A Párizsi Kommün
(Részlet: Világtörténelem 7. kötetéből)

Az 1871. esztendővel új korszak kezdődik a világtörténelemben. Ez az év bővelkedett a nagy eseményekben. Korszakhatárrá mindenekelőtt az tette, hogy 1871. március 18-án az emberiség történetében először jutott az államhatalom birtokába — bár csak rövid időre — a tőkés társadalom leghaladóbb, egyetlen következetesen forradalmi osztálya: a proletariátus. A párizsi munkások által létrehozott Kommün, bár mindössze 72 napig állt fenn, óriási jelentőségű a munkásosztály további felszabadító harca szempontjából.

Osztályharcok Franciaországban a második császárság bukása után
A tőkésországok gazdasági fejlődése, a nagyipar megerősödése elmélyítette a burzsoázia és a proletariátus közötti ellentéteket. A Párizsi Kommünt a francia munkásosztálynak a politikai reakció és a kapitalista kizsákmányolás ellen vívott hosszú harca előzte meg. A felkelő párizsi munkások már az 1848-as júniusi napokban kiadták a jelszót: „szociális köztársaságot” „a tőke és a kiváltságok köztársasága” helyett. 1865 elején megalakultak a Nemzetközi Munkásszövetség (az I. Internacionálé) első franciaországi szekciói; tevékenységükkel elősegítették a proletariátus osztályöntudatának és szervezettségének megerősödését, elhatárolódását a polgári demokratikus mozgalomtól. Az a lankadatlan küzdelem, melyet Marx és hívei vívtak a nemzetközi munkásmozgalomban fellépő kispolgári áramlatok ellen, megingatta a proudhonisták, bakuninisták, lassalleánusok és a tudományos szocializmus többi ellenfelének pozícióit. Az Internacionálé kongresszusainak a sztrájkokról, a szakszervezetekről, a politikai harcról hozott határozatai csapást mértek azokra, akik megkísérelték elterelni a munkásosztály figyelmét létfontosságú feladatairól. A hatvanas évek végére a legfejlettebb tőkésországok munkásmozgalmában lényeges változások mentek végbe. Az Internacionálé franciaországi szekcióinak vezetésében a jobboldali proudhonistákat a kollektivista szocialisták váltották fel, akik felismerték, hogy a dolgozók társadalmi felszabadításának elengedhetetlen feltétele a politikai harc.

A francia munkásosztály az ekkor szélesen kibontakozó köztársasági mozgalom vezető erejévé vált, s fő mozgató ereje volt az 1870. szeptember 4-i forradalomnak is, amely a köztársaság visszaállítását eredményezte Franciaországban. A második császárság bukását meggyorsította a sedani katasztrófa (szeptember 2), amely nyilvánvalóvá tette az ország teljes katonai felkészületlenségét, a korhadt bonapartista rendszer csődjét.

A francia—porosz háború még jobban fokozta az osztályharcot Franciaországban. A háború leleplezte az ostromlott Párizs védelmét szabotáló francia burzsoázia hazaárulását, egyben fegyverhez juttatta a főváros munkásait, és felkészítette őket az új harcokra — most már a „hazaárulás kormánya” ellen, amelyet az 1871. február 8-án megválasztott nemzetgyűlés hozott létre.

Az előzetes békeszerződés súlyos feltételei, amelyeket a francia uralkodó körök elfogadtak, országszerte hatalmas elégedetlenséget szültek. Növekedett a köztársaság sorsa miatti aggodalom. A nemzetgyűlés többsége monarchista volt; a hadsereget, a rendőrséget, az államapparátust továbbra is a köztársaság és a demokrácia esküdt ellenségei tartották kezükben. A kormány élén az ízig-vérig reakciós Thiers állott, akinek egész politikai múltja a néptömegek és a demokratikus szabadságjogok engesztelhetetlen gyűlöletéről tanúskodott.

A párizsi munkásság és kispolgárság, hogy visszaverje a Thiers-kormány köré tömörülő burzsoá-földbirtokos reakciót, 1871 február-márciusában politikai tömegszervezetet hozott létre: a Szajna megyei nemzeti gárda köztársasági föderációját.

A föderáció 215 — Párizs munkásnegyedeiben és más demokratikus körzeteiben alakított — zászlóaljat fogott össze. E szervezet központi bizottsága, amelyet kiváló demokraták és szocialisták (köztük az Internacionálé tagjai) vezettek, gyakorlatilag egy új, alulról létrejövő népi hatalom csírájává lett. A központi bizottság a polgárháború elkerülése érdekében védekező taktikát folytatott, az események azonban szemlátomást a fegyveres összeütközés felé haladtak.

A néptömegek hazafias érzelmeit mélyen sértették a súlyos békefeltételek és Párizs német megszállása, noha ez csak rövid ideig tartott (a németek március 1-én vonultak be, s mindössze három napig maradtak a fővárosban). A munkásosztály és a kispolgárság anyagi érdekeit két rendelet is súlyosan érintette. Még Párizs ostroma idején haladékot adtak a lakbérfizetésre, és meghosszabbították a kereskedelmi váltók lejáratát. A kormány most mindkét kedvezményt megszüntette. A nagybankárok, vállalkozók és háztulajdonosok érdekeit szolgáló rendeletek óriási elégedetlenséget keltettek a munkások, a kisiparosok és a kiskereskedők körében, felszították gyűlöletüket a kormánykörök s a mögöttük álló pénzemberek és „kapituláns tábornokok” ellen.

A Thiers-kormány és a nemzetgyűlés tekintélye mind jobban hanyatlott, ugyanakkor egyre növekedett a nemzeti gárda központi bizottságának politikai befolyása. Párizsban és néhány más városban forradalmi helyzet volt kialakulóban.

Az uralkodó körök a fenyegető veszély — a felfegyverzett proletariátus hatalomra kerülése — megelőzése végett elhatározták, hogy lefegyverzik a párizsi dolgozókat, és feloszlatják a forradalmi szervezeteket.

A március 18-i felkelés. A kommün kikiáltása
1871. március 18-ra virradó éjjel a kormány katonaságot küldött a Montmártre-ra, Belleville-be és Párizs más munkáskerületeibe, hogy vegyék el a nemzeti gárdától a munkások pénzén vásárolt ágyúkat. Az uralkodó körök elgondolása szerint ezzel kezdődött volna Párizs proletár külvárosainak lefegyverzése; elsősorban ezek állottak ugyanis útjában a monarchia visszaállításának, ezek akadályozták, hogy a háború költségeit a néptömegekre hárítsák. A csapatok elfoglalták a montmartre-i magaslatokat és néhány más körzetet, kézre kerítették az ágyúkat, és már hozzá is kezdtek, hogy azokat a város központjába vontassák. A nemzeti gárdistákat meglepetésszerűen érte az akció, de fegyvert ragadtak, és a lakosság támogatásával megakadályozták az ágyúk elszállítását. A katonák megtagadták, hogy tüzet nyissanak a népre, sőt két tábornokukat (Lecomte-ot és Thomas-t) letartóztatták — később ezeket agyonlőtték. A nemzeti gárda központi bizottsága védekezésből támadásba ment át, s a munkásnegyedek zászlóaljait a város központjába irányította. A felfegyverzett munkások elfoglalták a rendőrprefektúrát, számos minisztériumot, a pályaudvarokat, a laktanyákat, több kerületi elöljáróságot, késő estére pedig a városházát is, melynek homlokzatára kitűzték a vörös zászlót. Franciaország fővárosa a felkelő munkások kezére került.

A Thiers-kormány a francia királyok egykori rezidenciájába, Versailles-ba menekült. Ugyanide vonták vissza a kormánycsapatokat is. A nemzeti gárda központi bizottsága a győztes párizsi proletariátus és a hozzá csatlakozott párizsi radikális kispolgárság ideiglenes kormányává alakult át.

A nemzeti gárda központi bizottságának legtöbb tagja békés illúziók rabja volt. A bizottság nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy a kormány fegyveres harcot indít a forradalmi Párizs ellen, s nem akadályozta meg, hogy Thiers kivonja csapatait a fővárosból. A forradalmi Párizs vezetőinek egy része síkra szállt amellett, hogy haladéktalanul indítsanak támadást Versailles ellen, de a bizottság elmulasztotta ezt, nem zúzta szét az ellenforradalom fegyveres erőit akkor, amikor erre a legkedvezőbb helyzet nyílt; a Thiers-kormány ugyanis azokban a napokban mindössze 27—30 000, erősen demoralizált katonával rendelkezett. Ez a hiba lehetővé tette a Thiers-kormánynak, hogy — a pánikból magához térve — gyors ütemben megerősítse hadseregét.

A nemzeti gárda központi bizottsága még egy súlyos hibát követett el. Nem tett haladéktalanul intézkedéseket az ellenforradalmi elemek ellen, amelyek Párizsban kártevő tevékenységet folytattak és szoros kapcsolatot tartottak fenn Versailles-al. A központi bizottság egész tevékenységét a Párizsi Kommün megválasztásának előkészítése kötötte le: elsőrendű kötelességének tartotta, hogy hatalmát minél hamarabb átadja az egész párizsi lakosság által választott szervnek, nehogy szemrehányás érhesse a törvénytelen hatalomátvétel miatt.

Március 26-án zajlott le a Kommün választása, általános szavazással, a választók rendkívül aktív részvételével. A Kommünbe 86 képviselőt választottak. Március 28-án ünnepélyesen kikiáltották a Kommünt a városháza előtti téren, ahol Párizs lakói és százezer nemzeti gárdista lelkesen üdvözölte a megválasztottakat.

Ezalatt a versailles-iak sietve harci készenlétbe helyezték fegyveres erőiket. A Thiers-kormány attól sem riadt vissza, hogy Franciaország ellenségéhez, a német kormányhoz forduljon segítségért. Thiers megbízottai engedélyt kértek arra, hogy hadseregük létszámát 80 000 főre emeljék, és kérték, hogy a németek ennek érdekében bocsássák szabadon a fogságba esett francia katonákat és tiszteket. A német kormány készségesen eleget tett Thiers kérésének. Öt nappal a Kommün kikiáltása után a versailles-iak megkezdték a hadműveleteket, megtámadták a kommünárok előretolt állásait. A párizsi proletariátust polgárháborúba kényszerítették; forradalmi vívmányait ettől kezdve kemény harcokban kellett megvédelmeznie a burzsoá ellenforradalom egyesített erőivel szemben.

A Párizsi Kommünre nézve rendkívül kedvezőtlen körülmény volt az is, hogy a forradalmi Párizs nem kapott számottevő segítséget a vidéki városoktól. Március 19. és 27. között több nagy ipari központban — Marseille-ben, Lyonban, Toulouse-ban, Saint-Etienne-ben, Narbonne-ban, Limoges-ban, Le Creusot-ban — felkelések törtek ki, és forradalmi kommünöket kiáltottak ki. A bordeaux-i forradalmi mozgalom vezetésében tevékenyen részt vett a neves francia szocialista, Paul Lafargue. Lyonban április 30-án, a községi választások alkalmával ismét felkelés robbant ki. De a vidéki kommünök csak nagyon rövid ideig, mindössze 3—4 napig tudták tartani magukat. Csupán a marseille-i kommün állt fenn 10 napig. A forradalmi mozgalom vidéki gócpontjai nem létesítettek egymással szilárd összeköttetést, vezetőik súlyos hibákat követtek el. E tényezők megkönnyítették a versailles-i kormány számára a felkelések leverését.

Az algíri munkások és demokraták ugyancsak megkísérelték a kommün kikiáltását, de az akció kudarcba fulladt. Ezzel egyidejűleg Algír arab lakossága nemzeti felszabadító felkelést kezdett a francia gyarmati elnyomás ellen. A nagy méreteket öltött mozgalmat a Thiers-kormánynak csak 1872 elején sikerült elfojtania.

A Kommün összetétele, vezetői
A Párizsi Kommün a munkásosztály, a kispolgárság haladó rétegei és a haladó értelmiség harci együttműködését testesítette meg; a vezető szerepet a proletariátus képviselői játszották. Munkások mellett a Kommünben helyet foglaltak kiskereskedők, kisiparosok, hivatalnokok, haladó tudósok, írók és művészek. A Párizsi Kommün legkiemelkedőbb tagjai voltak: Varlin, Frankel, Serraillier, Duval, Avrial, Theisz munkások, az Internacionálé tagjai, valamint a szocialista mozgalom más kiváló alakjai: az orvos és mérnök Vaillant, a festőművész Courbet, a tudós Flourens, a pedagógus Lefrancais; Vermorel, Delescluze, Tridon, Grousset publicisták, az író Vallés; Clément és Pottier forradalmár költők (az utóbbi írta később az „Internacionálé” szövegét), a diák Rigault; Ferré és Jourde banktisztviselők.

Nagy népszerűségnek és közszeretetnek örvendett a párizsi munkások körében Louis Eugéne Varlin, az Internacionálé francia szekcióinak egyik legkiválóbb szervezője és vezetője. A nemzeti gárda központi bizottságának tagjaként tevékenyen részt vett a március 18-i felkelésben, a Kommün idején pedig a hadügyi és a pénzügyi bizottság tagja volt.

Frankel Leó magyar munkás, az Internacionálé párizsi föderáció-tanácsának tagja, később a Magyarországi Általános Munkáspárt egyik alapítója, a munka- és kereskedelemügyi bizottság vezetője lett. Frankel Marx követője volt, lelkesen tanulmányozta Marx műveit. Tevékenyen részt vett számos munkavédelmi rendelet végrehajtásában. „Én csak egy megbízatást kaptam: hogy védelmezzem a proletariátus érdekeit” — mondotta a Kommün egyik ülésén.

Kiemelkedő vezetője volt a Kommünnek Gustave Flourens, a kiváló tudós és lángoló forradalmár, aki aktívan harcolt a bonapartista rendszer ellen. Marx személyesen ismerte és nagyra becsülte. Április 3-án a versailles-iak foglyul ejtették és gáládul meggyilkolták.

A március 18-i felkelés irányításában kiemelkedő szerepet játszott Émile Duval öntőmunkás, az Internacionálé párizsi föderáció-tanácsának tagja. Duval már a Kommün fennállásának legelején életét vesztette: az első napok harcaiban egy kommünárosztag élén fogságba esett, és a versailles-iak agyonlőtték.

A Kommün vezetésében a proletárforradalmárok mellett kispolgári demokraták is részt vettek. A forradalom iránti odaadásával kiemelkedett közülük a 62 éves Charles Delescluze, az 1848-as forradalom részvevője, akit többször is letartóztattak és száműztek. Súlyos betegsége ellenére mindvégig kitartott posztján; egy ideig a Kommün katonai vezetője volt.

A Párizsi Kommün összetétele többször változott. Egyes tagjait több kerületben is megválasztották, másokat távollétükben választottak meg (pl. Blanquit). Több képviselő politikai megfontolásokból megtagadta részvételét; némelyek már a választások utáni első napokban visszaléptek, mások valamivel később. A lemondottak között nemcsak a gazdag városnegyedek szélsőségesen reakciós vagy mérsékelt liberális küldöttei voltak, hanem az új hatalom forradalmi szocialista jellegétől, a munkások túlsúlyától megrettent polgári radikálisok is. Végeredményben a Kommünben 31 hely megüresedett. Április 16-án, a Versailles elleti folytatott fegyveres harc kellős közepén, pótválasztásokat tartottak; a Kommünbe 17 új tag került be, túlnyomórészt a munkásosztály képviselői.

„Csak a munkások maradtak mindvégig hívek a Kommünhöz. . . Csak a francia proletárok támogatták saját kormányukat, nem ismerve félelmet és fáradságot, csak ők küzdöttek és haltak meg érte, a munkásosztály felszabadítása ügyéért, az összes dolgozók szebb jövendőjéért.”^1
1 Lenin: A Kommün emlékére. Lásd Lenin Művei. 17. kör. Szikra 1955. 123. old.

A Kommün halhatatlan ügyéért a párizsi proletárok oldalán hősiesen harcoltak lengyel, orosz, olasz, magyar és belga forradalmárok is. Széles körben ismertté vált Jelizaveta Dmitrijeva (Tumanovszkaja) neve, aki Marx személyes ismerőse volt, és kapcsolatot tartott fenn az Internacionálé Főtanácsával. Rajta kívül a kommünárok harcaiban részt vett még egy orosz szocialista nő, az Internacionálé orosz szekciójának tagja, Anna Vasziljevna Korvin-Krukovszkaja (Jaclard francia szocialista kommünár felesége), akit a XVII. kerületi éberségi bizottság tagjává választottak. A Kommün híve volt az akkoriban Párizsban élő orosz forradalmár narodnyik, Pjotr Lavrov is.

Jaroslaw Dabrowski és Waleri Wróblewski lengyel forradalmárok, az 1863. évi felkelés részvevői, a Kommün odaadó és tehetséges katonai vezetői voltak. Dabrowski — a Kommün három hadseregének egyike az ő parancsnoksága alatt harcolt — a Versailles elleni aktív támadó hadműveletek mellett szállt síkra. Kiemelkedő katonai képességekről tett tanúságot Wróblewski is, aki a Kommün másik hadseregének parancsnoka volt. A kommünárok oldalán harcoló lengyelek közül kitűntek bátorságukkal az Okolowicz-fivérek és egy bátor leány, Anna Pustowójtowa, aki az utolsó napok utcai harcaiban esett el. A Párizsban élő és a Kommünhöz csatlakozó belga forradalmárok önkéntes „belga légiót” alakítottak.

A politikai irányzatok harca a Kommünben
A Kommün tevékenysége a különböző politikai irányzatok harca közepette folyt. Április végére a Kommünben két csoportosulás alakult ki: a „többség” és a „kisebbség”. A „többség” az ún. „új jakobinusokból”, a blanquistákból és néhány más csoport képviselőiből állott. A „kisebbséget” a proudhonisták és a hozzájuk közel álló kispolgári szocialisták alkották; a „kisebbséghez” csatlakozott a blanquista Tridon is. Az Internacionálénak mintegy 40 tagja vett részt a Kommünben; ezek részben a „többséghez”, részben a „kisebbséghez” tartoztak. A két csoportosulás összeütközései főleg abból eredtek, hogy különbözőképpen értelmezték az 1871. évi forradalom feladatait és a Kommün kormánya által követendő taktikát. A „többség” nem látott alapvető különbséget az 1789—1794-es polgári forradalom és az 1871-es proletárforradalom között; ez utóbbit tévesen csak az előbbi folytatásának tekintette. Következésképpen a „többség” sok tagja nem tulajdonított kellő fontosságot a társadalmi reformoknak. E csoport tagjai viszont világosabban látták, hogy központosított hatalmat kell létrehozni, és kemény kézzel leszámolni a forradalom ellenségeivel. A „kisebbség” nagy figyelmet fordított a társadalmi-gazdasági intézkedésekre, habár végrehajtásukban gyakran nem tanúsított kellő határozottságot. A „kisebbség” ellenezte a Kommün ellenségeivel szembeni kemény fellépést, helytelenítette a polgári lapok betiltását stb. Különbözőképpen értelmezte a két áramlat a Kommünnek mint hatalmi szervnek a jellegét: a „kisebbség” azon a véleményen volt, hogy a Kommün csupán Párizs városának hatalmi szerve, míg a „többség” egész Franciaország kormányának tekintette. Mindkét irányzat követett el hibákat. A francia proletariátusnak akkor még nem volt következetes forradalmi pártja, s ez a körülmény végzetes hatással volt az 1871. évi forradalom alakulására és végső kimenetelére.

A Kommün tagjainak elvi és taktikai nézeteltérései már az első üléseken felszínre kerültek. A továbbiakban a küzdelem egyre élesebbé vált. Különösen heves összecsapásokra került sor az április 28-i, 30-i és a május 1-i ülésen, melyeken a teljhatalommal felruházott Közjóléti Bizottság létrehozását vitatták meg. A „kisebbség” hevesen tiltakozott a tervezett rendelet ellen; képviselői kijelentették, hogy ilyen hatalmi szerv felállítása a március 18-i forradalom demokratikus elveinek megsértése lenne. Május 16-án az ellenzéki frakció kiáltványt tett közzé, amelyben tiltakozott a Közjóléti Bizottság politikája ellen, és bejelentette, hogy többé nem vesz részt a Kommün ülésein. Erre néhány újság követelni kezdte a „kisebbség” tagjainak letartóztatását és bíróság elé állítását, „árulóknak” és „dezertőröknek” nevezve őket. A Kommün ügyésze, a blanquista Rigault már el is készítette a letartóztatási parancsot az ellenzéki képviselők ellen, de május 17-én sok „kisebbségi” megjelent a Kommün ülésén, és ez elvette az összeütközés élét. A szakadás megakadályozásában nagy szerepet játszott az Internacionálé párizsi szekcióinak föderáció-tanácsa. Felhívást intézett a Kommün tagjaihoz, hogy „minden erejüket vessék latba a Kommün egységének megőrzésére, amely olyannyira szükséges a versailles-i kormány elleni sikeres harchoz”. A Párizsba betört versailles-i csapatok elleni közös harc ismét közelebb hozta egymáshoz a Kommün két csoportjának tagjait.

Forradalmi tömegszervezetek a Kommün idején
A Kommün a munkásosztály forradalmi tömegszervezeteire, különösen a politikai klubokra támaszkodott. Ezek iskolákban, kerületi elöljáróságokon, templomokban tartották üléseiket. Az 1871-ben működő párizsi politikai klubok közül a III. kerületi Kommün Klub (Club de la Commune) volt a legnagyobb, saját lapot is adott ki. Ülésein több ezren vettek részt. „Győzni vagy meghalni!” — ez volt a jelszava. A klubok megvitatták a védelem kérdéseit, a Kommün szociálpolitikájának és gazdaságpolitikájának kérdéseit, bírálták egyes melléfogásait és hibáit, határozott intézkedéseket követeltek.

A klubok mellett aktív szerepet játszottak az Internacionálé szekciói (számuk mintegy 30 volt). Számos rendeletének és határozatának végrehajtásában a Kommün a szakszervezetekre, a szövetkezetekre és más munkásszervezetekre támaszkodott. A társadalmi-politikai életbe tevékenyen bekapcsolódtak az éberségi bizottságok, amelyek még 1870 szeptemberében Párizs mind a húsz kerületében megalakultak, továbbá a légiótanácsok, amelyek a nemzeti gárda zászlóaljainak választott küldötteiből álltak.

A Kommün alatt működő nőszervezetek közül a „Nőszövetség Párizs védelmére és a sebesültek gondozására” volt a legnagyobb. E munkás nőkből álló szervezet élén központi bizottság állt, amelyet Nathalie Le Mel szocialista munkásnő vezetett. A központi bizottság tagja volt Jelizaveta Dmitrijeva is.

A Kommün: új típusú állam
A Kommün, a polgári forradalmaktól eltérően — amelyek érintetlenül hagyták a régi rendőri-bürokratikus államapparátust — hozzákezdett a burzsoá államgépezet összezúzásához, új, valóban demokratikus hatalmi szervezettel való felváltásához.

A Kommün első rendeletével (március 29) megszüntette az újoncozáson alapuló állandó hadsereget, s helyébe a felfegyverzett munkásokból és más demokratikus elemekből toborzott nemzeti gárdát állította. A rendőrséget, amely a burzsoá államban a dolgozók elnyomásának egyik legfontosabb eszköze volt, a nemzeti gárda tartalék zászlóaljai váltották fel. Jogilag rögzítették azt az elvet, hogy valamennyi állami tisztségviselő — köztük a Kommün tagjai is — választható, felelősségre vonható és visszahívható (április 2-i rendelet). A legmagasabb rangú hivatalnokok fizetése sem haladhatta meg a szakmunkások bérét (április 2-i rendelet). A Kommün ezzel az intézkedéssel fel akarta számolni a kiváltságos hivatalnokkasztot. Az alacsony jövedelmű tisztviselők fizetését; felemelték. Mint Lenin megállapította, „a proletariátus, miután magához ragadta a hatalmat, minden különösebb bonyolult törvényhozás nélkül, egyszerűen, gyakorlatilag megvalósította a társadalmi rend demokratizálását. . .^2
2 Lenin: A Kommün tanulságai. Lásd Lenin Művei. 13. köt. Szikra 1954. 493. old.

A Kommün, miután szétzúzta a burzsoá állam rendőri-bürokratikus apparátusát, elvetette a burzsoá parlamentarizmust is; magában egyesítette a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat. A Kommün ülésein elfogadott rendeleteket olyan szervek és intézmények hajtották végre, amelyek a Kommün által létrehozott kilenc bizottság — hadügyi, pénzügyi, igazságügyi, belügyi és közbiztonsági, külügyi, munka- és kereskedelemügyi, közszolgáltatási (posta, távíró, közlekedés stb.), közoktatási, közélelmezési — valamelyikének irányítása alatt működtek. A Kommün legfőbb szerve a Végrehajtó Bizottság volt, amely (április 20-tól kezdve) a kilenc szakbizottság vezetőiből (delegátusaiból) állt. Május 1-én, a fronthelyzet súlyosbodása miatt, a Végrehajtó Bizottságot a Kommün öt, rendkívüli hatalommal felruházott tagjából álló Közjóléti Bizottság váltotta fel. Mind a húsz kerület élén municipális bizottság (más néven kerületi elöljáróság) állt, amelyeket a kerületben megválasztott kommün-tagok vezettek.

A párizsi munkásosztály soraiból sok tehetséges szervező és államférfi került ki. Rendkívül nehéz körülmények között, a magas- és középrangú hivatalnokok szabotázsa ellenére megindították a munkát számos kormányhivatalban és városi intézményben, amelyeket a Kommün szervezett újjá a burzsoá államtól elvileg különböző feladatainak és céljainak megfelelően. Albert Theisz, a Kommün tagja, az Internacionálé párizsi szekcióinak egyik vezetője, kiváló szervezőnek bizonyult a párizsi postahivatal vezetői posztján. Nagy bátorsággal és kezdeményezőkészséggel tevékenykedett a szocialista nyomdász, Jean Allemane: vezetése alatt az V. kerületben szigorú rendszabályokat foganatosítottak a Kommünnel szemben álló elemek, köztük papok ellen. Jó adminisztrátornak bizonyultak Combault és Faillet, az Internacionálé tagjai, akiket a Kommün a közvetett adók hivatalának élére állított, s a szintén az Internacionáléhoz tartozó bronzműves, Camélinat, akit a pénzverde igazgatójává neveztek ki (1932-ben a Francia Kommunista Párt tagjaként halt meg).

A Kommün gazdaság- és szociálpolitikája
A Kommün gazdaság- és szociálpolitikáját az a törekvés hatotta át, hogy megjavítsa a lakosság széles rétegeinek helyzetét, és gazdaságilag felszabadítsa a dolgozókat. A Kommün számos rendelete világosan szocialista tendenciákat mutat.

A Kommün azokat a gyárakat és műhelyeket, amelyek tulajdonosai a március 18-i felkelés után elmenekültek Párizsból, a munkások termelőszövetkezeteinek adta át (április 16-i rendelet). A tőkés tulajdon kisajátítása útján megtett első lépés még meglehetősen bátortalan volt: a rendelet pénzbeli kártalanítást írt elő a Párizsba visszatérő tulajdonosok részére. Valamivel később (a Kommün május 4-i ülésén) felmerült olyan javaslat is, hogy a rendelet hatályát terjesszék ki valamennyi nagyvállalatra, de ezt nem fogadták el. Nagy elvi jelentősége volt annak, hogy egyes nagyüzemekben a termelést állami és munkásellenőrzés alá helyezték, például a louvre-i fegyvergyártó műhelyekben, ahol az igazgató mellett a munkások és az alkalmazottak választott képviselőkből álló tanácsot létesítettek. A Kommün megtiltotta, hogy jogtalan pénzbírságokkal és önkényes levonásokkal rövidítsék meg a munkások és alkalmazottak bérét (április 27-i rendelet), megszüntette a pékségekben az éjszakai munkát (április 20-i rendelet), gyakorlati intézkedéseket tett a munkanélküliek ellátására, munkabérminimumot állapított meg a Kommün megrendelésein foglalkoztatott munkások és munkásnők számára (május 13-i rendelet).

A Kommün az üresen álló lakásokat elkobozta, és a tüzérségi tűznek kitett városszéli munkásnegyedek lakóit költöztette be ezekbe (április 25-i rendelet). A zálogházakból a szegénynép által zálogba tett tárgyakat (kb. 800 000 darabot), amennyiben az értük felvett összeg nem haladta meg a 20 frankot, ingyen visszaszolgáltatták tulajdonosaiknak (május 6-i rendelet). Nagy könnyebbséget jelentett a dolgozó tömegek számára, hogy 1870 októberétől kezdődően kilenc havi haladékot adtak a lakbérfizetésre (március 29-i rendelet). A kisvállalkozók és kiskereskedők érdekében a Kommün háromévi kamatmentes részletfizetési haladékot adott mindennemű adóskötelezvény kiegyenlítésére, és az ilyen kötelezvények értelmében járó fizetségek elmulasztásáért indított bírósági eljárásokat felfüggesztette (április 17-1 rendelet).

A Kommün számos közoktatási és kulturális reformot hozott. Április 3-i rendeletével szétválasztotta az egyházat és az államot; harcot indított a katolikus papság befolyása ellen az iskolákban, és a szerzeteseket világi tanítókkal kezdte felváltani. Felemelték a tanítók fizetését, bevezették az ingyenes és kötelező elemi iskolai oktatást, létrehozták az első franciaországi szakiskolát. A Kommün felvetette a „sokoldalú képzés” elvét, amelynek lényege az volt, hogy a tudományok alapjainak megtanítását össze kell kapcsolni valamilyen szakma elsajátításával. Megkezdték a múzeumok és a könyvtárak átszervezését; a május 20-i rendelettel a színházakat kivették a magánvállalkozók kezéből, és a színészek, színházi alkalmazottak és munkások kollektíváinak adták át.

Louise Michel, a Kommün hős harcosa, visszaemlékezéseiben ezt írta: „Az emberek egyszerre mindent át akartak fogni: a művészeteket, a tudományokat, az irodalmat, a felfedezéseket. . . Pezsgett az élet. Mindenki sietve menekült a régi világtól.”

A tervezett reformok nagy részét a Kommünnek nem sikerült megvalósítania. De abban, amit tett, vezetői jelentős részének hibás elméletei és eszmei tévedései ellenére is világosan érvényre jutott a munkásosztály ösztönös forradalmisága.

A Kommün számos súlyos hibát is elkövetett, amelyek siettették bukását. Az egyik legnagyobb hiba az volt, hogy nem kobozta el a Francia Bankban őrzött mintegy hárommilliárd franknyi készpénzt és egyéb értékeket. A bankhoz kinevezett delegátus (biztos), a proudhonista Beslay, határozottan ellenzett minden erőszakos lépést a burzsoá tulajdonnal szemben. Beslayt más proudhonisták — a pénzügyi bizottság tagjai — is támogatták. A Francia Bank vagyonát, amelyre oly nagy szüksége lett volna a forradalomnak, a bank vidéki fiókjai révén bőségesen felhasználta a versailles-i ellenforradalom.

Súlyos hiba volt az is, hogy a Kommün vezetői, mivel nem ismerték fel e feladat fontosságát, nem harcoltak könyörtelenül a forradalom ellenségei, az ellenforradalmi sajtóagitáció, a kémkedés és diverzió ellen. A Kommün mintegy 30 reakciós lapot betiltott, nyomdáikat azonban nem zárta be, úgyhogy néhányuk más elnevezés alatt továbbra is megjelent. A versailles-iak fogságába került kommünárok tömeges agyonlövetésének megakadályozása végett április 5-én elrendelték túszok szedését, s ennek alapján több mint 200 reakcióst tartóztattak le. De a polgárháború körülményei között ezek az intézkedések elégtelenek voltak.

A Kommün csak erőtlen kísérleteket tett arra, hogy kapcsolatot teremtsen a parasztsággal. Vezetőinek többsége lebecsülte a parasztság szerepét a forradalomban, nem értette meg, hogy a parasztság szövetsége nélkül a proletariátus nem tarthatja meg a kivívott hatalmat.

A parasztsággal való kapcsolat fenntartása a forradalmi Párizs számára egyébként is roppant nehézségekbe ütközött. A versailles-iak ostromzár alá vették Párizst, hogy megakadályozzák az érintkezést a Kommün és a vidék között. A Thiers-kormány és vidéki ágensei minden eszközzel igyekeztek befeketíteni a kommünárokat a parasztok előtt. Csak néhány mezőgazdasági vidéken fordult elő, hogy a parasztok vörös zászlókkal tüntettek a párizsi kommünárokkal való szolidaritás jeléül. A Kommün a forradalmi Párizs és a falusi dolgozó tömegek közötti kapcsolat megteremtése végett 100 000 példányban röplapot adott ki falusi terjesztésre. A felhívás, amelyet április elején az André Léo írói álnevet használó Léodile Champseix szocialista írónő készített, élénk színekkel ecsetelte a dolgozó parasztság súlyos helyzetét, és ismertette a Kommün által tervbe vett társadalmi gazdasági reformok programját (a kisbirtokosok adóterhének csökkentése, a szegény rétegek adómentessége, a falusi közigazgatás választhatósága stb.). A felhívás a következő sorokkal zárult: „Párizs azt akarja, hogy a föld a paraszté legyen, a szerszám a munkásé, s mindenkinek legyen munkája. . . A föld terméke azé legyen, aki a földet megműveli.”

A Kommün nemzetközi helyzete
A Kommün, „a francia társadalom valamennyi egészséges elemének igazi képviselője”³ nemzetközi szempontból is óriási jelentőséggel bírt.
³ Marx: A polgárháború Franciaországban. Lásd Marx—Engels: Válogatott művek. I. köt. Kossuth Könyvkiadó 1963. 521. old.

Békeszeretetének, a militarizmussal, az uralkodó osztályok hódító külpolitikájával szembeni ellenszenvének kifejezéseképpen a Kommün ledöntötte az I. Napóleon győzelmeinek emlékére emelt Vendőme-oszlopot, s a teret Place Internacionale-nak nevezte el.

A Párizsi Kommün igyekezett normális kapcsolatokat létesíteni más államokkal. Ezért a külügyi delegátus (biztos), Pascalé Grousset, április 5-én hivatalos jegyzéket juttatott el a külföldi hatalmak diplomáciai képviselőihez a Párizsi Kommün megalakulásáról azzal, hogy jószomszédi viszonyt kíván fenntartani valamennyi állammal. A jegyzék átvételét a diplomaták többsége megtagadta. Csaknem valamennyiük Versailles-ba költözött, és a Kommünnel szemben ellenséges álláspontra helyezkedett.

A Párizsi Kommün leverésében nagy részük volt a német militaristáknak, akik tevékenyen támogatták a versailles-i kormányt. Bismarck, miután hírül vette a március 18-i eseményeket, felajánlotta a Thiers-kormánynak a német megszálló csapatok közvetlen támogatását a párizsi forradalom leverésére. A porosz junkerek és a német burzsoázia féltek, hogy a párizsi események forradalmasítani fogják a német munkásmozgalmat. A Német Birodalom uralkodó körei attól is tartottak, hogy Párizs új kormánya nem fogadja el az 1871 februári előzetes békefeltételeket, és felújítja a háborút Németország ellen.

A nemzeti gárda központi bizottsága már március 22-én írásban biztosította a Párizs környékén állomásozó 3. német hadtest parancsnokságát, hogy a március 18-i forradalom „egyáltalán nem irányul a német csapatok ellen”, és hogy a kommünárok nem törekszenek a nemzetgyűlés által elfogadott előzetes békefeltételek revideálására. A Kommün, hogy a forradalmi Párizst egy esetleges német intervenció ellen biztosítsa, kijelentette, hogy kész 500 millió frankot kifizetni a hadisarc első törlesztéseként, de azt követelte, hogy a német kormány őrizze meg semlegességét a Versailles és Párizs közötti harcban.

A tárgyalás, amelyet Cluseret, a Kommün hadbiztosa(delegátusa) április 26-án ebben az ügyben von Holstein német diplomatával folytatott, nem vezetett eredményre. Bismarck célja e tárgyalással főként az volt, hogy nyomást gyakoroljon Thiers-re, és meggyorsítsa a végleges békeszerződés aláírását a Franciaországra kényszerített súlyos feltételek alapján. 1871. május 10-én Frankfurt am Mainban aláírták a békeszerződést, ettől fogva a német megszállók még szorosabban együttműködtek a versailles-i ellenforradalmárokkal a párizsi kommünárok ellen. A francia nagyburzsoázia elárulta Franciaország nemzeti érdekeit, alkura lépett a német megszállókkal saját népe ellen.

A Párizsi Kommünnel szemben ellenséges álláspontra helyezkedtek a többi hatalmak uralkodó körei is. A cári Oroszország kormánya közreműködött a Kommün és az Internacionálé tagjai rendőri megfigyelésének megszervezésében. Az Egyesült Államok követe, Washburne, Párizsban maradt. A Kommün vezetőinek képmutatóan kijelentette, hogy rokonszenvezik politikai programjukkal, Washingtonba küldött jelentéseiben viszont nyíltan kifejezésre juttatta, hogy élesen elítéli a Kommünt és tevékenységét. A Kommün legkritikusabb napjaiban félrevezette a kommünárokat: elhitette velük, hogy közbenjárására a német megszálló hatóságok beleegyeztek abba, hogy a kommünárok egységeit átengedjék a német vonalakon. A kommünárok egyes csoportjai hitelt adtak e hazug ígéreteknek, megindultak a német előőrsök felé, de ott legnagyobb részüket elfogták és kiadták a versailles-iaknak. Az Internacionálé Főtanácsa Marx által fogalmazott külön üzenetben leplezte le az amerikai követ hitszegő magatartását.

A Kommün körül szorosra zárult a nemzetközi reakció blokádja.

A nemzetközi proletariátus szolidaritása Párizsi Kommünárokkal
A március 18-i forradalom és a Párizsi Kommün kikiáltása a világ dolgozóinak szolidaritását váltotta ki. Az Internacionálé Főtanácsa, továbbá a Németországban, Angliában, Belgiumban, Svájcban, az Egyesült Államokban és több más államban működő szekciói együttérzésükről biztosították a Párizsi Kommünt, és kijelentették, hogy győzelme az egész nemzetközi proletariátus érdeke. 1870 szeptemberében (a Főtanácsnak a francia—porosz háborúról szóló üzenetében) Marx óvta a francia munkásokat és vezetőiket az elhamarkodott fellépéstől, ami — hangsúlyozta — „kétségbeesett őrültség” lenne. 1871 márciusában azonban, midőn a párizsi proletariátus felkelése már kész tény volt, Marx lelkesen támogatására kelt. Kugelmann német szocialistához intézett április 12-i levelében elragadtatással írt a kommünárokról, ezekről az „eget ostromló” emberekről: „Micsoda rugalmasság, mennyi történelmi kezdeményező erő, mennyi áldozatkészség van ezekben a párizsiakban! — állapította meg. — . . . Ilyen nagyságra nincs példa a történelemben!”^4
4 Marx — L. Kugelmannhoz. 1871. április 12. Lásd Marx—Engels: Válogatott levelek. Szikra 1950. 308—309. old.

Marx rámutatott a Kommün vezetői által elkövetett hibákra, egyben azonban hangsúlyozta a Kommün óriási történelmi jelentőségét: „. . .akárhogyan van is, ez a mostani párizsi felkelés — ha leverik is a régi társadalom farkasai, disznai és aljas kutyái — pártunk legdicsőbb tette a párizsi júniusi felkelés óta”.^5
5 Ugyanott, 309. old.

Kugelmannhoz írt másik levelében Marx megállapította: „A munkásosztály harca a tőkésosztállyal és annak államával a párizsi küzdelem által új szakaszba lépett. Akárhogyan végződik is a dolog közvetlenül, új, világtörténelmi fontosságú kiindulópontot nyertünk.”^6
6 Marx — L. Kugelmannhoz. 1871. április 17. Lásd Marx—Engels: Válogatott levelek. 310—311. old.

Marx leveleiben és megbízható emberek útján küldött szóbeli üzeneteiben tanácsokkal és útmutatásokkal látta el a Kommün vezetőit, válaszolt kérdéseikre, feltárta hibáikat. Többször óvta, figyelmeztette őket. Frankelhez és Varlinhez írt május 13-i levelében fontos részleteket közölt Bismarcknak Thiers-rel és Favre-ral a Kommün ellen kötött megállapodásáról, és figyelmeztette a kommünárokat, hogy a német kormány immár „minden lehetséges könnyítést meg fog adni a versailles-iaknak, hogy Párizs bevételét meggyorsítsa”. „Nekem úgy tűnik — mutatott rá ugyanebben a levélben Marx —, hogy a Kommün szerfölött sok időt veszteget el csekélységekkel és személyes perpatvarral. Látszik, hogy a munkásokén kívül itt még más befolyások is érvényesülnek. Mindez nem ártana, ha elég idejük lenne, hogy az elvesztett időt pótolják.”⁷ A Főtanács megbélyegezte Tolain francia szocialista áruló magatartását — ez átállt a versailles-iak oldalára —, és jóváhagyta a párizsi föderáció-tanács határozatát Tolain-nek az Internacionáléból való kizárásáról.
⁷ Marx — Frankel Leóhoz és L. E. Varlinhoz. 1871. május 13. Lásd Marx—Engels: Válogatott levelek. 312., 311. old.

A Főtanács, Marx kezdeményezésére, levelező titkárai útján több száz levelet küldött szét azokba az országokba, ahol az Internacionálénak szekciói működtek; ezek a Marx tollából származó levelek megmagyarázták a Párizsban zajló forradalom valódi tartalmát. 1871 márciusi, áprilisi és májusi ülésein a Főtanács ismételten megtárgyalta a párizsi helyzetet, megjelölte a kommünároknak nyújtandó segítség módozatait.

Lenin találó kifejezésével élve, Marx a londoni száműzetésben „mint részvevője. . . a tömegharcnak”, „a rá jellemző egész hévvel és szenvedéllyel” élte át a Kommün eseményeit.^8
8 Lenin: Előszó Marx L. Kugelmannhoz intézett leveleihez. Lásd Lenin Művei. 12. köt. Szikra 1954. 99. old.

Igazi internacionalista magatartást tanúsított a Kommün idején a német proletariátus leghaladóbb része. Vezetői, August Bebel és Wilhelm Liebknecht, a Reichstag szónoki emelvényén és a német szociáldemokrata párt központi lapjában, a „Volksstaat”-ban („Népállam”) nyíltan hirdették szolidaritásukat a Párizsi Kommünnel, hangsúlyozták a Kommün harcának óriási jelentőségét a nemzetközi proletariátus felszabadító mozgalma szempontjából, leleplezték a német uralkodó osztályok agresszív politikáját, a versailles-i ellenforradalommal kötött megegyezésüket. 1871 márciusában, áprilisában és májusában Berlinben, Hamburgban, Drezdában, Chemnitzben, Hannoverben, Münchenben és Németország sok más városában a munkások gyűléseken fejezték ki szolidaritásukat a kommünárokkal. Nemcsak Németországban, hanem egész Európában nagy hatást keltett Bebel 1871, május 25-i bátor hangú parlamenti beszéde, amelyben meggyőződéssel hirdette, hogy a párizsi kommünárok jelszavai a közeljövőben az egész európai proletariátus harci kiáltásává válnak.

Az Internacionálé orosz szekciójának tagjai mint a „proletárok köztársaságát” üdvözölték a Párizsi Kommünt. Hriszto Botev bolgár szocialista elragadtatással emlékezett meg a kommünárok hősi harcáról. A szerb forradalmi demokrata Svetozar Markovic számos kitűnő cikket szentelt a Kommün ügyének. A londoni Hyde Parkban április 16-án tartott népgyűlés részvevői üdvözlő üzenetet küldtek a Kommünnek. Rokonszenvvel kísérte a kommünárok harcát Garibaldi, a nagy olasz demokrata forradalmár, akit távollétében a párizsi nemzeti gárda parancsnokává választottak. Beesly, a híres angol publicista és tudós, a Kommün ügyét védelmezve, a „Beehive” („Kaptár”) című lapban a következőket írta: „A világ munkásai büszkék lehetnek azokra a ragyogó erényekre, amelyekről párizsi testvéreik tanúságot tettek: bátorságuk, türelmük, rendszeretetük, fegyelmük, edzettségük, eszük valóban csodálatos.” Egy másik haladó angol publicista, F. Harrison, cikket írt, amelyben megjósolta, hogy „a Kommün elvei bejárják majd egész Európát, s végül is alapjaiban átalakítják az egész társadalmat”. Linton radikális amerikai publicista, a reakciós sajtó Kommünellenes rágalmait visszautasítva ezt írta: „A munkásosztály felkelése volt a sok esztendős arcátlan hatalombitorlás ellen.”

Oroszországban ekkor a munkásosztálynak még nem volt önálló politikai mozgalma. Ezért a rokonszenv elsősorban az orosz forradalmi demokrata értelmiség köréből áradt a Kommün felé. Nyikolaj Goncsarov forradalmár diák „Akasztófa” címmel röplapokat készített, amelyekben „minden tisztességes embert” felszólított, hogy támogassa a Kommünt, és rámutatott a Kommün világraszóló jelentőségére. N. A. Nyekraszov a Kommün hőseinek szentelte megindító költeményét: „Elnémultak a becsületesek, a hősiesen elesettek…” Gleb Uszpenszkij „A beteg lelkiismeret” című novellájában heves indulattal bélyegezte meg a Kommün hóhérait.

A kommünárok és a versailles-iak fegyveres harca
A Kommün békés működésének időszaka nagyon rövid ideig tartott. A versailles-i csapatok már április 2-án megtámadták a kommünárok Párizs körüli előretolt állásait. A támadás váratlanul érte a Kommünt, mivel tagjai körében az a meggyőződés uralkodott, hogy a polgárháború elkerülhető.

A versailles-iak támadása óriási felháborodást keltett Párizsban. Április 3-án a nemzeti gárda egységei három oszlopban Versailles ellen indultak. A hadjáratot azonban nem készítették elő kellőképpen. Sok harcosnak nem volt fegyvere, kevés ágyút vittek magukkal, feltételezték, hogy a versailles-iak katonái nem fejtenek ki jelentékenyebb ellenállást. Számításuk azonban nem igazolódott be. Az egyik menetoszlopot gyilkos tűz fogadta a Mont-Valérien-erődből. A másik menetoszlop megközelítette Versailles-t, de — súlyos veszteségeket szenvedve — rövidesen visszavonult. Április 4-én a többi kommünár-osztag előnyomulása is elakadt. E kudarc után a Kommün Cluseret vezette hadügyi bizottsága áttért a passzív védelem taktikájára.

Április elején átszervezték a nemzeti gárdát. Nagyszámú önkéntes egységet alakítottak (Párizs Bosszúállói, Flourens Bosszúállói, A Forradalom Szabad Lövészei stb.). De a Kommün parancsnoksága a rendelkezésére álló jelentős katonai tartalékokat, különösen a tüzérséget, távolról sem használta fel kielégítően. Túlságosan sok volt a katonai szerv, s ezek gyakran egymást zavarták. A fegyelem megszilárdítására létesített hadbíróságok erélytelenül működtek. Hátrányos következményekkel járt a katonai szakértők hiánya; nagyon kevés hivatásos tiszt állt át a Kommün oldalára. A tisztek között egyesek Versailles titkos támogatói voltak, tevékenységükkel aláaknázták a Kommün fegyveres erőinek harckészségét.

A kedvezőtlen körülmények ellenére a „fédéré”-k (így nevezték a nemzeti gárdistákat) hősiesen küzdöttek. Különösen kitűntek bátorságukkal a Porte-Maillot tüzérei, a Porte-Ternes harcosai és az Issy-erőd védői. Nem maradtak el a nők a férfiaktól, a gyermekek a felnőttektől. Még a Kommün ellenségei is kénytelenek voltak elismerni, hogy a versailles-iaknak bátor ellenféllel van dolguk.

Április 6-án a versailles-i hadsereg főparancsnokává Mac-Mahon marsallt nevezték ki, a tartalék hadtest élére Vinoy tábornokot állították. Április 9-én nyitottak a versailles-iak első ízben tüzérségi tüzet Párizsra, s az ágyútüzet — az április 25-i egynapos fegyverszünet kivételével — a harcok befejeztéig nem is szakították meg.

Április utolsó napjaiban a mérleg már határozottan a versailles-i hadsereg oldalára billent.

Mintegy l00 000 katonájukkal szemben a Kommün csapataiban csupán 35—40 000-en (más források szerint 60 000-en) harcoltak. A versailles-iak, a gárdisták szívós ellenállását leküzdve, minden frontszakaszon előrenyomultak. Április 30-án a déli fronton a kommünárok feladták az Issy-erődöt, de néhány óra múltán visszafoglalták. A fronthelyzet általános rosszabbodásával nőtt az elégedetlenség Cluseret hadbiztos taktikájával szemben. Leváltották és letartóztatták (később a Kommün elítélte, de aztán felmentette). Helyét egy fiatal hivatásos tiszt, Rossel hadmérnökezredes, az addigi vezérkari főnök foglalta el.

Rossel á fegyelem megszilárdítását célzó rendkívül határozott intézkedésekkel kezdte működését. De a nemzeti gárda átszervezésére vonatkozó tervét — a légiókat laktanyarenden alapuló ezredekkel kívánta felváltani — a központi bizottság heves ellenzéssel fogadta; tagjai azzal gyanúsították Rosselt, hogy személyi diktatúrára tör. Ezalatt a fronthelyzet egyre romlott. Május 9-én a versailles-iak — több száz ágyúból ontott pusztító pergőtűz után — elfoglalták az Issy-erődöt.

E fontos támaszpont elveszte nagy izgalmat keltett Párizsban. Rossel nyilatkozatot tett közzé a lapokban, amelyben felfedte a Kommün gyengéit, megvádolta a nemzeti gárda központi bizottságának tagjait, hogy meghiúsítják a védelem megerősítését célzó intézkedéseket, és kérte, mentsék fel hadbiztosi tisztsége alól. A nyilatkozat közzététele nagy kárt okozott a Kommünnek: feltárta katonai apparátusának gyengeségét az ellenség előtt. A Kommün parancsára Rosselt letartóztatták és a városházára vitték, de rövidesen megszökött. Később a versailles-iak letartóztatták, hadbíróság elé állították, és agyonlőtték.

Rossel helyét Delescluze foglalta el; ő a Kommün legodaadóbb vezetői közé tartozott, de katonai ismeretei nem voltak. A versailles-iak előrenyomulása folytatódott. Május 13-án elesett Vanves erődje. A heves tüzérségi tűz a párizsi erődfalak jelentős részét lerombolta. Május 20-ra a versailles-i parancsnokság általános rohamot rendelt el.

A „májusi vérengzés hete”. A Kommün leverése
Május 21-én a versailles-i csapatok a félig lerombolt Saint-Cloud-kapun át benyomultak Párizsba. Május 22-te virradó éjjel más kapuknál is betörtek, s hamarosan mintegy 100 000 versailles-i harcolt Párizsban. Az ellenforradalom erőinek óriási számbeli és technikai fölénye ellenére a párizsi proletariátus szívósan védekezett. A főváros utcáin lázas sietséggel több mint 500 barikádot emeltek; a munkában nők és gyermekek is részt vettek.

Május 24-én a Kommün kénytelen volt elhagyni a városházát, és a XI. kerületi elöljáróságra költözött. Estére a nemzeti gárdistákat a város valamennyi polgári negyedéből kiszorították, a harc áttevődött Belleville-be, Ménilmontant-ba és a többi proletárkerületbe. Itt a versailles-iak az egész fegyverforgatásra képes lakosság elkeseredett ellenállásába ütköztek. A Jeanne d’Arc téren néhány ezer kommünár Wróblewski vezetésével 36 órán keresztül visszaverte egy egész versailles-i hadtest támadásait, sőt támadásba ment át, de a túlerő végül is visszavonulásra kényszerítette őket. Május 25-én a Szajna egész balpartja a versailles-iak kezére került; estére már Párizs nagyobb része az övék volt. A Kommün a XX. kerületi elöljáróságra húzódott. Május 26-án a versailles-iak, megtörve a kommünárok ellenállását, elfoglalták a Saint-Antoine negyedet. 27-én véres harcok után elfoglalták a belleville-i és chaumonti magaslatokat. Ugyanezen a napon elkeseredett küzdelem zajlott le a Pere Lachaise temetőben: szinte minden egyes sírkőért és sírhelyért küzdelem folyt; a foglyul ejtett kommünárokat a temető falánál mind egy szálig agyonlőtték. Május 28-án elesett a kommünárok utolsó barikádja is a Ramponneau utcában.

A Párizsi Kommün több mint két hónapig tartó, az egész világot ámulatba ejtő hősi küzdelem után elbukott. A májusi harcokban elesett a Kommün sok kiváló vezetője, akik az utolsó pillanatig hősiesen küzdöttek. Közöttük volt Delescluze és Dabrowski. Varlint május 28-án elfogták, kegyetlenül megkínozták, majd agyonlőtték. Vermorel, miután az egyik barikádon súlyosan megsebesült, a versailles-i börtönkórházban halt meg.

Az 1871-es párizsi utcai harcok hét napja a „májusi vérengzés hete” néven került be Franciaország történetébe. A versailles-i martalócok e szörnyű napokban hihetetlen kegyetlenséggel számoltak le a párizsi dolgozókkal. Kegyetlenül megkínozták és lemészárolták nemcsak a Kommün vezetőit és harcosait, hanem mindazokat a békés lakosokat is, akiket a Kommün híveinek minősítettek. „Ahhoz, hogy Thiers és vérebei viselkedéséhez hasonlót találjunk — írta Marx —, vissza kell nyúlnunk Sulla és a két római triumvirátus idejére. Ugyanaz a hidegvérű tömegmészárlás; ugyanaz a korra és nemre való tekintet nélküli öldöklés; ugyanaz a fogolykínzó módszer; ugyanaz a kiközösítés, de most egy egész osztályé; ugyanaz a vad hajsza a bujkáló vezetők után, nehogy egy is elmeneküljön; ugyanazon feljelentése a politikai és személyes ellenségeknek; ugyanaz a közömbösség olyan emberek legyilkolásával szemben, akiknek a harchoz semmi közük sem volt. Az egyetlen különbség, hogy a rómaiaknak még nem volt mitrailleuse-ük a kiközösítettek tömeges elintézésére, és hogy nem volt a »törvény a kezükben«, sem a »civilizáció« jelszava az ajkukon.”^9
9 Marx: A polgárháború Franciaországban. Lásd Marx—Engels: Válogatott művek. I. köt. 531. old.

Párizs utcáit és tereit az agyonlőtt kommünárok holttestei borították. A tetemeket sebtében elföldelték, közéjük dobva azokat is, akikben még nem hunyt ki az élet szikrája.

Több mint 30 000 megkínzott és agyonlőtt ember — ez volt a versailles-i martalócok 1871 májusi párizsi rémtetteinek véres mérlege. Az 50 000 bebörtönzött, kényszermunkára küldött és halálra ítélt emberrel, továbbá azzal a néhány ezerrel együtt, akiknek sikerült a rendőri üldözések elől külföldre menekülni, Párizs mintegy százezer embert veszített el legjobbjai közül — elsősorban a munkásokból. A hadbíróságok egész 1875-ig működtek.

A Párizsi Kommün tanulságai és történelmi jelentősége
A Kommün küzdelmei még nem értek véget, amikor Marx megírta üzenetét, melyben mélyen és sokoldalúan elemezte a Kommün történelmi jelentőségét. Az üzenet, amelyet az Internacionálé Főtanácsa 1871. május 30-án egyhangúlag elfogadott, s amely azután „A polgárháború Franciaországban” címen jelent meg, a marxista irodalom egyik legkiválóbb alkotása. A Kommün, hangsúlyozta Marx, „a munkásosztály kormánya”, a proletárdiktatúra első kísérlete volt. Marx, az 1871. évi forradalom tapasztalatait figyelembe véve, a társadalom politikai szervezetének éppen ezt a formáját tartotta a legcélszerűbbnek a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakára. „A munkások Párizsát, Kommünjével együtt, egy új társadalom dicsőséges előfutáraként ünnepelni fogják örökké. Mártírjait a munkásosztály nagy szívébe zárta. Hóhérjait a történelem már odakötözte ahhoz az örök pellengérhez, amelyről papjaik minden imája sem oldhatja le őket.”^10
10 Marx: A polgárháború Franciaországban. Lásd Marx—Engels: Válogatott művek, I. köt. 537. old.

A Párizsi Kommün óriási hatással volt nemcsak az egykorú, hanem a későbbi nemzetközi munkásmozgalomra is. A Kommün tapasztalatai gazdagították Marx és Engels forradalmi elméletét. Arra késztették őket, hogy lényeges módosításokat eszközöljenek a „Kommunista Kiáltvány”- on. A „Kiáltvány” 1872. évi új német kiadásának előszavában ezt írták: „. . . a Kommün bebizonyította, hogy »a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész államgépezetet, hogy azt saját céljaira működésbe hozza«”.¹¹ Lenin később hangsúlyozta: „Marx gondolata az, hogy a munkásosztálynak szét kell zúznia, össze kell törnie a »kész államgépezetet« és nem szorítkozhat pusztán arra, hogy azt birtokba vegye.”^12
11 Marx—Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. Lásd Marx—Engels: Válogatott művek. I. köt. 2. old.
¹² Lenin: Állam és forradalom. Lásd Lenin Művei. 25. köt. Szikra 1952. 444. old.

A párizsi munkások hősi küzdelmét nem koronázta siker. A francia munkásosztálynak még nem volt marxista pártja, nem támogatta a parasztság, amely — mint 1848-ban is — a burzsoázia tartalékát alkotta. A Kommün vereségét meggyorsították katonai, valamint gazdaság- és szociálpolitikai hibái. De — mint Lenin rámutatott — „a Kommün minden hibája ellenére a XIX. század nagyszerű proletármozgalmának nagyszerű példája”.^13
13 Lenin: A Kommün tanulságai. Lásd Lenin Művei. 13. köt. 494. old.

Az I. Internacionálé a Kommün után
A Párizsi Kommün nagy hatással volt a nemzetközi proletariátusra és hatalmas lendületet adott a forradalmi szocialista propagandának. A különböző országok munkástömegeinek körében érezhetően megnőtt az Internacionálé népszerűsége.

A nemzetközi reakció az Internacionálé tekintélyének növekedésére az üldözés fokozásával válaszolt. Az Internacionálé Főtanácsának és egyes szekcióinak bátor kiállása a Kommün ügye mellett, a proletár nemzetköziség lángoló propagandája Marx felhívásaiban, a gondoskodás a Kommün menekültjeiről — mindez tápot adott a reakció vad hajszájának a szocialisták ellen. A rendőri és bírói üldözés Franciaországban és néhány más országban megnehezítette, sőt lehetetlenné tette a szekciók legális tevékenységét.

A hivatalos megtorlások mellett más veszélyek is fenyegették a Nemzetközi Munkásszövetséget. A Kommün bukása utáni nehéz helyzetben óriási kárt okozott a munkásmozgalomnak a bakuninisták anarchista taktikája, az Internacionálén belül folytatott aknamunkája.

A bakuninizmus elleni harcban fontos állomás volt az Internacionálé 1871 szeptemberi londoni konferenciája. A konferencia, amelynek munkájában Marx és Engels is részt vett, kiemelkedő szerepet töltött be a nemzetközi munkásmozgalom történetében. A munkásosztály politikai tevékenységéről szóló határozat hangsúlyozta annak fontosságát, hogy az egyes országokban proletárpártokat alakítsanak.

„A vagyonos osztályok kollektív hatalmával szemben — állapította meg a londoni konferencia egyik határozata — a proletariátus csak úgy léphet fel osztályként, ha politikai párttá szerveződik, olyan párttá, amely a vagyonos osztályok által létrehozott összes régi pártoktól különbözik, és azokkal szemben áll. . . A munkásosztály politikai pártba szervezése azért szükséges, hogy biztosítani lehessen a szociális forradalom győzelmét, és végső célját: az osztályok megszüntetését.”

Az Internacionálé 1872 szeptemberi hágai kongresszusa jóváhagyta a munkásosztály politikai tevékenységéről Londonban hozott határozatot, és kiterjesztette a Főtanács jogkörét: felhatalmazta, hogy szükség esetén egyes szekciókat és föderációkat kizárjon az Internacionáléból. A kongresszus bomlasztó tevékenységükért szótöbbséggel kizárta az Internacionáléból Bakunyint és a másik ismert anarchistát, James Guillaume-ot.

Marx és Engels kezdeményezésére a kongresszus úgy döntött, hogy a Főtanács székhelyét New Yorkba helyezi át. Ezt a döntést számos körülmény indokolta. A Főtanács további tevékenysége Európában akkor, a reakciónak az Internacionálé elleni vad hajszája közepette, nagyon sok akadályba ütközött. A Főtanács munkáját zavarták a bakuninista anarchisták intrikái és az angol trade-unionok jobboldali vezetőinek megalkuvó tevékenysége is.

A Főtanács azonban a későbbiek folyamán az Egyesült Államokból egyre nehezebben tudott kapcsolatot tartani az európai munkásmozgalommal, és tevékenysége lassanként ellanyhult. Az 1876 júliusi philadelphiai konferencia határozatot hozott az Internacionálé feloszlatásáról.

Az I. Internacionálé becsülettel teljesítette történelmi feladatát. A dolgozó tömegek helyzetének megjavításáért, a kispolgári szektásság, az anarchizmus, az opportunizmus ellen vívott harcával, a proletariátus osztályharcának formáira és módszereire vonatkozó határozataival, az agresszív háborúk ellen, a népek békéjéért és a világ dolgozóinak testvériségéért kifejtett tevékenységével lerakta a proletariátus nemzetközi szervezetének alapjait.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!