A kínai kommunista párt rövid története – 2. rész
A Kínai Kommunista Párt megalakulása

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

2. A pártprogram és az egységfront-politika kialakítása.
A kínai munkásmozgalom első fellendülése.
Az első forradalmi polgárháború előkészítése

Lenin és a Kommunista Internacionálé útmutatásai a nemzeti és gyarmati kérdésben
A Kínai Kommunista Párt (KKP) I. országos kongresszusa leszögezte, hogy a párt végcélja: a kommunista társadalom felépítése Kínában. A kommunizmus az emberiség gyönyörű, boldog jövője. De milyen út vezet ehhez az eszményi társadalmi rendszerhez? Milyen feladatok hárulnak a pártra, milyen legyen a programja, hogy elérhesse ezt a nagy célt? Az I. pártkongresszus nem adott kimerítő választ ezekre a döntő fontosságú kérdésekre. De a párt mindjárt a kongresszus után hozzálátott a megoldásukhoz — Leninnek és a Kommunista Internacionálénak a nemzeti és gyarmati kérdésre vonatkozó útmutatásai alapján, a kínai társadalom konkrét viszonyainak megfelelően.

Lenin mindig rendkívül sokat foglalkozott Kínával és más gyarmati és félgyarmati országokkal. Már a XX. század elején, s különösen az első világháború időszakában egész sor elvi kérdést vetett fel a gyarmatokkal és a félgyarmatokkal kapcsolatban. 1920 júniusában, röviddel a Kommunista Internacionálé II. kongresszusa előtt, közzétette „A nemzeti és gyarmati kérdésről szóló tézisek tervezetét”, magán a kongresszuson pedig ő számolt be az ezzel a kérdéssel foglalkozó bizottság munkájáról. A Kommunista Internacionálé megvitatta a téziseket és Lenin beszámolóját, s ezeknek megfelelő határozatot hozott. Lenin mindeme útmutatásai óriási jelentőségűek voltak a kínai forradalomra nézve.

Lenin és a Kommunista Internacionálé megállapította, hogy az imperializmus korában a világ két részre oszlik. Az egyikhez az elnyomó országok — Anglia, az Egyesült Államok, Japán, Franciaország és más imperialista államok tartoznak, a másikhoz az elnyomott országok, s az előbbiekben a föld lakosságának elenyésző kisebbsége, az utóbbiakban, vagyis a gyarmatokon és a félgyarmatokon pedig a túlnyomó többsége él. A gyarmatok és a félgyarmatok kizsákmányolása az imperialista országok burzsoáziája számára a gazdagodás igen fontos forrása lett.

Ennélfogva a gyarmati és a félgyarmati országokban folyó nemzeti felszabadító mozgalomnak és a szocialista világforradalomnak, vagyis annak a forradalomnak, amelyben a tőkésországok proletariátusa harcol saját burzsoáziája ellen — egy és ugyanaz az ellensége. Tehát az Októberi Forradalom után a gyarmatok és a félgyarmatok nemzeti felszabadító mozgalma a proletár szocialista világforradalom részévé vált. Ez pedig azt jelentette, hogy a gyarmatok és a félgyarmatok népeinek Szovjet-Oroszországgal és az egész világ proletariátusával nemzetközi egységfrontba kell tömörülni. Ellenkező esetben nem lehetett győzelmet aratni a közös ellenséggel — a nemzetközi imperializmussal szemben.

Lenin és a Kommunista Internacionálé megállapította, hogy a gyarmati és a félgyarmati országokra nemcsak az imperializmus járma nehezedik, hanem a feudalizmus járma is, ezért ezekben az országokban a forradalom első lépésének a kommunista élcsapat vezette imperialistaellenes, antifeudális, jellegénél fogva polgári demokratikus forradalomnak kell lennie. Ebben a forradalomban a proletariátusnak és politikai pártjainak szilárd szövetséget kell létesíteniük a lakosság túlnyomó többségét alkotó paraszttömegekkel, s harcba kell vinniük a parasztokat a feudalizmus ellen, az agrárkérdés megoldásáért. Ellenkező esetben utópia volna arra gondolni, hogy ezekben a fejlődésükben olyannyira elmaradott országokban meg lehet valósítani a kommunizmust és a kommunista politikát. A forradalomban a proletariátus a burzsoázia demokratikus csoportjaival forradalmi egységfrontban léphet fel, és így is kell fellépnie. A burzsoázia azonban hajlamos a kompromisszumokra, s minden alkalmat megragad, minden úton-módon megkísérli, hogy a munkás- és paraszttömegek forradalmi harcát a maga ellenőrzése alá vonja. Ezért a proletariátusnak mindenáron meg kell őriznie az önállóságát, nem szabad alkalmazkodnia a burzsoáziához. Csak így hárulnak el a paraszttömegek és más kizsákmányolt tömegek megszervezésének és forradalmi szellemű nevelésének útjában álló akadályok.

Lenin és a Kommunista Internacionálé megállapította, hogy a gyarmati és a félgyarmati országok a legfejlettebb országok proletariátusának segítségével bizonyos fejlődési fokon át a kapitalizmus elkerülésével áttérhetnek a kommunizmusra.

Leninnek és a Kommunista Internacionálénak mindezek az útmutatásai világosan megjelölték a gyarmati és a félgyarmati országok forradalmi fejlődésének fő irányát, s egyszersmind a kínai forradalom fő irányvonalát.

A KKP II. országos kongresszusa. A pártprogram elfogadása
1922 júliusában Sanghajban megtartották a Kínai Kommunista Párt II. országos kongresszusát. A kongresszus munkájában 12 küldött vett részt, akik 120 párttagot képviseltek. A kongresszus a pártprogram kidolgozását tűzte ki fő feladatául.

A párt programja — a kínai forradalom céljainak és feladatainak rövid, tudományos kifejtése. A pártprogram nem úgy jön létre, hogy néhány okos ember ráérő idejében kigondolja. A kommunista párt programja a félgyarmati, félfeudális kínai társadalom beható tanulmányozásának, Lenin és a Kommunista Internacionálé tételein alapuló tüzetes marxista—leninista elemzésének az eredménye.

A kínai társadalom félfeudális jellege gazdasági viszonylatban mindenekelőtt abból következett, hogy már megvoltak benne — jóllehet csak csíra formájában — a tőkés gazdaság elemei. Az ország ipari és mezőgazdasági termelésében a kapitalista ipar csupán mintegy 10%-kal részesedett. Óriási túlsúlyban volt a szétforgácsolt, elmaradott, s a feudális agrárviszonyok béklyóival gúzsba kötött mezőgazdasági termelés. A falusi lakosság mintegy 10%-ának megfelelő földbirtokosok és gazdag parasztok a föld 70—80%-ával rendelkeztek, míg a többi falusi lakosra, vagyis a zsellérekre, szegényparasztokra, középparasztokra stb. a földterületnek csupán 20—30%-a jutott. A bérelt földért a parasztok általában termésüknek több mint a felét voltak kénytelenek odaadni a földesúrnak. Ezért éheztek és nélkülöztek szorgos munkájuk ellenére egész életükön át.

A félfeudális gazdaság félgyarmati gazdálkodással fonódott össze. Ez abban jutott kifejezésre, hogy Kína gazdasági életének kulcspozícióit Anglia, Amerika, Japán, Franciaország és más imperialista államok ragadták magukhoz. Mindenható bankok, kereskedelmi cégek sűrű hálózatát építették ki az országban. Ipari és bányatársaságokat alapítottak. Kína ipari tőkéjének több mint kétharmadát ellenőrizték, s kizárólagos ellenőrzésük alá vették a vámügyeket, a kereskedelmi szabadkikötőket, a közlekedési vonalakat, sőt az ország pénzügyeit is. Emellett uralkodó helyzetüket további gazdasági terjeszkedésre használták ki. Kínát befolyási övezetekre osztották. Nem érték be a nagyvárosokkal, hanem ügynökeikre — a feudális komprádorokra² támaszkodva, az ország legfélreesőbb zugaiba is kinyújtották csápjaikat, vérig szipolyozták a kínai népet, s teljesen tönkretették az amúgy is nyomorgó falvakat.
² Komprádorok — a gyarmati és a függő országokban a külföldi tőke és a helyi piac között közvetítő kapitalisták. A komprádor burzsoázia szoros kapcsolatban van az imperialistákkal, s rendkívül reakciós szerepet tölt be. — Szerk.

Kínát áruik felvevőpiacává és tőkebefektetési területté, nyersanyagot és olcsó munkaerőt szállító országgá változtatták.

Kína félgyarmati, félfeudális gazdaságának megfelelt a kínai társadalom osztályszerkezete is: a kínai társadalom földbirtokos osztályból, komprádorokból, nemzeti burzsoáziából, parasztságból, városi kispolgárságból és proletariátusból tevődött össze. A földbirtokosok és a komprádorok gazdaságilag érdekelve voltak az imperializmus és a feudalizmus fennmaradásában, s így határozottan ellenezték a forradalmat. A nemzeti burzsoázia a tőkés termelési viszonyokat képviselte. Valóságos csapást jelentett számára a külföldi tőke, saját bőrén is érezte a feudális erők nyomását, s ezért érdeke fűződött a forradalomhoz. Ámde egyfelől a nemzeti burzsoázia mint kizsákmányoló osztály, másfelől a proletariátus és valamennyi dolgozó között elkerülhetetlenek az ellentétek. Emellett a nemzeti burzsoázia gazdasági pozíciói igen gyengék voltak, s érdekei többé-kevésbé megegyeztek az imperializmus és a feudális erők érdekeivel. Ezért a nemzeti burzsoázia félt a munkás- és paraszttömegektől, s könnyen lépett kompromisszumra az ellenforradalommal.

A parasztság (főleg a szegény- és a középparasztság) szétforgácsolt egyéni gazdálkodást folytatott, s ugyanúgy a városi kispolgárok is külön-külön keresték megélhetésüket. Ezeknek a rétegeknek létérdekük fűződött a forradalomhoz. Ezek alkották a kínai forradalom derékhadát, hiszen Kína lakosságának túlnyomó többségét képviselték, s az imperializmus és a feudalizmus kegyetlenül kizsákmányolta és elnyomta őket. Létük azonban elmaradott termelési módon alapul, szét vannak forgácsolva, nehezen szervezhetők és szűk a politikai látókörük.

A proletariátus, mint már mondottuk, a legforradalmibb és leghaladóbb osztály, nagy jövő áll előtte, s jogosan illeti meg a kínai forradalom vezetőjének szerepe.

A felsorolt osztályok közül az országban a földbirtokosok és a komprádorok reakciós osztálya uralkodott. A nagybirtokosok és a komprádorok, élükön a feudális militaristákkal, érdekeik védelmére megvalósították saját diktatúrájukat. Az országban nem volt egységes hatalom. A kisebb-nagyobb militaristák háta mögött imperialista gazdáik mellett a helyi feudális-komprádor erők álltak, amelyeket a militaristák ugyancsak biztos támaszuknak tekintettek. A militaristák az ország különböző vidékein bitorolták a hatalmat, szüntelenül háborúskodtak egymással, ami a népnek egyre újabb szenvedéseket okozott. Ez a hatalom egy jelentéktelen kisebbség féktelen erőszaka volt a nép óriási többségével szemben. A maroknyi nagybirtokos, komprádor, feudális militarista és imperialista kezében tartotta a hadsereget, a rendőrséget, a bíróságokat, a börtönöket és az államapparátus más szerveit, mindenféle kiváltságokat élvezett, s embertelenül kizsákmányolta és elnyomta a népet. A munkások, a parasztok és a városi kispolgárok nagy tömegeit, sőt a nemzeti burzsoáziát is elütötték a demokratikus jogoktól. Aki demokráciát követelt, aki csak egyetlen szóval is támadni merészelte az imperializmust vagy a feudális erőket, azt nyomban „bűnösnek” nyilvánították és kegyetlenül üldözték.

A kínai társadalom politikai és gazdasági helyzete, mint az elmondottakból könnyen megítélhetjük, arról tanúskodott, hogy Leninnek és a Kommunista Internacionálénak a nemzeti és gyarmati kérdésre vonatkozó megállapításai Kína tekintetében is helytállóak voltak. A Kínai Kommunista Párt II. országos kongresszusa a pártprogram kidolgozása során az ország politikai helyzetének reális értékeléséből indult ki, mert csak ezzel a feltétellel lehetett kidolgozni érdemleges programot.

A Kínai Kommunista Párt II. országos kongresszusa, Lenin és a Kommunista Internacionálé útmutatásait követve, konkrétan elemezte a nemzetközi helyzetet, az ország politikai és gazdasági helyzetét, s arra a következtetésre jutott, hogy a kínai társadalom félgyarmati és félfeudális társadalom. A kongresszus megállapította, hogy a munkásságnak, a parasztságnak, a városi kispolgárságnak és a nemzeti burzsoáziának egyaránt érdeke a forradalom. A kongresszus továbbá hangsúlyozta, hogy a nemzetközi imperializmus és a belső feudális erőket képviselő militaristák garázdálkodása akadályozza Kína politikai és gazdasági fejlődését, nemzeti függetlenségének teljes elvesztésére vezet, s létében fenyegeti a kínai népet. Ezért a kongresszus úgy vélekedett, hogy Kínának, mielőtt a kommunista társadalom felépítésének útjára lépne, előbb végig kell mennie a polgári demokratikus forradalom szakaszán. Ennek a forradalomnak a céljait a következőkben jelölte meg: véget kell vetni a belső zűrzavarnak, ki kell irtani a militaristákat, békét kell teremteni az országban, le kell rázni az imperializmus jármát, ki kell vívni az ország teljes nemzeti függetlenségét, a belső villongások által marcangolt Kínát egységes, valóban demokratikus köztársasággá kell változtatni. A demokratikus forradalom időszakára vonatkozóan a párt programja ezeken a harci célkitűzéseken alapult.

Ugyanakkor a kongresszus megállapította, hogy a párt nem éri be ennek a programnak a megvalósításával, amely csak a minimális program, hanem tovább megy, harcolni fog maximális programjának megvalósításáért: „a magántulajdon rendszerének megszüntetéséért, és a kommunista társadalom fokozatos felépítéséért”.

A Kínai Kommunista Párt II. országos kongresszusa azzal a felhívással fordult a munkásokhoz, a parasztokhoz, a városi kispolgársághoz és a nemzeti burzsoáziához, hogy hozzanak létre demokratikus egységfrontot, felszólította a kínai népet, hogy lépjen akcióegységre a nemzetközi proletariátussal — amelynek élén Szovjet-Oroszország és a Kommunista Internacionálé áll — és az egész világ elnyomott nemzeteivel, s ilyenformán tegye meg az első lépést a program megvalósításának útján. A kongresszus továbbá határozatot hozott arra vonatkozóan, hogy a Kínai Kommunista Párt csatlakozik a Kommunista Internacionáléhoz.

A Kínai Kommunista Párt II. országos kongresszusán meghirdetett pártprogram, amely legközelebbi céljául az imperializmus és a feudális militaristák uralmának a megdöntését, demokratikus köztársaság létrehozását tűzte ki, a demokratikus forradalom következetes programja volt. Ez a program összhangban volt a kínai társadalom fejlődésének törvényszerűségeivel, a sokmilliós kínai nép vágyait juttatta kifejezésre, felnyitotta a szemét, segítségére volt abban, hogy felismerje ellenségeit, s azzal, hogy közelebb hozta egy Kína történetében még nem látott népi forradalom kitörését, a legrövidebb úton vezetett a győzelem felé. A kommunista párt megalapítása előtti 80 esztendő forradalmi küzdelmei során a harcot irányító egyetlen forradalmi csoport, a kínai forradalom nagy bajnokát, Szun Jat-szent is beleértve, egyetlen forradalmi vezető sem tudott kidolgozni olyan következetesen forradalmi programot, mint amilyet a Kínai Kommunista Párt dolgozott ki, méghozzá fennállásának első évében. Ez a marxista—leninista tanítással felvértezett Kínai Kommunista Párt bölcsességéről tanúskodik, azt mutatja, hogy a kínai forradalmat csak a kommunista párt vezetheti helyes úton.

A Kínai Kommunista Párt II. kongresszusa bizonyos hibákat is elkövetett: ugyanakkor, amikor felszólította a proletariátust a demokratikus forradalom támogatására és leszögezte, hogy feltétlenül „a proletariátusnak kell a forradalom vezetőjévé válnia”, nem adott pontos útmutatást arra vonatkozóan, hogy a proletariátus nyomban vegye kezébe a demokratikus forradalom vezetését. Ugyanakkor, amikor felszólította a munkásokat és a parasztokat, hogy vívják ki a szabadságot, az elviselhetetlen adók eltörlését és a földjáradék korlátozását, nem tűzte napirendre a proletariátus vezette, s a munkásosztály és a parasztság szövetségén alapuló népi demokratikus hatalom megteremtésének kérdését, továbbá nem tűzte napirendre azt a kérdést, hogy a parasztság követeléseinek kielégítése céljából át kell alakítani a földhasználat feudális rendszerét. A kongresszusnak ezekben a hibáiban, amelyeket utóbb Csen Tu-hsziu opportunista csoportja súlyosbított és merőben helytelen irányvonallá változtatott, csírájukban benne rejlettek az 1924—1927-es forradalom vereségének okai.

A kínai munkásmozgalom első fellendülése
A Kínai Kommunista Párt a program kidolgozása mellett fő figyelmét a munkásmozgalom vezetésével összefüggő kérdésekre összpontosította. Röviddel az I. kongresszus után a párt a munkásmozgalom vezetésének munkásokból álló szerveként létrehozta a Kínai Országos Szakszervezeti Titkárságát, s a legjobb kommunistákat küldte ki, hogy az ipari proletariátus tömegeiben dolgozzanak. A párt vezetése és befolyása következtében a kínai munkásmozgalom gyors fejlődésnek indult. 1922 januárjában a hongkongi tengerészek tömegsztrájkot rendeztek, s Hongkong, Kuangcsou, Sanghaj és más városok munkásai, szolidaritásuk jeléül aktívan támogatták sztrájkjukat. Ezek az események jelezték a kínai munkásmozgalom első fellendülésének kezdetét. Májusban a párt kezdeményezésére Kuangcsouban megtartották a kínai szakszervezetek I. országos kongresszusát. A kongresszussal megkezdődött a munkásmozgalom országos méretekben való egyesítése, s az országszerte kibontakozó sztrájkharc erőteljes lökést kapott. A kongresszust követően, egészen 1923 februárjáig, a sztrájkhullám egyre magasabbra csapott, s az ország valamennyi nagy városát és ipari központját elborította. Több mint száz kisebb-nagyobb sztrájkot folytattak le, amelyekben összesen több mint 300 000 munkás vett részt. Ennek a fellendülésnek időszakában Hunan tartományban és Anjüan városában (a Hunannal szomszédos Csianghszi tartományban) Mao Ce-tung és harcostársai — Liu Sao-csi és mások vezetésével több mint tíz sikeres sztrájk folyt le, s több mint húsz szakszervezet alakult, amelyek 30—40 000 munkást egyesítettek. Közéjük tartozott a csucsoupinghsziangi vasút és az anjüani szénbányák dolgozóinak abban az időben országszerte ismert munkásklubja (vagyis szakszervezete), amelynek Liu Sao-csi állt az élén. Ezek a szakszervezetek Mao Ce-tung közvetlen irányításával megalakították a Hunan tartományi munkásegyesületek Egyesült Bizottságát.

A kínai munkásmozgalom első fellendülése a reakciós uralkodó osztályokat rendkívül felbőszítette. 1923. február 1-én Hopej, Honan és Hupej tartományok kormányzója, a militarista Vu Pej-fu nem engedélyezte, hogy a peking—hankoui vasút dolgozóinak egyesült szakszervezetei Csengcsouban megtartsák alakuló kongresszusukat. Erre ennek és több más vasútvonalnak a dolgozói tiltakozásuk jeléül politikai sztrájkot indítottak. Vu Pej-fu kegyetlen megtorló intézkedéseket alkalmazott a sztrájkoló munkások ellen. Február 7-én Hankouban és Csanghszingtienben 40 munkást vadállati kegyetlenséggel legyilkoltak, s több százat megsebesítettek. Ezek az események később a „február 7-i véres incidens” néven váltak ismertté.

„A február 7-i véres incidens” után a munkásmozgalom, amelynek még nem volt ideje megszilárdulni, átmenetileg hullámvölgybe került. Tombolt a militaristák féktelen önkénye, a szakszervezeteket betiltották, a munkások vezetői közül sokat meggyilkoltak vagy börtönbe vetettek. De nem mindenütt volt így. Például olyan szakszervezetekre, mint a hunani szakszervezet, a csucsou—pinghsziangi vasút és az anjüani bányák dolgozóinak szakszervezete, amelyeket közvetlenül Mao Ce-tung és Liu Sao-csi vezetett, a militaristák nem mertek kezet emelni. Ezek a szakszervezetek kitűntek igen erős szervezettségükkel, nagy tömegbázissal rendelkeztek, s így fenn tudtak maradni, sőt tovább erősödtek.

A kommunista párt vezette kínai proletariátus a munkásmozgalom első fellendülésének időszakában szervezetileg jelentősen megerősödött, politikai öntudata fejlődött, tekintélye az egész nép szemében megnövekedett. A párt a munkások soraiból kiváló kádereket nevelt, taglétszáma tetemesen gyarapodott. Ilyenformán a fiatal munkásmozgalom nagymértékben megerősítette a párt osztálybázisát, és előkészítette a proletariátust a röviddel később megalakuló forradalmi egységfrontban való részvételre. A párt és a proletariátus levonta a tanulságot abból, hogy a militaristáknak mégiscsak sikerült fegyveres erővel elnyomni a munkások mozgalmát. Nyilvánvalóvá vált, hogy Kínában, ahol egyáltalán nem voltak demokratikus szabadságjogok, csak a munkásmozgalom révén, forradalmi fegyveres erők és széles forradalmi egységfront létrehozása nélkül nem lehet győzelmet aratni az állig felfegyverzett ellenforradalom fölött.

A III. pártkongresszus megfogalmazza az egységfront-politika alapelveit
Már a Kínai Kommunista Párt II. kongresszusán felvetették a forradalmi egységfront létrehozásának kérdését. A párt a kongresszus után tett is bizonyos lépéseket abban az irányban, hogy kapcsolatot teremtsen a Szun Jat-szen vezetése alatt álló Kuomintanggal, különösen annak forradalmi demokratikus szárnyával. Mindjárt a február 7-i események után a párt még kitartóbban törekedett a Koumintanggal való együttműködésre, hogy ily módon megvalósíthassa a proletariátus szövetségét az ország más demokratikus erőivel, és megteremthesse a forradalom fegyveres erőinek létrehozásához szükséges feltételeket. 1923 júniusában Kuangcsouban megtartották a III. pártkongresszust, amelynek munkájában 30 küldött vett részt. Szavazati joga 27 küldöttnek volt, akik 430 egynéhány párttagot képviseltek.

A kongresszuson fő napirendi pontként a Szun Jat-szen vezette Kuomintanggal való forradalmi egységfront megteremtésének kérdése szerepelt.

A párt felkészült arra, hogy komoly küzdelmet kell folytatnia a Kuomintangért, amely rendkívül ellentmondásos politikai szervezet volt. A Kuomintang sok tagja a hszinhaj-forradalom után behódolt az imperialistáknak és a feudális militaristáknak. A Kuomintangon belüli forradalmi demokratikus csoport azonban, Szun Jat-szennel az élén, nem szüntette be a forradalmi tevékenységet. De a Kuomintangnak a harc során még ez a forradalmi demokratikus szárnya is következetlennek bizonyult. Egyrészt a képviselői mindig síkraszálltak a polgári demokrácia forradalmi álláspontja mellett, állandóan harcoltak a feudális militaristák ellen. Kuangtung tartományban, ahol ennek a forradalmi szárnynak aránylag nagy befolyása volt, nem tiltották be sem a szakszervezeteket, sem a sztrájkharcot. Másrészt azonban Szun Jat-szen hívei nem mozgósították a néptömegeket következetes forradalmi harcra az imperializmus és a feudális erők ellen, hanem ellenkezőleg, olyan illúziókat tápláltak, hogy a militaristákkal együtt lehet működni, sőt abban reménykedtek, hogy az imperialisták támogatásával és az imperialisták segítségével valósíthatják meg a forradalom ügyét. Ez a kettősség oda vezetett, hogy egyik vereségük a másikat követte, s végül is zsákutcába jutottak. Szun Jat-szen és hívei, amikor kilátástalan helyzetükben tudomást szereztek az Októberi Szocialista Forradalomról, felvették a kapcsolatot a Kínai Kommunista Párttal. A Szovjetunió Kommunista Pártja és a Kínai Kommunista Párt őszinte szívvel segítettek a Kuomintangnak: egyrészt jóindulatúan megbírálták hibáit, amelyek abból fakadtak, hogy elszakadt a tömegektől, és abban reménykedett, hogy az imperialistákra és a feudális militaristákra támaszkodva kivívhatja a győzelmet, másrészt támogatták a demokráciáért folytatott harcát. Azonkívül a két kommunista párt saját kezdeményezésére felajánlotta, hogy segít Szun Jat-szen híveinek egy forradalmi hadsereg létrehozásában és a Kuomintang forradalmi politikai párttá való átszervezésében. Szun Jat-szen, aki már oly sokszor élte át a vereség keserves érzését, örömmel üdvözölte ezt a segítséget, s fokozatosan felismerte, hogy szövetségre kell lépnie Szovjet-Oroszországgal és a Kínai Kommunista Párttal, hovatovább megértette, hogy a kínai forradalom, „ha nem Oroszországot tekinti mintaképének”, sohasem arat sikert.

Annak a kérdésnek megvitatása során, hogy miképpen építse ki a Kínai Kommunista Párt kapcsolatait egy olyan ellentmondásos szervezettel, mint a Kuomintang, amely egyaránt játszott pozitív és negatív szerepet, a III. pártkongresszuson két hibás, elhajló álláspont merült fel. Az egyiknek, a kapituláns álláspontnak a képviselői — Csen Tu-hsziu és hívei — ki nem fogytak a kínai burzsoázia és a Kuomintang dicséretéből. Helytelenül úgy vélekedtek, hogy a burzsoázia „erősebb”, mint a proletariátus, s hogy Kínában a polgári demokratikus forradalom élén a burzsoáziának kell állni, a proletariátusnak pedig kisegítő szerepet szántak. Azt állították, hogy a proletariátus majd csak a polgári köztársaság létrehozása és a tőkés gazdaság továbbfejlődése után, a burzsoázia uralmának megdöntéséért, a proletárdiktatúra szocialista államának megteremtéséért folyó harcban állhat a dolgozók élére. Az ilyesfajta helytelen állítások alapján azt követelték, hogy a KKP ne folytasson önálló politikát, engedje át ezt a jogot teljesen a Kuomintangnak, amely a burzsoáziát képviselte. Nem látták, hogy a kínai proletariátus erősebb a burzsoáziánál, nem hittek abban, hogy a proletariátussal az élén megvalósuló demokratikus forradalom a proletariátus vezetése alatt álló népi demokratikus hatalom megteremtésére vezet, a demokratikus forradalom győzelmét nem akarták az ország szocialista fejlődésének biztosítására kihasználni.

A másik helytelen álláspont, a szektás elhajlás képviselői — Csang Kuo-tao és hívei — lebecsülték a burzsoázia és a Kuomintang jelentőségét. Mint mondották — a Kuomintang a burzsoázia politikai pártja, s ezért a munkások és általában a dolgozók, ha nem akarnak a burzsoázia befolyása alá kerülni, semmihez se kezdjenek a Kuomintanggal együtt. Csang Kuo-tao és hívei a kongresszus előtt és a kongresszus után a burzsoáziával való kompromisszum elleni harc ürügyével ellenezték, hogy a kommunisták belépjenek a Kuomintangba, sőt még azt is, hogy részt vegyenek a polgári demokratikus forradalomban. Úgy vélekedtek, hogy semmilyen körülmények között sem szabad forradalmi egységfrontot létesíteni a burzsoáziával, nem értették meg, hogy a munkásoknak, köztük a kommunistáknak azért kell belépni a Kuomintangba, hogy a forradalmi egységfrontban kivívják a vezető szerepet, hassanak a burzsoáziára, s helyes politikával elérjék, hogy a burzsoázia a befolyásuk alá kerüljön.

Mao Ce-tung, aki részt vett a III. pártkongresszus munkájában, s akit a KKP Központi Bizottságának tagjává választottak, több más küldöttel együtt elítélte a kapituláns és a szektás elhajlást, helyesen értékelte Szun Jat-szen demokratikus programját, és felismerte, hogy megvan a lehetőség a Kuomintangnak a munkások, a parasztok, a városi kispolgárság és a nemzeti burzsoázia egységfront-szervezetévé változtatására. A kongresszus úgy határozott, hogy a Kínai Kommunista Párt együtt fog működni a Kuomintanggal, tagjai belépnek a Kuomintangba, ugyanakkor azonban megtartja szervezeti és politikai önállóságát.

Tehát az I. pártkongresszus meghatározta a párt szervezeti elveit, a II. kidolgozta a párt programját, a III. pedig megfogalmazta az egységfront-politika alapelveit. Ilyenformán a párt számára lehetővé vált, hogy erős szervezetet hozzon létre, megállapítsa és a programban kifejtse a harc konkrét céljait, s kialakítsa az egységfront-politikát — a különböző forradalmi erők összefogásának, a program megvalósításáért való harcra egyesítésének politikáját. Továbbá lehetővé vált a párt számára, hogy kellőképpen előkészítse a milliós tömegek megszervezését és mozgósítását az imperialista és feudális erők ellen az első, 1924— 1927-es forradalmi polgárháború időszakában végrehajtott forradalmi támadásra.

A III. kongresszus munkája során előfordult hibák közé tartozik az, hogy nem adott olyan pontos és világos útmutatást, amely szerint a forradalmi egységfrontot, illetve a Kuomintangot a proletariátusnak és a KKP-nak kell vezetnie. Továbbá nem fordított a kongresszus figyelmet olyan alapvetően fontos kérdésekre, mint a proletariátus hegemóniája a forradalomban, a proletariátus viszonya a parasztsághoz, a forradalmi hadsereg megteremtése. A kongresszus hibát követett el, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy „Kínában a Kuomintangnak kell a nemzeti forradalom központjává és vezetőjévé válnia”. Mindezek a hibák, amelyekre később Csen Tu-hsziu opportunista csoportja helytelen politikai irányvonalát alapozta, az első forradalmi polgárháború vereségének fő okává lettek.

SaLa