A gazdasági válság és Magyarország

A fasizmus és a németbarátság megerősödése Magyarországon – A gazdasági válság és Magyarország
(Idézet: A Magyar nép története – Rövid áttekintés 1951)

A gazdasági válság és Magyarország
(1929-1933)
Ugyanakkor, amikor a Szovjetunió komoly sikereket ért el a szocializmus építése terén, erősödött és gyors ütemben fejlesztette iparát, a kapitalista országokban 1929 végén megkezdődött és a rákövetkező években még egyre jobban elmélyült a gazdasági válság. A kapitalista gazdaságot olyan pusztító erejű válság érte, melyhez foghatót addig még soha nem tapasztaltak. Az ipari válság egybefonódott a mezőgazdasági válsággal, az agrárválsággal.

A tömegek nyomora és a munkanélküliség hatalmas mértékben megnőtt. A munkanélküliek száma több mint 21 millióra emelkedett (egyedül Amerikában 1933 januárjában megközelítette a 14 milliót). A parasztok milliói mentek tönkre, a munkások tömegei éheztek, de a válság a mélybe taszította a közép- és kistőkések egész rétegeit is.

Ugyanakkor a Szovjetunióban az ipari termelés a válság három éve alatt (1930—1933) több mint kétszeresére emelkedett és 1933-ban az 1929-es színvonallal összehasonlítva annak 201%-át tette ki. Az Amerikai Egyesült Államok ipara 65%-ára csökkent, Anglia ipara 86%-ra, Németországé 66%-ra, Franciaországé 72%-ra.

Ez a körülmény újabb bizonyságát adta a szocialista gazdasági rendszer fölényének a kapitalista rendszerrel szemben. Tanúságot tett arról, hogy a szocializmus országa az egyetlen ország az egész világon, amely mentes a gazdasági válságoktól.

A Szovjetunió Bolsevik Pártja Sztálinnal az élén már jóval a válság kitörése előtt rámutatott arra, hogy a válságok a kapitalista társadalom elkerülhetetlen velejárói, hogy a monopóliumok korszakában a válság még jobban elhúzódik, hogy ez a körülmény a néptömegek számára különösen kínzóvá és pusztítóvá teszik a válságot.

Sztálin rámutatott arra, hogy a háborúutáni fellendülés a kapitalista országok számára csak átmeneti jellegű, a kapitalizmus általános válságának talaján elkerülhetetlenül bekövetkezik a gazdasági válság. A válság alapja és oka maga a tőkés gazdasági rendszer. A válság alapja a termelés társadalmi jellege és a termelési eredmények kisajátításának tőkés formája közötti ellentmondás. A tőkés rendszer e fő ellentmondása kifejezésre jut a tőkéshaszon nagyarányú növekedésében és a milliók vásárlóképességének viszonylagos csökkenésében. Ez az alapja a tőkés túltermelési válságoknak, ebből származik, hogy az áruk bizonyos időszakonként eladatlanok maradnak, a termelés csökken, növekszik a munkanélküliség, csökken a munkabér, és ezzel még jobban kiéleződik a termelés színvonala és a fizetőképes kereslet színvonala közötti ellentmondás. A túltermelési válság ennek az ellentmondásnak viharos és romboló megnyilvánulása.

A gazdasági válság még jobban kiélezte az ellentéteket az imperialista hatalmak között, a világháborúban győztes és legyőzött országok között, az imperialista államok és gyarmati és függő országok között, a munkások és tőkések között, a parasztok és földesurak között.

Sztálin a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XVI. kongresszusán 1930-ban előre megmondta, hogy a burzsoázia kiutat fog keresni a válságból, egyrészt abban, hogy a munkásokat még jobban elnyomva, bevezeti a fasiszta diktatúrát, másrészt abban, hogy háborúkat kezd a gyarmatoknak és érdekszféráknak újrafelosztásáért és a gyenge országok leigázásáért.

A gazdasági válság éles fénnyel világította meg a Bethlen-kormány politikáját. A nemzetközi tőkéhez a kölcsönökkel ezernyi szállal hozzákapcsolt Magyarország hamarosan tapasztalta a válság minden nyomorúságát. Az ipari termelés körülbelül 20%-kal zuhant. A válság különösen a kis- és középipart érintette, kevésbé a nagyobb tőkével rendelkező vállalatokat, melyeknek racionalizálását és koncentrációját elősegítette.

Az ipari behozatal. 72%-kal esett vissza, tekintettel a mezőgazdasági kivitel csökkentésére. A magyar textilipar termelése a belső piac kiszélesedése következtében (mert külföldi áru alig jön be) növekszik. Ezek a körülmények bizonyos mértékig az ipari áresést, a mezőgazdasági áreséshez viszonyítva korlátozták.

A válság ideje alatt az ipari dolgozók száma 654.000-ről (1928) 390.000-re csökkent (1932). A munkanélküliség ijesztő méreteket öltött. A dolgozók keresete mélyen a létminimum alá süllyedt. A szakmunkások órabére az 1928. évi 81 fillérről 1932-re 32 fillérre esett. A gyári munkásnők órabére ugyanezen idő alatt 32 fillérről 19 fillérre esett. A dolgozók százezrei éhezve, nyomorogva tapasztalták, hogy a Horthy-reakció hová vitte az országot.

A válság azonban nem korlátozódott csak az iparra. A mezőgazdasági kivitel megbénult. Közel 75%-kal visszaesett.

A búza ára az 1928. évi 32 pengőről 7 pengőre süllyedt. A mezőgazdasági dolgozók amúgyis alacsony bére 61%-kal esett. Hárommillió főnyi mezőgazdasági szegénység, gazdasági munkások, törpebirtokosok, kisbirtokosok és munkások, valamint a kisemberek széles rétegei a pusztulás szélére jutottak. Növelte a falu elnyomorodását a szélesre nyílt agrárolló, ami abból származott, hogy a mezőgazdasági és ipari árak között 38%-os különbség volt az ipar javára. Tehát ez annyit jelentett, hogy 1933-ban 38%-kal kellett több mezőgazdasági cikket adni ugyanannyi ipari termékért, mint 1929-ben.

A tisztviselők, az értelmiségiek ezrei kerültek ki az utcára, nem egyszer hólapátolással és egyéb alkalmi munkával tudtak csak az éhezés rémétől időlegesen megszabadulni. Az állástalan tanárok, értelmiségiek tömegei keservesen tapasztalhatták, hogy a Horthy-rendszer mit értett a »középosztály« védelmén.

A nemzeti jövedelem Magyarországon az 1926—27. éveket 100%-nak véve, 1933-ra 68%-ra esett. A nemzeti jövedelemnek a népesség egy tagjára eső része ugyanezen idő alatt 64.2%-ra csökkent.

A pénzügyi válság így mindjobban elmélyült. A külföldi kölcsönök lehetősége összeszűkült, a meglevő kölcsönök nagyrészét felmondták. A pénz vásárlóereje az 1926—27-es éveket 100%-nak véve, 1933—34-re 61.6%-ra esett. Az adóterhek fokozása ellenére az államháztartás egyensúlya megingott, a városok és a községek költségvetése a csőd előtt állt.

A válság politikai következményei
A gazdasági válság hatására a Bethlen-kormány megbukott (1931). Utóda, gróf Károlyi Gyula nagyobb francia kölcsönhöz jut, de ez nem tudja a csőd előtt álló államkassza helyzetét megjavítani. Rátérnek a felduzzadt államháztartás költségeinek csökkentésére, de ezt a régi módszer szerint az amúgyis gyér szociális kiadások szűkítésével kívánják elérni. Az adókat felemelik, a közmunkákat, építkezéseket beszüntetik. Ezzel még jobban fokozzák a munkanélküliséget. A válság nyomában járó munkanélküliség és nyomor a tömegek szociális elégedetlenségét egyre növelte.

A munkásság harca a Horthy-rendszer ellen a válság éveiben különösen megerősödött. A Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetése alatt álló Szakszervezeti Ellenzék hetekig tartó sztrájkokkal küzd a munkáselbocsátások, a bérek csökkentése ellen, küzd az ellen, hogy a tőkés válság minden terhét a dolgozókra hárítsák át. A Szakszervezeti Ellenzék legális vagy féllegális tömegsajtót teremtett.

A munkásosztály harci lendülete, forradalmi hangulata megerősödött. A SzDP, látva a munkásság balratolódását, 1930. szeptember l-re csendes tüntető sétát tervezett. A tüntetés előkészítésébe azonban a Kommunisták Magyarországi Pártja is bekapcsolódott és kiadta a jelszót: »Változtassátok 1930. szeptember 1-ét hangos tüntetéssé!«

Az utcákon a munkát, kenyeret és a rendszer megdöntését követelő tömeg kőzáporral fogadta a kivont karddal támadó lovasrendőröket, katonaságot és páncélautókat. Sokhelyütt barikádokat emeltek. 1930. szeptember l-e megmutatta a kommunisták növekvő tömegbefolyását és azt, hogy a munkásságban az elszenvedett vereségek ellenére is elevenen élnek a múlt harcos forradalmi hagyományai.

1931-ben a bányászok vívják hősi harcukat a KMP irányításával. Tatabányán, Dorogon, Salgótarjánban egymás után lángoltak fel az elkeseredett, kitartó sztrájkharcok. 1932-ben a pécsi bányászok léptek sztrájkba. Lementek a tárnákba és addig nem voltak hajlandók visszajönni, amíg követeléseiket nem teljesítették.

A Kommunisták Magyarországi Pártja a rendszer kegyetlen üldözése és elnyomása ellenére a munkásosztály vezetését, irányítását és nevelését továbbra is a kezében tartotta. Kommunista munkások életük kockáztatásával terjesztették a dolgozók között a Párt illegális kiadványait, újságjait.

Így sokszorosító eljárással készült a Párt hivatalos lapja, a Kommunista, mellette külön szervezeti újság a Pártmunka, a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségének lapja, az Ifjú Proletár. Illegális üzemi újságok egész sora jelent meg.

Nagy jelentőségre tettek szert azok a kiadványok, melyeket az emigráció külföldön írt, kiadott és hivatalos közegek megkerülésével Magyarországra küldött. A Bécsben megjelenő már említett Új Március (a Párt hivatalos lapja), a Szovjetunióban kiadott Sarló és Kalapács, a Csehszlovákiában napvilágot látó Munkás, a romániai Korunk és az emigráció által kiadott egyéb folyóiratok és könyvek erősítették a magyar munkásosztály küzdelmét.

Hatalmas erőfeszítésbe, hősies önfeláldozásba került ezeknek a lapoknak és számtalan röplapnak az előállítása, de azért bárhogy üldözték is a Pártot, a lebukott kommunisták helyébe mindig újak léptek. Hiába foglalták le és hiába semmisítették meg a kézinyomdákat, a sokszorosítógépeket, a kommunista újságok, lapok újra megjelentek az üzemekben, bizonyítva, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja működik, dolgozik és nem törte meg az ellenforradalmi rendszer terrorja.

A Horthy-rendszer nagyon jól tudta, hogy a munkásosztály küzdelmeit az illegális Kommunista Párt vezeti, ezért mindent elkövetett a Párt gyengítésére és megsemmisítésére. A gazdasági válság a harcot még jobban kiélezte. Az 1931. évi szeptemberi biatorbágyi merénylet ürügyével a kormány által kihirdetett statárium elsősorban a Kommunista Párt ellen irányult. 1932 nyarán elfogták, törvényellenesen halálra ítélték és a széleskörű nemzetközi tiltakozás ellenére július 29-én kivégezték a Kommunisták Magyarországi Pártjának két vezetőjét, Sallai Imrét és Fürst Sándort, a mozgalom bátor és kipróbált harcosait.

A Párt, bár súlyos csapást jelentett kiváló vezetőinek galád módon való elpusztítása, mégsem tört meg, sorait szorosabbra zárta és tovább folytatta a küzdelmet. A börtönbe került kommunisták a harcot ott is tovább folytatták, tanultak és tanítottak, hogy a börtönből még tapasztaltabban, még harcedzettebben kerüljenek ki. A bebörtönzött kommunistákért a Vörös Segély széleskörű támogató akciót szervezett. A segélymozgalom maga is sok új harcost nevelt. A Vörös Segély mozgalom erősítésére írta József Attila Lebukott c. versét:

»Megvallattak, hogy vérzett a húsunk,
Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,
gondolj reánk, kik fel-le futkosunk
és messze nézünk cellánk szögletén.
Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény,
Eledelünket kiköpi a szánk,
gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk
s ha nem pusztulunk, elpusztítanak.
Még harcolunk, de testünk oly sovány!
Testvér, segítsd a lebukottakat.«

Megnehezítette a Párt működését a szociáldemokrata vezetők árulása, rendőrségi besúgásai. A Kommunisták Magyarországi Pártja már 1932-ben kísérletet tett az erősödő fasiszta veszéllyel szemben kommunista-szociáldemokrata egységfront kiépítésére, de ezt a jobboldali szociáldemokrata vezetőség minden erővel elgáncsolni igyekezett.

A fasizmus uralomra jutása Németországban
Az elhúzódó gazdasági válság következményeként a kapitalista államok közötti ellentétek a végsőkig kiéleződtek. Ismét felvetődött a kérdés a világ és az érdekszféráknak az erősebb imperialista államok által történő újrafelosztására.

Az általános leszerelésről mind kevesebbet beszéltek. A harcias imperializmus, a háború és revans pártjai léptek előtérbe. Az események egy új háború kitörése felé haladtak.

Különös élességgel mutatkozott meg a válság Németországban, melynek dolgozó tömegeit nemcsak a német tőkés profitja nyomta. A német nép vállaira nehezedtek a versailles-i imperialista béke következményeként mindazok a terhek, amelyeket Németországnak kárpótlásként a győztes antant hatalmaknak kellett fizetnie. Németországban a weimari köztársaság szociáldemokrata vezetői eltűrték az ellenforradalom nyílt szervezkedését, a reakció tömörülését. Ugyanakkor a legnagyobb kérlelhetetlenséggel küzdöttek a kommunisták ellen és ezzel elősegítették a fasizmus megerősödését.

A politikai elnyomás és a szörnyű kizsákmányolás terheit viselő német nép a gazdasági válság alatt összeroppant. A munkanélküliek éhező milliói, tönkrement parasztság az elkeseredettség végső fokáig jutott el. Németországban különösen rendkívüli mértékben kiéleződtek a dolgozó tömegek, a munkásosztály és a tőkésosztály, a német burzsoázia, a junker nagybirtokos-osztály közötti ellentétek.

A német finánctőke — a weimari politikusok segédletével — kitenyészti a fasizmus tömegpártját Hitlerrel az élen. A finánctöke védelme alatt és annak támogatásával Hitler pártját elsősorban azokból a jobboldali elemekből toborozza, akik a társadalom lezüllött alját képviselték. Emellett hívei az állástalanná vált köztisztviselőkből, középrétegek, kispolgárság tönkrement rétegeiből, a lumpenproletariátusból kerültek ki, akiket a felszínes propagandával megnyerhetett. Hitler a szociális demagógia eszközeivel a nyomorban, nélkülözések között élő munkanélküli tömegekbe is igyekezett behatolni.

A Némát Kommunista Párt a német fasizmus előretörése ellenére nem vesztett taglétszámából, befolyása a széles tömegekben növekedett. Az 1930-as választásokon elnyert közel 4,600.000 szavazattal szemben, 1932-ben a Német Kommunista Párt 5,300.000 szavazatot szerzett, sőt az utána megtartott újabb szavazáson a kommunistákra szavazók száma közel 6 millióra emelkedett. A szociáldemokrata párt szavazatokat vesztett, a katolikus néppárt megtartotta szavazói számát.

A gazdasági válság évei a szociális elégedetlenséget a végsőkig fokozták. A német finánctőke elérkezettnek látta az időt, hogy végezzen a weimari polgári demokráciával és a nyílt elnyomás, a nyílt fasiszta diktatúra útjára lépjen. A német finánctőke minden pénzügyi, politikai és egyéb segítséget megadott, hogy a munkásosztály, a dolgozó nép forradalmi szervezkedésével szemben a fasizmust juttassa uralomra és ezzel megtegye az előkészületet a világ proletariátusának védőbástyája, a Szovjetunió elleni támadásra.

A német finánctőkével, a fasizmussal szemben a Németországi Kommunisták Pártja a munkásság egységét, erős népi összefogás szükségességét hirdette, vagyis a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a katolikus Néppárt összefogását. De a jobboldali szociáldemokrata vezetők ellenezték az együttműködést a kommunista munkásokkal és ezzel Hitler fasiszta pártja részére készítették elő a talajt. A német nagytőke, miután látta, hogy a szociáldemokratákra támaszkodva nem tudja a kommunisták előretörését megakadályozni és fennáll az a veszély »hogy a Németországban még megmaradt polgári demokratikus szabadságjogok csúnyán megtréfálhatják, hogy a munkásosztály a forradalmi mozgalom kifejlesztésére használhatja fel ezeket a szabadságjogokat«*, elhatározta a parlamentarizmus a burzsoá demokrácia utolsó maradványainak a felszámolását is. Ennek keresztülvitele érdekében 1933-ban hatalomra juttatta Hitlert és fasiszta pártját.
* A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Rövid tanfolyam, Szikra. Bp. 1950. 364. old.

»Ezzel kapcsolatban a fasizmus győzelmét Németországban nemcsak úgy kell tekinteni, mint a munkásosztály gyengeségének a jelét és mint annak következményét, hogy a szociáldemokrácia a munkásosztályt elárulta és a fasizmus számára az utat megtisztította. A fasizmus győzelmét Németországban úgy is kell tekinteni, mint a burzsoázia gyöngeségének jelét, mint annak jelét, hogy a burzsoázia már nem képes tovább a parlamentarizmus és a polgári demokrácia régi módszereivel uralkodni, minek folytán kénytelen a belpolitikában a kormányzás terrorisztikus módszereihez, folyamodni, — mint annak jelét, hogy békés külpolitika útján már nem képes megtalálni a jelen helyzetből a kivezető utat, minek következtében kénytelen a háború politikájához folyamodni« — mondotta Sztálin. (Sztálin: Beszámoló a Párt XVII. kongresszusán. A leninizmus kérdései. Bp. Szikra. 1950. 512. old.)

A német rabló imperializmus, a német nagytőke és junkerek érdekeit képviselő hitlerista párt a német nép előtt a félrevezetés, a megtévesztés és a demagógia minden eszközét felhasználta. A fasizmus a tömegek féktelen kizsákmányolására törekszik, azonban a tömegeket kapitalistaellenes demagógiával igyekszik félrevezetni. Kihasználták a dolgozók mély gyűlöletét a rabló burzsoázia, a bankok, a trösztök és a fináncmágnások ellen. A nyomorgó néptömegek figyelmét a tényleges helyzetről, tehát arról, hogy a legrablóbb finánctőke diktatúrája uralkodik, a sovinizmus, az antiszemitizmus féktelen szításával terelték el. A faji gőg, más népek lenézése és semmibevevése szintén a fasiszta ideológia alapjaihoz tartozik.

A fasizmus nem más, mint a »finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája« — mondotta Dimitrov. (G. M. Dimitrov: A munkásosztály a fasizmus ellen. Bp. Szikra. 1949. 7. old.)

»A német fasizmus arcátlanul nemzeti szocializmusnak nevezi magát, holott semmi köze sincs a szocializmushoz. A hitleri fasizmus nemcsak a burzsoa-nacionalizmus. Ez állati sovinizmus. Ez a politikai banditizmus kormányrendszere, a munkásosztállyal és a parasztsággal, a kispolgárság és az intelligencia forradalmi elemeivel szemben alkalmazott provokációk és kínzások rendszere. Ez a középkori barbárság és vadállatiasság. Ez féktelen agresszió más népekkel és országokkal szemben« — mondotta Dimitrov. (U. o. 7.)

A fasiszták a munkásmozgalom vezetőit börtönbe vetették, legyilkolták. Mind a kommunista, mind a szociáldemokrata, de még ezenfelül a kispolgári pártok tagjait is kegyetlenül üldözték. A kínzások, tömeggyilkosságok, véres pogromok napirenden voltak; zsidóelleni heccektől, a kommunisták elleni hajszától lett hangos Németország. A munkásosztály elemi jogait lábbal tiporták. Szétrombolták szakszervezeteit, megfosztották munkássajtójától. A munkásosztály legkisebb megmozdulását véres kegyetlenséggel nyomták el. De elnyomás jutott osztályrészül a többi dolgozó rétegeknek is.

A nyílt fasiszta diktatúra, a kegyetlen üldözések nem törték meg a munkásosztályt, a kommunistákat. Ennek élő bizonyságát nyújtotta Dimitrov, a bolgár kommunisták kiemelkedő vezetője, aki Hitler hatalomrakerülése idején Németországban tartózkodott. (Dimitrov a bolgár nép nagy vezetője, a kommunista mozgalom kiemelkedő harcosa 1949-ben halt meg.)

A fasiszták, hogy a kommunisták üldözését még kegyetlenebbül folytathassák, felgyújtották a német birodalmi gyűlés épületét, a Reichstagot és annak felgyújtásával a kommunistákat vádolták. Letartóztatták Dimitrovot azzal a váddal, hogy a Reichstag felgyújtásának értelmi szerzője. A fasiszta bíróság előtt Dimitrov a kommunista hősiesség igazi példáját adta. Bár tudta, hogy végezni akarnak vele, nem hátrált, sőt mint a fasizmus vádlója lépett fel ország-világ előtt. Bátor, megingathatatlan magatartásával erőt és példát mutatott a fasizmus ellen küzdő milliók számára.

Dimitrov védelmében megmozdult a világ munkásosztálya, dolgozó népe, élén a Szovjetunióval, hogy megmentsék a fasiszta gyilkosok kezéből. Mialatt a haladó világ felemelte szavát a fasizmus ellen és százezrek tiltakoztak, azalatt Dimitrov a tárgyalóteremben küzdött.

Nyíltan a fasiszta bíróság szemébe mondta:

»Minő eredménnyel járt a bírói vizsgálat, bíró uraim? Az a legenda, hogy a birodalmi gyűlés épületének felgyújtása a kommunisták műve volt, teljesen szertefoszlott«.

»Bebizonyítást nyert azonban, hogy a birodalmi gyűlés épületének felgyújtása nagyarányú irtóhadjárat megkezdésére szolgált ürügyül a munkásosztály és annak élcsapata, a Németországi Kommunista Párt ellen«.

» Elismerem, hogy szavaim élesek és kemények. Harcaim és egész életem szintén mindig élesek és kemények voltak. Beszédem azonban nyílt és őszinte beszéd. Megszoktam, hogy a dolgokat nevükön nevezzem. Én nem ügyvéd vagyok, aki kliensét kötelességszerűen védelmezi.

Védelmezem saját személyemet, mint vádlott kommunista.
Védelmezem kommunista forradalmi becsületemet.
Védelmezem eszméimet, kommunista érzületemet.
Védelmezem életem értelmét és tartalmát« — mondotta Dimitrov. (A lipcsei pör. Moszkva. 1944. 99, 107—108. old.)

A Szovjetunió erélyes fellépése, a világ dolgozóinak kitartó harca és Dimitrov hősies magatartása meghozta az eredményt. A fasiszták kénytelenek voltak Dimitrovot a vád alól felmenteni és szabadonbocsátani.

A lipcsei per a németországi munkástömegek és a világ proletariátusának, élén a Szovjetunió munkásosztályával, és a világ becsületes közvéleményének közös erőfeszítésével, harctérré változott, és a kommunista mozgalomra szánt csapás megsemmisítő súllyal hullott vissza a német fasizmus fejére.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!