A Párt feladatairól

Beszéd az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Krasznaja-Presznyai Kerületi Bizottságának a csoport szervezőkkel, a vitaklub tagjaival és a pártsejtvezetőségekkel együtt tartott kibővített gyűlésén

1923. december 2

Elvtársak! Mindenekelőtt ki kell jelentenem, hogy itt nem a párt Központi Bizottsága nevében, hanem saját nevemben szólalok fel. Ha a gyűlésnek kedve van meghallgatni egy ilyen beszédet — állok rendelkezésére. (Felkiáltások: „Kérjük”.) Ez nem azt jelenti, hogy köztem és a Központi Bizottság között bármiféle nézeteltérés van ebben a kérdésben — szó sincs róla. Azért szólalok fel saját nevemben, mert annak az albizottságnak, melyet a Központi Bizottság a párton belüli helyzet megjavítására irányuló rendszabályok kidolgozására alakított, a napokban kell a Központi Bizottság elé terjesztenie munkája eredményét; ez még nem történt meg, s ezért egyelőre nincs formális jogom arra, hogy a Központi Bizottság nevében beszéljek, noha meg vagyok győződve arról, hogy az, amit most tőlem hallani fognak, alapjában véve a Központi Bizottságnak ebben a kérdésben elfoglalt álláspontját fogja kifejezni.

A vita — A Párt erejének jele

Az első kérdés, melyre feleletet kell adnom: mi az értelme a sajtóban és a pártsejtekben folyó vitának? Miről tanúskodik és mit jelent ez a vita? Nem vihart jelent-e, mely a párt nyugodt életét felkavarta, nem annak a jele-e ez a vita, hogy — amint egyesek állítják — a párt bomlik, szétesik, vagy hogy — amint mások mondják — a párt elfajul?

Azt hiszem, elvtársak, hogy a pártban nincs sem elfajulás, sem bomlás. Arról van szó, hogy a párt az utóbbi időben megnőtt, eléggé megtisztult a felesleges tehertől, proletárabbá vált. Tudják, hogy két évvel ezelőtt pártunknak kereken 700 000 tagja volt, tudják, hogy a pártból több ezer párttag ki maradt, vagy kisöpörték őket. Továbbá, a párt összetétele ez alatt az idő alatt, megjavult és minőségileg magasabb szintre emelkedett, mert a munkásosztály anyagi helyzete az ipar fellendülésével kapcsolatban megjavult, mert a falvakból visszatértek a régi szakképzett munkások, mert az ipari munkásság soraiban a kulturális fellendülés újabb hulláma észlelhető.

Szóval, a párt a felsorolt okoknál fogva megnőtt, minőségileg jobb lett, szükségletei gyarapodtak, a párt igényesebb lett, többet akar tudni, mint amennyit eddig tudott és többet kíván megoldani, mint amennyit eddig megoldott.

A megindult vita nem a párt gyengeségének, még kevésbé bomlásának vagy elfajulásának a jele, hanem az erő jele, a szilárdság jele, annak a jele, hogy a párt minőségi összetétele megjavult, aktivitása fellendült.

A vita okai

A második kérdés, amelyre felelnünk kell: miért éppen ebben az időszakban, éppen ez év őszén éleződött ki annyira a párton belüli politika kérdése? Mi ennek a magyarázata? Mik az okai? Azt hiszem, elvtársak, hogy ennek két oka van.

Az egyik ok — az a forrongás, az a sztrájkhullám, mely a munkabér kérdésével kapcsolatban ez év augusztusában köztársaságunk egyes vidékein végighömpölygött. Ez a sztrájkhullám ugyanis feltárta szervezeteink hiányosságait, feltárta azt, hogy egyes szervezeteink—párt- és szakszervezeteink egyaránt — elszakadtak az üzemi eseményektől, s a sztrájkhullámmal kapcsolatban felderítettek pártunkon belül néhány illegális, lényegében kommunistaellenes szervezetet, melyek a párt felbomlasztására törekedtek. És mindezek a fogyatékosságok, melyeket a sztrájkhullám felszínre hozott, olyan rikítóak voltak, olyan kijózanítólag hatottak pártunkra, hogy a párt felismerte: a párton belül változások szükségesek.

A másik ok, amely éppen ebben az időben élezte ki a párton belüli politika kérdését — azok a tömeges szabadságolások, melyeket pártunk tagjai megtűrtek. Ezek a szabadságolások természetesen teljesen érthetők, de tömeges jellegüknél fogva arra vezettek, hogy a pártélet üteme éppen abban az időben volt jóval gyengébb, mikor a gyárakban a forrongás kezdődött, s ez a körülmény nagymértékben megkönnyítette a felgyülemlett fogyatékosságok feltárását éppen a szóban forgó időszakban, éppen ez év őszén.

A pártélet fogyatékosságai

Pártéletünk fogyatékosságairól beszéltem, melyek ez év őszén derültek ki s előtérbe állították a pártélet megjavításának kérdését. Melyek a pártéletben észlelhető fogyatékosságok? Talán az, hogy mint egyes elvtársak gondolják, a párt vonala volt helytelen, avagy az, hogy bár a párt vonala helyes volt, de a gyakorlatban helytelenül hajtották végre, bizonyos szubjektív és objektív feltételek következtében eltorzult?

Azt hiszem, pártéletünk fő fogyatékossága éppen az, hogy noha a pártnak kongresszusaink határozataiban kifejezett vonala helyes — a helyi szervezetek gyakorlata (persze nem mindenütt, de egyes kerületekben) helytelen volt. Noha pártunk vonala helyes proletár-demokratikus vonal, a helyi gyakorlatban olyan tényekkel találkoztunk, melyek a helyes vonal bürokratikus eltorzításáról tanúskodnak.

Ez a legfőbb fogyatékosság. A kongresszusok (a X, XI, XII. pártkongresszus) által kijelölt fő pártvonal és helyi szervezeteinknek e vonal végrehajtása során kialakult gyakorlata között ellentmondás van — ez az alapja pártéletünk valamennyi fogyatékosságának.

A pártvonal azt mondja, hogy pártunk gyakorlatának legfontosabb kérdéseit, természetesen azok kivételével, amelyek elodázhatatlanok, vagy amelyek katonai és diplomáciai titkok, feltétlenül meg kell vitatni a pártgyűléseken. Ezt mondja a pártvonal. A párt helyi gyakorlata pedig, ha nem is mindenütt, azt tartotta, hogy tulajdonképpen nincs is nagy szűkség arra, hogy a párt belső életének számos gyakorlati kérdését pártgyűléseken megvitassák, mert a Központi Bizottság és más vezető szervezetek maguk eldöntik ezeket a kérdéseket.

A pártvonal azt mondja, hogy pártunk vezető funkcionáriusait okvetlenül választani kell, hacsak nincsenek ennek leküzdhetetlen akadályai, mint például a párttagsági idő stb. Tudják, hogy a párt szervezeti szabályzata szerint kormányzósági bizottsági titkárnak csak olyan párttagot lehet megválasztani, aki már Október előtt párttag volt, kerületi bizottsági titkárnak csak az a párttag választható, aki legalább három éve, sejttitkárnak pedig csak az, aki legalább egy éve párttag. De a párt gyakorlata sokszor azt tartotta, hogy ha tagsági időre van szükség, akkor nincs szükség valóságos választásokra.

A pártvonal azt tartja, hogy a párt tömegét állandóan tájékoztatni kell a gazdasági szervek, vállalatok és trösztök munkájáról, mert pártsejtjeink természetesen erkölcsileg felelősek a pártonkívüli tömegek előtt az üzemekben előforduló fogyatékosságokért. A párt gyakorlata ennek ellenére azt tartotta, hogy ha van Központi Bizottság, amely utasításokat ad a gazdásági szerveknek, s ha a gazdasági szervekre ezek az utasítások kötelezők, akkor azokat végre fogják hajtani a párttömegek alulról jövő ellenőrzése nélkül is.

A pártvonal azt tartja, hogy a különböző munkaterületeken dolgozó felelős funkcionáriusok, akár párt vonalon, akár gazdasági, szakszervezeti, katonai vonalon dolgoznak, bármennyire specializálódnak is munkájukban, mégis kapcsolatban vannak egymással, egyazon egész elválaszthatatlan részei, mert mind annyian a proletariátus egyazon ügyéért dolgoznak, amelyet nem lehet részekre szakítani. A párt gyakorlata viszont azt tartja, hogy ha már a munka specializálódott, azaz megoszlott tulajdonképpeni párt-, tulajdonképpeni gazdasági, katonai stb. munkára, akkor a pártvonalon dolgozók nem felelnek a gazdasági vonalon dolgozókért, a gazdasági funkcionáriusok nem felelnek a pártfunkcionáriusokért, és a köztük levő kapcsolat lazulása, sőt megszakadása általában elkerülhetetlen.

Elvtársak, nagyjából ezek azok az ellentmondások, amelyek a X, XI. és XII. pártkongresszus számos határozatában megszabott pártvonal és a párt gyakorlata között fennállanak.

Gondolatban sem vádolom a helyi szervezeteket a pártvonalnak ezért az eltorzításáért, mert ha jobban megvizsgáljuk a dolgot, ez nem annyira bűne, mint inkább baja helyi szervezeteinknek. Hogy mi ennek a bajnak a lényege és hogyan fordulhatott így a dolog — arra még rátérek, de magát a tényt máris le kellett szögeznem, hogy megmagyarázzam ezt az ellentmondást és azután rendszabályokat indítványozhassak kiküszöbölésére.

Arra sem gondolok, hogy Központi Bizottságunkat csalhatatlannak tartsam. A Központi Bizottságnak is vannak gyengéi, mint minden intézménynek és szervezetnek, — a Központi Bizottságnak is vannak bajai meg bűnei, bűne például már az is, hogy ezeket a fogyatékosságokat különböző okokból nem tárta fel idejében és nem gondoskodott kiküszöbölésükről.

De most nem ez a kérdés. Most az a fontos, hogy tisztázzuk az említett fogyatékosságok okait. Honnan származnak hát ezek a fogyatékosságok és hogyan küszöbölhetjük ki azokat?

A fogyatékosságok okai

Az első ok az, hogy pártszervezeteink még nem, vagy még mindig nem szabadultak meg a háborús időszak egyes maradványaitól; ez az időszak elmúlt ugyan, de funkcionáriusaink agyában ott hagyta a pártban akkor uralkodó katonai szellem maradványait. Azt hiszem, ezek a maradványok nyilvánulnak meg abban a nézetben, amely szerint a párt nem öntevékeny szervezet, nem a proletariátus öntevékeny harcos szervezete, hanem intézmények afféle rendszere, több intézmény afféle komplexuma, melyben vannak alantas és vannak fölöttes tisztviselők. Ez a nézet, elvtársak, alapjában hibás, semmi köze sincs a marxizmushoz, — ez olyan nézet, amely mint csökevény szállott ránk örökségül abból az időből, amikor a háborús időszakban militarizáltuk a pártot, amikor a párttömegek öntevékenységének kérdése akaratlanul is háttérbe szorult, s amikor a katonai parancsoknak döntő jelentőségük volt. Nem emlékszem, hogy ezt a nézetet valamikor is kereken kimondták, de ez a nézet vagy ennek a nézetnek elemei még mindig ránehezednek munkánkra. Elvtársak, ezek ellen a nézetek ellen harcolnunk kell minden erőnkkel, mert nagyon is reális veszélyt jelentenek, amely kedvező feltételeket teremt ahhoz, hogy pártunk lényegében helyes vonalát a gyakorlatban elferdítsék.

A második ok az, hogy államgépezetünk, mely jelentős mértékben bürokratikus, bizonyos nyomást gyakorol a pártra és a pártfunkcionáriusokra. 1917-ben, amikor hegynek fel, Október felé haladtunk, úgy képzeltük el a dolgot, hogy nálunk kommün lesz, hogy ez a dolgozók szabad társulása lesz, hogy az intézményekben véget vetünk a bürokratizmusnak s hogy az államot, ha nem is a legközelebbi időszakban, de két-három rövid időszak leforgása alatt sikerül a dolgozók társulásává változtatni. A gyakorlat azonban megmutatta, hogy ez olyan eszménykép, amelytől még messze vagyunk és ahhoz, hogy az államot megtisztítsuk a bürokratizmus elemeitől, ahhoz, hogy a szovjet társadalmat a dolgozók társulásává változtassuk, a lakosság magas fokú műveltségére van szükség, köröskörül teljesen biztosított békés helyzetre van szükség, mert csak akkor lehet fölösleges egy nagy létszámú állandó hadsereg, amely rengeteg pénzt nyel el és nagy hivatalokat követel, amelyek rányomják bélyegüket valamennyi többi állami intézményre. Államgépezetünk jelentős mértékben bürokratikus és még sokáig az marad. Ebben a gépezetben dolgoznak pártunk tagjai és ebben a bürokratikus gépezetben olyan a helyzet — mondhatnám, olyan a légkör —, hogy az megkönnyíti pártfunkcionáriusaink, pártszervezeteink bürokratizálódását.

A fogyatékosságok harmadik oka, elvtársak, egyes pártsejtjeink elégtelen aktivitásában, elmaradottságában, sőt néha, különösen a végvidékeken, teljes iskolázatlanságában keresendő. E vidékek pártsejtjei nem elég aktívak, politikai és kulturális tekintetben elmaradtak. Ez a körülmény kétségtelenül szintén kedvez annak, hogy a pártvonalat elferdítsék.

A negyedik ok az, hogy a helyi szervezetekben nincsen elegendő pártszempontból képzett elvtárs. A Központi Bizottságban nemrég hallottam egy ukrajnai szervezet képviselőjének jelentését. Az előadó nagyon tehetséges, nagy reményekre jogosító elvtárs volt. Azt mondotta, hogy 130 pártsejt közül 80-nak olyan titkára van, akit a kormányzósági pártbizottság nevezett ki. Mikor megjegyezték, hogy ez a szervezet az adott esetben helytelenül jár el, az elvtárs arra hivatkozott, hogy a pártsejtekben nincsenek képzett emberek, nincsenek megfelelő tagsági idővel rendelkező párttagok, s hogy a sejtek maguk kérnek titkárokat stb. Lehetséges, hogy ez az elvtárs ötven százalékban túlzott, hogy itt voltaképpen nem csak az a baj, hogy a pártsejtekben nincsenek képzett emberek, hanem az is, hogy a kormányzósági pártbizottság, híven a régi hagyományokhoz, túl buzgó volt. De ha a kormányzósági pártbizottságnak csak ötven százalékban volna is igaza, akkor is világos, hogy ha Ukrajnában vannak ilyen sejtek, annál inkább vannak ilyenek azokon a végvidékeken, ahol a szervezetek fiatalok, ahol kevesebb kádere van a pártnak, ahol az iskolázottság is kisebb, mint Ukrajnában. Ez is egyike azoknak az okoknak, amelyek kedvező feltételeket teremtenek ahhoz, hogy pártunk lényegében helyes vonalát a gyakorlatban elferdítsék.

Végül, az ötödik ok — a rossz tájékoztatás. Rosszul tájékoztatunk — elsősorban a Központi Bizottság —, talán azért, mert nagyon túl van terhelve munkával. Rosszul tájékoztatnak minket a helyi szervezetek. Ennek véget kell vetni. Ez is egyik komoly oka annak, hogy pártunkban felhalmozódtak a fogyatékosságok.

Hogyan küszöböljük ki a belső pártélet fogyatékosságait?

Mit kell hát tennünk e fogyatékosságok ki küszöbölése érdekében?

Előszöris minden módon, fáradhatatlanul harcolni kell a háborús időszak pártunkban megrekedt maradványai és szokásai ellen, az ellen a helytelen nézet ellen, hogy pártunk intézmények rendszere, nem pedig a proletariátus harci szervezete, amely aktívan gondolkodik, öntevékeny, eleven életet él, rombolja a régit és alkotja az újat.

Másodszor, fokozni kell a párttömegek aktivitását azáltal, hogy megvitatásra eléjük terjesztjük az őket érdeklő kérdéseket, amikor ezek nyíltan megvitathatók, és biztosítjuk a pártfórumoktól jövő minden javaslat szabad bírálatának lehetőségét. Mert a pártfegyelmet csak ilyen úton lehet valóban tudatos, valóban vasfegyelemmé tenni, mert csak, ilyen úton lehet gyarapítani a párttömegek politikai, gazdasági és kulturális tapasztalatát, mert csak ilyen módon lehet előkészíteni azokat a feltételeket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a párttömegek lépésről-lépésre újabb aktív funkcionáriusokat, újabb vezetőket emeljenek ki alulról.

Harmadszor, minden pártszervet és minden vezető pártfunkcionáriust választani kell, hacsak a választási elv alkalmazásának nincsenek leküzdhetetlen akadályai, mint például a megfelelő párttagsági idő hiánya stb. Véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy az elvtársaknak felelős párttisztségekre való előléptetésénél figyelmen kívül hagyják a szervezet többségének akaratát, el kell érni, hogy a választási elv valóban érvényesüljön a gyakorlatban.

Negyedszer, feltétlenül szükséges, hogy valamennyi munkaterület felelős funkcionáriusainak — a gazdasági, párt-, szakszervezeti, katonai funkcionáriusoknak — a Központi Bizottság, a kormányzósági bizottságok és a területi bizottságok mellett állandóan működő tanácskozásaik legyenek; hogy a tanácskozásokat rendszeresen tartsák és azokat a kérdéseket tűzzék a tanácskozások napirendjére, melyeknek tárgyalását a tanácskozás szükségesnek tartja; hogy a különböző fegyvernemek funkcionáriusai között ne szakadjon meg a kapcsolat és mindezek a funkcionáriusok egyetlen pártcsalád tagjainak érezzék magukat, akik egy közös ügyért, a proletariátus ügyéért dolgoznak, amely oszthatatlan; hogy a Központi Bizottság, valamint a helyi pártszervezetek körül olyan helyzet alakuljon ki, amely lehetővé teszi a pártnak, hogy megkapja és ellenőrizze valamennyi munkaterületen dolgozó felelős funkcionáriusaink munkatapasztalatait.

Ötödször, üzemi pártsejtjeinket be kell vonni az üzemek és trösztök ügyeinek menetével összefüggő kérdések tárgyalásába. Úgy kell megszervezni a dolgot, hogy a sejtek tájékozva legyenek vállalataink és trösztjeink igazgatási szerveinek munkájáról, hogy befolyást gyakorolhassanak erre a munkára. Önök, mint a pártsejtek képviselői, tudják, hogy az üzemek munkájáért milyen nagy erkölcsi felelősség terheli üzemi, pártsejtjeinket a pártonkívüli tömegek előtt. Hogy a sejt a gyárban dolgozó pártonkívüli tömeget vezethesse és magával vihesse, hogy felelős lehessen a vállalat ügyeiért — márpedig erkölcsileg feltétlenül felel a pártonkívüli tömegek előtt az üzem hiányosságaiért —, ismernie kell ezeket az ügyeket, lehetőséget kell kapnia arra, hogy a vállalat ügyeire valamilyen módon befolyást gyakoroljon. Ezért feltétlenül szükséges, hogy a sejteket a vállalattal összefüggő gazdasági kérdések megvitatásába bevonják, hogy a tröszthöz tartozó vállalatok pártsejtjeinek képviselői időről-időre gazdasági konferenciákat tartsanak a tröszt ügyeivel kapcsolatos kérdések megvitatása céljából. Ez a párttömegek gazdasági tapasztalatainak gyarapításához és az alulról jövő ellenőrzés megszervezéséhez egyaránt szükséges, biztos utak egyike.

Hatodszor, javítanunk kell pártsejtjeink minőségi összetételét. Zinovjev cikkében már szó volt arról, hogy pártsejtjeink minőségi tekintetben helyenként elmaradtak a környező pártonkívüli tömegtől.

Ezt az állítást természetesen nem szabad általánosítani és valamennyi sejtre kiterjeszteni. Pontosabb volna, ha ezt mondanék: pártsejtjeink sokkal magasabb kulturális színvonalon állnának, mint most, és a pártonkívüliek előtt sokkal nagyobb tekintélyük volna, ha nem vágtunk volna eret ezeken a pártsejteken, ha nem emeltük volna ki belőlük azokat az embereket, akiket kénytelenek vagyunk gazdasági, közigazgatási, szakszervezeti és mindenféle más munkára állítani. Ha mindazok a munkás elvtársaink, ha azok a káderek, akiket ez alatt a hat év alatt a pártsejtekből kiemeltünk, visszatérnének sejtjeikhez, kell-e bizonyítanom, hogy ezek a sejtek valamennyi megannyira fejlett pártonkívüli munkásnál is három fejjel magasabbak volnának? Éppen azért, mert a pártnak nincsenek más káderei az államgépezet javítására, éppen azért, mert a párta jövőben is kénytelen ebből a forrásból meríteni — éppen ezért sejtjeink kultúrszínvonaluk tekintetében kissé sántítani fognak a jövőben is, ha minőségi összetételük javítása érdekében nem foganatosítunk sürgősen megfelelő rendszabályokat. Mindenekelőtt a legnagyobb mértékben fokozni kell a sejtekben a pártoktató munkáját. Azon kívül sutba kell dobni a fölösleges formalizmust, amely helyi szervezeteinkben olykor észlelhető, amikor munkás elvtársakat vesznek fel a pártba. Azt hiszem, hogy nem szabad a formaságokat öncélnak tekinteni; a pártnak enyhíteni lehet és enyhítenie is kell a munkások pártba való felvételének feltételeit. Helyi szervezeteink már megkezdték ezt. A pártnak kézbe kell vennie ezt az ügyet és szervezett kampányt kell indítania, hogy megkönnyítse a gyári munkások belépését a pártba.

Hetedszer, fokozni kell a munkát a pártonkívüli munkások között. Ez szintén azoknak az eszközöknek egyike, amelyekkel javítani lehet a párt belső helyzetét, fokozni lehet a párt tömegeinek aktivitását. Meg kell mondanom, szervezeteink még mindig kevés figyelmet fordítanak arra, hogy a pártonkívüli munkásokat szovjet szerveinkbe bevonják. Nézzük akár a Moszkvai Szovjet most folyó választásait. Szerintem e választások egyik nagy fogyatékossága, hogy nagyon kevés pártonkívülit választanak meg. Azt mondják, hogy a szervezetnek van olyan határozata, amelynek értelmében legalább ennyi meg ennyi pártonkívülit, ennyi meg ennyi százalékot stb. meg kell választani. De én úgy látom, hogy valójában sokkal kevesebb pártonkívülit választanak meg. Azt mondják, hogy maguk a tömegek makacskodnak, és kizárólag kommunistákat akarnak megválasztani. Ebben kételkedem, elvtársak. Azt hiszem, ha nem leszünk minimális bizalommal a pártonkívüliek iránt, a pártonkívüliek válaszul nagy bizalmatlansággal fizethetnek szervezeteinknek. Elvtársak, a pártonkívüliek iránti bizalom feltétlenül szükséges. Kényszeríteni kell a kommunistákat, hogy vonják vissza jelöléseiket. Nem kell arról szónokolni, hogy csak kommunistákat válasszanak, ösztönözni kell a pártonkívülieket, be kell vonni őket az állami munkába. Ezt javunkra írják és a pártonkívüliek válaszképpen bizalommal fordulnak majd szervezeteink felé. A moszkvai választás példaképe annak, hogy szervezeteink kezdenek bezárkózni a maguk pártcsigaházába, ahelyett hogy kitágítanák tevékenységük területét, lépésről- lépésre maguk köré tömörítve a pártonkívülieket.

Nyolcadszor, fokozni kell a munkát a parasztok körében. Nem tudom miért ne lehetne falusi pártsejtjeink elé, amelyek helyenként sorvadnak, amelyekből az emberek olykor megszöknek, amelyekhez a parasztoknak nincs valami nagy bizalmuk (ezt be kell ismernünk) — miért ne lehetne e sejtek elé például két gyakorlati feladatot tűzni: először, legyenek a paraszt életével összefüggő szovjet törvények magyarázói és terjesztői, és másodszor, legyenek a mezőgazdasági ismeretek agitátorai és terjesztői, agitáljanak legalább amellett, hogy idejében kell felszántani a mezőt, hogy meg kell tisztítani a vető magvakat stb.

Tudják-e önök, elvtársak, hogy ha minden paraszt rászánna csak egy cseppecske fáradságot és megtisztítaná a vető magvakat — akkor minden talajjavítás és új gépek nélkül is egy gyeszjatyináról tíz púddal több termést lehetne betakarítani? És mit jelent az, ha gyeszjatyinánként tíz púddal nő a termelés? Ez azt jelenti, hogy egymilliárd púddal lesz több az évi bruttó termés. És mindezt különösebb fáradság nélkül el lehetne érni. Miért ne foglalkozhatnának falusi sejtjeink ezekkel az ügyekkel? Ez talán kevésbé fontos, mint Curzon politikájáról beszélgetni? A paraszt akkor megértené, hogy a kommunisták felhagytak a szószátyárkodással, hogy hasznos dologgal foglalkoznak és a parasztok nagy bizalommal viseltetnének falusi sejtjeink iránt.

Már nem is szólok arról, hogy a pártélet javítása és felélénkítése érdekében mennyire szükséges a párt agitációs és politikai-felvilágosító munkájának fokozása az ifjúság körében, mely az új kádereket adja, mennyire szükséges e munka fokozása a Vörös Had seregben, a küldöttnők és általában a pártonkívüliek között.

Nem térek ki arra sem, hogy mennyire szükséges számunkra az eddiginél jobb tájékoztatás — a jobb tájékoztatás felülről lefelé és alulról felfelé, amiről már beszéltem.

Ezek, elvtársak, azok a javítási rendszabályok, ez az a belső pártdemokráciára vett irány, melyet a Központi Bizottság már ez év szeptemberében körvonalazott, és amelyet a legalsóbb szervezettől a legfelsőbbig mindenütt meg kell valósítani.

A „Pravdá”-ban megjelent egyes vitacikkecskékben a munkásdemokrácia kérdésével kapcsolatban két szélsőség, két túlzás észlelhető. Most ezekkel a szélsőségekkel szeretnék foglalkozni.

Az első szélsőség a választás elvével van kapcsolatban. Egyes elvtársak hajlandók túlzásba vinni a választás elvét. Ha már választunk, hát legyen választás! Párttagsági idő? Minek az? Válaszd azt, aki kedves a szívednek. Ez a felfogás, elvtársak, hibás. Ezt a párt nem fogadja el. Persze, nálunk most nincs háború, a békés fejlődés időszakában élünk. De van „nep”. Erről ne feledkezzenek meg, elvtársak. A párt nem a háború alatt, hanem a háború után hajtotta végre a párttisztítást. Miért? Azért, mert a háború alatt a vereségtől való félelem egyetlen egészbe fogta össze a pártot és az egyes párton belüli bomlasztó elemek kénytelenek voltak az élethalál harcot vívó párttal egy ösvényen haladni. Most nincsenek ilyen összetartó abroncsok, mert nincs háború, most „nep” van nálunk, teret adtunk a kapitalizmusnak, újjászületik a burzsoázia. Igaz, a párt tisztul, erősödik, másrészt azonban körülvesz bennünket a keletkező és növekvő burzsoáziának új légköre, amely burzsoázia még nem is olyan erős, de a belkereskedelem terén már le tudta gyűrni egyes szövetkezeteinket és kereskedelmi szerveinket. A párt éppen a „nep” bevezetése után hajtotta végre a párttisztítást, felére csökkentve a párt létszámát; a párt éppen a „nep” bevezetése után határozta el, hogy szervezeteinknek a „nep” szellemétől való megóvása érdekében, például, szigorúbb feltételekhez kell kötni a nem-proletár elemeknek a pártba való belépését, bizonyos párttagsági időt kell megkövetelni a vezető pártfunkcionáriusoktól stb. Helyesen cselekedett-e a párt, amikor ilyen óvintézkedésekkel korlátozta a „széles” demokráciát? Véleményem szerint helyesen cselekedett. Ezért gondolom, hogy a demokrácia kell, a vezető funkcionáriusokat választani kell, de ugyanakkor a XI. és XII. kongresszus által elfogadott korlátozó rendszabályoknak, legalábbis a fontosabbaknak, szintén érvényben kell maradniok.

A másik szélsőség a vita határainak kérdésében mutatkozik. Egyes elvtársak azt akarják, hogy a vita korlátlan legyen, a kérdések megvitatását tekintik a pártmunka alfájának és omegájának és megfeledkeznek a pártmunka másik oldaláról, mégpedig — gyakorlati oldaláról, amely a párthatározatok végrehajtását követeli. Legalábbis ilyen benyomást tett rám Radzin cikkecskéje. Radzin a korlátlan vita elvét Trockijra való utalással igyekszik indokolni, aki állítólag azt mondotta, hogy „a párt — az azonosan gondolkodó emberek önkéntes szövetsége”. Kerestem Trockij műveiben ezt a mondatot, de nem akadtam nyomára. Trockij aligha mondhatta ezt a párt meghatározásának végleges formulájaként, ha pedig mondotta, aligha tett ide pontot. A párt nem csak az azonosan gondolkodó emberek szövetsége, a párt, ezen kívül, az azonosan cselekvő emberek szövetsége is, a közös eszmei bázis (program, taktika) alapján harcoló, azonosan cselekvő emberek harci szövetsége. Helytelennek tartom a Trockijra való utalást, mert ismerem Trockijt és tudom, hogy a Központi Bizottságnak azok közé a tagjai közé tartozik, akik a legerőteljesebben hangsúlyozzák a pártmunka gyakorlati oldalát. Szerintem tehát Radzin viseli a felelősséget ezért a meghatározásért. De mire vezet ez a meghatározás? Vagy arra, hogy a párt szektává, filozófiai iskolává fajul, mert csak ilyen szűk körű szervezetekben lehetséges egészen azonos gondolkodás, vagy pedig arra, hogy a párt szakadatlanul vitatkozó klubbá válik, amely örökké tárgyal, és örökké okoskodik, amíg frakcióalakítás, amíg pártszakadás nem lesz a dologból. Pártunk e két lehetőség egyikét sem kívánhatja. Ezért gondolom, hogy a kérdések megvitatása elengedhetetlen, a vita szükséges, de az is szükséges, hogy a vitának legyen határa, amely megóvja a pártot, a proletariátus harci osztagát attól, hogy vitarendező klubbá fajuljon.

Beszédemet befejezve, óvnom kell önöket, elvtársak, e két szélsőségtől. Azt hiszem, hogyha elvetjük mindkét szélsőséget és becsületesen, erélyesen hozzáfogunk a belső pártdemokrácia megvalósításához abban az irányban, amelyen a Központi Bizottság már ez év szeptemberében elindult — akkor minden bizonnyal elérjük pártmunkánk javulását. (Taps.)

„Pravda” 277. sz.
1923. december 6.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa