A kínai kommunista párt rövid története – 1. rész
A Kínai Kommunista Párt megalakulása

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Kínai Kommunista Párt megalakulása és
tevékenysége az első forradalmi
polgárháború küszöbén
(1921—1923)

1. A kínai proletariátus sorainak gyarapodása.
A marxizmus—leninizmus elterjedése Kínában.
A Kínai Kommunista Párt megalakulása

A kínai proletariátus félgyarmati, félfeudális társadalomban alakult ki
A Kínai Kommunista Párt akkor született meg, amikor Kína félgyarmati és félfeudális ország volt. Az imperialista agresszorok garázdálkodása és a feudális elnyomás politikai és gazdasági tekintetben rendkívüli elmaradottságra kárhoztatta. Kína mintha megmerevedett, fejlődésében a középkor színvonalán maradt volna. Ebben az elmaradott Kínában azonban már létrejött a tőkés nagyipar. A tőkés nagyipar kialakulása és fejlődése új osztályokat hívott életre — a burzsoáziát és a proletariátust. A kommunista pártban a kínai proletariátus saját politikai párthoz jutott.

A kínai proletariátus valamivel előbb alakult ki, mint a nemzeti burzsoázia, és fejlődéséhez szélesebb társadalmi alappal rendelkezett, mint a burzsoázia. Kínában az első ipari munkások megjelenése a XIX. század negyvenes-ötvenes éveire, arra az időre esik, amikor a külföldi tőke agresszív törekvései nyomán az országban létrejöttek az első, idegen kapitalisták tulajdonát képező tőkés iparvállalatok. A kínai hivatalnokok, földbirtokosok és kereskedők csak a XIX. század hatvanas, s különösen a XIX. század kilencvenes éveitől kezdve fektettek tőkét modem ipari vállalatokba, s alapítottak ilyenformán tőkés üzemeket. Ettől az időtől kezdve évről évre nőtt a hazai ipari üzemekben foglalkoztatott munkások száma. Ilyenformán a külföldi tőke tulajdonában levő iparvállalatok fejlődése, majd a kínai nemzeti ipar kialakulása nyomán az ipari munkások létszáma fokozatosan növekedett: a hszinhaj-forradalom idején¹, 1911-ben, már több mint egy millió ipari munkást számláltak.
¹ Kínában így nevezik az 1911-es forradalmat. A kifejezés a régi kínai naptárból származik. A „hszin” egy 1911-re, a „haj” egy 1912 elejére eső dátum szójegye volt. — Szerk.

A hszinhaj-forradalom idején a proletariátus a burzsoáziát követte. Abban az időben, amikor Szun Jat-szen megalakította a „Hszincsunghuj” és az 1912-ben a Kuomintang-párttá átalakított „Tungmenghuj” szervezetet, a kínai munkások bekapcsolódtak a forradalmi mozgalomba, s részt vettek a reakciós Csing-kormány uralma ellen országos méretekben kibontakozó fegyveres felkelésben.

1914-ben kitört az első világháború, s az egymás mészárlásával elfoglalt európai imperialista államok kínai terjeszkedése ideiglenesen alábbhagyott. Kína nemzeti ipara, amelyet addig könyörtelenül fojtogatott a külföldi tőke, lélegzetvételhez jutott, s aránylag gyors fejlődésnek indult, ami az ipari proletariátus növekedését vonta maga után. A Kínai Kommunista Párt megalapításának küszöbén már több mint kétmillió ipari munkás volt az országban.

A proletariátus létszámának sok városban, például Sanghajban és Tiencsinben végbement növekedésével a munkásmozgalom is elindult, s megtette az első lépéseket. 1916-ban a francia imperialisták megszállták a tiencsini francia koncesszióhoz közel fekvő Lao-hszikajt és környékét. A tiencsini kereskedők és a lakosság más rétegei számos gyűlésen és tüntetésen tiltakoztak a megszállás ellen. Ennek hatására a francia koncesszió munkássága, a tiencsini lakosság különböző rétegeinek támogatásával tömegsztrájkba lépett. Ez a mintegy öt-hat hónapig tartó sztrájkmozgalom végül is arra kényszerítette a francia imperialistákat, hogy visszakozzanak és lemondjanak Laohszikaj egész térségének megkaparintásáról. 1918-ban Sanghaj egyes üzemeinek munkásai 21 esetben sztrájkoltak béremelésért és a súlyos munkafeltételek megjavításáért. Abban a 14 sztrájkban, amelyre vonatkozóan statisztikai adatokkal rendelkezünk, több mint 7700 munkás vett részt.

Kína kétmilliót meghaladó proletariátusa más társadalmi osztályokkal szemben azzal a jellegzetes előnnyel rendelkezett, hogy állandóan és elválaszthatatlanul a termelés leghaladóbb formájával — a nagyiparral függött össze. A nagyüzemi termelés további fejlődése arányában a proletariátus sorai is szüntelenül gyarapodtak. Ez különbözteti meg az ipari proletariátust a kisüzemi termelésben foglalkoztatott dolgozók népes seregétől; tudniillik a kisüzemi termelést fokozatosan kiszorítják a tőkés nagyüzemek, s így hanyatlásnak indul. A gyárakban és bányákban összpontosult proletárok nagy kollektívában dolgoznak. Ebből erednek megkülönböztető vonásaik: az összetartás, a kölcsönös segítség, a szervezkedésre és fegyelmezettségre törekvés. Mindez szokásukká válik. A kisüzemi termelésben dolgozó munkásokban nyoma sincs ezeknek a tulajdonságoknak. Az individualizmus, a széthúzás jellemző rájuk, nehezen lehet őket szervezetbe tömöríteni. A proletároknak nincs saját termelőeszközük, abból élnek, hogy áruba bocsátják munkaerejüket. Háromszoros elnyomás jármában — az imperializmus, a feudalizmus és a kapitalizmus jármában görnyednek, leírhatatlan nélkülözés az osztályrészük, s mindenkinél többet szenvednek. Mindeme körülmények következtében a proletariátus elszántan törekszik a felszabadulásra, törhetetlen forradalmi akarat hatja át, önzetlen, szilárd eltökéltsége, hogy megvalósítja a kommunista eszményeket, ami — mellesleg szólva — döntő módon megkülönbözteti a burzsoáziától, s a forradalmi harcban igen következetlen és állhatatlan más magántulajdonos elemektől.

Az ország lakosságának kisebbségét alkotó munkásosztály keserves sorsában a félproletariátus és a falusi proletárok népes rétegei is osztoztak. Ezekhez a rétegekhez több mint tíz millió kézműves és szatócs, illetve több százmillió zsellér és szegényparaszt tartozott. Az ipari proletariátus ezekkel a városi kisemberekkel meg falusi proletárokkal és félproletárokkal együtt az ország lakosságának jóval több mint a felét alkotta. Az a körülmény, hogy az ipari proletariátus senkit sem zsákmányol ki, s hogy ennélfogva nincsenek és nem is lehetnek antagonisztikus ellentétei a parasztsággal és más dolgozókkal, lehetővé tette, hogy a munkásosztály tartós szövetséget létesítsen velük a közös ellenséggel vívott harcban. Ezt az is megkönnyítette, hogy sok ipari munkás faluról, paraszti sorból származott.

Tehát Kínában is a proletariátus a legforradalmibb, a leghaladóbb osztály, s a proletariátusé a jövő. A kínai proletariátus gyors növekedése az első világháború időszakában, s ennek alapján a munkásmozgalom kialakulása — ezek voltak az előfeltételei a kínai munkásosztály legjobb tulajdonságait megtestesítő Kínai Kommunista Párt megalakulásának.

Az Októberi Szocialista Forradalom elhozta Kínába a marxizmus—leninizmust
A Kínai Kommunista Párt megalakulásához azonban az olyan igen fontos feltétel, mint a kínai proletariátus számbeli növekedése egymagában még nem volt elegendő. A proletariátus politikai pártjának élenjáró, következetesen tudományos elméleten kell alapulnia. Az egyetlen ilyen elmélet — a marxizmus—leninizmus.

Mi a marxizmus—leninizmus? A természet és a társadalom fejlődéstörvényeiről szóló tudomány, amely a kizsákmányolt és elnyomott néptömegeknek megmutatja a helyes utat a szocializmus győzelméért és a kommunista társadalom felépítéséért folyó forradalmi harcban. A proletariátusnak ugyanúgy szüksége van a marxizmus—leninizmusra, mint a tengerjáró hajónak az iránytűre. A marxizmus—leninizmus, e megbízható iránytű nélkül a proletariátus a forradalomban — akárcsak a hajó a tengeren — irányt téveszthet, zátonyra futhat, és esetleg nem éri el a célt. A proletariátus az útját megvilágító marxizmus—leninizmus nélkül vakon követné a burzsoáziát, a burzsoázia pórázán járna, vagy a legjobb esetben csak arra lenne képes, hogy gazdasági harcot folytasson, jelentéktelen engedményeket csikarjon ki, valamelyest megjavítsa a munkaerő eladásának feltételeit, de sohasem vethetne véget egyszer s mindenkorra a kizsákmányolás rendszerének, amely nyomorra és jogfosztottságra kárhoztatja.

Mi kínaiak — munkásosztályunkat is beleértve — a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak köszönhetjük a marxizmus—leninizmust. Az Októberi Szocialista Forradalmat megelőző évtizedekben Kína haladó emberei gyötrő vívódással keresték a kivezető utat abból a súlyos helyzetből, amelyben félgyarmati, félfeudális országunk volt. Nem riadtak vissza a sok nehézségtől és nélkülözéstől, s tapogatózva igyekeztek megtalálni a helyes utat, az ország megmentésének útját. Abban az időben tekintetüket a nyugati tőkésállamok ereje és gazdagsága vonta magára. Sokan közülük bizonyosak voltak benne, hogy Kína csak úgy menekülhet meg, ha a kapitalizmus útján halad. Hosszas harc folyt Kínának erős kapitalista állammá változtatásáért. A nagyszámú akció közül kiemelkedik a hszinhaj-forradalom, amely országos méretű forradalmi megmozdulás volt. De mindezek az akciók, köztük a hszinhaj-forradalom is, vereséggel végződtek.

A hszinhaj-forradalom ledöntötte trónjáról a Csing-dinasztiához tartozó császárt, ami Kínában véget vetett az abszolutizmus kétezer éves uralmának, és a Kínai Köztársaság megalakulásához vezetett. De hamarosan kisebb-nagyobb feudális militaristák bukkantak fel, akik az imperialisták utasításait követve, részekre szaggatták az országot. A nép helyzete egyre elviselhetetlenebbé vált. Tovább így élni nem lehetett. A nép elégedetlensége nőttön nőtt, s ugyanakkor a nép tömegei öntudatra ébredtek. Valahogy így gondolkodtak: ha ilyen gyorsan meg tudtuk dönteni az évezredek óta uralkodó, szentnek és sérthetetlennek tartott feudális monarchiát, miért ne söpörhetnénk el a föld színéről mindazt az igazságtalanságot, amit a feudális viszonyok szültek? A haladó értelmiség képviselői, például Csen Tu-hsziu, Li Ta-csao és mások, akik 1915-ben a „Hszin Csingnien” („Új Ifjúság”) című újság körül tömörültek, a nép vágyait megszólaltatva, támadást indítottak a feudalizmus ellen. Még a „szent tanító” néven emlegetett Konfucius tanainak helyességét is kétségbe vonták, s bátran szembeszálltak a feudális erkölcsi szabályokkal és szokásokkal. Ez a harc sok tekintetben felnyitotta az emberek szemét, aláásta a feudális rendszert, szétzúzta a feudális ideológia béklyóit, és utat tört Kínában a marxista—leninista ideológia későbbi elterjedése számára.

De mi lépjen a feudalizmus helyébe, annak megdöntése után? A „Hszin Csingnien” abban az időben változatlanul kitartott a polgári demokrácia mellett. Ám a hszinhaj-forradalom után létrejött, úgynevezett Kínai Köztársaság hamis cégér volt csupán, mert ennél a köztársaságnál a tartalom egyáltalán nem felelt meg a formának. A polgári demokratikus rendszer által létrehozott parlament, alkotmány stb. végeredményben a militaristák játékszerévé vált. Ha valamely oknál fogva érdekük úgy kívánta, előhozakodtak velük, de mihelyt nem volt rájuk szükségük, nyomban félredobták a parlamentet is, az alkotmányt is.

Egészen érthető, hogy a népben kételyek merültek fel a burzsoá rendszerrel kapcsolatban. A „Hszin Csingnien” nem számíthatott többé a haladó értelmiségiek támogatására, akik a feudalista ideológia béklyóitól megszabadulva, nagy lépést tettek előre az öntudatosodás útján. A polgári demokrácia propagálása már nem elégíthette ki őket.

A kapitalista út kilátástalanságának felismerésével szükségszerűen felmerült a kérdés: milyen úton haladjon tovább Kína? Oroszországban ebben az időben (1917-ben) diadalmaskodott az Októberi Szocialista Forradalom. Oroszország proletariátusa, dolgozó népe, a marxista—leninista párt — a bolsevik párt vezetésével, megdöntötte a földbirtokosok és tőkések uralmát, s megteremtette a világ első szocialista államát.

Az Októberi Szocialista Forradalom megvilágította a világ fejlődésének útját, Kína és az egész Kelet fejlődésének útját is beleértve.

„Sok azonos és hasonló vonás van Kína és az Októberi Forradalom előtti Oroszország helyzetében: ugyanolyan hűbéri elnyomás uralkodott, hasonló volt a gazdasági és kulturális elmaradottság” (Mao Ce-tung: A nép demokratikus diktatúrájáról.) Ezzel magyarázható, hogy az orosz forradalom tapasztalatai különösen értékesek a kínai nép számára. A győzelmes oroszországi Októberi Forradalom a kínai forradalmárok ragyogó példaképe lett.

Az oroszországi Októberi Forradalom a marxizmus—leninizmusnak köszönhette győzelmét. A kínai haladó értelmiségnek azok a képviselői, akik tapogatózva keresték, de nem találták meg a helyes utat, hazájuk megmentésének útját, most világosan láthatták: annak, aki azt akarja, hogy a kínai forradalom győzelmet arasson, a marxizmus—leninizmus útján kell haladnia. 1918 novemberében, amikor véget ért az első világháború, és elkövetkezett az oroszországi Októberi Forradalom első évfordulója, Li Ta-csao két nagy jelentőségű cikket tett közzé: „A nép győzelme” és „A bolsevizmus győzelme” című cikket.

Li Ta-csao világosan látta, hogy az első világháború következményeként a kapitalizmus vereséget szenvedett, a szocializmus pedig győzelmet aratott. „Az orosz forradalom — írta — a XX. század világforradalmának előhírnöke.” „A »bolsevizmus« szó, ez az orosz szó — mondotta Li Ta-csao —, szelleménél fogva a XX. század minden embere szívének kedves.”

Ezek a szavak arról is tanúskodnak, hogy a haladó értelmiségiek már akkor kezdték felismerni a megdönthetetlen igazságot: a kínai forradalomnak az oroszok útján kell járnia, a bolsevizmust, vagyis a marxizmus—leninizmust kell követnie.

A „Május 4. mozgalom” előmozdította a munkásmozgalom egyesülését a marxizmus— leninizmussal, és a Kínai Kommunista Párt megalakulását
A kínai munkásmozgalom az első világháború időszakában tette meg az első lépéseket, a marxizmus—leninizmus eszméi pedig közvetlenül a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után kezdtek elterjedni. Az a tényező, amely elősegítette a munkásmozgalom és a marxizmus—leninizmus egyesülését, az imperialistaellenes, antifeudális „Május 4. mozgalom” volt.

Mindjárt az első világháború után, 1919-ben, a győztes imperialista hatalmak — Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, Olaszország, Japán képviselői úgynevezett „béke”-konferenciára ültek össze Párizsban a legyőzött országok — Németország és Ausztria—Magyarország kifosztása, gyarmataik felosztása céljából. A konferencia döntése értelmében mindazok az előjogok, amelyeket Németország Santungban élvezett, Japánra szálltak át. A hazaáruló pekingi kormánynak eszébe sem jutott tiltakozni a konferencia döntése ellen. Az értelmiség értette meg először, hogy milyen súlyos következményekkel jár ez a döntés Kínára nézve. 1919. május 4-én a pekingi főiskolások tiltakozó tüntetést rendeztek; mindjárt utánuk az ország más városainak diáksága is akcióba lépett. A diákok hősiesen küzdöttek az imperialista törekvések és az országot eláruló kormány ellen. Vállalták a karhatalom kegyetlen megtorló intézkedéseit, az ütlegeket, a börtönt. Mindezt kockáztatva — sztrájkoltak, tüntetéseket rendeztek, tiltakozó táviratokat küldtek különböző fórumoknak, röplapokat terjesztettek, agitációs brigádokat alakítottak, s hazafias propagandát folytattak a lakosság valamennyi rétegében. A mozgalomban azonban főként értelmiségiek vettek részt, a nép nagy tömegeit nem vonták be, s ezért a mozgalomnak nem is volt meg a kellő ereje. A kormány látta ezt, és elhatározta, hogy a megtorló intézkedések fokozásával eltiporja a mozgalmat. A letartóztatások száma egyre nőtt: Pekingben május 4-én mintegy 30 diákot tartóztattak le, június 3-án már több mint 170-et, június 4-én pedig körülbelül 1000 embert vetettek börtönbe. A kormány azonban elszámította magát. A június 3-a után egyre tömegesebbé váló letartóztatások országszerte nagy felháborodást keltettek. Június 5-én a hős harcosok sorai hatalmas erősítést kaptak: a kínai proletariátus csatlakozott a mozgalomhoz. Ezekben a napokban 60—70 000 sanghaji textilmunkás, nyomdász, vas- és fémmunkás, vasutas, építőmunkás, dokkmunkás, dohánygyári és más üzemi munkás tömegsztrájkot folytatott le. A sztrájkhoz a kereskedők is csatlakoztak. Sanghaj példájára más városokban is megmozdult a munkásság. Tangsan, Csanghszingtien és Csiucsiang munkásai sztrájkoltak és tüntettek. Tiencsin és a tiencsin-pukoui vasútvonal munkásai is erősen mozgolódtak. Sanghajban és több más kerületben a kereskedők a munkásokkal együtt sztrájkoltak. A sztrájkmozgalom az ország keleti részén levő Csiangszu tartománytól a nyugati Szecsuan tartományig, az északon fekvő Hejlungcsiang tartománytól a déli Junnan tartományig terjedő óriási területen bontakozott ki, s több mint 20 tartományt és több mint 100 várost ölelt fel. Ilyenformán a „Május 4. mozgalom”, amelyet az értelmiség indított el, hatalmas, országos méretű mozgalommá változott, amelyben a munkásosztálynak és a lakosság más rétegeinek nagy tömegei vettek részt. A mozgalom lavinaszerű terjedése, s különösen a hatalmas sztrájkok láttán a pekingi kormány megijedt, s kénytelen-kelletlen teljesítette a néptömegek követeléseit: június 5-én és 6-án szabadon engedték a letartóztatott diákokat, június 10-én Lu Cung-jüt, Cao Zsu-lint, Csang Cung-hsziangot, a gyűlölt hazaárulókat megfosztották minden tisztségüktől, s a kormány bejelentette, hogy nem írja alá a versailles-i békeszerződést.

Az a tény, hogy a munkások politikai sztrájkjai, a „Május 4. mozgalom” olyan gyors győzelmére vezettek, sok forradalmi értelmiséginél elősegítette a proletariátus nagy erejének felismerését, annak megértését, hogy az értelmiségnek össze kell fognia a munkástömegekkel, mert az ellenforradalmat csak a munkásosztállyal együtt lehet legyőzni. A május—júniusi napok után sok forradalmi érzelmű diák otthagyta a főiskolát, s a proletártömegek közé ment dolgozni. Mao Ce-tung, aki Hunan tartományban vezette a forradalmi harcot, a „Május 4. mozgalom” idején ezeknek a nagy számban levő forradalmi fiataloknak egyik kiváló képviselője volt. Akkoriban írt cikkeiben, a „Nyilatkozat a »Hsziangcsiang Pinglun« („Hsziangcsiangi Szemle”) első számáról” és „A néptömegek nagy összefogása” című cikkekben megállapította, hogy akárcsak Oroszországban az Októberi Forradalom, a „Május 4. mozgalom” is „a nép nagy összefogásának” köszönhette győzelmét. Ha az elnyomott néptömegek egyesülnek, ha a haladó értelmiség összefog velük, meg lehet majd dönteni a militaristák, a bürokrata hivatalnokok és más ellenforradalmárok uralmát, „nyomban, vagy bizonyos idő múlva eredményesen lehet megvalósítani a szükséges átalakításokat sok területen”.

1920-ban a kínai proletariátus tömegeiben tevékenykedő értelmiségiek — akik elsajátították a marxizmus—leninizmus alapjait, és tanulmányozták a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatait — arra a következtetésre jutottak, hogy a munkásosztály ilyen rendkívül bonyolult és nehéz körülmények között nem viheti sikerre a forradalmi harcot, ha nincs élcsapata és harci vezérkara, vagyis a proletariátus politikai pártját megtestesítő kommunista pártja. Éppen ebben az időben érkezett Kínába a Kommunista Internacionálé képviselője. Csen Tu-hsziu és mások a Kommunista Internacionálé segítségével Sanghajban — az ország ipari központjában és a munkásmozgalom központjában — megalakították az első kommunista kört, s ez volt a csírája kommunista pártunknak. Hamarosan hasonló körök alakultak Pekingben és a következő tartományokban: Hunan (Csangsa város), Hupej (Hankou), Santung (Csinan), Kuangtung (Kanton, vagyis Kuangcsou), valamint Japán fővárosában, Tokióban. A Hunan tartományban működő kommunista kört Mao Ce-tung elvtárs alakította meg és vezette.

A haladó értelmiség a kommunista körök szervezésével kapcsolatban fokozta a marxizmus—leninizmus propagálását. Ebben az időszakban fordították le kínai nyelvre Marx és Engels művét, „A Kommunista Párt kiáltványá”-t, Engelsnek „A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig” című írását és több más marxista munkát. A „Hszin Csingnien”, amely vezető szerepet vitt az ideológiai harcban, a kommunista körök sajtószerve lett; rendszeresen közölt olyan cikkeket, amelyek a marxizmus—leninizmust propagálták, és bírálták a különböző polgári és kispolgári elgondolásokat. A kommunista csoportok azonban nem érték be ennyivel: „Kungcsantang” („Kommunista Párt”) címmel illegális folyóiratot alapítottak, amelyben még behatóbban fejtegették és népszerűsítették a marxista—leninista elméletet. A kommunista köröknek és a haladó értelmiség egyes képviselőinek erőfeszítései nyomán Kínában a marxizmus—leninizmus kezdett erősen tért hódítani. A „Május 4. mozgalom” kezdetétől 1920-ig több mint 400 olyan újság és folyóirat jelent meg, amelyek a marxizmus—leninizmust propagálták, s többé vagy kevésbé következetesen síkra szálltak az új ideológiai elgondolások mellett.

A kommunista körök ugyanakkor, amikor fokozottabb munkát fejtettek ki a marxizmus—leninizmus elterjesztése érdekében, különösen nagy gondot fordítottak a munkásmozgalom irányítására. Az öntudatos munkások maguk is hangoztatták, hogy a kommunista köröknek kell a mozgalom élére állni. A kommunista csoportok sok tagja dolgozni kezdett a proletártömegek között. Sanghajban, Csanghszingtienben és másutt a dolgozók továbbképzésére iskolákat (esti munkásiskolákat) létesítettek, Pekingben, Sanghajban meg Kantonban „Laotungjin” („A munka szava”), „Laotungcsie” („A dolgozó”), illetve „Laotungseng” („A munka hangja”) címmel lapot adtak ki.

A kommunista csoportok tagjai ezekben az iskolákban és e lapok hasábjain megismertették a munkásokat az értéktöbbletről, az osztályharcról és a szocializmusról szóló marxi—lenini tanításokkal, valamint más kérdésekkel. A marxizmus—leninizmus helyességét a kínai munkások életéből vett tényekkel bizonyították. A propagandamunka kibontakozása és az esti iskolák elősegítették munkásszervezetek alakítását. Így például Sanghajban megalakult a vas- és fémmunkások általános egyesülete, a nyomdaipari munkások egyesülete, Csanghszingtienben a vasúti munkások klubja (azaz szakszervezete) és így tovább.

A munkásmozgalom fejlődésében ebben az időben nagy szerepet játszott Mao Ce-tung elvtárs. Vezetésével a Hunan tartományi kommunista csoport tagjai nagyarányú agitációt folytattak a textilmunkások, a nyomdászok, az építőmunkások, a vasutasok, a malomipari munkások és sok más iparág munkásai körében. 1921-re a hunani munkásmozgalom már jelentősen fellendült. 1921. május 1-én a csangsai ipari üzemek több ezer munkása tüntetést rendezett a következő jelszavakkal: „Béremelést követelünk!”, „Dolgozók, egyesüljetek!”

A „Május 4. mozgalom”, s különösen a kommunista csoportok megalakulása után a kínai haladó értelmiség a tudományos szocializmus eszméinek terjesztésével és a proletár tömegek körében kifejtett aktív munkájával előmozdította a kínai munkásmozgalom és a marxizmus—leninizmus fokozatos egyesülését. Ez előkészítette a talajt a Kínai Kommunista Párt megalakítása számára.

A Kínai Kommunista Párt megalakulása
1921. július 1-én a kommunista körök képviselői Sanghajban megtartották első országos kongresszusukat. A kongresszuson részt vevő tizenkét küldött között, akik több mint ötven párttagot képviseltek, ott volt Mao Ce-tung, Tung Pi-vu, Cseng Tan-csiu és Ho Su-heng. A Kommunista Internacionálé ugyancsak elküdte képviselőjét a kongresszusra.

Az I. pártkongresszus alaposan megtárgyalta a munkásmozgalomnak és a párt szervezeti felépítésének kérdéseit. A kongresszus kimondta, hogy a Kínai Kommunista Párt végcélja — a kommunizmus felépítése Kínában, s hangsúlyozta, hogy e cél elérése érdekében a pártról szóló lenini tanítást kell követni, és a pártot bolsevik mintára kell megszervezni.

Ez először is azt jelentette, hogy a párt a proletariátus élcsapata, egész tevékenységében a marxizmus—leninizmust követi, öntudatos kommunista munkásokból, s velük azonos elveket valló parasztokból, értelmiségiekből és más rétegekhez tartozó dolgozókból tevődik össze. Másodszor, a párt a proletariátus szervezett csapata, tagjai megbonthatatlan egészet alkotnak, amelyet a cselekvés egysége, egységes akarat és fegyelem forraszt össze. A pártot a demokratikus centralizmus elvei vezérlik: minden kommunista tartozik alárendelni magát annak a pártszervezetnek, amelynek tagja, a kisebbség alárendeli magát a többségnek, az alsóbb fokú szervezet a fölötte állónak, s valamennyi pártszervezet egyformán alá van rendelve a Központi Bizottságnak. Harmadszor, a párt a proletariátus legmagasabb szervezeti formája, szoros kapcsolatot kell fenntartania a tömegekkel, a forradalom tudományos elmélete alapján kell állnia, fel kell használnia a gazdag forradalmi tapasztalatokat, helyes forradalmi politikai irányvonalat kell kidolgoznia, minden erejét és képességét latba kell vetnie annak érdekében, hogy a proletariátust, a néptömegeket maga köré tömörítse, és osztatlanul vezesse a közös célokért folyó harcban.

A kongresszus a pártépítésnek ezekkel a szervezeti alapelveivel összhangban elfogadta a Kínai Kommunista Párt Szervezeti Szabályzatát, megválasztotta a központi pártszerveket, és kimondta a Kínai Kommunista Párt megalakulását.

Az I. kongresszus a Központi Bizottság vezetőjévé Csen Tu-hsziut választotta. Csen Tu-hsziu azonban nem volt igazi marxista—leninista; később az opportunizmus útjára lépett, s az ellenforradalom mocsarába süllyedt.

SaLa