A kommunista erkölcs tudományos alapja – a valóság

Az osztályharc arra a valóságra alapul, hogy a kapitalizmus kibékíthetetlen társadalmi osztályokat hoz létre. Az emberiséget megosztja tőkés burzsujokra és dolgozó proletárokra. A tőkések a proletárok kárára gyűjtögetik vagyonukat és törvényesen veszik el tőlük a munkával megtermelt profitot, ami nem a tőkések munkájának eredménye, hanem a tőkéjének hozama, még akkor is, ha tevékenykedik ezért. Ez a valóságos ellentmondás az alapja a tőkés proletár osztályharcnak. A termelőeszközök fejlődése azonban még sokkal inkább a társadalmi változást fogja előidézni, amit csak a visszafejlődés állíthat meg. Erre sajnos megvan a reális esély, az emberiség saját magát könnyűszerrel képes kipusztítani és már megint a kőkorszakban ébredünk. Az emberiség kipusztításának a lehetősége a kapitalizmus barbárságában embertelenségében van. A kapitalizmus lételeme a kíméletlen harc és a háború az elsőségért, ami kevesek diktatúráját, világuralmát hozza. A világméretű demokrácia nélkül az emberiség sodródik a fasizmus felé, de a kapitalizmus a dolgozó emberiségnek nem adhat demokráciát, a tőkések gazdasági érdekei ezt nem teszik lehetővé. Még hogy a dolgozók bejussanak a parlamentbe? Ez rámállom egy kapitalistának, és az agymosott proli, amíg megkapja a napi zsíros kenyerét, nem is ébred rá a veszélyre. Ha kell, ledöfi más nemzet proliját osztályellensége kedvéért. Ez a polgári „demokrácia” nevelése, erkölcse.

… Az a meggyőződés, hogy a kommunizmus diadala elkerülhetetlen, optimizmussal tölti el a kommunizmusért küzdő harcosokat.
… A kommunizmus eszméje, ha meghódítja a tömegeket, harci zászlajukká válik, politikai hadsereggé tömöríti őket, amely a Kommunista Párt vezetésével küzd a régi, tőkés rend megdöntéséért és az új rend megteremtéséért.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A valóság mint az erkölcsi eszmény forrása

A marxizmus—leninizmus nem sző fantasztikus, légüres térben mozgó terveket a jövőről, hanem a gazdasági fejlődés alapján következtet a jövőre, és csak azt az eszményt tartja értékesnek, amely teljes egészében megfelel e fejlődés irányának, a haladó osztály követelményeinek. Ezen az alapon a marxizmust ellenfelei nemegyszer vádolták azzal, hogy általában mindenféle eszményt tagad. Miféle eszmény az, amelynek megalkotásánál a valóságból indulnak ki? — kérdezgették. Az idealista világszemlélet hozzászokott ahhoz, hogy az eszmény ködös és fantasztikus fogalmát használja, amelynek semmi köze sincs a reális valósághoz, s e valóság „fölött” áll. A marxizmus úgy fogalmazza meg a maga társadalmi eszményét, mint egy meghatározott osztálynak a meghatározott társadalmi viszonyokból fakadó követelését. A marxisták e viszonyok pontos tudományos elemzésére támaszkodva megmutatják eszményük elérésének az útját. „Ha nem vezetik vissza az eszményeket ilyen módon a tényekre, akkor ezek az eszmények jámbor óhajok maradnak csupán, és semmi esélyük nem lesz arra, hogy a tömegek elfogadják, következésképpen, hogy megvalósítják azokat”¹¹.
¹¹ Lenin Művei. 1. köt. 441. old.

A XIX. század nagy orosz forradalmi demokrata íróinak nem voltak tudományos elképzeléseik a jövő társadalmáról és a hozzá vezető utakról, de már ők is harcoltak az eszményről alkotott olyan elképzelések ellen, amelyek nem a fejlődő valóságra támaszkodtak. Azt hangoztatták, hogy csak olyan eszmények fokozhatják az ember energiáját, amelyek az események természetes menetére támaszkodnak, és kigúnyolták a fantasztákat, akiknek az eszményei semmiféle kapcsolatban sem voltak az élettel. Szaltikov-Scsedrin egyik elbeszélésében kappanok képében szatirikus ábrázolását nyújtja két szoba- tudós-típusnak, akik közül az első tagad minden eszményt, és a dolgok latolgatása nélkül alkalmazkodik a valósághoz („vidám kappanok”), a másik pedig fennkölt eszményt alkot magának, semmit sem akar tudni a „szánalmas valóságról”, megvetéssel tekint rá, és egyetlen olyan elvet sem lát benne, amelyből kiindulva előre lehetne haladni („mogorva kappanok”). Az előbbiek semmire sem törekednek, az utóbbiaknak pedig semmi reményük sincs arra, hogy eszményük megvalósuljon, hiszen a jövőről alkotott elképzelésük hiú ábránd, az eszményi szemlélődés terméke, amely semmiféle tevékenységet és harcot sem követel.

Az eszmény és a valóság kölcsönhatásának helyes értelmezését a marxizmus—leninizmus adja meg, amely egyszer s mindenkorra véget vetett az eszményről alkotott mindenfajta doktriner-elképzelésnek.

„Nem lépünk fel a világgal szemben doktriner módon . . . A világ elveiből fejtünk ki a világnak új elveket. Nem mondjuk neki: hagyd abba harcaidat, harcolni ostobaság; mi a harc igazi jelszavát akarjuk eléd tűzni. Mi csak megmutatjuk neki, hogy miért is harcol tulajdonképpen, és a tudat olyan dolog, amit magáévá kell tennie, akkor is, ha nem akarja”¹².
¹² Marx—Engels. Gesamtausgabe. 1. rész. 1. köt. 1. félköt. 574— 575. old.

A polgári moralisták azt állítják, hogy az eszménynek a valóságból való levezetése csökkenti az eszmény jelentőségét. Az eszmény — úgymond — csak akkor magasztos, ha vele az emberi boldogságnak valamilyen tökéletes modelljét alkotják meg, amelyhez a valóságnak alkalmazkodnia kell. Ez azonban nem egyéb, mint üres fecsegés az eszményről, ami elvonja a tömegek figyelmét a valóságos eszményért folytatott harcról. A marxi tanítás jelentősége abban rejlik, hogy megmutatta az embereknek a valóságos eszményt, s elérésének reális útjait. Lenin azt követelte, hogy a forradalmi proletárpárt vezetői „teljes nagyságában és teljes szépségében” mutassák meg a tömegeknek szocialista eszményüket, és mutassák meg „a teljes, a feltétlen, a döntő győzelemhez vezető legközelebbi, legegyenesebb utat”¹³.
¹³ Lenin Művei, 9. köt. Szikra 1954. 104. old.

Soha még egyetlen eszmény sem volt olyan óriási hatással a tömegekre, nem hívott életre olyan odaadást, önfeláldozást, hősiességet, mint a tudományos alapokon nyugvó szocialista eszmény.

Az a meggyőződés, hogy a kommunizmus diadala elkerül hetetlen, optimizmussal tölti el a kommunizmusért küzdő harcosokat. A pusztulásra ítélt osztályokban ez az optimizmus nincs és nem is lehet meg. Ez nem a kispolgár önelégült optimizmusa, aki minden rosszal megbékél, s azzal vigasztalja magát, hogy a baj önmagától elmúlik. A marxista párt forradalmi optimizmusától távol állnak a jövőre vonatkozó illúziók vagy utópikus tervek is. Ez az optimizmus azoknak a harcosoknak az optimizmusa, akik hisznek a kommunizmus elkerülhetetlen győzelmében, igyekeznek meggyorsítani ezt a győzelmet, egész forradalmi szenvedélyükkel belevetik magukat a harcba, s kíméletlen kritikával illetik mindazt, ami akadályozza a győzelem kivívását.

A Kommunista Párt mindig arra törekedett, hogy erősítse a munkásokban és a dolgozó tömegekben a győzelembe vetett hitet, bármilyen nehezek voltak is a harc feltételei, bármilyen akadályok álltak is a harc útjában. Ebben a hitben látta a párt a győzelem legfontosabb feltételét. A párt nem szervezhette volna meg a tömegeket a szocializmus építésére, ha maga nem lett volna biztos a győzelemben. A párt leleplezte a trockista és egyéb kapitulánsokat, akik nem hittek a munkásosztály győzelmében, és a kétkedés magvát igyekeztek elhinteni soraiban. A szocializmusnak a Szovjetunióban aratott győzelme a gyakorlatban bizonyította be, hogy a munkásosztály nemcsak a régi társadalom megsemmisítésére, hanem egy új társadalom felépítésére is képes.

A mai burzsoázia a munkásmozgalomba befurakodott opportunista vezetők segítségével mindent elkövet, hogy a munkásokba szkepticizmust oltson, s hogy elvegye saját erejükbe és győzelmükbe vetett hitüket.

De bárhogyan igyekeznek is a burzsoá ideológusok és az opportunisták megfertőzni a munkások tudatát és elvenni tőlük önbizalmukat — nem tudják kiölni belőlük a szocializmus győzelmébe vetett hitet. A szocializmusnak a Szovjetunióban aratott győzelme, a szovjet népnek a kommunizmus építése során elért eredményei harcra lelkesítik a tőkés országok munkásait és haladó elemeit, világos távlatot nyújtanak nekik, megmutatják a kivezető utat abból a zsákutcából, melybe a történelem által halálra ítélt, rothadt tőkés rend vezette a népeket. A tőkés országok dolgozó tömegeinek egyre szélesebb rétegei teszik magukévá a kommunizmus nagy eszményét, amely megalkuvás nélküli harcra kötelez a régi, kizsákmányoló társadalom ellen, az új, a kommunista társadalomért. Ez az eszmény a legmagasabbrendű erkölcsi követelménnyé vált azoknak az embermillióknak a szemében, akik nem akarnak tovább a tőkés elnyomás alatt élni.

A burzsoázia ideológusai, akárcsak a múltban, most is banális elmélkedéseiket állítják szembe az új világ harcosainak ezzel a nagyszerű erkölcsi kötelességével. Arról fecsegnek, hogy a „konkrét viszonyok” és a mai „gyakorlati igények” előbbre valók minden eszménynél, nem szükséges, hogy a munkások feláldozzák pillanatnyi érdekeiket a jövőért, s a munkásoknak mindennapi, egyéni érdekeiken kívül nem lehetnek semmiféle más érdekeik.

A marxista párt által vezetett orosz munkásosztály már forradalmi harcának legelején visszautasította a burzsoázia védelmezőinek ezeket az „elméleteit”. A Kommunista Párt kíméletlenül ostorozta azokat a „szocialistákat”, akik a szocialista eszményt filléres érdekekre váltották fel, és — megfeledkezve a munkásosztállyal és a néppel szembeni szent kötelességükről — le akarták téríteni a munkásosztályt az osztályharc, a politikai harc útjáról. A Kommunista Párt mindig azt követelte a forradalmároktól, hogy híven teljesítsék az osztállyal, a társadalommal szembeni kötelességüket, és mindig harcolt azok ellen, akik feláldozták az osztályérdekeket bármiféle egyéni vagy csoportérdek kedvéért.

Lenin leleplezte azokat a törekvéseket, amelyekkel az uralkodó osztályok és ideológiai kiszolgálóik, arra hivatkozva, hogy ez a harc áldozatokat követel, el akarták vonni a munkásokat a forradalmi harctól: „A mai rendszer mindenkor, még a legbékésebb napokban is, elkerülhetetlenül számtalan áldozatot követel a munkásosztálytól. Akik egész életükön át mások vagyonát gyarapították, ezrivel és tízezrivel pusztulnak bele az éhezésbe és az örökös koplalásba, idő előtt kaszálják le őket a betegségek — az embertelen munkafeltételek, a nyomorúságos lakásviszonyok és az elégtelen pihenés velejárói. És százszorosán megérdemli, hogy hősnek nevezzük, aki inkább elesik az ennek az ocsmány rendszernek védői és őrzői ellen vívott nyílt harcban, semhogy agyongyötört, erejeszakadt, engedelmes gebe módján lassan adja ki páráját”¹⁴.
¹⁴ Lenin Művei. 5. köt. Szikra 1953. 14. old.

A kommunizmus eszméje, ha meghódítja a tömegeket, harci zászlajukká válik, politikai hadsereggé tömöríti őket, amely a Kommunista Párt vezetésével küzd a régi, tőkés rend megdöntéséért és az új rend megteremtéséért.
***

SaLa