Polgári forradalom és nemzeti szabadságharc – A kormány a forradalom továbbfejlesztése ellen
(Idézet: A Magyar nép története – Rövid áttekintés 1951)

A kormány a forradalom továbbfejlesztése ellen
»Készül az ellenség; és mi készülünk-e?
Mit csinál a kormány?
A helytt, hogy őrködnék, mélyen mélyen alszik
Fönn a haza tornyán.«

(Petőfi Sándor: Fekete-piros dal)

A nagy- és középbirtokos nemesség koalíciójára épülő kormány radikálisabb törvényeket hozott magával Pozsonyból Pestre, mint amilyenek létrejöttére a nemesség leghaladóbb tagjai valaha is gondoltak. A kormány által képviselt rétegek szemében az átalakulás már eddig is messzebb vezetett, mint ameddig kívánatos lett volna. Ezért a kormány nem azt tekintette főfeladatának, hogy a visszavonult, de meg nem semmisített reakcióval szemben megvédelmezze a forradalom eddigi vívmányait s azok továbbfejlesztésével újabb, széles néprétegeket sorakoztasson fel a forradalom védelmében az ellenforradalom várható támadásának elhárítására, hanem ellenkezőleg: azt, hogy a forradalom eddigi vívmányai által ki nem elégített dolgozó tömegeket leszerelje és meggátolja őket a forradalom vívmányainak továbbfejlesztésében. Ez azonban annál súlyosabb hiba volt, mert az osztrák reakció csak a kedvező pillanatra várt, hogy nyíltan fellépjen a forradalom ellen, a kormány politikája pedig alkalmas volt arra, hogy a széles néptömegeket kiábrándítsa az ellenforradalom várható támadása által veszélyeztetett forradalomból.

A márciusi ifjak felismerték azt a veszélyt, amellyel a kormány halogató politikája járhatott. Petőfi ezt írta a kormányról:

»Ezer esztendő óta sokszor volt már a magyar nemzet kutyául, de nem hiszem, hogy valaha kutyábbul lett volna, mint jelenleg van.«

»Felszabadultunk a Metternich-kompánia alól, s kaptuk a Batthyány-minisztériumot. Erre ugyan elmondhatni: hogy: ,eben gubát’.

Amaz tetteivel törekedett vesztünkre, emez tétlenségével fogja vesztünket okozni. Mi haszna, hogy a mód különböző? az eredmény egy.«

A baloldal azonban a kormánypolitika hibáinak felismerése ellenére sem törekedett arra, hogy a kormányt megbuktassa és a hatalmat maga vegye át. Nem törekedhetett erre, mert ebhez nem volt elég ereje. A pesti munkás- és kispolgári tömegek, amelyekre a baloldal támaszkodott, gyengék és fejletlenek voltak. Ezek a tömegek képesek voltak arra, hogy válságos pillanatokban, mint március 15-én vagy 30-án (és később is más alkalmakkor, amint még látni fogjuk) a forradalmat megmozdulásaikkal előre lendítsék, a forradalom vezetőit balra tolják, ahhoz azonban nem volt elég erejük, hogy a forradalom vezetését megszerezzék és tartósan biztosítsák a baloldal számára. Ezért a baloldal 1848 tavaszán és nyarán csak azt tűzte ki céljául, hogy a kormányon belül Kossuthot erősítse.

A parasztság harca a feudális maradványok gyökeres felszámolásáért. Táncsics és a parasztmozgalmak
A kormánynak a forradalom továbbfejlesztése ellen irányuló politikája mindenekelőtt azzal a veszéllyel járt, hogy széles paraszti tömegeket fog kiábrándítani a forradalom ügyéből. Parasztságunkat ugyanis, amely márciusban még nem vett részt cselekvően az események alakításában, a forradalom eredményei gyorsan öntudatosították és a feudalizmus teljes felszámolásának irányában mozgósították. Már 1848 tavaszán szerte az országban sokszáz község lakossága mozdult meg, követelve a jobbágyfelszabadító törvények továbbfejlesztését. A telkesjobbágyok azt követelték, hogy a törvény által nem érintett feudális szolgáltatásokat (szőlődézsma stb.) is töröljék el. A majorsági földekre települt, jogilag nem jobbágyi, hanem bérleti viszonyban élő parasztok azt követelték, hogy őket is mentsék fel a jobbágyokéihoz teljesen hasonló feudális szolgáltatásaik alól. A földnélküli parasztok végül azt követelték, hogy osszanak közöttük földet. Nagyon sok helyen a parasztok meg sem álltak a követeléseknél, hanem egyszerűen megtagadták még el nem törölt szolgáltatásaik teljesítését, illetve önhatalmúlag földet osztottak.

Táncsics Mihály attól tartva, hogy a parasztság ilyetén fellépése meg fogja rémíteni és a forradalom oldaláról a reakció karjaiba fogja kergetni a földbirtokosokat, elítélte a parasztmozgalmakat és arra szólította fel a parasztokat, hogy igényeiket törvényes úton igyekezzenek kielégíteni. A nemességet viszont ugyanakkor arra próbálta rábírni, hogy a júliusban összeülő új, népképviseleti országgyűlésen járuljon hozzá a még el nem törölt feudális szolgáltatások megszüntetésének törvénybeiktatásához és ahhoz, hogy a hazaárulók földjeit osszák fel a zsellérek között.

A kormány azonban nem hajlott Táncsics szavára. A parasztmozgalmakat minden erővel, gyakran katonai karhatalom igénybevételével is elnyomták, bár véglegesen felszámolni nem sikerült őket. Júniusban a megmozduló parasztok ügyét rögtönítélő bíróság elé utalták, s néhány parasztmozgalom vezetőit felakasztatták.

Ezek az intézkedések a parasztság egy részét jelentős mértékben kiábrándították a forradalomból. Jele volt ennek az, hogy a nemzetőri toborzások igen sok községben eredménytelenek voltak, a paraszttömegek sokhelyütt nem akartak fegyvert fogni a forradalom védelmében, mert a forradalom ügyét nem érezték a saját ügyüknek. Fennállott az a veszély, hogy az ellenforradalom támadásának idején a parasztság cserben fogja hagyni a forradalmat. Hogy azután mégsem így történt, az legkevésbé sem Batthyányék érdeme volt.

A nemzetiségek fegyveres harcának megindulása
Aminthogy jelentős részben a Batthyány-kormány mulasztásának tulajdonítható az, hogy Magyarország lakosságának nem-magyar tömegei nem hogy nem támogatták a forradalmat, hanem egyenesen szembefordultak vele. A márciusi forradalom hírét még széles szerb, horvát, szlovák és román tömegek fogadták lelkesedéssel.

»Jertek, jertek, összes nemzetek, a szabadság zászlaja alá … — hangozzék minden irányban: Isten éltesse Kossuthunkat,« prédikálta Ostrolucky szlovák lelkész. »Felszabadulván a föld bilincseiből … a szenvedő szegény román nép tombolt örömében, istenítette Kossuthot mint megváltóját,« mondotta Alexandra Buda román képviselő. A pesti szerb diákok már a márciusi napokban rokonszenvtüntetést rendeztek a magyar forradalom mellett, s Uros Ergovic szerb politikus ezt írta: »Ha … a magyar törvényhozás respektálja a kebelében lévő különböző ajkúaknak nemzetiségét is, … akkor higgyétek el, hogy eme dicső nap örökre, végkép elfelejteti a szerb nemzettel a múltak zordon emlékeit.«

A nemzetiségi ellentétek azonban kétirányban is újból kiéleződtek minden korábbinál nagyobb mértékben. Az egyik irány a magyar földesurak és a nem-magyar jobbágyok közötti feudális ellentét volt. A nem-magyar paraszttömegeket a földosztás nélküli jobbágyfelszabadítás éppúgy nem elégítette ki, mint a magyarokat, s a feudális viszonyok gyökeres felszámolásának érdekében ők is a magyar paraszttömegekéihez hasonló mozgalmakat indítottak. De a márciusi vívmányok nem elégítették ki Magyarország nem-magyar népeinek uralkodó osztályait sem. A márciusi törvények a nemzetiségek számára is biztosították a vallási egyenjogúságot, a sajtószabadságot stb., nem adtak viszont a nemzetiségeknek külön nemzeti jogokat, nemzetiségi önkormányzatot. A baloldali, magyarbarát nemzetiségi politikusok bíztak ugyan abban, hogy a forradalmi kormány ki fogja majd elégíteni ilyenirányú követeléseiket, a jobboldali, osztrákbarát és az ingadozó nemzetiségi politikusok azonban azt hirdették, hogy nemzetiségi jogaikat a magyar kormány ellenében az osztrák udvar fogja biztosítani. S a baloldali nemzetiségi politikusok továbbra sem tudták megszerezni maguknak a vezetést, mert a magyar kormány nem tett semmit a nemzetiségek jogos követeléseinek kielégítése érdekében s mert a nemzetiségi paraszttömegek a már fentismertetett okokból nem voltak hajlandóak magyarbarát politikusok támogatására.

Ugyanekkor az udvar fűt-fát ígért a nemzetiségeknek, ha fegyveresen is szembefordulnak a magyar kormánnyal, s a király már március 22-én a magyar kormány tudta nélkül kinevezte horvát bánná Josip Jellacic báró ezredest, hogy az megszervezze a nemzetiségek forradalomellenes katonai akcióit. Az udvar támogatásának reménye végkép megszerezte a nemzetiségi tömegek bizalmát a reakciós nemzetiségi politikusok számára. Ezek pedig, megnyergelve a ki nem elégített nemzetiségi paraszttömegek forradalmi elégedetlenségét, részben már 1848 nyarán fegyveres forradalomellenes felkelést robbantottak ki Magyarország szerb- és román-, majd szlováklakta területein. A baloldali nemzetiségi politikusok vagy teljesen elszigetelődtek, vagy ha szoros kapcsolatban állottak népük paraszttömegeivel, azokkal együtt egyre magyarellenesebb irányba tolódtak el, mint különösen a szlovák L’udevit Stúr, Jozef Miloslav Hurban, Michal Miloslav Hodna, a szerb Alexander Kostic, Djordje Stratimirovic és a román Avram Iancu.

A baloldal harca az országgyűlésen
Ilyen nehéz helyzetben, elégedetlen paraszti és nemzetiségi tömegek mozgalmai közepette ült össze 1848 júliusának elején az első népképviseleti országgyűlés.

Az országgyűlési választások
Az országgyűlési választásokhoz a baloldal nagy reményeket fűzött. A márciusi ifjak arra számítottak, hogy ha a mandátumok többségét a volt Ellenzéki Párt tagjai fogják is megszerezni, mégis erős képviselettel fog rendelkezni az országgyűlésen a radikális balszárny is, elég erős képviselettel ahhoz, hogy a kormányon belül Kossuthnak biztosíthassa a vezetőszerepet s hogy a kormány összetételét is a baloldal javára tudja megváltoztatni. Ebben a számításukban azonban a radikálisok csalatkoztak. Az országgyűlésbe a márciusi ifjak közül egyedül Irányi Dániel került be, parasztképviselő Táncsicson kívül (akit két helyen is megválasztottak) alig egy-kettő akadt s a 450 képviselő közül legfeljebb harminc tartozott a radikális nemesi balszárnyhoz, amelynek vezetői Madarász László, Perczel Mór és Teleki László voltak. A követek zöme a középbirtokos nemesség soraiból került ki. A választásokon olyan, különben népszerű baloldali politikusok is megbuktak, mint például Petőfi Sándor. Így azután a kormánykoalíció az országgyűlésen a szavazatok nagy többségével rendelkezett.

Mi okozta a baloldal választási bukását? Alig volt benne része a választói cenzusnak. A szavazati joggal rendelkező állampolgárok többsége a cenzus ellenére is nem-nemesi értelmiség, illetve paraszt volt, tehát olyan rétegekhez tartozott, amelyek szavazataira a baloldal számított. Jelentősebb része volt a bukásban a temérdek visszaélésnek. A választói névjegyzékekből tömegével hagytak ki a választásokat lebonyolító megyei közegek parasztokat. A választásokat nagyon sok helyen aratás idején hétköznap rendezték, s ennek következtében számtalan paraszti választó távolmaradt a szavazástól. A kormánypárti és a kifejezetten reakciós képviselőjelöltek érdekében a legmocskosabb kortesfogásokat alkalmazták. Így például a klérus azt terjesztette a katolikus paraszttömegek között, hogy Kossuth és a baloldal protestáns uralmat akar létrehozni Magyarországon s el akarja nyomni a katolikus vallást.

A bukás legfőbb oka azonban mindezeken túlmenően az volt, hogy a baloldalnak úgyszólván semmilyen kapcsolata nem volt a paraszttömegekkel. A baloldal nem olyan plebejustömegekre támaszkodott, amelyek forradalmi ellenzékben lettek volna a forradalmat vezető nemességgel szemben — a baloldal mögött álló plebejustömegek támogatták a nemesség függetlenségi politikáját, amely saját érdekeiknek is megfelelt. Ezeknek a plebejustömegeknek tehát nem állott érdekükben, hogy a parasztságot a forradalom nemesi vezetői ellen szervezzék meg (s erre gyengeségük miatt különben sem lettek volna képesek). Így azután a baloldali értelmiségiek sem ismerték fel annak szükségét, hogy élére álljanak az olyan paraszti követeléseknek, amelyek a feudális viszonyok gyökeres felszámolására irányultak. Vagyis a baloldal a jobbágyfelszabadítás kérdésében elfogadta a középbirtokos nemesség álláspontját. Nem csoda ezekután, ha a paraszti választók nem adták szavazatukat a baloldali képviselőjelöltekre.

Az újoncmegajánlás kérdése
Az országgyűlés munkáját rendkívül fontos tárgyalással kezdte. Kossuth július 11-én mondott nagyjelentőségű beszédében a kormány nevében az ország védelmére 200.000 katona és 42 millió forint megajánlását kérte az országgyűléstől. Az országgyűlés egyhangú lelkesedéssel szavazta meg a kormány javaslatát. Ekkor mondta Kossuth híresekké vált szavait: »… Leborulok a nemzet nagysága előtt. Csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban; — és Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni.« A baloldal azonban, bár — helyesen — megszavazta a javaslatot, már ekkor — indokoltan — felvetette azt a kérdést: mire fogják fordítani a megajánlott katonaságot. Hiszen a magyar csapatok gyakorlatilag még mindig nem tartoztak a magyar kormány irányítása alá, nagy részük még mindig a monarchia más tartományaiban állomásozott (míg Magyarországon többezer főnyi nem-magyar haderő volt), s az osztrák kormánynak az olasz szabadság ellen folytatott ellenforradalmi háborújában is részt vettek magyar csapattestek.

Az »olasz segély« kérdése
A baloldal bizalmatlanságának indokolt voltát néhány napon belül a tények igazolták. Az udvar ugyanis azzal a követeléssel fordult az országgyűléshez, hogy nyújtson számára katonai segítséget olaszországi hadjáratában. A Batthyány-kormány abban a hiú reményben, hogy ezzel megszerezheti magának az udvar kegyeit, hajlandó volt teljesíteni ezt az ellenforradalmi követelést. A baloldal azonban támadásba ment át a kormány árulása ellen. »Midőn Önök ezen feketecélú kamarával akarnak egyezkedni — vágta Batthyányék szemébe Irányi Dániel — nekem, urak, úgy tetszik, mintha Önök az ördöggel akarnának szövetkezni az erény megmentésére …« Perczel Mór pedig történelmi jelentőségű szavakban fogalmazta meg a baloldal álláspontját: »… Egy nemzet, mely más nemzet elnyomására ad segélyt, mely midőn szabad akar lenni, szabadságát azáltal véli megszerezhetni, hogy más nemzet eltiprására küld segélyt, magára mondja ki a kárhozatot.«

S bár a baloldal kisebbségben volt az országgyűlésen, erejét megsokszorozta az a körülmény, hogy a tömegek elé vitte az olasz segély kérdését, a tömegek pedig mellette foglaltak állást. A tömegek álláspontját fejezte ki Petőfi is, amikor így írt:

»Olaszország minket soha nem bántott,
Egyet akar velünk: a szabadságot.
Ezért minket oda vinni nyakára?
Soh’se lépünk mi arra a határra …

Katonának valamennyin fölcsapunk,
De a magyar hazát védi csak hadunk,
Magyar hazánk pedig ott van valóban,
Hol a háromszínű magyar zászló van!«

(Petőfi Sándor: Hány hét a világ?)

A baloldal által mozgósított tömegek nyomására azután az országgyűlés kénytelen volt olyan feltételekhez kötni a segély megadását, amelyek gyakorlatilag a segély megtagadását jelentették.

A katonai kérdés
Nagy vitát váltott ki az országgyűlésen a honvédség megszervezésének kérdése is. A kormány azt javasolta, hogy ne csak a régi, hanem az újonnan felállítandó magyar ezredeket se válaszszák el formálisan az osztrák hadseregtől s hogy a magyar hadsereg vezényleti nyelve, az újonnan felállítandó ezredeké is, továbbra is a német legyen. A kormányt javaslatában az a megalkuvó szempont vezette, hogy a függetlenségünk legfőbb biztosítékát képező önálló hadsereg felállításával se sértse a hadsereg közösségének elvéhez ragaszkodó udvar érdekeit. A kormány álláspontjának nevetséges ellentmondásosságát Teleki László leplezte le. »Akarunk-e független, önálló hadsereget? — élezte ki a kérdést Teleki. — Ha ezt nem merjük valósággal akarni s nem bírjuk kivívni, azt fogja Európa mondani: e nemzet nem érdemli meg, hogy szabad legyen.« Közben az események bebizonyították, hogy a szerb felkelők ellen harcoló császári tisztek árulói a forradalom ügyének. Ezeknek a bizonyítékoknak és a baloldal erélyes fellépésének hatására az országgyűlés olyan közvetítő megoldást fogadott el, hogy az újonnan szervezendő ezredeket állítsák magyar lábra, a régiek azonban maradjanak addigi állapotukban.

Az osztrák ellenforradalom készülődése a forradalom eltiprására
Miközben az országgyűlésen a törpe kisebbséget képező baloldal ilyen harcot vívott az ellenforradalom kegyeit kereső kormánypárttal, az ellenforradalom igyekezett összeszedni minden erejét, hogy végkép leszámoljon a magyar forradalommal. A bécsi udvar előtt a magyar forradalom eltiprása felé már márciusban három út állott nyitva, amint arra a király unokaöccse, István főherceg magyar nádor akkor rámutatott:

»Az első: minden fegyveres erőt kivinni az országból, és azt végpusztulásnak engedvén, tétlenül nézni az öldökléseket és gyújtogatásokat — nézni a nemességnek a paraszttal való küzdelmeit.

A második volna: gróf Batthyányval … a törvényjavaslatok végett alkudozni, és mindent menteni, amit még menteni lehet, és a teendőket előre tudni, ha ő elégületlensége esetére netalán lemondana.

A harmadik eszköz lenne: tüstént a nádornak szabadságra bocsátásával egy teljes és vérhatalommal felruházott királyi biztost tekintélyes hadsereg kíséretében Pozsonyba küldeni, honnét az országgyűlésnek tettleges eloszlatása után Pestre menvén, a vaskezű kormányt mindaddig működni hagyni, míg a körülmények kívánnák.«

Az első megoldást az udvar nem szívesen választotta volna, mert nem tudhatta, hogy egy esetleges országos méretű parasztháború nem idéz-e elő számára minden másnál veszélyesebb helyzetet. A harmadik megoldást, amelyet legszívesebben választott volna, nem választhatta, mert fegyveres erői akkor Bécsben, Olaszországban és a forradalom felé közeledő Prágában voltak lekötve. Ezért kénytelenségből a második megoldást választotta, azzal az elhatározással, hogy amint a körülmények ránézve kedvezőbb alakulása lehetővé teszi, áttér a harmadik megoldásra: nyílt fegyveres erőszak alkalmazására a magyar forradalom ellen. Addig is azonban, kihasználva a Batthyány-kormány kompromisszumra törekvő politikáját, igyekezett a kormány működése elé minél több akadályt gördíteni s közben szervezte a magyarországi nemzetiségek forradalomellenes mozgalmait és, míg a nyilvánosság felé elítélte, titokban támogatta a forradalom megfojtására törekvő Jellasicot.

A belső ellenforradalmárok: az egyházi és világi nagybirtokosok
Az udvar ellenforradalmi törekvéseinek leghívebb támaszai Magyarországon az egyházi és világi nagybirtokosok voltak. A legreakciósabb világi főurak, az Apponyiak, a Majláthok, a Dessewffyek, a Jósikák a forradalom kitörése után Bécsben maradtak, illetve oda menekültek. Ezek a hazaárulók nem ismerték el az áprilisi törvények jogszerűségét és tehetetlen dühükben a forradalom előtti állapotok (a jobbágyrendszer stb.) visszaállítását követelték az udvartól. Mindezt persze az udvar, amely sok hasznukat nem vette, az ő jótanácsaik nélkül is szívesen megtette volna, ha lett volna hozzá elég ereje.

Sokkal aktívabb támogatást nyújtottak az ellenforradalomnak a hazaárulásban élenjáró egyházi főurak. A főpapok nemcsak azért támogatták az ellenforradalmat, mert nagybirtokosok voltak, hanem azért is, mert a Habsburg-ház és a Vatikán között évszázados, közös érdekeken alapuló szövetség állott fenn. A bécsi reakció azért támaszkodott szívesen a magas klérusra, mert az a reakció érdekében folytatott harcát úgy tudta feltüntetni a vallásos érzésű katolikus tömegek előtt, mintha azt a vallás védelmében folytatná a vallást üldöző forradalmárok ellen, akiknek persze valójában eszük ágában sem volt a vallást üldözni. A valóságban azonban a magas klérus nem a vallást, hanem saját kizsákmányoló uralmát féltette. Megmutatkozott ez, mint láttuk, már akkor is, amikor az országgyűlés még márciusban eltörölte a papi tizedet s a püspökök a királyhoz intézett beadványban tiltakoztak »a papi tized megszüntetése által jogaikba történt erőszakos beavatkozás és jövedelmeik csökkentése ellen«. Arany János így jellemezte a magas klérus »hitelveit«:

»Első ága volt a hitnek
(Elmondom a nagyját):
Hogy minden termék tizedét
A papoknak adják,
Bort és búzát és baromfit,
Földeket is mellé
S faluszámra jobbágy-népet,
Aki a kövér pusztákat
Ingyen megmivelné.

Másik ága volt a hitnek,
Hogy: ne kapj a kincsen,
Mennyországban a gazdagnak
Semmi helye nincsen.
Ne rabold el a némettől,
Ami neki termett,
Sőt, ha ingedet lehúzza,
Azt se bánd, mert Isten úgy ad
Lelkednek kegyelmet.«

(Arany János: János pap országa)

De a magas klérus elveszített feudális kiváltságainak visszaszerzéséért nemcsak beadványokkal harcolt. Amikor később, 1848 őszén az ellenforradalom fegyverrel támadt Magyarországra, Hám János, a rosszemlékű esztergomi érsek egymaga 58.000 forintot ajánlott fel a császári csapatok részére. Ugyanekkor a püspöki kar pásztorlevelet intézett a hívekhez s ebben kijelentette, hogy »főméltóságú herceg Windischgraetznek mint főparancsnoknak és teljes hatalmú királyi biztosnak, az ország kibékéltetőjének magas rendeleteit nemcsak elfogadni, hanem pontosan teljesíteni, sőt a parancsa alatt levő cs. és kir. hadseregek támogatása által üdvös céljainak kivitelére segédkezet nyújtani tartozunk.« Az alsópapság sok becsületes, hazaszerető tagjától eltérőleg a magas klérus így harcolt az ellenforradalom győzelméért, a magyar nép évezredes elnyomásának visszaállításáért.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!