A gabonafronton

A Vörös Tanárképző Intézet, a Kommunista Akadémia és a Szverdlov egyetem hallgatóival 1928 május 28-án folytatott beszélgetésből

Kérdés: Mi tekintendő döntőnek a gabonaellátás terén felmerült nehézségeink terén? Hol a kivezető út e nehézségekből? E nehézségekkel kapcsolatban milyen tanulságokat kell levonni iparunk fejlődési üteme tekintetében általában, s különösen a könnyű- és a nehézipar kölcsönös viszonya szempontjából?

Felelet: Első tekintetre úgy tűnhetik, hogy a gabonafronton felmerült nehézségeink véletlenek, csak a rossz tervezés, csak a gazdasági mérleg egyensúlyban tartása terén elkövetett hibák következménye.

De ez csak az első tekintetre tűnhetik így. A valóságban e nehézségeknek sokkal mélyebben fekvő okai vannak. Egészen kétségtelen, hogy a rossz tervezés és a gazdasági mérleg egyensúlya körül elkövetett hibáknak itt jelentékeny szerepük volt. De durva hibába esnénk, ha mindent a rossz tervezéssel és véletlen hibákkal akarnánk megmagyarázni. Hiba volna lebecsülni a tervezés szerepét és jelentőségét. De még nagyobb hiba volna a tervszerűség elvének szerepét túlbecsülni, abban a hitben, hogy már elértük a fejlődésnek azt a fokát, amikor módunkban áll mindent tervszerűsíteni és szabályozni.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a tervszerűsíthető elemeken kívül népgazdaságunknak vannak még olyan elemei is, amelyek egyelőre nem tervszerűsíthetők, s hogy vannak végül velünk szembenálló ellenséges osztályok, amelyeket nem lehet egyszerűen azzal leküzdeni, hogy az Állami Tervhivatal terveket dolgoz ki.

Épp ezért úgy gondolom, hogy nem lehet mindent egyszerű véletlenséggel, tervezési hibákkal stb. megmagyarázni.

Mi tehát a gabonafronton felmerült nehézségeink alapja?

Gabonanehézségeink alapja az, hogy nálunk az árugabona termelésének növekedése lassúbb, mint a gabonaszükséglet növekedése.

Nő az ipar. Nő a munkások száma. Nőnek a városok. Nőnek végül az ipari növények (gyapot, len, cukorrépa stb.) termesztésével foglalkozó vidékek, amelyeknek árugabona-szükségletét ki kell elégíteni. Mindez a gabonakereslet, az árugabonakereslet gyors növekedésére vezet. Az árugabona termelése pedig tűrhetetlenül lassú ütemben halad előre.

Nem lehet azt mondani, hogy az állam rendelkezésére álló begyűjtött gabona ebben az évben nálunk kevesebb volt, mint a múlt évben, vagy az azt megelőző évben. Ellenkezőleg, ebben az évben sokkal több gabona volt az állam kezében, mint az elmúlt években. És mégis nehézségeink vannak a gabonaellátás terén.

Íme néhány szám. 1925—26-ban április 1-ig 434 millió púd gabonát tudtunk begyűjteni. Ebből 123 millió pudot külföldre szállítottunk ki. Tehát a begyűjtött gabonából 311 millió púd maradt az országban. 1926—27-ben április 1-ig 596 millió púd gabonát gyűjtöttünk be. Ebből 153 millió pudot szállítottunk ki külföldre. A begyűjtött gabonából 443 millió púd maradt az országban. 1927—28-ban április 1-ig 576 millió púd begyűjtött gabonánk volt. Ebből 27 millió pudot szállítottunk ki külföldre. A begyűjtött gabonából 549 millió púd maradt az országban.

Másszóval, ez év április 1-re a begyűjtött gabonából az ország szükségleteinek fedezésére 100 millió púddal több jutott, mint a múlt évben és 230 millióval több, mint az azt megelőző évben. És mégis, az idén a gabonafronton nehézségeink vannak.

Egyik beszámolómban már beszéltem arról, hogy a falu kapitalista elemei és mindenekelőtt a kulákok arra használták ki ezeket a nehézségeket, hogy meghiúsítsák a szovjet gazdasági politikát. Önök tudják, hogy a Szovjethatalom több olyan intézkedést tett, amelyeknek célja a kulákság szovjetellenes támadásának a felszámolása. Ezért itt nem térek ki erre. Ezúttal engem más kérdés érdekel. Arra a kérdésre gondolok, hogy mik az árugabona-termelés lassú növekedésének okai, arra a kérdésre, hogy nálunk az árugabona termelésének növekedése lassúbb, mint a gabonaszükséglet növekedése, annak ellenére, hogy már elértük a vetésterület és az összes gabonatermés háborúelőtti méreteit.

Nem tény-e csakugyan, hogy már elértük a vetésterületek háborúelőtti méreteit? De igen, tény. Hát nem tény-e, hogy az összes gabonatermés már a múlt évben elérte a háborúelőtti termés méreteit, vagyis 5 milliárd púd gabonára rúgott? De igen, tény. Akkor mivel magyarázható az, hogy mindennek ellenére félannyi árugabonát termelünk, külföldre pedig körülbelül huszadrészannyi gabonát szállítunk ki, mint a háború előtt?

Ez mindenekelőtt és főképpen azzal a változással magyarázható, amely az Októberi Forradalom következményeképpen mezőgazdaságunk szerkezetében végbement, vagyis azzal, hogy a földesúri és a kulák nagygazdaságról — amely legnagyobb mennyiségben adott árugabonát — a kis- és középparaszti gazdaságra tértünk át, mely a legkisebb mennyiségű árugabonát adja. Már egymaga az, hogy a háború előtt 15—16 millió egyéni parasztgazdaságunk volt, most pedig 24—25 millió parasztgazdaságunk van — már ez egymaga azt mutatja, hogy mezőgazdaságunk fő bázisa most a kisparasztgazdaság, amely minimális mennyiségben ad árugabonát.

A mezőgazdaságban a nagygazdaság ereje, akár földesúri, akár kulák, akár kollektív gazdaságról van szó, abban rejlik, hogy a nagygazdaságnak módjában van gépeket alkalmazni, a tudomány vívmányait kihasználni, műtrágyát alkalmazni, a munka termelékenységét növelni és ezért módjában van a legnagyobb mennyiségben árugabonát adni. És megfordítva, a kisparasztgazdaság gyengesége abban áll, hogy meg van fosztva, vagy csaknem meg van fosztva ezektől a lehetőségektől, s éppen ezért félig fogyasztójellegű, a piac számára keveset termelő gazdaság.

Vegyük például a kolhozokat és a szovhozokat. Ezek összes gabonatermelésének 47,2%-a árugabona. Másszóval, ezek a gazdaságok aránylag több árugabonát adnak, mint a földesúri gazdaságok a háború előtt. Hát a kis- és középparaszt gazdaságok? Ezek összes gabonatermelésének mindössze 11,2%-a árugabona. A különbség, mint látjuk, meglehetősen kirívó.

Íme, néhány szám, amely feltárja, hogy milyen volt a gabonatermelés szerkezete a múltban, a háború előtt és milyen most, az Októberi Forradalom utáni időszakban. Ezeket a számokat a Központi Statisztikai Hivatal kollégiumának tagja, Nyemcsinov elvtárs közli. Ezek a számok, mint Nyemcsinov elvtárs kísérő iratában megjegyzi, nem tartanak igényt a pontosságra — csak arra adnak módot, hogy megközelítő számításokat végezzünk. De ezek a számok teljesen elegendők arra, hogy megértsük, hogy a gabonatermelés és különösen az árugabona-termelés szerkezete szempontjából mi a különbség a háborúelőtti időszak és az Októberi Forradalom utáni időszak között.

Háború előtt:	Összes gabonatermelés		Árugabona (a falun kívül eladásra került)		Árugabona
	mill. pud	%	mill. pud	%	%
1. Földesurak	600	12,0	281,6	21,6	47,0
2. Kulákok	1900	38,0	650,0	50,0	34,0
3. Közép- és szegényparasztok	2500	50,0	369,0	28,4	14,7
Összesen:	5000	100	1300,6	100	26,0

 

Háború után:	Összes gabonatermelés		Árugabona (a falun kívül eladásra került)		Árugabona
	mill. pud	%	mill. pud	%	%
1. Szovhozok és kolhozok	80,0	1,7	37,8	6,0	47,2
2. Kulákok	617,0	13,0	126,0	20,0	20,0
3. Közép- és szegényparasztok	4052,0	85,3	466,2	74,0	11,2
Összesen:	4749,0	100	630,0	100	13,3

Mit mutat ez a táblázat?

Először azt mutatja, hogy a gabonatermékek túlnyomó tömegének termelése a földesurak és kulákok kezéből a kis- és középparasztok kezébe ment át. Ez azt jelenti, hogy a kis- és középparasztok, miután teljesen felszabadultak a földesúri iga alól és miután alapjában aláásták a kulákság erejét, módot kaptak arra, hogy igen komolyan megjavítsák anyagi helyzetüket. Ez az Októberi Forradalom eredménye. Ebben nyilvánul meg mindenekelőtt az a döntő nyereség, amelyet az Októberi Forradalom a parasztság fő tömegeinek juttatott.

Másodszor azt mutatja, hogy az árugabona nálunk főkép a kisparasztok és mindenekelőtt a középparasztok kezében van. Ez azt jelenti, hogy a Szovjetunió az Októberi Forradalom eredményeképpen nemcsak az egész gabonatermelés szempontjából, hanem az árugabona termelése szempontjából is, a kisparaszti gazdaság országává, a középparaszt pedig a földművelés „központi alakjává” lett.

Harmadszor azt mutatja, hogy miután a földesúri (nagyüzemű) gazdaságot felszámoltuk, miután a kulák (nagyüzemű) gazdaság harmadánál kevesebbre csökkent, miután áttértünk a kisparaszti gazdaságra, amely az összes termésnek csak 11%-át viszi piacra, — s mivel a gabonatermelés terén nincsen valamennyire is fejlett kollektív nagyüzemű gazdaságunk (kolhozok, szovhozok), ennek arra kellett vezetnie és valóban arra is vezetett, hogy az árugabona termelése a háborúelőtti időhöz képest erősen csökkent. Tény az, hogy most félannyi árugabonánk van, bár az összes gabonatermelés elérte a háborúelőtti színvonalat.

Itt van a gabonafronton felmerült nehézségeink alapja.

Ezért nem lehet a gabonabegyűjtés terén felmerült nehézségeket puszta véletlennek tekinteni.

Kétségtelenül rontott a helyzeten az is, hogy kereskedelmi szervezeteink szükségtelenül magukra vállalták számos kis és közepes városnak gabonával való ellátását, aminek bizonyos mértékben csökkentenie kellett az állami gabonakészleteket. Kétségtelen azonban, hogy a gabonafronton mutatkozó nehézségeink alapja nem ez, hanem az a tény, hogy mezőgazdaságunk árutermelése lassan fejlődik, de ugyanakkor gyorsan nő az árugabonaszükséglet.

Hol a kivezető út ebből a helyzetből?

Vannak, akik a helyzetből kivezető utat a kulákgazdasághoz való visszatérésben, a kulákgazdaság fejlesztésében és fellendítésében látják. Ezek az emberek nem mernek a földesúri gazdasághoz való visszatérésről beszélni, mert nyilván tudják, hogy manapság veszélyes ilyen dolgokról fecsegni. De annál szívesebben beszélnek arról, hogy a kulákgazdaságot mindenképpen fejleszteni kell… a Szovjethatalom érdekében. Ezek az emberek azt hiszik, hogy a Szovjethatalom egyszerre két ellentétes osztályra támaszkodhat: a kulákok osztályára, akiknek gazdasági elve a munkásosztály kizsákmányolása, és a munkások osztályára, akiknek gazdasági elve mindennemű kizsákmányolás megszüntetése. Ez reakciósokhoz méltó bűvészmutatvány.

Nem szorul bizonyításra, hogy ezeknek a reakciós „terveknek” semmi közük a munkásosztály érdekeihez, a marxizmus elveihez, a leninizmus feladataihoz. Az olyan szóbeszéd, hogy a kulák „nem rosszabb” a városi kapitalistánál, hogy a kulák semmivel sem nagyobb veszedelem, mint a városi nepman, hogy ennek következtében most nincs mit „tartanunk” a kulákságtól — az ilyen szóbeszéd üres liberális fecsegés, amely elaltatja a munkásosztálynak és a parasztság döntő tömegeinek éberségét. Nem szabad elfelejteni, hogy az iparban a városi kistőkéssel szembeállíthatjuk a szocialista nagyipart, amely az iparcikkek összes tömegének ⁹/₁₀ részét termeli, viszont a faluban a nagy kulákgazdaságokkal a termelés vonalán csak a még meg nem erősödött kolhozokat és szovhozokat állíthatjuk szembe, amelyek mindössze nyolcadrészét termelik a kulákgazdaságok által termelt gabonamennyiségnek. Aki nem érti meg a kulák nagygazdaság jelentőségét a falun, aki nem érti meg azt, hogy a kulákság súlya a falun százszorta nagyobb, mint a kapitalisták jelentősége a városi iparban — az meghibbant, szakított a leninizmussal és átpártolt a munkásosztály ellenségeihez.

Hol van tehát a kivezető út ebből a helyzetből?

1. A kivezető út mindenekelőtt az, hogy az apró, elmaradt és szétforgácsolt paraszti gazdaságokról áttérünk az egyesült, nagy, társas gazdaságokra, amelyek fel vannak szerelve gépekkel, fel vannak fegyverrezve a tudomány vívmányaival és a legtöbb árugabonát képesek termelni. A kivezető út az, hogy a mezőgazdaság terén az egyéni parasztgazdaságról áttérünk a kollektív, a társas gazdaságra.

Lenin már az Októberi Forradalom első napjaitól kezdve kolhozok szervezésére szólította a pártot. Azóta pártunkban nem szűnt meg a kolhozok eszméjének propagálása. De a kolhozok szervezésére szólító felhívás csak az utóbbi időben keltett tömeges visszhangot. Ennek mindenekelőtt az a magyarázata, hogy a falusi szövetkezeti mozgalom erőteljes fejlődése előkészítette a parasztság hangulatának fordulatát a kolhozok javára, az pedig, hogy egész sor kolhoz már most gyeszjatyinánként 150—200 púd termést hord be, amelyből 30—40 százalék kerül eladásra, a szegényparasztság körében és a középparasztság alsóbb rétegeiben komoly vonzalmat ébresztett a kolhozok iránt.

Nem csekély jelentőségű az a körülmény sem, hogy az államnak csak az utóbbi időben nyílt lehetősége arra, hogy komoly pénzbeli támogatásban részesítse a kolhozmozgalmat. Ismeretes, hogy az idén kétszerte nagyobb összeget utalt ki a kolhozok támogatására, mint az elmúlt évben (több mint 60 millió rubelt). A párt XV. kongresszusának teljesen igaza volt, amikor megállapította, hogy a kolhoz-tömegmozgalom előfeltételei már megértek, hogy a kolhozmozgalom fokozása egyik legkomolyabb eszköze annak, hogy az ország gabonatermelésében az árugabona részarányát növeljük.

1927-ben a kolhozok összes gabonatermelése a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint legalább 55 millió púd volt, amiből átlag 30% került eladásra. Ez év elején szélesen terjed az új kolhozok létesítésének és a régi kolhozok kibővítésének hulláma, aminek arra kell vezetnie, hogy az év végére a kolhozok gabonatermelése jelentékenyen növekedni fog. A feladat az, hogy megtartsuk a kolhozmozgalom fejlődésének mostani ütemét, nagyobbítsuk a kolhozokat, mondjunk le a mesterségesen felduzzasztott kolhozokról, állítsunk helyükbe igazi kolhozokat és vezessünk be olyan rendet, hogy a kolhozok, az állam részéről élvezett segélyek és hitelek elvesztésének terhe alatt, összes árugabonájukat adják el az állami és szövetkezeti szervezeteknek. Azt hiszem, hogy e feltételek szemmel-tartásával elérhetjük, hogy körülbelül 3—4 év múlva a kolhozoktól százmillió púd árugabonát kapjunk.

A kolhozmozgalmat néha szembeállítják a szövetkezeti mozgalommal, nyilván abban a hiszemben, hogy a kolhoz és a szövetkezet két különböző dolog. Ez persze helytelen. Egyesek egészen odáig mennek, hogy a kolhozokat szembeállítják Lenin szövetkezeti tervével. Mondani sem kell, hogy az ilyen szembeállításnak semmi köze sincs az igazsághoz. A kolhoz valójában a szövetkezet egyik fajtája, a termelőszövetkezet legjellegzetesebb fajtája. Van értékesítő szövetkezet, van beszerzési szövetkezet és van termelőszövetkezet is. A kolhozok általában a szövetkezeti mozgalomnak és különösen a lenini szövetkezeti tervnek elválaszthatatlan alkotórészei. A lenini szövetkezeti tervet megvalósítani annyi, mint a parasztságot az értékesítő és beszerzési szövetkezet színvonaláról feljebb emelni a termelőszövetkezet színvonalára, hogy úgy mondjuk, a kolhozszövetkezet színvonalára. Többek között ezzel magyarázható meg az a tény, hogy a kolhozok nálunk csak az értékesítési és beszerzési szövetkezetek fejlődésének és erősödésének eredményeképpen kezdtek kialakulni és fejlődni.

2. A kivezető út, másodszor az, hogy a régi szovhozokat kibővítjük és megszilárdítjuk s újabb nagy szovhozokat szervezünk és fejlesztünk. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint, a mostani szovhozok összes gabonatermelése 1927-ben legalább 45 millió púd volt, s ennek 65 %-a került eladásra. Kétségtelen, hogy hathatósabb állami támogatással a szovhozok jelentékenyen fokozhatnák a gabonatermelést.

De ezzel még nem merül ki a feladat. A Szovjethatalomnak van egy határozata, mely szerint olyan vidékeken, ahol nincsenek parasztgazdaságok, új nagy szovhozokat kell szervezni (10 000 gyeszjatyinától 30 000 gyeszjatyináig), amelyeknek körülbelül 5—6 év múlva 100 millió púd árugabonát kell adniok. E szovhozok szervezése már megkezdődött. Most az a feladat, hogy a Szovjethatalomnak ezt a határozatát mindenáron megvalósítsuk. E feladatok teljesítése esetén, azt hiszem, el tudjuk érni, hogy a régi és az új szovhozoktól 3—4 év múlva 80—100 millió púd árugabonát kapjunk.

3. A kivezető út, végül, az, hogy rendszeresen emeljük az egyéni kis- és középparasztgazdaságok terméshozamát. Nem lehet és nem is szabad támogatnunk az egyéni nagy kulákgazdaságot. De lehet és kell is támogatnunk az egyéni kis- és középparasztságot, emelnünk kell terméshozamát és be kell vonnunk a szövetkezeti szervezettség medrébe. Ez a feladat régi s már 1921-ben különös nyomatékkal hirdettük, amikor minden gabonafölösleg kötelező beszolgáltatását felváltottuk a terményadóval. Ezt a feladatot megerősítette pártunk XIV. és XV. kongresszusa. E feladat fontosságát most a gabonafronton tapasztalt nehézségek is kiemelik. Ezért ezt a feladatot éppoly állhatatossággal kell végrehajtani, mint amilyennel végre fogjuk hajtani az első két feladatot: a kolhozokat illető feladatot és a szovhozokat illető feladatot.

Minden adat amellett szól, hogy a parasztgazdaság terméshozamát néhány év alatt 15—20%-kal lehetne emelni. Most legalább ötmillió faeke van nálunk használatban. A faekéknek vasekékkel való helyettesítése már egymagában is igen komolyan növelhetné az ország gabonatermelését. Hát még ha ellátjuk a parasztgazdaságokat bizonyos minimális mennyiségű műtrágyával, tisztított vetőmaggal, kisebb gépekkel stb. A kontraktáció módszere, vagyis az a módszer, hogy egész falvakkal szerződést kötünk vetőmaggal stb. való ellátásukat illetőleg, azzal a kötelező feltétellel, hogy megfelelő mennyiségű gabonaterméket kapunk tőlük — ez a módszer a legjobb mód arra, hogy a parasztgazdaságok terméshozamát emeljük és a parasztokat a szövetkezetekbe bevonjuk. Azt hiszem, hogyha komolyan dolgozunk ebben az irányban, akkor 3—4 év múlva a kis- és középparaszti egyéni gazdaságoktól még további legalább 100 millió púd árugabonát kaphatnánk.

Ilymódon, feltéve, hogy ezeket a feladatokat mind teljesítjük, 3—4 év múlva még további 200—250 millió púd árugabona állhatna az állam rendelkezésére, ami többé-kevésbé elegendő ahhoz, hogy kellőképpen manőverezzünk az országban és az országon kívül is.

Alapjában véve ezek azok az intézkedések, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a gabonafronton felmerült nehézségekből kijussunk.

Ezeket az elengedhetetlen rendszabályokat egybekapcsolni a folyó intézkedésekkel, amelyek arra irányulnak, hogy megjavítsák a falu áruellátásának tervezését azáltal, hogy kereskedelmi szervezeteinket felmentik számos kis és közepes város gabonával való ellátásának kötelezettsége alól — ez most a feladat.

Nem kell-e ezeken kívül több más intézkedést is tenni, mondjuk olyan intézkedést, mely lassítaná iparunk fejlődési ütemét, mivel az ipar növekedése fokozott gabonakeresletet teremt, amely egyelőre túlszárnyalja az árugabona termelésének növekedését? Nem, nem kell. Semmiesetre sem kell! Az iparfejlesztés ütemének lassítása a munkásosztály gyengítését jelenti, mert az iparfejlesztés útján minden előre tett lépés, minden új gyár — mint Lenin mondja — a munkásosztály „új vára”, amely erősíti a munkásosztály állásait a kispolgári ösztönös erő elleni harcában, gazdaságunk kapitalista elemei elleni harcában. Ellenkezőleg, meg kell tartanunk az iparfejlesztés mostani ütemét s mihelyt csak lehet, tovább kell fokoznunk, hogy árukkal árasszuk el a falut és több gabonát szerezzünk be onnan, hogy a mezőgazdaságot és mindenekelőtt a kolhozokat és szovhozokat ellássuk gépekkel, hogy a mezőgazdaságot iparosítsuk és termékeinek eladásra kerülő részét növeljük.

De talán nagyobb „óvatosság” kedvéért mérsékelni kellene a nehézipar fejlődését, hogy a főképp a parasztpiac számára dolgozó könnyűipart tegyük iparunk alapjává? Semmi szín alatt! Ez öngyilkosság lenne, aláásná egész iparunkat, beleértve a könnyűipart is. Ez azt jelentené, hogy elfordulunk országunk iparosításának jelszavától, hogy országunkat a világkapitalizmus gazdasági rendszerének függelékévé tesszük.

Itt Lenin ismeretes vezérlő tételeiből indulunk ki, melyeket a Kommunista Internacionále IV. kongresszusán hirdetett s amelyek egész pártunk számára feltétlenül kötelezőek. Lenin a Kommunista Internacionále IV. kongresszusán a következőket mondotta erre vonatkozóan:

„Oroszországot a parasztgazdaságok jó termése egymagában nem menti meg — ez még kevés —, és nem menti meg az sem, ha a parasztságot fogyasztási cikkekkel ellátó könnyűipar jó állapotban van — ez még mindig kevés —, szükségünk van nehéziparra is.”

Továbbá:

„Takarékoskodunk mindenen, még az iskolákon is. Ennek meg kell lennie, mert tudjuk, hogy a nehézipar megmentése nélkül, annak helyreállítása nélkül nem építhetünk fel semmiféle ipart, e nélkül pedig mint önálló ország feltétlenül elveszünk” (XXVII. köt. 349. old.).

Ezeket a lenini útmutatásokat nem szabad elfelejteni.

Mi lesz a munkások és parasztok szövetségével, ha a tervezett rendszabályokat megvalósítjuk? Azt hiszem, hogy ezek a rendszabályok csak megkönnyíthetik a munkások és parasztok szövetségének megszilárdulását.

Valóban, ha a kolhozok és a szovhozok gyorsított ütemben fognak fejlődni, ha a kis- és középparasztoknak nyújtott közvetlen segítség eredményeképpen gazdaságaik terméshozama emelkedni fog és a szövetkezetek a parasztság egyre szélesebb tömegeit fogják felölelni; ha az állam száz és százmillió púd újabb árugabonát fog kapni, amelyre manőverezés céljából szüksége van; ha ilyen és hasonló rendszabályok következményeképp a kulákságot megfékezzük és fokozatosan leküzdjük — akkor nem világos-e, hogy a munkások és parasztok szövetségén belül a munkásosztály és a parasztság közötti ellentétek mindjobban el fognak simulni, a gabonabeszerzés terén alkalmazott kivételes rendszabályok feleslegessé válnak, a parasztság nagy tömegei mindinkább a kollektív gazdasági formák felé fordulnak és a falu kapitalista elemeinek leküzdéséért folyó harc egyre tömegesebb és szervezettebb jelleget fog ölteni?

Vajon nem világos-e, hogy a munkások és parasztok szövetségének ügye az ilyen rendszabályokkal csak nyerhet?

Csak nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy a munkások és a parasztok szövetsége a proletárdiktatúra viszonyai közt nem egyszerű szövetség. Ez a munkásosztály és a parasztság dolgozó tömegei közti osztályszövetség különleges formája, amely céljául a) a munkásosztály hadállásainak erősbítését; b) e szövetségen belül a munkásosztály vezetőszerepének biztosítását és c) az osztályok és az osztálytársadalom megszüntetését tűzi ki. A munkások és a parasztok szövetségének minden más értelmezése opportunizmus, mensevizmus, eszerség, minden, amit akarnak, csak nem marxizmus, csak nem leninizmus.

Hogyan egyeztethető össze a munkások és a parasztok szövetségének eszméje azzal az ismert lenini tétellel, hogy a parasztság „az utolsó kapitalista osztály”? Nincs-e itt ellentmondás? Az ellentmondás itt csak színleges, látszólagos. Valójában itt nincs semmiféle ellentmondás. Ugyanabban a Kommunista Internacionále III. kongresszusán mondott előadói beszédében, melyben úgy jellemzi a parasztságot, mint az „utolsó kapitalista osztályt”, ugyanebben a beszédében Lenin újból és újból megindokolja a munkások és a parasztok szövetségének szükségességét, kijelentve, hogy „a diktatúra legfőbb elve a proletariátus és a parasztság szövetségének fenntartása, hogy a proletariátus megtarthassa vezetőszerepét és az államhatalmat”. Világos, hogy Lenin egyáltalán nem lát itt semmiféle ellentmondást.

Hogyan értendő Leninnek az a tétele, hogy a parasztság „az utolsó kapitalista osztály”? Nem jelenti-e ez azt, hogy a parasztság kapitalistákból áll? Nem, nem azt jelenti.

Ez, először, azt jelenti, hogy a parasztság külön osztály, mely a gazdaságot a munka- és termelési eszközök magántulajdona alapján építi s ennek következtében különbözik a proletárok osztályától, akik a gazdaságot a munka- és termelési eszközök kollektív tulajdona alapján építik.

Ez, másodszor, azt jelenti, hogy a parasztság olyan osztály, amely soraiból kapitalistákat, kulákokat és általában különféle kizsákmányolókat termel ki, szül és táplál.

Nem leküzdhetetlen akadálya-e ez a körülmény a munkások és a parasztok szövetségének? Nem, határozottan nem. A proletárdiktatúra viszonyai között a proletariátus és a parasztság szövetségét nem szabad az egész parasztsággal való szövetségnek tekinteni. A proletariátus és a parasztság szövetsége a munkásosztálynak és a parasztság dolgozó tömegeinek a szövetsége. Ez a szövetség nem valósítható meg a parasztság kapitalista elemei elleni harc nélkül, a kulákság elleni harc nélkül. Ez a szövetség nem lehet tartós, ha nem szervezzük meg a szegényparasztságot, mint a munkásosztály támaszát a falun. Ezért a proletariátus diktatúrájának mai viszonyai között a munkások és a parasztok szövetségét csak Leninnek ezzel az ismert jelszavával lehet megvalósítani: – támaszkodj a szegényparasztságra, teremts tartós szövetséget a középparaszttal, egy pillanatra se hagyd abba a harcot a kulákság ellen. Mert csakis e jelszó követésével valósítható meg a parasztság döntő tömegeinek a szocialista építésbe való bevonása.

Láthatják tehát, hogy a két lenini tétel közötti ellentmondás csak képzelt, látszólagos ellentmondás. A valóságban nincs közöttük semmi ellentmondás.

„Pravda” 127. sz.
1928. június 2.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa