Az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választások
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az 1947. augusztus 31-i
országgyűlési választások

Az egymást meglehetősen sűrűn követő és fokozatosan elmélyülő koalíciós válságok tanulságaként már 1947 elején felmerült a munkáspártok vezetőiben az a gondolat, hogy a nemzetgyűlés megbízatásának lejárta előtt, újabb választások megtartásával tisztázzák a belpolitikai erőviszonyokat. A választások időpontjának az előrehozatalában azonban kétségtelenül igen komoly szerepet játszott az a körülmény is, hogy a kommunista pártnak a köztársaságellenes szervezkedés és összeesküvés felszámolásával összefüggésben sikerült az FKGP-t fokozatosan, lépésről lépésre felbomlasztania és „széttördelnie”, s ezáltal reális lehetőség nyílt a baloldal választási sikerére. De véglegesen mégis csak Nagy Ferenc miniszterelnök lemondásával, illetőleg távozásával dőlt el a választások ügye.

A kommunista párt a választásoktól nem egyszerűen szavazatainak és mandátumainak jelentős gyarapodását várta, hanem mindenekelőtt a baloldal olyan mérvű megerősödését a törvényhozásban – és a politikai életben is -, amely lehetővé teszi, vagy legalábbis lényegesen megkönnyíti a III. kongresszuson megfogalmazott célkitűzések megvalósítását. A szociáldemokrata vezetők a választásokat illetően azt tartották a legfontosabbnak, hogy azok ne csak a koalíción belül, hanem a két munkáspárt vonatkozásában is tisztázzák az erőviszonyokat, mégpedig természetesen az SZDP javára. A parasztpárti vezetők is helyeselték a választások megrendezését, mert abban bíztak, hogy az NPP megerősödve kerül ki azokból. A kisgazdapárton belül a két legerősebb csoport a választások ügyét is homlokegyenest ellenkező módon ítélte meg. A balszárny s a Dobi István vezette Politikai Bizottság támogatta a választások megtartását, sőt attól nem csupán a koalíción, hanem a párton belüli erőviszonyok tisztázódását is remélte. A B. Szabó István vezette „alkotmányvédők” – akik szavakban az FKGP 1930-as békési programjára hivatkoztak – s velük együtt a képviselőcsoport tagjainak a többsége viszont végig ellenezte a választásokat. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy az 1945. évi nemzetgyűlési választások – az adott körülmények között – nem ismételhetők meg. Ez pedig azt jelenthette, hogy mind politikai csoportként, mind egyénileg könnyen a parlament „sáncain” kívülre kerülhetnek, ami természetesen politikai pályafutásuknak is a végét jelentené.

A választások kiírásának gondolatával szinte egyidejűleg merült fel a baloldalon a választójogi törvény módosításának az igénye. A baloldali pártok lényegében kivétel nélkül nagyrészt a „szélesre tárt” választójogi törvénnyel magyarázták a kisgazdapárt győzelmét és saját, várakozáson aluli eredményeiket az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon. 1947. július 23-án a nemzetgyűlés többsége elfogadta a választójog módosítására vonatkozó törvényjavaslatot. Az új törvény kétségtelenül számottevően szűkítette a választók és részben a választhatók körét is. Ezzel a baloldali pártok tehát valóban leszűrték a legutóbbi nemzetgyűlési választások negatív tapasztalatait, illetőleg azok egy részét. Az életbe léptetett korlátozások és szűkítések sem változtattak azonban a választójog alapvetően demokratikus jellegén. Erről tanúskodott egyébként az is, hogy az ellenzék nem annyira tárgyszerűen bírálta a törvényjavaslatot, majd a törvényt, hanem a korlátozások mértékét messze eltúlozva döntően „elvi jellegű” kifogásokat hangoztatott. Ez utóbbiakat viszont már inkább választási propagandának és esetleges kudarca előzetes indokának szánta a hazai közvélemény s főleg a külföld számára. De a választójogi törvény módosítása az előbb említettek ellenére sem volt minden tekintetben alaposan végiggondolt a baloldali pártok és az MKP részéről. Körültekintőbb mérlegelés esetén ugyanis feltétlenül megnyugtatóbban lehetett volna megállapítani azoknak a jobboldali szervezeteknek, egyesületeknek és társaságoknak a körét, amelyek tagjaira a korlátozások vonatkoztak. Ugyanakkor alaposabban lehetett és kellett volna mérlegelni az át- és kitelepített vagy erre váró németek, szlovákok és magyarok ügyét. Komoly érdeme és vívmánya volt a választójogi törvénynek a „laikus” összeíró bizottságok intézménye. Igaz, megalakulásukra és megfelelő felkészítésükre nem sok idő állt rendelkezésre. Ez a körülmény viszont azt a veszélyt rejtette magában, hogy döntéseiknél szubjektív tényezők is szerephez juthatnak.

A nemzetgyűlés feloszlatása után minden párt és politikai csoport figyelme a küszöbönálló országgyűlési választásokra összpontosult. A koalíciós pártok a választások szervezeti előkészítése és a választási programok kidolgozása terén is általában megelőzték az ellenzéki pártokat. Ez döntően azzal függött össze, hogy amíg az előbbiek felkészülését elvileg semmi nem akadályozta, addig az utóbbiak, s főleg az újonnan induló ellenzéki pártok fellépése mindenekelőtt az Országos Nemzeti Bizottság kedvező állásfoglalásától függött.

A baloldali pártok választási programjainak gerincét a hároméves terv célkitűzései jelentették. Az MKP és az NPP mellett azonban ezúttal már az SZDP is nagyobb figyelmet szentelt választási programja összeállításánál a parasztság követeléseinek. Emellett – kisebb-nagyobb fenntartásokkal – a baloldali pártok egyöntetűen állást foglaltak a magántulajdon mellett. Továbbá valamennyien ígéretet tettek a vallásszabadság biztosítására, illetve az állam és az egyház viszonyának rendezésére is. Építettek a választók hazafias érzéseire, sőt az NPP e téren bizonyos fokig nacionalista jellegű engedményeket is tett. Az FKGP külön választási programot nem dolgozott ki. Ugyanekkor választási propagandájában szembetűnő kettősség mutatkozott: egyrészt elég határozottan képviselte a baloldali pártokkal való együttműködés politikáját, másrészt pedig 1945-ös választási jelszavainak „modernizálásával” igyekezett hajdani, különösen polgári választóit megtartani.

A polgárság, pontosabban a középrétegek szavazatainak megszerzését tűzte ki célul a Magyar Radikális Párt, a Polgári Demokrata Párt és részben az időközben megalakult Független Magyar Demokrata Párt is. Ez utóbbi célkitűzéseiben és programjában annyiban tért el az előbbi két párttól, hogy paraszti szavazatokra is számított, s ennélfogva a „nemzeti” kérdésnek és a vallásszabadság biztosításának is nagyobb hangsúlyt adott versenytársainál. De ezzel együtt is az FMDP – az MRP-hez és a PDP-hez nagyjában hasonlóan – a koalíció „lojális” ellenzékének szerepét kívánta eljátszani.

A választási küzdelemben – programjából is kitűnően – két párt vállalkozott a koalíció tulajdonképpeni ellenzékének a szerepére. Az egyik a Demokrata Néppárt (Barankovics-párt), a másik pedig a Magyar Függetlenségi Párt (Pfeiffer-párt) volt. A Demokrata Néppárt programjának középpontjában a keresztény állameszme XX. századi, „modernizált” változata állt. Ezzel ígérte felváltani a népi demokratikus rendszert választási győzelme esetére. Nem a katolikusok, hanem a keresztények pártjaként lépett fel, a keresztény egység megvalósításáért szállt síkra. Követelte a párturalmi törekvések megszüntetését, az egyházak iskolafenntartó jogának csorbítatlan biztosítását, a közületi önkormányzatok demokratikus kiépítését stb. Lényegében a DNP programját „egészítette ki” konzervatívabb kiadásban a Slachta-féle Keresztény Női Tábor választási propagandája is. A Magyar Függetlenségi Párt a „kossuthi tanítások” szellemében az osztálykiváltságok nélküli polgári életformát tekintette a „magyar élet” alapjának. Az MFP önmagát tüntette fel a hajdani kisgazdapárt igazi örökösének, s nagyrészt kisajátította az „isten, haza, magántulajdon” jelszavakat is, azzal a különbséggel, hogy „gerincesebb” magatartást ígért választóinak a népi demokratikus rendszerrel, a baloldali pártokkal szemben, mint amilyet szerinte az FKGP tanúsított. Nemcsak nyíltan ellenezte a népi demokrácia vívmányait, hanem végső soron azok megsemmisítésére vállalkozott egy konzervatív-liberális polgári államberendezkedés keretében.

A koalíciós pártok felújították az 1945. évi választási szövetségüket azzal a kifejezett céllal, hogy a választási küzdelemben egyrészt eleve mérsékeljék az egymás elleni harcot, másrészt pedig figyelmüket és erejüket az ellenzékre összpontosítsák. Az előzetes nyilatkozatokat és ígéreteket azonban nem igazolták a választási kampány későbbi eseményei. A baloldali pártok ugyanis valójában az FKGP választási kilátásait igyekeztek gyengíteni. De egyidejűleg a baloldal táborában is éles ellentétek keletkeztek, súlyos összeütközésekre került sor. Az MKP és az SZDP főleg a választási bizottságok összetételével és a választói névjegyzékekből való kihagyásokkal kapcsolatosan nem tudott közös nevezőre jutni egymással; majd a két munkáspárt egyesülésének felvetése az MKP részéről szinte jóvátehetetlenül elmérgesítette a kommunisták és a szociáldemokraták kapcsolatát. Ugyanakkor a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt viszonylatában is – a paraszti szavazatok elnyeréséért folytatott versengésükben – szinte a rágalomhadjárat határait súroló kölcsönös vádaskodások hangzottak el.

Az egymással elfoglalt koalíciós pártoknak ténylegesen kevés erejük maradt az ellenzéki pártok elleni közös fellépésre. Azzal, hogy az ellenzéket sikerült megosztaniok, nagyrészt elintézettnek vélték az ügyet. Emellett meglehetősen le is becsülték a polgári ellenzék erejét, s csak nagyon későn, a választási küzdelem befejező szakaszában kezdték felismerni, hogy az ellenzék a vártnál jóval nagyobb erőt képvisel. De a koalíció tagjai még ekkor sem hangolták össze az ellenzékkel kapcsolatos magatartásukat. Így fordulhatott elő, hogy míg az MKP döntően a Magyar Függetlenségi Pártra összpontosította támadását, addig az NPP jórészt a Demokrata Néppárttal és a Független Magyar Demokrata Párttal, az SZDP viszont zömmel az említettekkel és a Magyar Radikális Párttal viaskodott. Mindez azt eredményezte, hogy a pártok „mindenki mindenki ellen” küzdve érkeztek el 1947. augusztus 31-hez, a választások napjához.

A központi választási bizottság 1947. szeptember 5-én hirdette ki az országgyűlési választások hivatalos végeredményét. Az 5 031 025 választó 4 998 338 érvényes szavazatot adott le. A szavazatok pártonkénti megoszlása és a mandátumok száma a következő volt:

A választási szövetség négy pártja (MKP, SZDP, NPP, FKGP) megkapta a szavazatok több mint 60%-át, de a választási szövetségen belül elég lényegesen megváltoztak az erőviszonyok. Az FKGP 1945-ös eredményéhez képest közel 2 millió szavazatot vesztett és ezzel a második helyre szorult a koalíciós pártok „rangsorában”. Ugyanakkor az MKP 300 000-rel több szavazatot kapott, mint 1945-ben és – 22%-os részesedésével – a választási szövetség és az ország legnagyobb, legerősebb pártja lett. A Nemzeti Parasztpárt szintén számottevően előretört, a Szociáldemokrata Párt viszont közel 80 000 szavazattal maradt el az 1945. évi nemzetgyűlési választáson elért eredményétől. Ezzel együtt is a koalíció tagjai nem egyszerűen csak abszolút, hanem jelentős többséget is biztosítottak a maguk számára az új országgyűlésben.

A választások arra is rávilágítottak, hogy a polgári jobboldal még mindig komoly befolyással rendelkezik, hiszen a szavazatok mintegy 40 %-a a hat ellenzéki párt között oszlott meg, bár távolról sem arányosan. A Demokrata Néppárt szerezte meg ugyanis a szavazatok 16%-át, a Magyar Függetlenségi Párt pedig 14%-ot mondhatott a magáénak. A többi ellenzéki párt ezúttal is csupán „töredék párt”-nak bizonyult.

A Magyar Kommunista Párt az 1947. évi országgyűlési választásokon alapjában véve elérte célját. A választások eredményei lényegében igazolták a párt politikáját, az 1945-ös nemzetgyűlési választások óta kifejtett tevékenységét. A munkásság többségének és a szegényparasztság tömegeinek támogatása biztosítékot nyújtott a további kitűzött feladatok sikeres megvalósításához. A tömegek, elsősorban a dolgozó parasztság megnyerése tekintetében azonban még távolról sem lehetett teljesen kielégítőnek mondani a választások mérlegét. A választások számszerű eredményeinél azonban nem kisebb jelentőségű volt a baloldal szempontjából az a tény sem, hogy a népi demokrácia polgári ellenzői alapjában véve kiszorultak a függetlenségi frontból, illetőleg a koalícióból, és a választások után csak nyílt ellenzékként léphettek fel.

Az 1947. évi országgyűlési választás a népi demokrácia szocialista jellegű továbbfejlesztéséért folytatott küzdelem kiemelkedő jelentőségű állomása volt. Nem döntötte el egymagában a hatalom kérdését, de nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az MKP a korábbiaknál sokkal kedvezőbb politikai feltételek között vezethesse a munkás- és dolgozó paraszttömegek harcát a szocialista forradalom győzelméért.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A hároméves terv bevezetésének előkészítése
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A hároméves terv
bevezetésének előkészítése

Az 1947. március 11-i pártközi tanácskozáson megegyezés született ugyan arról, hogy a hároméves terv kidolgozásához kiindulópontul az MKP és az SZDP egyeztetett tervét kell alapul venni, de valójában akkor még a két munkáspárt által kidolgozott tervjavaslatok egyeztetésének az eredményét, illetőleg az egyeztetés befejezésének az időpontját nem lehetett pontosan előre látni. Emellett az NPP és az FKGP készülő terveit is a legteljesebb homály fedte.

A koalíciós pártok közül elsőként ezúttal is az MKP javaslata készült el, amelyet Gerő Ernő 1946. december 20-án elhangzott beszédéből ismerhetett meg a közvélemény. A kommunista párt tervjavaslata abból indult ki, hogy három év alatt mind a termelés, mind az életszínvonal tekintetében el kell érni, illetőleg valamelyest túl is kell haladni az utolsó békeév szintjét. Ennek megfelelően a mezőgazdasági termelésben a háború előtti színvonal elérését, az ipari termelésben és az életszínvonal vonatkozásában pedig a 26%-os, illetőleg a 9%-os túlhaladást jelölte meg célként. Mindehhez kb. másfél milliárd pengő (1938-as értékben) beruházását irányozta elő, ami éves átlagban a nemzeti jövedelem 11 %-át vette volna igénybe. A tervjavaslat hangsúlyozta, hogy az újjáépítést nem kívánja egyszerűen a régi helyreállítására korlátozni, korszerűbb és egészségesebb arányokat törekszik kialakítani a nemzetgazdaságban az ágazatok között és az egyes ágazatokon belül egyaránt. A kommunista párt javaslata a tervet úgy készítette elő, hogy annak kizárólag saját erőforrásból való megvalósításával számolt. Mégpedig a háborús és inflációs nyereségből származó vagyon teljes elkobzása, más szóval a vagyondézsma, valamint az erősen progresszív jövedelemadó bevezetése útján.

A Szociáldemokrata Párt a hároméves tervjavaslatát – amelynek kidolgozásában Káldor Miklós, a Labour Party neves gazdasági szakértője is közreműködött – az 1947. február 1-3-án ülésező XXXV. kongresszusán hozta nyilvánosságra. Ezután indultak meg a két munkáspárt között a tervegyeztető tárgyalások, amelyek gyors előrehaladását nehezítette az a körülmény is, hogy elég lényeges különbségek mutatkoztak közöttük a hároméves terv beruházási előirányzatait illetően. Az MKP a beruházásoknál 6113,4 millióval, az SZDP pedig 6726,9 millió forinttal számolt. Ezen belül a szociáldemokrata terv bányászati és ipari beruházási előirányzata duplája volt a kommunistákénak, viszont a kommunisták a mezőgazdasági beruházásokra kétszer nagyobb összeget kívántak fordítani, mint a szociáldemokraták. Ezenkívül az utóbbiak nem kis összegű külföldi kölcsön felvételét is tervezték hároméves tervjavaslatuk kidolgozásánál. Végül is március 20-a után több napos – különböző szintű – tanácskozás alapján sikerült a két munkáspárt közös hároméves tervjavaslatát véglegesíteni. A közös tervjavaslat három év alatt 6,3 milliárd forintos beruházást javasolt, s ebből a mezőgazdaságra 1038, a bányászatra és az iparra 1885,75, a közlekedésre 1727,2, az építkezésre és szociális célokra pedig 1649,2 millió forintot kívánt fordítani. Egyidejűleg elkészült a terv B változata is, amely 841,5 millió forintos külföldi kölcsönnel számolt.

A Nemzeti Parasztpárt vezetői alapjában véve egyetértettek a tervjavaslattal és mindössze a mezőgazdaság fejlesztését szolgáló eszközök növelését szorgalmazták. A kisgazdapárt hivatalosan szintén nem ellenezte a hároméves tervet, de vezetői egyelőre hallgattak arról, hogy az ország gazdasági újjáépítését illetően valóban a tervgazdaságra, vagy az akkor Nyugat-Európában alkalmazott ún. irányított gazdaságra gondolnak-e, amely végső fokon a tőkés gazdaság megszilárdítását volt hivatva szolgálni. Saját hároméves tervet nem dolgoztak ki, ugyanakkor a terv finanszírozása ügyében állandó kritikával illették a munkáspárti javaslatot.

Az MKP képviselői a május 9-i pártközi értekezleten jelentették be, hogy a hitelszervezet meglevő formája mellett nem látják biztosítottnak a hároméves terv végrehajtását. Félő, hogy a bankok szétforgácsolják a rendelkezésükre álló eszközöket, sőt esetleg egyenesen elvonják azokat a terv célkitűzéseitől. Ezért azt javasolták, hogy végre kell hajtani a négy legnagyobb bank (Magyar Nemzeti Bank, Magyar Általános Hitelbank, Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank) államosítását. Az MKP bankállamosítási terve azonban nemcsak az agrárpártokat, hanem a Szociáldemokrata Pártot is váratlanul érte. A pártközi tárgyaláson jelenlevő kisgazdapárti és szociáldemokrata képviselők nem fogadták el azt a kommunista érvelést, mely szerint a nagybankok államosítása a hároméves terv szerves része. Erre az MKP még ugyanezen a napon az angyalföldi munkásgyűlésen is megismételte a nagybankok államosítására vonatkozó javaslatát.

A bankok államosítása s következményei természetesen a kisgazdapárti vezetőket érintették a legérzékenyebben. Hiszen aligha lehetett kétséges számukra, hogy a párt mögött álló burzsoá körök, a „magánszektor” semmiképpen sem egyezik abba bele. Emellett a párt vezetőségének egész addig folytatott politikája és a jövőről alkotott felfogása is olyan problémákba ütközött, amelyek elől többé a „hagyományos” taktikázással már nem lehetett kitérni. Sőt, az is világossá vált, hogy személy szerint Nagy Ferenc is olyan „próbatétel” előtt áll, amely véglegesen eldöntheti politikájának és további közéleti szereplésének a sorsát. A kisgazdapárti vezetők, bár szinte egyöntetűen helytelenítették az MKP szóban forgó javaslatát, mégsem merték azt nyíltan elutasítani. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy a kommunista párt javaslatának az elutasításával olyan kormányzati válságot idézhetnek elő, amely könnyen az FKGP megsemmisülését vonná maga után. Éppen ezért inkább azt hangoztatták – köztük Balogh István főtitkár is -, hogy az FKGP elsősorban külföldi kölcsönök felvételével szeretné „helyettesíteni” a bankok államosítását. Ezt a célt szolgálta a GYOSZ és a TÉBE vezetőivel folytatott május 12-i tárgyalásuk is. A GYOSZ vezetői – Fellner Pál és Knob Sándor – azonban csak május 16-án voltak hajlandók a hároméves terv mellett nyilatkozni. De támogatásukat ahhoz kötötték, hogy további államosításokra, beleértve a bankokét is, nem kerülhet sor. Ezt a véleményt egyébként Nagy Ferenc is osztotta. Május 14-én – a svájci útja előtt – Tildy Zoltánnal is közölte, hogy a további államosításokhoz „semmilyen körülmények között” nem járul hozzá.

A kisgazdapárttal szembeni azonnali és határozott fellépésre azonban az MKP mégsem gondolhatott, mivel a másik két baloldali párt közül csak az NPP támogatta a nagybankok államosítását. Az SZDP elvben ugyan nem ellenezte a bankok államosítását, de vitatta annak időszerűségét, néhány vezetője pedig egyenesen tagadta. A kommunista párt május közepén – tekintettel az FKGP és az SZDP negatív állásfoglalására – elhatározta, hogy a drágaság letörése és a bankok államosítása érdekében közvetlenül a tömegekhez fordul. Kőbányán, Újpesten, Pesterzsébeten, illetőleg több budapesti és vidéki üzemben gyűléseket tervezett. A fentebbi akciók sikere szempontjából is kétségkívül nagy jelentőségű volt, hogy május 17-én a Szakszervezeti Tanács állást foglalt a bankok államosítása mellett. Május 21-én a dohánygyárak munkásai tízperces sztrájkot tartottak és a bankok államosítását követelték. Ezt követően a textilmunkások és az építőmunkások szálltak síkra a bankok államosításáért. Vidéken a pécsi és a diósgyőri gyűléseken juttatták a résztvevők kifejezésre az MKP bankállamosítási tervével való egyetértésüket. A tömegek mozgósításával egyidejűleg a kommunista párt – a pártközi megegyezés elősegítése céljából – engedményeket is kilátásba helyezett a bankok államosítását illetően. Eszerint átmenetileg az államosítás csak a belföldi részvényeket érintené, sőt a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank államosítására nem is kerülne sor, ha a bankok ellenőrzését azonnal megvalósítanák.

A május 23-i pártközi értekezlet napján – amelyen a fenti kérdésekről szándékoztak a pártok képviselői tanácskozni – az SZDP vezetősége is megtárgyalta a bankok ellenőrzésének, illetőleg államosításának a kérdését, és – nem kis meglepetésre – olyan határozatot fogadott el, hogy az egész hitelszervezet államosítását követeli. A kommunista párt ezzel természetesen egyetértett, ahhoz ragaszkodott csupán, hogy a bankok államosításának időpontja egybeessék a hároméves terv indulásával, vagyis 1947. augusztus elsejével. A Gazdasági Főtanács május 28-i ülésén különösebb vita nélkül elfogadta a bankok állami ellenőrzéséről szóló rendeletet. A bankok azonnali ellenőrzésének a megvalósítását elhatározó pártközi értekezlet után a kisgazdapárt vezetőinek nagy része úgy érezte, hogy egyelőre sikerült levenni a napirendről az államosítások ügyét, vagy legalábbis elodázni a végrehajtást. Dinnyés Lajos volt szinte az egyetlen közülük, aki ceglédi beszédében a bankok államosítása mellett szállt síkra. A kisgazdapárt magatartását azonban május utolsó napjaiban olyan esemény befolyásolta, pontosabban változtatta meg, amely döntő jelentőségű kihatással volt nemcsak a bankok államosítására, hanem az egész magyar belpolitika alakulására. Ez az esemény Nagy Ferenc miniszterelnök lemondása volt.

Nagy Ferenc bukása
és a Dinnyés-kormány megalakulása

1946 végén és 1947 elején a pártok, valamint a közvélemény figyelme döntően a belpolitikai helyzetre, s ezen belül is elsősorban a köztársaságellenes összeesküvés következményeire irányult. De a nemzetközi események ebben az időben sem „engedélyezték” számukra a teljes befeléfordulást. Az angol, amerikai, illetőleg szovjet jegyzékváltások a magyarországi belpolitikai eseményekkel kapcsolatban, valamint a Truman-elv – amelyben az USA elnöke, politikai, gazdasági és katonai eszközök igénybevételét is kilátásba helyezve, lényegében kétségbe vonta az európai, s ezen belül főleg a közép- és délkelet-európai népeknek a saját politikai rendszerük, életformájuk megválasztására vonatkozó jogát – meghirdetése, pontosabban meghirdetésének hazai fogadtatása, majd a nemzetgyűlés márciusi külpolitikai vitája arról tanúskodtak, hogy a kisgazdapárti centrum nem kíván a baloldali pártokkal megegyezésre jutni az ország jövőbeni külpolitikai orientációját illetően. A baloldali pártok ugyanis több-kevesebb határozottsággal elutasították a nyugati jegyzékek állításait a „magyar ügy”-re vonatkozóan, és a korábbinál is erőteljesebben hangsúlyozták a Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal való együttműködési szándékukat. Ugyanakkor az FKGP többsége inkább a Sulyok Dezső által felvetett semlegesség felé hajlott. Nagy Ferenc szintén nem óhajtott olyan külpolitikát folytatni, amely megingathatta volna az USA-nak a kisgazdapárt iránti bizalmát.

A pártközi megegyezés a belpolitikában sem mutatkozott tartósnak. Nagy Ferenc a nemzetgyűlés felhatalmazási vitájában elhangzott áprilisi felszólalásában a koalíciót változatlanul nem a munkásság és a parasztság, hanem az említettek és a „demokratikus” polgárság politikai együttműködési formájaként fogta fel. Ez kétségkívül nyílt és határozott kifejezése volt annak, hogy ő nem hajlandó a polgárságnak, vagyis a tőkéseknek a koalícióból való eltávolításában közreműködni. A koalíció és Nagy Ferenc sorsát természetesen nem elsősorban a parlamenti viták döntötték el, hanem a fakultatív vallásoktatás bevezetése és a hároméves terv előkészítése nyomán kirobbant politikai harcok.

A fakultatív vallásoktatás, s még inkább a bankok államosítása körül támadt viták, koalíciós ellentétek nyilvánvalóvá tették, hogy a magyar belpolitika minden addiginál súlyosabb válsága felé halad. A baloldal és a jobboldal érdekei között olyan mély szakadék támadt a koalíción belül, amely a pártközi megegyezések szokásos módján már nem volt többé áthidalható. S ez egyúttal azt is jelentette, hogy Nagy Ferencnek az a törekvése, mely szerint a népi demokrácia továbbfejlesztésével kapcsolatos döntéseket – a baloldalnak tett kisebb-nagyobb engedmények árán – a békeszerződés ratifikálása utáni időkre halassza el, kudarcot vallott. A miniszterelnök politikája tehát olyan zsákutcába jutott, amely egyetlen irányban sem kínált számára elfogadható megoldást, mivel egyfelől a baloldali pártok, s mindenekelőtt az MKP célkitűzéseivel való őszinte egyetértése egész addigi politikájának és magatartásának gyökeres felülvizsgálatát igényelte, illetve feltételezte volna. Másfelől a kisgazdapárti jobboldal – és általában a polgári ellenzék – mind bizalmatlanabbul szemlélte Nagy Ferencnek a baloldallal szembeni „gyengeségét” és már „erősebb kezű vezért” keresett a párton belül vagy azon kívül. A miniszterelnök már hosszabb ideje érlelődő elszigetelődését – a koalíción és saját pártján belül is – csak betetézte az a tény, hogy a baloldal politikai célkitűzéseit nem akarta, a jobboldalét pedig 1947 májusában nem merte vállalni.

Mindehhez járult, hogy a nemzetközi helyzet, a nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió viszonyának az alakulása, közelebbről a nemzetközi antifasiszta koalíció felbomlásának meggyorsulása, amit a Truman-elv meghirdetése indított el, sem kedvezett a Nagy Ferenc által képviselt politikának. Sőt a belpolitikai kudarcot külpolitikailag is elmélyítette. A Truman-elv meghirdetése és gyakorlata (a belga, francia, olasz stb. kommunisták eltávolítása a koalíciós kormányokból, valamint a Törökországnak és Görögországnak nyújtott katonai segélyek) után természetesen a magyarországi baloldali erők sem nézhették többé a „régi szemmel” a belpolitikai események alakulását. Létérdekük fűződött ahhoz, hogy minél előbb véglegesen magukhoz ragadják a politikai kezdeményezést, egyszer s mindenkorra kizárják a lehetőségét annak, hogy a kisgazdapárt, illetőleg Nagy Ferenc és hívei Magyarországon is esetleg a francia—olasz „példával” kísérletezzenek.

A baloldal fellépésére az alkalmat közvetlenül kétségtelenül a szovjet kormánynak Nagy Ferenc jegyzékére adott válasza szolgáltatta. A miniszterelnök ugyanis még Svájcba történt május 14-i elutazása előtt – Schoenfeld budapesti amerikai követtel egyetértésben – jegyzékben kérte a szovjet kormányt, hogy Kovács Bélát adja ki a magyar hatóságoknak. A szovjet elutasító válasz megérkezése után Rákosi Mátyás ügyvezető miniszterelnökhelyettes május 28-án összehívta a minisztertanács rendkívüli ülését, ahol a kormány tagjai megismerkedhettek a jegyzékhez csatolt ama kihallgatási jegyzőkönyvekkel is, amelyek Nagy Ferencre vonatkozóan is terhelő vallomásokat tartalmaztak. A minisztertanács ezek alapján Nagy Ferenc azonnali hazahívása mellett döntött. Nagy Ferenc miniszterelnök azonban 1947. május 30-án- hazajövetel helyett – a berni magyar követségen megírta lemondását.

A Nagy Ferenc bukását követő nyugati, főleg hivatalos amerikai nyilatkozatok és a külföldi polgári sajtóban lábrakapott ellenséges szándékú híresztelések és rágalmak természetesen nem maradtak hatás nélkül a magyar közvéleményre. A polgári jobboldalra mért csapás azonban olyan súlyos volt, hogy az egyelőre képtelen volt komolyabb akciókra. Ugyanakkor a baloldali pártok mellett az FKGP új vezetői – élükön Dobi Istvánnal -, sőt a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt is a belpolitikai helyzet mielőbbi konszolidálása mellett foglalt állást. Ez a körülmény nagymértékben elősegítette a belső viszonyok rendezését, de kétségtelenül ebbe az irányba hatott az is, hogy a nyugati nagyhatalmak – fenyegetéseik ellenére – konkrét lépésekhez nem folyamodtak, hivatalosan nem tagadták meg a Nagy Ferenc – kormányt felváltó Dinnyés-kormány elismerését sem.

A köztársasági elnök 1947. május 31-én nevezte ki Dinnyés Lajost miniszterelnöknek. Az új kormány összetételében mindössze annyi változás történt, hogy Gyöngyösi Jánost Mihályfi Ernő váltotta fel a külügyminiszteri székben, aki azonban a tájékoztatásügyi tárcát is megtartotta. Ezenkívül az annyi „politikai vihart” átélt Balogh István szintén megvált miniszterelnökségi államtitkári tisztétől. Így a Nagy Ferenc lemondásával keletkezett kormányválság, legalábbis formálisan, a lehető legrövidebb időn belül megoldódott. A volt miniszterelnököt június 2-án Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke – és egyben a kisgazdapárti centrum utolsó vezéralakja – is követte nyugatra. A nyugati fővárosokban működő magyar követségek vezetőinek és beosztottainak nagy része szintén közösséget vállalt Nagy Ferenccel és megtagadta a Dinnyés-kormány elismerését, illetőleg diplomáciai képviseletét. Az elsők között mondott le Gordon Ferenc berni, Auer Pál párizsi, Szegedi Maszák Aladár washingtoni és Andaházy Kasnya Béla ankarai követ.

Dinnyés Lajos miniszterelnök június 10-én mutatkozott be a nemzetgyűlésben, és ismertette kormánya programját. Dinnyés meggyőzően cáfolta azokat a híreszteléseket is, amelyek elsősorban külföldön terjedtek el és megpróbálták kétségbe vonni az új kormány megalakulásának törvényességét. Megállapította, hogy kormánya elismeri a magántulajdont, az egyén szabadságát és jogait, s biztosítja a teljes nemzeti szuverenitást és függetlenséget. Ezután a miniszterelnök részletesen ismertette a kormány kül- és belpolitikai célkitűzéseit. Ez utóbbiakat illetően mindenekelőtt a szomszéd népekkel való barátság és együttműködés megszilárdítását jelölte meg feladatul. A belpolitikában viszont a hároméves terv megvalósítását tekintette a legfontosabb teendőnek, s ezzel összhangban a nagybankok államosítása mellett foglalt állást. Kilátásba helyezte – egyebek mellett – a közigazgatás reformját is. A művelődéspolitika terén pedig az általános iskola fejlesztését állította első helyre. A koalíciós pártok képviselői – a kormányprogram vitája során – kivétel nélkül támogatásukról biztosították az új kormányt.

A Dinnyés-kormány terjesztette be a hároméves tervről szóló törvényjavaslatot, amelyet a nemzetgyűlés július 1-én emelt törvényerőre. Így a hároméves terv végrehajtása 1947. augusztus 1-én – az MKP korábbi célkitűzésének megfelelően – megkezdődhetett.

A Párizsban még 1947. február 10-én kötött békeszerződés ratifikálására is a Dinnyés-kormány hivatalba lépése után került sor. A törvényjavaslat vitáját június 24-én kezdte meg a nemzetgyűlés. A törvényjavaslat legfontosabb előírásai megegyeztek azokkal a döntésekkel, amelyeket a fegyverszüneti egyezmény rögzített. A nemzetgyűlési vitában Mihályfi Ernő külügyminiszter képviselte a kormány álláspontját. Higgadt és mértéktartó előadásában nem titkolta el a békeszerződés ellentmondásait, különösen a nemzetiségi kérdés rendezetlenségével kapcsolatos aggodalmait. Ugyanakkor határozottan elítélte azokat a jobboldali kísérleteket, kétszínű megnyilatkozásokat, amelyek a törvényjavaslat feletti vitában elhangzottak és valójában csak újabb bel- és külpolitikai nehézségeket, konfliktusokat idézhettek elő. A külügyminiszter világosan és egyértelműen megfogalmazta Magyarországnak a békeszerződés ratifikálása utáni időben követendő külpolitikáját is: „Új kormányunk külpolitikájának az alapja az őszinte és fenntartás nélküli barátság szomszédainkkal, a dunai államokkal és elsősorban a szomszéd nagyhatalommal, a Szovjetunióval.”

A Dinnyés-kormány a ratifikációs törvényjavaslatnak a nemzetgyűlés által történt megszavaztatásával egyik legnehezebb feladatát oldotta meg. A szavazás azonban nem fejezte ki hűen a pártoknak, a különböző politikai irányzatoknak a békeszerződésről alkotott véleményét. A kommunista párt és általában a baloldal, sőt ide lehet sorolni az FKGP egy részét is, a békeszerződés ratifikálásában a népi demokratikus rendszer megszilárdításának, nemzetközi elismerésének fontos tényezőjét látta. Ezzel szemben a különböző polgári jobboldali csoportok tulajdonképpen már a ratifikációs vitát is politikai céljaik népszerűsítésére igyekeztek felhasználni.

A Dinnyés-kormány a hároméves terv törvénybe iktatásával és a békeszerződés ratifikálásával lényegében teljesítette feladatát. Ezek után már nagyobb jelentőségű kérdés – a választójogi törvénytervezetet kivéve – nem került a nemzetgyűlés elé. 1947. július 25-én Tildy Zoltán köztársasági elnök feloszlatta a parlamentet, hogy az – újabb választások alapján – olyan törvényhozásnak adja át a helyét, amely majd kedvezőbb lehetőségeket nyújt azoknak a törvényhozási feladatoknak a megoldására, amelyek közelebb hozhatják a néphatalom végleges győzelmének időpontját Magyarországon.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!