A vitáról, Rafailról, Preobrazsenszkij és Szapronov cikkeiről és Trockij leveléről

A vitáról

A párt belső helyzetéről folyó vita, mely néhányhéttel ezelőtt kezdődött, nyilván végéhez közeledik, legalábbis Moszkvában és Petrográdon. Petrográd, mint ismeretes, a párt vonala mellett foglalt állást. Moszkva legfontosabb kerületei szintén a Központi Bizottság vonalát fogadták el. A moszkvai pártszervezet aktívájának december 11-i városi gyűlése teljes egészében helyeselte a párt Központi Bizottságának szervezeti és politikai vonalát. Bizonyos, hogy a moszkvai pártszervezet küszöbönálló általános konferenciája szintén kerületeinek nyomdokain fog haladni. Az ellenzéket, mely nem egyéb, mint a „baloldali” kommunisták egy részének (Preobrazsenszkij, Sztukov, Pjatakov stb.) és az úgynevezett demokratikus centralistáknak (Rafail, Szapronov stb.) blokkja, összemorzsolták.

Érdekes a vita menete és jellemzők azok az átalakulások, amelyeken az ellenzék a vita folyamán átment.

Az ellenzék elöljáróban se többet, se kevesebbet nem követelt, „csak” azt, hogy vizsgáljuk felül a párt fő vonalát, melyet az utóbbi két év alatt, a „nep”egész időszaka alatt a pártépítésben és a párton belüli politikában követtünk. Azt követelte, hogy teljes mértékben hajtsuk végre a X. kongresszusnak a belső pártdemokráciáról szóló határozatát, de ugyanakkor ahhoz is ragaszkodott, hogy helyezzük hatályon kívül a X, XI. és XII. pártkongresszus által elfogadott korlátozásokat (csoportalakítások megtiltása, párttagsági idő stb.). De az ellenzék még tovább is ment. Azt állította, hogy a párt lényegében katonai szervezetté vált, a pártfegyelem helyett pedig katonai fegyelmet vezettek be s ezért azt követelte, hogy az egész pártapparátust forgassák fel fenekestől, távolítsák el a legfontosabb pártfunkcionáriusokat stb. Persze nem volt hiány a Központi Bizottság címére intézett borsos szavakban és szitkokban. A „Pravda” tele volt cikkekkel és cikkecskékkel, amelyekben valamennyi halálos bűnnel megvádolták a Központi Bizottságot. Csak az hiányzott, hogy a japán földrengés miatt is a Központi Bizottságot vádolják.

A Központi Bizottság, mint egész, ebben az időszakban nem avatkozott be a „Pravda” hasábjain folyó vitába, a legcsekélyebb mértékben sem gátolta a párttagok bírálati szabadságát. Sőt még azt sem tartotta szükségesnek, hogy visszautasítsa egyes bírálók képtelen vádjait, mert úgy vélte, hogy a párttagjai eléggé öntudatosak ahhoz, hogy önállóan döntsék el a vitás kérdéseket.

Ez volt — hogy úgy mondjam — a vita első időszaka.

Később, amikor kifogytak a borsos szavakból, amikor nem hatott többé a szitkozódás sem, és a párt tagjai a kérdés tárgyilagos megvitatását követelték — elkövetkezett a vita második időszaka. Ez az időszak akkor kezdődött, mikor a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság közzétette a pártépítésről szóló határozatát. A Központi Bizottság Politikai Irodája és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége, kiindulva a Központi Bizottság októberi plénumának határozatából, amely jóváhagyta a párton belüli demokráciára vett irányt, ebben a határozatban megjelölte a belső pártdemokrácia megvalósításának feltételeit. Ezzel a vitában fordulat állott be. Most már nem lehetett általános bírálatra szorítkozni. A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság által kidolgozott konkrét terv arra kényszerítette az ellenzéket, hogy vagy elfogadja ezt a tervet, vagy pedig más, párhuzamos, de éppolyan konkrét tervet terjeszt elő a pártdemokrácia megvalósítására vonatkozólag. És ekkor kiderült, hogy az ellenzék nem tud a Központi Bizottság tervével szembeállítani egy másik tervet, amely kielégíthetné a pártszervezeteket. Kezdődött az ellenzék visszavonulása. Az ellenzék fegyvertárából eltűnt az a követelés, hogy meg kell változtatni a párt fővonalát, melyet az utóbbi két évben a pártépítés terén követett. Kifakult, elfonnyadt az ellenzéknek az a követelése, hogy helyezzék hatályon kívül a X, XI. és XII. pártkongresszusnak a demokráciát korlátozó határozatait. Háttérbe szorult és enyhült, azaz ellenzéki követelés is, hogy fenekestül forgassák fel az egész pártapparátust. E követelések helyett az ellenzék most már csak azt javasolta, hogy „pontosan formulázzák meg a frakciók kérdését”, „válaszszák újra mindazokat a pártszerveket, amelyeket korábban kineveztek”, „szüntessék meg a kinevezési rendszert” stb. Jellemző, hogy a Krasznaja Presznya és a Zamoszkvorecsje kerület szervezetei az ellenzéknek ezeket a többszörösen mérsékelt javaslatait is elvetették és nagy szótöbbséggel a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság határozatát üdvözölték.

Ez volt — hogy úgy mondjam — a vita második időszaka.

Most a vita harmadik időszakába léptünk. Ennek az időszaknak az a jellemző vonása, hogy az ellenzék tovább hátrál — hogy úgy mondjam —, rendezetlenül visszavonul. Ezúttal még az elkopott és többszörösen mérsékelt ellenzéki követelések is kiestek az ellenzék határozatából. A legutóbbi határozati javaslat (ha nem tévedek, szám szerint a harmadik), melyet Preobrazsenszkij a moszkvai szervezet aktív funkcionáriusainak gyűlése (több mint ezer ember) elé terjesztett, így szól:

„Csak a Politikai Iroda határozatainak gyors, egyértelmű és őszinte végrehajtása, különösen a belső pártapparátus választások útján történő megújítása biztosíthatja, hogy pártunk megrázkódtatások és belső harc nélkül térjen át az új irányra, csak így fokozható a párt sorainak igazi egybeforrottsága és egysége.”

Nem tekinthető véletlennek az a tény, hogy a gyűlés az ellenzéknek még ezt a teljesen ártalmatlan, javaslatát is elvetette. Nem véletlen az sem, hogy a gyűlés nagy szótöbbséggel olyan határozatot fogadott el, amely „helyesli a Központi Bizottság politikai és szervezeti vonalát”.

Rafailról

Azt hiszem, hogy Rafail a legkövetkezetesebb és legmegrögzöttebb képviselője a mai ellenzéknek,vagy pontosabban, az ellenzék mai blokkjának. Rafail az egyik vitagyűlésen kijelentette, hogy pártunk lényegében katonai szervezetté vált, hogy katonai fegyelem van soraiban, s ennélfogva az egész pártapparátust, mint meg nem felelő és az igazi pártszerűség szellemétől távolálló apparátust, fenekestől fel kell forgatni. Úgy látom, hogy ilyen vagy ehhez hasonló gondolatok kavarognak a mostani ellenzékiek fejében, de különböző meggondolások miatt nem merik azokat kimondani. El kell ismerni, hogy Rafail ebben a tekintetben merészebb volt, mint ellenzéki kollégái.

Ámde Rafailnak egyáltalán nincs igaza. Nemcsak formailag, hanem elsősorban a dolog lényegét tekintve nincs igaza. Mert ha pártunk valóban katonai szervezetté vált volna, vagy akárcsak azzá kezdene válni, vajon nem világos-e, hogy akkor nem volna sem a szó tulajdonképpeni értelmében vett pártunk, sem proletárdiktatúránk, sem forradalmunk.

Mi a hadsereg?

A hadsereg felülről épülő zárt szervezet.

A hadsereg lényegéből következik, hogy a hadsereg élén felülről kinevezett vezérkar áll, mely a kényszerítés elve alapján alakítja a hadsereget. De a vezérkar nemcsak alakítja, hanem még el is látja, ruházza a hadsereget stb. Tehát az egész hadsereg anyagilag teljesen a vezérkartól függ. Egyebek közt ezen alapszik a katonai fegyelem, melynek megszegése esetén a legszigorúbb büntetés sajátos formája a főbelövés. Ezzel magyarázható az is, hogy a vezérkar akkor és oda vezényelheti a hadsereget, amikor és ahová akarja, csak saját stratégiai terveit tartva szem előtt.

Mi a párt?

A párt a proletariátus élcsapata, mely az önkéntesség elve alapján alulról épül fel. A pártnak is megvan a maga vezérkara, csakhogy ezt nem felülről nevezik ki, hanem alulról, az egész párt választja. Nem a vezérkar alakítja a pártot, hanem ellenkezőleg, a párt alakítja a vezérkarát. Maga a párt az önkéntesség elve alapján alakul. A párt vezérkara és az egész párt között nincs meg az az anyagi függőség sem, amelyről fentebb a hadsereggel kapcsolatban beszéltem. A párt vezérkara nem látja el, nem élelmezi és nem ruházza a pártot. Egyebek közt ezzel magyarázható, hogy a párt vezérkara önkényesen nem vezényelheti a pártot oda és akkor, ahová és amikor kedve tartja, hogy a párt vezérkara csak annak az osztálynak gazdasági és politikai érdekei vonalán vezetheti az egész pártot, amelynek a párt maga is része. Ezért olyan sajátos jellegű a pártfegyelem, mely alapjában véve a meggyőzés módszerén épül, nem úgy, mint a katonai fegyelem, mely alapjában véve a kényszerítés módszerén épül. Ezzel magyarázható az a nagy különbség, mely a legszigorúbb pártbüntetés (kizárás a pártból) és a legszigorúbb katonai büntetés (főbelövés) között van.

Elegendő összehasonlítani ezt a két meghatározást, hogy megértsük Rafail hibájának teljes képtelenségét.

A párt — mondja Rafail — katonai szervezetté vált. De hogyan lehet katonai szervezetté változtatni a pártot, ha anyagilag nem függ vezérkarától, ha az önkéntesség elve alapján alulról épül fel, ha maga alakítja meg vezérkarát? Ha Rafail tétele igaz, akkor mivel magyarázható, hogy a munkások özönlenek a pártba, hogy a párt befolyása a pártonkívüliek tömegeiben növekszik, hogy az egész világ dolgozó rétegeinek körében egyre nagyobb a párt népszerűsége?

Vagy — vagy:

Vagy teljesen passzív és önállótlan a párt, — de akkor mivel magyarázható az, hogy ez a passzív és önállótlan párt magával viszi a világ legforradalmibb proletariátusát és már néhány éve a világ legforradalmibb országát kormányozza?

Vagy pedig aktív és öntevékeny a párt, — de akkor nem értjük, hogy ez az aktív és öntevékenypárt miért nem döntötte meg ez alatt az idő alatt a párt katonai rendszerét, ha valóban van ilyen rendszer a pártban?

Vajon nem világos-e, hogy pártunk, amely három forradalmat hajtott végre, amely szétzúzta Kolcsakot és Gyenyikint s most megrendíti a világimperializmus alapjait — hogy ez a párt egy hétig sem tűrte volna azt a katonai rendszert és parancsuralmi rendet, amelyről olyan könnyedén és könnyelműen beszél Rafail, vajon nem világos-e, hogy ez a párt Rafail felhívásának bevárása nélkül is egy szempillantás alatt szétzúzta volna ezt a rendszert, és új rendszert teremtett volna?

Ám — szörnyű az álom, de irgalmas az isten. A helyzet az, hogy Rafail, előszöris, összetévesztette a pártot a hadsereggel és a hadsereget a párttal, mert nyilvánvalóan nem ismeri jól sem a pártot, sem a hadsereget. Másodszor pedig, Rafail nyilván maga sem hisz felfedezésében, s a párt parancsuralmi rendjéről elmondott „rémisztő” szavakra azért van szüksége, hogy megindokolja a mai ellenzék fő jelszavait,amelyek szerint a)szabadságot kell biztosítani a frakciós csoportosulásoknak és b) a legfelsőbb szervezettől a legalsóbbig mindenütt el kell távolítania pártvezető elemeit.

Rafail nyilván érzi, hogy „rémisztő” szavak nélkül nem lehet becsempészni ezeket a jelszavakat.

Ez a lényeg.

Preobrazsenszkij cikkéről

Preobrazsenszkij a párt pártépítési fő vonalának helytelenségében látja a pártélet fogyatékosságainak fő okát. Preobrazsenszkij azt állítja, hogy „a párt immár két éve alapjában helytelen vonalat követ párton belüli politikájában”, hogy „a párt fő vonala, melyet a «nep» időszakában a pártépítésben és a párton belüli politikában követett”, helytelennek bizonyult.

Mi a párt fő vonala a „nép” időszakában? A párt X. kongresszusa határozatot hozott a munkásdemokráciáról. Helyesen járt-e el a párt, amikor ilyen határozatot hozott? Preobrazsenszkij úgy véli, hogy a párt helyesen járt el. De a párt ugyanezen a X. kongresszuson nagyon komolyan korlátozta a demokráciát, amikor megtiltotta a csoportalakítást. Helyesen járt-e el a párt, amikor elfogadta ezt a korlátozást? Preobrazsenszkij úgy véli, hogy a párt nem járt el helyesen, mert ez a korlátozás — szerinte — feszélyezi a párt önálló gondolkodását. A párt XI. kongresszusa újból korlátozta a demokráciát, amikor meghatározott párttagsági időt stb. szabott meg. A XII. pártkongresszus csak megerősítette ezeket a korlátozásokat. Helyesen járt-e el a párt, amikor elfogadta ezeket a korlátozásokat, amelyeknek a „nep” viszonyai között biztosítékul kell szolgálniok a kispolgári tendenciák ellen? Preobrazsenszkij úgy véli, hogy a párt helytelenül járt el, mert ezek a korlátozások — szerinte — feszélyezték a pártszervezetek öntevékenységét. A következtetés világos: Preobrazsenszkij azt javasolja, hogy helyezzük hatályon kívül a pártnak a pártépítés terén követett fő vonalát, melyet a X. és XI. pártkongresszus jelölt ki a „nep” viszonyai között.

Ámde a X. és XI. pártkongresszust közvetlenül Lenin elvtárs vezette. A csoportosulások megtiltásáról (az egységről) szóló határozatot a X. kongresszuson Lenin elvtárs terjesztette elő és fogadtatta el. A demokrácia további korlátozásait, a meghatározott párttagsági időt stb., Lenin elvtárs legközvetlenebb közreműködésével fogadta el a XI. kongresszus. Nem gondolja-e Preobrazsenszkij, hogy ő tulajdonképpen azt javasolja, hogy helyezzük hatályon kívül a pártnak a „nep” viszonyai közt megszabott vonalát, amely szervesen összefügg a leninizmussal? Miért nem akarja Preobrazsenszkij megérteni, hogy amikor a pártépítésnek a „nep” viszonyai között szükséges fő vonalát hatályon kívül akarja helyeztetni, ezzel lényegileg annak a hírhedt „névtelen platformnak” egyes javaslatait ismétli, mely a leninizmus revízióját sürgette?

Csak fel kell vetni ezeket a kérdéseket és azonnal érthető lesz, hogy a párt nem haladhat Preobrazsenszkij nyomdokain.

Mit is javasol Preobrazsenszkij? Sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy állítsuk vissza „az 1917—1918-as típusú” pártéletet. Mi volt a kérdéses szempontból az 1917—1918-as pártélet jellegzetessége? Az, hogy akkor csoportosulások és frakciók voltak pártunkban, hogy akkor dúlt a csoportosulások nyílt harca, hogy a párt akkor válságos időt élt át, hogy a párt élete forgott kockán. Preobrazsenszkij azt követeli, hogy ezt a rendet, melynek a X. kongresszuson véget vetettünk, legalább „részben” állítsuk vissza. Ráléphet-e pártunk erre az útra? Nem, nem léphet rá. Nem léphet rá, először azért, mert 1917—1918-ban nem volt „nep” és így a pártélet 1917—1918-as elveinek visszaállítása nem felel meg és nem is felelhet meg a párt szükségleteinek 1923-ban, amikor van „nep”. Nem léphetünk rá, másodszor azért, mert a frakcióharc letűnt rendjének visszaállítása elkerülhetetlenül a párt egységének aláaknázására vezetne, különösen most, amikor nincs jelen közöttünk Lenin elvtárs.

Preobrazsenszkij kívánatosnak és eszményinek igyekszik feltüntetni az 1917—1918-as pártéletet. Mi azonban tudjuk, hogy az akkori pártéletnek nagyon sok árnyoldala volt, amelyek mélységesen megrázkódtatták a pártot. Azt hiszem, a bolsevikok egymás elleni harca a pártban sohasem volt olyan elkeseredett, mint akkor, a breszti béke időszakában. Tudjuk például, hogy a „baloldali” kommunisták, akiknek akkor külön frakciójuk volt, elvakultságukban odáig mentek, hogy komolyan beszéltek az akkori Népbiztosok Tanácsának leváltásáról, és újemberekből, a „baloldali” kommunisták frakciójához tartozó emberekből új Népbiztosi Tanácsot akartak alakítani. A mai ellenzék egy része — Preobrazsenszkij, Pjatakov, Sztukov stb. — akkor a „baloldali”kommunisták frakciójához tartozott.

Vajon ezt a régi „eszményi” rendet kívánja Preobrazsenszkij „visszaállítani” pártunkban?

Világos, hogy a párt semmi esetre sem egyezik bele e régi rend „visszaállításába”.

Szapronov cikkéről

Szapronov abban látja a pártélet fogyatékosságainak fő okát, hogy a párt apparátusaiban „vaskalapos pártfunkcionáriusok”, „tanítónénik” vannak, akik „iskolás módszerrel” „nevelik a párttagokat” és ily módon gátolják a párttagok valóságos nevelését a harc folyamán. Szapronov tehát pártapparátusunk funkcionáriusait „tanítónéniknek” nevezi és esze ágában sincs megkérdezni: honnan jöttek ezek az emberek és hogyan történhetett az, hogy pártunk munkájában döntő súlyra tettek szert a „vaskalapos pártfunkcionáriusok”? Szapronov, amikor ezt az enyhén szólva kockázatos és demagóg tételt hangoztatja, elfelejtette, hogy a marxista nem érheti be puszta kinyilatkoztatásokkal, hogy a marxistának elsősorban az a kötelessége, hogy megértse a jelenséget, ha az valóban létezik, és megmagyarázza azt, mert csak így lehet majd a dolgokon valóban segíteni. Szapronovot azonban nyilván nem érdekli a marxizmus. Neki az fontos, hogy mindenáron szidja a pártapparátust — a többi majd csak lesz valahogyan. A „vaskalapos pártfunkcionáriusok” rosszakaratúak — Szapronov véleménye szerint ez az oka pártéletünk fogyatékosságainak. El kell ismerni — nagyszerű magyarázat.

Csupán az nem érthető —

1) hogyan tarthatták meg kezükben ezek a „tanítónénik” és „vaskalapos pártfunkcionáriusok” a világ legforradalmibb proletariátusának vezetését?

2) hogyan tarthatták meg kezükben a „tanítónénik” nevelésére bízott „pártbeli iskolás gyerekek”a világ legforradalmibb országának vezetését?

Mindenesetre világos, hogy „vaskalapos pártfunkcionáriusokról” fecsegni könnyebb, mint megérteni és megbecsülni pártapparátusunk óriási érdemeit.

Hogyan akarja Szapronov pártéletünk fogyatékosságait gyógyítani? Gyógyszere éppen olyan egyszerű, mint diagnózisa. „Felül kell vizsgálni tisztikarunkat”, el kell távolítani mostani funkcionáriusainkat — ez Szapronov gyógyszere. Ebben látja a belső pártdemokrácia megvalósításának legfőbb biztosítékát. Korántsem akarom tagadni, hogy pártéletünk javítása szempontjából fontosak a demokratikus módon szervezett új választások. De aki ebben látja a legfőbb biztosítékot — az nem érti sem a párt belső életét, sem annak fogyatékosságait. Az ellenzék soraiban ott látjuk Beloborodovot, akinek „demokratizmusára” még ma is jól emlékeznek a rosztovi munkások; ott látjuk Rozengolcot, akinek „demokratizmusát” nem köszönték meg folyamhajózási munkásaink és vasutasaink; ott látjuk Pjatakovot, akinek „demokratizmusa” miatt az egész Donyec-medence jajveszékelt, sőt üvöltött; ott látjuk Alszkijt, akinek „demokratizmusát” mindenki jól ismeri; ott látjuk Biket, akinek „demokratizmusát” máig is nyögi egész Horezm. Azt hiszi Szapronov, hogy ha mai „vaskalapos pártfunkcionáriusainkat” az előbb nevezett „tisztelt elvtársakkal” váltanák fel, akkor ez pártunkban a demokrácia diadala volna? Engedjék meg, hogy kissé kételkedjem ebben.

Nyilvánvalóan kétféle demokratizmus van: az öntevékenység és a pártvezetésben való aktív részvétel felé törekvő párttömegek demokratizmusa, és az elégedetlen pártmágnások demokratizmusa, akik egyeseknek másokkal való felváltásában látják a demokratizmus lényegét. A párt az előbbi demokratizmus mellett száll síkra és azt vaskézzel meg is valósítja. De félrelöki az elégedetlen pártmágnások „demokratizmusát”, amelynek semmi köze sincs a párton belüli igazi munkásdemokráciához.

Hogy a párton belüli demokráciát biztosítsuk, mindenekelőtt le kell küzdenünk a háborús időszak maradványait és szokásait, melyek még ott kísértenek egyes funkcionáriusaink agyában, amikor a pártot nem öntevékeny szervezetnek, hanem intézmények rendszerének fogják fel. De ezeket a maradványokat nem lehet máról-holnapra leküzdeni.

Hogy a párton belüli demokráciát biztosítsuk, másodszor, le kell küzdenünk körülbelül egymillió tisztviselőt foglalkoztató bürokratikus államgépezetünk nyomását a pártapparátusra, amely legfeljebb 20—30 000 funkcionáriusból áll. De ennek az óriási gépezetnek a nyomását máról-holnapra leküzdeni és ezen a gépezeten máról-holnapra úrrá lenni — lehetetlen.

Hogy a párton belüli demokráciát biztosítsuk, harmadszor, emelnünk kell számos elmaradt sejt kultúrszínvonalát és helyesen kell elosztanunk az aktív funkcionáriusokat a Szövetség egész területén, amit megint csak nem lehet máról-holnapra elérni.

Amint látják, nem olyan egyszerű a teljes demokráciát biztosítani, mint Szapronov képzeli, ha persze demokratizmuson nem Szapronov üres, formális demokratizmusát, hanem valódi, munkás, hamisítatlan demokratizmust értünk.

Nyilvánvaló, hogy az egész pártnak, valamennyi szervezetének, a legalsóbbtól a legfelsőbbig, meg kell feszítenie akaraterejét, hogy biztosítsuk és megvalósítsuk az igazi pártdemokráciát.

Trockij leveléről

A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság egyhangúlag hozta a pártdemokráciáról szóló, december 7-én közzétett határozatát. Trockij is a határozatra szavazott. Ezért feltehető volt, hogy a Központi Bizottság tagjai, tehát Trockij is, egységesen fogják felhívni a párt tagjait, hogy támogassák egyértelműen a Központi Bizottságot és határozatát. Ezt a feltevést azonban a tények megcáfolták. Trockij a napokban levelet intézett a pártértekezletekhez, amelyet csakis úgy lehet értelmezni, hogy amikor a párttagok egységesen akarják támogatni a Központi Bizottságot és álláspontját, Trockij megkísérli, hogy a párttagoknak ezt az egységre törekvő akaratát gyengítse.

Ítéljenek önök maguk.

Trockij a pártapparátus bürokratizmusáról és a régi gárda, vagyis a leninisták, a fő pártmag elfajulásának veszélyéről szólva, a következőket írja:

„Nem egyszer fordult elő a történelemben, hogy a «régi gárda» elfajult. Nézzük a legfrissebb és legkirívóbb történelmi példát — a II. Internacionálé vezéreit és pártjait. Tudjuk, hogy Wilhelm Liebknecht, Bebel, Singer,Viktor Adler, Kautsky, Bernstein, Lafargue, Guesde és mások Marx és Engels legközelebbi és közvetlen tanítványai voltak. De tudjuk azt is, hogy ezek a vezérek —egyesek részben, mások teljesen — elfajultak, opportunistákká lettek” … „Meg kell mondanunk — éppen nekünk «öregeknek» kell megmondanunk —, hogy a mi nemzedékünk, amely természetszerűen vezető szerepet játszik a pártban, önmagában nem nyújt semmiféle biztosítékot a proletár és forradalmi szellem fokozatos és észrevétlen gyengülése ellen, ha megengedjük, hogy a párt tűrje azoknak az apparátusi-bürokratikus politikai módszereknek fokozott alkalmazását és meggyökerezését, melyek az ifjú nemzedéket a nevelés passzív tárgyává teszik és elkerülhetetlenül éket vernek az apparátus és a tömeg, az öregekés az ifjak közé” … „Az ifjúság a párt legbiztosabb barométere, az ifjúság a legélesebben reagál a pártbürokratizmusra” … „Az ifjúságnak ki kell harcolnia a forradalmi formulákat. ..”

Előszöris el kell oszlatnom egy esetleges félreértést. Trockij, mint leveléből látható, a bolsevikok régi gárdájához számítja magát, tehát kész magára vállalni azokat az esetleges vádakat, melyekkel a régi gárdát illethetik, ha az valóban az elfajulás útjára lép. El kell ismerni, hogy ez az önfeláldozási készség kétségtelenül a nagylelkűség jele. De Trockijt meg kell védelmeznem Trockijjal szemben, mert ő, érthető okokból, nem vállalhat és nem is köteles felelősséget vállalni a régi bolsevik gárda vezető kádereinek esetleges elfajulásáért. Az áldozat természetesen szép dolog, de szükségük van-e a régi bolsevikoknak erre az áldozatra? Azt hiszem, hogy nincs szükségük rá.

Másodszor, érthetetlen, hogyan lehet egy napon említeni olyan opportunistákat és mensevikeket, mint Bernstein, Adler, Kautsky, Guesde stb. és a bolsevikok régi gárdáját, amely kezdettől fogva állandóan harcolt és, remélem, a jövőben is becsülettel fog harcolni az opportunizmus ellen, a mensevikek ellen, a II. Internacionálé ellen. Mi az oka ennek a fonákságnak, ennek az összekeverésnek, kinek van erre szüksége, amikor a párt érdekeiről van szó, nem pedig valamilyen más meggondolásokról, amelyek korántsem a régi gárda védelmét célozzák? Mi értelme van a régi bolsevikok opportunizmusára tett célzásoknak,mikor a régi bolsevikok az opportunizmus elleni harcban nőttek fel?

Harmadszor, én semmi esetre sem gondolom azt,hogy a régi bolsevikok teljesen be vannak biztosítva az elfajulás veszélye ellen, ezt éppoly kevéssé állíthatom, mint azt, hogy teljesen be vagyunk biztosítva, mondjuk, a földrengés ellen. Az ilyen veszélyt, mint lehetőséget, el lehet ismerni és el is kell ismerni. De azt jelenti-e ez, hogy ez a veszély reális, hogy máris van ilyen veszély? Úgy gondolom, hogy nem azt jelenti. Maga Trockij sem bizonyította egyetlen adattal sem, hogy az elfajulás veszélye reális veszély. Pedig vannak pártunkban olyan elemek, akik valóban felidézhetik az elfajulás veszélyét pártunk egyes soraiban. A mensevikek egy részére gondolok, akik kénytelen-kelletlen léptek be pártunkba, és akik még nem szabadultak meg régi opportunista szokásaiktól. Lenin elvtárs a párttisztítás idején a következőket írta ezekről a mensevikekről és erről a veszélyről:

„Minden opportunista jellegzetes tulajdonsága az alkalmazkodó képesség … és a mensevikek, mint opportunisták — mondhatni — «elvből» alkalmazkodnak a munkások között uralkodó áramlathoz, ők is, mint a nyúl, amelytélen fehér lesz, színt változtatnak, hogy ne vehessék észre őket. Ismerni kell a mensevikeknek ezt a sajátosságát és számolni kell vele. De számolni vele — ez azt jelenti, hogy a pártot meg kell tisztítani azoknak a mensevikeknek körülbelül 99 százalékától, akik 1918 után csatlakoztak az Oroszországi Kommunista Párthoz, vagyis akkor, amikor a bolsevikok győzelme már valószínűvé, majd kétségtelenné kezdett válni” (XXVII. köt. 13. old.).

Hogyan történhetett az, hogy Trockij szem elől tévesztette ezt a veszélyt, az ilyen reálisan létező veszélyeket, s ugyanakkor az esetleges veszélyt, a régi bolsevik gárda elfajulásának veszélyét hangsúlyozta? Hogyan lehet szemet hunyni a reális veszély előtt és ugyanakkor előtérbe állítani egy — mondhatni — nem reális, egy esetleges veszélyt, ha a párt érdekeit akarjuk védeni, nem pedig a Központi Bizottság többségének, a régi bolsevik gárda vezető magvának tekintélyét akarjuk aláásni? Hát nem világos, hogy az ilyen „eljárás” csak az ellenzék malmára hajtja a vizet?

Negyedszer, mióta lehet — ahogy Trockij teszi — egymással szembeállítani az „öregeket”, akik elfajulhatnak, és az „ifjúságot”, mely a párt „legbiztosabb barométere”, mióta lehet szembeállítani a „régi gárdát”, amely elbürokratásodhatik és az „ifjú gárdát”, amelynek „ki kell harcolnia a forradalmi formulákat”? Honnan ered ez a szembeállítás, miért volt erre szükség? Vajon az ifjúság és a régi gárda nem egységfrontban harcolt-e mindig a külső és a belsőellenség ellen? Vajon nem az „öregek” és az „ifjak”egységében van forradalmunk legfőbb ereje? Honnan ered ez a kísérlet, mely arra irányul, hogy a régi gárdát lejárassák és az ifjúságnak demagóg módon hízelegjenek azért, hogy ily módon éket verjenek, és egyre mélyebbre verjék az éket pártunk e két fő osztaga közé? Kinek van minderre szüksége, ha a párt érdekeit, a párt egységét, a párt egybeforrottságát tartjuk szem előtt, és nem az a szándékunk, hogy az ellenzék örömére megpróbáljuk megingatni pártunk egységét?

Hát így védelmezik a Központi Bizottságot és a pártdemokráciáról szóló határozatát, méghozzá olyan határozatát, amelyet egyhangúlag fogadtunk el?

Trockij egyébként nyilvánvalóan nem is tűzte maga elé ezt a feladatot, amikor levéllel fordult a pártértekezlethez. Nyilván más célja volt, mégpedig az, hogy a Központi Bizottság határozatának védelmét színlelve diplomatikusan támogassa az ellenzéket abban a harcban, melyet az ellenzék a párt Központi Bizottsága ellen folytat.

Tulajdonképpen ezzel magyarázható Trockij levelének kétlaki jellege.

Trockij blokkban van a demokratikus centralistákkal és a „baloldali” kommunisták egy részével — ez Trockij fellépésének politikai értelme.

„Pravda” 285. sz.
1923. december 15.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa