A baloldali pártok befolyásának növekedése
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

 

A baloldali pártok befolyásának növekedése,
hatalmi pozícióik megerősödése
és a kisgazdapárt felbomlása.

Az 1947. évi országgyűlési választások

 

A párizsi békekonferencia
és Magyarország

 

A második világháború 21 győztes államának békekonferenciája 1946. július 29-én nyílt meg Párizsban. A párizsi békekonferenciára várt az a történelmi jelentőségű feladat, hogy a második világháborút – a békeszerződések megalkotásával – véglegesen lezárja, mindenekelőtt a fasizmus bármifajta újjáéledését megakadályozza, valamint a különböző államok jövőbeni politikai és gazdasági együttműködésének s ezzel együtt az emberiség tartós békéjének kedvező feltételeit megteremtse. De már a megnyitáskor nyilvánvaló volt, hogy ez a békekonferencia csak részben felelhet meg az említett követelményeknek, a haladó nemzetközi közvélemény jogos várakozásának. Hiszen Párizsban nem általában a legyőzött államok, hanem csupán a hitleri Németország volt szövetségeseinek (Olaszország, Románia, Bulgária, Magyarország, Finnország) sorsáról terveztek dönteni. A békeszerződés-tervezeteket előzetesen az arra a célra létrehozott területi és politikai bizottságokban készültek megvitatni, majd ezt követően a békeértekezlet plénuma elé terjeszteni. Ezenkívül külön katonai és gazdasági bizottságokban készítették elő az egyes államok békeszerződés-tervezeteit a békeértekezlet részére. Sem a békeértekezlet plénuma, sem az általa létrehozott bizottságok nem óhajtották azonban a békeszerződés-tervezeteket az érintett, legyőzött államok képviselőivel érdemben megtárgyalni, hanem mindössze a legyőzött államok álláspontjának kifejtésére, véleményük ismertetésére kívántak esetenként lehetőséget nyújtani. A Külügyminiszterek Tanácsa határozatainak módosításáról, pontosabban a legyőzött államok észrevételeinek, javaslatainak figyelembevételéről csak abban az esetben lehetett szó, ha azokat valamelyik győztes állam a magáévá tette.

Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. augusztus 14-én ismertette a békeszerződés-tervezettel kapcsolatos magyar álláspontot a békekonferencia plénuma előtt. Gyöngyösi beszéde lényegében a korábban elfogadott koalíciós megállapodásokon alapult, néhány ponton azonban valamelyest a helyzethez jobban igazodónak tűnt. Így nemcsak Csehszlovákia, hanem Románia vonatkozásában is erőteljesebben húzta alá a kétoldalú tárgyalások szükségességét. Nem tudta és nem is akarta viszont tudomásul venni, hogy a békeszerződés-tervezet gazdasági előírásainak enyhítésén kívül a határokon túl élő magyarság politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságának biztosítása lehet a magyar békeküldöttség legfőbb feladata a békekonferencián.

A magyar békeszerződés-tervezettel foglalkozó területi és politikai bizottság augusztus 17-én tartotta alakuló ülését. Érdemi tárgyalásokra azonban csak egy hét múlva került sor. Magyarország Erdély egy részére vonatkozó területi igényének kielégítése mellett a Romániában maradó magyarság nemzetiségi jogainak intézményes, konkrétan a békeszerződésben foglalt biztosítását kérte a bizottságtól. Ezzel szemben Románia mindenekelőtt a magyar területi igények teljes elutasítását szorgalmazta, és ezen felül jóvátételt követelt Magyarországtól. Augusztus 28-án a bizottság lényegében percek alatt eldöntötte Erdély sorsát, mert a magyar javaslatnak a bizottság tagjai között nem akadt egyetlen szószólója sem. A hasonló időpontban ülésező román területi és politikai bizottságban valamivel méltányosabban kezelték a magyar békeküldöttség kérését, mert négy és félórás ügyrendi vita után úgy döntöttek, hogy a magyar és román területi és politikai bizottság együttes ülésén hallgatják meg Magyarország és Románia képviselőit az erdélyi kérdésben.

Az együttes bizottság szeptember 2-i ülésén a román Tátárescu elutasította a magyar képviselő javaslatait. Kijelentette, hogy a szóban forgó terület – már csak mintegy 3000 km²-ről volt szó – elcsatolása súlyosan érintené Erdély gazdasági életét és közlekedési rendszerét. Hasonlóan visszautasította a Székelyföld területi önkormányzatára vonatkozó indítványt, és elvetette a közvetlen magyar-román tárgyalások gondolatát is. A bizottság szeptember 5-én visszaállította a bécsi döntés előtti magyar-román határt.

Ezt követően a magyar békeszerződés-tervezettel kapcsolatos számos csehszlovák módosító indítvány közül főképpen a Pozsony környéki területek és a 200 000 csehszlovákiai magyar egyoldalú kitelepítésének az ügye foglalkoztatta a magyar területi és politikai bizottságot. A magyar békeküldöttség – nyilvánosságra hozott észrevételeiben – az 1937. december 31-i magyar-csehszlovák államhatár változatlan fenntartását javasolta, valamint ezzel egyidejűleg azt is kérte, hogy a csehszlovák kormány szüntesse meg a magyar nemzetiségű lakossággal szemben foganatosított diszkriminációs rendszabályait. A bizottság, különös tekintettel Csehszlovákia területi igényének és egyéb követeléseinek a tanulmányozására, öttagú albizottságot küldött ki. Az albizottság szeptember 26-án fejezte be munkáját. A két érdekelt fél meghallgatása után Dunacsún, Horvátújfalu és Oroszvár átcsatolását fogadta el, és ezzel részlegesen helyt adott a csehszlovák területi igénynek. Nagyjában ezzel egyidejűleg folyt a magyar területi és politikai bizottság, s részben az albizottság ülésein a 200 000 magyar kitelepítéséről szóló javaslat vitája. Az albizottság által kezdeményezett közvetlen magyar-csehszlovák tárgyalások sem hoztak azonban eredményt. Ezután került sor a nagyhatalmak képviselői közötti újabb megbeszélésekre, melyek eredményeként az alábbi szöveg felvételét javasolták a magyar békeszerződésbe: „Magyarország kétoldalú tárgyalásokat folytat Csehszlovákiával, hogy megoldja a Csehszlovákia területén élő magyar eredetű lakosok kérdését, akik nem kerülnek át Magyarországra az 1946. február 27-én kötött népcsereegyezmény értelmében. Abban az esetben, ha nem jönne létre megegyezés jelen szerződés hatálybalépése után számított 6 hónapi határidőn belül, Csehszlovákiának joga lesz a kérdést a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjeszteni és a tanácsnál segítséget kérni egy végleges megoldás meghozatalához.” A módosított indítvány feltétlenül kedvező volt Magyarországra nézve. Elvileg kizárta az egyoldalú csehszlovák akciók lehetőségét, és arra kényszerítette Csehszlovákiát, hogy közvetlen tárgyalásokon keresse a megoldást.

Bulgária, Magyarország és Románia gazdasági kötelezettségeit a Balkáni Gazdasági Bizottság tárgyalta. Ebben a bizottságban nem szándékoztak meghallgatni, s egyetlen esetben sem hallgatták meg a magyar békeküldöttséget. Így az ott folyó vitákról és megállapodásokról gyakran csak utólag és közvetett úton szerezhetett tudomást. Az USA Magyarország gazdasági megsegítése címén indítványozta a jóvátétel összegének 300-ról 200 millió dollárra való leszállítását. A Szovjetunió képviselője a gazdasági bizottság október 3-i ülésén válaszolt a fentebbi amerikai indítványra. Kifejtette, ha az USA valóban segíteni kívánt volna Magyarország nehéz gazdasági helyzetén, akkor már visszaadta volna az amerikai zónában levő magyar javakat. A nyugatra hurcolt javak értéke vitathatatlanul jóval nagyobb volt a jóvátételi kötelezettség összegénél. Arról már nem is szólva, hogy a magyar népi demokrácia szempontjából rendkívül fontos volt a magyar-szovjet viszony jövőbeni alakulása, amint az nyilvánvalóvá is vált a Balkáni Gazdasági Bizottság további tárgyalásai során. Az USA természetesen – presztízsveszteség nélkül – nem tarthatta fenn változatlanul Magyarországgal szemben a külföldi állampolgárok háborús veszteségeinek 100%-os megtérítésére vonatkozó eredeti javaslatát, különösen olyan körülmények között nem, amikor a Szovjetunió mindössze 25%-os kártalanítást indítványozott. A szovjet javaslatot elsősorban Anglia ellenállása miatt nem sikerült keresztülvinni a bizottságban, ahol végül is francia javaslatra 75%-os kártérítést állapítottak meg. Hasonlóan leszavazták azt a szovjet indítványt is, amely a külföldre hurcolt magyar javak visszaszolgáltatását szorgalmazta. De ugyanilyen sorsra jutott a Németországgal szembeni, több száz millió dolláros magyar követelés is. Ezekben az esetekben tehát az USA nemhogy nem támogatta a magyar érdekeket, hanem egyenesen gátolta azok érvényre juttatását.

A magyar békeküldöttség számára a békekonferencián – amint az egyébként várható is volt – a legkevesebb gondot a katonai kérdések okozták. A békekonferencia katonai bizottsága nem egészen egy óra alatt eldöntötte a magyar békeszerződés-tervezet minden katonai vonatkozású cikkelyét. Eszerint Magyarország szárazföldi hadseregének létszáma 60 000, légierejének személyzete pedig 5000 fő lehetett.

A békekonferencia plénuma október 12-én szavazott a magyar békeszerződés-tervezet felett. A békekonferencia plénuma sem tudta azonban véglegesen lezárni a békeszerződésekkel kapcsolatos összes kérdést. Így a békekonferencia befejezése után a Külügyminiszterek Tanácsának novemberi ülésszakára hárultak a békeszerződések „szövegezési” feladatai, és számos függőben maradt, érdemi kérdés eldöntése is. Magyarország a Külügyminiszterek Tanácsának New-York-i ülésszakán tulajdonképpen már csak gazdasági kérdésekben és a dunai hajózás ügyének rendezésében volt közvetlenül érdekelve.

 

A koalíció baloldalának
elszigetelésére irányuló
jobboldali kísérletek kudarca

A pénzügyi stabilizáció megteremtése után és a magyar békeszerződés kilátásainak ismeretében a kisgazdapárti vezetők úgyszólván minden vonalon igyekeztek a politikai kezdeményezést magukhoz ragadni. Nagy Ferenc és párthívei azt szerették volna tulajdonképpen elérni, hogy a koalíció fenntartása fejében olyan engedményekre kényszerítsék a baloldalt, amelyek biztosítékul szolgálhatnak számukra abban a tekintetben, hogy a népi demokrácia fejlődése nem a szocializmus, hanem a polgári társadalmi rend megszilárdításának az irányában halad, közelebbről: nem kerül sor olyan további változtatásokra, amelyek alapjaiban rendítenék meg a tőkés termelési viszonyokat Magyarországon.

A kisgazdapárt – s ezen belül a centrum – országszerte megélénkülő tevékenysége egyik legfontosabb állomásának, parasztpolitikája erőpróbájának tekintette az 1946. szeptember 7-9-i budapesti parasztnapokat, amire – a parasztegység jegyében – pártállásra való tekintet nélkül „minden becsületes vidéki magyar embert” meghívtak. A parasztnapok központi rendezvénye a Hősök terén tartott nagygyűlés volt. Nagy Ferencék az itt elfogadott kiáltványban és „Határozati javaslat”-ban fogalmazták meg a centrum politikáját és jövőbeni magatartását. A demokráciában három nemzetalkotó elemet ismertek el: a parasztságot, a munkásságot és a „dolgozó értelmiség”-et, vagyis a polgárságot. Azt követelték, hogy a szóban forgó társadalmi csoportok szabadon szervezhessék meg saját érdekeik védelmét. A fentebbiekkel összhangban sürgették azután a nemzetgyűlés elé terjesztett mezőgazdasági érdekképviseletről szóló törvényjavaslat mielőbbi tárgyalását és a Parasztszövetségnek a szakszervezetekkel egyenlő jogú elismerését, illetőleg működésének zavartalan biztosítását. Nagy Ferenc és párthívei a parasztnapokon elhangzott beszédeikben, megnyilatkozásaikban valójában mind a polgári jobboldal szélső csoportjaitól, mind a munkáspártoktól igyekeztek elhatárolni politikájukat, helyesebben csak abban az esetben mutattak hajlandóságot a velük való együttműködésre, amennyiben azok tudomásul veszik, hogy a kisgazdapárti centrum sem a „köztársaságtól” visszahátrálni, sem a „népköztársaság” irányában előrelépni nem kíván. A paraszti-polgári demokrácia ilyen felfogása természetesen azt feltételezte, hogy az FKGP nem csupán megőrzi paraszti befolyását, hanem a Parasztszövetség révén teljessé és kizárólagossá is teszi azt.

A kisgazdapárti centrum elképzelései azonban a parasztnapokkal kapcsolatosan – nem utolsósorban a munkáspártok közbelépésére, akik a parasztegység jelszavával a munkás-paraszt szövetség politikáját állították szembe – korántsem váltak valóra. A több százezres tömeg helyett ugyanis mindössze 50 000-60 000 paraszt, vidéki ember jött fel a fővárosba az FKGP és a Parasztszövetség meghívására. A kisgazdapárt tehát híveinek tömegerejével ez alkalommal sem tudta „lenyűgözni” a munkáspártokat, Budapest lakosságát. Emellett a hosszú utazás és a mostoha gondoskodás miatt elfáradt vidéki csoportok hangulata sem volt olyan harcias, mint ahogyan azt a pártvezetők szerették volna.

A kisgazdapárt persze nemcsak az utcát, sőt nem is elsősorban azt, hanem mindenekelőtt a nemzetgyűlést – ahol abszolút többsége volt – próbálta saját céljaira felhasználni. Az FKGP már 1945 novemberében felvetette a nemzetgyűlésben a mezőgazdasági érdekképviselet létrehozásának gondolatát. Majd 1946 elején a kisgazdapárt képviselői kidolgozták a mezőgazdasági érdekképviseletről szóló törvénytervezetüket, amelyet a koalíciós partnerekkel – több alkalommal és változatban is – megvitattak. Az FKGP lényegében olyan Országos Mezőgazdasági Szövetség életre hívására gondolt, amely az ország mezőgazdaságának és mezőgazdasági népességének „egyetemes érdekeit” képviseli a kormánnyal szemben. Kiss Sándor, a Parasztszövetség igazgatója 1946. augusztus 23-án – a baloldali pártok tiltakozása ellenére – önálló kisgazdapárti indítvány formájában terjesztette elő a törvényjavaslatot a nemzetgyűlésben. A parlamenti vitára azonban végül is nem került sor, mert a törvényjavaslat olyan kitételt is tartalmazott, amely ellentétben állt Magyarországnak a fegyverszüneti egyezményben vállalt kötelezettségével. A kisgazdapárt azon elképzelését, mely szerint a jövőben a munkaközvetítést ne a FÉKOSZ, hanem az OMSZ, más szóval a mezőgazdasági munkaadók és munkavállalók közös szervezete lássa el, kétségtelenül a korporációs szellem megnyilvánulásának is lehetett tekinteni. Így a szóban forgó probléma előzetes tisztázása címén a nemzetgyűlés a mezőgazdasági érdekképviseletről szóló törvényjavaslatot levette a napirendről.

A közigazgatásban viszont elsősorban a B-lista revíziójától várta az FKGP meggyengült „hadállásainak” helyreállítását. Még be sem fejeződött a B-listáról szóló rendelet végrehajtása, amikor kisgazdapárti körökben – a végrehajtás túlkapásai címén – hangoztatni kezdték a B-lista revíziójának szükségességét. De a kommunista pártnak az is gondot okozott, hogy az NPP és méginkább az SZDP fenntartásokkal fogadta, nemegyszer ellene szegült a B-lista következetes végrehajtásának. A pártközi megállapodások értelmében a leépített közigazgatási tisztviselők 10%-ának az ügyét lehetett felülvizsgálni oly módon, hogy a felülvizsgáltak 40%-át vissza is helyezzék a régi munkahelyükre. A kisgazdapárt tehát a revízió révén sem tudta a B-lista tényleges eredményeit kétségessé tenni.

A stabilizáció következményeként falun is szinte egyik napról a másikra felengedett az infláció okozta nyomott hangulat. Az örömbe azonban némi üröm is vegyült, mivel a parasztság tömegei igen alacsonynak találták a mezőgazdasági termékek árait. Az alacsonyra szorított mezőgazdasági árszínvonalat, különösen az aszály sújtotta mezőgazdaság alacsony terméseredményei miatt sem lehetett tartósítani. A kisgazdapárt arra törekedett, hogy a stabilizációval járó agrárolló tényét és a parasztság egyéb gondjait kihasználja, s a kommunista párt nevéhez fűződő pénzügyi stabilizációt lejárassa. A baloldali pártok véleménye megegyezett abban, hogy az agrárollót elsősorban az ipari árak leszállításával lehet és kell szűkíteni, illetőleg fokozatosan megszüntetni. De az ipari árak leszállítása, ha azonnal meg is valósult volna, önmagában nem oldotta volna meg a parasztság problémáit. S még kevésbé dönthette el azt a kérdést, hogy politikailag kivel halad együtt és merre tart a parasztság a jövőben.

A kommunista párt végső fokon az egész dolgozó parasztságot kívánta – közvetlenül és közvetve – a maga oldalára állítani, de az adott körülmények között erre egyelőre kevés kilátása nyílott. Ezért figyelmét a mezőgazdasági munkások mellett döntően a szegény- és kisparasztokra, köztük az újbirtokosokra irányította. 1946 augusztusában és szeptemberében újabb erőfeszítéseket tett az újgazdák megszervezésére, az UFOSZ országos hálózatának kiépítésére. Ennek a döntően szegény- és kisparaszti rétegnek számos olyan problémája volt, amely nemcsak lehetővé, hanem egyben szükségessé is tette önálló szervezését, érdekvédelmét.

Az UFOSZ 1946. szeptember 15-én tartotta első kongresszusát. A dolgozó paraszti tömegek megnyerését célozta az 1946 nyarától mind erőteljesebben kibontakozó kommunista falujáró mozgalom is. Ennek valójában kettős célja volt: támogatni, megerősíteni a falusi pártszervezeteket és egyidejűleg folyamatos, személyes kontaktust teremteni a dolgozó parasztsággal, hiszen a fellendülő falusi pártmunka és a helyszínen kialakult munkás-paraszt „párbeszéd” szolgálhatta a legeredményesebben a paraszti tömegeknek a kommunista párthoz való érzelmi, majd tudatos közeledését. Az MKP azt is világosan látta, hogy a dolgozó parasztság megnyerésének is döntő feltétele a kisgazdapárti balszárny megerősödése. A baloldali kisgazdapárti politikusok 1946. tavaszi önálló fellépésének tanulságaként, a kommunista párt arra vette az irányt, hogy „alulról” is kiépítse a kapcsolatokat a baloldali kisgazdákkal, illetőleg kisgazdapárti szervezetekkel. Az FKGP szervezetei és tagjai azonban – annak ellenére, hogy több helységben átléptek az MKP-ba – 1946 szeptemberében még kevés jelét árulták el annak, hogy akár a balszárny önálló fellépéseivel, akár a kommunista párthoz való szervezeti csatlakozással a koalíció baloldala irányában tájékozódnának politikailag.

A kisgazdapárt „megközelíthetetlenségében” azonban szerepet játszott az is, hogy az MKP figyelmét és erejét eléggé lekötötték a baloldali pártok közötti nézeteltérések és feszültségek, pontosabban azok feloldása. Az SZDP vezetőségében és tagságában bizonytalanságot keltett és idegességet váltott ki a koalíció jobboldala és baloldala közötti ellentétek mélyülése, valamint a kommunista párt egyre határozottabb, a népi demokrácia továbbfejlesztését szorgalmazó lépései. A párt jobboldala mind erőteljesebb nyomást fejtett ki annak érdekében, hogy a szociáldemokrata politika és mozgalom „önállóságát” biztosítsa és lazítsa a kapcsolatokat a kommunista párttal. Az SZDP-n belül lezajlott vitákkal párhuzamosan a Nemzeti Parasztpártban is súlyos összeütközésre került sor a jobbszárny és a balszárny között. 1946. augusztus végén Kovács Imre memorandumot, ténylegesen ultimátumot nyújtott át Veres Péter pártelnöknek. Ennek közvetlen célja a pártközpont kommunista érzelmű munkatársainak eltávolítása volt, amely egyúttal az első lépés az NPP és az MKP kapcsolatainak „fellazításában”. De ennél persze – főleg a jövőt illetően – sokkal többről volt szó. A jobbszárny vezetői aggodalommal szemlélték a politikai élet eseményeit, és különösen attól féltek, hogy az MKP előbb-utóbb a „diktatúrára” tér át. Éppen ezért elhatározták, hogy megváltoztatják a parasztpárt politikáját és politikai orientációját. A Kovács-csoport azonban nem tudta fentebbi elképzeléseit valóra váltani, mivel Veres Péter és a mögötte álló parasztképviselők a kommunista párttal való együttműködés teljes felbontásába semmiképpen sem kívántak belemenni. A Nemzeti Parasztpárt válsága – balszárny részéről tett kisebb-nagyobb engedmények árán – szeptember végére október elejére átmenetileg megoldódott, de e párt változatlanul belső nehézségekkel küzdött.

Ilyen körülmények között úgyszólván elodázhatatlan feladattá vált a baloldal, mindenekelőtt a kommunista párt számára – az ország nemzetközi és belső helyzetének elemzése alapján -, hogy tisztázzák a népi demokrácia továbbfejlesztésének legfontosabb politikai és gazdasági kérdéseit, vagyis tegyék világossá a népi demokratikus fejlődés útját, annak távlatait is. Az MKP III. kongresszusa lényegében erre vállalkozott.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!