A fasizmus és a németbarátság megerősödése Magyarországon – A gazdasági válság és Magyarország
(Idézet: A Magyar nép története – Rövid áttekintés 1951)
A gazdasági válság és Magyarország
(1929-1933)
Ugyanakkor, amikor a Szovjetunió komoly sikereket ért el a szocializmus építése terén, erősödött és gyors ütemben fejlesztette iparát, a kapitalista országokban 1929 végén megkezdődött és a rákövetkező években még egyre jobban elmélyült a gazdasági válság. A kapitalista gazdaságot olyan pusztító erejű válság érte, melyhez foghatót addig még soha nem tapasztaltak. Az ipari válság egybefonódott a mezőgazdasági válsággal, az agrárválsággal.
A tömegek nyomora és a munkanélküliség hatalmas mértékben megnőtt. A munkanélküliek száma több mint 21 millióra emelkedett (egyedül Amerikában 1933 januárjában megközelítette a 14 milliót). A parasztok milliói mentek tönkre, a munkások tömegei éheztek, de a válság a mélybe taszította a közép- és kistőkések egész rétegeit is.
Ugyanakkor a Szovjetunióban az ipari termelés a válság három éve alatt (1930—1933) több mint kétszeresére emelkedett és 1933-ban az 1929-es színvonallal összehasonlítva annak 201%-át tette ki. Az Amerikai Egyesült Államok ipara 65%-ára csökkent, Anglia ipara 86%-ra, Németországé 66%-ra, Franciaországé 72%-ra.
Ez a körülmény újabb bizonyságát adta a szocialista gazdasági rendszer fölényének a kapitalista rendszerrel szemben. Tanúságot tett arról, hogy a szocializmus országa az egyetlen ország az egész világon, amely mentes a gazdasági válságoktól.
A Szovjetunió Bolsevik Pártja Sztálinnal az élén már jóval a válság kitörése előtt rámutatott arra, hogy a válságok a kapitalista társadalom elkerülhetetlen velejárói, hogy a monopóliumok korszakában a válság még jobban elhúzódik, hogy ez a körülmény a néptömegek számára különösen kínzóvá és pusztítóvá teszik a válságot.
Sztálin rámutatott arra, hogy a háborúutáni fellendülés a kapitalista országok számára csak átmeneti jellegű, a kapitalizmus általános válságának talaján elkerülhetetlenül bekövetkezik a gazdasági válság. A válság alapja és oka maga a tőkés gazdasági rendszer. A válság alapja a termelés társadalmi jellege és a termelési eredmények kisajátításának tőkés formája közötti ellentmondás. A tőkés rendszer e fő ellentmondása kifejezésre jut a tőkéshaszon nagyarányú növekedésében és a milliók vásárlóképességének viszonylagos csökkenésében. Ez az alapja a tőkés túltermelési válságoknak, ebből származik, hogy az áruk bizonyos időszakonként eladatlanok maradnak, a termelés csökken, növekszik a munkanélküliség, csökken a munkabér, és ezzel még jobban kiéleződik a termelés színvonala és a fizetőképes kereslet színvonala közötti ellentmondás. A túltermelési válság ennek az ellentmondásnak viharos és romboló megnyilvánulása.
A gazdasági válság még jobban kiélezte az ellentéteket az imperialista hatalmak között, a világháborúban győztes és legyőzött országok között, az imperialista államok és gyarmati és függő országok között, a munkások és tőkések között, a parasztok és földesurak között.
Sztálin a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XVI. kongresszusán 1930-ban előre megmondta, hogy a burzsoázia kiutat fog keresni a válságból, egyrészt abban, hogy a munkásokat még jobban elnyomva, bevezeti a fasiszta diktatúrát, másrészt abban, hogy háborúkat kezd a gyarmatoknak és érdekszféráknak újrafelosztásáért és a gyenge országok leigázásáért.
A gazdasági válság éles fénnyel világította meg a Bethlen-kormány politikáját. A nemzetközi tőkéhez a kölcsönökkel ezernyi szállal hozzákapcsolt Magyarország hamarosan tapasztalta a válság minden nyomorúságát. Az ipari termelés körülbelül 20%-kal zuhant. A válság különösen a kis- és középipart érintette, kevésbé a nagyobb tőkével rendelkező vállalatokat, melyeknek racionalizálását és koncentrációját elősegítette.
Az ipari behozatal. 72%-kal esett vissza, tekintettel a mezőgazdasági kivitel csökkentésére. A magyar textilipar termelése a belső piac kiszélesedése következtében (mert külföldi áru alig jön be) növekszik. Ezek a körülmények bizonyos mértékig az ipari áresést, a mezőgazdasági áreséshez viszonyítva korlátozták.
A válság ideje alatt az ipari dolgozók száma 654.000-ről (1928) 390.000-re csökkent (1932). A munkanélküliség ijesztő méreteket öltött. A dolgozók keresete mélyen a létminimum alá süllyedt. A szakmunkások órabére az 1928. évi 81 fillérről 1932-re 32 fillérre esett. A gyári munkásnők órabére ugyanezen idő alatt 32 fillérről 19 fillérre esett. A dolgozók százezrei éhezve, nyomorogva tapasztalták, hogy a Horthy-reakció hová vitte az országot.
A válság azonban nem korlátozódott csak az iparra. A mezőgazdasági kivitel megbénult. Közel 75%-kal visszaesett.
A búza ára az 1928. évi 32 pengőről 7 pengőre süllyedt. A mezőgazdasági dolgozók amúgyis alacsony bére 61%-kal esett. Hárommillió főnyi mezőgazdasági szegénység, gazdasági munkások, törpebirtokosok, kisbirtokosok és munkások, valamint a kisemberek széles rétegei a pusztulás szélére jutottak. Növelte a falu elnyomorodását a szélesre nyílt agrárolló, ami abból származott, hogy a mezőgazdasági és ipari árak között 38%-os különbség volt az ipar javára. Tehát ez annyit jelentett, hogy 1933-ban 38%-kal kellett több mezőgazdasági cikket adni ugyanannyi ipari termékért, mint 1929-ben.
A tisztviselők, az értelmiségiek ezrei kerültek ki az utcára, nem egyszer hólapátolással és egyéb alkalmi munkával tudtak csak az éhezés rémétől időlegesen megszabadulni. Az állástalan tanárok, értelmiségiek tömegei keservesen tapasztalhatták, hogy a Horthy-rendszer mit értett a »középosztály« védelmén.
A nemzeti jövedelem Magyarországon az 1926—27. éveket 100%-nak véve, 1933-ra 68%-ra esett. A nemzeti jövedelemnek a népesség egy tagjára eső része ugyanezen idő alatt 64.2%-ra csökkent.
A pénzügyi válság így mindjobban elmélyült. A külföldi kölcsönök lehetősége összeszűkült, a meglevő kölcsönök nagyrészét felmondták. A pénz vásárlóereje az 1926—27-es éveket 100%-nak véve, 1933—34-re 61.6%-ra esett. Az adóterhek fokozása ellenére az államháztartás egyensúlya megingott, a városok és a községek költségvetése a csőd előtt állt.
A válság politikai következményei
A gazdasági válság hatására a Bethlen-kormány megbukott (1931). Utóda, gróf Károlyi Gyula nagyobb francia kölcsönhöz jut, de ez nem tudja a csőd előtt álló államkassza helyzetét megjavítani. Rátérnek a felduzzadt államháztartás költségeinek csökkentésére, de ezt a régi módszer szerint az amúgyis gyér szociális kiadások szűkítésével kívánják elérni. Az adókat felemelik, a közmunkákat, építkezéseket beszüntetik. Ezzel még jobban fokozzák a munkanélküliséget. A válság nyomában járó munkanélküliség és nyomor a tömegek szociális elégedetlenségét egyre növelte.
A munkásság harca a Horthy-rendszer ellen a válság éveiben különösen megerősödött. A Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetése alatt álló Szakszervezeti Ellenzék hetekig tartó sztrájkokkal küzd a munkáselbocsátások, a bérek csökkentése ellen, küzd az ellen, hogy a tőkés válság minden terhét a dolgozókra hárítsák át. A Szakszervezeti Ellenzék legális vagy féllegális tömegsajtót teremtett.
A munkásosztály harci lendülete, forradalmi hangulata megerősödött. A SzDP, látva a munkásság balratolódását, 1930. szeptember l-re csendes tüntető sétát tervezett. A tüntetés előkészítésébe azonban a Kommunisták Magyarországi Pártja is bekapcsolódott és kiadta a jelszót: »Változtassátok 1930. szeptember 1-ét hangos tüntetéssé!«
Az utcákon a munkát, kenyeret és a rendszer megdöntését követelő tömeg kőzáporral fogadta a kivont karddal támadó lovasrendőröket, katonaságot és páncélautókat. Sokhelyütt barikádokat emeltek. 1930. szeptember l-e megmutatta a kommunisták növekvő tömegbefolyását és azt, hogy a munkásságban az elszenvedett vereségek ellenére is elevenen élnek a múlt harcos forradalmi hagyományai.
1931-ben a bányászok vívják hősi harcukat a KMP irányításával. Tatabányán, Dorogon, Salgótarjánban egymás után lángoltak fel az elkeseredett, kitartó sztrájkharcok. 1932-ben a pécsi bányászok léptek sztrájkba. Lementek a tárnákba és addig nem voltak hajlandók visszajönni, amíg követeléseiket nem teljesítették.
A Kommunisták Magyarországi Pártja a rendszer kegyetlen üldözése és elnyomása ellenére a munkásosztály vezetését, irányítását és nevelését továbbra is a kezében tartotta. Kommunista munkások életük kockáztatásával terjesztették a dolgozók között a Párt illegális kiadványait, újságjait.
Így sokszorosító eljárással készült a Párt hivatalos lapja, a Kommunista, mellette külön szervezeti újság a Pártmunka, a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségének lapja, az Ifjú Proletár. Illegális üzemi újságok egész sora jelent meg.
Nagy jelentőségre tettek szert azok a kiadványok, melyeket az emigráció külföldön írt, kiadott és hivatalos közegek megkerülésével Magyarországra küldött. A Bécsben megjelenő már említett Új Március (a Párt hivatalos lapja), a Szovjetunióban kiadott Sarló és Kalapács, a Csehszlovákiában napvilágot látó Munkás, a romániai Korunk és az emigráció által kiadott egyéb folyóiratok és könyvek erősítették a magyar munkásosztály küzdelmét.
Hatalmas erőfeszítésbe, hősies önfeláldozásba került ezeknek a lapoknak és számtalan röplapnak az előállítása, de azért bárhogy üldözték is a Pártot, a lebukott kommunisták helyébe mindig újak léptek. Hiába foglalták le és hiába semmisítették meg a kézinyomdákat, a sokszorosítógépeket, a kommunista újságok, lapok újra megjelentek az üzemekben, bizonyítva, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja működik, dolgozik és nem törte meg az ellenforradalmi rendszer terrorja.
A Horthy-rendszer nagyon jól tudta, hogy a munkásosztály küzdelmeit az illegális Kommunista Párt vezeti, ezért mindent elkövetett a Párt gyengítésére és megsemmisítésére. A gazdasági válság a harcot még jobban kiélezte. Az 1931. évi szeptemberi biatorbágyi merénylet ürügyével a kormány által kihirdetett statárium elsősorban a Kommunista Párt ellen irányult. 1932 nyarán elfogták, törvényellenesen halálra ítélték és a széleskörű nemzetközi tiltakozás ellenére július 29-én kivégezték a Kommunisták Magyarországi Pártjának két vezetőjét, Sallai Imrét és Fürst Sándort, a mozgalom bátor és kipróbált harcosait.
A Párt, bár súlyos csapást jelentett kiváló vezetőinek galád módon való elpusztítása, mégsem tört meg, sorait szorosabbra zárta és tovább folytatta a küzdelmet. A börtönbe került kommunisták a harcot ott is tovább folytatták, tanultak és tanítottak, hogy a börtönből még tapasztaltabban, még harcedzettebben kerüljenek ki. A bebörtönzött kommunistákért a Vörös Segély széleskörű támogató akciót szervezett. A segélymozgalom maga is sok új harcost nevelt. A Vörös Segély mozgalom erősítésére írta József Attila Lebukott c. versét:
»Megvallattak, hogy vérzett a húsunk,
Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,
gondolj reánk, kik fel-le futkosunk
és messze nézünk cellánk szögletén.
Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény,
Eledelünket kiköpi a szánk,
gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk
s ha nem pusztulunk, elpusztítanak.
Még harcolunk, de testünk oly sovány!
Testvér, segítsd a lebukottakat.«
Megnehezítette a Párt működését a szociáldemokrata vezetők árulása, rendőrségi besúgásai. A Kommunisták Magyarországi Pártja már 1932-ben kísérletet tett az erősödő fasiszta veszéllyel szemben kommunista-szociáldemokrata egységfront kiépítésére, de ezt a jobboldali szociáldemokrata vezetőség minden erővel elgáncsolni igyekezett.
A fasizmus uralomra jutása Németországban
Az elhúzódó gazdasági válság következményeként a kapitalista államok közötti ellentétek a végsőkig kiéleződtek. Ismét felvetődött a kérdés a világ és az érdekszféráknak az erősebb imperialista államok által történő újrafelosztására.
Az általános leszerelésről mind kevesebbet beszéltek. A harcias imperializmus, a háború és revans pártjai léptek előtérbe. Az események egy új háború kitörése felé haladtak.
Különös élességgel mutatkozott meg a válság Németországban, melynek dolgozó tömegeit nemcsak a német tőkés profitja nyomta. A német nép vállaira nehezedtek a versailles-i imperialista béke következményeként mindazok a terhek, amelyeket Németországnak kárpótlásként a győztes antant hatalmaknak kellett fizetnie. Németországban a weimari köztársaság szociáldemokrata vezetői eltűrték az ellenforradalom nyílt szervezkedését, a reakció tömörülését. Ugyanakkor a legnagyobb kérlelhetetlenséggel küzdöttek a kommunisták ellen és ezzel elősegítették a fasizmus megerősödését.
A politikai elnyomás és a szörnyű kizsákmányolás terheit viselő német nép a gazdasági válság alatt összeroppant. A munkanélküliek éhező milliói, tönkrement parasztság az elkeseredettség végső fokáig jutott el. Németországban különösen rendkívüli mértékben kiéleződtek a dolgozó tömegek, a munkásosztály és a tőkésosztály, a német burzsoázia, a junker nagybirtokos-osztály közötti ellentétek.
A német finánctőke — a weimari politikusok segédletével — kitenyészti a fasizmus tömegpártját Hitlerrel az élen. A finánctöke védelme alatt és annak támogatásával Hitler pártját elsősorban azokból a jobboldali elemekből toborozza, akik a társadalom lezüllött alját képviselték. Emellett hívei az állástalanná vált köztisztviselőkből, középrétegek, kispolgárság tönkrement rétegeiből, a lumpenproletariátusból kerültek ki, akiket a felszínes propagandával megnyerhetett. Hitler a szociális demagógia eszközeivel a nyomorban, nélkülözések között élő munkanélküli tömegekbe is igyekezett behatolni.
A Némát Kommunista Párt a német fasizmus előretörése ellenére nem vesztett taglétszámából, befolyása a széles tömegekben növekedett. Az 1930-as választásokon elnyert közel 4,600.000 szavazattal szemben, 1932-ben a Német Kommunista Párt 5,300.000 szavazatot szerzett, sőt az utána megtartott újabb szavazáson a kommunistákra szavazók száma közel 6 millióra emelkedett. A szociáldemokrata párt szavazatokat vesztett, a katolikus néppárt megtartotta szavazói számát.
A gazdasági válság évei a szociális elégedetlenséget a végsőkig fokozták. A német finánctőke elérkezettnek látta az időt, hogy végezzen a weimari polgári demokráciával és a nyílt elnyomás, a nyílt fasiszta diktatúra útjára lépjen. A német finánctőke minden pénzügyi, politikai és egyéb segítséget megadott, hogy a munkásosztály, a dolgozó nép forradalmi szervezkedésével szemben a fasizmust juttassa uralomra és ezzel megtegye az előkészületet a világ proletariátusának védőbástyája, a Szovjetunió elleni támadásra.
A német finánctőkével, a fasizmussal szemben a Németországi Kommunisták Pártja a munkásság egységét, erős népi összefogás szükségességét hirdette, vagyis a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a katolikus Néppárt összefogását. De a jobboldali szociáldemokrata vezetők ellenezték az együttműködést a kommunista munkásokkal és ezzel Hitler fasiszta pártja részére készítették elő a talajt. A német nagytőke, miután látta, hogy a szociáldemokratákra támaszkodva nem tudja a kommunisták előretörését megakadályozni és fennáll az a veszély »hogy a Németországban még megmaradt polgári demokratikus szabadságjogok csúnyán megtréfálhatják, hogy a munkásosztály a forradalmi mozgalom kifejlesztésére használhatja fel ezeket a szabadságjogokat«*, elhatározta a parlamentarizmus a burzsoá demokrácia utolsó maradványainak a felszámolását is. Ennek keresztülvitele érdekében 1933-ban hatalomra juttatta Hitlert és fasiszta pártját.
* A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Rövid tanfolyam, Szikra. Bp. 1950. 364. old.
»Ezzel kapcsolatban a fasizmus győzelmét Németországban nemcsak úgy kell tekinteni, mint a munkásosztály gyengeségének a jelét és mint annak következményét, hogy a szociáldemokrácia a munkásosztályt elárulta és a fasizmus számára az utat megtisztította. A fasizmus győzelmét Németországban úgy is kell tekinteni, mint a burzsoázia gyöngeségének jelét, mint annak jelét, hogy a burzsoázia már nem képes tovább a parlamentarizmus és a polgári demokrácia régi módszereivel uralkodni, minek folytán kénytelen a belpolitikában a kormányzás terrorisztikus módszereihez, folyamodni, — mint annak jelét, hogy békés külpolitika útján már nem képes megtalálni a jelen helyzetből a kivezető utat, minek következtében kénytelen a háború politikájához folyamodni« — mondotta Sztálin. (Sztálin: Beszámoló a Párt XVII. kongresszusán. A leninizmus kérdései. Bp. Szikra. 1950. 512. old.)
A német rabló imperializmus, a német nagytőke és junkerek érdekeit képviselő hitlerista párt a német nép előtt a félrevezetés, a megtévesztés és a demagógia minden eszközét felhasználta. A fasizmus a tömegek féktelen kizsákmányolására törekszik, azonban a tömegeket kapitalistaellenes demagógiával igyekszik félrevezetni. Kihasználták a dolgozók mély gyűlöletét a rabló burzsoázia, a bankok, a trösztök és a fináncmágnások ellen. A nyomorgó néptömegek figyelmét a tényleges helyzetről, tehát arról, hogy a legrablóbb finánctőke diktatúrája uralkodik, a sovinizmus, az antiszemitizmus féktelen szításával terelték el. A faji gőg, más népek lenézése és semmibevevése szintén a fasiszta ideológia alapjaihoz tartozik.
A fasizmus nem más, mint a »finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája« — mondotta Dimitrov. (G. M. Dimitrov: A munkásosztály a fasizmus ellen. Bp. Szikra. 1949. 7. old.)
»A német fasizmus arcátlanul nemzeti szocializmusnak nevezi magát, holott semmi köze sincs a szocializmushoz. A hitleri fasizmus nemcsak a burzsoa-nacionalizmus. Ez állati sovinizmus. Ez a politikai banditizmus kormányrendszere, a munkásosztállyal és a parasztsággal, a kispolgárság és az intelligencia forradalmi elemeivel szemben alkalmazott provokációk és kínzások rendszere. Ez a középkori barbárság és vadállatiasság. Ez féktelen agresszió más népekkel és országokkal szemben« — mondotta Dimitrov. (U. o. 7.)
A fasiszták a munkásmozgalom vezetőit börtönbe vetették, legyilkolták. Mind a kommunista, mind a szociáldemokrata, de még ezenfelül a kispolgári pártok tagjait is kegyetlenül üldözték. A kínzások, tömeggyilkosságok, véres pogromok napirenden voltak; zsidóelleni heccektől, a kommunisták elleni hajszától lett hangos Németország. A munkásosztály elemi jogait lábbal tiporták. Szétrombolták szakszervezeteit, megfosztották munkássajtójától. A munkásosztály legkisebb megmozdulását véres kegyetlenséggel nyomták el. De elnyomás jutott osztályrészül a többi dolgozó rétegeknek is.
A nyílt fasiszta diktatúra, a kegyetlen üldözések nem törték meg a munkásosztályt, a kommunistákat. Ennek élő bizonyságát nyújtotta Dimitrov, a bolgár kommunisták kiemelkedő vezetője, aki Hitler hatalomrakerülése idején Németországban tartózkodott. (Dimitrov a bolgár nép nagy vezetője, a kommunista mozgalom kiemelkedő harcosa 1949-ben halt meg.)
A fasiszták, hogy a kommunisták üldözését még kegyetlenebbül folytathassák, felgyújtották a német birodalmi gyűlés épületét, a Reichstagot és annak felgyújtásával a kommunistákat vádolták. Letartóztatták Dimitrovot azzal a váddal, hogy a Reichstag felgyújtásának értelmi szerzője. A fasiszta bíróság előtt Dimitrov a kommunista hősiesség igazi példáját adta. Bár tudta, hogy végezni akarnak vele, nem hátrált, sőt mint a fasizmus vádlója lépett fel ország-világ előtt. Bátor, megingathatatlan magatartásával erőt és példát mutatott a fasizmus ellen küzdő milliók számára.
Dimitrov védelmében megmozdult a világ munkásosztálya, dolgozó népe, élén a Szovjetunióval, hogy megmentsék a fasiszta gyilkosok kezéből. Mialatt a haladó világ felemelte szavát a fasizmus ellen és százezrek tiltakoztak, azalatt Dimitrov a tárgyalóteremben küzdött.
Nyíltan a fasiszta bíróság szemébe mondta:
»Minő eredménnyel járt a bírói vizsgálat, bíró uraim? Az a legenda, hogy a birodalmi gyűlés épületének felgyújtása a kommunisták műve volt, teljesen szertefoszlott«.
»Bebizonyítást nyert azonban, hogy a birodalmi gyűlés épületének felgyújtása nagyarányú irtóhadjárat megkezdésére szolgált ürügyül a munkásosztály és annak élcsapata, a Németországi Kommunista Párt ellen«.
» Elismerem, hogy szavaim élesek és kemények. Harcaim és egész életem szintén mindig élesek és kemények voltak. Beszédem azonban nyílt és őszinte beszéd. Megszoktam, hogy a dolgokat nevükön nevezzem. Én nem ügyvéd vagyok, aki kliensét kötelességszerűen védelmezi.
Védelmezem saját személyemet, mint vádlott kommunista.
Védelmezem kommunista forradalmi becsületemet.
Védelmezem eszméimet, kommunista érzületemet.
Védelmezem életem értelmét és tartalmát« — mondotta Dimitrov. (A lipcsei pör. Moszkva. 1944. 99, 107—108. old.)
A Szovjetunió erélyes fellépése, a világ dolgozóinak kitartó harca és Dimitrov hősies magatartása meghozta az eredményt. A fasiszták kénytelenek voltak Dimitrovot a vád alól felmenteni és szabadonbocsátani.
A lipcsei per a németországi munkástömegek és a világ proletariátusának, élén a Szovjetunió munkásosztályával, és a világ becsületes közvéleményének közös erőfeszítésével, harctérré változott, és a kommunista mozgalomra szánt csapás megsemmisítő súllyal hullott vissza a német fasizmus fejére.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!


Ajánlom ezt is eelolvasásra!
https://merce.hu/2020/05/17/a-koronavirus-es-az-orban-rendszer-osztalypolitikaja/
Érdekes írás, ha valakinek nem megy el a kedve az első pár bekezdés után. Csakhogy túltolja a fasisztázást, nyilvánvaló pszichológiai okokból a szöveg elején tárgyalva néhány alapvető összefüggést (ezzel azonban máris elveszítheti az olvasók egy részét). Nem szükséges feltétlenül a fasizálódással összemosni az Orbán-rendszert (a Csánjü rendszerét), mert más körülmények között jött létre, még ha több vonását is viseli az így leírható típusoknak. A régi eszközrendszer erőltetése visszaüt, új megközelítések szükségesek. Baloldali világmagyarázatok hiánya? A fasisztázás sajnos éppen ugyanannak a (bukott) baloldali eszközrendszernek a fontos eleme, amitől sokan elfordultak, és amit a jobboldali mitológiák beszívása után „kedvenceinkkel” (többnyire zsidókkal, „zsidó háttérhatalommal”) azonosítottak. Így hiába vannak okos gondolatai pl. Scheiring Gábornak… ugye nem kell tovább részleteznem, hogy az egyszerű ember, akit az írásnak céloznia kellene, a nevére és az arcára nézve mit gondol róla, ha véleménye egy fasisztázós írás részeként jelenik meg (még ha nem is ő a szerző)? Persze bocsánatos hiba, ha mégsem az egyszerű emberek voltak a célközönség, ami egyébként valószínűbb is. Viszont ebben az esetben történt előrelépés…?
Na most ha valaki veszi a fáradtságot és figyelmes elolvasás után össze hasonlítja a két írás tartalmát az előzőt és ezt levonhatja a konzekvenciát !