Év: 2020

Az iparosítás eredményei és problémái
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az újjáépítés felgyorsított tempója, közelebbről a hároméves terv két és fél év alatt történő befejezése kiemelkedő sikereket eredményezett a népgazdaságban, mindenekelőtt az iparban. Az ipar fejlődése – ütemében és méreteiben – jelentősen meghaladta a tőkés konjunktúra legkedvezőbb esztendeit és a dolgozók életszínvonalának az emelkedésével járt együtt. 1949 végén a munkásság reálbére 10-20%-kal volt magasabb, mint 1938-ban, a parasztság pedig megközelítette a munkások és alkalmazottak fogyasztásának a 90%-át. A munkanélküliség lényegében megszűnt.

1949-ben az ipari termelés mennyisége már 28%-kal szárnyalta túl a háború előtti utolsó békeévét, de ezen belül a nehézipar termelése 66%-kal, a könnyűiparé viszont csak 15%-kal volt nagyobb. A termelés növekedésének az ipari állótőke nagyarányú (mintegy 20%-os) bővítése volt a döntő forrása, és a növekedés ²/₃-a a munkáslétszám gyarapodásából származott. Mindezek kétségtelenül kedvező alapul szolgáltak egy korszerűbb termelési szerkezet kialakításához, ugyanakkor bizonyos gazdaságpolitikai szemléleti torzulások érvényesülését is sejtették.

Az MDP vezetőségének szemléletében – amint ez később teljesen nyilvánvalóvá vált – a gazdaságfejlesztés fogalma meglehetősen leszűkült, tulajdonképpen a nehéziparra korlátozódott. A teljesített ipari beruházások szinte teljes összege (⁹/₁₀-e) a nehéziparnak jutott. Ugyanakkor a mezőgazdaság a beruházásoknak mindössze csak a 15%-ából részesedett a hároméves terv időszakában. A mezőgazdasági beruházások elmaradása azután elsősorban a gépesítés – a tervezettnél is lassúbb – fejlesztésében mutatkozott meg. Ennek is köszönhetően a hároméves terv befejezésekor a termésátlagok csupán megközelítették az 1938. évi színvonalat, pontosabban a mezőgazdasági össztermelés 15%-kal, a paraszti árutermelés 26%-kal volt alacsonyabb, mint a második világháború előtt. Ilyen körülmények között a mezőgazdasági termelés természetesen éppen hogy fedezni tudta a lakosság és a külkereskedelem szükségleteit, illetőleg igényeit.

Az ipar eredményeiben, az utolsó másfél év lendületes fejlődésében nagy szerepet játszottak a termelés növelésének szubjektív tényezői. Sőt, egyre gyakoribbá vált szerepük nem mindig megalapozott, egyoldalú túlhangsúlyozása. E jelenség valójában tudatos gazdaságpolitikai elhatározás eredménye volt, a szűkös anyagi lehetőségek kényszeréből és a fejlődés meggyorsítására irányuló türelmetlen törekvésekből fakadt. A hároméves terv átdolgozásakor – a teljesítés határidejének fél évvel előbbre hozása s főként a nehézipari fejlesztési célkitűzések erőltetése folytán – az 1949. évi beruházási és termelési tervet ugyanis feszítetten, a korábbi előirányzatot lényegesen meghaladó mértékben állapították meg. A beruházások egy részének azonban hiányzott az anyagi fedezete, ezért a munkatermelékenység fokozása az 1949. évi terv teljesítésének döntő feltételévé vált. Ezzel összefüggésben a munkaintenzitás különböző formáinak (munkaidő jobb kihasználása, új munkamódszerek bevezetése, normák rendszeres felülvizsgálása, munkaversenyek szervezése stb.) szorgalmazása és a munkafegyelem javítása nemcsak a termelési tervekben foglalt el kötelező erővel központi helyet, hanem az üzemek életében is elsőrendű politikai kérdés volt. De a „rejtett tartalékok” felszínre hozásának felülről és mindenáron való erőltetése nem mindig segítette, sőt gyakran egyenesen bénította a munkásoknak a termeléshez való új viszonyából eredő önálló kezdeményezését, öntevékenységüket.

Az 1949 elején esedékessé váló kollektív szerződéskötés, illetőleg az ennek keretében végrehajtott normarendezés lehetőséget kínált arra, hogy a termelékenység további emelésének feltételeit biztosítsák. A normák szigorítása a fenti kényszerű körülményektől függetlenül is időszerű volt, hiszen 1948 végére tömegessé vált a 100%-on felüli teljesítés. Az új normákat azonban központilag, egységesen – az 1948. október-novemberi teljesítmények 105%-ában -, s nem iparági-üzemi szintenként állapították meg. Ez sok zavart okozott a magas teljesítménnyel dolgozók körében, különösen azoknál, akiknek a kiemelkedő eredményei ténylegesen elvégzett munkán alapultak. Ezenkívül a kollektív szerződés új bértarifákat vezetett be, s ezt az egyes kategóriák alapbérének a csökkentésével kapcsolták egybe, ami a munkások körében szintén igen kedvezőtlen fogadtatásra talált. A vasiparban pl. fel is kellett ideiglenesen függeszteni a normarendezést, hogy ne történjen érzékeny csökkenés az alapbérekben.

1949 nyarára úgy alakult a helyzet, hogy a fél évvel lerövidített és mennyiségileg feszített hároméves terv célkitűzései nem teljesülnek. Az év első felében ugyanis – 1948 utolsó 5 hónapjához képest – 4%-kal visszaesett a termelékenység. 1949. augusztus 31-én a nagy-budapesti pártválasztmány felhívással fordult az ország munkásaihoz a tervteljesítés érdekében, a következőkben jelölve meg ennek legfontosabb feltételeit: a munkafegyelem megszilárdítása, a bérrendszer hiányosságainak kiküszöbölése és – a brigádverseny helyett – az egyéni munkaverseny kibontakoztatása.

A fellendült egyéni versenymozgalomnak feltétlenül szerepe volt abban, hogy az év végére, még határidő előtt, sikerült a tervet teljesíteni. A verseny értékét viszont erősen lerontotta, hogy az üzemek előre meghatározott ütemterv szerint csatlakoztak a mozgalomhoz, vállalásaikat nem saját maguk, hanem felsőbb szerveik dolgozták ki. Ugyancsak káros volt, hogy néhány kiemelkedő munkás eredményének „görögtüze” kezdte elhomályosítani – különösen 1949 utolsó hónapjainak ún. sztálini munkafelajánlásai során – a dolgozó kollektívák áldozatkész munkáját, a tömegek munkaversenyét.

1949-ben felvetődött – a szocialista építés ütemének gyorsításával összefüggésben – a magánszektor további államosítása. A decemberi államosítási rendelet a legalább 10 munkást foglalkoztató üzemekre terjedt ki. De a helyi párt- és állami szervek a központi intézkedést igyekeztek úgyszólván mindenütt túlteljesíteni. Mégpedig „sztálini felajánlásban” felszámolták lényegében a kisipar és a kiskereskedelem jelentős részét is. Az államosítás végül is 1400 ipari vállalatot 20 000 munkással, 400 építőipari vállalatot 8000 munkással, 600 kis nyomdát 3000 munkással, 220 közlekedési vállalatot 2000 munkással és 80 vendéglátóipari üzemet mintegy 1400 alkalmazottal érintett. A nagyfokú türelmetlenség, ami az államosítások végrehajtása kapcsán megnyilvánult, egyfelől komoly zavarokat okozott a közellátásban, másfelől pedig súlyos riadalmat keltett a kisiparosok és a kiskereskedők körében. Mindazonáltal az ipar, a kereskedelem és a bankok kisajátításával lehetővé vált a hároméves tervvel meginduló tervgazdálkodás továbbfejlesztése.

Még 1948-ban, vagyis a hároméves terv időszakában megkezdődött az ötéves népgazdasági terv kidolgozása. A tervkészítés során azonban meg kellett küzdeni a tervezési munkában való járatlansággal, a tervgazdálkodás tapasztalatainak hiányával, a tervezési módszerek és eszközök kialakulatlanságával, a gazdaság irányítási rendszerének és intézményeinek kiépületlenségével, a hazai szocialista közgazdaságtan viszonylagos fejletlenségével stb. A terv első változata 1948 nyarán készült el. Abból indult ki, hogy az elmaradott gazdasági szerkezet megváltoztatása, az ipar súlyának növelése, a „rejtett” és nyílt munkanélküliség megszüntetése, a paraszti árutermelés és a lakosság növekvő közellátási igényei közötti feszültség feloldása érdekében a népgazdaságot új alapokra kell helyezni. Az ötéves tervben tükröződő iparosítási politika a korszerű iparszerkezet belső igényének és a világgazdaság fő fejlődési tendenciájának megfelelően, de nem utolsósorban az első szovjet ötéves terv példáját is követve, a nehézipar elsődleges fejlesztése mellett foglalt állást. S hogy a fejlett ipari államok viszonylatában mutatkozó gazdasági elmaradottság mielőbb megszüntethető legyen, indokolt volt az ipar fejlesztési tempóját a tőkés fejlődés üteménél lényegesen magasabbra tervezni. Ugyanakkor már ezekben a kezdeti elképzelésekben is észrevehető volt bizonyos egyoldalú nehézipar-központúság, ami főként a beruházások elosztása terén nyilvánult meg, részben a nehézipar-fejlesztés túlhajtásában, részben pedig a mezőgazdasági és a könnyűipari termelés elhanyagolásában. Ezzel együtt is azonban az első iparosítási elképzelések alapjában véve megfeleltek a népgazdaság szükségleteinek és lehetőségeinek. A belső igények széles körű kielégítésére irányuló törekvéseket fejezte ki egyébként az a tény is, hogy az ötéves tervhez szorosan kapcsolódott – és az első ötéves szakaszon annak részét képezte – a tízéves villamosítási és a tízéves öntözési program.

Az 1948. nyári tervcélkitűzéseket, s ezen belül az iparosítási elképzeléseket 1948. december és 1949. február között az MDP vezetősége felülvizsgálta. Mégpedig a Tájékoztató Iroda 1948. júniusi állásfoglalásának hatására, amely lényegében elvetette a szocializmusba való többféle átmenet lehetőségét. A terv átdolgozásának szempontjai között most már háttérbe szorult a gazdasági színvonal és szerkezet lehetőségeinek vizsgálata, s teljes egészében az első szovjet ötéves terv célkitűzései váltak mércévé, illetőleg kiindulóponttá. Ennek megfelelően lekerült a napirendről a tízéves villamosítási és öntözési program is. A terv átalakítását kísérő vitákban az egyoldalú nehézipar-fejlesztésre szűkített és erőltetett iparosítás álláspontja kerekedett felül. Ezzel összhangban olyan magasan állapították meg a nehézipar fejlesztésének mértékét, hogy az egyoldalú „ugrás” veszélyeit is magában hordozta. Ugyanakkor a tervkészítők – a „vas és acél országa” szemlélettől vezérelve – nem számoltak eléggé a korszerű nehézipar-szerkezet követelményeivel sem. A feszített ütemű iparosításhoz szükséges anyagi eszközök biztosítása érdekében – az eredetileg tervezett fogyasztási alap rovására – megemelték a felhalmozási hányadot és a beruházások mennyiségét. Az államosított ipar felhalmozása mellett, egyidejűleg számoltak a mezőgazdaság jövedelmének jelentős mértékű elvonásával is. A fentebbiek ellenére ez a tervprogram a gazdasági elmaradottság felszámolására irányuló feszített, de még a realitások határain belül mozgó célkitűzéseivel alapját képezhette volna az ország ipari bázisa kiszélesítésének.

A nemzetközi politika 1948-1949 fordulóján lejátszódó eseményei, mindenekelőtt a NATO létrehozása és más imperialista katonai tömbalakítási kísérletek állították előtérbe a honvédelem fokozottabb fejlesztését. Ez persze maga után vonta a márciusban elkészült terv főbb előirányzatainak az újabb módosítását. Különösen azok után, hogy a hadsereg gyorsított ütemű fejlesztési programja aránytalanul magas katonai igényekkel számolt. 1950-ben pl. a hadikiadások a nemzeti jövedelem közel 20%-át vonták el. Még Gerő Ernő sem helyeselte egyértelműen Farkas Mihály honvédelmi miniszter megalapozatlan követeléseit, attól tartott, hogy ez a hatalmas improduktív teher egyszerűen „kibillenti” az ország gazdasági és pénzügyi egyensúlyát. Ennek ellenére az eredetileg tervezett hadiipari kiadásokat építették be a tervbe, ami az 1949. évi nemzeti jövedelem felértékelésével (s ennek kapcsán az ötéves nemzeti jövedelem abszolút összegének magasabb szinten való megállapításával), részben pedig a lakosság fogyasztási alapjának a további csökkentésével történt.

Az 1949. decemberi törvényben, bár nem szorították háttérbe a túlméretezett hadseregfejlesztési célok az iparfejlesztés márciusban megfogalmazott célkitűzéseit, mégis megvalósításukat immár több tényező is bizonytalanná tette. Mindenekelőtt az, hogy a gazdasági élet irányítói, akik előzőleg nem számoltak súlyának megfelelően a helyreállítási időszak sajátosságaival, most kiterjesztették ezeket a bővítési periódusra is. Ezenkívül az sem erősítette a terv megalapozottságát, hogy a termelőberendezések kapacitásától, a technikai-technológiai adottságoktól szinte teljesen elszakítva vették számításba a dolgozók versenymozgalmában rejlő lehetőségeket. A legerősebb féket azonban – az iparosítási tervek végrehajtása szempontjából – kétségtelenül a folyamatosan felmerülő „tervezetten felüli” honvédelmi kiadások jelentették. Az újonnan jelentkező katonai igényekre az alapot ezúttal a Tájékoztató Iroda 1949. novemberi határozata szolgáltatta.

A jelentkező polgári és honvédelmi beruházások valójában már meghaladták a technikai kivitelezhetőség határait. Ezt a pártvezetőség maga is konstatálta, 1950 márciusában és júniusában mégis tovább feszítette az 1950-1951. évi terveket. Nagyon súlyos problémát jelentett, hogy a külkereskedelemben is hiányoztak az iparosítási terv realizálásának feltételei. Miután az ipar olyan ágainak fokozott fejlesztését erőltették, amelyekhez egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak meg a belső feltételek, az amúgy is erősen külkereskedelemre utalt gazdaságban aránytalanul felduzzadt a termelés importanyagigénye. Az ugrásszerűen emelkedő alapanyag-behozatal biztosítása a külföldi piacon, az importszükséglet ellentételeinek előteremtése viszont itthon ütközött egyre nagyobb akadályokba. A külkereskedelmi nehézségek, a mind feszítettebb nehézipar-fejlesztési program teljesítése szükségszerűen a hazai szűkös nyersanyagbázis kiszélesítésére, a meglevő nyersanyagkészletek maximális hasznosítására kényszerítette a gazdasági kormányzatot.

Ezek az ellentmondások 1950 januárjától, az ötéves terv végrehajtásának megkezdésétől fokozódó mértékben álltak az útjában az 1949. márciusi iparfejlesztési célkitűzések megvalósításának. A „fordulat” e téren 1950 második felében, rendkívül feszült nemzetközi légkörben, a koreai háború kitörése után következett be, amikor a termelési és beruházási előirányzatok ugrásszerű változásai már egészében meghiúsulással fenyegették az iparosítási programot. A túlzottan az események hatása alá került pártvezetőség az ország háborús felkészítésére irányuló társadalmi, politikai és gazdasági tevékenységében a kapkodás, a zavar lett úrrá. Az MDP vezetői figyelmen kívül hagyták a gazdaság objektív törvényszerűségeit, a népgazdaság minden rendelkezésre álló erőforrását, a nemzeti jövedelemnek a lakosság minimálisra leszorított fogyasztási hányadán kívüli részét döntő mértékben – közvetlen vagy közvetett formában – védelmi, tehát improduktív célokra tervezték fordítani. Az ekkor fogant tervek és intézkedések már magukon viselték a hadigazdálkodás jegyeit, amelyek azután 1951-1953 folyamán váltak uralkodóvá.

A hadigazdálkodásra való áttérést az 1951 februárjában, az MDP II. kongresszusán bejelentett tervemelések jelezték, amelyek ténylegesen törést okoztak az iparosítás menetében. A tervmódosítás értelmében az ipari termelés értékét háromszorosára, a nehéziparét pedig négyszeresére kívánták emelni öt év alatt. Ezzel az 1949. decemberi országgyűlésen elfogadott ötéves ipari és nehézipari tervet tulajdonképpen már 1951-re teljesíteni akarták. Ennek érdekében 51 milliárdról 85 milliárd forintra növelték a beruházások összegét, ezen belül kétszeresére az iparét, míg a mezőgazdaság beruházási részesedése tovább csökkent. A minden mást háttérbe szorító honvédelmi célok korlátlan érvényre juttatása következtében szinte hihetetlen méreteket öltöttek a különböző ágazatok fejlesztési arányainak a torzulásai.

Az iparosítási program nagymérvű átalakítását a pártvezetők elvileg is igyekeztek „alátámasztani”, amikor azt bizonygatták, hogy az elmúlt négy-öt éves időszakra jellemző rendkívüli gyors ipari fejlődés „egyáltalán nincs hozzákötve az újjáépítés szakaszához”, hanem a magas fejlődési ütem a szocialista építés sajátosságaiból következik. Az ipari termelés előirányzatainak és a beruházások tervszámainak felemelése a valóságban a többi népgazdasági ág, elsősorban a mezőgazdaság fejlesztésének és a lakosság szükségletei közvetlen kielégítésének mértéktelen visszaszorítását feltételezte.

Az 1951. februári szélsőséges tervfeszítést – ha lehet még inkább, mint a korábbi tervemeléseket – az élőmunka határtalan kiaknázására, a dolgozók munkaintenzitásának korlátlan fokozására építették. Hiszen a szerény műszaki fejlesztés túlságosan is kevés volt ahhoz, hogy a termelékenység növekedése lépést tarthasson a „szárnyaló” gazdasági tervszámokkal. Az ötéves terv első munkafelajánlásai – az MDP KV 1950. januári határozata alapján – április 4-e tiszteletére születtek. Ezt követően a Csepel Vas- és Fémművek a diósgyőri dolgozókhoz intézett 1950. május 1-i versenyfelhívása váltott ki széles körű csatlakozást, amikor az éves terv teljesítése, az önköltség és a selejt csökkentése stb. volt az elérendő cél. A munkaverseny fokozására és kiszélesítésére irányuló erőfeszítések – a Hoffer-gyár kezdeményezésével – az MDP II. kongresszusának a tiszteletére szervezett munkafelajánlásokkal érték el tetőpontjukat. A kongresszus után a dolgozók – a felemelt terv teljesítéséért – hosszú lejáratú versenyszerződéseket kötöttek. 1952-ben már annyi országos versenykampány zajlott, hogy a szervezők jóformán nem is tudták számon tartani. A negyedéves és féléves tervek határidő előtti teljesítése érdekében munkafelajánlásokat tettek a dolgozók március 8-ra, április 4-re, május 1-re, a júliusi „10 napos koreai műszakra”, augusztus 20-ra, november 7-re, december 21-re stb. 1953 első felében ugyanez lényegében megismétlődött.

A munkaverseny káros kinövései, amelyek a hároméves terv utolsó hónapjaiban már erősen jelentkeztek, az MDP KV 1950. januári határozata nyomán, az ötéves terv idején általánossá váltak. A határozatnak a verseny kiszélesítésére vonatkozó előírásai úgy valósultak meg, hogy a szervezés teljesen adminisztratív útra terelődött, és a részvétel minden önkéntességet nélkülözött, formálissá vált. A versenyfeladatok elbírálásánál egyoldalúan a mennyiségi szempontok domináltak. A mennyiségi szemlélet sajátos megnyilvánulása volt a terv ún. globális teljesítése, ami legtöbbször anyagpazarlást jelentett, hiszen a vállalatra kirótt termelési tervet sokszor hatalmas tömegű eladhatatlan termék legyártásával „teljesítették”. Ily módon a termelés összértékének gyakori „túlteljesítése” a valóságban a legszélsőségesebb tervszerűtlenség forrása lett. A vállalatok ugyanis nem az előírt termékeket gyártották, hanem a legkönnyebben előállítható, esetleg leginkább anyagigényes cikkekből készítettek felesleges mennyiségeket. A népgazdaság tényleges szükségleteit szem elől tévesztő többtermelési mozgalomnak az erőltetése tehát az eladhatatlan árukészletek felhalmozódásához is vezetett.

A Sztahanov-mozgalom fejlesztésére irányuló törekvéseket egészében a személyi kultusz szelleme hatotta át. A normájukat, tervüket sokszorosan túlteljesítő sztahanovisták agyonreklámozott, hivalkodó középpontba állítása inkább taszított, mint vonzott. A munkatársak az ünnepeltekben nem a követésre méltó példát látták. Bántotta igazságérzetüket, hogy a verejtékes erőfeszítéseket együtt végezték, de a dicsőség már csak néhány „kiválasztott”-nak jutott osztályrészül. Homályba veszett a munkaversenyek legnagyobb varázsa, az 500-1000%-os tervteljesítések alapja, a közösségek önfeláldozó munkája, a munkáskollektívák összetartása. A párt és a kormány vezetői, bár szavakban elismerték az anyagi ösztönzés jelentőségét, gyakorlatilag azonban egyoldalúan a dolgozók öntudatára alapozták a versenyeket és a nagy tömegek anyagi érdekeit mellőzték.

A versenymozgalom folyamatossága megteremtette a „permanens” normarendezések feltételeit is, amelyek alkalmából a kiugróan magas teljesítményeket – szinte teljesen függetlenül a tárgyi és személyi feltételektől – azonnal „normásították”. Az 1950. júliusi normarendezéskor az áprilisi teljesítményt kellett volna alapul venni, de ténylegesen az 1949. decemberi „sztálini munkafelajánlások” magas termelési százalékaiból indultak ki. Ugyanakkor az 1952-es normarendezés során már központilag írták elő, hogy az új normák megállapítása „az üzem legkedvezőbb termelési lehetőségeinek és a lehetőségeknek megfelelő legkorszerűbb technológiának, valamint az élenjáró munkások tapasztalatainak felhasználásával” történjen. Valóban csak így – mindig a pillanatnyilag legmagasabb teljesítmények tömeges túlszárnyalására való kényszerítéssel – lehetett legalább szándékban megfelelni annak az irreális követelménynek, hogy az üzemek állandóan 200-300%-ra teljesítsék tervüket.

A teljesítmények fokozására felhasználták a legkülönfélébb politikai és morális eszközöket. Így szinte kizárólag a tervteljesítés százalékával mérték, hogy valaki jó kommunista-e vagy sem. A pártonkívüliek alkalmassága – a pártba való felvételre – ugyancsak a termelésben elért eredményeken dőlt el. Ha nehézségek támadtak a termelésben, a munkaversenyben, ezt is politikai szempontból minősítették és súlyos politikai értékítéletet mondtak az érintettekről. A vád ilyenkor legtöbbször úgy szólt, hogy a terveiket nem teljesítők az ellenség káros befolyása alá kerültek, esetenként mint ellenséget leplezték le őket. Az erkölcsi befolyásolást szolgálták a faliújságok és a rögtönzött műsorokat adó „csasztuska-brigádok” is, amelyek elmarasztalták a termelésben lemaradókat, dicsőítették az élenjárókat.

Általánosan elterjedt az adminisztratív eszközök alkalmazása is. Sőt olykor a hiányzókat bírósági úton vonták felelősségre. De nem voltak egyedi esetek a bírósági tárgyalást nélkülöző internálások sem. Az elharapódzó törvénysértésekre jellemző volt a túlóráztatás és a dolgozók gyakori berendelése vasárnapi munkára. Mindez együtt járt a parancsolgatás eluralkodásával, egyfajta „katonás szellem” meghonosodásával az üzemekben. Az előbbiek is kevésnek bizonyultak azonban a tervteljesítéshez a nyers- és alapanyag gyártásban, mindenekelőtt a szénbányászatban, ahol a legkiélezettebben jelentkeztek a megalapozatlan tervezésből fakadó feszültségek.

Már 1950 őszén válságos helyzet alakult ki a szénellátásban. Az ország rendkívül súlyos energiagondokkal küzdött, és a nehézségek fennakadással fenyegették a termelést. Az MDP KV és a kormány november 22-én – amellett, hogy a teljesíthetetlenség határáig emelte a szénbányászat tervszámait – határozatot hozott az előirányzatok feltételeinek a megteremtéséről is. Ezek között a gépesítésen, a munkaszervezésen, a takarékosság fokozásán és a munkaerő-átcsoportosításon túlmenően szerepet kaptak a bányászok munkakedvének a serkentését célzó különböző kedvezmények, anyagi és erkölcsi ösztönzők is. Ugyanakkor éles támadás indult a bányában dolgozó kétlaki munkások életformája ellen. A párt és a kormány vezetői úgy látták, hogy a kétlaki munkás – egy másik megélhetési forrás tudatában és idő hiányában – kevésbé törődik a bányamunkával, ezért nem folyik körükben kellő intenzitással a munkaverseny, s ezért sok a munkából való hiányzás, késés, korai távozás stb. A november 22-i határozat felszólította a falusi bányászokat, hogy – megfelelő megváltási ár ellenében – adják át az államnak, vagy adják bérbe kisebb-nagyobb földjeiket, továbbá szorgalmazta a kétlakiak bányásztelepeken való letelepítését. A kétlaki munkások ragaszkodtak csekély földterületükhöz, mert a család élelmiszergondjait nagyrészt megoldó kis gazdaság jól egészítette ki a nem túl magas üzemi keresetet. Ezért a legtöbb helyen akadozott a földfelajánlás, az erőszakoskodások pedig csak további ellenállást váltottak ki.

Az MDP KV és a kormány, hogy biztosítsa a rendkívüli szénigények kielégítésének munkaerő-feltételeit, munkaerő-toborzást rendelt el. De már 1950 második felétől, a nehézipar túlfeszített fejlesztésétől, az új ipari centrumok (Dunaújváros, Kazincbarcika stb.) építésének indulásától kezdve szükségszerűen jelentkezett az újabb és újabb munkaerő bevonásának az igénye. Az 1951. februári felemelt terv ipari programjának végrehajtásához 650 000 fő „új” munkaerőre volt szükség. A munkaerő-toborzás elsősorban a mezőgazdaságban dolgozók köréből történt. Az ipar felfokozott munkaerőigénye végül is a mezőgazdaságban idézett elő munkaerőhiányt. A nagy társadalmi mozgás részeként meggyorsult a nők munkába állítása is, különösen a Népgazdasági Tanács ezt szorgalmazó 1951. április 26-i határozata után. A nők a gazdasági élet minden területére beáramlottak. A növekvő megélhetési gondok még a nagy erőkifejtést kívánó munkák elvállalására is rákényszerítették őket. A munkaerő-toborzásra egészében a szervezetlenség volt a jellemző, de ilyen nagy tömegek fogadására, elszállásolására és étkeztetésére objektíve sem voltak meg a feltételek. Ezért az új munkásoknak csak kis része stabilizálódott. A nagyfokú feltöltődés, a gyakori vándorlás folytán a munkás-törzsgárdák erősen felhígultak oda nem való kétes elemekkel. Az állandósuló munkaerő-hullámzás – főleg a bányászatban és az építőiparban – kedvezőtlenül befolyásolta a termelés alakulását is. Az említett ágazatokban egyébként honvédeket és szabadságvesztésre ítélteket is alkalmaztak munkára.

Az ötéves terv legsúlyosabb ellentmondása, feszültsége abból származott, hogy a mind magasabb teljesítményekért folytatott állandó harcot nem követte az életkörülmények javulása. Sőt, az életszínvonal alakulásában visszaesés következett be, s így a termelési százalékok hajszolása értelmetlenné vált a dolgozók szemében. Az életszínvonal rovására végrehajtandó iparosítási elképzelések az ötéves terv első hónapjaira alapjában véve rendszerré formálódtak. A Rákosi Mátyás által megfogalmazott „spártai szellemű” életszínvonal-politika bevezetéseként 1949 októberében, az ötéves terv indulása előtt tervkölcsönjegyzési kampányt szerveztek. A tervkölcsön-agitáció és propaganda során az „áldozatvállalás” és ezzel egyetemben az áldozatvállalást meghonosító módszerek kerültek a középpontba. Így sikerült elérni, hogy az eredetileg tervezettől is lényegesen (mintegy 50%-kal) több kölcsönt jegyeztettek a dolgozókkal.

1950 tavaszán zavarok jelentkeztek a közellátásban. Az MDP KV 1950. május 31-i ülésén a közellátási problémákért az ellenségre és a fogyasztókra hárították a felelősséget. Az ellenség tömeges bér- és normacsalásai következtében túl gyorsan emelkedtek a bérek – hangoztatta Gerő Ernő – és a megnövekedett vásárlóerőt nem sikerült a hiánycikkekből (hús, vaj, tojás stb.) kielégíteni. Ettől kezdve – az állandósuló áruellátási problémákért – a pártszervek mindig a meghatározatlan ellenséget állították bűnbaknak, és mozgósítottak az önmegtartóztatás „spártai szellemé”-nek propagálására, az „ellenség közellátást megzavaró mesterkedéseinek” leleplezésére. Még ugyanabban az évben áremelésekkel, majd normarendezésekkel kívánták a „fölös” vásárlóerőt elvonni. A mezőgazdasági kivitel felfutása, a könnyűipari termékekkel való ellátottság visszaesése azonban olyan gyors volt, hogy a vásárlóerő csökkenése – a korlátozó rendszabályok ellenére sem – tarthatott lépést vele. Az üzletek és pékségek előtt órákon át hosszú sorok várták a kenyeret, illetőleg a lisztet és a cukrot, de legtöbbször csak a sor elején állóknak jutott. Az év végére a lakosság árualapja úgy összeszűkült, hogy már csak adminisztratív úton lehetett többé-kevésbé biztosítani az alapvető fogyasztási cikkekből a szükségletek kielégítését. 1951 elejétől azután bevezették a jegyrendszert több élelmiszerre és iparcikkre. A súlyos áruellátási nehézségek folytán a lakosság életszínvonalának növekedése már 1950-ben megállt, illetőleg a munkások és alkalmazottak reálbére alig (1,3%-kal, a minőségromlást is figyelembe véve pedig csak 0,5%-kal) haladta túl az 1949. évi szintet.

Decemberben azonban már megszüntették az év elején bevezetett jegyrendszert, mert – ahogy Rákosi Mátyás fogalmazott a KV 1951. november 30-i ülésén – „tipikus háborús rendszabály” és „helytelen irányba sodorna bennünket”. A jegyrendszer eltörlése azonban semmit sem oldott meg, sőt bizonyos fokig súlyosbította a közellátási helyzetet. Hiába vezették be a mezőgazdasági termékek és termények szabad forgalmát, az árumennyiség az 1952. évi rossz termés következtében is tovább csökkent. 1952 folyamán és 1953 első hónapjaiban igen komoly élelmiszerhiány mutatkozott, főleg a városokban és az ipari településeken. Ezért – és a „jogtalan vásárlások” megakadályozása érdekében – ismét korlátozni kellett az élelmiszer-forgalmat. Ennek megfelelően maximálták a fejenként eladható árumennyiséget: lisztből 5 kg-ot, zsírból 1 kg-ot, burgonyából 5-10 kg-ot lehetett kiadni esetenként egy személynek. Emellett 1952 januárjától áremelések útján is megpróbálták egyensúlyba hozni az elégtelen árualapot az amúgy is igen szűk vásárlóerővel. Az árak emelését összekötötték a keresetek növelésével, hogy az árváltoztatások „élét” valamelyest tompítsák. De ténylegesen amíg az átlagbérindex 1952-ben 58,2%-kal, addig a fogyasztói árindex 87 %-kal emelkedett 1949-hez képest. Ily módon a korlátozások megszüntetése ellenére is a dolgozók még nehezebben éltek, egyes rétegek alig jutottak élelmiszerhez, ruházati és iparcikkekhez. A munkások és alkalmazottak egy keresőre jutó reálbére 1951-ben 10,3 (a minőségromlást is figyelembe véve 12,1), 1952-ben pedig 17,7, illetőleg 20,3%-kal volt alacsonyabb, mint 1949-ben. Az életszínvonal 1952. évi mélypontjának kialakulásában kétségtelenül az aszályos mezőgazdasági év játszott elsősorban szerepet, de hozzájárult az újabb vásárlóerő-elvonást célzó normarendezés, valamint az évről évre növekvő előirányzatú békekölcsönjegyzés is. 1952 folyamán és 1953 első felében nem egy városi munkáscsalád ismerte meg újra a nélkülözést.

Az életszínvonal alakulásának fenti tendenciája következtében az ötéves terv legfontosabb társadalompolitikai céljának realizálásában, az elmaradott életviszonyok történelmi örökségének felszámolásában nem sikerült ténylegesen előbbre jutni. Miután a rendelkezésre álló erőforrásokat túlzottan lekötötte az ipar, pontosabban a nehézipar fejlesztése, viszonylag kevés lehetőség nyílott az életkörülmények javítására, a közellátási, szociális és kulturális szükségletek kielégítetlenségéből fakadó nagyfokú társadalmi feszültség feloldására. A mezőgazdaság elavult technikai szinten ragadása, a könnyű- és élelmiszeripar, a szolgáltatás, az infrastruktúra fejlesztésének teljes elhanyagolása folytán ez a belső ellentmondás továbbra is, sőt a megváltozott társadalmi viszonyok közepette talán még hatványozottabb mértékben, feszítő ereje maradt a magyar társadalomnak.

A történelem által felvetett feladatok sorában nem sikerült a követelményeknek megfelelő módon megoldani a véderő megerősítését sem. Sőt az ország teherbíró képességét meghaladó és a gazdasági fejlődésre bénítólag ható honvédelem-fejlesztés erőltetése, az életszínvonal említett ellentmondásainak a kiélezésével gyengítette, megingatta a dolgozó emberekben a párt és a kormány iránti bizalmat, ami háború esetén a legdöntőbb erőtényezőnek, a tömegbázisnak az összeomlását idézhette volna elő.

A gazdaságfejlesztés koncepciójának súlyos hibái, s az ennek nyomán 1952-1953-tól felszínre törő ellentétek és zavarok ellenére a magyar gazdaság – bár nem valósult meg a szocialista iparosítás 1949 elején megfogalmazott programja – mégis jelentős lépést tett előre a történelmi elmaradottság felszámolása útján. Az ipar rendkívül gyors ütemben fejlődött, termelése 1950 és 1954 között csaknem megkétszereződött. Ez mindenekelőtt a két világháború közötti időszakhoz képest jelentett lényeges változást. Az iparfejlődés évi üteme, a felszabadulás előtti negyedszázad 1,5%-ával szemben, a tervperiódus első négy évében 20% körül mozgott. A magas fejlődési tempó – előnyei mellett magában hordozva korlátait is – messze felülmúlta a fejlett tőkésországok iparosodási ütemét.

Nagymértékben megnövekedett az ipar népgazdaságon belüli súlya: amíg 1949-ben az ipar a nemzeti jövedelem 41,9 %-át termelte, addig 1954-ben már 53,8%-át. (Figyelemre méltó ez az arányeltolódás még akkor is, ha tudjuk, hogy a mezőgazdasági termelés visszamaradása – 1950 és 1954 között még 6%-al alatta volt az 1934-1938. évi átlagnak – nem kis mértékben hozzájárult az ipari részesedés ilyen nagyfokú emelkedéséhez.) Az iparosodottság fokának jelentős növekedését bizonyítja a foglalkoztatottak számarányának alakulása is: 1949-ben az ipar a kereső népességnek 19,4%-át, 1954-ben pedig már a 24,5 %-át foglalkoztatta. A lakosság foglalkozási megoszlása és a nemzeti jövedelem termelése terén végbement változások jelzik az ország gazdasági szerkezetében meginduló átalakulást, mutatják azt az utat, melyet az elmaradott agrárszerkezet ipari-agrár jellegűvé fejlesztésében rövid idő alatt sikerült elérni. De az ipar szerkezetében megnyilvánuló fejletlenség leküzdésében szintén jelentkeztek az első eredmények, a nehézipar, pontosabban a bányászat és a kohászat gyors ütemű fejlesztése következtében.

Az ugrásszerű iparosodás alapját az extenzív fejlesztés lehetőségeinek maximális kiaknázása, azaz a hatalmas beruházási tevékenység, illetve az ennek során létrejövő új ipari kapacitásbázis, valamint a jelentékeny számú tényleges munkanélküliek és a nagyarányú rejtett agrármunkaerő-fölösleg munkába állása képezte. 1949-1953 között a felhalmozás volumene átlagosan több mint kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a nemzeti jövedelem. Ennek folytán az első ötéves tervben a nemzeti jövedelem 35 %-a került beruházásra. Ez történelmi horderejű fordulatra utal, hiszen – a túlfeszítés negatív vonásai ellenére – a hagyományosan alacsony felhalmozási-beruházási múltat sikerült felszámolni, és a háború előtti beruházási rátának (évi 5-6%) hat-hétszeresét sikerült elérni. Mint ahogy a XX. század eleji Magyarország 15-20%-os ipari beruházási hányadához képest az is kétségtelen eredmény, hogy a tényleges beruházások 48 %-át az iparba fektették, jóllehet ez a mezőgazdaság és az infrastruktúra fejlesztésének elhanyagolásával járt. Öt év alatt 65 új ipari nagyüzem létesült és 84 nagyobb arányú üzembővítés és újjáalakítás került végrehajtásra. Emellett az ország jóformán valamennyi gyárában, üzemében volt kisebb-nagyobb beruházás, bővítés és korszerűsítés. Az ötéves terv idején épült és lépett a működő kohászati üzemek sorába a Dunai Vasmű első részlege. Ekkor rakták le olyan új, szocialista városok alapköveit, mint Dunaújváros, Komló, Kazincbarcika, Oroszlány és Várpalota. Gyárak és üzemek létesültek olyan, azelőtt iparilag elmaradott helyeken, mint Békéscsaba, Kiskunfélegyháza, Debrecen, Gyöngyös, Szolnok, Jászberény, Hódmezővásárhely, Zalaegerszeg, Nyíregyháza, Gödöllő, Veszprém, Szeged, Kaposvár, Sarkad, Mezőkeresztes stb.

Az extenzív gazdaságfejlesztés persze nem lehetett tekintettel a gazdaságosság, a korszerű műszaki szint és a technológiai minőség követelményeire. Ellene hatott ennek a feszített ütemű fejlesztés és az önellátás megvalósítási törekvése, amely a mennyiségi növekedést ítélte a legfontosabbnak, és amely nem volt tekintettel a költségtényezőkre.

A gazdasági növekedés másik jelentős forrását az új munkaerő tömeges alkalmazása jelentette a mezőgazdaságon kívüli ágazatokban. Az iparosítás első fázisában mintegy 400 000 fővel gyarapodott az ipari keresők száma, s a munkáslétszám 50 %-kal bővült. A munkanélküliség már 1949-1950 során megszűnt, ezzel párhuzamosan megkezdődött a korábban nem dolgozó eltartottak (elsősorban a nők) tömeges munkába vonása (100 keresőre 1949-ben még 134, 1954-ben már csak 118 fő jutott), és megindult a mezőgazdasági foglalkoztatottak egy részének az iparba való átáramlása. A mezőgazdaságban dolgozók arányszáma öt év alatt 54,5%-ról 43%-ra süllyedt. A magyar társadalmat több évtizeden át feszítő munkanélküliséget, a lakosság foglalkoztatását a szocialista tervgazdálkodás tehát pár év alatt radikálisan megoldotta.

E kétségtelenül pozitív társadalmi-gazdasági folyamatok, a jelentős növekedési ütem, a lényeges szerkezeti átalakulás mégsem vezettek a gazdaságnak az áldozatokkal arányban álló megerősödéséhez. Megakadályozták ezt azok a káros hatások, amelyek a nem ipari területek (mezőgazdaság, infrastruktúra, szolgáltatások) rovására végrehajtott fejlesztésből származtak, meggátolta továbbá az a kedvezőtlen termelékenységi-gazdaságossági szint, amely az iparfejlesztés korszerűtlen irányából, az alacsony műszaki színvonalból eredt. Az élesen aránytalan gazdaságfejlesztés, a „történelmi ugrás” kísérlete erőteljesen kiélezte nemcsak a gazdaság, de a magyar társadalom belső ellentmondásait is.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A proletárdiktatúra politikai rendszerének és államszervezetének kiépítése
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A proletárdiktatúra politikai
rendszerének
és államszervezetének kiépítése
Az MDP vezetői a proletárdiktatúra győzelme után – elsősorban a jugoszláv tapasztalatokra támaszkodva – lényegében az egypártrendszer bevezetését tervezték Magyarországon. Közelebbről, a Magyar Dolgozók Pártja körül egy viszonylag széles, népfront jellegű mozgalmat igyekeztek létrehozni a polgári ellenzéki pártok felszámolásával, valamint a Nemzeti Parasztpárt és a kisgazdapárt tömegszervezeti jellegű átalakításával, illetőleg szervezeti önállóságuk későbbi teljes megszüntetésével. Ennek megfelelően az MDP már 1948 júniusában és júliusában országszerte népfrontgyűléseket rendezett, hogy mindenekelőtt a falusi lakosságot, a dolgozó parasztság tömegeit megbarátkoztassa a függetlenségi front fentebbi módon történő újjászervezésének a gondolatával. Ezzel egyidejűleg az MDP – lényegében minden szinten – felújította a koalíciós pártközi értekezleteket a parasztpártok baloldali erőinek az összefogása és a proletárdiktatúrával szemben álló vezetőknek és párttagságnak a politikai elszigetelése érdekében. Hasonlóan a régebbinél céltudatosabb és hatékonyabb együttműködésre törekedett az MDP az önkormányzatokban és a közigazgatásban is a parasztpártok demokratikus képviselőivel.

Az MDP politikai elképzelései valóra váltásának kedvezett az a körülmény, hogy erre az időre nemcsak városon, hanem falun is kétségtelenül jelentősen megnövekedett a párt tekintélye és befolyása. Másfelől pedig a parasztpártok vezetői – és jórészt a tagjaik is – keresték és szorgalmazták az MDP-vel való szorosabb együttműködést. Így a Nemzeti Parasztpárt – 1948. szeptemberi értekezletén – fenntartás nélkül elfogadta a Magyar Dolgozók Pártja politikai irányvonalát, a marxizmus-leninizmus elvi alapjaira helyezkedett és egyetértését fejezte ki a Tájékoztató Iroda határozataival is. A kisgazdapárt pedig az 1948. tavaszi balatonkenesei értekezletén kidolgozott és az év októberében ugyanitt elfogadott új programjában állást foglalt a tervgazdaság továbbfejlesztése és a termelőszövetkezetek szervezése mellett. Elvetette „a parasztegység hamis szólamát”, a „külön paraszti út” politikáját, és olyan függetlenségi front részese kívánt lenni, amelynek „társadalmi alapját a munkásság és a dolgozó parasztság szövetsége jelenti”. Az FKGP vezetői – szándékaik őszinteségének jeléül – felülvizsgálták megyei szervezeteiket, és a pártközi együttműködést ellenző vagy helytelenítő titkárokat, vezetőségi tagokat stb. leváltották.

1948. második felében érezhetően felgyorsult – a függetlenségi front „egyetlen, osztatlan tömegszervezetté” történő átalakítása jegyében – a két parasztpárt belső tisztulási folyamata. A tisztulás azonban fokozatosan tisztogatássá vált, amit az időközben létrehozott összekötő bizottságok végeztek. A jobboldaliság ürügyén számos olyan kis- és középparasztot, értelmiségit mozdítottak el párttisztségéből, illetőleg zártak ki az NPP-ből és az FKGP-ből, akik korábban igen aktívan dolgoztak. Ily módon kiválásuk szinte elkerülhetetlenül maga után vonta az önálló pártszervezeti tevékenység elsorvadását. A kisgazdapártból pl. azon a címen távolítottak el több száz embert, hogy a „kulákság szószólói”. A parasztpárt fővárosi szervezetének 18 000 tagjából viszont a polgári befolyásra hivatkozva zártak ki 10 000 embert, vagyis a tagságnak több mint a felét.

A függetlenségi front újjászervezésének az ügye az 1948. szeptember 10-i pártközi értekezleten került „hivatalosan” is napirendre, amelyen egy szűkebb bizottságot jelöltek ki a programtervezet kidolgozására. Az MDP képviselői itt jelentették be azt is, hogy a párt a Tájékoztató Iroda 1948. júniusi határozatára való tekintettel – amely élesen bírálta az egypártrendszer Jugoszláviában megvalósult formáját – felülvizsgálja a függetlenségi fronttal kapcsolatos nézeteit. Erre a felülvizsgálatra Révai József tett kísérletet a Szabad Nép 1948. szeptember 26-i számában: „Nálunk népi demokrácia van, koalíció van, osztályok vannak, nem mosódtak el a munkásság és a parasztság közötti különbségek; ilyen körülmények között a pártok formális megszüntetésével egy lépést sem tennénk előre az osztályok különbségeinek megszüntetése felé.” Majd Révai határozottan állást foglalt a többpártrendszer mellett is, mivel „a szövetséges osztályok és rétegek még az önálló pártot tekintik a munkássággal való szövetkezés legalkalmasabb keretének és formájának”. Ezek a megállapítások valóban hűen tükrözték mind a tényleges magyarországi viszonyokat, mind az MDP szövetségeseinek az óhaját, elképzeléseit. Ennek ellenére alig néhány héttel később már egészen más irányban és szellemben folyt a függetlenségi front újjászervezése. S ez azzal függött össze, hogy az MDP vezetőinek körében egyre inkább tért hódított a proletárdiktatúra dogmatikus felfogása.

A Magyar Dolgozók Pártja vezetői most már abban látták a „jugoszláv félrecsúszás” egyik alapvető okát, hogy ott állítólag az osztályidegen elemek is bekerültek a népfrontba. Ebből kiindulva Rákosi Mátyás a Központi Vezetőség 1948. novemberi ülésén ismét a „régi formák és intézmények” megszüntetésének a fontosságát hangsúlyozta. A pártvezetőségnek az államhatalom jellegével és formájával kapcsolatos álláspontját 1949. januárjában szintén Rákosi Mátyás fejtette ki részletesebben a Szabad Nép hasábjain. Eszerint a népi demokrácia „funkciójára nézve proletárdiktatúra, szovjet forma nélkül”. E megfogalmazás mögött az a meggondolás húzódott, hogy a népi demokráciában a proletárdiktatúra nem teljes, mert a munkásosztály – a többpártrendszer miatt – csak szövetségeseivel megosztva gyakorolhatja a hatalmat. Az előbbiekből következően tehát a népi demokráciáról át kell térni a proletárdiktatúrára, pontosabban a proletárdiktatúrának a Szovjetunióban kialakult formájára. Ennek érdekében viszont élezni kell az osztályharcot, erőteljesebben kell gyakorolni a diktatúrát és természetesen fel kell számolni a többpártrendszert. A fentieket a Központi Vezetőség 1949. márciusi ülésén nemcsak megerősítette, hanem bizonyos értelemben tovább is fejlesztette. A főtitkári beszámoló ugyanis egyértelműen leszögezte, hogy a demokratikus pártok puszta léte „tartalékot” jelent az osztályellenség számára. A függetlenségi front tehát nem a pártok összefogásának a szerve, hanem a többi párt felszámolásának az eszköze. Ezen az ülésen – az osztályharc éleződésével és a proletárdiktatúra megszilárdításával összefüggésben – a korábbinál is nagyobb hangsúlyt kapott a kulákság elleni harc vitelének, illetőleg az állam elnyomó szerepe növelésének, valamint az erőszakszervezetek kifejlesztésének és az adminisztratív irányítás fokozásának a szükségessége.

1948 őszétől a parasztpártok erősen visszafogták, korlátozták működésüket és hamarosan elvesztették politikai-szervezeti erejüket, önálló tevékenységük pedig gyors ütemben elsorvadt. A parasztpártok vezetői 1948-1949 fordulóján – az MDP nyomásának engedve – véglegesen feladták önálló párttörekvéseiket. Ezen az sem változtatott, hogy a kisgazdapárt 12 országgyűlési képviselője – pártjuk felszámolása elleni tiltakozásul – decemberben lemondott mandátumáról. Sőt, ebben az időben már megindult az NPP és az FKGP szervezeteinek önfelszámolási folyamata is, amely 1949 őszére lényegében be is fejeződött.

A proletárdiktatúra kivívásával és a tőkés termelési viszonyok felszámolásával nagyjában egyidejűleg ment végbe a legnagyobb polgári ellenzéki párt, a Demokrata Néppárt politikai elszigetelődése is Magyarországon. A DNP- nek 1948 végén, 1949 elején itt-ott az országban még léteztek ugyan szervezetei, sőt sajtója rendszeresen megjelent, de egyoldalú népi demokrácia ellenességével és öncélú parlamenti ellenzékieskedésével legfeljebb csak a politikailag legelmaradottabb és legpasszívabb vallásos rétegek támogatására számíthatott. 1948 végén Barankovics István, a párt elnöke, egyik országgyűlési felszólalásában maga is reménytelenséggel nyilatkozott a DNP nehéz helyzetéről és bizonyos következtetések levonását helyezte kilátásba. Ez néhány héttel később meg is történt: Barankovics nyugatra távozott, majd röviddel ezt követően az itthon maradt vezetők 1949. február 4-én feloszlatták a jobbára már csak „vezetőségből” álló Demokrata Néppártot. Hasonló sorsra jutott a számottevő társadalmi bázist kezdettől fogva nélkülöző Keresztény Női Tábor is, amelynek megszűnésében a katolikus egyházi vezetők is szerepet játszottak azzal, hogy a „politikus” Slachta Margittól megvonták támogatásukat, és igyekezték meggyőzni, hogy „ő először is (apácarendi) főnöknő, tehát kormányozza a társulatát”. 1949 tavaszán a KNT észrevétlenül „eltűnt” a politikai életből.

Másként alakult a koalíció lojális ellenzékének helyzete. A pártszövetségbe tömörült, majd később egyesült Magyar Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt, illetőleg a Független Magyar Demokrata Párt az egymással való szövetkezésben és a függetlenségi fronthoz történő csatlakozásban vélte megtalálni jövőbeni működése, politikai-közéleti szereplése feltételeit. Reményeik annyiban valóban teljesültek, hogy végső fokon nem a polgári ellenzék, hanem a koalíciós parasztpártok sorsára jutottak: tagjai lettek az újjászervezett függetlenségi frontnak, részt vettek az 1949. májusi országgyűlési választásokon, s csak ezután fejezték be végérvényesen önálló pártpolitikai tevékenységüket.

A polgári ellenzéki pártok politikai vereségéhez, elszigetelődésükhöz a politizáló klérus, s különösen Mindszenty József tevékenysége és magatartása is hozzájárult. A kommunista- és népellenességéről hírhedt hercegprímás ugyanis mindenekelőtt attól tette függővé a katolikus egyház „jóindulatára” építő, illetőleg számító pártok, politikai csoportosulások támogatását, hogy azok milyen módon és mértékben veszik ki a részüket a népi demokrácia ellenes akciókból. A hercegprímás, főleg a Truman-elv meghirdetése után döntően a harmadik világháború kitörésétől és a nyugati imperializmus „bevonulásától” várta rögeszméje beteljesülését, a Habsburg-dinasztia hatalmának visszaállítását Magyarországon. Annyira hitt a közeli jobboldali fordulatban, hogy már a kormánylistát is összeállította a legszélsőségesebb legitimista és konzervatív arisztokrata elemekből. 1948 februárjában, amikor a népi demokratikus kormány kezdeményezte az állam és az egyház viszonyának átfogó rendezését, a katolikus klérus, Mindszentyvel az élen, mereven elzárkózott ez elől. A szóban forgó kérdésben az volt a hercegprímás – nem is nagyon leplezett – véleménye, hogy „a tárgyalásba bocsátkozás veszedelmes és céltalan… a további időszerzés látszik az egyedül járható útnak”. A hercegprímás azonban nemcsak legális eszközökkel harcolt ádázul a népi demokratikus rendszer ellen, hanem – a nyugati imperialista körök és a Vatikán ösztönzéseiből bátorítást merítve – mindinkább az illegális szervezkedés útjára lépett.

A Magyar Dolgozók Pártja 1948 nyarán-őszén széles körű felvilágosító kampányt indított Mindszenty és követői politikájának, illetőleg e politika várható következményeinek a leleplezésére. E kampányhoz később mind a parasztpártok, mind pedig a kisebb, korábban ellenzéki polgári-kispolgári pártok is csatlakoztak. Nem utolsósorban az említetteknek köszönhetően sikerült végül is olyan közhangulatot teremteni az országban, – nemcsak az üzemekben és városokban, hanem a falvak jelentős részében is -, amely kifejezetten sürgette a „politizáló” Mindszenty hercegprímás büntetőjogi felelősségre vonását. 1948. december végén az illetékes belügyi hatóságok államellenes bűncselekményei miatt – a köztársaság védelméről szóló törvény megfelelő cikkelyei alapján – őrizetbe is vették a politikailag már nagyrészt elszigetelődött katolikus főpapot. Mindszenty vitathatatlanul rászolgált arra, hogy letartóztassák, majd az 1949. februári népbírósági tárgyalások eredményeként jogos börtönbüntetésre ítéljék őt. Ugyanakkor a törvényes felelősségre vonás túlhangsúlyozott nyilvánossága, az azt kísérő rádió- és sajtómegnyilatkozások túlzásai azonban nem szolgálták egyértelműen a hazai és külföldi közvélemény meggyőzését az ítélet feltétlen megalapozottságáról. Mindszenty hercegprímásnak a politikai életből történt eltávolításával és bírósági elítélésével a magyar népi demokrácia ellenségei az utolsó és megingathatatlannak hitt támaszukat veszítették el. Nem volt már többé olyan „zászló” Magyarországon, amely mögött a polgári restauráció nyílt és titkos hívei tömegesen felsorakozhattak volna.

1949. február 1-én megalakult a Magyar Függetlenségi Népfront, amely március 15-i első kongresszusán elfogadott programnyilatkozatában állást foglalt az MDP országépítő céljai, a szocialista átalakulás mellett. A népfrontban részt vevő pártok – a Magyar Dolgozók Pártja javaslatára – azt is elhatározták, hogy a legközelebbi országgyűlési választásokon már közös programmal és közös listán indulnak.

Az MFNF országos szerveinek a létrehozása után – és a májusra tervezett választások előkészítéseként – a Magyar Dolgozók Pártja szervezetei minden megyében, városban és községben életre hívták a helyi népfront-bizottságokat. E bizottságokban néhány taggal az NPP és az FKGP, illetőleg a radikális pártszövetség is képviseltette még magát. Az elnöki és a titkári tisztet azonban szinte kivétel nélkül mindenütt MDP-tagok töltötték be. Hasonlóan a közvetlen választási előkészületekben is csak meglehetősen szerény, formális szerep jutott a volt koalíciós pártok vezetőinek és tagjainak. Így a választási agitációban való részvételüket – néhány, az együttműködést demonstrálni hivatott nagygyűlésen kívül – csupán ott igényelték, ahol az MDP-nek közismerten viszonylag kisebb volt a befolyása és a többi párt esetleges távolmaradása előreláthatóan hátrányosan befolyásolhatta a választások eredményét.

Az 1949. május 15-i országgyűlési választások az MDP és a népi demokratikus erők átütő sikerét hozták. A választók 95,6%-a adta le szavazatát az MFNF jelöltjeire. Mindössze néhány helyen (Nagykőrösön, Mezőkövesden és a vecsési járásban, ahol az ellenszavazatok 21-29% között mozogtak) sikerült a klérusnak a vallásos tömegeket az MFNF-fel szembeállítania. A választási eredmények kétségtelenül tükrözték az országban uralkodó kedvező politikai légkört. Ugyanakkor az igen magas számszerű eredményekben a választási agitáció – gyakran az erkölcsi és az adminisztratív nyomás elemeit sem nélkülöző – hatása, sőt a választási eredmények iránti bizonyos közömbösség is kifejeződött.

A választások eredményeként gyökeresen megváltozott az országgyűlés szociális és politikai összetétele, arculata. A megválasztott 402 képviselő 45%-a a munkásság, 28%-a a parasztság és 23%-a az értelmiség soraiból került ki. A képviselők döntő többsége (71 %-a) az MDP tagja volt. Az országgyűlési választások után természetesen a kormány is átalakult. Az új kormány elnöke – főként külpolitikai meggondolásból – Dobi István, a kisgazdapárt vezetője lett, aki már 1948 decemberétől, Dinnyés Lajos lemondása óta, betöltötte ezt a tisztséget. Rajta kívül Bognár József belkereskedelmi és Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter képviselte az FKGP-t a kormányban. Az NPP a földművelésügyi és az építésügyi tárcát kapta, Erdei Ferenc, illetőleg Darvas József miniszterségével. A fennmaradó 11 tárcát az MDP képviselői töltötték be. Az új kormány személyi összetételével kapcsolatosan tulajdonképpen csak az okozott meglepetést a közvéleményben, hogy Rajk László belügyminiszter, majd 1948 augusztusa óta külügyminiszter, kimaradt belőle. Rákosi Mátyás megtartotta miniszterelnök-helyettességét, Gerő Ernő pedig államminiszterré lépett elő. Az MDP-nek az államhatalomban betöltött növekvő súlyát és szerepét húzta alá egyébként az is, hogy Tildy Zoltánt, aki 1948 augusztusában mondott le, Szakasits Árpád váltotta fel a köztársasági elnöki székben.

Az országgyűlés 1949. augusztus 18-án fogadta el – az országban végbement politikai, gazdasági és társadalmi átalakulással összhangban – a Magyar Népköztársaság alkotmányát. Az alkotmány rögzítette, hogy a népköztársaság „a munkások és dolgozó parasztok állama”, és ennek megfelelően „minden hatalom a dolgozó népé”. Megállapította továbbá azt is, hogy „népünk megkezdte a szocializmus alapjainak lerakását, s országunk a népi demokrácia útján halad előre a szocializmus felé”. Ezzel a szocializmus felépítése az alkotmányban lefektetett nemzeti cél rangjára emelkedett.

A proletárdiktatúra megszilárdulása, a népköztársaság konszolidált rendje a katolikus püspöki karban, s különösen Czapik Gyula egri érsekben és Bánáss László veszprémi püspökben is mindinkább érlelte azt a felismerést, hogy az egyháznak is érdeke a békés közeledés. Hiszen a népi demokratikus állammal szembeni merev ellenállás, az ellenségeskedés csak a klérus tekintélyét és tömegkapcsolatait, végső fokon az egyház létfeltételeit ássa alá. Emellett nyilvánvalóan az is hatással volt a katolikus főpapságra, hogy az alsópapság körében szemlátomást gyarapodott a megegyezést óhajtók és keresők száma. Nem is beszélve arról, hogy a református egyház már 1948 októberében, az evangélikus és az izraelita egyházak pedig decemberben rendezték kapcsolataikat az állammal. Mégis, amikor a kormány újra felvetette a megállapodás megkötését, a püspöki kar – a megegyezést akadályozó Mindszenty hercegprímás letartóztatása miatt – sokáig elzárkózott a tárgyalások elől. A népi demokratikus állam és a katolikus egyház közötti megállapodás végül is – csak hosszas, több hetes, sőt hónapos huzavona, illetőleg előkészítés után – 1950 augusztusában jött létre. Az 1950. augusztus 30-i megállapodásban a püspöki kar kinyilvánította, hogy „támogatja a Magyar Népköztársaság államrendjét” és nem engedi meg „a hívők vallásos érzületének, valamint a katolikus egyháznak államellenes célokra való felhasználását”. Felhívta a katolikus hívőket, hogy „minden erejükkel vegyék ki részüket abból a nagy munkából, amelyet a népköztársaság kormányának vezetésével az egész magyar nép végez”, és helyeslését fejezte ki a kormány békepolitikájával kapcsolatosan is, illetőleg megígérte annak támogatását. Ezzel szemben a kormány az egyezményben biztosította a hívők teljes vallásszabadságát, az egyház szabad működését, néhány iskola és szerzetesrend, valamint az egyházi intézmény anyagi támogatását. A megállapodás keretében nem rendezett kérdéseket a kormány nem sokkal később egyoldalú elhatározással oldotta meg. Ezek közül legjelentősebb az az 1951. évi törvényerejű rendelet volt, amely kimondta, hogy Magyarországon az egyházi állásokat kizárólag az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulásával lehet betölteni. A kormány és a püspöki kar szóban forgó megállapodása jelentős esemény volt: végérvényesen elválasztotta az egyházakat a magyar államtól.

Az állam és a katolikus egyház kapcsolata azonban a megállapodás ellenére sem javult meg rögtön alapvetően. De ennek most már nem egyedül a katolikus konzervatív körök változatlan bizalmatlansága és elutasító magatartása volt az oka, hanem az állami egyházpolitikában elkövetett hibák szintén megnehezítették e téren a kibontakozást. Mindenekelőtt a vallásszabadság erőszakos korlátozását célzó megnyilvánulások és Grősz József kalocsai érsek – a megállapodás megszületésében közreműködő egyházi küldöttség vezetője – 1951. júniusi letartóztatása és értelmetlen bírósági meghurcoltatása mérgesítette el az amúgy sem békés viszonyt. Ezen nem változtatott érdemlegesen az sem, hogy 1951 júliusában a katolikus püspöki kar – a Grősz-per elrettentő hatására – letette az esküt a Magyar Népköztársaság alkotmányára.

A Magyar Dolgozók Pártja, miközben megnyerte a csatát a nyílt reakció utolsó maradványaival szemben, továbbá „rákényszerítette” az egyházakat az együttműködésre, fokozatosan elveszítette harci szövetségeseit és lojális útitársait. Elveszítette, mert önmagán kívül nem is tartott igényt semmilyen más erő közreműködésére a politikai küzdőtéren. Az 1949. májusi választások után szinte egyik napról a másikra megszűntek a népfrontbizottságok, s ezzel együtt „eltűntek” a koalíciós pártok is. Nyilvánvalóvá vált, hogy a népfrontbizottságok csupán a választások alkalmából megalakított ideiglenes alakulatok voltak, amelyekre az MDP már tömegszervezeti jelleggel sem tart igényt. A szövetségesek e nagyfokú mellőzésének, a velük szemben táplált bizalmatlanságnak, az ennek során kialakult szűk szektaszellemnek az okai valójában az MDP belső helyzetében gyökereztek. 1948 második felétől ugyanis olyan egészségtelen és káros folyamatok fejlődtek ki az MDP vezetőségén belül, amelyek eltorzították a párt politikáját, az egész ország politikai életét.

Az egyesülés után szükségszerűen került az MDP belső életének homlokterébe a két munkáspárt összekovácsolása, egységének és élcsapat jellegének erősítése. Hiszen az MKP-ban és az SZDP-ben valóban eltérőek voltak az ideológiai, politikai és szervezeti követelmények. Ugyancsak meg kellett küzdeni az új párttagok beilleszkedésével együtt járó szervezeti gondokkal, valamint a volt MKP- és SZDP-tagok között nem ritkán előforduló súrlódásokkal is. Az egyesülés idejére rendkívül felduzzadt a párt taglétszáma (1,1 millió), és elérte a lakosság 12%-át. A párttagság ugrásszerű növekedésével együtt járó hígulás negatívan hatott az MDP társadalmi összetételére. 1948 júliusában a kispolgári, alkalmazotti és értelmiségi rétegek együttes részaránya (40%) megközelítette a munkásságét. A párt felhígulásának káros következményei természetesen szinte elkerülhetetlenül jelentkeztek a szervezeti élet területén is. Ilyen körülmények között feltétlenül indokolt volt megvizsgálni: „kik és miért jöttek be a pártba”.

Az MDP Politikai Bizottsága 1948. szeptember 2-án elrendelte a szeptember 6-tól 1949 márciusáig terjedő tag- és tagjelölt-felvételi zárlatot, továbbá az egész párttagság felülvizsgálatát, a régi kommunista és szociáldemokrata tagsági könyvek kicserélését. A Politikai Bizottság felszólította a pártszervezeteket, hogy távolítsák el soraikból az osztályidegen, korrupt és karrierista elemeket. Javítsák meg a párttagság társadalmi összetételét és minősítsék vissza tagjelöltnek azokat, akik a párttagsággal járó követelményeknek nem felelnek meg. A felülvizsgálat 5 hónapja alatt az erre a célra létrehozott bizottságok több mint 1 millió párttaggal beszélgettek. A felülvizsgálat eredményeként a tagság mintegy 300 000 fővel csökkent. A tagfelülvizsgálat egészében erősítette a pártot. A karrierista, meggyőződés nélküli és ellenséges elemek kizárása növelte az MDP tekintélyét és befolyását. Kedvezően változott a tagság társadalmi összetétele is, amennyiben a munkásság és az értelmiség aránya növekedett, az alkalmazottaké és egyéb kategóriáké viszont csökkent. Ugyanakkor a parasztság létszáma és súlya tovább zsugorodott. A kizárások és a tagjelöltté történt visszaminősítések azonban nem minden esetben voltak indokoltak. Sőt, olykor egyenesen a politikai elfogultság, szűklátókörűség és a túlhajtott „éberség” jellemezte azokat. A felülvizsgálat nem vált ugyan a volt szociáldemokraták elleni általános támadássá, a kizárások mégis inkább azokat sújtották. Nem egy helyen csak azért távolították el őket a pártból, mert egykor az SZDP tagjai voltak vagy egyes kommunista párti vezetők így akartak „törleszteni” a régi valós és vélt sérelmekért.

Az MDP KV márciusban, illetőleg májusban a tagfelvételi zárlatot 1949. november 1-ig meghosszabbította, de a tagjelöltfelvételt június 1-től engedélyezte. A felvételt részletes utasítás szabályozta, előírva, hogy havonta hány tagjelöltet s ezen belül mennyi ipari és mezőgazdasági munkást, termelőszövetkezeti parasztot, értelmiségit, nőt és fiatalt lehet a pártba felvenni. A mechanikus központi szabályozás rövidesen a párt munkásjellegének a túlhajtásához vezetett. A munkásság aránya alig néhány hónap alatt – a tagfelülvizsgálat eredményeivel is számolva – mintegy 10%-kal növekedett. A munkásfelvétel erőltetése átcsapott tehát a másik végletbe: elmosta a párt és a munkásosztály közötti különbséget, határokat.

A Politikai Bizottság 1949. december 2-án a pártdemokráciát megfojtó bürokratizálódás és az ehhez társuló hibás munkamódszerek elburjánzásáért, valamint a párttagság körében jelentkező passzivitás miatt teljes egészében az alsóbb szerveket tette felelőssé, és semmit sem vállalt magára. Jóllehet a pártmunka bürokratikus kinövései csupán a „szimptómái” voltak annak az egyre jobban elhatalmasodó káros folyamatnak, amely ekkor már egészében aláásta a pártéletet, a pártpolitika elvi alapjait. Az a bizalmatlanság és hatalmi féltékenység, amely 1948 második felétől lépésről lépésre megfosztotta a pártot szövetségeseitől, 1949 tavaszára nyarára elérte magát a pártot is. A párt vezetését és a tényleges hatalmat mindinkább egy szűk csoport (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály) ragadta magához, könyörtelenül félreállítva azokat, akik valamilyen módon és formában akadályát jelenthették a hatalom kisajátításának.

1949. május 30-án letartóztatták Rajk Lászlót és néhány más kommunista vezetőt (Pálffy Györgyöt, Szőnyi Tibort, Szalai Andrást, Korondy Bélát, Németh Dezsőt, Horváth Ottót stb.), majd bíróság elé állították és koholt vádak alapján halálra ítélték, kivégezték őket. A hamis per abból a célból fogant – ezt Rákosi Mátyástól tudjuk, aki az MDP 1949. szeptember 30-i nagy-budapesti aktívaértekezletén az egész ország nyilvánossága előtt csak ezzel a kérdéssel foglalkozott -, hogy leleplezze Jugoszlávia árulónak kikiáltott kommunista vezetőit. A politikai cselszövés és kalandorkodás útjára lépett Rákosi és társai azt állították, hogy a jugoszláv vezetők – beilleszkedve az amerikai imperializmus stratégiai tervébe – az összes népi demokráciában ellenforradalmi fordulatot akartak végrehajtani, és Magyarországon a nemzetközi összeesküvés szálait Rajk László tartotta kezében. Ez és a többi vádak azért is meglepőek voltak, mert néhány hónappal korábban – a KV 1948. november 27-i ülésén – még maga Rákosi hangoztatta a pártvezetőség teljes egységét, és kijelentette, hogy az MDP-n belül a jugoszláv kérdés nem okozott nézeteltéréseket. A Rákosi-féle csoport azonban nem nyugodott bele az egyértelmű helyzetbe, „megkeresték” és meg is találták a háború alatti hazai kommunista vezetők körében a külön „nemzeti vonalat”. Erre minden bizonnyal felelőtlenségüknél is nagyobb karrierizmusuk késztette őket. Az általuk kitervelt Rajk-Brankov-féle összeesküvésre épült ugyanis többek között a Tájékoztató Iroda 1949. novemberi határozata, amely az új háborúra készülő agresszív imperialista hatalmak körébe sorolta Jugoszláviát és árulónak, imperialista ügynöknek nyilvánította a JKSZ vezetőit. A nagyobb nyomaték kedvéért a magyar kormány 1949. szeptember 30-án egyoldalúan felmondta a Jugoszláviával kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést.

A vétkes pártvezetők a törvénytelenségek elkövetése után hisztérikus hangulatot szítottak az országban. A hisztérikus éberségi kampány Rajk László és a többi kommunista vezető kivégzése után érte el tetőpontját, amikor Rákosi Mátyás 1949. szeptember 30-án – az előbbiekben említett – nagy-budapesti pártaktíván kiadta a jelszót: „Fokozni kell az éberséget!” Majd felszólított minden pártszervezetet, pártfunkcionáriust és párttagot, hogy „figyeljen fel a legkisebb ellenséges hangra vagy tettre; a hibák mögött keresse és találja meg az ellenség kezét”. Azt állította, hogy a Rajk-per bizonysága szerint az ellenség mindenekelőtt a kommunista pártba igyekszik befurakodni, itt akar fontos pozíciókat szerezni kártevő munkájához. Ezért az ellenséget elsősorban a pártban kell keresni. Végül levonta azt az elvi konzekvenciát – ami az elkövetkező évek politikai gyakorlatának alapvető jellemzőévé vált -, hogy „mindenütt, ahol a pártnak vagy a demokráciának nehézségei támadnak, az objektív okok mellett számba kell venni az ellenség munkáját”. Ezt követően állandósult a gyanúsítás, a minden áron való ellenségkeresés és háttérbe szorult a munka eredményeinek és hibáinak tárgyilagos elemzése. Már 1949 második felében megkezdődött a tisztségviselői gárda Rajk-perrel összefüggő, tudatos lecserélése; majd 1950. február 10-én az MDP KV határozatot hozott a pártszervek és -szervezetek vezetőségeinek március és június hónapok közötti újjáválasztásáról. Az „éberségi kampány” gyengítette a párt káderállományát, törést okozott a pártmunka színvonalában, elhintette a félelmet az emberek közötti érintkezésben, és megmérgezte az ország politikai légkörét.

Az 1940-es és az 1950-es évek fordulóján befejeződött a társadalom politikai irányítási rendszerének kialakítása: az egypártrendszer kiegészült a tanácsrendszerrel. A népköztársaság alkotmánya a lakosság által választott megyei, járási, városi és községi tanácsokat tette az állam helyi szerveivé. Az erről szóló törvényt az országgyűlés 1950. május 18-án fogadta el. Eszerint a főispáni, polgármesteri stb. hivatalok, illetőleg a törvényhatósági bizottságok és képviselő-testületek megszűnnek, és a helyükbe lépő tanácsok töltik majd be a helyi önkormányzatok szerepét, s egyben a központi hatalom végrehajtó szerveivé válnak. Június-augusztus folyamán a megyéktől kezdve lefelé a községekig mindenütt ideiglenes tanácsok alakultak az országban. A pártonkívüliek aránya azonban szinte sehol sem érte el a kívánatosnak tartott 40%-ot, és szembetűnően háttérbe szorultak – főként az ipari megyékben – az egyénileg dolgozó kis- és középparasztok. 1950. október 22-én került sor a 220 000 állandó tanácstag, illetőleg póttag megválasztására. A tanácstagoknak most már mintegy a ²/₃-a – kiigazítva az ideiglenes tanácsok összeállításánál tapasztalt egyoldalúságot – a pártonkívüliek közül került ki; továbbá 67%-uk a dolgozó parasztságot, 15%-uk a munkásságot, 7%-uk az értelmiséget képviselte, a többiek pedig a kisiparosokat és az egyéb megánfoglalkozásúakat.

A tanácsok munkája egyoldalúan a gazdasági teendők ellátására összpontosult: lényegében a begyűjtésre, az adószedésre, a tagosítások végrehajtására és a közellátási nehézségek enyhítésére korlátozódott. A felsőbb államigazgatási szervek a rendeletek és az utasítások özönével árasztották el a helyi tanácsok végrehajtó szerveit és ezzel valósággal megbénították munkájukat. Mindehhez járult, hogy a pártszervek is gyakran helytelenül értelmezték irányító feladatukat: a tanácsokban vagy csak adminisztratív „gépezetet” láttak, amit egyes feladatok ellátására közvetlenül mozgósíthatnak, vagy egyszerűen félreállították a tanácsokat, s közvetlenül maguk végezték el az állami teendőket.

A tanácsok „begyűjtési szervként” való kezelése, önállóságuk formálissá tétele, minimális anyagi alapjaik hiánya, munkastílusuk elbürokratizálódása megakadályozta őket abban, hogy érdemben foglalkozhassanak a lakosság ügyeinek intézésével, a helyi kommunális, szociális, kulturális és egészségügyi szükségletek kielégítésével, a város- és községfejlesztéssel stb. A fentebbiek következtében nem alakulhatott ki megfelelő kapcsolat, együttműködés a tanácsok és a lakosság között. Sőt azáltal, hogy csupán a lakosság kötelezettségeivel foglalkoztak, egyoldalúan a népszerűtlen központi utasítások eszközeivé váltak, a lakosság leginkább csak a büntető, a zaklató, az önkényeskedő hatóságot látta bennük.

1949. december 14-én a kormány rendeletben szabályozta – a közigazgatás átszervezésének részeként – az új megyehatárokat. Az 1950. január 1-től végrehajtott területrendezés során az addigi 25 helyett 19 megyét alakítottak ki. A kevesebb számú közigazgatási egység létrehozása – a korábbi területi elaprózottsággal szemben – valójában a központi, pontosabban a központosított irányítás és ellenőrzés erősítését szolgálta.

A párt- és az állami szervek mellett a politikai- hatalmi szerkezet harmadik láncszemét a tömegszervezetek alkották. Tevékenységüknek azonban már eleve határt szabott a népfrontpolitika háttérbe szorulása, az a körülmény, hogy a függetlenségi népfront csak formálisan létezett. Az MDP 1948 őszén lépéseket tett az „elhaló” parasztpártok tagságának megnyerésére, illetőleg egy egységes falusi tömegszervezetben való tömörítésükre. Ez az új tömegszervezet – az MDP vezetőinek elképzelése szerint – egyesítette volna magában a földmunkások és az újgazdák szövetségében – és az ezeken kívül – elhelyezkedő mezőgazdasági bérmunkásokat, szegényparasztokat, kis- és középparasztokat. Az UFOSZ és a FÉKOSZ 1948. december 18-án tartotta egyesítő kongresszusát, és a létrehozott új szervezet a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége nevet kapta. 1949. február elején azonban az MDP vezetői megváltoztatták a DÉFOSZ jellegéről vallott korábbi nézeteiket, szervezeti kereteit leszűkítették az agrárproletárságra és a szegényparasztságra. Február és március folyamán felülvizsgálták a már létrejött DÉFOSZ-szervezeteket, ahol a vezetőségekben nem volt meg az MDP 60%-os többsége, ott személycseréket hajtottak végre, vagy feloszlatták a szervezetet. Ezenkívül a munkásvezetés biztosítására – a felülvizsgálattal párhuzamosan – külön munkástagozatokat hoztak létre a DÉFOSZ-szervezeteken belül. Ezt követően a DÉFOSZ jellege és arculata teljesen eltolódott a szakszervezeti tevékenység irányába, működése legtöbb helyen a munkaközvetítésre szűkült, s így valóban célszerű volt azt a mezőgazdasági dolgozók szakszervezetévé átalakítani.

A szakszervezeti mozgalom 1949-1950-ben – az 1948. októberi XVII. kongresszusán történt elhatározás szerint – új országos kereteket alakított ki, a szakmai szervezetek rendszeréről áttért az iparági szervezetekre. Ekkor formálódott ki az a 19 szakszervezet, amely a felszabadulás utáni 50 szakszervezet helyébe lépett. Ezzel egyidejűleg került sor az „egy üzem – egy szakszervezet” elvének gyakorlati megvalósítására is. 1949. március 12-én a kormány – idevonatkozó rendeletével – az üzemi bizottságok még meglevő különállását megszüntette, amelyek ezután szintén beolvadtak a szakszervezetbe. Az új üzemi szakszervezeti szervek kialakulása az 1949. márciusi választásokkal zárult. Alig több mint egy év múlva, 1950 július-augusztusában azonban ismét újjáválasztották – a volt szociáldemokraták kiszorítása célzatával – a nem régen életre hívott üzemi szakszervezeti bizottságokat. Majd 1950 decemberétől a „még megbúvó jobboldali szociáldemokrácia és egyéb ellenséges ügynökök” kizárása címén a volt baloldali szociáldemokrata szakszervezeti vezetők nagy részét végleg eltávolították a mozgalomból. Most már valóban semmi sem akadályozhatta meg, hogy a szervezett dolgozók mozgalmát lényegében megfosszák érdekvédelmi funkciójától, mesterségesen elszigeteljék az üzemek demokratikus ellenőrzésének feladataitól, s a vállalatvezetők egyszemélyi felelősségét messze eltúlozva, azok egyszerű függvényévé degradálják. A szakszervezetek tevékenységét az 1950-es évek első éveiben csaknem kizárólagosan a központi utasítások végrehajtása, a munkaversenyek adminisztratív szervezése jellemzi.

Az ifjúsági mozgalomban 1948 tavaszára – több éves nehéz és bonyolult küzdelmek árán – megvalósult a magyar fiatalok rétegszervezetekre épült, demokratikus egysége. Az ifjúság különböző rétegeinek (munkás- és parasztfiatalok, közép- és főiskolások) egységszervezeteit (SZIT, EPOSZ, MEFESZ, Úttörő Mozgalom stb.), illetőleg tevékenységüket a kommunista fiatalok vezetésével működő Magyar Ifjúság Népi Szövetsége koordinálta és irányította. Az MDP azonban olyan ifjúsági szövetség létrehozását sürgette, amely teljes szervezeti egységben végzi tevékenységét a párt ideológiája és programja alapján. A Dolgozó Ifjúság Szövetsége 1950 júniusában alakult meg, a rétegszervezetek összeolvasztásával. A DISZ-nek megalakulásakor mintegy félmillió tagja volt, 1952 júniusában pedig már 660 000 fős szervezetté vált. A DISZ munkájában úgyszólván létrejötte pillanatától kiütköztek az MDP szervezeti életének és bürokratikus munkastílusának másolásából eredő problémák. A szervezet hitelét gyorsan kikezdte, hogy sokszor ellentétbe került azzal, amit a fiatalok környezetükben, mindennapi életükben tapasztaltak. A DISZ-szervezetek munkája szürke, jórészt formális volt, szinte kizárólag a taggyűlésekből, a munkaverseny, a tanulás stb. szervezéséből állt. A fiatalok legtöbbje a szervezeten kívül kereste és találta meg a kulturálódási, sportolási és szórakozási lehetőségeket. Ilyenformán még a tagság számottevő része is hamarosan kikerült a DISZ „hatósugarából”.

1949-1950-től a politikai közéletre mindinkább az MDP szerveinek „uralkodása” volt a jellemző. Ugyanakkor a párton belül a kollektív vezetés teljesen háttérbe szorult: a Rákosi Mátyás személye iránti feltétlen bizalom vált a párthűség alapvető követelményévé. Ezzel egyidejűleg folytatódott a pártalapítók és a hatalomért vívott harcokban megedződött kommunisták párt- és állami tisztségekből történő lecserélése, sőt a pártból való eltávolításuk is. E súlyos torzulások a párton belül mindenekelőtt a pártdemokrácia elsatnyulásában jelentkeztek, majd a diktatórikus és bürokratikus vezetési stílus elburjánzásával, s különösen az elkövetett törvénytelenségek láncolatával összefüggésben a pártot és a társadalmat jórészt a bizalmatlanság, a gyanakvás és a rettegés légköre övezte.

1950 tavaszán a bizalmatlansági hullám elérte a párton belül a volt szociáldemokratákat is. A támadás a volt baloldali szociáldemokrata vezetők ellen tulajdonképpen már 1949-ben, a Rajk-per kapcsán megindult, amikor Justus Pált és Horváth Zoltánt, az MDP KV tagjait letartóztatták. Ezt követte 1950 áprilisában Szakasits Árpádnak, az MDP elnökének és az Elnöki Tanács elnökének, valamint augusztusban Marosán Györgynek, az MDP főtitkárhelyettesének és több más olyan személynek a bebörtönzése, akiknek kiemelkedő szerepük volt a két munkáspárt egyesítésében. 1951-ben Vajda Imrét, az Országos Tervhivatal elnökét távolították el. Emellett az egyszerű párttagok közül is sokakat, különböző „koncepciós” vádak alapján bíróság elé állítottak.

1951 februárjában összehívták az MDP II. kongresszusát, amely tovább mélyítette a párt politikájában jelentkező torzulásokat. A kongresszus egészét – az osztályharc állandó éleződésével kapcsolatos sztálini felfogás hangsúlyozása mellett – az a szellem hatotta át, hogy a közeljövőben várható a világháború kirobbantása az imperialista hatalmak részéről. A kongresszus tulajdonképpen politikai mozgósító funkciót kívánt betölteni, felszólította a párttagságot és a lakosságot a rendkívüli helyzetből is következő túlméretezett feladatok maradéktalan végrehajtására. Az országnak egy esetleges háborúra való védelmi felkészítése már 1949 tavaszától folyt, a lakosság erkölcsi-politikai „felkészítése” azonban csak 1950 őszétől, a koreai háború kirobbanása után került napirendre. 1950 novemberében – a sokrétű védelmi feladatok koordinálása címén – létrehozták a Honvédelmi Bizottságot, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály részvételével. A hármas bizottság az MDP KV tudta nélkül jött létre és működött. Az elkövetkező két évben ténylegesen ez a bizottság döntött – teljhatalommal és minden ellenőrzés nélkül – az ország sorsát érintő valamennyi politikai, gazdasági, katonai stb. kérdésben.

A kongresszus után, 1951. május 22-én az MDP KV elrendelte a pártvezetőségek újjáválasztását. Erre az illegális korszak kommunista vezetőinek letartóztatása szolgáltatott ürügyet. Májusban koholt vádak alapján eljárást indítottak Kádár János, a párt főtitkárhelyettese, illetőleg Kállai Gyula külügyminiszter ellen és bebörtönözték őket. Zöld Sándor belügyminiszter letartóztatása elől – családjával együtt – az öngyilkosságba menekült. A hamis politikai indítékokkal „alátámasztott” újabb törvénytelenségi akciók azután a vezetőségi választások során végiggyűrűztek a pártszerveken és a pártszervezeteken is. Az 1951. október-novemberi választások során leváltották a régi vezetőség tagjainak 46,4%-át, és a forradalmi múlttal rendelkező párttagok zömmel háttérbe szorultak. A nagyfokú cserélődés és sok kommunista oktalan eltávolítása a különböző szintű vezetőségekből feltétlenül gyengítette a pártot.

A szociáldemokraták elleni támadás azzal kapott új lökést, hogy a Rákosi-féle csoport most már ideológiai alapokat is gyártott a kampányhoz. Az MDP KV 1952. júniusi ülésén meghirdették – a klerikalizmus mellett – a szociáldemokratizmus elleni kérlelhetetlen küzdelmet is. Többek között ekkor jutott börtönbe Kisházi Ödön, a Szakszervezeti Tanács régebbi elnöke, és mentették fel Rónai Sándort is, aki Szakasits Árpádot követte – letartóztatása után – az Elnöki Tanács élén.

Az új államelnök Dobi István addigi miniszterelnök lett. A személycserékre valójában azért került sor 1952 augusztusában, mert Rákosi Mátyás – a háború közeli kirobbanásától tartva – elérkezettnek látta az időt arra, hogy – pártfőtitkári tisztségének megtartása mellett – miniszterelnök is legyen. A kormányátalakítás során – az időközben politikai rehabilitációban részesült – Nagy Imre miniszterelnök-helyettes lett.

Az 1953 tavaszán esedékes országgyűlési választások előkészületei, a szavazatok biztosítása rákényszerítette a párt vezetőit, hogy újra a tömegek felé forduljanak és valamelyest jobban odafigyeljenek problémáikra. Az országgyűlés 1953. március 18-án leszállította a választási korhatárt 18 évre. A törvény megszüntette az országos lajstromot, és előírta, hogy a választókerületek jelöltlistáira a függetlenségi népfront megyei (budapesti) bizottságai tegyenek javaslatot, a választói gyűlések által előterjesztett jelöltek közül. Képviselőjelöltet ezentúl a tömegszervezetek, az üzemek, a termelőszövetkezetek, a hivatalok és intézmények dolgozói, valamint a fegyveres testületeknél szolgálatot teljesítők gyűlései is állíthattak. Végül, változást jelentett az is, hogy a megválasztott képviselők létszámát nem a választók, hanem a lakosság száma után állapították meg.

1953. március 28-án – megalakulása óta először – összehívták a népfront Országos Tanácsát. Április 12-én nyilvánosságra hozták az Országos Tanács választási felhívását, amelynek emelkedett hangja kiáltó ellentétben állt a valóság rideg tényeivel. A kiáltvány többek között azt állította, hogy a „munkások, dolgozó parasztok, értelmiségiek testvéri egységben építik az új magyar hazát”, „nem volt még országunknak olyan szilárd vezetése, olyan erős kormányzata, mint amilyen ma van”. Ezért arra szólította fel a magyar népet, hogy „Kövessük egy emberként a Magyar Dolgozók Pártját, népünk bölcs vezérét, Rákosi Mátyást!”

Március végén-április elején – az Országos Tanács újjáalakítása után – a pártszervek igyekeztek talpra állítani az időközben már elhalt helyi népfrontbizottságokat a megyékben, járásokban, városokban és községekben. Ezeket persze nem a volt koalíciós pártok szövetségeként fogták fel, hanem a párttagok és pártonkívüliek közös fórumaiként, szerveként. A megszakadt tömegkapcsolatok újbóli kiépítése, az eddigi vezetési stílustól elütő, új munkamódszerre való gyors átállás azonban – változatlan politikai irányvonal mellett – nem járhatott számottevő sikerrel. Nem is beszélve arról, hogy a tömegmunkától „elszokott” alsó- és középszintű vezetők még ott sem vonták be a pártonkívülieket a népfrontbizottságokba, a választási munkába, a választási gyűlések és egyéb rendezvények érdemi előkészítésébe, ahol ennek egyébként nem lettek volna különösebb akadályai. Ezek a fogyatékosságok és hibák tulajdonképpen nem tükröződtek a május 17-i országgyűlési választások eredményében. A szavazók 98,2 %-a ugyanis a népfront képviselőjelöltjeire adta le a szavazatát. Minden bizonnyal azért, mert a szavazók a választásokat már korántsem tekintették olyan eseménynek, amely módosíthatta volna a párt és a kormány addigi politikáját. Ilyen körülmények között az országgyűlési választások lényegében rejtve hagyták a lakosságnak az MDP politikájáról alkotott véleményét.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!