozni akarta az egységet, hanem kifejleszteni. Azt akarta, hogy a Kuomintang félmillió katonája ne a kínai kommunistákat tartsa blokád alatt, hanem harcoljon a japánok ellen és állítsa meg előnyomulásukat. Azt is akarta, hogy az amerikaiak a kommunista csapatokkal is működjenek együtt, ne csak Csang Kai-sek seregével, amely meglehetősen alkalmatlan volt a feladat ellátására. A tábornokot, aki szerette Kínát, visszahívták és így megszabadították gondjaitól — a Kuomintang pedig azt terjesztette róla, hogy Kínaellenes. Viszonzásul amerikai újságírók idegengyűlölőnek nevezték a Kuomintangot. A haladó kínaiak, akik Stillwell sikerét kívánták, ugyanezt a Kuomintangot hazafiatlannak és UNO-ellenesnek nevezték.

Kína a háború alatt sem vált egységessé — és az amerikai segítség is egyoldalú maradt. Stillwell nem tudott az északkínai japánellenes harc számára amerikai fegyvereket és felszerelést juttatni, mert Csang Kai-sek megakadályozta. Azt mondták, hogy „beavatkozik” Kína belügyeibe. Pedig csak azt akarta, hogy Csang Kai-sek erélyesebben „avatkozzék be” a japánellenes háborúba.

Japán legyőzése után Stillwell egyik követője, Wedemeyer tábornok, már Csang Kai-sek áldásával szállított katonákat Észak-Kínába — sőt ő szállította oda Csang embereinek nagyrészét is. Az amerikai csapatok itt volt japánbérenc egységekkel és még fegyverben lévő japánokkal közösen őriztek hidakat, vasutakat és városokat, őrizték őket a kínai kommunisták „illetéktelen megszállása” ellen — akik pedig ezen a területen teljesen egyedül harcoltak a japánok ellen … Most már a kommunisták mondották, hogy ez nem más, mint beavatkozás a kínai belügyekbe és polgárháborús uszítás. Figyelmeztették Barbey tengernagy hetedik flottáját, hogy hagyjon el egy parti területet és tüzeltek egy vonatra, amely az USA által felszerelt Csang Kai-sek katonákat, meg „spanyolfalnak” néhány amerikai tisztet szállított. A tengerészet megtorlásul bombázott egy falut és sok kínai Lidicére gondolt. Csang Kai-sek volt az amerikaiak kedvence. Neki persze mindez tetszett. A kommunistáknak mindez nem tetszett és ezért őket, különösen Kuomintang-körökben, kezdték „idegengyűlölőknek” nevezni.

Úgy tűnik hát, hogy Kínában sokfajta idegen hatás érvényesült és sokfajta az „idegengyűlölő” is. Persze a leghasznosabb lenne azt megvizsgálni, hogy bizonyos országok miért voltak Kína-ellenesek. Tekintve azonban, hogy ez a könyv eredetileg nyugati olvasók számára íródott — s tekintve, hogy nyugaton sokan félnek a modern és független Ázsia „idegengyűlöletétől” — közelítsük meg a tárgyat ebből a szempontból. Nézzük az adatokat.

1. Az új dráma háttere
(A tizenkilencedik század eleje)

Időnkint mindig feláll valaki és azt mondja: „Kína nem nemzet, hanem földrajzi fogalom.”*

* A japánok 1931-ben és 1937-ben ezekkel a szavakkal akarták támadásukat „béke és rendfenntartó küldetésnek” álcázni. A második világháborúban Hanson Baldwin elevenítette fel ezt a kifejezést. Ezzel igyekezett magyarázni a kínai japánellenes front gyengeségét.*

Ez persze bolondság, hiszen Kínát régebben fogta össze a közös kormány és közös kultúra, mint bármilyen más, ma létező államot. Valaha olyan büszkék voltak közös jellegzetességeikre a kínaiak, hogy a maguk országát tekintették az egyedüli civilizált világnak, amelyen kívül csak „barbárok” élnek. Voltak idők, amikor nem is tévedtek oly nagyon.

Másrészről: Kína régi feudális abszolutizmusa gyökerében különbözött minden modern politikai rendszertől. Az ország hivatalos neve sohasem volt Kína — mindig az uralkodó dinasztia nevét viselte. A mandzsuk alatt például Ta Csing TI Kuo-nak hívták, ami azt jelenti: „Nagy és Tiszta Birodalom”. „Nagy és Tiszta” — a Nurhacsu császári ág felvett neve volt. Azok a családok ugyanis, amelyek elérték a császári bíbort, nem elégedtek meg azzal, hogy a történelem lapjain mint egyszerű wang-ok, vagy csu-k szerepeljenek. Ha az angol királyok is ezt tartották volna, a brit birodalmat ma „A királyi windsori oroszlán birtokának” neveznék — egészen egy újabb uralkodócsalád trónralépéséig.

A Nagy és Tiszta Birodalom a maga virágkorában nemcsak a kínaiak, de a mandzsuk, a mongolok, a tibetiek, a sinkiangi ujgurok és a keletszibériai vadásztörzsek felett is uralkodott. Senki sem tudta pontosan, hol is végződik a birodalom — mindenesetre a koreaiak, burmaiak, indokínaiak és a nepáli gurkák is évi ajándékokat küldözgettek Pekingbe.

Noha a kínaiak voltak a meghódított nép, a maguk kultúráját magasabbrendűnek tekintették, mint a birodalom többi népeiét. Nekik volt a legáltalánosabban ismert írásuk, bevált adminisztrációs rendszerük és leggazdagabb hagyományaik. Csakis az ő tudósaik voltak azok az írástudók, akik elvezethették a birodalmat. Ők voltak járatosak az adók, az öntözés, a hivatali vizsgák ügyében. Egyedül az ő nyelvüket lehetett adminisztratív használatra alkalmazni. Így hát a mandzsu hódítók tanultak meg kínaiul és felejtették el a mandzsut — ahelyett, hogy a kínaiak tanultak volna mandzsu nyelven és felejtették volna el a magukét. A mandzsu még második nyelvként sem nyert polgárjogot. A hivatali állások most is attól függtek, hogy a pályázó menynyire volt járatos a kínai klasszikusokban. A kínai mandarinok, akik az idegen császár számára s annak megbízásából uralkodtak a népen — nem egyszer magán a császáron is uralkodtak.

A mandarinoktól eltekintve, Kína népe sohasem felejtette el, hogy idegenek uralkodnak felette. Sohasem „Nagy és Tiszta Nép”-nek — hanem ősidők óta a Középső Királyság embereinek, vagy egyszerűen Feketehajú Népnek nevezték magukat. E két név közül az utóbbi a régebbi és valószínűleg még abból az időből származik, amikor a Sárga Folyó mentén az első törzsek más színezésű emberekkel is találkoztak. Az ősi északnyugati tartományokban magam is láttam szürkeszemű és vörös, sőt világosbarnahajú kínaiakat is.

Kiegészítő névként néha a „Han-nép”, vagy „Tang-nép” nevet használták, a korai kereszténység idejében uralkodott két nagy dinasztiájuk után. A banditák elleni helyi védelemre és bizonyos szabadkőművesszerű kölcsönös segítségre alakított titkos társaságaik alapszabályában mindig volt valamilyen mandzsuellenes íz.

A kínaiak — egyedül Ázsia valamennyi feudális népe közül— sohasem kerültek az istenek, vagy földi nagyságok szellemi rabszolgaságába. Ennek az okát még senki sem magyarázta meg kielégítő módon. A régi Indiában a babonák hallatlan hatással voltak a népre és összetartották a kasztrendszert. Tisztelték, szentek szentjének tartották a templomokat és még a tehén is szent állat néhánymillió ember számára. A városi Kína ezzel szemben csaknem teljesen vallástalan. A kínai falun számos vallás él békésen egymás mellett — gyakran ugyanannak az egyénnek az agyában, aki többnyire mindegyikben csak félig hisz. Az esőverte falusi bálványok magukrahagyatva állanak a félig összeomlott szentélyek hiányos tetőzete alatt és csintalan kisfiúk kivájják a bálványok fekete márványszemét. Senkisem figyelmezteti őket. Ha hosszú szárazság köszönt be, vagy más mennyei közbelépésre van szükség, helyrehozzák a templomot és imádkoznak benne. De ha az istenség nem szállítja a segítséget — a parasztok bottal verik a szobrokat. Az égi hierarchia hasonlít a földihez és a falusi isten bizony igen kis legény. Néhány — a földihez hasonló — vesztegetési kísérlet után gyakran olyasmit tesznek ezekkel a szobrokkal, amit földi képmásaikkal aligha mernének megcselekedni.

Ugyanez határozta meg a kínaiak magatartását császáraikkal szemben. A feltevés szerint a kínai császárt — akárcsak a japánit — az ég jelölte ki. A japán császár azonban közvetlenül az istenektől származik — a kínai Menny Fiát pedig atyja csak „adoptálta”, jó magaviselet esetén … A japán császári vonal ezért elvben sérthetetlen és örök. A kínaiak viszont azt tartották hogy nagy természeti katasztrófák, vagy az ország rossz állapota azt jelzik: az ég nem kedveli már az uralkodóházat. Ilyen esetben már nem gonosztett, hanem dicséretes cselekedet volt kihajítani a régi dinasztiát és az isteni akarat méltóbb végrehajtója után nézni.

Kínát az is megkülönböztette Indiától és Japántól, hogy az örökölt nemesség jelentősége jóformán még a kereszténység megjelenése előtt megszűnt. Minden „alacsonysorsú ember” megtalálhatta az utat a trónhoz, sőt, az istenségek csarnokaihoz is. Liu Pang, a nagy Han-dinasztia alapítója egyszerű paraszt katona volt. Kuan Kung, a Három Királyság Korszakának híres tábornoka, akit később a Háború Isteneként tiszteltek — kocsmáros volt. A Ming-dinasztia egy alacsonyrangú szerzetestől származott. Az egyik leghatalmasabb kínai regény, amelyet a hivatalnokoknak sohasem sikerült teljesen elnyomniok: a Sui-Hu. (Pearl Buck „Minden ember testvér”-nek fordítja.) Ez a sokat olvasott és évszázadok óta mesemondók száján keringő regény kedélyes rablókról szól. Mindennapi emberekről, akik azzal töltik idejüket, hogy megbüntetik a szegények sanyargatóit.

Amikor a külső veszedelem igazán komolyra vált, a Mandzsudinasztia ugyanattól a rothadástól szenvedett, amely elődeit elpusztította. Rossz bőrben volt az ország és a parasztság a titkos társaságok mandzsuellenes jelszavait már nem reménykedésnek— hanem a cselekvés alapjának tekintették. A bürokraták kezdtek elfordulni a Mandzsu-háztól, mert az nem ígért többé biztonságot, és a kínai feudális uraknak mindig szükségük volt egy középpontban álló „erős emberre”. A dinasztia általános helyzete hasonlított ahhoz, amely a Mingek bukását kísérte. Rendkívül gyorsan, túlságosán is elgyengült ahhoz, hogy belső, vagy külső ellenségeivel elbánjon.

Mint Wu Szan-kui, a mandzsu kormány és kínai hivatalnokai is elkezdtek hintázni a kétféle fenyegetés között. Most azonban nemcsak ragyogó lovashadsereg élén járó nomádok állottak Kína kapui előtt. A modern világ, amely megnőtt míg Kína álmodott — kertelés nélkül berúgta a kaput.

SaLa