Küzdelem az alapok lerakásáért 1948-1956
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az építés nemzetközi
feltételei az 1940-es évek végén
és az 1950-es évek elején
1947-1948 folyamán a közép- és délkelet-európai népi demokratikus országokban a burzsoázia lényegében mindenütt kiszorult a hatalomból. A szocializmus nemzetközi előretörésére az imperializmus heves támadásokkal válaszolt. Egymást követték a szocialista világ visszaszorítására irányuló diplomáciai, politikai, gazdasági és katonai lépések. Az imperialista hatalmak – az Egyesült Államok vezetésével – új szövetségi rendszert építettek ki, majd hozzáláttak a katonai tömbök kialakításához is. Mindezzel valóságos frontvonalat húztak a szocialista és az imperialista világ államai közé.

A Truman-elv és a Marshall-terv eszméjéből táplálkozó imperialista hidegháborús politika, mindenekelőtt a német kérdés háború utáni rendezése kapcsán, Európában idézett elő rendkívüli feszültséget. A társadalmi változások lehetőségét is magában hordozó keletnémet fejlődéstől félő amerikai vezetők ugyanis 1946 őszétől szakítottak a Potsdamban elhatározott egységes Németország megteremtésének célkitűzésével. J. F. Byrnes amerikai külügyminiszter szeptember 6-i stuttgarti beszédében határozottan szembefordult a Ruhr- és Rajna-vidék közös nemzetközi ellenőrzésének gondolatával. Sőt, december 2-án az USA és Anglia – megszállási övezeteik gazdasági egyesítésével (Bizónia) – már konkrét lépéseket is tettek a szóban forgó területek feletti ellenőrzés megszerzése érdekében. Ez a körülmény eleve kizárta, hogy a Külügyminiszterek Tanácsának moszkvai ülésszakán (1947. március 10.-április 24.) közös álláspont alakulhasson ki a német béke kérdésében. 1947 májusában az USA nyilvánosságra hozta tervezetét az angol-amerikai zónában egyoldalúan végrehajtandó pénzügyi reformra vonatkozóan, s ezzel egyidejűleg kezdeményezte Németország francia övezetének Bizóniához kapcsolódását is. A Külügyminiszterek Tanácsának londoni ülésszakán (1947. november 25.-december 15.) a nyugati hatalmak képviselői – bár Molotov ismételten javasolta Németország gazdasági egységének helyreállítását, a központi német kormány megalakítását és a négyhatalmi békeszerződés tervezetének két hónapon belüli elkészítését – nemcsak kitértek e kérdések konkrét megvitatása elől, hanem egyszerűen megszakították a tárgyalásokat és újabb időpontot sem jelöltek ki azok folytatására.

A nyugati szövetséges hatalmak külügyminiszterei 1948. február 23-tól Londonban folytattak megbeszéléseket az amerikai-angol-francia övezeteknek a Marshall-tervbe való bevonásáról, valamint háromhatalmi Ruhr-bizottság felállításáról és külön nyugatnémet alkotmányozó gyűlés összehívásáról. Szokolovszkij marsall, a szovjet megszálló erők főparancsnoka a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács március 20-i berlini ülésén – amelyet az új valuta bevezetésével kapcsolatos kérdések tisztázása céljából hívtak össze – kért információt a londoni tárgyalásokról, de miután ezt a nyugati partnerek megtagadták, a szovjet delegátus elhagyta az ülést. Ezzel az NSZET működése gyakorlatilag megszűnt. A nyugati szövetségesek a június 1-i londoni különtanácskozásukon – a Benelux államokkal egyetértésben – elfogadták a nyugatnémet állam létrehozásának tervét, június 18-án pedig egyoldalú pénzreformot hajtottak végre. A szovjet megszálló hatóságok – hogy elkerüljék az átváltási spekulációval járó veszteségeket – lebélyegezték a márkát, ellenőrzésük alá vonták a vasúti szállítást, megtiltották a szovjet és a többi zóna közötti utasforgalmat. Így a nyugati zónák és a keleti övezet szívében fekvő Nyugat-Berlin között megszakadt az összeköttetés. A nyugati hatalmak erre június 23-án kiterjesztették a pénzreformot Nyugat-Berlinre is, s ellenblokádot léptettek életbe. Majd június 28-án létrehozták a berlini „légihidat”. Az USA szeptemberben az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitte a berlini kérdést. A Biztonsági Tanács nem állandó tagjai október 22-én, egyhónapi tárgyalás után, közös javaslatot terjesztettek elő, de ez – Sztálin korábbi javaslatával ellentétben – nem irányozta elő a szovjet valuta egész Berlinben való bevezetését, hanem kizárólag csak a blokád felfüggesztéséről szólt. Visinszkij szovjet delegátus az indítványt természetesen megvétózta.

Az USA már 1948 tavaszán-nyarán, a berlini válság által teremtett forró nemzetközi légkörben, kísérletet tett egy kommunistaellenes katonai tömb megalakítására. Ehhez a „jogi alapot” a szenátus által 1948. június 14-én elfogadott A. Vandenberg-féle törvényjavaslat szolgáltatta, amely felhatalmazta a kormányt, hogy vegyen részt – az ENSZ alapokmányában foglalt feltételek mellett – „regionális és más kollektív egyezmények létrehozásában az egyéni és kollektív önvédelem végett”, illetőleg csatlakozzék „olyan regionális és más egyezményekhez, amelyek hatásos önsegélyen, valamint kölcsönös segítségen alapulnak s érintik az Egyesült Államok nemzetbiztonságát”. A katonai együttműködés tényleges alapját viszont az amerikai támogatással életre hívott Nyugat-európai Unió, vagyis a március 17-i brüsszeli paktum teremtette meg, amelyet Anglia, Franciaország és a Benelux államok kötöttek egymással, formailag a német agresszió esetleges megújulásával szembeni védekezés indokával. 1948 júliusában az USA, Kanada és a brüsszeli paktum öt tagállamának képviselői értekezletet tartottak egy északatlanti védelmi közösség felállításáról. Az 1949. január közepéig elhúzódó tanácskozásokba később még Dániát, Norvégiát, Izlandot, Olaszországot és Portugáliát is bevonták. A megállapodásokat rögzítő szerződést 1949. április 4-én Washingtonban írta alá a fentebb említett 12 ország képviselője. A NATO megalakítása kétségtelenné tette, hogy az – atommonopóliumra, illetőleg az ebből származó katonai erőfölény tudatára épített – amerikai külpolitika, célkitűzéseit tekintve, új szakaszhoz érkezett. Arról tanúskodott, hogy a feltartóztatás doktrínája – amely 1947. márciusi-júniusi meghirdetése óta elsősorban politikai és gazdasági hadviselést jelentett – a jövőre vonatkozóan a katonai szempontokat helyezi előtérbe. Az előbbieket támasztja alá egyébként a Földközi-tenger, Délkelet-Ázsia és a Csendes-óceán térségében tervezett egyezmények sorozata, valamint a Szovjetunió bekerítését célzó légi és tengeri támaszpontok hálózatának kiépítése is. Az USA kül- és katona- politikája tehát – idomulva a már 1946 óta atomcsapással fenyegetőzők követeléseihez – a Szovjetunió, a szocialista országok elleni háborús fenyegetések időszakába lépett, felidézve egy esetleges világháború kitörésének a rémét is.

1949 elején a Szovjetunió számolt az imperialista szervezkedés veszélyeivel. Úgy ítélte meg az észak-atlanti katonai szerződést, hogy az „az új imperialista háború egyenes, közvetlen előkészítésének eszköze”. E felismeréssel összhangban a szovjet kormány azonnal diplomáciai lépéseket tett a német kérdés kapcsán kialakult nemzetközi feszültség enyhítésére. Másfelől pedig – a második világháborús előkészületek mulasztásainak rossz emlékű tapasztalataitól is kísértve – tevékenységének középpontjába állította a fegyveres erő és a stratégiai biztonság növelésének ügyét.

Ph. C. Jessup amerikai és J. A. Malik szovjet ENSZ-megbízottak 1949. február 15. és április 10. között folytatott nem hivatalos megbeszéléseiken abban állapodtak meg, hogy május 12-én egyidejűleg felfüggesztik a blokádot és az ellenblokádot, s május 23-ra Párizsba összehívják a Külügyminiszterek Tanácsát. A külügyminiszterek értekezletén szovjet részről Visinszkij vett részt, aki időközben Molotovot váltotta fel a külügyminiszteri székben. A külügyminiszterek azonban ezúttal sem tudtak megegyezésre jutni Németország gazdasági és politikai egységének kérdésében. A tanácskozások sikertelensége lényegében abból fakadt, hogy ekkorra már, a külön pénznem bevezetésével, befejezett ténnyé vált Németország és Berlin „kettészakadása”. Sőt, 1948 novemberében Berlin két részében, 1949 májusában először Trizóniában, majd a keleti övezetben saját alkotmányt fogadtak el. A nyugati hatalmak mereven ragaszkodtak ezekhez az általuk előidézett állapotokhoz, s nem fogadták el Visinszkijnek a német egység helyreállítására, a békeszerződés megkötésére tett javaslatait.

A szovjet kormány – a nemzetközi enyhülést szolgáló diplomáciai lépéseivel párhuzamosan – élénk tevékenységet fejtett ki stratégiai biztonsága fokozása érdekében is. 1949. február 5-én jegyzéket intézett – a Szovjetunió skandináviai határán fekvő és a NATO belépési meghívóját elfogadó – Norvégiához, amelyben megnemtámadási szerződést ajánlott neki. A március3-i norvég válaszjegyzék azonban egyértelműen elutasító volt. Március 7-én pedig az ankarai szovjet nagykövet a török külügyminisztériumhoz fordult kérdéssel a készülő földközi-tengeri egyezménnyel kapcsolatban. A válasz ezúttal az volt, hogy a paktum kizárólag „védelmi” jellegű, és idővel Törökország is csatlakozni szándékozik hozzá.

Ilyen körülmények között a Szovjetuniónak és a népi demokratikus országoknak – a NATO létrejöttével konkrét formát öltő háborús fenyegetések elhárítására – feltétlenül fokozniok kellett katonai potenciáljukat és koordinálni védelmi erőfeszítéseiket. Ezért emelték népgazdasági terveik előirányzatait és módosították azok arányait a felhalmozás, különösen a nehézipari beruházások javára. Ugyanakkor a kommunista pártok szerte a világon mozgósították a dolgozó tömegeket a béke megóvásáért. 1949 áprilisában Párizsban, illetőleg Prágában összeült az első béke-világkongresszus, amely a népekhez intézett felhívásában állást foglalt az atomfegyver betiltása, a nagyhatalmak fegyveres erőinek és hadikiadásainak csökkentése, a háborús propaganda beszüntetése mellett, az új világháború veszélyének az elhárítása érdekében. A béke-világkongresszus elhatározta továbbá azt is, hogy követeléseit háborúellenes tüntetésekkel, petíciók benyújtásával és aláírásgyűjtésekkel támasztja alá.

1949 második felében korszakos jelentőségű változások következtek be a világpolitikában, a két világrendszer erőviszonyainak alakulása szempontjából. Több évtizedes küzdelem után a kínai nép megdöntötte a Kuomintang-rendszert. A Kínai Népköztársaság létrejötte hatalmas mértékben megnövelte a szocialista világ gazdasági és katonai erejét. Ezzel szemben az USA elvesztette azokat a legfontosabb délkelet-ázsiai stratégiai pozíciókat, amelyek kulcspontját képezték a Szovjetunió bekerítésére irányuló terveinek. Augusztus végén kísérleti atomrobbantást hajtottak végre a Szovjetunióban. A váratlan hír nagy riadalmat keltett az imperializmus politikai és katonai vezető köreiben, miután úgy számoltak, hogy 1954-nél, de legjobb esetben is 1952-nél korábban nem készül el a szovjet atombomba. Az amerikaiakéval egyenértékű megsemmisítő fegyver elkészítése szintén jelentősen módosította a katonai erőviszonyokat. „A Szovjetunió azáltal, hogy véget vetett monopolhelyzetünknek – állapította meg akkoriban Dulles, a későbbi külügyminiszter -, gyökeresen a maga javára változtatta meg a stratégiai helyzetet. Az Egyesült Államoknak azt a képességét, hogy atombombákat tud dobni Oroszországra, most jelentős mértékben semlegesíti Oroszországnak az a képessége, hogy atombombákat tud dobni az Egyesült Államokra és Nyugat-Európára.”

Truman elnök 1950. január 31-én elrendelte az atombombánál összehasonlíthatatlanul pusztítóbb hatású hidrogénbomba előállítását. Az amerikai kormány tehát a szovjet atomrobbantás után szinte nyomban megindította a hajszát a „szuperbomba” mielőbbi birtoklásáért, ugyanakkor elzárkózott az atomellenőrzésre, az atombombák megsemmisítésére, az atomfegyver-kísérletek felfüggesztésére vonatkozó szovjet javaslatok megtárgyalása elől. Ezekután a Szovjetuniónak, a szocialista világrendszer biztonsága érdekében, természetesen vállalnia kellett a kihívást, a hatalmas anyagi áldozatokkal járó nukleáris fegyverkezési versenyt.

Az amerikai külpolitika – a katonai erőfölény visszaállításának féktelen igyekezete mellett – erőltetett ütemben folytatta a német kérdés egyoldalú lezárását célzó diplomáciai hadjáratát is. Angliával és Franciaországgal együtt – miután 1949 májusában elhárították a Szovjetuniónak az egységes német állam megteremtésére irányuló erőfeszítéseit – szeptember 7-én lehetővé tették, hogy övezeteik területén megalakuljon a nyugatnémet szövetségi gyűlés s létrejöjjön a Német Szövetségi Köztársaság. Ezzel Németország kettészakítása befejeződött és Nyugat-Németország az európai feszültség gócpontjává vált. Válaszul október 7-én a Német Néptanács kikiáltotta a Német Demokratikus Köztársaságot, és a szovjet katonai közigazgatás átadta funkcióit a megalakuló munkás-paraszt kormánynak.

Az USA, miután életre hívta a tőkés német államot, arra törekedett, hogy politikailag egyenjogúsítsa, gazdaságilag talpra állítsa és bevonja a nyugat „védelmi rendszeré”-be. A három nyugati külügyminiszter 1949. november 9-11-én Párizsban elvileg megegyezett abban, hogy a Német Szövetségi Köztársaságot rövid időn belül bekapcsolják a nyugat-európai gazdasági együttműködésbe, valamint a katonai szövetségek rendszerébe. Első lépésként november 24-én Bonnban egyezményt írtak alá, amelynek értelmében 1950 elején az NSZK tagja lesz a mindössze egy éve létező Európa Tanácsnak. Majd május 13-án R. Schuman francia külügyminiszter javasolta, hogy helyezzék közös irányítás alá – a NATO európai hadiipari bázisának megteremtése céljából – Franciaország és az NSZK, valamint a hozzájuk csatlakozó tőkés országok szén- és acéltermelését. A gazdasági integrációs kezdeményezés megvalósítására 1951. április 18-án került sor, amikor Franciaország, az NSZK, Olaszország és a Benelux államok létrehozták az Európai Szén- és Acélközösséget (MONTÁNUNIÓ). Az alapító szerződés a vas- és acélipart kivette a tagállamok nemzeti szuverenitása alól, s egy államközi szuperkartell kezébe adta. A tőkés Németország remilitarizálása is rendkívül gyorsan, de a politikai és gazdasági „egyenjogúsításánál” kisebb lépésekben haladt előre, mert ebben a kérdésben – főleg Franciaország vonakodása miatt – a szövetségesek között sem volt teljes az egyetértés. 1950. szeptember 16-án a NATO Tanács 5., New York-i ülésszaka már lehetségesnek tartotta, hogy „Európa szabadságának védelmében a németek is részt vegyenek egy nemzetközi hadseregben”.

A Szovjetunió és a népi demokratikus országok a rendkívül veszélyes imperialista manőver láttán 1950. október 21-22-én a külügyminiszterek részvételével Prágában tanácskozást tartottak, amelyen javasolták, hogy a négy nagyhatalom külügyminiszterei üljenek össze a német kérdés rendezésére. A NATO Tanácsa december 18-án, 6., brüsszeli ülésszakán azonban figyelmen kívül hagyta a szocialista államok felhívását, mert arra hatalmazta fel a megszálló hatalmak nyugat-németországi főbiztosait, hogy „vizsgálják felül a megszállási statútumot és tanulmányozzák, hogyan lehetne bevonni Nyugat-Németországot az európai védelmi rendszerbe”.

A német militarizmus feltámasztásának szervezeti formáit keresve a francia kormány továbbra is ellenezte az önálló német hadsereget. Ezért Pleven francia hadügyminiszter még október 25-én áthidaló – és a nemzetgyűlés által is jóváhagyott – javaslatot terjesztett elő. Azt indítványozta, hogy ne különálló német hadsereget állítsanak fel, hanem a német csapatokat olvasszák bele, szétosztva, egy „európai hadsereg”-be. Plevennek az Európai Védelmi Közösség felállítására vonatkozó tervét a Párizsban ülésező „európai védelmi konferencia” 1951 július végén elfogadta. Az USA és Anglia – miután az NSZK-nak a NATO-hoz való közvetlen csatlakozása egyelőre nem bizonyult járhatónak – szintén támogatásukról biztosították az Európai Védelmi Közösség eszméjét, illetőleg a fenti megoldást.

Még javában folytak az EVK létrehozásával kapcsolatos tanácskozások, amikor a Szovjetunió többszöri sürgetésére 1951. március 5-én Párizsban mégiscsak tárgyalóasztalhoz ültek a négy nagyhatalom képviselői. Itt – a prágai állásfoglalásnak megfelelően – a szovjet fél azt követelte, hogy Nyugat-Németország újrafelfegyverzését azonnal szüntessék meg, kössék meg a német békeszerződést, vonják vissza a megszálló csapatokat Németországból, és a két német állam képviselőiből álló paritásos Német Alkotmányozó Tanács tegyen kezdeményező lépéseket az egységes német kormány megalakítására. Az eredménytelenül végződött tárgyalásokat követően az EVK létrehozásának és Nyugat-Németország újrafelfegyverzésének terve a megvalósulás stádiumába jutott. Ezért 1952. március 10-én a szovjet kormány a nyugati nagyhatalmakhoz intézett jegyzékében sürgette a német békeszerződés megkötését. Eszerint Németország egységes, egyenrangú európai állam lenne, élén össznémet kormánnyal; minden külföldi fegyveres erőt kivonnának területéről; felmondana minden katonai szerződést, amit a két különálló német állam kötött; saját fegyveres erőt állíthatna fel, de nem léphetne szövetségre volt ellenfeleivel. Április 9-én az előbbieket a Szovjetunió még azzal egészítette ki, hogy indítványozta: tartsanak szabad választásokat egész Németországban, négyoldalú bizottsági ellenőrzés mellett.

A nyugati nagyhatalmak – az NSZK kormányával egyetértésben – elutasították a szovjet javaslatokat. Sőt, 1952. május 26-án aláírták a bonni szerződést, amely megszüntette a Németországgal fennálló hadiállapotot és gyakorlatilag elismerte az NSZK jogegyenlőségét. Másnap pedig Franciaország, Olaszország, Nyugat-Németország és a Benelux államok külügyminiszterei Párizsban jóváhagyták az EVK megalakításáról – 50 évre – szóló szerződést, amelyben lemondtak saját, önálló véderejükről és azt, mint „Európai Hadsereg”-et, a NATO főparancsnoksága alá rendelték. (A szerződés azonban nem léphetett életbe, mert a francia nemzetgyűlés 1954. augusztus 31-én megtagadta ratifikálását.) Válaszul a Szovjetunió hozzájárult ahhoz, hogy a Német Demokratikus Köztársaság megalakítsa fegyveres erőit, egyelőre önkéntes rendfenntartó alakulatok formájában. De a szovjet kormány még 1952 augusztusában ismételten javasolta a négyhatalmi értekezlet összehívását a német kérdés megoldására. Az Egyesült Államok és szövetségesei azonban 1954 januárjáig makacsul kitértek a tárgyalások elől.

Ezekben az években egyébként más nemzetközi kérdésekben is a Truman-elv szelleme érvényesült az amerikai-angol magatartásban. 1951. szeptember8-án a nyugati hatalmak különbéke-szerződést kötöttek Japánnal, és az USA kétoldalú szerződés alapján biztosította további katonai jelenlétét ebben az országban. Egy héttel korábban, pontosabban augusztus 30-án az USA a Fülöp-szigetekkel kötött katonai szerződést, illetőleg szeptember 1-én a NATO-hoz hasonló katonai tömböt hozott létre a Távol-Keleten, a Csendes-óceáni Biztonsági Szerződést, Ausztrália és Új-Zéland részvételével. Októberben pedig Törökországot és Görögországot is felvették a NATO-ba. A legsúlyosabb nemzetközi konfliktust azonban kétségtelenül a koreai polgárháborúba való beavatkozásával idézte elő az Egyesült Államok.

A népi Korea megalakításában részt vevő 71 különböző irányzatú politikai párt és társadalmi szervezet 1949 júniusában Egységes Demokratikus Hazafias Frontba tömörült és meghirdette az ország békés egyesítésének programját. 1950. június 19-én a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság népgyűlésének elnöksége javaslatot tett a két állam nemzetgyűlésének – egész Korea egységes törvényhozó testületévé történő – egyesítésére.

Dél-Koreában alig három héttel korábban – a demokrácia látszatát fenntartani igyekvő amerikaiak nyomására – tartottak választásokat, amelyen Li Szin Man és hívei vereséget szenvedtek, és az ellenzéki pártok jutottak többségre a parlamentben. A Li Szin Man-féle szélsőségesen reakciós csoport egy Észak elleni invázióval szándékozott megmenteni az uralmát. Ehhez az USA-tól is bátorítást kaptak, Dulles külügyi tanácsadó és MacArthur távolkeleti katonai főparancsnok révén.

A dél-koreai hadsereg – Li Szin Mán több hónapos inváziós fenyegetőzése után – június 25-én betört a Koreai NDK területére. A népi hadsereg alakulatai azonban nemcsak megállították az agresszorokat, hanem gyors, erőteljes ellentámadásba mentek át. Amikor az észak-koreai egységek átlépték a 38. szélességi kört, Truman azonnal elhatározta a katonai beavatkozást. A sietős döntésben nem kis szerepe volt annak a több éves tendenciózus hírverésnek, miszerint egy „szovjet támadás” állítólagos veszélye fenyegeti a „szabad világot”. Ezzel a koholmánnyal ijesztgették és mérgezték a nyugati közvéleményt, csakhogy megfelelő háborús légkört teremtsenek és ideológiailag is előkészítsék a háborút. Az amerikai elnök még a háború kirobbanása napján keresztülvitte, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa agresszióval vádolja meg a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot, és az USA ezen a „jogalapon” felhatalmazást kapott – „egyesített ENSZ-haderők” szervezésével palástolva – az észak-koreai hadsereg feltartóztatására. (Ezt a határozatot úgy tudta az Egyesült Államok elfogadtatni, hogy a vétójoggal rendelkező Szovjetunió 1950 januárjától nem vett részt a Biztonsági Tanács ülésein, tiltakozva a Kínai Népköztársaság ENSZ-tagsága napirendre tűzésének halogatása ellen, s hogy a Tajvanra szorult kuomintangisták bitorolják Kína ENSZ-jogait.) Június 27-én Truman elrendelte a légi és tengeri, három nappal később a szárazföldi csapatok bevetését is a dél-koreaiak oldalán, valamint parancsot adott Tajvan elfoglalására.

A Koreai NDK csapatai szeptemberre a puszani körzet kivételével majdnem egész Dél-Koreát felszabadították az intervenciós seregek megszállása alól. Az USA októberben nagy szárazföldi erőket vetett be és visszafoglalta az elvesztett területeket. Sőt, az amerikai katonaság a 38. szélességi kört is átlépte és Kína határai felé közeledett, illetőleg blokád alá vette a Koreával határos kínai partokat. Ekkor, 1950. október 25-én a Kínai Népköztársaság is beavatkozott a háborúba és 1951 elejére felszabadította a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság területét, valamint több helyen mélyen benyomult Dél-Koreába is. Az Egyesült Államokból és 16 más államból küldött – az ENSZ lobogójával álcázott – intervenciós seregeket súlyos vereség érte. Truman a visszavonulás legkínosabb perceiben egy 1950. november 30-ra összehívott sajtóértekezletén pendítette meg azt a gondolatot, hogy esetleg atombombát alkalmaznak Kína ellen. Ugyanakkor az amerikai kormány – a fegyverkezésre és a mozgósításra – olyan programot dolgozott ki, amelynek célja nemcsak a koreai háborúban való sikerek elérése volt, hanem egyszersmind az is, hogy előkészítsék az amerikai katonai körök akkori véleménye szerint 1953-ban vagy 1954-ben legvalószínűbb totális háborút.

A Szovjetunió és a népi demokratikus államok kezdettől fogva a koreai háború beszüntetése mellett foglaltak állást. A Szovjetunió már 1950. július 4-én felhívta az USA és más államok kormányait, hogy vonják ki csapataikat Koreából és Tajvanról. S amikor 1950 júliusában Nehru indítványozta, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa közreműködésével békés úton rendezzék a koreai kérdést, Sztálin nyilatkozatban csatlakozott az indiai miniszterelnök javaslatához.

1951 januárjától, a hadi helyzet korábbi gyors fordulatai után, lelassult a frontvonalak mozgása, állóháború alakult ki, ami az erőviszonyok kiegyenlítődését tükrözte. Nem járt sikerrel az amerikaiak januári ellentámadása, s így márciusra csak a 38. szélességi körig jutottak előre. Ilyen körülmények között szólította fel a kongresszus Trumant a kudarcba fulladt külpolitika felülvizsgálatára és a koreai tűzszünet elrendelésére. Az amerikai elnök azonban képtelen volt megtenni a békéhez vezető első lépéseket, mert mindenáron katonai győzelemmel akarta eldönteni a háború kimenetelét, nem vette tudomásul, hogy az egyetlen célravezető eszköz a békés megoldás. 1951 februárban az ENSZ Közgyűlése „agresszornak” minősítette a Kínai Népköztársaságot, majd három hónap múlva embargót léptettek életbe a vele való kereskedelemre is. Májusban az amerikai csapatok – nagy erőkkel – újabb támadást kezdtek a 38. körtől északra, de ez a próbálkozásuk is lényegében sikertelen maradt. Június végén a megoldatlan katonai helyzet, s még inkább az agresszív külpolitikával elégedetlen amerikai közvélemény nyomására az USA vezető körei és szövetségeseik beleegyeztek a tárgyalások felvételébe, amit a szovjet kormány már a háború kitörése, különösen pedig 1951. februárja óta állandóan sürgetett.

A fegyverszüneti tárgyalások július 10-én kezdődtek Keszongban, és két évig elhúzódtak. Az amerikaiak az erőpolitika pozíciójából diktálták egyoldalú feltételeiket, és nem voltak hajlandók az erőviszonyok reális számbavételén alapuló kompromisszumokra. Emiatt nem tudtak megállapodásra jutni a tűzszüneti vonal határában, a fegyverszünet végrehajtásának ellenőrzésében, a hadifogolycsere és az észak-koreai repülőterek kérdésében. Szeptember 19-től a tárgyalásokat Panmindzsonban folytatták, mert a megbeszélések semlegesnek nyilvánított területét az ENSZ-haderők többször megsértették. A tanácskozások idején a harci cselekmények tovább folytatódtak, az amerikaiak augusztusban, majd októberben újabb és újabb támadásokkal kísérleteztek, hogy kedvezőbb katonai helyzetből tárgyalhassanak. Ez zavarta, többször holtpontra juttatta a megbeszéléseket. Ezért a Szovjetunió 1952. január 3-án az ENSZ Közgyűlésén javasolta, hogy a Biztonsági Tanács, a külügyminiszterek részvételével, rendkívüli ülésen foglalkozzon a koreai fegyverszünet ügyével, amit az USA élesen visszautasított.

1952 novemberében a koreai béke helyreállításának programjával fellépő, köztársaságpárti Eisenhower tábornokot választották az Egyesült Államok elnökévé, aki azonban igen sokáig várt ígéretének beváltásával. Az új elnök ugyanis inkább csak kortesfogásnak szánta a koreai háború befejezésének jelszavát. Azok a békeszerető erők, amelyek hatalomra segítették Eisenhowert, továbbá az intervenciós koalíció gyors ütemű széthullása, a várt katonai győzelem elmaradása azonban tárgyalóasztalhoz kényszerítette az új amerikai vezetőket is. 1953. április 27-én kezdődtek meg a – még az előző év októberében megszakadt – fegyverszüneti tárgyalások, amelyeken az USA képviselői fokozatosan feladták a tűzszünet megkötését halogató taktikájukat. Ez Li Szin Man dél-koreai diktátor heves tiltakozását váltotta ki, aki mindvégig rendíthetetlenül ellenezte és szabotálta a fegyverszünetet. Azzal fenyegetőzött, hogy ha az Egyesült Államok, illetőleg az ENSZ-tagországok be is fejezik a háborút, ő tovább folytatja Korea egyesítéséig. Több hónapig tartott, amíg az amerikaiaknak sikerült lebeszélni Li Szin Mant erről, a saját rezsimje bukását jelentő öngyilkos tervről. 1953. július 27-én, háromévi és egyhónapi, hadüzenet nélkül folytatott háború után aláírták a fegyverszüneti megállapodást. Ezzel megszűnt a világháború veszélyét is magában rejtő távol-keleti háború, a legveszélyesebb tűzfészek.

A koreai egyezmény megszületésében jelentős szerepet játszott az a körülmény, hogy ekkor már átalakulóban voltak a nemzetközi katonai erőviszonyok. A koreai háború menete is megmutatta, hogy az amerikai erőfölényről szőtt elképzelések nagyrészt fikciók. A szocialista államok a rájuk kényszerített fegyverkezési versenyben – nagy erőfeszítéseik eredményeként – kedvezőbb pozíciókat vívtak ki. A hidrogénbomba előállításáért folyó versenyfutásban sem sikerült az amerikaiaknak számottevő előnyt szerezniük: az Egyesült Államok 1952. november 1-én, a Szovjetunió 1953. augusztus 12-én hajtotta végre az első termonukleáris robbantását. A Szovjetunió, megelőzve az amerikaiakat, már szállítható méretű fúziós bombával végezte a kísérletet, sőt a gyártás során más, viszonylag olcsóbb anyagokat használt fel. Az USA-nak csak 1954. március 1-én sikerült hasonló jellegű kísérletet végrehajtani.

Az erőviszonyoknak a szocializmus és a béke javára történő eltolódása alapján 1953-ban megkezdődött a világstratégia átértékelése mind a szocialista, mind a tőkés államokban. A szocialista külpolitika felismerte, hogy a megváltozott helyzet növeli a szocialista világ cselekvési lehetőségeit a szocialista forradalom előmozdítására és a világbéke egyidejű konszolidációjára. Ennek megfelelően a szovjet külpolitikában is – különösen Sztálin 1953. március 5-i halála után – megerősödött egy korábbinál rugalmasabb és aktívabb irányzat.

A tőkés nagyhatalmak ellentmondásosan reagáltak az erőviszonyok eltolódására. Az USA atommonopóliumra épített stratégiája megbukott, hiszen nem bírta az erő pozíciójából engedményekre kényszeríteni a Szovjetuniót, és a szocialista világrendszer növekedését sem tudta feltartóztatni. Ennek ellenére az amerikai uralkodó körök nem szakítottak agresszív elképzeléseikkel. A „feltartóztatás” elvét is azért vetették el, mert az szerintük túlságosan passzív stratégia, amely a szocializmusnak csak addigi határain való „megállítását” tervezi és a támadó hadműveleteket a tőkés világ „veszélyeztetett pontjai”-ra szűkíti. Ezért olyan offenzív politikát dolgoztak ki, amely már a szocialista világ visszaszorítására, illetőleg megsemmisítésére irányul. Ez a „felszabadítási” elv néven ismert politika fő vonásaiban az 1952-es választási kampány során körvonalazódott. Majd Eisenhower hatalomra jutása után proklamálták, és 1953 folyamán konkrét megfogalmazást is nyert a „tömeges megtorlás” katonai doktrínájában. Az USA az új katonapolitikai stratégia jegyében áttért a tömeges nukleáris csapásra alkalmas haderő kifejlesztésére, amelynek éveken keresztül nagy szerepe volt az enyhülés fékezésében. Az erőviszonyok eltolódásának újabb tényei hatására azonban az USA sem zárkózhatott el teljesen a realitások elől, és az 1950-es évek derekától fokozatosan rákényszerült a vitás nemzetközi kérdések tárgyalások útján való rendezésére.

A szocialista világ – a világháború „perspektívájában” gondolkodó imperialista hatalmak politikájára és magatartására – a társadalmi haladás útjára lépett országok szoros összefogásával, a nemzetközi kommunista mozgalom egységének fokozásával válaszolt. Az európai népi demokratikus országok egymás közötti viszonyának rendezése azonban korántsem volt könnyű feladat. A korábbi, hagyományos ellentétek (nemzetiségi és határviták) nem egy esetben komolyan késleltették az együttműködés, illetőleg az egység létrejöttét. A nyugati nagyhatalmak állandó beavatkozási kísérletei ezeknek az országoknak az életébe szintén nehezítették a szocialista államok külpolitikájának összehangolását. 1947-1948 folyamán lényegében valamennyi európai népi demokrácia kétoldalú szerződésre lépett egymással. Magyarország elsőként 1947. december 8-án Jugoszláviával kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. Ezt követte 1948. január 24-én a magyar-román, február 18-án a magyar-szovjet, június 18-án a magyar-lengyel, 1948. július 16-án pedig a magyar-bolgár és végül 1949. április 16-án – a csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság ügyének rendezése után – a magyar-csehszlovák barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény aláírása. Ezután a szocialista államok már azonos módon léptek fel a nemzetközi küzdőtéren, tiszteletben tartva azt a Tájékoztató Iroda által 1947 szeptemberében elfogadott elvet, hogy „a háború utáni korszak… fő feladatainak megoldásában a Szovjetuniót és külpolitikáját illeti vezető szerep”. De hasonlóan azonos módon foglaltak állást a népi demokratikus országok a belpolitika minden fő és számos részkérdésében is. Az összefogásnak ez a módja természetesen korlátokat szabott a nemzeti sajátosságok érvényesülésének, s visszafogta az egyes országok kommunista pártjainak önálló kezdeményezését, sőt az országépítő munkában szinte elkerülhetetlenül hibás és káros másolásokat, torzulásokat idézett elő.

A Jugoszláv Kommunisták Pártjának az egységről vallott felfogása eltért ettől a gyakorlattól, és a nézeteltérések 1948 nyarára súlyos feszültséghez, majd Jugoszláviának a többi szocialista országtól való eltávolodásához vezettek. A jugoszláv és a bolgár kommunisták már a felszabadító háború utolsó szakaszában (1944. november-1945. január) kísérletet tettek – elsősorban a két ország között sok bonyodalmat okozó macedón területek hovatartozásának a tisztázása alkalmával – egy jugoszláv-bolgár föderáció létrehozására. De a szövetséges nagyhatalmak külügyminisztereinek – a jaltai értekezleten elhangzott – tanácsára elhalasztották ezt a lépést. 1947 júniusában a jugoszláv-bolgár barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződéssel kapcsolatos bledi, majd a novemberi várnai találkozón ismét felvetődött a föderáció kérdése, s annak fokozatos megvalósítása jegyében a kölcsönös árucsere-forgalom kiszélesítését, gazdasági terveik összeegyeztetését és vámunió bevezetését határozták el. Ezt megelőzően, 1946 tavaszán – a jugoszláv-albán barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés előkészítő tárgyalásain – elfogadták a jugoszláv-albán föderáció fokozatos kiépítésének programját, és a szerződés júliusi aláírásakor már létrejött a két állam fokozottabb gazdasági együttműködéséről szóló egyezmény is. Ezt az 1946. november 27-i szerződés egészítette ki, amely előírta a gazdasági tervek koordinálását, a valutakiegyenlítést, az egységes árrendszer bevezetését és a vámunió megteremtését.

A konföderáció célkitűzése jegyében kevésbé körvonalazott, de hasonlóan messzemenő elképzelések kerültek megvitatásra a gazdasági együttműködésről a jugoszláv-magyar, a jugoszláv-román és 1948 januárjában a bolgár-román barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződések megkötésekor. Január 21-én – a bolgár-román tárgyalásokat követően – Dimitrov újságírók kérdésére elmondotta, hogy megfelelő előkészítés után kiépítik a jugoszláv-bolgár-albán-román vámunió rendszerét. Ugyanakkor a föderációs terveket egyelőre még nem tartotta időszerűeknek.

A Pravda 1948. január 28-án közleményben hívta fel a figyelmet arra, hogy „problematikus és mesterséges” minden – a nemzeti államok kereteit megbontó – elsietett föderáció vagy konföderáció, illetőleg vámunió. A fenti kérdéseket a szovjet vezetők 1948 februárjában jugoszláv és bolgár pártküldöttségekkel is megvitatták. Ennek ellenére a felmerült nézeteltéréseket nem sikerült kiküszöbölni. Sőt, februárban már nem újították meg 1948-ra a szovjet-jugoszláv kereskedelmi szerződéseket sem. Március 18-19-én a szovjet kormány visszahívta Jugoszláviából katonai és polgári szakértőit. Március végétől pedig indulatos hangvételű levélváltás kezdődött az SZK(b)P és a JKP között, amelybe azután bekapcsolódtak – a JKP vezetőit elítélve – a Tájékoztató Iroda többi pártjai is. A pártok közötti vita – I. V. Sztálin kezdeményezésére – a Tájékoztató Iroda június 19-23-i ülése elé került, ahol megbélyegző határozat született a JKP-val, illetőleg vezetőivel kapcsolatosan. (Az ülésen egyébként a jugoszláv párt képviselői többszöri felkérés ellenére sem vettek részt.) A Tájékoztató Iroda állásfoglalásában többek között az állt, hogy a jugoszláv párt vezetői nacionalisták, szovjetellenesek, az imperialista államok felé orientálódnak, eltúlozzák a népfelszabadító háború jelentőségét, favorizálják a népfrontot a párttal szemben, tagadják az osztályharc éleződésének elméletét s nem akarják a kisparaszti gazdaságok kollektivizálását. Kétségtelen, hogy a JKP a népfelszabadító háborúban és a szocialista fejlődés sajátos útját járva, sok értékes tapasztalatot gyűjtött az új társadalom építésével kapcsolatosan. E tapasztalatok azonban nemcsak nagy tekintélyt biztosítottak számára, hanem erkölcsi és politikai súlyukkal „rá is nehezedtek” a korabeli nemzetközi munkásmozgalomra, ami egyes kommunista pártoknál nehezítette a saját út keresését, míg másoknál ellenérzéseket váltott ki. A határozatból teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a Tájékoztató Iroda pártjai, illetőleg a JKP egészen másként ítéli meg a szocializmus építésének lehetséges útjait, valamint a szocialista államok egymás közötti viszonyát.

A Tájékoztató Iroda 1948. júniusi határozata után önkényes támadás, durva hadjárat indult Jugoszlávia hatalmon levő kommunista vezetőinek megbuktatására. Ennek egyik velejárójaként W. Gomulkát, aki nem azonosult az előbb említettekkel, a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága 1948 szeptemberében eltávolította a párt éléről, 1949-ben pedig megfosztották őt minden párt- és állami tisztségétől. 1949. november 16-án a Tájékoztató Iroda Jugoszláviát az új háborúra készülő agresszív imperialista hatalmak körébe sorolta. S ezzel egyidejűleg a jugoszláv párt vezetőit a kapitalizmus visszaállításával és a népi demokratikus rendszerek elleni összeesküvéssel vádolta. A minden tárgyi alapot nélkülöző összeesküvési vádakat és rágalmakat azután több népi demokratikus államban azokkal a törvénysértő perekkel „támasztották alá”, amelyeknek 1949-ben – még a Tájékoztató Iroda szóban forgó ülése előtt – áldozata lett Albániában Koci Dzodze belügyminiszter, Bulgáriában T. D. Kosztov miniszterelnök-helyettes és Magyarországon Rajk László külügyminiszter.

A nemzetközi kommunista mozgalom egységének megbomlása – az amúgy is rendkívül kedvezőtlen nemzetközi légkörben – tovább nehezítette a szocialista világrendszer helyzetét. De a „jugoszláv kérdés” nemcsak nemzetközi szempontból érintette súlyosan a szocialista világot, károsan hatott az egyes országok kommunista pártjainak politikájára is. A JKP elítélése ugyanis azt a felfogást erősítette, amely elvetette a marxizmus elméletének alkotó alkalmazását a sajátos viszonyokra, amely figyelmen kívül hagyta a szocializmusba való átmenet többféle lehetőségét, amely a szocialista építésnek a Szovjetunióban követett útját tartotta csak járhatónak és amely azonosította a proletárdiktatúrát a Szovjetunióban történt megvalósulásával, az egypártrendszerrel. Ennek megfelelően 1948-tól a legtöbb szocialista államban fokozatosan felszámolták a népi demokratikus fejlődés szülte sajátos intézményeket, szervezeti formákat, politikai módszereket. Megszüntették vagy formálissá tették a jobboldali elemektől megtisztított volt koalíciós pártok tevékenységét, jóllehet a tömegek nem csekély része még elsősorban általuk kapcsolódott a forradalmi folyamathoz. Mindezek folytán természetszerűleg elhalványult a népfront politikai jelentősége is.

A kommunista pártok tevékenységében megerősödtek a szektás, dogmatikus vonások és a személyi kultusszal együtt járó torzulások, törvénytelenségek. 1951 novemberében az osztályelvektől való eltérés, a „szektás munkamódszerek alkalmazása” indokával leváltották, 1952-ben pedig kivégezték Rudolf Slánskyt, Csehszlovákia Kommunista Pártja főtitkárát. Törvénysértő intézkedésekkel eltávolították tisztségeikből 1951 májusában Magyarországon Kádár János belügyminisztert, 1952-ben Romániában Ana Pauker külügyminisztert, Vasile Luca miniszterelnök-helyettest és másokat. A törvénysértések – kisebb-nagyobb arányban és mértékben – a társadalom egyes csoportjait is érintették ezekben az országokban.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A belpolitikai erőviszonyok alakulása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Döntő lépések

Az MKP Politikai Bizottsága 1947 szeptemberében foglalkozott a gazdasági élet problémáival és javaslatokat dolgozott ki a helyzet megjavítására. E javaslatok a legszigorúbb takarékosságot kérték a költségvetés egyensúlyának a biztosítására. Ugyanakkor a Politikai Bizottság elhatározta azt is, hogy kezdeményezi a Nehézipari Központ és a Magyar Állami Szénbányák átszervezését, valamint szorgalmazza a – még 1947 nyarán kiharcolt – bankállamosítás november végére történő végrehajtását. Ez utóbbi megvalósítása kétségtelenül a „gazdasági fordulat” egyik alapvető tényezője volt.

A minisztertanács október végén fogadta el a nagybankok államosításáról szóló törvényjavaslatot, amelyet az országgyűlés a november 12-21-i ülésein tárgyalt meg. Az 1947: XXX. tc. értelmében állami tulajdonba kerültek a nagybankok – a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, a Magyar Általános Hitelbank, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár, a Belvárosi Takarékpénztár, az Angol-Magyar Bank, a Dunavölgyi Bank és a Községi Takarékpénztár -, valamint az érdekeltségi hálózatukba tartozó ipari és kereskedelmi vállalatok. Ez utóbbi következményeként jött létre az állami kereskedelem, amelynek vállalatai a belföldi nagykereskedelmi forgalom jelentős hányadát, valamint a külkereskedelem több mint 30%-át bonyolították le. A nagybankok köztulajdonba vételével a pénzintézetekben tartalékolt tőkék túlnyomó része is közvetlenül állami kezelésbe került. Ezzel a hitelélet állami szabályozása megszilárdult.

A nagybankok és az érdekeltségükben volt vállalatok államosításával alapvető változások következtek be a nemzetgazdaság szerkezetében. A bánya- és gyáriparban dolgozóknak mintegy 60%-át az állami szektor foglalkoztatta. A nagyüzemi közlekedésben teljes egészében, a hiteléletben pedig döntő mértékben az állami szektor vált uralkodóvá. Ezek a változások természetesen lényegesen módosították az államkapitalista szektor jellegét is.

1947 végén a kommunista pártban vita bontakozott ki a gazdasági struktúra értékelése és a követendő gazdaságpolitika tekintetében. 1947 novemberében az MKP Politikai Bizottsága által kiküldött bizottság, Gerő Ernő vezetésével, javaslatot készített a gazdaságpolitikai irányelvekre vonatkozóan. Ez a javaslat – egyebek mellett – hangsúlyozta, hogy az államhatalom jellege s a gazdaságirányítást biztosító központi szervek megléte miatt nem lehet a gazdasági struktúrát kapitalistának feltüntetni. Ezzel szemben Nagy Imre azt fejtette ki az irányelvekkel kapcsolatos felszólalásában, hogy ha az államosítást a munkásosztály által vezetett népi hatalom végrehajtja, az „demokratikussá teszi” ugyan azt, de a termelés kapitalista jellegén nem változtat. A pártvezetőség elutasította Nagy Imre felfogását. „Ma határozottan állíthatjuk – szögezte le Gerő Ernő 1947. december 19-i előadásában hogy hazánk nem kapitalista úton halad többé, mert átlépte a Rubicont a polgári és a népi demokrácia között.” Ugyanakkor újból aláhúzta azt is, hogy az államosított vállalatok már nem kapitalista, hanem „lényegében szocialista, bár még nem következetesen szocialista gazdasági rendszer alapját” jelentik.

A hatalom jellegében bekövetkezett forradalmi változást tudatosította az MKP 1948. január 10-i országos értekezlete is, amely kiadta a jelszót: „Tiéd az ország, magadnak építed!” Ezt a gondolatot, a bekövetkezett változás jelentőségét méltatta Kádár János is a konferenciát megnyitó beszédében: „Hazánk és népünk belső politikai és gazdasági viszonyaiban lényeges változás állott be. A fejlődés új, magasabb lépcsőfokára értünk, felzárkóztunk az előttünk haladókhoz, demokratikus szomszédainkhoz: szilárdan a népi demokrácia útjára léptünk, a szocializmus építésének útjára.” Ennek adott nyomatékot az egész konferencia munkája, amely megerősítette azt a felfogást, hogy a népi demokráciával egyben a szocializmust is építjük. Ezzel pedig olyan új erőforrások nyílnak meg, amelyek további, „nagyobb győzelmekre, demokráciánk és benne pártunk hatalmas erősödésére fognak vezetni”.

Az MKP Politikai Bizottsága 1948 februárjában ismételten megvitatta a gazdaságpolitikai irányelveket és – a gazdasági struktúra beható elemzése alapján – megállapította, hogy az országban négyféle „szektor” van egymás mellett: 1. egyszerű árutermelő, ide tartoznak a nem kulák parasztgazdaságok és a kisipar; 2. tőkés; 3. államkapitalista; 4. szocialista, amelybe az államosított és az állami kezelésbe vett üzemek, szövetkezetek stb. sorolhatók. A Politikai Bizottság ugyanakkor azt is leszögezte, hogy az említettek közül „súlyban és jelentőségében legfontosabb a szocialista szektor, amely már rányomja bélyegét az egész magyar nemzetgazdaságra”. S ez azt jelentette, hogy a magyar nemzetgazdaság már letért a kapitalizmus útjáról és folytonos, szakadatlan harcban a még jelentékeny kapitalista szektorral, fokozatosan a szocialista termelési viszonyok megvalósítása felé halad. A párt 1948 elején foglalkozott azoknak a módszereknek a kidolgozásával is, amelyek segítségével a gazdasági életben a további fokozatos átmenetet biztosítani lehetett. Eszerint az állami és magánszektor küzdelmében a politikai, s ha szükségessé válik, az adminisztratív eszközöket kell kombinálni a szorosan vett gazdasági módszerekkel. Ennek a gazdaságpolitikának a fő célkitűzése az állami szektor fölényének a biztosítása és bizonyítása volt a magánszektorral szemben.

A belpolitikai erőviszonyok alakulása mellett azonban a nemzetközi helyzet, s ezen belül a környező népi demokratikus országok fejlődése szintén befolyásolta a gazdasági téren végbemenő változások ütemét és módját. Miután a népi hatalom továbbfejlesztésének feltételei nemzetközileg is érlelődtek, ez a körülmény természetesen meggyorsította a hazai belső fejlődést is. Gerő Ernő 1948. március 3-án – a Politikai Bizottság részére készített előterjesztésében – a következőkkel indokolta a gazdaságpolitika felülvizsgálását: „A belpolitikai és nemzetközi helyzet lehetővé teszi, hogy az államosítások terén az iparban és részben a kereskedelemben eredeti elgondolásainktól eltérően újabb komoly lépést tegyünk előre.” Kezdetét vette tehát az ipari burzsoázia kisajátításának második döntő szakasza.

1948. március 25-én államosították nálunk a száznál több munkást foglalkoztató ipari üzemeket. A végrehajtott államosítások a magyar gazdasági élet, a hazai gyáripar történetének legnagyobb horderejű intézkedései voltak. Az államosítások 594 vállalatot és több mint 160 000 munkást érintettek. A kormánynak ezzel a lépésével a társadalmi tulajdon a gyáriparban és az egész népgazdaságban uralkodóvá vált. Ezután a bányászatban és a kohászatban a munkások közel 100%-a, a vas-, a fém- és a gépiparban 91 %-a, a villamosenergia-termelésben 98%-a, az építőanyagiparban és a nyomdaiparban 92%-a állami tulajdonban levő üzemekben dolgozott. De a könnyűiparban is, ahol addig a munkások 77 %-a a tőkésvállalatok alkalmazásában állt, ez az arány az államosításokkal 25%-ra csökkent. Mégpedig a bőriparban 91%-ról 13%-ra, a gumiiparban 100%-ról 6,5%-ra zsugorodott. Csupán a kisebb üzemtípusokat nagyobb számban felmutató iparágakban maradt jelentősebb a tőkés szektor aránya, így a papíriparban 46% és az élelmiszeriparban 45%.

A száznál több munkást foglalkoztató üzemek államosításával szinte egyidőben – április első napjaiban – mondta ki önfeloszlatását a Gyáriparosok Országos Szövetsége is, amely mintegy jelképes aktusa volt annak a történelmi változásnak, amely az államosításokkal Magyarországon végbement.

A termelőeszközök tulajdonában 1948 tavaszán bekövetkezett gyökeres fordulat – kölcsönhatásban a végbement politikai eseményekkel, illetőleg fejlődéssel – kedvező feltételeket teremtett a hároméves terv sikeres végrehajtásához is.

A két munkáspárt egyesülése:
az MDP megalakulása és programja

A forradalmi fejlődés 1947 őszén bekövetkezett felgyorsulása nyilvánvalóvá tette, hogy a két munkáspárt egyesülését nem lehet sokáig halogatni. Az egyesülés napirendre kerülése rendkívüli módon nyugtalanította az SZDP jobboldalát, hiszen az számára a teljes politikai vereséget jelentette. A szociáldemokrata jobboldal 1947 őszén akciót indított a két munkáspárt egyesülése ellen. A támadás egyik mozzanataként a fővárosi és Pest környéki pártszervezetek jobboldali frakciója október 15-én provokatív célzatú memorandumot nyújtott be a pártvezetőséghez. Ebben elégedetlenségét fejezte ki a pártvezetőség politikájával szemben, sőt egyenesen azt rótta fel a hibájául, hogy nem harcol következetesen az MKP ellen, a szociáldemokrata pozíciók megvédéséért és növeléséért. Egyidejűleg követelte a pártközpont baloldali munkatársainak az eltávolítását és saját embereivel való helyettesítését. Majd kilátásba helyezte azt is, hogy ha a szociáldemokrata követeléseket az MKP nem teljesítené, akkor az SZDP inkább oszlassa fel önmagát.

Az 1947. október 25-26-i választmányi ülésen a Kéthly-Szélig vezette jobboldal a „tömegekre” és a „proletárösztönre” hivatkozva, élettől elszakadt ideológusoknak minősítve támadta a baloldali vezetőket és azt követelte, hogy a baloldaliak vonják le a konzekvenciát, vagyis mondjanak le a pártvezetőségben viselt tisztségeikről. Ezzel szemben a baloldali vezetők azt hangsúlyozták, hogy a Szociáldemokrata Pártnak a munkásegység talajáról kell politizálnia, nem lehet kétarcú politikát folytatni, de ellenzéki politikát sem. A választmányi ülésen kibontakozott vita arról tanúskodott, hogy az SZDP-ben egyre inkább elkülönül egymástól a bal- és a jobboldal, kifelé azonban igyekeztek az egység látszatát megőrizni.

Peyer Károly – miután „otthagyta” a Magyar Radikális Pártot – hozzáfogott az új szociáldemokrata párt megszervezéséhez. Peyer és csoportja az október 17-i összejövetelükön – Független Szocialista Párt néven – „hivatalosan” is megalakultnak nyilvánította magát. Peyer Károlyt elnöknek, Györki Imrét titkárnak nevezték ki, és 11 tagú vezetőséget is választottak. Peyer novemberben lépéseket tett abban az irányban is, hogy nemzetközileg is elismerjék új pártját. Levelet intézett a szociáldemokrata pártok Antwerpenben ülésező konferenciájához, amelyben kérte a Szociáldemokrata Pártok Tájékoztató Irodáját, hogy ismerjék el pártját. Peyer Károly hazai politikai ténykedése ezzel lényegében be is fejeződött, november 20-án ugyanis elhagyta az országot és nyugatra szökött.

A jobboldali frakció leplezetlen szervezkedése és nyílt támadásai arra késztették az SZDP baloldali vezetőit, hogy most már határozott ellentámadásba menjenek át. De erre ösztönözték őket a nemzetközi helyzetben időközben bekövetkezett változások is. Emellett a kommunista párt is szükségesnek tartotta – különös tekintettel az egyesülés előkészítésére – a szociáldemokrata tömegek felvilágosítását az SZDP jobboldalának tevékenységéről és a nyugat-európai jobboldali szociáldemokrata vezetők politikájának igazi lényegéről. De az MKP a Szociáldemokrata Pártban megindult szétválást nemcsak politikai leleplezéssel, hanem ideológiai vitával is igyekezett elősegíteni.

A szociáldemokrata baloldalnak a külföldi, s még inkább a hazai jobboldallal való szakításában nagy jelentősége volt az SZDP november 30-i fővárosi összevont pártnapjának. Hasonlóan jelentős esemény volt az SZDP életében a Fővárosi Végrehajtó Bizottság december 4-i határozata, amely egyenesen felszólította a pártvezetőséget, hogy tiltakozzék a Francia Szocialista Párt jobboldali politikája ellen. A szóban forgó határozathoz egyébként a szociáldemokrata pártszervezetek egész sora csatlakozott. A Sportcsarnokban december 9-én megrendezett nagygyűlés, illetőleg „összevont pártnap” résztvevői szintén egyhangúan tették magukévá a Fővárosi Végrehajtó Bizottság fentebbi határozatát, és tüntető felvonulást rendeztek az SZDP központi székháza előtt.

A jobboldallal szembeni harc döntő fontosságú lépése volt a Fővárosi Végrehajtó Bizottság 1947. december 31-i ülése. Az itt hozott határozat jelentőségét az a tény is növelte, hogy most már a széles nyilvánosság előtt szólt a párton belüli jobboldal tevékenységéről, és szervezeti rendszabályokat követelt ellene. A határozat bizalmatlanságot jelentett be Szélig Imrével szemben, és követelte azt is, hogy minden funkcióban levő párttag és pártalkalmazott felülvizsgálatát végezzék el. Ez a határozat még nem irányult közvetlenül az egyesülés végrehajtására, hanem azt a célt szolgálta, hogy elősegítse az SZDP megtisztítását és megújulását, egységes baloldali vezetés alatt, baloldali politikai platform alapján.

A szociáldemokrata baloldal növekvő politikai befolyását és tekintélyét jelezte az is, hogy a fővárosi és vidéki szervezetek egymás után foglaltak állást a szóban forgó határozat mellett. A jobboldallal való szervezeti leszámolás az 1948. február 18-i nagy-budapesti összvezetőségi ülésen történt meg. Ez az ülés jóváhagyta azokat a személyi változásokat a párt vezetőségében – Kéthly Anna, Szeder Ferenc, Szélig Imre, Bán Antal és mások lemondását amelyek már február elején gyakorlatilag megvalósultak. Nem sokkal később a pártválasztmány több jobboldali és centrista tagja is lemondott tisztségéről. Ezután a szociáldemokrata jobboldal többé már nem volt képes újabb komolyabb akciót kezdeményezni, s mint politikai tényező a párton belül megszűnt létezni.

1948 januárjában a Szociáldemokrata Párt tagsága tömegesen áramlott át a kommunista pártba. Ez a jelenség február hónapban még csak fokozódott. A „földcsuszamlás” február harmadik hetében érte el tetőpontját, amikor az SZDP tagjai számos üzemben testületileg léptek át a kommunista pártba. A fentebbi jelenséggel kapcsolatosan az MKP Politikai Bizottsága február 22-én határozatban foglalt állást: „Mivel azonban fennáll az a veszély, hogy pártunkba nemcsak meggyőződéses dolgozók lépnek be, hanem olyanok is beférkőznek, akik méltatlanok a kommunista párt tagságára, a Politikai Bizottság elhatározta: hogy a mai naptól kezdve 1948. március 15-ig általános tagfelvételi zárlat lép életbe.”

A Szociáldemokrata Párt 1948. március 6-8-án ülésező XXXVI. kongresszusa a baloldal teljes győzelmét eredményezte. A kongresszus jóváhagyta a korábbi intézkedéseket és utasította a megválasztott új vezetőséget, hogy „haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a Magyar Kommunista Párt vezetőségével az egységes munkáspárt megalakításához még szükséges ideológiai, politikai, szervezeti feltételek megteremtése céljából. E tárgyalások eredményeképpen gondoskodjék az új pártvezetőség arról, hogy mielőbb rendkívüli kongresszus hívassék össze a munkásosztály egységes pártjának megalakítására.”

Az MKP Politikai Bizottsága március 11-i határozatában üdvözölte az SZDP XXXVI. kongresszusának állásfoglalását. Az ülésről kiadott közlemény egyben azt is leszögezte, hogy a kommunista párt a maga részéről mindent megtesz, hogy az egyesülés minél egészségesebben, az összekötő bizottság által megállapított időpontig, 1948. július 1-ig a munkásosztály és a magyar demokrácia érdekének megfelelően végbemenjen. Ez az állásfoglalás teljesen összhangban volt a két munkáspárt összekötő bizottságának előző napi, vagyis március 10-i határozatával, amely egyfelől „az egységes politika kidolgozására és megvalósítására”, másfelől pedig az egyesülés „gyakorlati előkészítésére és végrehajtására” közös politikai bizottságot, illetőleg szervező bizottságot hozott létre.

Az egyesülés végrehajtására üzemi és területi egységbizottságok létesültek. Ezeknek az volt a feladatuk, hogy az átmeneti időszakban irányítsák mindkét párt szervezeteinek tevékenységét, valamint készítsék elő és valósítsák meg az egyesülést. Az egységbizottságok általában 2/3 részben az MKP és 1/3 részben az SZDP képviselőiből, tagjaiból alakultak. A pártszervezetek egyesítését, a központi szervek kivételével, még az egyesülési kongresszus előtt kellett végrehajtani úgy, hogy az már az egységes párt kongresszusa legyen. A közös politikai bizottság március 19-i ülésén határozta el, hogy az egyesülési kongresszust június 12-15-én tartják meg.

Az egyesülés gyakorlati lebonyolítása április 24-én 6 budapesti nagyüzem pártszervezeteinek egyesítésével indult meg. Ezután a fővárosban és vidéken is egymást követték az egyesítő konferenciák. 1948. június 12-ig – az MKP IV. és az SZDP XXXVII. kongresszusának az összehívásáig – az egész országban mindenütt végbement az alsóbb pártszervek egyesülése.

1948. június 12-én a Magyar Kommunista Párt IV. és a Szociáldemokrata Párt XXXVII. kongresszusa határozatban mondta ki a két munkáspárt egyesülését, és még ugyanezen a napon megkezdődött az egyesült párt: a Magyar Dolgozók Pártja I. kongresszusa. Az egyesülési kongresszus határozatában méltatta a kommunisták és a szociáldemokraták egyesülésének történelmi jelentőségét a munkásosztály és a dolgozó nép, valamint a népi demokrácia továbbfejlesztése szempontjából. Majd világosan leszögezte, hogy „az egyesülés útján keletkező pártot programjában, politikájában, szervezeti felépítésében, egész munkájában” a marxizmus-leninizmus vezérli.

Az egyesülési kongresszus a széles körben megvitatott programtervezetet programnyilatkozat formájában fogadta el. A programnyilatkozat kijelölte azokat a közvetlen és távolabbi feladatokat, amelyek a népi demokrácia politikai és gazdasági megszilárdításával, a dolgozó nép életszínvonala emelésével, valamint a „szocializmushoz való fejlődés”-sel voltak kapcsolatosak.

A programnyilatkozat szerint a népi demokrácia a „népszuverenitáson alapuló demokratikus parlamentarizmusra” épül, biztosítja a demokratikus szabadságjogokat az ország minden polgára számára, de nem ad teret a demokrácia ellenségeinek, nem engedi, hogy a szabadságjogokkal népellenes csoportok és politikai irányzatok visszaéljenek. A programnyilatkozat a demokratikus erők szövetségének szorosabbra fűzése érdekében követelte a függetlenségi front újjászervezését. Mégpedig oly módon, hogy az új függetlenségi front – a pártok eddigi többé-kevésbé laza koalíciója helyett – a népi egység politikai tömegszervezete legyen.

A programnyilatkozat gazdasági téren a dolgozó nép életszínvonalának állandó és rendszeres emelését, az ország termelőerőinek fejlesztését, a munka termelékenységének fokozását, a mezőgazdasági termelés növelését, a kizsákmányolásból eredő jövedelem további csökkentését és megszüntetését helyezte kilátásba. Állást foglalt a tervgazdálkodás megszilárdítása és kiterjesztése, valamint a demokratikus, baráti országok „tervgazdasági együttműködése” mellett. A mezőgazdaság területén „a döntő feladat a paraszti kisbirtokokra épülő mezőgazdaság számára lehetővé tenni a technika és a tudomány alkalmazását” – állapította meg a programnyilatkozat -, mivel csak így valósítható meg az elmaradt mezőgazdasági termelés korszerű reformja, az ipar és a mezőgazdaság közötti aránytalanság kiküszöbölése és a mezőgazdasági árutermelés növelése. A dolgozó parasztság gazdaságának a fejlesztése szempontjából lényeges szerepet szánt „a falu beszerzési, értékesítő, termelő- és egyéb szövetkezeteinek”. A programnyilatkozat végül ismertette az MDP- nek a paraszti magántulajdonnal kapcsolatos álláspontját is: „A párt védi a paraszti magántulajdont, éppen ezért ellenzi a kisbirtokok további elaprózását, és síkraszáll a tervszerű állami birtokpolitika keretében a föld adásvételével az állam elővételi jogának gyakorlásáért a dolgozó parasztság javára.”

A pénzügyek terén követelte a programnyilatkozat az állami költségvetés egyensúlyának következetes megóvását, a pénz értékállóságának biztosítását és a szigorú takarékosságot az államháztartásban. Az előbbiekkel is összefüggésben sürgette az adórendszer egyszerűsítését, a progresszív adózás következetesebb megvalósítását, „a városi és falusi kizsákmányoló rétegek jövedelmeinek fokozott megterhelését”. A programnyilatkozat a kisipar megrendelésekkel, nyersanyagokkal és hitellel való ellátását – a tervgazdaság szempontjából is – hasznosnak tartotta. Ugyanígy szükségesnek ítélte – a szövetkezeti és közületi kereskedelem támogatása mellett – a „népi demokrácia érdekeit szolgáló és törvényeit betartó magánkereskedelem felhasználását a nemzetgazdaság keretében”.

A programnyilatkozat a társadalombiztosítás fokozatos kiterjesztését ígérte a dolgozó lakosság minden rétegére. A dolgozók egészségvédelmének és szociális biztonságának fokozása érdekében többek között követelte, hogy az egészségvédelmi intézmények irányításában a szakszervezeteknek döntő befolyásuk legyen; fejlesszék tovább az anya- és csecsemővédő intézményeket, a napközi otthonok hálózatát.

A programnyilatkozat részletesen foglalkozott a Magyar Dolgozók Pártja kultúrpolitikájával is. A vagyonos osztályok műveltségi monopóliumának a megszüntetése érdekében követelte az általános iskolakötelezettségről szóló törvény végrehajtását; az általános iskola rendszerének megszilárdítását és kiépítését; a népi kollégiumok támogatását és hálózatának további bővítését; az iskolán kívüli népoktatás és népművelés állami támogatását; a közép- és főiskolai oktatás reformját; egységes állami tankönyvek bevezetését valamennyi iskolában és valamennyi fokozatban; az egyházi iskolák államosítását „az egyház hitoktatási jogának és a papnevelő iskolák egyházi jellegének csorbítása nélkül”. A tudomány és a művészet kérdéseiben a programnyilatkozat elutasította a „művészet a művészetért” polgári elvét és helyette a „magas színvonalú, a valóságos, tehát a nép életét és harcait ábrázoló, az igazságot kereső, a demokratikus népi eszmék győzelmét hirdető optimista művészet”-et kívánt. A programnyilatkozat megkülönböztetett figyelmet szentelt a Magyarországon élő nemzetiségek kulturális fejlődésének: „Az országban élő nemzetiségek… számára a párt teljes állampolgári egyenjogúság biztosítása mellett, haladó nemzeti kultúrájuk szabad fejlesztéséért, anyanyelvükön történő oktatásért, demokratikus, kulturális, társadalmi és politikai szervezkedésük teljes szabadságáért, a szomszéd országokban élő anya-nemzeteikkel való kultúrcsere és érintkezés szabadságáért száll síkra.”

A programnyilatkozat külön fejezetben foglalkozott a külpolitikával. Eszerint az MDP külpolitikájának az alapja a Szovjetunióval való szövetség, szoros együttműködés és barátság a népi demokráciákkal. A programnyilatkozat a párt és a magyar népi demokrácia szolidaritásáról biztosította a szabadságukért és a függetlenségükért harcoló népeket, majd leszögezte, hogy Magyarország „rendezett és békés gazdasági és politikai kapcsolatok szükségességét vallja minden országgal”, ha azok nem avatkoznak belső ügyeinkbe és nem támogatják demokratikus rendszerünk ellenségeit.

A kongresszus 66 tagú Központi Vezetőséget és 14 tagú Politikai Bizottságot választott. Ez utóbbinak Apró Antal, Farkas Mihály, Gerő Ernő, Harustyák József, Kádár János, Kossá István, Marosán György, Nagy Imre, Rajk László, Rákosi Mátyás, Révai József, Rónai Sándor, Szakasits Árpád és Vajda Imre lettek a tagjai. A kongresszus 10-10 főből álló Központi Ellenőrző Bizottságot, illetőleg Szervező Bizottságot is választott. Az MDP elnöke Szakasits Árpád, főtitkára Rákosi Mátyás, főtitkárhelyettesei pedig Farkas Mihály, Kádár János és Marosán György lettek.

A két munkáspárt egyesülése, a Magyar Dolgozók Pártja megalakulása történelmi jelentőségű esemény volt a magyar munkásosztály, a magyar munkásmozgalom életében. Ezzel megszűnt a magyar munkásmozgalom szervezeti megosztottsága, és létrejött a magyar munkásosztály egységes marxista-leninista pártja. Az egyesülés hatása ezen túlmenően kisugárzott a népi demokrácia, a szocializmus építésének útjára tért nemzet egész további fejlődésére, hiszen az egyesülés összefonódott a népi hatalom győzelmével, s mintegy betetőzte a hatalom kivívásáért folytatott forradalmi harcot.

A kultúra demokratizálása
és az egyházi iskolák államosítása

A népi demokratikus átalakulással szoros kapcsolatban, kölcsönhatásban bontakozott ki a kultúra demokratizálásáért, a régi kultúrának az új kultúrával való felváltásáért folytatott küzdelem Magyarországon. Az új kultúra létrehozását azonban több körülmény is rendkívüli módon megnehezítette a felszabadulás után. Így a háborús pusztításoktól és a hitleri Németország rablásaitól sokat szenvedett gazdaság állapota; a negyedszázados ellenforradalmi rendszer politikai és ideológiai hatása; az állam és az egyházak viszonyának rendezetlensége.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány – a függetlenségi front antifasiszta programjával összhangban – első intézkedéseivel hatályon kívül helyezte a fasiszta ideológia és politika korábbi érvényesülését szolgáló törvényeket és rendeleteket. Feloszlatta a jobboldali, szélsőjobboldali egyesületeket és szervezeteket, valamint felszámolta az ilyen jellegű és funkciójú állami és társadalmi intézményeket. Gondoskodott továbbá azoknak a sajtó-, irodalmi és művészeti termékeknek az összegyűjtéséről, illetőleg megsemmisítéséről, amelyek kifejezetten a fasiszta szellemet és eszményt népszerűsítették. Hasonlóan a fasiszta maradványok leküzdését célozta azoknak az embereknek a kulturális élet különböző területeiről való eltávolítása és büntetőjogi felelősségre vonása is, akik akár a hatalom birtokosaiként, akár „alkotóként” a fasiszta ideológia és politika képviselői, terjesztői voltak. Ezek a zömükben adminisztratív jellegű intézkedések természetesen elsősorban azáltal szolgálták a kultúra demokratizálásának az érdekeit, hogy súlyos akadályokat hárítottak el a fejlődés útjából.

Az új, demokratikus kultúra megteremtése szempontjából az első legjelentősebb lépés, még 1945 nyarán, a nyolcosztályos általános iskola életre hívása volt, amelyet a korabeli haladó közvélemény a magyar oktatásügy „földreformjaként” méltatott. Ezzel végérvényesen a múlté lett Magyarországon is az alsófokú oktatásnak az az Európában kirívóan elmaradott formája, amely a lakosság többségét éppen csak „átsegítette” az analfabetizmus küszöbén. Az általános iskola létrehozását országszerte az iskolák, oktatási intézmények nagyarányú, főleg társadalmi úton történő újjáépítése, rendbehozatala kísérte. Majd ezt követte a tanítók és tanárok ideológiai és szakmai át-, illetőleg továbbképzésének a megszervezése, döntően a pedagógus-szakszervezet révén. Végül, az egységes állami tankönyvek fokozatos bevezetésére is sor került valamennyi iskolában, lényegében tekintet nélkül az iskola fenntartójára.

Már az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletben szabályozta a nemzetiségi iskolai oktatást. Ennek értelmében ott, ahol tíz tanuló szülője kérte, titkos szavazással dönthettek arról, hogy gyermekeiket az általános iskolában anyanyelvükön kívánják-e taníttatni, a magyar nyelvnek mint tantárgynak a meghagyásával, vagy pedig az anyanyelvűk tantárgykénti oktatását akarják-e. Később a népi demokratikus kormányzat ezt az intézkedését kiterjesztette a középfokú iskolákra is, sőt a nemzetiségi pedagógusképzésnek – a főiskolák mellett – a tudományegyetemeken is megteremtette az intézményes feltételeit.

A népi demokratikus kormányzatnak igen nehéz és bonyolult problémát jelentett a munkások és dolgozó parasztok gyermekei közép- és felsőfokú iskoláztatásának a megszervezése, amelyet az ellenforradalmi rendszer nem egyszerűen csak bűnösen elhanyagolt, hanem a legkülönbözőbb módon tudatosan is nagyon háttérbe szorított. E súlyos „örökség”-gel való leszámolásban a – társadalmi támogatással létrehozott – népi kollégiumoknak kétségtelenül úttörő szerepük és jelentőségük volt. A Népi Kollégiumokat Építő Mozgalom – a kommunista párt és a baloldali erők ösztönzésétől és bátorításától kísérve – rövid időn belül átütő sikereket ért el. 1946 szeptemberében ugyanis már 44 népi kollégium működött az országban, közel másfél ezer középiskolai tanulóval, illetőleg mintegy 500 egyetemi és főiskolai hallgatóval. Az oktatásügyi kormányzat 1945 decemberében esti tagozatos „osztályokat” állított fel a budapesti tudományegyetemen és a műegyetemen. Ugyanekkor a Szakszervezetek Országos Tanácsa tanfolyamokat indított a felnőtt dolgozók, elsősorban a munkások részére, az egyetemre való előkészítésük érdekében. 1946 tavaszára 2000-en végezték el a szakszervezeti előkészítőt, s további 1000 fő kezdte meg tanulmányait az újabb tanfolyamokon.

A felszabadulást követő években – a kulturális élet más területeivel való összehasonlításban – a legnagyobb figyelem feltétlenül az oktatásra irányult. Ez egyfelől a fiatal, felnövekvő nemzedékre váró feladatokkal, másfelől pedig az új értelmiség mielőbbi kiképzésének a jelentőségével függött össze. Az iskolán kívüli népművelést egyelőre nem annyira az állam, hanem a demokratikus pártok s különösen a szakszervezetek vállalták magukra. Mégpedig nem csupán a politikai, hanem a szakmai és az általános műveltséget mélyítő-szélesítő ismeretterjesztést is. Ennek a tevékenységnek sajátos megnyilvánulása volt a „Munkások a tudományért – tudósok a munkásokért” néven kezdeményezett mozgalom, amelynek keretében az üzemek és gyárak munkásai a háború idején károsodott felsőoktatási intézmények és tudományos intézetek helyreállításában önkéntesen és ingyenes munkával vettek részt, az egyetemek oktatói és a tudományos kutatók viszont az előbbiek részére tartottak természet- és társadalomtudományi előadásokat, előadássorozatokat. A fővárosból kiindult – és a legszebb eredményeket is itt felmutató – mozgalom szülötte egyébként a máig is legnépszerűbb ismeretterjesztő folyóirat, az Élet és Tudomány. A tömegfelvilágosítás, a nevelés és a szórakozás szempontjából is lényeges helyet elfoglaló filmművészet szintén sajátos helyzetbe került a felszabadulás után. Hiszen a filmszínházak túlnyomó többsége a demokratikus pártok közvetlen felügyelete alatt működött, s így műsorterveik is lényegében az illető pártok politikai, és ezen belül kultúrpolitikai törekvéseit tükrözték. Hasonló volt a helyzet tulajdonképpen a rádióval, a sajtóval, az irodalommal, a könyvkiadással és nagyrészt a művészetekkel is.

Az új kultúra – és az új értelmiség – létrehozása szempontjából is kiemelkedő esemény volt a Magyar Kommunista Párt 1946 őszén ülésező III. kongresszusa. A kongresszus ama követelése, mely szerint egész kultúránkat és művelődésünket „demokratikus népi szellem”-ben kell megújítani, valójában a volt uralkodó osztályok művelődési és műveltségi monopóliumának a megszüntetésére utalt. Ennek jegyében sürgette a kongresszus a kulturális (oktatási, tudományos, művészeti stb.) intézményeknek a polgári jobboldali elemektől való megtisztítását, a régi értelmiség többségének megnyerését, a munkások és parasztok képviselőinek az állami és gazdasági élet kulcspozícióiba való állítását, valamint marxista filozófiai tanszékek felállítását a tudományegyetemek bölcsészeti karain. A fentebbi célkitűzések egyúttal azt is jelentették, hogy Magyarországon fokozatosan a szocialista kulturális forradalom feladatai kerültek előtérbe.

Az 1947-es esztendő kétségtelenül legszembetűnőbb eredménye a kultúra, közelebbről az oktatás területén, hogy alapjában véve kiépült a középfokú felnőttoktatás. 1947 elején ugyanis már 115 dolgozók iskolája nyílt meg az országban, s ebből 46 gimnázium, 9 ipari és 3 mezőgazdasági középiskola, valamint 7 tanítóképző és 1 óvónőképző volt. 1947-ben jött létre az Esti Műszaki Főiskola, amelynek előkészítő tagozatán 225, első évfolyamán pedig 346 olyan munkás tanult, aki nappal dolgozott. Ezenkívül az 1947-1948. tanévben az egyetemek és főiskolák esti tagozatain is megindult a rendszeres felsőfokú szakemberképzés. 1947 októberében kormányrendelet jelent meg arról, hogy az esti tagozatos hallgatók minden különösebb megkötöttség nélkül átléphetnek a nappali tagozatra és a nappali tagozatos hallgatókéival azonos diplomát kaphatnak. A fentebbiek természetesen egyidejűleg azt is jelentették, hogy a felsőoktatási intézményekben általában megszűnt a képzés tanfolyamszerű jellege, és az esti tagozatok intézményesen beépültek az oktatás rendjébe, az oktatási rendszerbe.

1947-ben már több mint 100 népi kollégium működött az országban, amelyekben mintegy 6000 tanuló, köztük 1200 egyetemi és főiskolai hallgató nyert elhelyezést. Ez utóbbi létszám akkor a felsőoktatási intézmények hallgatóinak az 5%-át jelentette. 1948-ban a népi kollégista egyetemi és főiskolai hallgatók száma meghaladta a 2000 főt.

A munkások és dolgozó parasztok állami és gazdasági irányító munkakörbe való helyezésének megindulásáról, az úgynevezett „kiemelés” politikájának a gyakorlati alkalmazásáról tanúskodott az a tény, hogy 1946-ban a magyar diplomáciai kar 10%-a korábban munkás, illetőleg paraszt volt. 1947-ben az államosított bányák és a legnagyobb ipari üzemek élén többségükben szintén munkásigazgatók álltak. Létszámuk az 1948. évi tavaszi államosításokkal megtöbbszöröződött.

1948 közepére jelentős változások mentek végbe a régi értelmiségnek a népi demokratikus rendszerhez való viszonyában is. Döntő többségük tevékenyen részt vett az ország újjáépítésében, a hároméves terv megvalósításában; sokan közülük beléptek a kommunista párt befolyása alatt álló értelmiségi szakszervezetekbe; 40 000-re tehető azoknak az értelmiségieknek a száma, akik a kommunista párt tagjai lettek. A régi értelmiség soraiban tehát olyan folyamat ment végbe, amit leginkább azzal jellemezhetnénk, hogy megindult a tömeges átáramlásuk a munkásosztály oldalára.

A népi demokratikus forradalom győzelme, a proletárdiktatúra kivívása 1948 nyarán megteremtette a feltételeket az állam és az egyház szétválasztására. Az állam és az egyház viszonyának rendezése a felszabadulás pillanatától szerepelt a koalíció pártjainak programjában. A katolikus egyház vezetői, különösen Mindszenty József hercegprímás és köre azonban végig útjában állt a népi demokratikus állam és az egyház viszonya rendezésének, a normális kapcsolatok megteremtésének. Igaz, a kormányzatnak, pontosabban a koalíció jobboldalán elhelyezkedő erőknek is voltak olyan lépései, amelyek megnehezítették a kibontakozást. Ebből a szempontból mindenekelőtt a fakultatív vallásoktatás 1947 tavaszán történt felvetése érdemel említést.

A polgári jobboldalnak a koalícióból, majd a politikai életből történt kiszorításával és a kommunista párt tömegbefolyásának nagyarányú megerősödésével 1948 tavaszán az állam és az egyház viszonyának rendezése szempontjából is gyökeresen megváltozott a helyzet. Kedvező kilátás nyílt az egyházi iskolák államosításának sikeres végrehajtására. Ennek a jelentőségét akkor érthetjük meg igazán, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a szóban forgó időpontban az alsófokú iskolák kétharmada, a középiskoláknak pedig közel a fele a különböző egyházak kezében volt. Mégpedig olyan feltételek mellett, amikor az említett oktatási intézmények fenntartási költségeit nagyrészt a népi demokratikus állam viselte. Az iskolák államosításának napirendre tűzése általában kedvező visszhangra talált a dolgozó tömegek körében is. A szülők felvilágosításában komoly szerepet vállaltak a pedagógusok, mindenekelőtt a pedagógus-szakszervezet aktivistái és tagjai.

A minisztertanács 1948. május közepén határozta el, hogy az országgyűlés elé terjeszti az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényjavaslatát. Ugyanakkor a kormány nagy erőfeszítéseket tett az egyházak vezetőivel való megegyezésre. Május végén sikerült is a református egyházzal előzetes megállapodást kötni. A katolikus klérus, Mindszentyvel az élén azonban változatlanul elutasította a kormány közeledését, a megegyezésre irányuló erőfeszítéseket.

Az iskolák államosítását június elejétől – a Nemzeti Parasztpárt mellett – több-kevesebb határozottsággal a kisgazdapárt is támogatta. Nem is beszélve a Polgári Demokrata Pártról és a Magyar Radikális Pártról, amelyek a kisgazdapárt állásfoglalását jóval megelőzően szorgalmazták ennek a kérdésnek a rendezését. Ez a körülmény kétségtelenül pozitívan befolyásolta a törvényjavaslat fogadtatását a közvéleményben. Az országgyűlés 1948. június 16-án – néhány nappal a két munkáspárt egyesülési kongresszusa után – fogadta el az államosításról szóló törvényjavaslatot. A törvényjavaslat parlamenti vitája során Barankovics István vállalta magára a nemleges kisebbségi vélemény előadását. Az országgyűlés azonban a Demokrata Néppárt, a Keresztény Női Tábor és a Független Magyar Demokrata Párt néhány képviselőjétől eltekintve egyöntetűen az iskolák államosítására szavazott. Az 1948: XXXIII. tc. alapján az állam összesen 6505 iskolát vett át, amelyből 5437 általános és népiskola, 98 tanítóképző és líceum, 113 pedig gimnázium volt. Az állami státusba került volt felekezeti pedagógusok létszáma megközelítette a 18 000 főt. Az iskolák államosításával megvalósult Magyarországon az egységes állami közoktatás rendszere. A népi demokratikus kormányzat, a szocialista építés igényeivel összhangban, ezután államosította a könyvkiadást, a filmgyártást és a filmszínházakat is.

A népi hatalom győzelme, a proletárdiktatúra kivívása 1948 nyarán maradéktalanul megteremtette mind a politikai, mind a gazdasági feltételeit a szocialista kulturális forradalom kibontakozásának.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!