A jobboldali parasztblokk létrehozására irányuló tervek bukása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

 

A MKP III. kongresszusa és hatása

A III. kongresszus 1946. szeptember 29. és október 1. között ülésezett. A kongresszus a párt jövőbeni politikai irányvonalát abban a jelszóvá vált követelésben fejezte ki tömören, hogy „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!” Ez a jelszó, illetőleg politikai célkitűzés végső soron a burzsoáziának a hatalomból való kiszorítására utalt. De a kongresszus határozata konkrétan nem a burzsoáziáról beszélt, hanem a reakciós jobboldal eltávolításáról. Ez utóbbit viszont szélesebben értelmezte az FKGP jobbszárnyánál. Az előbbiekkel függött össze az is, hogy a kommunista párt nem általában az FKGP-vel, hanem a kisgazdapárti demokratákkal, s különösen a párt paraszttömegeivel való együttműködési szándékát hangsúlyozta. Mindebből nyilvánvalóan következett, hogy a kommunista párt egyfelől Nagy Ferenc és párthívei jövőbeni magatartásától teszi függővé politikai „besorolásukat”, ti. azt, hogy az FKGP demokratáiként kezelheti-e őket, másfelől pedig – s kétségtelenül ez volt a határozat lényegi mondanivalója – a burzsoáziának a kormányzatból való fokozatos kiszorítását és ezzel a hatalomnak lépésről lépésre történő átalakítását irányozza elő.

A kongresszus a fentebbi politikai célkitűzéssel összhangban alakította ki a párt gazdaságpolitikáját is. Elsősorban azt igyekezett tisztázni, hogy a stabilizáció megvalósításával milyen úton haladjon tovább az ország gazdasági téren. A szóban forgó kérdésre a kongresszus határozatában az alábbi választ adta: „Tekintettel arra, hogy a demokratikus fejlődés alapja a nemzetgazdaságnak a nép érdekeinek megfelelő átszervezése, a Magyar Kommunista Párt a nemzetgazdaság demokratikus reformjáért száll síkra. Ennek megfelelően a Magyar Kommunista Párt küzd a közérdek érvényesítéséért, a profithajhászó nagytőke önző érdekeivel szemben. Nem akarja gátolni a széles körű polgári magánkezdeményezést, de szigorú korlátozását követeli a nagytőke hatalmának a gazdasági életben. Küzd az állami és községi termelési formák fejlesztéséért. Küzd a szövetkezetek széles körű kiépítéséért a városban és a falun, mert a szövetkezeteknek a népi demokrácia egyik fő gazdasági pillérévé kell válniok. Követeli a termelés és hitel állami irányítását, a bankok és a külkereskedelem állami ellenőrzését, a demokratikus pártok államosítási programjának haladéktalan végrehajtását, a köz érdekeivel szembehelyezkedő, a tulajdonukban levő termelőeszközöket nem gazdaságosan használó nagytőkések üzemeinek állami igénybevételét, a kiskereskedelem és kisipar támogatását.” A határozat részletesen felsorolta azokat a konkrét követeléseket is, amelyek a stabilizáció megszilárdítását s ezzel együtt a munkások, parasztok és általában a dolgozó nép helyzetét, életszínvonalát voltak hivatva lényegesen javítani. A kongresszus megerősítette a pártnak azt a korábbi célkitűzését is, hogy a hároméves gazdasági terv kidolgozásával és megvalósításával építi újjá az országot. A kapitalizmus erősen fokozatos felszámolásának kommunista programja nemcsak gazdasági téren, hanem politikailag is megkönnyíteni látszott a törvényhozásban, a kormányzatban és a közigazgatásban tervezett változtatások végrehajtását.

A kongresszus világosan feltárta, hogy a magyar politikai életben a koalíción belül lényegében akörül folyik a harc, hogy „kivel megy együtt a parasztság zöme: a munkássággal-e előre a demokratikus fejlődés útján, vagy pedig a nagytőkével visszafelé oda, ahová a reakció akarja vinni az országot”. A parasztság megnyerésének és a mezőgazdasági termelés fejlesztésének az érdekeit szem előtt tartva, a kongresszus a parasztságnak védelmet ígért a kartellek és a bankok kizsákmányolásával szemben, továbbá követelte az újbirtokosok földjeinek 1947 júniusáig történő telekkönyvezését, a parasztság hitelellátását, a malmok államosítását, illetőleg községesítését, a telepítések folytatását és nem utolsósorban a parasztság szövetkezeti mozgalmának hatékony állami támogatását. A parasztkérdés jelentőségének a felismeréséből fakadt, hogy a kongresszus külön napirendként tárgyalta és fogadta el a mezőgazdasági termelés fejlesztésének és a parasztság helyzetének magjavítását célzó programtervezetet. A programtervezet valójában az egész dolgozó parasztságnak – a középparasztokat is beleértve – szólt. Nemcsak a kisbirtokon nyugvó mezőgazdasági termelés nyugalmát és biztonságát garantálta, hanem számos javaslata a parasztság e tehetősebb rétegének az érdekét is szolgálta. Ugyanakkor a kongresszus maga is elismerte, hogy ez a program csak fokozatosan valósítható meg. Mindez egyúttal azt is jelentette, hogy a dolgozó parasztság tömegei megnyerésének az útja egyáltalán nem lesz rövid, különösen nem zökkenőktől mentes.

A kongresszus tehát nem tűzte ki azonnali célként a szocialista forradalom feladatainak megvalósítását, a proletárdiktatúra kivívását, hanem a szocializmushoz való békés és fokozatos átmenet programját fogadta el.

Az SZDP vezetői lényegében elégedettek voltak a kongresszus megállapításaival, határozataival és annak szellemével. Már a kongresszus befejezését követő napon javasolták a kommunista pártnak, hogy rövid időn belül összekötő bizottsági ülésen vitassák meg a teendőket, mindenekelőtt a kormányátalakítással kapcsolatos kérdéseket. A parasztpártban hasonlóan mély benyomást keltett a kommunista párt ereje, egysége és politikai érettsége. De az a tény, hogy a szocializmus kérdése napirendre került, a fenti álláspontok ellenére érezhető bizonytalanságot keltett a parasztképviselőkben, a jobbszárnyon pedig riadalmat és elégedetlenséget váltott ki.

A kisgazdapárt vezetői a fejlődés lassúbb tempóját feltétlenül kedvezőbbnek ítélték saját lehetőségeik szempontjából. Ennek megfelelően igyekeztek a III. kongresszus ellenprogramját kidolgozni és azt a közvélemény elé tárni. Lényegében ilyen ellenprogramnak volt tekinthető Nagy Ferenc október 7-i kecskeméti beszéde is. A miniszterelnök az együttműködés első feltételeként azt szabta meg, hogy abban benne legyen a kisgazdapárt „minden egyes” tagja. Ezzel tulajdonképpen nyíltan ellene mondott a III. kongresszus egyik alapvető politikai célkitűzésének. Hasonlóan síkraszállt az önkormányzati választások feltétlen megtartásáért, mégpedig a választójog bármiféle szűkítésének a kizárásával. Nagy Ferenc szavakban tagadta, hogy pártja a nagytőke érdekeit védelmezné, de a magánkezdeményezés és főleg a magántulajdon tiszteletben tartásának címén ténylegesen mindenfajta tőke védelmezőjeként lépett fel.

A kommunista párt október első hetében az SZDP és az NPP vezetőivel külön-külön is megvitatta a kisgazdapárt magatartásával kapcsolatos teendőket. Abban állapodtak meg, hogy a Baloldali Blokk nevében felhívással fordulnak a kisgazdapárthoz. A Baloldali Blokk végrehajtó bizottsága október 18-án levelet intézett az FKGP-hez, amelyben többek között követelte az ipari árak 25%-kal történő leszállítását, minden magánérdeket szolgáló „kartell alakulat” feloszlatását, a vegyészeti és mezőgazdasági gépipar államosítását, a nagy malmok államosítását és a kis malmok községi ellenőrzését, a földalapba befolyó összegeknek elsősorban az újgazdák támogatására való fordítását, valamint az 5 holdon aluli gazdák ideiglenes mentesítését a földadó alól. Ezenkívül a Baloldali Blokk levelében síkraszállt a bankok állami ellenőrzésének, a közigazgatás reformjának, a tankönyvkiadás állami monopóliumának és nem utolsósorban a választójog reformjának megvalósításáért is.

Az FKGP Politikai Bizottsága 1946. október 22-én tárgyalta meg a fentebbi levélre adandó választ, amelyet a Kis Újság október 24-én leközölt. A kisgazdapárt válaszába „őszinte örömmel” üdvözölte a Baloldali Blokk törekvését a nyugodt kormányzás biztosítására, és kifejezte a koalíciós kormányzás zavartalan továbbvitelének a szükségességét. Az FKGP is kívánatosnak tartotta az ipari árak leszállítását egy olyan bizottság közreműködésével, amelyben a szakszervezetek és a Parasztszövetség képviselői is helyet foglalnának. Tudomásul vette a kartellek feloszlatását, az üzemi bizottságok hatáskörének kiszélesítését minden munkabér- és munkásjóléti kérdésre vonatkozóan, valamint nem kifogásolta a földadó mérséklését és a bankok ellenőrzését sem. Az önkormányzat fejlesztésével kapcsolatosan rendkívül fontosnak tartotta a községi választások még 1946 folyamán történő megtartását, a választójog reformja nélkül. Az FKGP néhány „új” kérdés felvetését is kezdeményezte a közös, koalíciós munkaprogram összeállításánál. Így az „arányosítást”, a pártpolitikától mentes közigazgatás, rendőrség és honvédség megteremtését, valamint a bíróságok reformját, az egyházak anyagi támogatását és a B-listások intézményes foglalkoztatásának megszervezését.

Az október végén és november első felében lezajlott pártközi tanácskozásokon a baloldal számottevő eredményeket ért el. Kétségtelenül sikernek könyvelhetők el az ipari árak leszállításáról, a földalapba befolyó összegek felhasználásáról stb. hozott döntések, amelyek révén elsősorban a parasztság alsóbb rétegeinek a helyzetén kívántak javítani. A nagytőke korlátozását is célozta a nagy malmok kényszertársításáról, a kereskedői haszonkulcs csökkentéséről, s még inkább a bankok állami ellenőrzéséről és a Rimamurányi Vasmű, a Ganz és Társa gyárüzemek, valamint a csepeli WM Acél és Fémmű állami kezelésbe vételéről szóló pártközi megállapodás. Nem sikerült viszont érdemlegesen előbbre lépni az államosítások, s főleg a kisgazdapárt jobbszárnyának elszigetelése, illetőleg a pártból való eltávolítása tekintetében.

 

A jobboldali parasztblokk
létrehozására irányuló tervek
bukása

1946 októberében-novemberében a kisgazdapárt vezetői újabb kísérleteket tettek a baloldal egységének megbontására, a kommunista párt elszigetelésére. Az 1943-as kisgazda-szociáldemokrata szövetség felújítására irányuló erőfeszítések azonban a baloldali szociáldemokrata vezetők ellenállása miatt lényegében sikertelenek maradtak. Ígéretesebbnek tűnt viszont az NPP és az FKGP kapcsolatainak alakulása. A parasztpártban ugyanis a kommunista párttól való eltávolodási törekvésekkel egyidejűleg erősödött az FKGP-hoz, pontosabban a kisgazdapárti centrumhoz való közeledés óhaja. Sőt, az októberben megindult kétoldalú tárgyalásokon már a Nagy Ferenc-féle csoport és az NPP egyesülése is komolyan felmerült. De ennek az elképzelésnek a realizálására egyelőre nem kerülhetett sor, mert az NPP 1946. november 2-3-án ülésező országos nagyválasztmányán – Veres Péter és hívei, valamint az Erdei-Darvas-csoport együttes fellépésére – sikerült elhárítani az NPP és a kisgazdapárti centrum egyesülésére vonatkozó javaslatot, amelyet különösen Kovács Imre szorgalmazott.

Az NPP nagyválasztmányának állásfoglalása után Nagy Ferenc – a további kétoldalú tárgyalásokat mellőzve – pártközi értekezleten javasolta az agrárpártok egyesítését. Ő ugyanis csak azon az áron lett volna hajlandó az FKGP megtisztításának az „áldozatát” vállalni, ha a Nemzeti Parasztpárttal való egyesülés útján megteremtheti a parasztegységet. Nagy Ferenc és társai olyan „Független Parasztpárt” megalakítását tervezték változatlanul, amely a kisgazdapárt „paraszti törzsét” és az egész parasztpártot magába foglalta volna. A munkáspártok vezetői természetesen egyetértettek azzal, hogy az FKGP a jövőben baloldali jellegű politikai irányvonalat kövessen és együtt haladjon a másik három koalíciós párttal, ugyanakkor határozottan felléptek a Nagy Ferenc-féle tervezettel szemben, és élesen elutasították a két agrárpárt egyesülésének gondolatát, tervét. A kisgazdapárti ajánlatot egyébként a pártközi tanácskozáson Veres Péter sem fogadta el. Erre mintegy válaszul a kisgazdapárt vezetői olyan lépésre szánták el magukat, amellyel szinte provokálták koalíciós partnereiket, mert lényegében puccsszerűen személyi cseréket hajtottak végre a kormányban. 1946. november végén Dobi István földművelésügyi minisztert Bárányos Károly közellátásügyi miniszter, Bárányost Erőss János, Balla Antal tájékoztatásügyi minisztert pedig Bognár József váltotta fel a kormányban. A kisgazdapárt ezen lépését a baloldali pártok közös nyilatkozatban ítélték el. Ugyanakkor a Baloldali Blokk azt is követelte, hogy az FKGP „állítsa át balra” a politikáját. 1946 végén a kisgazdapárt mindinkább az „időhúzásra” rendezkedett be, elsősorban hatalmi pozícióinak és parlamenti többségének megóvására törekedett. A kisgazdapárti vezetők ilyen politikájának és taktikájának kedvezni látszott az a körülmény is, hogy november végétől, december elejétől szemlátomást akadozott a kommunista-szociáldemokrata együttműködés, lazultak a két munkáspárt kapcsolatai.

Az SZDP jobboldalának legszélén elhelyezkedő Peyer-csoport a koalíció baloldala és jobboldala közötti ellentétek, valamint a baloldali pártok körében mutatkozó problémák láttán december elején önálló fellépésre szánta el magát. A memorandum – amelyet Peyer Károly, Valentiny Ágoston, Györki Imre, Brumiller László és Pozsgay Gyula írt alá – az SZDP vezetőségének az 1945 nyarán megtartott XXXIV. kongresszus óta folytatott politikáját úgyszólván minden tekintetben helytelennek és károsnak tartotta. A memorandum aláírói ebből azt a következtetést vonták le, hogy a Szociáldemokrata Pártnak „más politikai irányt” kell követnie. Ez az irány gyakorlatilag egyet jelentett volna az MKP-val való együttműködés és szövetség felmondásával, valamint olyan politikai kezdeményezéssel, amely egy újfajta kommunistaellenes összefogásnak, a kommunisták nélküli koalíciónak vethette volna meg az alapjait. A szociáldemokrata vezetők erélyesen visszautasították a Peyer- csoport fellépését, de a politikai elmarasztaláson túlmenően nem vonták felelősségre őket, mondván, hogy majd a soron levő pártkongresszus dönt az ügyben.

A két munkáspárt viszonyát komolyan befolyásolták a politikai, gazdasági és a társadalmi élet különböző területein folyó pozícióharcok, s nem utolsósorban a szociáldemokraták szinte állandósult sérelmi politikája. Az SZDP 1946 második felében egyre tudatosabban törekedett arra, hogy döntő befolyásra tegyen szert a szakszervezetekben. Erre különösen jó alkalmat kínáltak az 1947 elején esedékes üzemi bizottsági választások. Az MKP Központi Vezetősége azt ajánlotta, hogy a kommunisták és a szociáldemokraták együttesen lépjenek fel az üb-választások elhalasztásáért, mivel tisztában volt azzal, hogy a választási kampány során elkerülhetetlenül erősödnek az ellentétek, s a választási küzdelem megosztja a munkásságot. A szociáldemokrata vezetők elutasították az MKP fentebbi javaslatát. Ilyen légkörben kezdődtek meg azután 1947. január 7-én az üzemi bizottsági választások. Az első héten megválasztott 50 új üzemi bizottságban az MKP a korábbi 275-tel szemben 408, az SZDP pedig a meglevő 146-tal szemben csupán 72 helyet szerzett. A szociáldemokrata vezetők különböző vélt vagy tényleges sérelmekkel magyarázták a sikertelenséget, de nem hunyhattak szemet afelett, hogy alapjában tévesen ítélték meg a két munkáspárt erőviszonyait az üzemekben. 1947. január 13-án az MKP és az SZDP vezetői a Szakszervezeti Tanács képviselőivel megállapodást kötöttek a választások elhalasztására és az üzemi bizottságok, valamint egyes szakszervezeti vezetőségek összetételének „korrigálására”. Az üzemi bizottsági választások elhalasztásának alapvető indokát valójában a munkásmozgalom körén kívül eső belpolitikai esemény szolgáltatta, mégpedig a köztársaságellenes szervezkedésnek és összeesküvésnek a felfedése.

A belügyi hatóságok a köztársaságellenes, illegális szervezkedés tényét még 1946. december közepén feltárták, de a közvélemény csak 1947. január 5-e után – a Belügyminisztérium hivatalos közleményéből és a sajtótudósításokból – szerzett arról tudomást, hogy egy horthysta politikusokból, hivatalnokokból és volt vezérkari tisztekből álló csoport, amely szoros kapcsolatban állt a Magyar Testvéri Közösségnek vagy Magyar Közösségnek utólag elnevezett titkos jobboldali társasággal, 1946 második felétől fokozódó köztársaságellenes tevékenységet fejtett ki. A közlemények az összeesküvés vezérkaraként az ún. Hetes Bizottságot jelölték meg, amelynek többek között Donáth György, Szentiványi Domokos, Szentmiklóssy István, Arany Bálint és a Nagy Ferenc szűkebb köréhez tartozó Saláta Kálmán voltak a tagjai.

A kisgazdapártot közvetlenül is érintő köztársaságellenes szervezkedés és összeesküvés felfedése után az MKP nem egyedül és nem is elsősorban az érintettek büntetőjogi felelősségre vonására törekedett, hanem a polgári jobboldalnak a kisgazdapártból való végleges kiszorítására, a baloldal és a jobboldal koalíción belüli erőviszonyának alapvető megváltoztatására. A köztársaságellenes szervezkedés leleplezése újra közelebb hozta egymáshoz a baloldali pártokat. Ez nemcsak hivatalos nyilatkozataikban, sajtójuk állásfoglalásaiban, hanem a tiltakozó mozgalomban való részvételükben is megmutatkozott. Ugyanakkor a kisgazdapárt egyre inkább elszigetelődött a koalíción belül, sőt a baloldal fokozódó nyomására helyzete is megrendült. Különösen azok után, hogy Kovács Bélának, a párt főtitkárának a politikai felelőssége is felmerült az összeesküvéssel kapcsolatosan.

A kisgazdapárti vezetők a baloldal erősödő nyomására február elején több nemzetgyűlési képviselőt eltávolítottak a pártból és egy deklarációt tettek közzé, amelyben ismertették a politikai helyzetről vallott felfogásukat. Ebben kijelentették, hogy a párthoz hűséggel ragaszkodó széles demokratikus réteg iránti kötelezettségből, illetőleg a nemzet egyetemes érdekeit szem előtt tartva a legvégsőkig levonják az összeesküvésből a konzekvenciákat. Ennek megfelelően minden szervezetre és párttagra kiterjedő vizsgálat megindítását ígérték. A koalíciós válság sürgős és őszinte megoldására pedig a pártközi értekezlet mielőbbi összehívását javasolták.

A kisgazdapárt 1947. február 4-i nyilatkozatát a koalíció baloldalán meglehetősen negatívan fogadták. Az FKGP és Nagy Ferenc miniszterelnök tudomására hozták, hogy az ígért intézkedéseket nem tartják kielégítőnek és változatlanul a politikai konzekvenciák határozott és egyértelmű levonását követelik. Sőt, a kommunista párt most már Kovács Béla büntetőjogi felelősségét vetette fel. Az MKP mellett a másik két baloldali párt is sürgette a pártfőtitkár ügyének tisztázását. A baloldali pártok egységes fellépésére az FKGP Politikai Bizottsága február 19-én – hosszas huzavona és párton belüli viták után – tudomásul vette főtitkárának lemondását, és helyére Balogh Istvánt állította. 1947. február 25-én Kovács Bélát a szovjet katonai hatóságok, amelyek a SZEB magyarországi szerveként működtek, letartóztatták.

1947 tavaszán a kisgazdapárti jobbszárny és a centrum jobbfelé húzó részének sorai erősen fellazultak, sőt rövid időre demoralizálódtak is. Emellett magának a centrumnak a párton belüli súlya is csökkent, nemcsak Kovács Béla kiválása miatt, hanem azáltal is, hogy Nagy Ferenc mind a pártban, mind a politikai életben elveszítette korábbi tekintélyét és befolyását. Ismét növekedett viszont Tildy Zoltán és a balszárny szerepe a kisgazdapártban. A köztársaságellenes összeesküvés felfedésével kapcsolatos események folytán közel 50 nemzetgyűlési képviselő – köztük Pfeiffer Zoltán, Futó Dezső, Pártay Tivadar, Eszterhás György stb. – és pótképviselő távozott a pártból. A budapesti kerületi vezetőségekből, valamint a megyei és járási szervezetek éléről ugyancsak számos régi embert távolítottak el. Az FKGP bomlásának a jele volt az is, hogy a pártvezetőség nagyrészt elveszítette befolyását és ellenőrzését a parlamenti képviselők felett, s a különböző irányzatok és csoportok lényegében egymástól független, önálló életet kezdtek élni a nemzetgyűlésben és azon kívül is. Ezzel egyidejűleg a kisgazdapárti helyi szervezetek működése – az ország legtöbb helységében – úgyszólván megbénult, és a tagság tömegesen hagyta el a pártot.

A Nemzeti Parasztpártban is komoly hatást váltott ki a köztársaságellenes szervezkedés feltárása, illetőleg annak kisgazdapárti következményei. Február végén, Kovács Béla letartóztatása után az NPP jobbszárnyán elhelyezkedő – és egyre inkább elszigetelődő – Kovács Imre kilépett a pártból. Ezzel a parasztpárt vezetőségében alapjában véve újra megteremtődtek a két munkáspárttal való szorosabb együttműködés feltételei.

A koalíciós együttműködés helyreállítását célzó márciusi pártközi tanácskozásokon megegyezés született a hároméves terv kidolgozásáról, a szövetkezeti mozgalom egységének megteremtéséről és a fakultatív vallásoktatás bevezetéséről. Sőt, a március 13-i pártközi értekezleten a pártvezetők szokatlanul rövid idő alatt megállapodásra jutottak a kormányátalakítással összefüggő személyi kérdésekben is. A parasztpárt a már hetek óta „gazdátlan” Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot az építésügyi tárcával cserélte fel, Veres Péter miniszterségével. Egyidejűleg Ortutay Gyula vette át a VKM vezetését. Nyárádi Miklós és Mihályfi Ernő személyében új kisgazdapárti miniszter került a Pénzügy- és a Tájékoztatásügyi Minisztérium élére. A honvédelmi tárcát pedig némi ingadozás után – és a munkáspártok bátorításával – Nagy Ferenc Dinnyés Lajosnak ajánlotta fel. Ezzel tulajdonképpen véget ért a koalíció hónapok óta tartó válsága és a pártharcok egyik legkritikusabb szakasza.

Az 1947. március 11-13-i pártközi egyezmények azonban valójában csupán átmenetileg biztosították a koalíciós együttműködés zavartalanságát. Mégpedig legfőképpen azért, mert mind a baloldali pártok, mind az FKGP lényegében olyan kompromisszumnak tekintették azokat, amelyek számukra új, kedvezőbb kiindulópontul szolgálhatnak a további politikai küzdelmekhez. A koalíció valamennyi pártja végső fokon a parasztság tömegeinek megnyerésére, illetőleg megtartására építette fel terveit. A baloldal, s konkrétan a kommunista párt is csak úgy juthatott közelebb saját céljához, a népi demokrácia szocialista irányú és jellegű továbbfejlesztéséhez, ha jelentősen növeli a parasztság körében a befolyását.

A kisgazdapártra nehezedő és fokozódó nyomás s még inkább a parasztságnak az FKGP-ból való tömeges kiábrándulása folytán, a kisgazdapárti szervezetek 1947 március-áprilisától az ország több vidékén megbénultak, sok helyütt felbomlottak, széthullottak. Ennek ellenére a kisgazdapárti tagság változatlanul csak szórványosan lépett át a kommunista pártba. Sőt az átlépések üteme, mértéke áprilisban és májusban sem változott meg a februári-márciusi állapotokhoz képest. Ezzel szemben a párton kívüli parasztoknak s ezen belül fiataloknak és nőknek a belépésével kétségtelenül folyamatosan gyarapodott az MKP taglétszáma, bár korántsem olyan mértékben, mint ahogyan azt a párt vezetői szerették volna. A kommunista párt paraszti befolyása azonban 1947 tavaszán mégis jóval nagyobb mértékben növekedett, mint ahogyan arra az előbbiekből következtetni lehetne. Mégpedig azáltal, hogy a parasztságnak a kommunista párthoz való közeledése nem kizárólag és nem is elsősorban a pártba való közvetlen belépésben jutott kifejezésre, hanem sokkal inkább az MKP irányítása, illetőleg befolyása alatt álló tömegszervezetekhez történő csatlakozásban. Ebből a szempontból az UFOSZ és a FÉKOSZ töltött be kiemelkedő szerepet, amelyeknek 1947 áprilisában mintegy 300 000, illetőleg 400 000 főt számláló tagságuk volt. Mindez azt bizonyította, hogy a kommunista párt 1947 tavaszán döntően a szegény- és kisparasztság körében rendelkezett jelentős befolyással. A párt falusi befolyásának a számbavételénél nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ebben az időszakban – az MKP által kezdeményezett és szervezett – földművesszövetkezeteknek is már közel 600 000 tagjuk volt. Ugyanakkor a középparasztság tömegesebb átáramlásáról és baloldali irányú tájékozódásáról még nem nagyon lehetett beszélni, még akkor sem, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a kommunista párt mellett az SZDP és az NPP is komoly erőfeszítéseket tett a parasztság megnyerése érdekében.

1947 tavaszán azonban a jobboldali ellenzék is nagy aktivitást fejtett ki falusi befolyásának növelésére, vidéki szervezeteinek kiépítésére. A Sulyok Dezső vezette Magyar Szabadság Párt vidéki szervezkedésének tulajdonképpeni célja a kisgazdapártból kiábrándult tömegek megnyerése és a polgári jobboldal erőinek a tömörítése, táborának országos méretű megszervezése volt. De a szabadságpárt – a baloldal tiltakozó fellépései következtében – nem tudott átütő sikert elérni. Hasonlóan kísérletek történtek – elsősorban Nyugat-Dunántúlon – a Demokrata Néppárt életre keltésére, amit egyébként – a kisgazdapárti vezetők is támogattak. Élénkülő tevékenységet mutatott azonban az FKGP jobbszárnya is, különösen a vidéki gyűléseken. Ez utóbbiaknak a belpolitikai viszonyokra gyakorolt hatását jelentősen megnövelte az a körülmény, hogy ténylegesen a része, bizonyos fokig a folytatása volt annak a népidemokrácia-ellenes, „pártokon felülálló” jobboldali mozgalomnak, amelyet a katolikus egyház vezetői kezdeményeztek a fakultatív vallásoktatás bevezetése elleni tiltakozás címén.

A katolikus egyház vezetői meglehetősen korán tudomást szereztek arról, hogy a pártközi tanácskozásokon felmerült a fakultatív vallásoktatás bevezetésének az ügye. Mindszenty József hercegprímás március közepén pásztorlevélben hívta fel a híveket a fakultatív vallásoktatás bevezetése elleni tiltakozásra. A pásztorlevélre gyorsan mozgásba jött a katolikus egyház hazai gépezete. A papság irányítása alatt álló, illetőleg a közreműködésével létrehozott Katolikus Szülők Vallásos Szövetsége nevű szervezetek tömegesen küldték tiltakozó távirataikat, leveleiket a nemzetgyűlés elnökének, a miniszterelnöknek, valamint a pártok vezetőinek. Áprilistól kezdve az általános és középiskolákban működő hittantanárok szervezték a diákság tiltakozó fellépéseit, megmozdulásait. A katolikus klérus a fakultatív vallásoktatás bevezetése elleni akcióiba igyekezett a többi egyházat is bevonni. Az evangélikus egyház vezetői, élükön D. Kapi Bélával, március végén szintén tiltakozásra szólították fel híveiket. A fentebbiekkel párhuzamosan a kisgazdapárti képviselők nagy része, valamint a pártból kivált „pártonkívüliek” és a szabadságpárti képviselők a nemzetgyűlésben egymást túllicitálva tiltakoztak felszólalásaik során a fakultatív vallásoktatás ellen. A tiltakozó mozgalom sikere láttán a hercegprímás egyenesen a miniszterelnökhöz fordult és azt követelte: az FKGP hivatalosan is lépjen fel annak érdekében, hogy a fakultatív vallásoktatást véglegesen vegyék le a napirendről. Ezt azonban Nagy Ferenc – a pártok „közhangulatára” hivatkozva – nem merte vállalni.

A fakultatív vallásoktatás ügye május végén, június elején, még mielőtt döntés született volna e kérdésben, lekerült a napirendről. Ebben komoly szerepet játszott az a körülmény, hogy a koalíción belül csupán a baloldali pártok és néhány kisgazdapárti politikus, mindenekelőtt Ortutay Gyula miniszter tanúsított a március 11-i pártközi egyezmény szellemének megfelelő magatartást.

Nagy Ferenc a fakultatív vallásoktatásról folyó viták idejéni „semlegességével”, hallgatásával nem csupán a baloldal, hanem végső fokon a jobboldal és ezen belül a katolikus klérus bizalmát is elveszítette. A baloldal elérte ugyan azt a célkitűzését, hogy jórészt sikerült „felbomlasztania” az FKGP és a katolikus klérus kapcsolatát, mégis inkább vesztesként került ki az egyházpolitikai küzdelemből. A kisgazdapártból kiáramló tömegek ugyanis zömmel a katolikus egyház közvetlen politikai befolyása alá kerültek, és csak a kínálkozó alkalmon múlott, hogy ezek a tömegek mikor és hogyan fognak felsorakozni egy katolikus színezetű polgári, „mérsékelten” jobboldali ellenzéki párt mögött.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!