Veszélyben a szocialista haza!

Hogy a meggyötört, elkínzott országot megmentsük az újabb háborús megpróbáltatásoktól, vállaltuk a legnagyobb áldozatot és tudattuk a németekkel, hogy hajlandók vagyunk elfogadni békefeltételeiket. Parlamentereink február 20-án (7-én) este elindultak Rezsicából Dvinszkbe, és mindeddig nem kaptunk választ. A német kormány nyilván húzza az időt. Világos, hogy nem akar békét. A német militarizmus, a világ kapitalistáinak megbízását teljesítve, meg akarja fojtani az orosz és ukrán munkásokat és parasztokat, vissza akarja adni a földet a földbirtokosoknak, a gyárakat a bankároknak, a hatalmat a monarchiának. A német tábornokok saját „rendjüket” akarják bevezetni Petrográdban és Kievben. A Szovjetek Szocialista Köztársasága a legnagyobb veszélyben forog. Mindaddig, amíg be nem következik Németország proletariátusának felkelése és győzelme, Oroszország munkásainak és parasztjainak szent kötelessége, hogy önfeláldozóan védjék a Szovjetek Köztársaságát a burzsoá-imperialista Németország hordáival szemben. A Népbiztosok Tanácsa elrendeli: 1) Az ország minden ereje és eszköze teljesen a forradalmi honvédelem szolgálatába állítandó. 2) Minden Szovjet és minden forradalmi szervezet köteles utolsó csepp véréig védeni minden állást. 3) A vasúti szervezetek és a velük kapcsolatos Szovjetek minden erejükkel kötelesek meggátolni az ellenséget a közlekedési apparátus használatában; visszavonulás esetén szét kell rombolni a pályákat, fel kell robbantani és fel kell gyújtani a vasúti épületeket; az egész gördülőanyagot — vasúti kocsikat és mozdonyokat — haladéktalanul kelet felé, az ország belsejébe kell irányítani. 4) Az összes gabona- és általában élelmiszerkészleteket, valamint minden értékes vagyontárgyat, amit az a veszély fenyeget, hogy az ellenség kezébe juthat, feltétlenül meg kell semmisíteni; ezt a helyi Szovjetek tartoznak ellenőrizni, — személy szerint a Szovjet elnöke felelős érte. 5) Petrográd, Kiev és az új front mentén levő minden város, falu és település munkásait és parasztjait lövészárkok ásása céljából katonai szakértők vezetése alatt zászlóaljakba kell mozgósítani. 6) E zászlóaljakba vörösgárdisták felügyelete alatt besorozandó a burzsoá osztály minden munkaképes férfi és nő tagja; az ellenszegülők főbelövetnek. 7) Minden olyan kiadvány, amely a forradalmi honvédelem ellen irányul és a német burzsoázia oldalára áll, vagy pedig az imperialista hordák betörését a Szovjethatalom megdöntésére akarja felhasználni, betiltandó; e kiadványok munkaképes szerkesztőit és munkatársait lövészárkok ásására és más honvédelmi munkákra kell mozgósítani. 8) Ellenséges ügynökök, spekulánsok, fosztogatók, rablók, ellenforradalmi agitátorok, német kémek a helyszínen főbelövetnek.

Veszélyben a szocialista haza! Éljen a szocialista haza! Éljen a nemzetközi szocialista forradalom!

1918. február 21-én.
Petrográd.

A Népbiztosok Tanácsa

Megjelent: „Pravda” 32. sz. 1918. február 22.

Lenin Művei. 27. köt. 15—16. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Különös és szörnyűséges

– írta: V. I. Lenin –

Pártunk Moszkva-területi Irodája 1918. február 24-én hozott határozatában bizalmatlanságát fejezte ki a Központi Bizottsággal szemben, kijelentette, hogy nem veti alá magát a Központi Bizottság azon határozatainak, „amelyek az Ausztria-Németországgal kötött békeszerződés feltételeinek végrehajtásával lesznek kapcsolatosak”, s a határozathoz csatolt „magyarázó szövegben” hozzáfűzte, hogy „szerinte aligha kerülhető el a pártszakadás a közeljövőben”.

Mindebben nemcsak hogy semmi szörnyűséges, de még csak semmi különös sincs. Egészen természetes, hogy azok az elvtársak, akik a különbéke kérdésében a Központi Bizottsággal merőben ellentétes álláspontot foglaltak el, élesen elítélik a Központi Bizottságot és kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy a szakadás elkerülhetetlen. Mindez a párttagok legelemibb joga s ez teljesen érthető.

Különös és szörnyűséges azonban a következő. A határozathoz „magyarázó szöveget” mellékeltek. Íme a teljes szöveg:

„A Moszkva-területi Iroda véleménye szerint aligha kerülhető el a pártszakadás a közeljövőben, s ezért feladatának tekinti, hogy előmozdítsa mindazoknak a következetes forradalmi kommunista elemeknek az egyesítését, akik egyformán harcolnak mind a különbéke megkötésének hívei, mind a párt valamennyi mérsékelt opportunista eleme ellen.

*

Íme a határozat teljes szövege: „Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Moszkva-területi Irodája, miután megvitatta a Központi Bizottság működését, bizalmatlanságát fejezi ki a Központi Bizottsággal szemben annak politikai vonala és összetétele miatt, és az első adandó alkalommal követelni fogja a Központi Bizottság újraválasztását. Ezenfelül a Moszkva-területi Iroda nem tartja kötelességének, hogy feltétlenül alávesse magát a Központi Bizottság azon határozatainak, amelyek az Ausztria-Németországgal kötött békeszerződés feltételeinek végrehajtásával lesznek kapcsolatosak.” A határozatot egyhangúlag fogadták el.

*

A nemzetközi forradalom érdekében célszerűnek tartjuk megkockáztatni azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat, amely most tisztán formálissá válik. Mi ugyanúgy, mint azelőtt, fő feladatunkat abban látjuk, hogy a szocialista forradalom eszméit valamennyi többi országra kiterjesszük, kemény kézzel érvényesítsük a munkásdiktatúrát és kíméletlenül elnyomjuk az oroszországi burzsoá ellenforradalmat.”

Azokat a szavakat emeltük itt ki, amelyek . . . különösek és szörnyűségesek.

Ezekben a szavakban van a dolog veleje.

Ezek a szavak az abszurdumig viszik a határozat szerzőinek egész vonalát. Ezek a szavak rendkívül világosan tárják fel hibájuk gyökerét.

„A nemzetközi forradalom érdekében célszerű megkockáztatni azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat” … Ez különös, mert még csak kapcsolat sincs a kiinduló tételek és a következtetés között. „A nemzetközi forradalom érdekében célszerű megkockáztatni a Szovjethatalom katonai vereségét” — az ilyen tézis lehet helyes, vagy helytelen, de nem lehetne különösnek nevezni. Ez az első, amit le kell szögezni.

Másodszor: a Szovjethatalom „most tisztán formálissá válik”. Hát ez már nemcsak nagyon különös, hanem valósággal szörnyűséges. Világos, hogy a szerzők súlyos eszmezavar útvesztőibe tévedtek. Ki kell vezetni őket az útvesztőből.

Az első kérdéssel kapcsolatban a szerzőknek nyilván az az elképzelésük, hogy a nemzetközi forradalom érdekében célszerű megkockáztatni a háborús vereség lehetőségét, amely a Szovjethatalom elvesztésére, vagyis a burzsoázia győzelmére vezet Oroszországban. Ennek az elképzelésnek a kimondásával a szerzők közvetve elismerik, hogy helyes az, amit én mondottam téziseimben (1918. január 8-án felolvasott és a „Pravdá”-ban 1918. február 24-én megjelent téziseimben), hogy ugyanis ha a Németország által felajánlott békefeltételeket nem fogadjuk el, az Oroszország vereségére és a Szovjethatalom megdöntésére vezet.

Tehát, la raison finit toujours par avoir raison — az igazság végül mindig felülkerekedik! „Szélsőséges” ellenfeleim, a moszkvaiak, akik szakadással fenyegetőznek, kénytelenek voltak — éppen azért, mert eljutottak odáig, hogy nyíltan beszélnek a szakadásról — konkrét megfontolásaikat is minden kendőzés nélkül kimondani, ugyanazokat a megfontolásokat, amelyeket jobbnak látnak megkerülni azok, akik a forradalmi háborúról hangoztatott általános frázisokkal ütik el a dolgot. Téziseimnek és érveimnek a lényege az (erről meggyőződhet mindenki, aki nem sajnálja a fáradságot, hogy 1918. január 7-i téziseimet figyelmesen elolvassa), hogy most, a jelen pillanatban, a forradalmi háború egyidejű komoly előkészítésével (éppen ennek a komoly előkészítésnek az érdekében is) okvetlenül el kell fogadnunk a szerfelett súlyos békét. Érveim lényegét megkerülték, vagy nem vették észre, nem akarták észrevenni azok, akik a forradalmi háborúról hangoztatott általános frázisokra szorítkoztak. És most tiszta szívből köszönetet kell mondanom éppen „szélsőséges” ellenfeleimnek, a moszkvaiaknak, azért, mert megszegték az érveim lényegével kapcsolatban kialakult „agyonhallgatási összeesküvést”. A moszkvaiak voltak az elsők, akik válaszoltak érveimre.

És mi volt a válaszuk?

Válaszuk az volt, hogy elismerték konkrét érvem helyességét: igen, a moszkvaiak elismerték, hogy valóban vereség vár ránk, ha most felvesszük a harcot a németekkel. Igen, ez a vereség valóban a Szovjethatalom bukására vezet.

*

Arra az ellenvetésre, hogy úgysem lehetett a harc elől kitérni, a tények adták meg a választ: január 8-án olvastam fel téziseimet; január 15-én békét kaphattunk volna. A lélegzetvételi szünet minden bizonnyal biztosítva lett volna (számunkra pedig a legrövidebb szünetnek is óriási jelentősége volt — mind anyagi, mind erkölcsi jelentősége, mert a német kénytelen lett volna újból hadat üzenni), ha … ha nem lett volna a forradalmi frázis.

*

Újból és újból ismétlem: tiszta szívből köszönetet mondok „szélsőséges” ellenfeleimnek, a moszkvaiaknak, azért, mert megszegték azt az „agyonhallgatási összeesküvést”, amelyet érveim lényege ellen, vagyis éppen az ellen a konkrét utalásom ellen szőttek, hogy milyenek lesznek a háború feltételei, ha azonnal belemegyünk a háborúba; és azért, mert félelem nélkül elismerték konkrét utalásom helyességét.

Továbbá. Mivel cáfolják érveimet, amelyek helyességét a moszkvaiak lényegében kénytelenek voltak elismerni?

Azzal, hogy a nemzetközi forradalom érdekében késznek kell lenni a Szovjethatalom elvesztésére.

Miért követelik ezt a nemzetközi forradalom érdekei? Ez az érvelés tengelye, lényege azok számára, akik meg akarnák cáfolni érveimet. És éppen erről a legfontosabb, alapvető, leglényegesebb pontról egyetlen árva szót sem találunk sem a határozatban, sem a magyarázó szövegben. A határozat szerzői arra találtak időt és helyet, hogy arról beszéljenek, ami közismert és vitathatatlan: arról is, hogy „kíméletlenül elnyomjuk az oroszországi burzsoá ellenforradalmat” (olyan politikának az eszközeivel és módszereivel, amely a Szovjethatalom elvesztésére vezet?), arról is, hogy harcolnak a párt valamennyi mérsékelt opportunista eleme ellen, de éppen arról, ami vitás, arról, ami a béke ellenségei által elfoglalt álláspontnak éppen a lényegét érinti — arról egy mukkot sem szóltak!

Különös. Rendkívül különös. Csak nem azért hallgattak erről a határozat szerzői, mert érezték ezen a ponton különös gyengeségüket? Ha világosan megmondanák, hogy miért (miért követelik ezt a nemzetközi forradalom érdekei), nyilván sajátmagukat lepleznék le …

Bárhogy áll is a dolog, nekünk kell megkeresnünk azokat az érveket, amelyek a határozat szerzőit vezérelhették.

Talán úgy vélik a szerzők, hogy a nemzetközi forradalom érdekei megtiltanak bármiféle békét az imperialistákkal? Ilyen véleményt hangoztattak a béke egyes ellenfelei az egyik petrográdi tanácskozáson, de ezt a véleményt csak elenyésző kisebbség támogatta, azok, akik ellenezték a különbékét. Világos, hogy ez a vélemény végeredményében tagadja a breszti tárgyalások célszerűségét, tagadja a békét „még akkor is”, ha visszakapjuk Lengyelországot, Lettországot és Kurlandot. Szembeötlő, hogy mennyire helytelenek az efféle nézetek (amelyeket például a béke petrográdi ellenfeleinek többsége is elutasít). Az ilyen nézetek szerint az imperialista hatalmak közé beékelt szocialista köztársaság nem köthetne semmiféle gazdasági szerződést, nem létezhetne, hacsak el nem repülne a holdba.

Talán úgy vélik a szerzők, hogy a nemzetközi forradalom érdekei a nemzetközi forradalom előrelökését követelik, ilyen előrelökés pedig csakis a háború lehet, semmiesetre sem a béke, mert az a tömegekben az imperializmus „legalizálásának” benyomását keltené? Az efféle „elmélet” teljes szakítás volna a marxizmussal, amely mindig tagadta a forradalmak „előrelökését”, mert a forradalmak oly mértékben fejlődnek, amily mértékben a forradalmakat előidéző osztályellentétek élesednek. Az ilyen elmélet egyértelmű volna azzal a nézettel, hogy a fegyveres felkelés az a harci forma, amely mindig és minden körülmények között kötelező. A valóságban a nemzetközi forradalom érdekei azt követelik, hogy a Szovjethatalom, amely megdöntötte az országban a burzsoáziát, segítse ezt a forradalmat, de a segítség formáját saját erejéhez mérten válassza meg. Még a forradalom előrelökésének elméletéből sem következik olyan nézet, hogy a szocialista forradalmat nemzetközi méretekben úgy kell segíteni, hogy megkockáztatjuk a forradalom vereségének a lehetőségét az adott országban.

Talán úgy vélik a határozat szerzői, hogy a forradalom Németországban már megkezdődött, hogy a forradalom ott már nyílt, az egész nemzetet átfogó polgárháborúvá fejlődött, hogy ezért erőnket a német munkások támogatására kell fordítanunk, sajátmagunknak el kell pusztulnunk („elveszítjük a Szovjethatalmat”), hogy megmentsük a német forradalmat, amely már megkezdte döntő harcát és amelyet súlyos csapások érnek? E szerint az álláspont szerint mi pusztulásunk árán elvonnók a német ellenforradalom erejének egy részét, és ezzel megmentenők a német forradalmat.

Teljes mértékben feltehető, hogy ilyen előfeltételek mellett nemcsak „célszerű” (ahogy a határozat szerzői mondták), hanem éppenséggel kötelező volna a vereség lehetőségét, a Szovjethatalom elvesztésének lehetőségét megkockáztatni. De világos, hogy ezek az előfeltételek nincsenek meg. A forradalom Németországban érlelődik, de tudjuk, hogy még nem érkezett el a robbanásig, a polgárháborúig. A német forradalom érlelődését mi nyilván nem segítenénk elő, hanem akadályoznánk, ha „megkockáztatnánk azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat”. Ezzel a német reakciót segítenők, a német reakció malmára hajtanok a vizet, megnehezítenők a németországi szocialista mozgalom helyzetét, eltaszítanék a szocializmustól a német proletárok és félproletárok széles tömegeit, amelyek még nem csatlakoztak a szocializmushoz, amelyeket elijesztene Szovjet-Oroszország leverése, mint ahogy az angol munkásokat elijesztette az 1871-es Kommün leverése.

Bárhogy forgatjuk, szemernyi logika sincs a szerzők okoskodásában. Egyetlen értelmes érvet nem hoznak fel amellett, hogy „a nemzetközi forradalom érdekében célszerű megkockáztatni azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat”.

„A Szovjethatalom most tisztán formálissá válik” — ennek a szörnyűséges tételnek a kimondására vetemedtek, mint fentebb láttuk, a moszkvai határozat szerzői.

Ha, úgymond, a német imperialisták sarcot fognak szedni tőlünk, ha megtiltják nekünk a propagandát és agitációt Németország ellen, akkor a Szovjethatalom is elveszti jelentőségét, „tisztán formálissá válik”, — valószínűleg ez a határozat szerzőinek „gondolatmenete”. Ismételjük: „valószínűleg”, mert a szerzők a szóbanforgó tétel alátámasztására semmiféle világos és pontos érvet nem hoztak fel.

A legsötétebb, legreménytelenebb borúlátás hangulata, a legteljesebb kétségbeesés — ez annak az „elméletnek” a tartalma, mely a Szovjethatalomnak formális jelentőséget tulajdonít és megengedhetőnek tartja az olyan taktikát, amely megkockáztatja a Szovjethatalom esetleges elvesztését. Úgy sincs menekvés, hadd pusztuljon még a Szovjethatalom is, — ez az érzés sugalmazta ezt a szörnyű határozatot. Az állítólagos „gazdasági” érvek, amelyekbe néha az efféle gondolatokat burkolják, ugyanezt a reménytelen borúlátást fejezik ki: micsoda Szovjet Köztársaság az, úgymond, ha ilyen meg olyan, meg még olyanabb sarcot vethetnek ki rá.

Semmi más, csak a kétségbeesés: úgyis pusztulnunk kell!

Ez a kétségbeesés érthető Oroszország mostani rendkívül súlyos helyzetében. De nem „érthető” az öntudatos forradalmárok körében. S éppen azért jellemző, mert a képtelenségig viszi a moszkvaiak nézeteit. 1793-ban a franciák sohasem mondták volna, hogy vívmányaik, a köztársaság és a demokrácia, tisztán formálissá válnak, hogy meg kell kockáztatni a köztársaság elvesztését. Nem estek kétségbe, hanem a győzelembe vetett hit fűtötte őket. Akik ellenben forradalmi háborúra szólítanak és ugyanakkor hivatalos határozatban arról beszélnek, hogy „meg kell kockáztatni azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat”, azok teljesen leleplezik magukat.

A XIX. század elején, a napóleoni háborúkban, Poroszországot és számos más országot összehasonlíthatatlanul, mérhetetlenül nagyobb terhekkel sújtotta a vereség, a megszállás, összehasonlíthatatlanul jobban megalázta és elnyomta a hódító, mint 1918-ban Oroszországot. És mégis, Poroszország legjobbjai, amikor Napóleon csizmája sarkával százszor erősebben taposott rajtuk, mint ahogy most bennünket elnyomni tudtak, nem estek kétségbe, nem beszéltek nemzeti politikai intézményeik „tisztán formális” jelentőségéről. Nem legyintettek lemondóan, nem adták át, magukat olyan érzésnek, hogy — „úgyis pusztulnunk kell”. Összehasonlíthatatlanul súlyosabb, kegyetlenebb, szégyenletesebb, leigázóbb békeszerződéseket írtak alá, mint a breszti; tudtak várni, derekasan viselték a hódító jármát, ismét harcoltak, megint a hódító járma alá kerültek, ismét aláírtak szégyenletes és még szégyenletesebb békeszerződéseket, majd újra felkeltek és végülis kivívták szabadságukat (nem mulasztva el, hogy kihasználják az egymással versengő erősebb hódítók közti viszályokat).

Miért ne ismétlődhetne meg hasonló eset a mi történelmünkben is?

Miért kellene kétségbeesnünk és miért kellene olyan határozatokat írni — amelyek, bizony-bizony, szégyenletesebbek, mint a legszégyenletesebb béke, — határozatokat „a tisztán formálissá váló Szovjethatalomról”?

A modern imperializmus kolosszusai elleni harcban elszenvedett súlyos katonai vereségek miért ne edzhetnék meg Oroszországban is a nép jellemét, miért ne erősíthetnék meg az önfegyelmet, miért ne vethetnének véget az üres handabandázásnak és szószátyárkodásnak, miért ne taníthatnák meg a tömegeket kitartásra, és miért ne vezethetnék el őket a Napóleon által eltiport poroszok helyes taktikájához: írd alá a legszégyenletesebb békeszerződéseket, amikor nincs hadsereged, aztán szedd össze az erődet és újra meg újra kezdd el a harcot?

Miért kell mindjárt kétségbeesnünk az első hallatlanul súlyos békeszerződés miatt, amikor más népek szilárdan el tudtak viselni sokkal keserűbb megpróbáltatásokat is?

Mi felel meg a kétségbeesés e taktikájának — a proletárnak a kitartása-e, aki tudja, hogy kénytelen alávetni magát, ha nincs ereje, de később mégis bármi áron újra meg újra talpra tud állni, bármily körülmények között is gyűjtve az erőt, vagy pedig a kispolgárnak a jellemtelensége, aki nálunk — a baloldali eszer pártban megszemélyesítve — minden rekordot megdöntött a forradalmi háborúról hangoztatott frázis terén?

Nem, kedves „szélsőséges” moszkvai elvtársak! A megpróbáltatások minden egyes napja éppen a legöntudatosabb és legkövetkezetesebb munkásokat fogja eltaszítani önöktől. A Szovjethatalom, mondják majd ők, nemcsak akkor nem válik és nem lesz tisztán formálissá, amikor a hódító Pszkovban áll és tízmilliárd rubeles sarcot hajt be rajtunk gabonában, ércben és pénzben, hanem akkor sem, amikor az ellenség majd Nyizsnyij-Novgorodban és Don melletti Rosztovban lesz és húszmilliárd rubel hadisarcot hajt be rajtunk.

Soha semmiféle idegen hódítás nem változtatja „tisztán formálissá” a nép politikai intézményét (a Szovjethatalom pedig nem csak politikai intézmény, hanem sokszorosan magasabbrendű intézmény, mint amilyet a történelem valaha is látott). Ellenkezőleg, az idegen hódítás csak megerősíti a nép rokonszenvét a Szovjethatalom iránt, ha … ha a Szovjethatalom nem bocsátkozik kalandokba.

Ha nem írjuk alá még a legszégyenletesebb békét is, amikor nincs hadseregünk — az igenis kaland, és a nép jogosan fogja hibáztatni azt a hatalmat, amely ebben az esetben megtagadta a béke aláírását.

A történelemben írtak már alá a breszti békénél hasonlíthatatlanul súlyosabb és szégyenletesebb békeszerződést is (példákat fentebb már említettünk) és az ilyen békekötés nem idézte elő a hatalom tekintélyének elvesztését, nem tette a hatalmat formálissá, nem pusztította el sem a hatalmat, sem a népet, hanem megedzette, megtanította a népet arra a bonyolult és nehéz tudományra, hogyan kell még kétségbeejtően nehéz helyzetben is, a hódító csizmája alatt is komoly hadsereget előkészíteni.

Oroszország új és igazi honvédő háború felé tart, — ebben a háborúban a Szovjethatalom megtartásáért és megszilárdításáért fogunk harcolni. Lehet, hogy az elkövetkező korszak — mint a napóleoni háborúk korszaka — a felszabadító háborúk (éppen háborúk, nem pedig egy háború) korszaka lesz, olyan háborúknak a korszaka, amelyeket a hódítók kényszerítenek rá Szovjet-Oroszországra. Ez lehetséges.

És ezért minden súlyos, sőt a legsúlyosabb békénél is, amelyet kénytelenek vagyunk hadsereg híján aláírni, szégyenletesebb, — a legszégyenletesebb békénél is szégyenletesebb — a szégyenletes kétségbeesés. Nem pusztulunk el, még ha tucatjával írjuk is alá a súlyosnál súlyosabb békeszerződéseket, ha komolyan vesszük a felkelést és a háborút. A hódítók nem pusztítanak el bennünket, ha nem hagyjuk, hogy a kétségbeesés, a frázis pusztítson el bennünket.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 37. és 38. sz.
1918. február 28. és március 1.

Lenin Művei. 27. köt. 53—61. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa