Polgári forradalom és nemzeti szabadságharc – A szeptemberi fordulat
(Idézet: A Magyar nép története – Rövid áttekintés 1951)

3. A szeptemberi fordulat
»Lamberg szívében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép !«

(Petőfi Sándor: Akasszátok föl a királyokat!)

1848 augusztusáig az ellenforradalomnak sikerült erőt vennie a bécsi, prágai és olaszországi forradalmakon. Az udvar ezért úgy látta, hogy elérkezett az idő a magyar forradalom elleni nyílt fellépésre, a magyar forradalom eltiprására is.

Az ellenforradalom nyílt támadása, a megalkuvó kormánybukása
A császár augusztus 31-én leiratot intézett István nádorhoz s ebben hosszú hónapok után ismét azt követelte, hogy a magyar had- és pénzügyminisztériumokat olvasszák bele a megfelelő osztrák minisztériumokba. Szeptember 4-én pedig Jellacic-hoz intézett levelet s ebben »atyai szívének különös megelégedéséit fejezte ki a pártütő addigi működése felett. Az udvarnak ez a két akciója nyilvánvalóvá tette mindenki előtt a Batthyány-kormány megalkuvó politikájának csődjét. Batthyány kormánya nevében lemondott. Ugyanakkor az országgyűlés és a pesti nép hatalmas felháborodással fogadta a történteket.

Szeptember 11-én Jellacic a horvátországi császári csapatok élén átkelt a Dráván és támadásba lendült a magyar főváros irányába. Teleki Ádám gróf, a dunántúli csapatok parancsnoka kijelentette, hogy nem hajlandó fegyvert fogni Jellacic ellen. Az országgyűlés ekkor István főherceg nádort küldte a Jellacic-csal szembenálló csapatok élére. A nádor szeptember 21-én el is utazott a csapatokhoz, másnap azonban faképnél hagyta őket és Bécsbe szökött. Hasonlóképpen elhagyta a forradalom süllyedőnek látszó hajóját a lemondott kormány több tagja is, így Esterházy Pál herceg, Széchenyi István gróf és Eötvös József báró. Jellacic veszedelmesen közeledett Budához. Az országgyűlés szeptember 22-én a védelem szervezésére hattagú bizottságot küldött ki. A bukott kormány politikájának csődje olyan tagadhatatlan volt, hogy az országgyűlés, amelynek tagjai nagy többségükben kormánypártiak voltak, ebbe az Országos Honvédelmi Bizottmányba Kossuth mellett négy tagot választott a kisebbségben levő radikális baloldal soraiból. Közöttük volt Madarász László is.

A parasztság a forradalom védelmére kel
Kossuth szeptember 24-én toborzókörútra indult az Alföldre. És, bár az országgyűlés a parasztságnak a feudális maradványok gyökeres felszámolására irányuló követeléseit csak annyiban teljesítette, hogy ezekben a válságos napokban eltörölte a szőlődézsmát, a nép, különösen a szegénység most hatalmas lelkesedéssel sietett a forradalom zászlói alá.

»Alig voltam 9 községben s 50 ezer ember áll azokból készen … — számolt be útjáról néhány nap múlva Kossuth. — A szomszéd vidékek szinte nehezteltek, hogy miért nem szóllíttattak fel, hogy küldenének ők is embereket ezrenkint.« »Ha látták volna Önök, Uraim! miként fogadta a Tisza partján lakó magyar nép csekély felhívásomat, hallották volna Önök, hogy nem én öntöttem lelkesedést a népbe, hanem én vettem tőlük erőt és lelkesedést; ha látták volna, hogy felhívás nélkül 20—30 ezerenkint mindenik esküdött … megbosszulni minden árulást és kipusztítni a hon ellenségeit …«

A parasztság széles tömegei, ha a forradalom eddigi vívmányai nem elégítették is ki őket, felismerték, hogy nemcsak a forradalom eddigi eredményeinek továbbfejlesztésére, hanem a már meglevő eredmények megtartására is csak a forradalom győzelmének, az ellenforradalmi támadás visszaverésének esetében gondolhatnak.

A pesti nép harca a forradalom megvédéséért, a nemesség balratolódása
Eközben az udvar továbbment az általa megkezdett úton. Szeptember 25-én a császár törvénytelenül teljhatalmú királyi biztossá nevezte ki Magyarországra Lamberg Ferenc gróf császári tábornokot. Az országgyűlés Madarász indítványára »semmisnek nyilvánította a császár rendeletét, a pesti nép pedig igazi forradalmi eréllyel bánt el Lamberggal. 28-án Lamberg Budára érkezett s kocsiján Pestre indult, hogy feloszlassa az országgyűlést. Megérkeztének híre gyorsan elterjedt a városban, s többezer főnyi, főleg munkásokból álló, szerszámokkal és kaszákkal felfegyverzett tömeg indult fogadására. A tömeg a hajóhídon találkozott Lamberg kocsijával, kiszállították a kocsiból, rárohantak és felkoncolták. Lamberg egy közelében levő sorkatonától kért segítséget. »Fiam, — mondta neki — te is katona vagy, én is, legalább te védelmezz ezen gaz nép dühe ellen.« A katona azonban ezt válaszolta: »Igen, én is katona vagyok, de hazámat jobban szeretem, mint az olyan árulót, mint az úr!«

A munkások és a forradalom
A magyar munkások ekkor mutatták meg először történelmünk folyamán, hogy a nemzet ügyének legjobb harcosai. A munkások helyzetén a forradalom nem sokat javított. Az áprilisi törvények még a céhrendszert sem szüntették meg. 1848 tavaszán és nyarán a munkások komoly harcokat vívtak a céhek felszámolásáért, a munkabérek emeléséért, a rendkívül hosszú munkaidő megrövidítéséért, a munkanélküliek foglalkoztatásáért. Ezek a harcok csak kis részben jártak eredménnyel. Legfontosabb eredményük az első magyar kollektív szerződésnek, a nyomdászok kollektív szerződésének megkötése volt. Ez a kollektív szerződés, amelynek megkötéséért Táncsics is kiállt a munkások mellett, napi tíz órában korlátozta a nyomdászok munkaidejét. Ugyancsak a munkások harcai eredményezték Klauzál Gábor június 9-én kiadott céhrendeletét, amely egyéb intézkedései mellett napi 11 órában korlátozta a céhlegények és napi 9 órában a 14 évesnél fiatalabb tanoncok munkaidejét. A munkásság főkövetelését, a céhek feloszlatását azonban ez a rendelet sem teljesítette. De, bár a forradalom mindeddig nem sokat tett értük, a munkások mégis magukénak érezték. Már nyáron tömeggyűlésen ítélték el a kormány megalkuvó politikáját és tiltakoztak az olasz segély megadása ellen. Szeptember 28-án pedig döntő szerepük volt a forradalom ügyének előbbrevitelében. A Lamberget kivégző »tömegnek legnagyobb része — írta róluk a márciusi ifjak lapja, a Március Tizenötödike — a város legszegényebb osztályához látszott tartozni, azokhoz, akikről azt hiszik, hogy anyagi érdekek reménye nélkül nem mozdulnak. És íme ők ma a szabadságért, mely különben a szegénynek oly kevés kedvezést nyújt, egy rájuk nézve legalább is képzeményi eszményért tették ki magukat veszedelemnek.« A munkásokat valóban csak az a felismerés tette a forradalom áldozatra legkészebb harcosaivá, hogy egyedül a forradalom győzelmének esetében remélhetik helyzetük kedvezőbbre fordulását.

Lamberg halála és az országgyűlés
Lamberg kivégzése mély hatást gyakorolt az országgyűlésre. Ezek után az országgyűlés leginkább tétovázó tagjainak is látniok kellett, hogy az udvarral való további alkudozások céltalanok, hogy vagy meghódolnak az ellenforradalom előtt, vagy harcolniok kell a forradalomért. S az országgyűlés tagjainak többsége, a volt kormánypárt tagjainak többsége is a harcot választotta. Október 3-án a császár újabb rendeletet adott ki. Ebben Jellacicot nevezte ki a magyarországi haderők főparancsnokává és feloszlatta a magyar országgyűlést! Az országgyűlés felelete kimondta, hogy »a nemzet képviselői a nemzet halálát szentségtelen kezekkel alá nem írhatván, a felhívott állítólagos rendeletet … törvénytelennek és semmit érőnek nyilatkoztatják, törvényhozói kötelességöknek a törvény értelmében folytatását elhatározzák, s ezen határozatuk jogszerűségére … annál tisztább lélekkel hivatkoznak, mert lehetetlen hinniök: hogy egy derék, békés és hű nemzetnek ily hallatlanul irtózatos módon az élő nemzetek sorábóli kiirtását s ez által saját lételüknek is erkölcsi bizonytalanságba tételét a világnak bármely mivelt népei hallgatag elnézhetnék«.

»Fut Bécs felé Jellacic, a gyáva …«
Közben Pest valósággal ostromlott vár képét öltötte fel. A nép tömeggyűléseken tiltakozott az udvar támadása ellen. Sorra alakultak és vonultak a dunántúli táborba az önkéntes csapatok. Külön önkéntes légiókat állítottak fel a Pesten élő lengyelek, olaszok és franciák is. Tömegével érkeztek a vidéki felkelők. A város apraja-nagyja, férfiak és nők erődítési munkákat végeztek.

Szeptember 29-én pedig a nádor által elhagyott magyar ezredek dunántúli felkelő parasztok támogatásával Pákozdnál és Sukorónál döntő győzelmet arattak Jellacic fölött. Jellacic csapatainak egy része megállás nélkül Bécsig futott, más részei pedig megadták magukat. Az udvar megelőzőleg újabb csapatokat akart Bécsből Jellacic támogatására indítani, a bécsi munkások és diákok azonban, fényes példáját adva a forradalmi népek együttérzésének, október 6-án ismét felkeltek és, magukra vonva az ellenforradalom féktelen haragját, megakadályozták a Magyarországra küldendő csapatok elindítását s magát Latour hadügyminisztert is megölték.

Az Országos Honvédelmi Bizottmány átveszi a kormányt
Az országgyűlés október 8-án a végrehajtóhatalom gyakorlásával a lemondott kormány helyett a Honvédelmi Bizottmányt bízta meg s annak elnökévé a Táncsics felhívására az országgyűlés terme előtt tüntető tömegek követelésének is megfelelően Kossuthot választotta. A Honvédelmi Bizottmány tagjainak számát azonban az országgyűlés tizenkettőre egészítette ki s ennek következtében a Bizottmányon belül a baloldal ismét kisebbségbe került. Tömegbázisának gyengesége miatt a baloldal, mint márciusban, úgy most sem tudta átvenni a forradalom vezetését, most azonban mégis lényegesen nagyobb befolyása maradt a forradalom vezetésére, mint március tizenötödike után. A Honvédelmi Bizottmány, ha tagjainak csak kisebb része tartozott is a baloldalhoz s ha egy többségében ingadozó középbirtokos nemesekből álló országgyűlésre támaszkodott is, mégis eredményesen szervezte a forradalom védelmét, a szabadságharcot.

4. A honvédsereg dicsőséges harcai
»Nagy idők. Beteljesült az Írás
Jósolatja: egy nyáj, egy akol.
Egy vallás van a földön: szabadság!
Aki mást vall, rettentőn lakol.«

(Petőfi Sándor: 1848)

A Jellacic fölött aratott diadallal kezdetét vette népünk nagyszerű fegyveres harca a forradalomért.

A szabadságharc megszervezése
Jellacic megfutott ugyan, de várható volt, hogy az ellenforradalom újabb s még nagyobb katonai támadást fog indítani hazánk ellen. Ezért Kossuth minden erejét az önvédelmi harc megszervezésére fordította. Nemcsak a honvédség és a nemzetőrség sorait igyekezett toborzással kiszélesíteni, hanem gondoskodott a hadsereg ellátásához szükséges anyagi eszközökről is. Jobb híján papírpénzt bocsátott ki és a fedezetet országos gyűjtéssel próbálta biztosítani. Felhívására a nemzet legszegényebb rétegei is áldozatkészséggel válaszoltak. Az ózdi vasgyár munkásai például ezt írták: »Idecsatolva küldünk édes magyar hazánk segélyezésére mi is egy csekélyke összeget. Nehéz keresményünkből krajcáronkint raktuk össze. Bár adhatnánk többet — de mi csak szegény munkások vagyunk. Ám, ha vagyont nem is áldozhatunk, felajánljuk a hazának erős, edzett karjainkat és a szabadságért lángoló vérünket, elhatározván, hogy valamennyien beállunk honvédnek …« S bár így is csak egy része gyűlt össze a kibocsátandó pénzmennyiséghez szükséges fedezetnek, a Kossuth-bankók vásárlóereje alig csökkent a tömegeknek a forradalom ügyébe vetett bizalma következtében.

Kossuth megszervezte a honvédsereg hadianyagellátását is. Diósgyőrött szuronyokat készítettek, Rimabrezón fegyveralkatrészeket, Nagyváradon fegyvereket és puskaport. A hadsereghez csatlakozó mérnökökből műszaki alakulatokat szervezett. De a nép öntevékenyen is gondoskodott a hadsereg ellátásáról. A császári csapatok által körülzárt háromszéki partizánok számára például egy volt tüzéraltiszt, Gábor Áron templomi harangokból és saját költségén vett nyersanyagokból maga öntött ágyúkat. Az újonnan létesített üzemek kevésszámú szakmunkása sietve kiképezte társait fegyverek készítésére. Általános jelenség volt, hogy az átvonuló honvédalakulatokat és a partizáncsapatokat a falvak népe bőségesen ellátta élelmiszerekkel.

A honvédsereg téli visszavonulása. Árulók a katonai vezetők között
Amíg azonban Kossuth nagy lendülettel a szabadságharc szolgálatába állította a hátországot, a táborban nem folyt minden rendjén. Csapataink Jellacicot az osztrák határig kergették, ott azonban megálltak és nem üldözték tovább osztrák területen is. Hiába szólították fel őket a bécsi forradalmárok, hogy siessenek segítségükre, a magyar csapatok napokig tétlenül szemlélték a Lajta mellett, hogyan fojtja vérbe a bécsi forradalmat Windischgraetz Alfréd herceg tábornagy. A bécsi forradalom, amely nagy mértékben azért robbant ki, hogy a mi helyzetünkön könnyítsen, így jelentős részben a mi tétlenségünk miatt elbukott, a magyar forradalom pedig elszalasztotta azt a nagyszerű lehetőséget, hogy az ellenforradalommal egycsapásra és saját barlangjában végezzen. Bár a honvédekben és különösen a sereggel tartó nemzetőrökben megvolt a harcikészség, bár Kossuth kifejezetten követelte, hogy csapataink folytassák támadó műveleteiket, a magyar sereg csak október 30-án kelt át a Lajtán, akkor, amikor a végsőkig kitartó bécsi munkások már az utolsó barikádokon áldozták életüket a világszabadság nagy ügyéért. S csapataink a dicstelen huzavonához méltó dicstelen vereséget szenvedtek Schwechatnál.

Mi volt ennek a huzavonának, mi volt a schwechati vereségnek az oka? Az, hogy a honvédseregnek a császári hadseregtől örökölt tisztikara többségében — élén Görgey Artúr hadtestparancsnokkal — nem volt igazi híve a forradalomnak. Görgey és társai két érvet hoztak fel halogató magatartásuk mentségére. Az egyik az volt, hogy ha átlépték volna az osztrák határt, akkor letértek volna a törvényesség talajáról. Nem akarták meglátni, hogy az udvar már jóval régebben letért a törvényesség talajáról, hogy amíg ők a törvényesség talaján ácsorogtak, addig Windischgraetz a markába nevetett, mert időt nyert a bécsi forradalom eltiprására és alkalmat arra, hogy azután gátlástalanul letérve a törvényesség talajáról, teljes erejével a magáramaradt magyar forradalom ellen fordulhasson. Görgeyék másik érve az volt, hogy a gyakorlatlan, nagyrészt újoncokból álló honvédsereggel igen kockázatos lett volna megtámadni Windischgraetz csapatait, Európa egyik legjobban kiképzett és fegyelmezett seregét. Nem akarták tudomásul venni, hogy forradalmi körülmények között a cselekvés gyorsasága ki tudja egyenlíteni az ellenség nagyobb »gyakorlat«-át s a forradalmi katonatömegeknek saját ügyük igazába vetett jogos hite felül tudja múlni a reakció zsoldosainak gépies fegyelmét. Amikor végül mégis ütközetbe bocsátkoztak Schwechatnál: mégis csak letértek a törvényesség talajáról és mégis csak gyakorlatlan csapatokkal vállalták a harcot, mindezt azonban későn, a kedvező taktikai lehetőséget elszalasztva tették s ezért szenvedtek vereséget.

Miért féltek Görgeyék letérni a törvényesség talajáról, miért nem bíztak az odaadó, de gyakorlatlan honvédseregben? Azért, mert bár nem kívánták az ellenforradalom győzelmét, féltek a forradalom győzelmétől is. Görgey és tiszttársai a magyar középnemesség jobbszárnyának voltak a képviselői, azoknak a jobboldali középbirtokosoknak, akik kívánták ugyan Magyarország bizonyosmértékű függetlenségét, de nem voltak hajlandóak további engedményeket tenni felszabadított, de ki nem elégített jobbágyaiknak s attól tartottak, hogy a forradalom győzelme esetén mégis további engedmények megtételére fognak kényszerülni. Görgey és társai, ha akartak is győzelmeket aratni az ellenforradalmi csapatok fölött, csak azért akartak, hogy e győzelmek talaján magukra nézve kedvező kompromisszumot, alkut köthessenek az ellenforradalommal, hogy a forradalom eltiprását és továbbfejlesztését egyformán elkerülve, lezárhassák a forradalmat. Nyilvánvalóan megalkuvó politikájukkal azonban csak azt érték el, hogy fokozták az udvar ellenforradalmi elhatározottságát és így hozzájárultak a forradalom eltiprásához.

Windischgraetz támadása
Windischgraetz novemberben, amint várható volt, megindította támadását Magyarország ellen. Kossuth azt követelte, hogy Görgey portyázó hadműveletekkel és az ellenséget kiéheztetve vonuljon vissza előle. De Görgey, ismét arra hivatkozva, hogy nem akarja kockára tenni csapatait, minden ellenállás nélkül vonult vissza. December végén Windischgraetz már Pest alatt állott, a Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés kénytelen volt Debrecenbe tenni át székhelyét, Görgey azonban a fővárost is kardcsapás nélkül átengedte az ellenségnek. S bár Windischgraetz Pest megszállása után nem nyomult tovább előre, Görgey télvíz idején hónapokig tartó, rendkívül fárasztó meneteléssel hosszú, fölösleges kerülőúton, a Felvidéken át vonult le a Tiszához.

A forradalom becsületét csak azok a honvédcsapatok védték, amelyek Damjanich János tábornok, majd a baloldali politikusból lett hadvezér, Perczel Mór vezetésével a Délvidéken, és az októberben Bécsben küzdött lengyel emigráns, Bem József tábornok vezetésével Erdélyben vívtak véres, de eredményes harcokat a betörő ellenséggel. A legendáshírű »Bem apó« Bethlen, Tihuca, Piski, Szászsebes, Beszterce és Nagyszeben mellett fényes győzelmeket aratott és három hónap alatt teljesen megtisztította Erdélyt a nagy anyagi fölénnyel rendelkező császári csapatoktól. Komoly forradalmi elszántságot tanúsítottak azok a parasztok is, akik Windischgraetz hátában a dunántúli hegyvidéken, a Duna mocsaras mellékén és még számos más helyen guerillaharcokat folytattak.

Az olmützi »alkotmány«
Ennek ellenére is azonban a forradalom ügye már sokak szemében elveszettnek tűnt. Ezt látszott igazolni az a körülmény is, hogy a Tiszánál összpontosult magyar főerők a tisztikar fegyelmezetlensége miatt február 27-én Kápolnánál vereséget szenvedtek. »A lázadó csordákat … szétszórtam és legnagyobb részüket megsemmisítettem … Remélem, hogy néhány nap alatt Debrecenben leszek s hatalmamba kerítem a pártütés fészkét,« jelentette ekkor Windischgraetz Ferenc József császárnak (1848—1916) (aki az udvar által tehetetlensége miatt lemondatott nagybátyja, V. Ferdinánd helyett még decemberben lépett törvénytelenül a trónra). E hír hatására Ferenc József régi tervének megfelelően március 4-én Olmützben »alkotmány«-iratot adott ki »az egy oszthatatlan ausztriai császárság számára«, amely szerint »Magyarország alkotmánya olyképpen tartatik fenn, hogy mind azon szabályai, melyek a birodalmi alkotmánnyal összhangban nincsenek, érvényöket elvesztik …« »Az alkotmányirat által e szerint, mely Magyarországnak is alaptörvényévé tétetett, — állapítja meg klasszikus történetírónk, Horváth Mihály — annak nyolc százados alkotmánya s ezzel együtt nemzeti államélete és mind azon viszonylagos szerződések, melyeket a nemzet háromszáz év óta a Habsburg-Lothringen dinasztiával kötött, s melyeket ez, nemcsak mint a nemzet ősi jogainak biztosítékait, de saját birtoklási jogának is alapját, számtalanszor ünnepélyes esküvel pecsételt s megújított, a nemzet meghallgatása s hozzájárulta nélkül egyszerűen eltörültettek s megsemmisíttettek; … és a minden ősi jogaitól, önállásától és a századok folytában történelmileg kifejlett alkotmányától megfosztott Magyarország egyszerűen az ausztriai császárság koronatartományává tétetett.« Vagyis az udvar nyíltan kifejezésre juttatta, hogy győzelme esetén nem a forradalom előtti állapotokat akarja visszaállítani Magyarországon, hanem hazánkat függetlenségének még azoktól a töredékeitől is meg akarja fosztani, amelyekkel a forradalom előtt rendelkezett.

A dicsőséges tavaszi hadjárat
Az ifjú trónbitorló azonban túlságosan korán ivott a medve bőrére. A kápolnai vereséget a honvédsereg sorozatos győzelmei követték. Csapataink április folyamán Hatvannál, Tápióbicskénél, Isaszegnél, Vácnál, Nagysarlónál és Komáromnál súlyos vereséget mértek az ellenségre, úgy, hogy az kénytelen volt április 23-án Pestet is kiüríteni s Pozsony és Magyaróvár környékére visszavonulni. A császár jónak látta Windischgraetzet is leváltani főparancsnoki tisztéből. A magyar csapatok előtt ismét nyitva állott a Bécsbe vezető út.

A győzelmi sorozat annak a forradalmi lelkesedésnek volt köszönhető, amellyel a fiatal honvédsereg végrehajtotta a végső fokon Kossuth által megszabott hadműveleti tervet. A sereg egyes alakulatai (például a kassai »vörössipkások«) halált megvető bátorságukkal legendás hírre tettek szert. Férfiruhában még nők is részt vettek a harcokban (mint például Lebstück Mária, aki huszárhadnagyságig vitte fel, vagy Bányai Júlia, aki zászlósi rangot vívott ki). A hadsereg parancsnokának, Görgeynek azonban nem sok része volt a sikerben. Görgey csapatainak mindig csak egy részét volt hajlandó harcbavetni, s így visszavonulásra tudta ugyan kényszeríteni az ellenséget, megsemmisíteni azonban nem. Tehetséges alvezéreit igyekezett félreállítani és, amennyire lehetséges volt, kivonta magát a politikai vezetés, Kossuth irányítása alól. Katonáit a császári hadseregben tanult módszerekkel, botozással fegyelmezte. Mélyen megvetette, tehertételnek látta a nemzetőröket, akik leginkább lettek volna alkalmasak arra, hogy a csapatok között ébrentartsák a forradalmi szellemet.

A függetlenségi nyilatkozat
A dicsőséges tavaszi hadjárat megindulása után Kossuth elérkezettnek vélte az időt arra, hogy a nemzet méltó választ adjon az olmützi »alkotmány«-t kibocsátó udvarnak. Ezért április 14-én határozati javaslatot terjesztett az országgyűlés elé a Habsburg-ház trónfosztásáról. A javaslatot az országgyűlés egyhangúlag elfogadta és ennek alapján közzétette »a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatá«-t. A nyilatkozat többek között a következőket állapítja meg:

»… Ezen dinasztia, mely egy uralkodót sem mutathat fel, ki népei szabadságában kereste volna erejét és dicsőségét, a magyar nemzet irányában firól fira a hitszegés politikáját követé s vagy nyílt erőszakkal azon dolgozott, hogy ez országot törvényes önállásától s alkotmányos szabadságától megfosztva, a már előbb minden szabadságából kivetkőztetett császári tartományaival egy közös szolgaságba összeolvassza, vagy ha e részben a nemzet törhetlen vigyázata által magát gátolva érezte, minden igyekezetét oda fordítá, hogy Magyarország erejében elzsibbasztva, kifejlődésében feltartóztatva, a császári tartományoknak gyarmatul szolgáljon, miszerint azok Magyarországból s annak rovására minél több hasznot húzhassanak s e haszon által képessé tétessenek azon terhek elviselésére, melyekkel rájok, az alkotmányaiktól megfosztottakra a pazar gazdálkodású császári uralkodás akadály nélkül nehezedett; s nehezedett nem alattvalóinak érdekében, hanem a korlátlan uralkodás Európa szerte terjesztésének s a népek szabadsága elnyomásának érdekében.«

»Több oka van, mely Isten és világ előtt minden nemzetet feljogosít hogy a felette uralkodott dinasztiát trónjáról száműzze. Ilyenek:

ha az ország ellenségeivel, rablókkal, pártütőkkel a nemzet elnyomására szövetkezik;

ha az esküvel szentesített alkotmány s országos státusélet (államélet) eltörlésére fegyveres erőszakkal támadja meg alattvalóit, kik ellene fel nem lázadtanak;

ha erőszakkal eldarabolja s megcsonkítja az ország területi épségét, melyet fenntartani megesküdött;

ha idegen fegyveres erőt használ saját alattvalóinak legyilkolására s törvényes szabadságuk elnyomására.

Minden egyes ok elég bűn arra, hogy a dinasztia a trónt elveszítse. A Habsburg-Lothringeni ház példátlan hitszegéssel mind ezen bűnt együtt és egyszerre követte el s elkövette a magyar nemzet státusélete eltörlésének határozott szándokából, elkövette annyi árulás, annyi rablás, gyújtogatás, öldöklés, kegyetlenség, a népjognak oly lábbaltapodása kíséretében, hogy e bűneinek históriája felett elborzad az emberiség.«

»… Mindezeknek alapján … Magyarország … szabad, önálló és független európai státusnak (államnak) nyilváníttatik …

A Habsburg-Lothringeni ház … Magyarország, a vele egyesült Erdély és hozzá tartozó minden részek és tartományok feletti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik, a magyar koronához tartozó minden címek használatától megfosztatik s az ország területéről s minden polgári jogok élvezetéből szám kivettetik.«

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!