Az ország nemzetközi helyzete
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A politikai és a gazdasági-társadalmi viszonyok
a felszabadulás után.
Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások

Az ország nemzetközi helyzete
A nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió diplomáciai, politikai „erőpróbája” a közép- és délkelet-európai államokat illetően, különös tekintettel a hitleri Németország volt szövetségeseire, még a háború befejezése előtt kezdetét vette. Az USA és Anglia ugyanis már a jaltai értekezlet előtt kifogásolta a bolgár és a román kormány összetételét, azon a címen, hogy azok nem elég „reprezentatívak”; más szóval számukra túlságosan baloldaliak. A szövetséges nagyhatalmak a közép- és délkelet-európai legyőzött államokkal kapcsolatos álláspontjukat a felszabadított Európáról szóló „Nyilatkozat”-ukban fogalmazták meg. A „Nyilatkozat”-ban kötelezettséget vállaltak arra, hogy együttesen támogatják „a felszabadított európai államoknak vagy a tengely volt európai csatlós államainak népeit abban, hogy megteremtsék országuk belső békéjének feltételeit, hogy megtegyék a szükséges intézkedéseket az ínséget szenvedő lakosság megsegítésére, hogy a lakosság összes demokratikus elemeit széleskörűen képviselő ideiglenes kormányhatóságokat létesítsenek, amelyek kötelesek legyenek a lehető legrövidebb időn belül szabad választások útján olyan kormányokat alakítani, amelyek megfelelnek a nép akaratának, hogy elősegítsék ilyen választások megtartását mindenütt, ahol ez szükségesnek mutatkozik”.

A szövetséges nagyhatalmak nézeteltérései, vitái azonban a jaltai konferencia után sem szűntek meg az említett államok ideiglenes kormányait illetően, sőt a későbbiekben fokozódtak, különös tekintettel a „Nyilatkozat” értelmezésére. Ugyannyira, hogy a potsdami értekezleten az USA képviselője már nyíltan a jaltai egyezmény megszegésével vádolta a Szovjetuniót. H. Truman elnök – a tárgyalások legelején – egy memorandumot olvasott fel, amelyben követelte, hogy azonnal szervezzék át Bulgária és Románia kormányát, majd utána a szövetségesek „segítségével” rendezzenek ezekben az országokban részrehajlástól mentes, szabad választásokat. Ugyanakkor Truman teljesen magától értetődőnek tartotta, hogy a szövetségesek egyöntetűen támogassák Olaszországnak az ENSZ-be való felvételét. De Olaszország ilyen megítélésével még Anglia képviselője sem értett egyet. A vitában a Szovjetunió határozottan elutasította azokat az angolszász törekvéseket, melyek a közép- és délkelet-európai legyőzött országok hátrányos megkülönböztetésére irányultak. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy Olaszországot diplomáciailag elismerik és az ENSZ tagjává emelik – még a békekötés előtt -, Bulgáriát, Romániát és Magyarországot pedig még diplomáciailag sem ismerik el a szövetségesek. A tanácskozások folyamán mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a szóban forgó országok ügyét – a konferencián szereplő többi kérdéshez hasonlóan – egyedül a kölcsönös engedmények útján rendezhetik. A potsdami konferencián létrejött kompromisszum Bulgária, Románia és Magyarország ügyében mégis kétségtelenül előrelépést jelentett. Hiszen azon az állásfoglaláson túlmenően, amely a Külügyminiszterek Tanácsának a napirendjére tűzte a békeszerződések előkészítését és kilátásba helyezte az érdekelt államoknak az ENSZ-be való felvételét a békekötés után, valamelyest közeledtek a nézetek egymáshoz Bulgária, Románia és Magyarország diplomáciai elismerése kérdésében is. A szövetséges nagyhatalmak közötti megegyezést szolgálta egyébként a romániai, bulgáriai és magyarországi SZEB működésére vonatkozó megállapodás is, amely enyhíteni volt hivatott az említett szervek gyakorlati tevékenysége kapcsán felmerült, sőt hovatovább állandósult nézeteltéréseket.

A potsdami konferencia után az USA és Anglia mégsem a fentebbi megegyezések szellemében jártak el, hanem diplomáciai „offenzívába” kezdtek, s a politikai nyomás alkalmazásával próbáltak eredeti céljaikhoz közelebb jutni. Az USA 1945. augusztus 18-án jegyzékben hozta az ideiglenes bolgár kormány tudomására, hogy szerinte nem képviseli kellő módon „a demokratikus közvélemény fontos elemeit”, és a választási előkészületek sem jelentenek biztosítékot arra nézve, hogy maguk a választások „szabad és megkötésektől mentes”-ek lesznek. Ezért az amerikai kormány a választások utáni bolgár kormányt sem ismeri majd el olyannak, amely a békeszerződést aláírhatná. Két nappal később E. Bevin – az angol alsóházban elmondott beszédében – még az amerikai jegyzéken is túltett, s nemcsak a bolgár, de a román és a magyar kormányt is azzal vádolta meg, hogy „önkényuralmi” rendszert teremtettek országaikban. Anglia, a külügyminiszter alsóházi fellépését követően, szintén jegyzékben közölte a bolgár kormánnyal kapcsolatos kifogásait. Nem sokkal később azonban a bolgár „ügy” mellett a román „ügy” is megjelent a nemzetközi politikában. S ennek megfelelően a bolgár kormány után a Groza-kormány is az amerikai-angol támadások középpontjába került.

Ilyen előzmények után kezdte meg a munkáját a Külügyminiszterek Tanácsának londoni értekezlete, 1945. szeptember 11-én. A külügyminiszterek értekezletén az angol és amerikai, valamint a szovjet külügyminiszter között szinte minden kérdésben véleményeltérés volt. De a legnagyobb vitára mégis Bulgária, Románia és részben Magyarország megítélését illetően került sor. A külügyminiszterek még abban sem jutottak közös nevezőre, hogy mely hatalmak vegyenek részt az ezekkel az államokkal kötendő békeszerződések előkészítésében. A nagyhatalmak közötti ellentétek még csak fokozódtak akkor, amikor az USA külügyminisztere előterjesztette a Bulgáriával, Romániával és Magyarországgal megkötendő békeszerződések tervezetét. Az amerikaiak az előterjesztett román és bolgár békeszerződés-tervezetet csak „elméleti” jelentőségűnek tekintették, mert szerintük az ezekben az országokban levő kormányokkal nem lehet megkötni a békeszerződést.

A londoni külügyminiszteri értekezletről szóló hírek és tudósítások, ha el is tértek egymástól, annyit mindenesetre világossá tettek a nemzetközi közvélemény előtt, hogy a Szovjetunió és a nyugati nagyhatalmak álláspontja nagyon távol áll egymástól a közép- és délkelet-európai legyőzött országok megítélésében. Így nem is okozhatott különösebb meglepetést az a tény, hogy a londoni tanácskozások október 2-án eredménytelenül fejeződtek be. Az USA és Anglia engedmények nélküli politikával kísérelték meg a Szovjetunió erejét „próbára tenni” és az ún. szabad választásokat is közép- és délkelet-európai elszigetelésének eszközeként kívánták felhasználni. A nyugati nagyhatalmak az említett választásoktól valójában olyan polgári irányzatok felülkerekedését várták, amelyek a polgári demokrácia jelszavával „befelé” megakadályozzák a kommunista pártok előretörését, esetleg megvalósítják azok politikai elszigetelését, „kifelé” pedig lényegében nyugati orientációt követnek. A Szovjetunió természetesen ilyen alternatívát semmilyen körülmények között sem fogadhatott el a saját, illetőleg az érintett országok népei érdekeinek súlyos sérelme nélkül. Ily módon a nagyhatalmak szempontjából gyakorlatilag nem maradt más hátra, mint az ellentétek végső kiélezése vagy a megegyezés keresése. A második világháború után kialakult erőviszonyok azonban objektíve is inkább a megegyezés lehetőségét kínálták a nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA és a Szovjetunió számára. Hiszen egyik fél sem remélhette komolyan, hogy akaratát – akár az ellentétek végső kiélezése árán is – a másikra kényszerítheti.

Bulgária, Magyarország és Románia szempontjából azonban a szövetséges nagyhatalmak megegyezése nem egyszerűen az egyik „alternatíva” volt, hanem szinte ettől függött állami létük is, pontosabban csak a nagyhatalmak megegyezése esetén juthattak teljes szuverenitásuk birtokába. Persze az sem volt számukra mellékes, hogy milyen lesz a megegyezés konkrét tartalma. A megegyezés tartalmának „megfogalmazásában” azonban az érintett országok maguk is szerepet játszottak. Mégpedig annak megfelelően, hogy menynyire képesek a bonyolult nemzetközi viszonyok között eligazodni, mennyire tudják saját, legalapvetőbb nemzeti érdekeiket felismerni. Ennek a kölcsönhatásnak a ténye azonban az egyes országokon belül is – a különböző politika irányzatok magatartásában – eltérő módon tudatosult, másfajta következtetéseket vontak le belőle. Ez tükröződött mindennapi politikájukban s azokban a törekvésekben, amelyekkel megszabni próbálták a maguk és ezáltal végső fokon országuk jövőjét.

Osztályok és pártok
a felszabadult Magyarországon
A felszabadulás után a magyar társadalomban a legdöntőbb változás a nagybirtokosok osztályhelyzetében következett be. A földreform végrehajtása ugyanis azt eredményezte, hogy a nagybirtokosok mint osztály megszűntek létezni. Így a két volt uralkodó osztály közül tehát csak az egyik, a burzsoázia őrizte meg osztálylétének kereteit, feltételeit. De a burzsoázián belül csak a falusi burzsoázia szerepe növekedett, miután lényegében versenytárs nélkül maradt. Legfeljebb egyes képviselői kényszerültek arra, hogy a múltért vállalják a felelősséget. Ugyanakkor mint társadalmi csoport, a politikai hatalom közvetlen részesévé, egyik fontos tényezőjévé is vált. A városi burzsoázia a háborút és következményeit korántsem tudta oly módon átvészelni, mint falusi társa. Hiszen a városi burzsoázia legerősebb, leghatalmasabb rétegének egyik csoportja a Weiss-Chorin-Kornfeld-Mauthner családok, akiket gyáraik átadása fejében az SS 1944-ben semleges területre szállított, a háború befejezése után sem tértek vissza Magyarországra. Ezenkívül a hitleristák számos tőkést is koncentrációs táborokba hurcoltak, s közülük sokan egyáltalán nem, vagy csak később, 1945 második felében tértek haza. Mások pedig a szovjet hadsereg elől menekültek nyugatra. Jellemző, hogy az Elhagyott Javak Kormánybiztossága 1945-ben mintegy 700 tőkés vállalatot nyilvánított gazdátlannak. De a tőke hatalmának korlátozását jelentette az MNFF programjának végrehajtása, az üzemi bizottságok megszületése, illetőleg működése is. A felszabadulás után a városi burzsoázián belül az angol-amerikai orientáció hívei kerültek előtérbe, ők foglalták el a tőkés érdekvédelmi szervezetek vezető pozícióit és gyakoroltak leginkább hatást a politikai életre. Politikai képviseletüket azonban általában átruházták a falusi burzsoáziára és a közvetlenül tőlük függő értelmiségiekre, akik a politikai pártokban helyezkedtek el.

A felszabadulás után jelentősen megváltozott a középrétegek társadalmi helyzete és súlya. A csendőr-, rendőr- és katonatiszti csoport – amely a két világháború között a politikában is igen nagy szerepet játszott, mintegy „fémjelezte” az ellenforradalmi rendszert – korábbi szerepét úgyszólván teljesen elveszítette, kasztjellege megszűnt. A közigazgatás szervezetének lényegében változatlan formában való fennmaradása lehetővé tette, hogy a tisztviselői kar több tízezres állománya elkerülje a fentebb említett csoport sorsát. De ők sem folytathatták tevékenységüket a régi feltételek mellett. Hiszen az igazolási eljárások megindításával, a nemzeti bizottságoknak a közigazgatásra gyakorolt hatásával egyidejűleg anyagi helyzetük is nagymértékben romlott, s korábbi társadalmi súlyuk a mélypontra süllyedt. Miután a közigazgatás volt lényegében a régebbi államgépezet egyetlen megmaradt része, elkerülhetetlenül vonzotta magához mindazokat az erőket, amelyek egy esetleges rendszerváltozásra építették a reményeiket. A közigazgatás helyzete és tevékenysége azonban az új államiság megteremtése szempontjából sem volt közömbös. Így a közigazgatás és annak tisztségviselői gyakran az egymással szemben álló osztályok – s ennek megfelelően a különböző pártok – figyelmének és harcának is a középpontjába kerültek.

A háború előtt és idején hozott ún. zsidótörvények főleg a kiskereskedők jelentős részét fosztották meg létalapjától, s később a hitleri Németországba hurcoltak nagy része a náci haláltáborokban pusztult el. De a jóval kisebb vérveszteséget szenvedett kisiparosok létszámában beállt változás is jól szemlélteti a háború következményeit. 1943-ban még mintegy 190 000 kisiparos mester és 170 000 segéd volt az országban. Ezzel szemben 1945-ben hozzávetőlegesen 290 000 mestert és segédet tartottak nyilván. Az életben maradottak anyagi feltételeit a háborús rombolás szintén a mélypontra süllyesztette. Az elhatalmasodott infláció és áruhiány mellett azonban a kisiparosok és kiskereskedők egy része viszonylag gyorsan meggazdagodott. Az a körülmény, hogy az állam korlátozta a nagytőke lehetőségeit és működési területét, kedvezett ennek a rétegnek. Egy szűkebb csoportjától eltekintve, amelyre politikai és büntetőjogi felelősségre vonás várt, tömegesen áramlott be a különböző pártokba, és minden korábbinál aktívabb szerepet töltött be a politikai életben.

Az értelmiség jelentős része, lényegében a többsége a fasizmusból és a háborúból kiábrándulva, utat és történelmi távlatot veszítve, inkább csak passzív szemlélője volt az eseményeknek. Ilyen magatartásában szerepet játszott az is, hogy egyeseket szoros gazdasági, családi és egyéb kapcsolatok fűztek a régi uralkodó osztályokhoz. Korábbi magatartásuk miatt féltek az esetleges felelősségre vonástól. Nagyon erős volt még a negyedszázados nacionalista, szovjetellenes és antikommunista propaganda hatása, valamint a régi életmódhoz való ragaszkodás és az új életformától való idegenkedés. Az ország romokban hevert, a háború éveiben megindult infláció fenyegető méreteket öltött, mindez egy széles körű értelmiségi munkanélküliség és nyomor árnyait vetítette előre. Döntően ezen okok következtében helyezkedett a tartózkodás, a kivárás politikájának álláspontjára. Nem változtatott e magatartás lényegén az sem, hogy sokan közülük – különösen a későbbi hónapok során – az egymással versengő pártok „védőszárnyai” alá húzódva várták az események alakulását.

A földreform végrehajtásával lényegesen átalakultak a mezőgazdasági birtokviszonyok, a magyar parasztság társadalmi arculata. Jelentősen emelkedett a tulajdonnal rendelkező parasztok száma, s ezen belül is elsősorban az 5-10 holdasoké, ugyanakkor mintegy 300 000-rel csökkent a falusi proletárok száma és aránya. A háború idején a mezőgazdaságban fekvő nemzeti vagyonnak megközelítően ¹/₅-e pusztult el. Emellett a terménybeszolgáltatás, az iparcikkek hiánya, a hitellehetőségek korlátozott volta stb. megnehezítették a mezőgazdaság talpra állását és a birtokviszonyok átalakulása pozitív gazdasági és társadalmi következményeinek érvényesülését. De éreztette hatását a parasztság életében és magatartásában a mezőgazdasági termelés hagyományaiból és színvonalából adódó különbség is. A parasztság tényleges érdekeinek kifejezését és azok védelmét nagymértékben korlátozta az a körülmény, hogy csak a kisebbik része rendelkezett a politikai életben való jártassággal, tapasztalattal, mégpedig sajátosan a legalsó és a legfelső rétegekben elhelyezkedők. Sőt, műveltségi színvonala is alacsonyabb volt a társadalmi átlagnál. Mindez nemcsak abban játszott szerepet, hogy politikai képviseletét többé-kevésbé az MNFF valamennyi pártjában kereste, hanem ezzel egyidejűleg széles tömegeiben is jó ideig meglehetősen erős maradt az egyházak, főleg a katolikus egyház befolyása.

A munkásosztály lett a népi demokratikus rendszer vezető ereje. A munkásosztály azonban a politikai hatalomban való részesedésével egyidejűleg nem alakíthatta át azonnal a termelési viszonyokat. S ez azt jelentette, hogy kizsákmányolásának ténye, ha nem is maradt változatlan, de nem szűnt meg. Ugyanakkor a termelés megindításában, illetőleg folytatásában – a termelési viszonyok gyökeres átalakulását megelőzően is – érdekeltebb volt, mint a tulajdonos burzsoázia. Hiszen a háborús pusztítás következményeinek a felszámolásától, az újjáépítés sikerétől függött lényegében magának a népi demokratikus rendszernek a sorsa és a munkásosztály jövőbeni szerepe is. A társadalmi fejlődésért érzett felelősség és a napi érdekek között mutatkozó ellentmondás időről időre, legalábbis a munkásság egyes köreiben, kisebb-nagyobb konfliktusokhoz vezetett. Csökkentette ezt, sőt az ellentmondás megoldását segítette elő viszont az, hogy a munkásosztály a politikai hatalomban való részesedése révén és kezdetben a tőkés irányítás nélküli termelés felelősségétől vezettetve létrehozta a tőke ellenőrzésének és korlátozásának a szervét, az üzemi bizottságokat. A munkásosztály szerepének és hivatásának növekedése azonban olyan körülmények között ment végbe, amikor a munkásság létszáma jóval alacsonyabb volt, mint korábban. 1938-ban a gyáriparban 289 000 munkás dolgozott, 1943-ban a munkások létszáma elérte a 329 000 főt. Ezzel szemben még 1946 tavaszán is mindössze 225 000 munkást foglalkoztatott a gyáripar. A magyar munkásosztálynak tehát létszámában megfogyatkozva kellett az új viszonyok között történelmi szerepét betöltenie. A munkásosztály e szerepének betöltését – létszámának csökkenése, a munkásság körében meglevő különbségek, eltérő sajátosságok ellenére – megkönnyítette és elősegítette a szakszervezeti mozgalom egysége.

Az ország felszabadított területein a Magyar Kommunista Párt kezdte meg elsőnek szervező munkáját. A párt szervezeti fejlődésének gyors ütemét mutatta, hogy 1945 februárjában a taglétszám megközelítette a 30 000-ret. De még ugyanezen év májusában elérte a 150 000-ret, októberben pedig már meghaladta a félmilliót. S ez azt jelentette, hogy az ország lakosságának 5,7 %-a az MKP tagja volt. Azt a tényt, hogy a kommunista pártba elsősorban munkások léptek be, kétségkívül igazolja a Budapesti és a Miskolci Területi Bizottság, valamint a Nógrád megyei bizottság taglétszáma. A Debreceni, Kecskeméti és főleg a Szegedi Területi Bizottsághoz tartozó kommunisták nagy száma pedig arról tanúskodik, hogy a párt a Tiszántúlon, tehát a döntően mezőgazdasági jellegű vidékeken is igen komoly eredményt ért el. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az MKP kezdettől fogva nemcsak a munkásság, de a parasztság körében is figyelemre méltó befolyással rendelkezett. Igaz, ez a befolyás a parasztság körében közel sem volt egyenletes. Hiszen a Dunántúl – ellentétben a Tiszántúllal – éppen a kommunista paraszti befolyás gyengeségére irányította a figyelmet. A Duna-Tisza közének vidéke pedig valamiféle átmenetet jelentett az előbb említettek szempontjából. A kommunista párt szervezettségének foka a munkásság körében sem volt teljesen „kiegyensúlyozottnak” mondható. A sokkal jelentősebb észak-dunántúli iparvidék még 1945 októberében is mindössze néhány száz fővel járt Nógrád megye előtt. De az utóbbi mellett a Miskolci és a Pécsi Területi Bizottság számai is a bányavidékek különleges szerepére utaltak, arra, hogy a kommunista párt a bányavidékeken volt a legerősebb. Emellett főleg a budapesti taglétszám alakulása tanúskodott a nagyüzemi munkásság komoly pártbeli szerepéről. A munkások közötti kommunista befolyás méreteit és jellegzetességeit is érzékeltette a pártnak a különböző szakszervezetekben elfoglalt helye. A kommunista pártnak szinte kizárólagos befolyása volt a bányászszakszervezetben, döntő többsége az építőmunkások és a vegyipari munkások szakszervezetében, valamint részben a textilipari munkások körében és több kisebb szakszervezetben. Ugyanakkor viszonylag alacsony volt a párt befolyása a vasasszakszervezetben. A nyomdászok, valamint részben a közalkalmazottak körében pedig szinte elenyésző volt a kommunisták szerepe. Ez utóbbi viszont már átvisz bennünket más társadalmi rétegekhez, mindenekelőtt a középrétegekhez, ahol a kommunista befolyás 1945 első felében rendkívül csekély volt.

A Szociáldemokrata Pártot – a másik munkáspártot – politikailag és szervezetileg egyaránt meglehetősen felkészületlenül érte a felszabadulás. 1944 novemberében – elsősorban az MKP ösztönzésére – láttak hozzá a helyi szociáldemokrata vezetők az ország keleti felében a párt újjászervezéséhez. A szervezés terén megmutatkozó előny azonban, amivel a kommunista párt az ország keleti felében rendelkezett, Budapesten nagyjában kiegyenlítődött. Sőt, magában a fővárosban és környékén a pártszervezetek létszámát tekintve, az SZDP – viszonylag rövid időn belül – a kommunista párt elé került. De a Szociáldemokrata Párt tagjainak a száma 1945 tavaszától vidéken is jelentősen gyarapodott. 1945 végére a pártnak már 2000 szervezete működött vidéken. A tagdíjat fizető tagság létszáma pedig 350 000-400 000 között mozgott. S ez azt jelentette, hogy az SZDP Budapesten valóban igen erős, de tagjainak több mint a fele mégis vidéken, főleg a vidéki városokban élt. A Szociáldemokrata Pártban a felszabadulás után is változatlanul jelentős tényezőként szerepelt a munkásság. A párthoz csatlakozott a munkásságnak az a része, főleg nyomdászok, vasasok, vasúti munkások stb., amely még a háború előtt kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Továbbá nem kis számban olyanok is, akik a felszabadulás után kerültek a politikai élet vonzókörébe. A felszabadulás után a főváros és környéke mellett a miskolci, pécsi, tatai, dorogi s nem utolsósorban a győri iparvidék játszott a szociáldemokrata mozgalomban figyelemre méltó szerepet. A viszonylag magas létszám az iparvidéken korántsem mindig a munkásság nagyarányú részvételéből adódott, még az üzemekben sem, hanem az alkalmazottak, tisztviselők és egyéb értelmiségiek belépéséből. Az SZDP befolyása sokkal nagyobb volt a kisiparosok s főleg a kiskereskedők körében, mint a kommunista párté. A Szociáldemokrata Párt a parasztság körében rendelkezett a legkisebb befolyással.

A két munkáspártnak a felszabadulás után lényegében sikerült megvalósítania azt, hogy a munkásosztály körében kizárólagos befolyásuk legyen. A parasztság körében érvényesülő befolyásukat, illetőleg annak kiszélesítését azonban nagymértékben gyengítette az a körülmény, hogy az SZDP ott nem tudott hatékony tényezővé válni.

A baloldali radikális Nemzeti Parasztpárt is kizárólag a dolgozó rétegek politikai képviseletére vállalkozott. A parasztpárt első, helyi szervezete 1944. december 1-én Szegeden alakult meg. De még ugyanebben a hónapban, elsősorban Szeged környékén 40-50 parasztpárti falusi szervezet kezdte meg működését. 1944-1945 fordulóján és az azt követő hetekben, hónapokban fokozatosan épült ki a párt hálózata a Tiszántúlon, zömmel Hajdú és Szabolcs megyében. Sőt, 1945 tavaszán a Duna-Tisza közén, Észak-Magyarországon és Budapesten is megjelent szervezetileg az NPP. Az ország nyugati felének, a Dunántúlnak a „meghódítására” is a többi párttal nagyjában egyidőben indult el. A szervezés terén megnyilvánuló kezdeti lendülete azonban a Dunántúlon megtorpant, és néhány megye (Veszprém, Zala) kivételével, nem tudott lépést tartani a koalíciós pártokkal. 1945 augusztusában a parasztpártnak 1400 szervezete működött az országban, és tagjainak száma meghaladta a 170 000-ret. Az NPP tömegbázisát – kezdettől fogva – döntően a szegény- és újbirtokos parasztság alkotta. A főváros környékén, Makón, Nagykőrösön, Borsod, Hajdú és Heves megye egyes helységeiben, valamint a Dunántúlon azonban módosabb parasztok is beléptek a pártba. Másutt viszont értelmiségiek és vasutasok csatlakoztak nagyobb számban a párthoz.

A két munkáspárt gyengébb paraszti befolyását az NPP tehát bizonyos fokig ellensúlyozta, elsősorban a szegény- és újbirtokos parasztság körében. A parasztság jelentős tömegeit azonban egyelőre még együttesen sem tudták befolyásolni a baloldali pártok. Így a parasztság – a magyar társadalom legnagyobb létszámú „osztálya” – erősen ki volt téve annak a veszélynek, hogy a politikában nem balfelé, hanem az MNFF másik két működő pártja s főleg a kisgazdapárt felé tájékozódik.

1944 végén a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt is talpra állt a Tiszántúlon. A jövő iránti bizonytalanság, sőt bizalmatlanság azonban a párt szervezeti tevékenységét is nehézkessé tette, politikai erejét pedig gyengítette. A kisgazdapárt vidéki szervező tevékenysége valójában Budapest felszabadulása után bontakozott ki a maga teljességében. 1945 nyarára a pártnak – a mintegy 900 000 fős tagságával – szervezetileg nagyjában sikerült átfognia az egész országot. A pártszervezetek kiépítésével egyidejűleg megkezdődött a különböző osztályok és társadalmi rétegek felzárkózása is a kisgazdapárt mögött. A volt nagybirtokosok és a városi burzsoázia, más lehetőséget nemigen látva, ebben a pártban kereste politikai képviseletét. A falusi burzsoáziának pedig már hagyományosan is a kisgazdapárt volt a pártja. De itt kerestek és találtak „politikai menedéket” a közigazgatási tisztviselők és a polgári értelmiség nagy része is. A kisgazdapárthoz azonban falun nemcsak a gazdagparasztok csatlakoztak, hanem zömmel a középparasztság, valamint helyenként a szegényparasztság is. Békés, Csanád és Csongrád megyében az FKGP szociális bázisa döntően gazdagparaszti volt. Hajdú, Szabolcs és Szatmár megyében viszont elég jelentős dolgozó paraszti réteget tudhatott maga mögött a párt. A Duna-Tisza közén és Észak-Magyarországon sajátosan a Nyírség és a Viharsarok elemei keveredtek egymással. A Dunántúlon azonban – Győrt, Tolnát és Zalát kivéve – a kisgazdapárt nemcsak a gazdagparasztság, hanem a többi paraszti réteg körében is szinte kizárólagos befolyással rendelkezett. A párton belül alapjában véve három politikai csoportosulás körvonalazódott. A balszárnyhoz – amely lényegében vállalta az MNFF programjának következetes végrehajtását – tartoztak a polgári tagozatban helyet foglaló baloldali értelmiségiek, valamint Dobi István szegényparaszti hívei. A párton belül a legerősebb és a legszervezettebb csoportot a Nagy Ferenc-Kovács Béla-Varga Béla vezetése alatt álló centrum alkotta. A centrum vezetőinek az elképzelésében valamiféle paraszti-polgári demokrácia megvalósítása élt, amelynek vezető ereje a módos parasztság lett volna. Ez a felfogás – a bankokkal elégedetlen parasztságra való tekintettel – a pénztőke bírálatában radikálisabb, az állam és az egyház viszonyának a megítélésében viszont konzervatívabb volt a hagyományos polgári demokráciánál. A centrum vezetői egyetértettek ugyan az MNFF programjának antifasiszta, antifeudális követeléseivel, de kizárólag a polgári rend keretein belül. Ugyanakkor a népi demokratikus átalakulás szocialista távlatait mereven elutasították és az ennek irányába ható gyakorlati politikai intézkedésekkel élesen szembeszegültek. Elsősorban külpolitikai okokból – a békeszerződés aláírásáig – nem kívánták a baloldali pártokkal kötött megállapodást felmondani és a függetlenségi frontot szétszakítani. A meglehetősen nagyszámú, de egyelőre még nem eléggé szervezett jobbágyszárnyon helyezkedett el a polgári és kispolgári jobboldalnak, sőt bizonyos fokig a szélsőjobboldalnak is úgyszólván minden irányzata, a nyilasokat kivéve. A párton belüli erőviszonyokat figyelembe véve, a balszárny és a centrum kompromisszuma átmeneti jellegűnek ígérkezett. S nem annyira a párton, sőt még csak nem is a belpolitikai viszonyokon múlott, hogy a balszárny és a centrum kompromisszumát mikor váltja fel a centrum és a jobbszárny összefogása. A jobbszárny jelenléte azonban így is az állandó tartalék szerepét töltötte be a centrum számára a balszárnnyal folytatott vitában. Ez a körülmény a centrumnak kedvezett, és ennek időről időre meg kellett mutatkoznia az FKGP és a többi párt viszonyában is.

A felszabadulás után a „haladó polgárság” szószólójaként a Polgári Demokrata Párt jelentkezett a politikai életben. Szervezetei elsősorban a megyeszékhelyeken és a nagyobb városokban alakultak meg. A megyei szervezetek közül – az alapszervezetek létszáma tekintetében – a legjelentősebb a Pest megyei volt, ahol 50 helységben működött a pártnak szervezete. 1945 derekán a Polgári Demokrata Pártnak az országban – a főváros 14 kerületi szervezetén túlmenően – 162 szervezete volt, a párttagok létszáma pedig 50 000 körül mozgott. A pártot támogatta a városi burzsoáziának az a csoportja, amelyet Baranyai Lipót és Makay Miklós neve „fémjelzett”. Az utóbbi részvétele a párt munkájában a kereskedők, mégpedig a nagy- és kiskereskedők jelenlétére is utal. Emellett Budapesten és vidéken a kisiparosok egy része is a PDP felé orientálódott. Elég nagy számmal foglaltak helyet a párt soraiban és vezető testületeiben az ügyvédek, bírák, orvosok és egyetemi tanárok. Munkások és parasztok viszont szinte egyáltalán nem fordultak elő a párt soraiban. A Polgári Demokrata Pártot lényegében egyetlen társadalmi osztály vagy réteg sem tekintette kifejezetten a magáénak. A párt szociális bázisánál is heterogénebb politikai összetétele azt mutatta, hogy a PDP esetében nem lehet kialakult összetételű és orientációjú pártról beszélni.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!