Beszéd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága VI. kibővített plénumának Francia Bizottságában

1926. március 6

Elvtársak! Sajnos, a francia ügyeket kevéssé ismerem. Ezért nem tudom ezt a kérdést olyan mértékben kimeríteni, amennyire itt szükséges. De azoknak a beszédeknek az alapján, amelyeket itt a Komintern Végrehajtó Bizottságának plénumán hallottam, mégis határozott vélemény alakult ki bennem a francia ügyekről és kötelességemnek tartom, hogy ezen az alapon néhány megjegyzést tegyek a bizottságban.

Itt több kérdéssel van dolgunk.

Az első kérdés — a politikai helyzet Franciaországban. Engem kissé aggaszt az a lelkinyugalom, amely áthatja az elvtársak beszédeit, amikor a mai franciaországi politikai helyzettel foglalkoznak. Ez azt a benyomást kelti, hogy Franciaországban a helyzet többé-kevésbé egyenletes, a dolgok általában se jól, se rosszul, de mennek; vannak ugyan bizonyos nehézségek, de ezek aligha vezetnek valamilyen válságra stb. Ez nem igaz, elvtársak. Nem mondhatom azt, hogy Franciaország a maga 23-as évének küszöbén áll, mindamellett azt hiszem, hogy válság felé tart. Ezt illetőleg mind a bizottság téziseit, mind egyes elvtársak észrevételeit helyesnek tartom.

Ez a válság sajátos válság, mert Franciaországban nincs munkanélküliség. A válságot mérsékli az, hogy Franciaország most aranyat kap Németországból. De ezek átmeneti jelenségek, előszöris azért, mert a német arany nem elég Franciaországnak a belső rések betömésére és angol és amerikai adósságainak kifizetésére, másodszor, mert a munkanélküliséget Franciaország sem kerülheti el. Amíg infláció van, amely serkenti a kivitelt, talán nem lesz munkanélküliség, de később, amikor a valuta megszilárdul és a nemzetközi adósságtörlesztések éreztetik hatásukat, Franciaország sem kerülheti el az ipar koncentrációját és a munkanélküliséget. Hogy Franciaország válság felé tart, annak legbiztosabb jele az a riadalom, amely Franciaország kormányköreiben uralkodik, az a miniszteri váltófutás, amely Franciaországban lejátszódik.

Sohasem szabad a válság fejlődését egyre fokozódó kudarcok emelkedő vonalaként elképzelni. Ilyen válság nem létezik. A forradalmi válság rendszerint cikcak formájában fejlődik: kisebb kudarc, aztán javul a helyzet, aztán egy komolyabb kudarc, aztán némi fellendülés stb. A cikcakból nem szabad arra következtetni, hogy a burzsoázia dolgai egyenesbe jutnak.

Ezért a lelkinyugalom itt veszélyes. Veszélyes, mert a válság gyorsabban fejlődhet ki, mint gondolják, és akkor a francia elvtársakat meglepetésszerűen érheti. Márpedig olyan párt, amelyet az események meglepetésszerűen érnek, nem tudja vezetni az eseményeket. Ezért az a véleményem, hogy a francia kommunista pártnak a forradalmi válság fokozatos növekedésére kell irányt vennie. És a francia pártnak úgy kell megszerveznie az agitáció és a propaganda ügyét, hogy a munkások elméjét és szívét erre a válságra előkészítse.

A második kérdés — a növekvő jobboldali veszély a párton belül. Véleményem szerint mind a francia kommunista párt körül, mind a párton belül már van a jobboldaliaknak egy elég tekintélyes harci csoportja, élén a pártból kizártakkal és ki nem zártakkal, amely állandóan gyötörni fogja a kommunista pártot. Az imént beszéltem Cremet-vel. Közölte azt az új tényt, hogy nemcsak a párt vonalán, hanem a szakszervezetek vonalán is vannak jobboldali csoportosulások, amelyek alattomban dolgoznak, helyenként pedig nyíltan támadják a kommunista párt forradalmi szárnyát. Ebben a tekintetben még Engler mai felszólalása is jellegzetes, és erre az elvtársaknak komoly figyelmet kell fordítaniok.

Növekvő válság idején a jobboldaliak mindig aktivizálódnak. Ez a forradalmi válság általános törvénye. A jobboldaliak aktivizálódnak, mert félnek a forradalmi válságtól és ezért készek mindenre, hogy visszahúzzák a pártot és ne engedjék kifejlődni a növekvő válságot. Ezért azt hiszem, hogy Franciaország kommunista pártjának soronlevő feladata, minthogy a pártnak új forradalmi kádereket kell kikovácsolnia és a tömegeket elő kell készítenie a válságra, az, hogy visszaverje a jobboldaliakat, hogy elszigetelje őket.

Kész-e erre Franciaország kommunista pártja?

Áttérek a harmadik kérdésre, a francia kommunista párt vezető csoportjában fennálló helyzetre. Olyan hangok hallatszanak, hogy a jobboldaliak elszigetelése érdekében a francia kommunista párt vezető csoportját meg kell szabadítani két elvtárstól, akik harcoltak ugyan a jobboldaliak ellen, de súlyos hibákat követtek el. Treint-re és Susanne Girault-ra gondolok. Nyíltan fogok beszélni, mivel az a legjobb, ha a dolgokat nevükön nevezzük.

Nem tudom, mennyire lesz célszerű, ha a jobboldaliak elleni támadást azzal kezdik, hogy eltávolítanak a vezető csoportból olyanokat, akik a jobboldaliak ellen harcolnak. Azt hittem, hogy ellenkezőleg, más javaslattal fognak jönni, például ilyenfélével: mivel a jobboldaliak elszemtelenedtek, mivel, amikor lapjukat, a „Bulletin Communiste”-ot megszüntették, olyan nyilatkozatot adtak ki, amely a párt arculcsapása, nem lehetne-e úgy eljárni, hogy a jobboldaliak közül egynéhányat politikailag leleplezünk, ha már nem zárjuk ki őket a pártból. Azt hittem, hogy így fogják feltenni a kérdést a jobboldali veszélyre való tekintettel. Azt hittem, éppen ilyen kijelentést fogok itt hallani. Ehelyett azt ajánlják nekünk, hogy a jobboldaliak elszigetelését két nem jobboldali elszigetelésével kezdjük meg. Hol itt a logika, elvtársak!

De itt ezzel a kérdéssel, a jobboldaliak elleni harc kérdésével, egybefonódik egy másik kérdés — a Franciaországi Kommunista Párt Politikai Bizottságában nincs egybeforrott többségi csoport. Kétségtelenül igaz, hogy a párt nem harcolhat sem a jobboldali csoport, sem az „ultrabaloldali” csoport ellen, ha a párt vezető csoportjában nincs olyan szilárd többség, amely egységes, amikor ütni kell. Ez kétségtelenül igaz. Szerintem ennek a csoportnak ki kell alakulnia, és talán már ki is alakult, vagy rövid időn belül ki fog alakulni olyan elvtársak körül, mint Semard, Cremet, Thorez, Monmousseau. Ha megteremtik ezt a csoportot, vagy létrehozzák úgyszólván az összedolgozást ezek között az általam említett elvtársak között egy vezető csoporton belül, ez azt jelenti, hogy összpontosítják az erőket a jobboldaliak elleni harcban. Önök nem törhetik le a jobboldaliakat, mivel a jobboldaliak erősödnek és nyilván van némi gyökerük Franciaország munkásosztályában, önök, mondom, nem törhetik le a jobboldaliakat, ha nem egyesítik a vezető csoporton belül az összes forradalmi kommunistákat, akik készek mindvégig következetesen harcolni a jobboldaliak ellen. Oktalan és ésszerűtlen dolog, ha azzal kezdik a jobboldaliak elleni harcot, hogy szétforgácsolják saját erőiket. Ha nem összpontosítják erőiket, magukat is gyengíthetik és a jobboldaliak elleni harcban is alul maradhatnak.

Meglehet persze, hogy a francia elvtársak nem tartják lehetségesnek minden erő összpontosítását, beleértve Treint-t és Susanne Girault-t is, meglehet, hogy ezt lehetetlennek tartják. Akkor pedig a francia elvtársak a Központi Bizottság plénumán vagy kongresszusukon változtassák meg megfelelőképpen Politikai Bizottságuk összetételét. Tegyék meg ezt ők maguk, a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága nélkül. Ehhez joguk van.

Mi, orosz elvtársak, csak nemrégiben, a XIV. pártkongresszuson, határozatot hoztunk arra vonatkozólag, hogy a szekcióknak lehetővé kell tenni, hogy önállóbban vezessék ügyeiket. Mi ezt úgy értjük, hogy hacsak lehetséges, el kell kerülni a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának közvetlen beavatkozását a szekciók ügyeibe, nevezetesen a Kommunista Internacionále szekciói vezető csoportjainak kialakításába. Ne kényszerítsenek hát bennünket, elvtársak, arra, hogy megszegjük a pártkongresszusunkon csak nemrégiben elfogadott határozatokat. Persze, vannak esetek, amikor szükség van megtorlásra egyes elvtársakkal szemben, de jelenleg ezt nem látom szükségesnek.

Ezért azt hiszem, bizottságunknak a következő feladatokat kell teljesítenie:

Először — adjon világos politikai határozatot a francia kérdésben, a jobboldaliak elleni erélyes harc jelszavával, rámutatva azokra a hibákra, amelyeket egyes elvtársak elkövettek.

Másodszor — tanácsolja a francia elvtársaknak, hogy e köré a jobboldaliak ellen kiélezett határozat köré tömörítsenek egy vezető csoportot a francia kommunista párt Központi Bizottságán belül, vagyis kötelezze e csoport tagjait, hogy szívvel-lélekkel, közös erővel hajtsák végre ezt a határozatot.

Harmadszor — tanácsolja a francia elvtársaknak, hogy gyakorlati munkájukban ne alkalmazzák szertelenül a lemetszés módszerét, a megtorlás módszerét.

A negyedik kérdés — a franciaországi munkások szakszervezeteinek kérdése. Az a benyomásom, hogy egyes francia elvtársak túlságosan könnyedén veszik ezt a kérdést. Elhiszem, hogy a Szakszervezeti Szövetség képviselői hibákat követtek el, de azt is elhiszem, hogy a francia kommunista párt Központi Bizottsága is követett el hibákat a Szövetséggel szemben. Egészen természetes Monmousseau elvtársnak az a kívánsága, hogy a párt kevesebbet gyámkodjon. Ez a dolgok természetéből következik, mivel két párhuzamos szervezet van: a párt és a Szakszervezeti Szövetség, és közöttük néha elkerülhetetlenek bizonyos súrlódások. Ez megvan nálunk, oroszoknál is, és ilyesmi előfordul minden kommunista pártban. De annál kevesebb lesz a súrlódás, minél kevesebbet fog a francia kommunista párt Központi Bizottsága a szakszervezetek minden apró-cseprő ügyébe beavatkozni. A szakszervezeteket azokon a kommunistákon keresztül kell vezetni, akik a szakszervezetekben állandó munkát végeznek, nempedig azok megkerülésével. Nálunk, az orosz pártban, voltak esetek, amikor túlzásba estünk a szakszervezetek vezetése terén. Pártunk levéltárában megtalálhatnák pártkongresszusainknak számos határozatát arról, hogy a párt ne gyámkodjék a szakszervezetek felett, hogy vezesse őket, ne pedig gyámkodjék felettük. Attól tartok, hogy a francia kommunista pártnak ebben a tekintetben, bocsássanak meg az elvtársak, szintén vannak némi bűnei a szakszervezetekkel szemben. Szerintem a párt a munkásosztály szervezetének legmagasabb formája és éppen ezért magasabb követelményeket kell támasztani vele szemben. Tehát elsősorban a Központi Bizottság hibáit kell felszámolni, hogy a szakszervezetekhez való viszony megjavuljon és megszilárduljon, s hogy Monmousseau elvtárs és más szakszervezeti funkcionáriusok abban az irányban dolgozhassanak, amelyre a kommunista párt szempontjából szükség van.

A párt nem fejlődhet tovább, különösen a Nyugaton fennálló viszonyok között, a párt nem erősödhet meg, ha nincs igen komoly támasza a szakszervezetekben és a szakszervezeti vezetők személyében. Csak az a párt tudja Nyugaton megnyerni a munkásosztály többségét, amely széleskörű kapcsolatot tud tartani a szakszervezetekkel és a szakszervezeti vezetőkkel és amely igazi proletár kapcsolatot tud velük teremteni. Az elvtársak maguk is tudják, hogy a munkásosztály többségének megnyerése nélkül nem lehet győzelemre számítani.

Mi következik tehát mindebből?

Az következik, hogy:

a) Franciaország válság felé tart;

b) a jobboldali elemek, akik megszimatolták ezt a válságot és félnek tőle, aktivizálódnak és igyekeznek visszafelé húzni a pártot;

c) a párt soronlevő feladata — a jobboldali veszély felszámolása, a jobboldaliak elszigetelése;

d) ahhoz, hogy a jobboldaliakat elszigetelhessék, a pártvezetőségben összpontosítani kell minden valóban kommunista vezetőt, aki képes mindvégig következetesen harcolni a jobboldaliak ellen;

e) ahhoz, hogy az erők összpontosítása meghozhassa a kívánt eredményeket a jobboldaliak elleni harcban és a munkásoknak a forradalmi válságra való előkészítésében, a vezető csoportnak a szakszervezetekre kell támaszkodnia és tudnia kell fenntartani a proletár kapcsolatot a szakszervezetekkel és a szakszervezeti vezetőkkel;

f) gyakorlati munkájukban ne alkalmazzák szertelenül a lemetszés módszerét, a megtorlás módszerét egyes elvtársakkal szemben, hanem főképpen a meggyőzés módszerét alkalmazzák.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

A nemzetközi kommunista nőnapra

– írta: J. V. Sztálin –

Forró üdvözletemet küldöm az egész világ munkásnőinek és dolgozó nőinek, akik a szocialista proletariátus körül egy dolgozó családban tömörülnek.

Teljes sikert kívánok nekik ahhoz, hogy:

1) a világ munkásai közötti nemzetközi kötelékeket erősítsék és a proletárforradalom győzelmét biztosítsák;

2) a dolgozó nők elmaradt rétegeit a burzsoázia szellemi és gazdasági rabsága alól felszabadítsák;

3) a parasztnőket a proletariátus — a forradalom vezére és a szocialista építés vezetője körül tömörítsék;

4) az elnyomott tömegek két, helyzetét tekintve még nem egyenlő részét olyan harcosok egységes hadseregévé kovácsolják, akik mindennemű jogegyenlőtlenség, mindennemű elnyomás megszüntetéséért, a proletariátus győzelméért, országunk új, szocialista társadalmának felépítéséért küzdenek.

Éljen a Nemzetközi Kommunista Nőnap!

I. Sztálin

„Pravda” 55. sz.
1926. március 7.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa