A baloldali blokk létrehozása és a kisgazdapárt meghátrálása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A Baloldali Blokk létrehozása
és a kisgazdapárt meghátrálása
A fellendülő tömegmozgalom első, országos visszhangot keltő akciója a tiszántúli újbirtokosok nevéhez fűződött. 1946. február 12-én a szabolcsi újgazdák 200 tagú, valamint a hajdúszoboszlóiak 60 tagú küldöttsége Budapesten járt. A kiosztott földek megvédését, a telekkönyvi munkálatok mielőbbi befejezését követelték a kormánytól, illetőleg a koalíciós pártok vezetőitől. Ekkor hangzott el először a „Földet vissza nem adunk!” jelszó, amely viharos gyorsasággal terjedt el az egész országban. Az előbbieknél is nagyobb jelentőségű volt azonban a budapesti munkásság február 13-i tízperces tiltakozó munkabeszüntetése. Ezzel kívántak állást foglalni az újgazdák követelései és a közigazgatás megtisztítása mellett. A kommunista párt tulajdonképpen ekkor határozta el, hogy élére áll a városi és falusi dolgozók tiltakozó tömegmozgalmának. De hasonló szellemben határozott a két munkáspárt összekötő bizottsága is február 14-i ülésén: „A két munkáspárt szilárdan elhatározta, hogy a teljes munkásegység jegyében minden erejével s minden eszközzel felveszi a harcot a provokáló reakcióval.” Majd február 16-án a Sportcsarnokban rendezett gyűlésen ismertette a kommunista párt a legsürgősebb gazdasági feladatok megoldására és a jobboldali kísérletek visszaverésére vonatkozó javaslatait.

A budapesti sportcsarnoki gyűlés hatására Endrődön, Gyomán, Gyulán, Mezőkovácsházán és a Viharsarok más helységeiben ezren és ezren biztosították támogatásukról a kommunista pártot, a baloldalt. Február második felében Karcag, Szolnok, Nagykőrös, Hódmezővásárhely, Győr, Szombathely és Pécs vált több ezer fős tömegtüntetések színhelyévé. Március első napjaiban Szabolcsban és Szatmárban voltak a legnagyobb létszámú tömegmegmozdulások. Március elejére az egymást követő és gyakran megismétlődő gyűlések, tüntetések országos méretűekké váltak. A résztvevők azonban sok helyen nem elégedtek meg a határozatok egyszerű elfogadásával, hanem maguk igyekeztek közvetlenül is érvényt szerezni követeléseiknek. Így több helyen a közigazgatás helyi vezetőit kényszerítették a jobboldali, népellenes tisztviselők és alkalmazottak eltávolítására, illetőleg felfüggesztésére.

A baloldali pártok politikai tömegharca március elején újabb állomásához érkezett el. 1946. március 5-én – az MKP, az SZDP, az NPP és a Szakszervezeti Tanács részvételével – megalakult a Baloldali Blokk, amely követeléseit másnapi nyilatkozatában tárta az ország közvéleménye elé. A nyilatkozat leszögezte, hogy a baloldal együttes erővel veszi fel a harcot a demokrácia vívmányait veszélyeztető és a kisgazdapárt jobbszárnyán gyülekező jobboldallal szemben. Kifejezte továbbá a baloldal azon elhatározását is, hogy a munkásság és a parasztság egész tömegerejével kész megvédeni a földreformot. Ezen túlmenően – az ország gazdasági talpra állítása és a nagytőke „reakciós szabotálásának leküzdése érdekében” – a nyilatkozat követelte a közigazgatás megtisztítását és a szakszervezetek képviselőinek a tisztogatást végző bizottságokba való bevonását, az MNFF teljes államosítási programjának a végrehajtását s a legfontosabb nehézipari üzemek állami kezelésbe vételét, valamint a bankok egész ügyvitelének állami ellenőrzését. Végül a nyilatkozat aláírói követeléseik alátámasztására március 7-re tömegtüntetésre szólították fel Budapest népét.

A március 7-i nagygyűlésre több mint 300 000 fővárosi dolgozó vonult fel „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!” jelszóval, és a Baloldali Blokk nevében előterjesztett határozati javaslat elfogadásával tett ismételten hitet az előző napi nyilatkozatban foglaltak azonnali végrehajtása mellett. A kisgazdapárt balszárnyának képviselői – Dobi István, Ortutay Gyula és mások – szintén 7-én hozták nyilvánosságra a Baloldali Blokk célkitűzéseit támogató állásfoglalásukat. Március 8-án pedig a Baloldali Blokk tagjai – a kommunisták kezdeményezésére – életre hívták a végrehajtó bizottságot, amely hivatalosan képviselte a baloldalt a kisgazdapárttal megindult tárgyalásokon.

Az FKGP Országos Elnöksége március 12-én jelentette be a Baloldali Blokk követeléseinek elfogadását és 20 nemzetgyűlési képviselője (Drózdy Győző, Halter Béla, Hegymegi-Kiss Pál, Lévay Zoltán, Nagy Vince, Nagyiván János, Némethy Jenő, Pásztorhy István, Sulyok Dezső, Vásáry István, Vásáry József stb.) kizárását a pártból. Majd néhány nap múlva Dessewffy Gyulát is felmentették a Kis Újság főszerkesztői tisztségéből, és helyére Kovács Bélát állították.

A nemzetgyűlés még 1946. március 12-én elfogadta az 1946: VII. tc.-et, vagyis a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvényjavaslatot. A törvény elfogadásával a baloldal olyan eszköz birtokába jutott, amely valóban hatásosan biztosíthatta a népi demokratikus rend védelmét minden jobboldali ellenséges kísérlettel szemben. Annál is inkább, mert a törvénynek meglehetősen széles volt a hatóköre és igen szigorúak a rendelkezései a bűncselekménynek, illetőleg vétségnek minősített különböző esetekben. De különleges jelentősége volt a törvénynek abból a szempontból is, hogy törvényes védelmet biztosított a „kisebbségi” végrehajtó hatalom intézkedéseinek a kisgazdapárti többségű törvényhozással szemben. A törvény elfogadása után jelentették be a nemzetgyűlésnek a kormány összetételében végrehajtott időközbeni változásokat is. Kovács Béla ugyanis már februárban távozni kényszerült a Földművelésügyi Minisztérium éléről és Dobi István lépett a helyére, Nagy Imrét pedig Rajk László váltotta fel a belügyminiszteri székben.

A vidéki tömegmozgalmak kiemelkedő sikerét jelentette az újbirtokosok háborítatlanságának biztosítása. A telepítésről és a földreform befejezésének előmozdításáról elfogadott 1946: IX. tc. a földhözjuttatottakat megerősítette tulajdonukban és megvédte őket a különböző visszavételi kísérletekkel szemben. Azokban az esetekben viszont, amelyekben a végrehajtás során túllépték a földreformrendelet intézkedéseit, a törvény a volt tulajdonosoknak – ha olyanokról volt szó, akiknek élethivatása a földművelés – természetbeni kártalanítást helyezett kilátásba. S ezt telepítés formájában kellett megoldani. Más egyéb jogos esetekben pedig pénzbeli kártalanítást írt elő a törvény. Mind a telepítéseknél, mind a földreform befejezésével kapcsolatos vitás ügyekben változatlanul komoly szerepet és hatáskört biztosított az OFT-nek és a földigénylő bizottságoknak. Nem zárta le ugyan véglegesen a földreformot, de kétségtelenül jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a függőben maradt kérdések a parasztság szegényebb rétegei óhajának és a baloldal célkitűzéseinek szellemében oldódjanak meg.

A nemzetgyűlés 1946. május végén iktatta törvénybe a szénbányák államosítását. A szénbányák államosítása – a külföldi tulajdon érintetlenül hagyásával – természetesen korántsem lehetett teljes. Mégis jelentős esemény volt, mert egyúttal nyitányát képezte azoknak az intézkedéseknek, amelyek a tőkés tulajdon végleges kisajátításához vezettek Magyarországon.

A Baloldali Blokk a törvényhozás útján elérhető sikerek mellett egyéb vonatkozásban is igyekezett a március 12-i megállapodásokat realizálni. Mindenekelőtt a közigazgatás megtisztítása érdekében próbált döntést kierőszakolni, egyfelől kormányzati úton, másfelől a társadalmi szervezetek további aktivizálásával. Több hétig tartó viták után, 1946. május 6-án jött létre a pártközi megállapodás a B-lista végrehajtásáról, amely az állami és közigazgatási tisztviselők létszámát az 1938. évi állapotokhoz képest 10%-kal kívánta csökkenteni. Az 5000/1946. ME sz. rendelet az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében szükséges egyes rendelkezések tárgyában azonban csak 1946. május 19-én jelent meg. A kormányrendelet értelmében a leépítési ügyekben háromtagú bizottságok határoztak, amelyekbe egy-egy tagot a miniszterelnök, az illetékes miniszter és a Szakszervezeti Tanács delegált. 1946 októberéig – a Szakszervezeti Tanács felmérése szerint – mintegy 60 000 személyt bocsátottak el munkahelyéről B-listával. Ezek többsége kétségtelenül jobboldali beállítottságú közigazgatási tisztviselő, állami alkalmazott volt. Esetenként olyanok is B-listára kerültek, akik ellen különösebb politikai kifogás nem merült fel. S ebben nemcsak gazdasági, hanem pártszempontok is közrejátszottak. A B-lista mindezzel együtt – hiányosságai ellenére is – a baloldal sikerét jelentette a jobboldallal szemben. Fontos részét képezte azoknak az intézkedéseknek, amelyeket a Baloldali Blokk márciusban kényszerített ki a kisgazdapárt vezetőivel folytatott tárgyalásokon.

Az 1946. július 16-i
pártközi egyezmény
A baloldali pártoknak a március 6-i nyilatkozatukban megfogalmazott célkitűzéseiket, kivéve a kisgazdapárti jobbszárnynak a koalícióból való kiszorítását, május közepére alapjában véve sikerült megvalósítaniok. Ezzel szemlátomást csökkent az NPP s különösen az SZDP további érdekeltsége, illetőleg részvétele a baloldal közös tömegakcióiban. Ugyanakkor a falusi lakosság, s ezen belül az újbirtokosok figyelmét és erejét jórészt már a tavaszi mezőgazdasági munkák, a megvédett földek megművelése kötötték le. Mindehhez járult, hogy itt-ott – a kifáradás jeleit is magukon viselő tömegmozgalmak kísérő jelenségeként – olyan kilengések is előfordultak, amelyek a baloldali pártok között is súrlódásokat idéztek elő.

A kisgazdapárt május közepén – a baloldali tömegmozgalmak lanyhulása láttán – elérkezettnek vélte az időt arra, hogy hivatalosan is nyílt követelésekkel lépjen fel a Baloldali Blokkal szemben. Az FKGP Politikai Bizottsága május 20-i ülésén többek között a „közélet minden területére” vonatkozó, megígért „arányosítás” végrehajtásáért, a demokrácia „teljessé tételére” az önkormányzati választások kiírásáért és a szövetkezeti ügy rendezéséért szállt síkra. Ez utóbbi igény lényegében azt célozta, hogy a néhány hónappal korábban – koalíciós megegyezés alapján – létrehozott munkáspárti Fogyasztási Szövetkezetek Országos Központja és az agrárpárti Mezőgazdasági Szövetkezeti Központ vagyonfelosztási vitájában a kisgazdapárti érdekeltségű MSZK szempontjai érvényesüljenek, konkrétan a Hangya vagyona minél kisebb mértékben vagy egyáltalán ne kerüljön a FSZOK kezébe. A kisgazdapárt vezetői a fentebbi követeléseket 1946. május 21-én levélben, valójában a baloldali pártokhoz intézett „memorandum” formájában terjesztették elő, s a politikai akció előkészítésével párhuzamosan szervezetileg is igyekeztek az FKGP sorait rendezni.

A Baloldali Blokk végrehajtó bizottsága május 31-én vitatta meg a kisgazdapártnak adandó választ. A végrehajtó bizottság nem utasította el eleve az FKGP követeléseit. Sőt, bizonyos engedményeket is kilátásba helyezett, de azok teljesítését a kisgazdapárti vezetőknek a jobbszárnnyal szembeni előzetes és a korábbiaknál határozottabb intézkedéseitől tette függővé. Ilyen feltételek mellett viszont a kisgazdapárt nem volt hajlandó – legalábbis ez derült ki a június első napjaiban lezajlott pártközi megbeszéléseken – a koalíciós együttműködést helyreállítani.

A pártközi megbeszélések eredménytelensége azonban június elején mégsem vezetett nyílt belpolitikai válsághoz, illetőleg a koalíció felborulásához. A koalíciós kormányzást ugyanis végső soron mind a baloldali pártok, mind az FKGP fenn kívánta tartani. De ennél is nagyobb szerepet játszott a pártok magatartásában az a körülmény, hogy a pénzügyi stabilizáció megteremtése és a békekötés előtt egyetlen politikai irányzat sem akarta egyedül vállalni, helyesebben nem vállalhatta a kormányzással járó felelősséget. Ennek következtében mindössze arról lehetett szó a kisgazdapárt részéről is, hogy a koalíción belüli erőviszonyokat, pontosabban a pártoknak a hatalomban való részesedési arányát módosítsa, mégpedig természetesen a maga javára. A Baloldali Blokk és az FKGP ellentéteinek – kompromisszum útján történő – feloldásához hozzájárult az is, hogy Tildy Zoltán is ebben az irányban kereste a kibontakozást. A koalíciós pártok vezetői június 5-én Leányfalun – a köztársasági elnök villájában és közreműködésével – végül is abban állapodtak meg, hogy egy évre szóló kormányzati programot dolgoznak ki, amely pontosan körvonalazza a megoldandó gazdasági és szociális jellegű feladatokat. Megállapodás jött létre néhány konkrét kérdésben is. Így elhatározták az önkormányzati választások „megfelelő időpontban” történő lebonyolítását, több kisgazdapárti rendőrtiszt kinevezését, a B-lista útján megüresedő alispáni és polgármesteri helyeknek kisgazdapárti emberekkel való betöltését stb. Mindezt természetesen annak vállalásával, hogy a pártok „vállvetve küzdenek a soraikon belül rejtőző reakció ellen”.

A kisgazdapárt azonban nem kompromisszumként, hanem saját győzelmeként értékelte a létrejött pártközi megegyezést. Ennek megfelelően országos méretű akciót indított az állítólag őszre kitűzött törvényhatósági választásokkal kapcsolatosan. Ezzel nemcsak politikai befolyását igyekezett helyreállítani, illetőleg növelni, hanem a pártegységen mutatkozó „repedéseket” is megpróbálta eltüntetni. Június első felében ugyanis egyre nyilvánvalóbbá vált a kisgazdapárt egységének bizonytalan, ingatag volta. A balszárny képviselőit növekvő elégedetlenséggel töltötte el a párt vezetőinek, a centrumnak lavírozó politikája, valamint a jobbszárnynak tett ígéretei. Ugyanakkor a jobbszárny túlságosan is békülékenynek és erőtlennek ítélte Nagy Ferenc magatartását a baloldali pártok, s főleg a kommunista párt követeléseivel, nyomásával szemben. De a centrum vezetői közül tulajdonképpen Kovács Béla is a jobbszárnyéhoz hasonló felfogást vallott ebben a kérdésben.

A baloldali pártok, legalábbis „felül” – a Baloldali Blokk révén – egységesen léptek fel a kisgazdapárttal, illetőleg a jobboldallal szemben. Ugyanakkor ez az együttműködés legtöbbször úgy valósult meg, hogy egymás iránti fenntartásaikat, ellentéteiket – bár ezek időről időre enyhültek – tartósan és gyökeresen nem sikerült kiküszöbölni. S ez abból a tényből következett, hogy a baloldali pártok nemcsak szövetségesei, hanem egyúttal versenytársai is voltak egymásnak. A kommunista párt a baloldal egységének megszilárdítására májusban és még inkább június első felében több helyen is kísérletet tett a Baloldali Blokk megyei, járási és városi intéző bizottságainak megalakítására, de az SZDP-nek és részben az NPP-nek a Baloldali Blokk funkciójával és jellegével kapcsolatos aggályai, bizonytalansága, valamint a baloldali pártok kölcsönös viszonyában mutatkozó egyéb problémák megakadályozták a Baloldali Blokk szóban forgó szerveinek kiépítését. Ennek ellenére néhány megyében és városban június folyamán megalakult az intéző bizottság.

A baloldali pártok teljes egységének hiánya kétségtelenül kedvezett a kisgazdapárt „ellenállásának”. Június végére – döntően a jobboldali akciók miatt – ismét olyan helyzet alakult ki az országban, hogy az nemcsak a kormány munkáját tette szinte lehetetlenné, hanem az egész politikai életet „robbanással” fenyegette. A felhalmozódott problémák tisztázását és valamilyen formában történő megoldását ezúttal viszont az sürgette, hogy a SZEB a kormányhoz intézett jegyzékében követelte mindazoknak az egyesületeknek és szervezeteknek a feloszlatását, valamint személyeknek a felelősségre vonását, amelyeknek, illetőleg akiknek részük volt és lehetett a Vörös Hadsereg tagjai elleni merényletekben, s akik szerepet vállaltak a jobboldali, népi demokrácia ellenes propaganda felszításában, terjesztésében. Ezt követően a belügyminiszter, a jobboldal tiltakozásai ellenére, több tucat világi és egyházi egyesületet, szervezetet feloszlatott.

A koalíciós pártok július 16-i értekezletén – Kovács Béla merev ellenállását leküzdve – született meg az az egyezmény, amelyet hivatalos közlemény formájában nyilvánosságra is hoztak. A koalíció pártjai ebben kötelezettséget vállaltak – a demokrácia gazdasági alapjainak megszilárdítása érdekében – közös „frontjuk” megerősítésére, valamint a kisgazdapártból kiszorult, illetőleg az FKGP-ben maradt reakciós elemek elleni harc következetes végigvitelére. A pártok megállapodtak abban is, hogy a közigazgatási reform és a választójogi törvény módosításával összefüggő munkálatokat oly módon és ütemben végzik el, hogy a községi választások még 1946 őszén megtarthatók legyenek. Igaz, ezzel egyidejűleg ismételten aláhúzta a közlemény azt is, hogy a pártközi megállapodások végrehajtásában „mindenkor” elsősorban a stabilizáció biztonságának és zavartalanságának az érdekeit kell szem előtt tartani. A közlemény utolsó mondatai érzékeltették leginkább, hogy ezúttal is csupán „fegyverszüneti” megállapodás jött létre a koalíción belül. Ez is nagy jelentőségű volt azonban, mert komoly mértékben hozzájárult a pénzügyi és gazdasági stabilizáció kommunista tervének sikeres végrehajtásához.

A kormány békeelőkészítő
tevékenysége
A külügyminiszterek londoni értekezlete után az ellentétek bizonyos enyhülése következett be a nemzetközi politikában. Ebben döntő szerepet játszott az a tény, hogy az USA és Anglia kormánykörei is felismerték: a Szovjetuniót az atombomba fenyegetésével sem lehet az alapvető érdekeiről – amelyek egyúttal a haladó emberiség érdekeit is jelentették – való lemondásra kényszeríteni. Az ellentétek további fokozódása pedig még kilátástalanabbá tette volna a második világháború eredményeinek – békeszerződések formájában való – rögzítését. Végső fokon ez a belátás eredményezte a külügyminiszterek moszkvai értekezletének összehívását (1945. december 16-26.) és annak sikerét. A moszkvai értekezleten Anglia, az USA és a Szovjetunió külügyminiszterei megegyeztek a hitleri Németország volt szövetségeseivel kötendő békeszerződések tervezetének kidolgozásában. Elvben megállapodtak abban, hogy a békeszerződések csak akkor lépnek életbe, ha azokat az illetékes parlamentek, mindenekelőtt a győztes hatalmak törvényhozása ratifikálja.

Magyarország szempontjából a moszkvai értekezlet sikere azt jelentette, hogy megnyílt az út a békekötéshez s ezzel az ország teljes szuverenitásának a visszanyeréséhez is. A Külügyminisztérium békeelőkészítő tevékenysége a koalíció közös békeelőkészítő programjának hiányában jó ideig szinte teljesen „önálló úton” haladt. Az is bonyolította a helyzetet, hogy az ún. sváb kérdés, s még inkább a csehszlovákiai magyarok tervezett kitelepítésével és jogfosztásával kapcsolatos problémák egyelőre sem belpolitikailag, sem külpolitikailag nem nyertek megnyugtató megoldást.

1945. december 29-én jelent meg a 12 330/1945. ME. sz. rendelet a magyarországi német nemzetiségű lakosság kitelepítéséről. A rendelet szerint „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt”. Ez a rendelet lényegében összhangban volt a nemzetközi előírásokkal és többé-kevésbé megfelelt az ország azon belső szükségletének és igényének is, hogy a fasizmus és a nácizmus hazai német nemzetiségű képviselőitől megszabaduljon. Ugyanakkor távolról sem fejezte ki a kormánynak a kollektív felelősség elvét hivatalosan elutasító álláspontját, valamint a koalíciós pártok – külön-külön vallott – felfogását erről a kérdésről. A német nemzetiségű lakosság első csoportjait 1946. január elején indították el Budaörsről Németország nyugati részébe, majd ezeket további csoportok követték az ország más vidékeiről is. Ezzel együtt 1946 közepéig – a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács által előirányzott 500 000 német nemzetiségű lakosból – csak mintegy 115 000-125 000 fő települt át Németország amerikai megszállási övezetébe. 1946 júniusában-júliusában teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a németek Magyarországról való kitelepítése – döntően a nemzetközi helyzetben bekövetkezett változások miatt – a kitűzött határidőre egyáltalán nem valósítható meg. Röviddel ezután azonban az is kiderült, hogy maga a kitelepítés ügye is lekerül a napirendről.

A fentebbinél is nagyobb gondot okozott, s szorosabban összefüggött a pártok és a kormány békeelőkészítésével a csehszlovákiai magyarok ügye. Az 1946. februári prágai tárgyalások után került sor a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény aláírására, amelynek lényege az volt, hogy ahány magyarországi szlovák jelentkezik kitelepülésre, a csehszlovák hatóságok ugyanannyi magyart telepíthetnek át Magyarországra. A magyar-csehszlovák viszony, s ezen belül a csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság problémái – a lakosságcsere-egyezménnyel – nemhogy enyhültek volna, hanem sok tekintetben rosszabbodtak, bonyolultabbakká váltak. Ez a körülmény arra késztette a két állam kormányát, hogy a kétoldalú tárgyalásokkal szemben a nemzetközi rendezést részesítsék előnyben és attól várják a végső megoldást, így az előbbiekkel összefüggésben is különleges jelentősége volt a magyar kormányküldöttség 1946. április 9-18-i moszkvai útjának, a szovjet állam vezetőivel folytatott tanácskozásoknak.

A koalíciós pártok képviselői – a moszkvai út után – a nemzetgyűlés külügyi bizottságának 1946. április 24-i ülésén vitatták meg behatóbban a kormány békeprogramját. A tanácskozáson figyelemre méltó eredmények születtek a magyar békecélok kialakítása szempontjából is. Többek között megegyezés történt arra vonatkozóan, hogy a magyar kormány kizárólag Romániával szemben – a román fegyverszüneti egyezmény idevonatkozó pontjára hivatkozva – jelent be területi igényt a békekonferencián.

A Külügyminiszterek Tanácsának 1946. május 7-i állásfoglalásából – amely a magyar békeszerződés tervezetében a határokat illetően az 1937. december 31-i állapotokat javasolta véglegesíteni – azonban a koalíciós pártok ellenkező előjelű következtetéseket vontak le. A kommunista párt – a realitásokkal jobban számolva – elsősorban a kisebbségi jogok biztosításának elérésére összpontosította figyelmét és erejét, a kisgazdapárt viszont a területi megoldásért szállt síkra, azt állította előtérbe. Ennek megfelelően határozta el magát Nagy Ferenc is a washingtoni és londoni látogatásra. A Nagy Ferenc vezette kormányküldöttség nyugati útja valójában teljes kudarccal végződött. A kisgazdapárt vezetői saját tapasztalataik alapján győződhettek meg arról, hogy a nyugati nagyhatalmak politikájához és a szövetségesek közötti ellentétek elmélyüléséhez fűzött reményeik nem váltak valóra. A Szovjetunióval szembeni tartózkodásuk, az egyoldalú nyugati orientációra való törekvés „jutalmaként” sem tudnak Magyarország számára olyan békét biztosítani, amelynek az eredményeit kisajátítva megvalósíthatnák eredeti belpolitikai elképzeléseiket: a baloldali pártok, mindenekelőtt a kommunista párt elszigetelését, valamint a koalícióból való kiszorítását. A kormányküldöttség nyugati útjának tapasztalatai egyszeriben romba döntötték azokat a terveket, amelyek arra épültek, hogy a kisgazdapárt helyzetének és politikájának megerősítése, illetőleg alátámasztása érdekében az USA és Anglia hajlandó konkrét fellépésre, akár csak olyan formában is, hogy az FKGP által képviselt békecélok kezdeményezését a közeli békekonferencián magukra vállalják.

A magyar kormányküldöttség amerikai és angliai útjának kudarca azonban nemcsak abban fejeződött ki, hogy bizonytalanság és tanácstalanság lett úrrá a kormányon és főleg a kisgazdapárton, hanem abban is, hogy Magyarország alapjában véve elszigetelődött, érezhetően megromlottak kapcsolatai a szomszédos államokkal. Ily módon Magyarország, döntően a régi rendszer bűnei miatt, a koalíció ellentmondásaitól terhelten, lényegében magára hagyva és sok tekintetben csalódottan várta a békekonferencia tárgyalásait, amelyek hivatva voltak számára a békefeltételeket végső formába önteni.

A pénzügyi stabilizáció
A pénzügyi stabilizáció 1946 tavaszán-nyarán történt előkészítése és végrehajtása – a békekonferenciára való felkészülés mellett – a magyar politikai és gazdasági élet kétségtelenül legjelentősebb eseménye volt, hiszen végső fokon ezen állt vagy bukott a népi demokratikus kormányzat sorsa, jövője.

1945. január és október között az állami kiadások meghaladták a 95,8 milliárd pengőt. Ezzel szemben a bevételek mindössze 10 milliárd pengő körül mozogtak. A szükséges pénzügyi fedezetet tehát csakis a bankóprés útján, papírpénz kibocsátásával lehetett előteremteni. Az infláció elhatalmasodása közepette a gazdasági helyzet, a pénz- és hitelélet lényegében áttekinthetetlenné vált, s ez különösen kedvező mozgási lehetőséget nyújtott a tőkének. Az infláció kihasználására irányuló manipulációk (az újjáépítési és jóvátételi hitelekkel való visszaélések, a munkabérek csökkentése stb.) és a spekuláció igen nagy hasznot biztosított a tőkéseknek. A legnagyobbak mellett az infláció kisebb, de még mindig busás jövedelmekhez jutó haszonélvezői, a valutázók, feketézők és üzérek szintén meggazdagodtak. Ugyanakkor a dolgozó tömegek, különösen a bérből és fizetésből élők százezrei, sőt a családtagokkal együtt milliói nélkülöztek, nyomorogtak.

A tőkés manipulációk és a spekuláció hatására a pénzromlás természetesen felgyorsult, korábban soha nem látott méreteket öltött. 1945. december 31-én a forgalomban levő bankjegymennyiség 765,45 milliárd pengőt tett ki, egy negyedév leforgása alatt, 1946. március 31-re azonban már 34 001,60 milliárdot, újabb negyedév után, 1946. június 30-ára viszont a gazdasági életben nem is használt számokat, 6277 trilliót, július 31-én 47 349 492 trillió pengőt.

A koalíciós pártok vezetői 1946. február végén – Tildy Zoltán köztársasági elnök részvételével – vitatták meg a gazdasági és pénzügyi helyzet rendezésére vonatkozó kommunista, illetőleg szociáldemokrata javaslatokat, és abban állapodtak meg, hogy az előkészületek irányítására a Gazdasági Főtanács égisze alatt miniszteri bizottságot alakítanak.

A Gazdasági Főtanács március 18-án tárgyalta és fogadta el alapjaiban a kommunista párt által kidolgozott stabilizációs programot. Erre épült a kormány gazdasági és pénzügyi terve is, amelyet április 7-én hoztak nyilvánosságra. A szanálás előkészítése azonban a terv látszólag teljesen egyöntetű elfogadása ellenére sem haladt a megfelelő ütemben előre. Ennek az volt az egyik legdöntőbb oka – eltekintve most a koalíción belüli politikai ellentétektől -, hogy a pénzügyi stabilizáció kérdésében is valójában eléggé eltért a pártok véleménye egymástól. Ezenkívül feltétlenül szerepet játszott az is, hogy a kommunista párton, s részben a Szociáldemokrata Párton kívül, a másik két koalíciós párt egyáltalán nem készült fel, vagy eleve nem is volt ereje ilyen feladatok megoldására.

A szanálási program kidolgozásának – néhány hetes stagnálás után – a kommunista párt május 8-i javaslatai adtak újabb lökést. E javaslatokat tartalmazó tervezet abból indult ki, hogy a valutastabilizáció legfontosabb feltétele az államháztartás egyensúlyának a helyreállítása. A tervezet készítői természetesen tisztában voltak azzal, hogy az egyensúly teljes helyreállítása azonnal nem valósítható meg, éppen ezért arra törekedtek, hogy a költségvetési deficit lehetőleg minél kisebb legyen. Ezt vették figyelembe akkor is, amikor a valutareform végrehajtásának időpontját 1946. augusztus 1-ben jelölték meg, mivel mindenképpen el kellett érni, hogy a mezőgazdasági termékek értékesítése már az új, értékálló pénzzel történjék. A kommunista párt tervezete az 1946-1947. gazdasági évre szóló szanálási költségvetés összeállításánál – 1938. évi pengőértékben kifejezve – 670 milliós bevétellel és 790 milliós kiadással számolt. Az értékálló pénz megteremtése és tartóssága lényeges előfeltételének tekintette a tervezet a valuta- és árutartalék gyűjtését, illetőleg biztosítását. A szóba jöhető arany- és devizatartalékot, amelyet egyben az új pénz eszmei fedezetének is tekintett, a Magyar Nemzeti Bank amerikai letétben levő aranyának visszaszerzésével, valamint egyéb hazai forrásokból kívánta biztosítani. Ami pedig az árutartalékokat illeti, nemcsak, sőt nem is elsősorban az élelmiszer-tartalékokra gondolt, hanem a ruházati és egyéb iparcikkek formájában felhalmozott, pontosabban felhalmozandó készletekre. Ezen túlmenően a tervezet tételesen tartalmazta mindazokat a feladatokat, amelyeket még a stabilizáció előkészítése során meg kellett valósítani. Ezek a következők voltak: életbe léptetni az összes adóügyi, beszolgáltatási és közigazgatási intézkedéseket, rendezni a jóvátételi kötelezettségek teljesítésével összefüggő problémákat, tisztázni a nyugatra hurcolt nemzeti vagyon sorsát, elkészíteni a részletes költségvetést, előkészíteni az új pénz kibocsátását stb.

A szociáldemokraták fő vonalaiban egyetértettek az MKP szanálási tervezetével. Ugyanakkor túlzottnak tartották az állami bevételek nagyságrendjével kapcsolatos kommunista várakozást, ők az 1946-1947-es gazdasági évben maximálisan 500 millió pengővel számoltak, a kiadásokra pedig 440 milliót irányoztak elő. Ez persze azt jelentette volna, hogy az évi 240 millió pengőt kitevő nemzetközi kötelezettségek teljesítésére mindössze 60 millió marad. A költségvetési deficit tehát ténylegesen nem 120, hanem 180 millió pengő. Ilyen körülmények között viszont már aligha lehetett szó a szanálás sikeres megvalósításáról. Igaz, jó termés, a nyugaton levő nemzeti javak visszaszerzése stb. esetére már a szociáldemokraták is jóval kedvezőbbnek ítélték a stabilizáció kilátásait. A Nemzeti Parasztpártnak az volt a leglényegesebb kifogása, hogy az MKP tervezete a valóságosnál kedvezőbbnek látja a mezőgazdaság lehetőségeit, más szóval erején felül terheli majd meg a parasztságot. A fentebbi vélemények ismeretében a kommunisták határozottan lehetségesnek tekintették a baloldali pártok közös álláspontjának kialakítását a stabilizáció kérdésében. A baloldal stabilizációs terve természetesen csak akkor válhatott kormányprogrammá, ha azzal a kisgazdapárt is egyetértett. Ez egyáltalán nem ígérkezett könnyen elérhetőnek, hiszen az FKGP és a hozzá közel álló polgári szakemberek kifejezetten „egy külföldi kölcsön felvételének időpontjában” tartották kívánatosnak a szanálást végrehajtani. Ezzel egyidejűleg részleteiben is bírálták az MKP tervezetét. Így különösen azt kifogásolták, hogy az MKP az egyenes adókból (földadó, házadó, társulati adó stb.) származó bevételeket állította előtérbe, s az említetteken kívül még egy újabb vagyonadó kivetésével is számolt. De az előbbieknél nem kisebb jelentőséget tulajdonított az FKGP a stabilizáció sikere szempontjából a „bizalmi légkör” megteremtésének, vagyis a baloldal politikai engedményeinek.

A gazdasági és politikai előkészítés sikere szempontjából egyaránt kiemelkedő jelentőségű volt, hogy a Szovjetunió a lehető legnagyobb megértést tanúsította a magyar kormány stabilizációs erőfeszítéseivel kapcsolatosan. A szovjet kormány már 1946 áprilisában – a magyar kormányküldöttséggel folytatott tárgyalásai során – beleegyezett ugyanis abba, hogy a jóvátételi szállításokat Magyarország 6 esztendő helyett 8 év alatt teljesítheti. Félévi haladékot adott a gyapotszállítások fejében történő készáru visszatérítésére. Elengedte a magyar vasutak helyreállításának berendezései munkálataiért, a berendezések pótlásáért járó 15 millió dolláros tartozást. Május 11-én visszaadott 12 hajóegységet, köztük a „Tabán” motorost és több áruszállító uszályt. Július 22-én hozzájárult az Ausztria szovjet övezetében levő magyar javak hazaszállításához. A szovjet kormány – a magyar kormány kérésének eleget téve – beleegyezett abba is, hogy az 1946., 1947. és 1948. évben esedékes jóvátételi szállítások egy része későbbi időpontban legyen teljesíthető. S végül mentesítette az országot a jóvátétel nem idejekoráni teljesítése miatt már felhalmozódott mintegy 6 millió dollárnyi pönálé megfizetésétől is. Ily módon a szovjet támogatás erőteljesen növelte a stabilizáció megvalósításának realitását, és nagymértékben segített eloszlatni a koalíciós partnerek azon aggályait is, amelyek a nemzetközi kötelezettségek esetleges teljesíthetetlenségével függtek össze. Ezenkívül nyilvánvalóan az is nem csekély mértékben befolyásolta az FKGP magatartását a stabilizációval kapcsolatosan, hogy az USA júniusban ígéretet tett a Magyar Nemzeti Bank aranykészletének visszaszolgáltatására.

Az USA őrizetében levő, 40 millió dollárra becsült aranykincs még az amerikai követelések levonása után is megközelítően 35 millió dollár értéket képviselt. Emellett a belföldi vállalatok, cégek, valamint magánosok tulajdonában levő aranykészletek és külföldön elhelyezett értékeik együttesen szintén 35-40 millió dollárra rúgtak. 70 millió dollárra persze nem volt szükség az új pénz aranyfedezetének biztosításához, s ezt még a polgári gazdasági szakemberek is elismerték. A kormány különböző intézkedésekkel (a beszolgáltatott arany és valuta értékének az új pénzben való azonnali kifizetésével, illetőleg kamatozó betétként való kezelésével stb.) igyekezett elősegíteni, hogy a fentebbi összeg az állam számára valóban hozzáférhetővé is váljon.

Az árutartalékok gyűjtése szempontjából is nagy hátrányt jelentett viszont az, hogy az USA a Németország és Ausztria amerikai megszállási övezetébe került – és 2 milliárd dollárra becsült – magyar javak (gépek, berendezések, vasúti kocsik, árukészletek, állatállomány stb.) visszaszerzéséhez nem járult hozzá. Ugyanakkor hajlandónak mutatkozott 10 millió dolláros hitelt nyújtani Magyarországnak, hogy az Európában állomásozó amerikai hadsereg feleslegessé vált készleteiből vásárolhasson. A magyar kormány kénytelen volt igénybe venni ezt a hitelt, mert 1946 tavaszán az így beszerezhető árukra is nagy szüksége volt. A megfelelő árutartalékot tehát szinte kizárólag belső forrásokból kellett előteremteni. Ezt szolgálta az a kormányintézkedés is, mely szerint a közszükségleti cikkeket gyártó vállalatokat természetbeni adózásra kötelezték. Ezzel egyidejűleg szigorú jegyrendszert léptettek életbe, amely az elosztás és adagolás révén ugyancsak a készletek felhalmozását célozta. A szükséges árumennyiség felhalmozását azonban mindenekelőtt a munkások és parasztok, a dolgozó nép áldozatos, olykor hihetetlenül nehéz körülmények között végzett munkája tette lehetővé, pontosabban biztosította.

A stabilizáció előkészítésének lényeges mozzanata volt az új ár- és bérrendszer kidolgozása. Ennek alapelvét – a nemzeti jövedelem tényleges alakulását figyelembe véve – háború előtti bérszínvonal 50%-os arányú megállapítása, valamint a viszonylag magasabb ipari árak és az agrárolló kialakítása képezte. Ennek megfelelően az 1939. évi árakhoz képest a mezőgazdasági termékek átlagos szorzószámát 3,3-ben, a mezőgazdasági ipariakét 3,8-ben, az egyéb iparcikkekét pedig 4,6-ben határozták meg. Ugyanakkor a béreknél 75%-os teljesítményért 50%-os bért terveztek, amit az egyes szakmákban felfelé és lefelé is módosítottak.

A stabilizáció befejező állomását az államháztartás 1946. január 1-október 31. napjáig terjedő viteléről szóló törvényjavaslat beterjesztése és július 31-én történt elfogadása jelentette. A kormány stabilizációs költségvetésének tervezete, közelebbről a kiadás és a bevétel összegei az alábbiak szerint alakultak:

A kiadási és bevételi előirányzatok között tehát 100 millió pengős különbség volt, azaz ilyen költségvetési deficit mutatkozott. Ezt a kormány – a korábbi elképzeléseknek megfelelően – az MNB-nál felveendő kölcsön formájában tervezte kiegyenlíteni. A stabilizációra – 1946. augusztus 1-én – olyan körülmények között került sor, amikor a régi pénz már teljesen elveszítette értékét; 1 új forint formailag 400 000 kvadrillió pengővel volt egyenértékű, más szóval az átváltására gyakorlatilag nem volt szükség.

Az értékálló pénz, a forint megteremtése – a világtörténelem egyik legnagyobb inflációja után – valóságos valutacsoda volt. A pénzügyi stabilizáció lezárta a felszabadulást követő, súlyos nehézségekkel terhelt időszakot, s egyben új szakaszt is nyitott a magyar népi demokrácia gazdasági életében. A stabilizáció megteremtése a népi demokratikus erők nagy sikerét jelentette gazdasági és politikai szempontból egyaránt, de – mint a kommunisták helyesen számoltak is ezzel – a tőke erősödésének a lehetőségét is magában rejtette. Kemény harcok dönthették csak el, hogy mely erők és osztályok fordíthatják végül is a saját javukra az 1946. évi pénzügyi stabilizációt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A függetlenségi fronton belüli küzdelmek
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A függetlenségi fronton belüli küzdelmek
1945-1946 fordulóján és az 1946. évi
tavaszi baloldali tömegmozgalmak hatása
a koalíció politikájára. A pénzügyi stabilizáció

A Tildy-kormány
megalakulása és politikája
Az új kormány megalakítására irányuló pártközi tárgyalások már a választások napján megkezdődtek. Hivatalosan ugyan az MNFF egyetlen pártja sem vonta kétségbe a koalíciós kormányzás további fenntartásának szükségességét, de különösen az FKGP jobbszárnyán és centrumában többen is szóvá tették egy „tiszta” kisgazdapárti kormány megalakítását. Tildy Zoltán egyértelmű kiállása a koalíció mellett és – az őt ebben a kérdésben támogató – Nagy Ferenc állásfoglalása után azonban a kisgazdapárti kormány ügye lekerült a napirendről. Ezzel egyidejűleg lényegében az is tisztázódott, hogy ne Nagy Ferenc, hanem a baloldali pártok bizalmát is inkább élvező Tildy Zoltán legyen a miniszterelnök.

A Tildy-kormány – a pártok részesedésével és a személyi kombinációkkal kapcsolatos pártközi viták elhúzódása miatt – csak 1945. november 15-én alakult meg. A 14 tárcát a kisgazdapárt és a három baloldali párt egymás között „megfelezte”. Mégpedig oly módon, hogy az FKGP kapta a Földművelésügyi, Honvédelmi, Közellátásügyi, Tájékoztatásügyi, Újjáépítési, valamint a Külügy- és Pénzügyminisztériumot, az MKP a Közlekedési, Népjóléti és Belügyminisztériumot, az SZDP az Igazságügy-, az Iparügyi, a Kereskedelmi és Szövetkezetügyi Minisztériumot, s végül az NPP a Vallás- és Köz- oktatásügyi Minisztériumot. Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád és Dobi István államminiszterként kerültek a kormányba, majd az előbbi két politikus nem sokkal később miniszterelnök-helyettes lett. A kisgazdapártnak jutott tárcák közül csupán a földművelésügyit töltötte be ismertebb politikus, Kovács Béla személyében. Ugyanakkor Nagy Ferenc, a párt elnöke, kimaradt a kabinetből. A parasztpárt, nem lévén a vezetői között katolikus vallású, az irodalomtudós Keresztúry Dezsőt jelölte a VKM élére. A kommunista miniszterek közül Gerő Ernő és Molnár Erik megőrizte korábbi tárcáját, Nagy Imre viszont a földművelésügyit a belügyivel cserélte fel. Ebben azonban döntően az játszott közre, hogy ő a kisgazdapárt számára elfogadhatóbbnak tűnt, mint az energikusabb és jobb szervező hírében álló Rajk László, akit a kommunista párt eredetileg javasolt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány „pártonkívüli” miniszterei tehát valamennyien kimaradtak a kormányból.

Sajátos módon a Tildy-kormány megalakulásának külföldi visszhangja jóval kedvezőbb volt a hazaiénál. Kisgazdapárti körökben egyébként amiatt elégedetlenkedtek, hogy nem sikerült a Belügyminisztériumot megszerezniük, sőt többen kifejezetten Tildyt tették felelőssé a belügyi tárca „elvesztéséért”. Az előbb említettekkel összhangban több állam (USA, Anglia, Jugoszlávia, Svédország, Törökország stb.) kormánya helyezte kilátásba a Tildy-kormány elismerését, de ezt az ígéretet 1945-ben egyedül az USA váltotta be. Ugyanakkor a Szovjetunió – még a nemzetgyűlési választások előtt, azok eredményétől függetlenül – október 15-én elsőként vette fel a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal.

A Tildy-kormány programja, legalábbis főbb vonásaiban, még a nemzetgyűlési választásokat megelőző pártközi tanácskozásokon kialakult. A kommunista párt a kormány programjába mindenekelőtt gazdasági és gazdaság-politikai követeléseket kívánt felvétetni, és a kormányon belül is azok következetes megvalósításáért szándékozott síkraszállni. Első helyen állott a dolgozók, s ezen belül a bányászok, a vasutasok és a nagyipari munkásság élelemmel és iparcikkekkel való ellátása. Majd ezt követte az értékálló pénz megteremtésének a követelése, az állami jövedelmek fokozásával és az állami kiadások lényeges csökkentésével, valamint a gazdagok erőteljes megadóztatásával. Fontos helyet foglalt el az MKP követelései sorában a földreform befejezése, valamint a bányák és az erőművek államosítása. Ugyanakkor a párt sürgette a reakció elleni harc fokozását és az államgépezet megtisztítását is a „leigazolt” jobboldali, fasiszta elemektől. November végén a kisgazdapárt – saját programja nem lévén – nagyrészt elfogadta, legalábbis formálisan, az MKP kormányprogram-javaslatait, amelyeket az SZDP és az NPP is támogattak. Az együttműködés látszata így biztosítva volt, a közös gyakorlati tevékenység, a program valóra váltása azonban már sokkal kevésbé. A politikai élet felszínén mutatkozó egység ugyanis mély és súlyos ellentéteket takart, s azok felszínre kerülése csak az alkalmon múlott. Ily módon a koalíciós kormány úgyszólván minden lépése egyúttal az egység megmaradásának és fenntartásának is a próbaköve volt.

A kisgazdapárt támogatását élvező tőkés körök aggodalommal vegyes ellenállással fogadták a kommunista párt, illetőleg most már a kormány gazdaság-politikai célkitűzéseit. Ez jutott kifejezésre abban is, hogy a kisgazdapárti vezetők tudomásul vették ugyan a szénbányák államosításának tervét, de a további államosításokat élesen ellenezték. A kötött gazdálkodás bevezetése elől viszont nem zárkóztak el, maguk is kívánatosnak tartották azt. A kisgazdapárt kötött gazdálkodási elképzelései persze nem a tőke gazdasági hadállásainak gyengítésére, hanem annak erősítésére irányultak. Ilyen érdekeket képviselt a kisgazdapárt természetesen az államhatalomban is.

A kommunista párt gazdaságpolitikájának kidolgozásával párhuzamosan, különösen a választások után, olyan külön állami szerv létrehozására törekedett, amely megfelelő hatáskörrel rendelkezik a kötött gazdálkodás bevezetése és a tőke korlátozása szempontjából. Az MKP ezt a szerepet a december közepén létrejött Gazdasági Főtanácsnak szánta. Ez a szerv nemcsak az Újjáépítési Minisztériumot és az Országos Gazdasági Tanácsot szorította perifériára, hanem az ahhoz fűzött kisgazdapárti s részben szociáldemokrata hegemonikus törekvéseket is. Emellett valóban kiemelkedő szerepet játszott a kötött gazdálkodás megvalósítása, majd a sorsdöntő „széncsata” sikeres megvívása, illetőleg a legnagyobb nehézipari üzemek állami kezelésbe vétele tekintetében. A Gazdasági Főtanácsnak azonban végső fokon a „formális” és „tényleges” hatalom birtoklása szempontjából is komoly jelentősége volt. Hiszen a kisgazdapártnak a törvényhozásban meglevő abszolút többsége ellenére a végrehajtó hatalomban valójában meg kellett elégednie a „kisebbség” szerepével.

Kisgazdapárti törekvések
az államhatalmi pozíciók
„arányosításra”
és kísérletek a földreform
jobboldali felülvizsgálatára
A kisgazdapárt az „arányosításért” folytatott harcával a törvényhozásban megszerzett többségéhez, illetőleg többségével a végrehajtó hatalomban – mindenekelőtt a rendőrségnél és a közigazgatásban – is megfelelő pozíciókhoz akart jutni, s így végső fokon fordulatot szeretett volna elérni a maga s ezen keresztül objektíve és részben szubjektíve is az egész jobboldal javára. Ez a jobboldal azonban meglehetősen sokszínű volt, így az „arányosításért” folytatott küzdelem sem korlátozódott egyszerűen a kisgazdapárti hatalmi pozíciók gyarapítására, hanem nyitánya lett egy általános kommunista- és baloldalellenes hullámnak, „rohamnak”, és kiterjedt a társadalmi és politikai élet minden területére. Az „arányosítási” akció ilyen jellege azonban csak részben felelt meg a kisgazdapárti vezetők, elsősorban Nagy Ferenc és csoportja elképzeléseinek. Hiszen a szélsőségesen jobboldali megnyilvánulások kompromittálták elképzeléseiket, lehetetlenné tették gyakorlatilag a polgári jobboldaltól való, még formális elhatárolódásukat is. S ez annál nyilvánvalóbban mutatkozott meg, minél nagyobb erőfeszítéseket tettek az „arányosítások” megvalósítása érdekében. A helyzetet tovább bonyolította az a körülmény, hogy az „arányosítást” célzó akciók körén túllépő jobboldali „roham” célpontjává vált a földreform is, a népi demokratikus rendszer eddigi kétségtelenül legnagyobb vívmánya.

A földreform jobboldali felülvizsgálatára irányuló törekvések már a nemzetgyűlési választások előtt nyíltan jelentkeztek. A földek visszaszerzésére indított akciók fő formái a földbirtokrendező szervekhez és bíróságokhoz benyújtott fellebbezések voltak, de esetenként az is előfordult, hogy a régi birtokosok kényszert alkalmaztak és erőszakkal űzték el földjeikről az újgazdákat. Ugyanakkor a földreform végrehajtása körüli bizonytalanságra utalt az a tény is, hogy 1946. január elejéig a megyei földbirtokrendező tanácsok mindössze 1700 községben, vagyis az ország lakott településeinek mintegy felében hagyták csak jóvá a földigénylő bizottságok döntéseit.

A földreform végrehajtása körüli viták azonban nem egyszerűen a régi nagybirtokosok és a parasztság ellentétének formájában jelentkeztek, hanem sok helyen a parasztság különböző rétegeinek egymás elleni küzdelmében. A rendelet végrehajtása során ugyanis a földigénylők több helyen a gazdagparasztok mentesített földjeibe is „belehasítottak”. Az 1945 nyarán meginduló telepítések az ún. sváb földekre tovább növelték falun a parasztság különböző rétegei közti ellentéteket, sőt a szociális ellentétek így már nemzetiségi színezetet is kaptak. A közös és ellentétes érdekek 1945-1946 fordulóján gyakran összefonódtak a magyar faluban, s olykor a valóságos érdekek torzulva jelentkeztek a parasztság különböző rétegeinek a tudatában. A sokrétű és összetett problémák „gerincét” azonban mindenesetre a földosztás jelentette a valóságban is, az emberek tudatában is.

A kisgazdapárt kezdettől fogva a földreform végrehajtását sérelmezők oldalára állt. Az FKGP ilyen magatartása részben azzal függött össze, hogy a „sérelmezők” többségükben a párt tagjai vagy hívei voltak. A kisgazdapárt szerepét ebben a kérdésben az is növelte, hogy a földművelésügyi tárca élén Kovács Béla, a párt főtitkára állt. Kovács Béla – miközben a Földművelésügyi Minisztériumban és intézményeiben igyekezett gyengíteni a kommunista párt pozícióit – elvetette Donáth Ferenc államtitkárnak a földreform gyors befejezését célzó rendelettervezetét és a kisgazdapárti Kerék Mihályt bízta meg az új tervezet kidolgozásával. A Kerék-féle tervezet azt irányozta elő, hogy minden 1000 kat. holdon aluli úri birtokosnak 100 holdat hagyjanak meg, illetőleg ennyit kell visszaadni. Még olyan esetekben is szükségesnek tartotta a családról való „gondoskodást”, ha a tulajdonos népellenességét jogerősen megállapították. A tervezetnek az újgazdák szempontjából az volt a legsúlyosabb kitétele, hogy amíg jogerős határozat nincs, addig a földigénylő a kiosztott ingatlant csak mint „haszonbérlő” művelheti. A tervezet tehát a jogvédelem címén valójában a jogbizonytalanságot kívánta előidézni az újonnan földhöz juttatott százezrekben, azzal a céllal, hogy a paraszti elbizonytalanodás légkörében lehessen végrehajtani a földreform jobboldali jellegű felülvizsgálatát.

A kommunista párt a nemzetgyűlési választások után igen határozottan felvetette az újgazdák alapvető érdekeinek a megvédését. Ezzel összefüggésben szállt síkra a telekkönyvezési munkálatok meggyorsításáért és mielőbbi befejezéséért. A kommunista pártot e kérdésben egyedül a parasztpárt támogatta kezdettől fogva. A baloldal összefogását az a körülmény hátráltatta, hogy a Szociáldemokrata Párt hosszú ideig nem tudta kiheverni a nemzetgyűlési választásokon való várakozás alatti szereplését és a belügyi tárca „elvesztését”. A kudarc miatt a párt jobboldala a kommunistákkal együttműködő baloldali vezetőket hibáztatta. 1946 elején, az üzemi bizottsági választások alkalmával, a két munkáspárt együttműködése újabb erőpróba előtt állt. A kommunista párt közös listával és paritásos alapon kívánta az üb-választásokat lebonyolítani. Ezzel szemben a jobboldali szociáldemokraták ezúttal is a külön lista mellett kardoskodtak. Sőt, Peyer Károly ebben a kérdésben odáig ment el, hogy nyíltan meghirdette az SZDP „új” orientációjának szükségességét, konkrétan a kommunista párttól való elhatárolódást és a kisgazdapárti centrumhoz való közeledést, illetőleg a vele való összefogást. S amikor január második felében Peyer már egyenesen a Szociáldemokrata Párt kettészakítására vette az irányt, a baloldali vezetők megelégedtek a hajdani főtitkárnak – a pártból történő kizárása helyett – a politikai életből való „kivonásával”.

A köztársaság megteremtése
és a Nagy Ferenc-kormány
megalakulása
A köztársasági államforma megteremtésének időszerűségét a Szociáldemokrata Párt vetette fel elsőként a koalíciós pártok közül, közvetlenül a nemzetgyűlési választások után. Ezt a véleményét megismételte a Tildy-kormány programjának parlamenti vitája során. Az SZDP javaslatát a kommunista párt elvileg azonnal a magáévá tette, de az időpontot illetően egyelőre nem nyilatkozott. Hasonlóan kedvező visszhangra talált a köztársaság gondolata a koalíción kívüli Magyar Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt körében is. 1945 végén és 1946 elején, a Veres Péter vezetése alatt álló Nemzeti Parasztpárt hivatalos megnyilatkozását követően, Dobi István és Tildy Zoltán is állást foglalt „egyénileg” a köztársasági államforma mellett. Végül, hosszas aggályoskodások és párton belüli viták után, a kisgazdapárti centrum, illetőleg Nagy Ferenc is tudomásul vette a köztársaság megteremtésének napirendre tűzését. Mindez azt jelentette, hogy a legitimista körök – élükön Mindszenty hercegprímással – gyakorlatilag már akkor elszigetelődtek, mielőtt még a nemzetgyűlés véglegesen döntött volna az államforma kérdésében.

A köztársasági törvényjavaslat kidolgozásával párhuzamosan a pártok figyelme egyre inkább a lehetséges elnökjelölt személyére összpontosult. A koalíciós pártok közül különösen a Szociáldemokrata Párt és a többségi kisgazdapárt vezetőit foglalkoztatta legtöbbet ez a kérdés. A Szociáldemokrata Pártban sokan támogatták Károlyi Mihály jelölését, és hozzájuk csatlakozott a Magyar Radikális Párt is. Károlyi jelölésének azonban nem volt realitása, mivel a kisgazdapárt a baloldali szociáldemokratákhoz és a kommunistákhoz politikailag akkor már közelebb álló politikust nem fogadta volna el. A kisgazdapárt, amely a köztársaság kikiáltását is csak nehezen vette tudomásul, mindenképpen saját jelöltjét kívánta köztársasági elnöknek. A párton belül gyakorlatilag két politikusnak volt komoly esélye a köztársasági elnökségre: Tildy Zoltánnak és Nagy Ferencnek. Az utóbbi esélyeit növelni látszott, hogy a pártban valójában ő rendelkezett többséggel, s a jobboldali körök is – beleértve Mindszentyt és az egész katolikus klérust – őt támogatták. Ugyanakkor mind a baloldali pártok, mind a szövetséges nagyhatalmak szempontjából Tildy Zoltán mutatkozott posszibilisebb jelöltnek. Ilyen körülmények között Nagy Ferencnek is tudomásul kellett vennie Tildy jelölését. Sőt, különböző okokból ennél többre is vállalkozott, a képviselői értekezleten ugyanis maga javasolta Tildy Zoltánt a kisgazdapárt köztársasági elnökjelöltjének.

A nemzetgyűlés közjogi és alkotmányjogi bizottsága január 28-án tárgyalta meg a köztársasági törvényjavaslatot, majd a következő napon a parlamentben Sulyok Dezső terjesztette elő a bizottság jelentését. Egyetlen képviselő, a „pártonkívüli” Slachta Margit vállalkozott arra, hogy a nemzetgyűlésben a királyságot nyíltan védelmébe vegye. Slachta legitimista tüntetés számba menő felszólalása után a nemzetgyűlés a törvényjavaslatot elfogadta. Január 31-én a nemzetgyűlés elnöke a Magyarország államformájáról szóló törvényt mint az 1946: 1. törvénycikket „kihirdetettnek” nyilvánította, és 1946. február 1-én a nemzetgyűlés Tildy Zoltánt közfelkiáltással megválasztotta a Magyar Köztársaság elnökének.

A köztársaság kikiáltása a baloldali erők jobboldal elleni küzdelmének, s egyben a népi demokratikus államiság kiépítésének is kiemelkedő állomása volt. A legitimizmus magyarországi hívei súlyos vereséget szenvedtek, és ebben a kérdésben teljesen elszigetelődtek. A köztársaság megteremtésében megnyilvánult egység kétségtelenül kedvező hatással volt a baloldal összefogására. A saját erejükbe vetett hitet növelte azokban a munkás-paraszt tömegekben is, amelyek az országban jelentkezett jobboldali „rohamot” már nem sokáig szemlélhették tétlenül életbevágó érdekeik súlyos veszélyeztetése nélkül.

A nemzetgyűlés politikai bizottsága 1946. február 4-én döntött az új miniszterelnök személyét illetően. Erre a tisztségre Nagy Ferencet jelölte. Kinevezésével, a kormánypolitika folytonosságának látszólag zökkenőmentes biztosítása ellenére, a koalíción belüli együttműködés lehetőségei és feltételei még a korábbinál is problematikusabbakká váltak.

Nagy Ferenc nemzetgyűlési programbeszédében a gazdasági problémák megoldását, s köztük is elsősorban a pénzromlás, az infláció megszüntetését jelölte meg a legbonyolultabb feladatnak. A gazdasági helyzet konszolidálásával összefüggésben állást foglalt a közigazgatás „leépítése” mellett is. Az újjáépítés konkrét feladatairól szólva utalt arra, hogy a kormány egyfelől a függetlenségi front államosítási programjának elvi álláspontján áll, másfelől a gazdasági és pénzügyi problémák megoldása érdekében „összefüggő és egységes” tervet szándékozik kidolgozni. A mezőgazdasággal és a parasztság gondjaival kapcsolatosan, a földreform befejezését is beleértve, ugyanakkor a Tildy-kormány korábbi álláspontjára helyezkedett. A vitában a kommunista párt a földreform ellen megindult támadásoknak a kormány részéről történő erélyes visszautasítását sürgette, valamint gyakorlati rendszabályokat, megfelelő intézkedéseket követelt az újbirtokosok védelmére. A baloldali pártok a földreform vívmányainak megvédése mellett a közigazgatás megtisztításának az ügyében is egységesen léptek fel. A három baloldali pártban igen erőteljes visszhangot váltott ki a „katolikus hívők” február 10-i budapesti köztársaságellenes tüntetése, amelynek nyitányát Mindszenty József kifejezetten jobboldali hangvételű templomi beszéde jelentette.

A kialakult helyzetben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy kormányzati úton, vagyis „felülről”, egymagában nem lehet a kormányprogram végrehajtását biztosítani, még kevésbé a kibontakozott jobboldali „rohamot” visszaszorítani. Döntően a kiosztott földek megvédését célzó vidéki, paraszti megmozdulások és a rendkívül súlyos gazdasági helyzet, valamint a legkülönbözőbb formában jelentkező jobboldali politikai törekvések miatt elégedetlen munkásság egyre szélesedő és határozottabb tömegtiltakozásai pedig már szinte követelték is a dolgozók tömegerejének igénybevételét a baloldal részéről. A kormányra „alulról” gyakorolt nyomás módszerének és eszközének alkalmazását a kommunista párt szempontjából megkönnyítette az a körülmény is, hogy a budapesti és a megyei, majd az azokat követő járási és városi pártkonferenciák mintegy előkészítették a párt alsóbb szerveit, helyi szervezeteit a tömegmozgalom irányítására és vezetésére. De a mind gyakoribbá váló tömegmegmozdulások maguk is sürgették a kommunista párt s általában a baloldali pártok mielőbbi állásfoglalását.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!