Beszéd a Szovjetunió Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetségének VIII. kongresszusán

1928. május 16

Elvtársak! A kongresszusokon az elért eredményekről szokás beszélni. Kétségtelen, hogy nekünk is vannak eredményeink. Ezek természetesen nem csekély eredmények és semmi okunk sincs arra, hogy véka alá rejtsük azokat. De, elvtársak, nálunk az utóbbi időben annyit és néha olyan émelyítően kezdtek beszélni az elért eredményekről, hogy az embernek elmegy a kedve a mondottak ismétlésétől. Ezért engedjék meg nekem, hogy megszegjem az általánosan bevett szokást és ne az elért eredményekről, hanem gyengéinkről s azokkal kapcsolatban feladatainkról mondjak önöknek néhány szót.

Én, elvtársak, olyan feladatokra gondolok, amelyek egész belső építőmunkánkra kiterjednek.

Ezek a feladatok három kérdésre vonatkoznak: politikai munkánk vonalának kérdésére, a nagy néptömegek, különösen a munkásosztály aktivitásának, aktivitása fokozásának és a bürokrácia elleni harcnak kérdésére, és végül, gazdasági építésünk új káderei kialakításának kérdésére.

I
Fokozni kell a munkásosztály harckészültségét

Kezdjük az első kérdéssel. A mai helyzetnek az a jellegzetessége, hogy immár öt éve békés fejlődési viszonyok között építünk. Nemcsak abban az értelemben beszélek békés fejlődésről, hogy nem viselünk háborút a külső ellenségek ellen, hanem abban az értelemben is, hogy az országon belül sincsenek meg a polgárháború elemei. Ez az, amit nálunk építésünk békés fejlődési viszonyainak neveznek.

Önök tudják, hogy három éven át az egész világ kapitalistái ellen kellett hadakoznunk, hogy kivívjuk ezeket a békés fejlődési feltételeket. Tudják, hogy ezeket a feltételeket kivívtuk és ezt a legnagyobb eredménynek tartjuk. De, elvtársak, mint minden vívmánynak, ennek a vívmánynak is megvannak a hátrányos oldalai. Annak is megvan az ára, hogy békés viszonyok között építünk. Ezek a viszonyok rányomták bélyegüket munkánkra, funkcionáriusainkra és pszichológiájukra. Ez alatt az öt év alatt könnyen, szinte síneken haladtunk előre. Ennek a hatása alatt számos funkcionáriusunk olyan hangulatba ringatta magát, hogy most már minden simán megy majd, mintha különvonaton ülnénk, amelyen közvetlenül, átszállás nélkül száguldunk a szocializmus felé.

Ebből a talajból hajtott ki az az elmélet, hogy a dolgok „mennek maguktól”, hogy „majd csak lesz valahogy”, hogy „minden elrendeződik” önmagától, az az elmélet, hogy nálunk nincsenek osztályok, ellenségeink elcsendesültek, s minden úgy megy nálunk, mint a karikacsapás. Innen ered bizonyos hajlamosság a tétlenségre, az elernyedésre. Az elernyedésnek ez a pszichológiája, ez a „dolgok mennek maguktól” pszichológia a munkában — ez a békés fejlődés időszakának hátrányos oldala.

Miért veszélyesek az ilyen hangulatok? Azért, mert elhomályosítják a munkásosztály látását, megakadályozzák abban, hogy felismerje ellenségeit, álomba ringatják hivalkodó beszédekkel ellenségeink gyengeségéről és aláássák a munkásosztály harckészségét.

Nem szabad megnyugtatnunk magunkat azzal, hogy pártunknak egymillió, a komszomolnak kétmillió, a szakszervezeteknek tízmillió tagja van, hogy ez minden tekintetben biztosítja a végleges győzelmet az ellenség felett. Nem igaz ez, elvtársak. A történelem azt mutatja, hogy a legnagyobb hadseregek is belepusztultak abba, hogy elbízták magukat, túlságosan bíztak saját erejükben, nem számoltak eléggé az ellenség erejével, kezdtek elernyedni, elvesztették harckészségüket, s a válságos pillanat készületlenül érte őket.

A legnagyobb párttal is megtörténhet, hogy készületlenül éri a támadás, a legnagyobb párt is elpusztulhat, ha nem veszi figyelembe a történelem tanulságait, ha nem kovácsolja napról-napra osztályának harckészségét. Elvtársak, nincs veszélyesebb dolog annál, mint ha a támadás készületlenül talál bennünket. Készületlenül állni a veszély pillanatában — ez azt jelenti, hogy „meglepetések” áldozatai leszünk, hogy az ellenség láttán rémület fog el bennünket. A rémület pedig felbomláshoz, vereséghez, pusztuláshoz vezet.

Sok példát hozhatnék fel hadseregeink életéből, a polgárháborúból, amikor kis osztagok ízzé-porrá zúztak nagy katonai egységeket, ha ezeket készületlenül érte a támadás. Elmondhatnám, hogy 1920-ban egy gyalogoszászlóalj szétvert és fejvesztett futásra kényszerített három lovashadosztályt, mely legalább ötezer lovasból állott, s ez csak azért történhetett, mert a lovashadosztályokat készületlenül érte a támadás, rémület fogta el őket az ellenség láttán, amelyet nem ismertek, amely pedig egészen kisszámú volt s amelyet egy csapással szét lehetett volna ugrasztani, ha ezek a hadosztályok nem szunyókáltak volna, ha nem fogta volna el őket azután a rémület és nem vesztették volna el a fejüket.

Ugyanezt kell mondanunk pártunkról, komszomolunkról, szakszervezeteinkről és általában minden erőnkről. Nem igaz, hogy nálunk már nincsenek osztályellenségek, hogy megsemmisítettük és felszámoltuk őket. Nem, elvtársak, még vannak osztályellenségeink. És nemcsak vannak, hanem gyarapodnak és megkísérlik, hogy szembeszálljanak a Szovjethatalommal.

Erről tanúskodnak azok a begyűjtési nehézségek, amelyekkel ez év telén küzdöttünk, amikor a falu kapitalista elemei megkísérelték meghiúsítani a Szovjethatalom politikáját.

Erről tanúskodik a Sahti-ügy, amely a nemzetközi tőkének és országunk burzsoáziájának együttes fellépése volt a Szovjethatalom ellen.

Erről tanúskodik számos bel- és külpolitikai esemény, amelyek ismeretesek önök előtt s amelyekkel itt nem érdemes foglalkozni.

A munkásosztály ellenségeiről hallgatni — nem szabad. Lekicsinyelni a munkásosztály osztályellenségeinek erejét — bűn. Lehetetlen hallgatni minderről, különösen most, békés fejlődésünk időszakában, amikor a szunyókálás és a „dolgok mennek maguktól” elméletének, amely tönkreteszi a munkásosztály harckészségét, bizonyos mértékben kedvező talaja van.

A begyűjtési válság és a Sahti-ügy óriási nevelő hatása abban áll, hogy felrázták valamennyi szervezetünket, alaposan megtépázták a „dolgok mennek maguktól” elméletét és újból aláhúzták, hogy vannak még osztályellenségek, akik még élnek, nem szunnyadnak, s akik ellen a munkásosztály erejét, éberségét, forradalmiságát, harckészségét fokozni kell.

Ebből adódik a párt soronlevő feladata, mindennapi munkájának politikai vonala: fokozni kell a munkásosztály harckészségét osztályellenségeivel szemben.

Lehetetlen észre nem venni, hogy a komszomol mai kongresszusa, s különösen a „Komszomolszkaja Pravda”, most közelebb jutott ehhez a feladathoz, mint bármikor. Tudják, hogy a szónokok beszédeikben, s ugyanúgy a „Komszomolszkaja Pravda” cikkeiben, kiemelik ennek a feladatnak fontosságát. Ez nagyon jó, elvtársak. Csak ne tekintsék ezt a feladatot átmeneti és futólagos feladatnak, mert a proletariátus harckészségének fokozása olyan feladat, amelynek egész munkánkat át kell hatnia, amíg országunkban osztályok vannak és amíg kapitalista környezetben élünk.

II
Szervezzenek alulról jövő tömegbírálatot

A második kérdés a bürokrácia elleni harcra, fogyatékosságaink tömegbírálatának megszervezésére, az alulról jövő tömegellenőrzés megszervezésére vonatkozik.

Előrehaladásunk egyik legádázabb ellensége a bürokratizmus. Ez ott tenyészik minden szervezetünkben — a párt-, a komszomol-, a szakmai és a gazdasági szervezetekben egyaránt. Amikor bürokratákról beszélnek, rendszerint ujjal mutogatnak a régi, pártonkívüli hivatalnokokra, akiket a karikatúrák rendszerint pápaszemes embereknek ábrázolnak. (Derültség.) Ez nem egészen helyes, elvtársak. Ha csak a régi bürokratákról volna szó, a bürokrácia elleni harc igen könnyű lenne. Az a baj azonban, hogy nem a régi bürokratákról van szó. Új bürokratákról van szó, elvtársak, a Szovjethatalommal együttérző bürokratákról, s végül, a kommunista bürokratákról. A kommunista bürokrata a bürokrata legveszedelmesebb fajtája. Miért? Azért, mert párttagságával álcázza bürokratizmusát. Pedig ilyen kommunista bürokraták — sajnos — szép számmal akadnak nálunk.

Nézzék pártszervezeteinket. Önök valószínűleg olvastak a szmolenszki ügyről, az artyomovszki ügyről stb. Vajon véletlenség-e ez? Mivel magyarázható, hogy pártszervezeteink egyes láncszemeiben az erkölcsi züllésnek és lealjasodásnak ilyen szégyenletes esetei fordulnak elő? Azzal, hogy a képtelenségig vitték a párt monopolhelyzetét, elfojtották a párt tagság hangját, eltiporták a pártdemokráciát, s bürokratizmust honosítottak meg a pártban. Hogyan kell harcolni ez ellen a baj ellen? Azt hiszem, hogy ez ellen a baj ellen nincs és nem is lehet más szer, mint az, hogy megszervezzük a párttagság tömegeiből kiinduló, az alulról jövő ellenőrzést, hogy megvalósítjuk a pártonbelüli demokráciát. Mi kifogásolni való van azon, ha felszítjuk a párttagság tömegeinek dühét ezek ellen az elzüllött elemek ellen és lehetővé tesszük, hogy a tömegek kiebrudalják az ilyen elemeket? Ezen aligha lehet valami kifogásolni való.

Vagy például nézzük a komszomolt. Önök természetesen nem fogják tagadni, hogy imitt-amott a komszomolban is vannak teljesen elzüllött elemek, akik ellen feltétlenül könyörtelen harcot kell folytatni. De hagyjuk az elzüllötteket. Vegyük azt a legutóbbi tényt, hogy a komszomolban egyes személyek körül elvtelen csoportharc folyik, amely megmérgezi a komszomol légkörét. Mivel magyarázható az, hogy a komszomolban annyi „koszarevistát” és „szobolevistát” találunk, amennyit csak akarunk, de marxistákat lámpással kell keresni? (Taps.) Mit bizonyít ez a tény, ha nem azt, hogy a komszomol csúcsszervének néhány láncszemében bürokratikus megcsontosodás megy végbe?

És a szakszervezetek? Ki tagadhatja, hogy a szakszervezetekben túlteng a bürokrácia? Vannak üzemi termelési értekezleteink. A szakszervezetek keretében vannak ideiglenes ellenőrző bizottságok. Ezeknek a szervezeteknek az a feladatuk, hogy a tömegeket felébresszék, fogyatékosságainkat felfedjék és építésünk javításának útjaira rámutassanak. Miért nem fejlődnek nálunk ezek a szervezetek? Miért nem lüktet bennük az élet? Nem világos-e, hogy a szakszervezeti bürokrácia és a pártszervezetek bürokráciája az, ami nem engedi fejlődni a munkásosztálynak ez igen fontos szervezeteit?

Végül, a gazdasági szervezeteink. Ki tagadhatja, hogy gazdasági szerveinkben is jócskán van bürokratizmus? Vegyük akár a Sahti-ügyet. Vajon a Sahti-ügy nem arról tanuskodik-e, hogy gazdasági szerveink nem mennek előre, hanem másznak, üggyel-bajjal vonszolják magukat?

Hogyan vessünk véget a bürokráciának ezekben a szervezetekben?

Ennek egyetlenegy módja van — meg kell szervezni az alulról jövő ellenőrzést, meg kell szervezni azt, hogy a munkásosztály milliós tömegei résztvegyenek intézményeink bürokratizmusának, fogyatékosságainak, hibáinak bírálatában.

Tudom, hogy amikor szervezeteink bürokratikus elfajulásai ellen felszítjuk a dolgozó tömegek dühét, olykor meg kell bántanunk egyes elvtársainkat, akik a múltban érdemeket szereztek, de most a bürokratizmus betegségében szenvednek. De vajon megállíthatja-e ez az alulról jövő ellenőrzés megszervezésére irányuló munkánkat? Azt hiszem, hogy nem állíthatja meg és nem is szabad megállítania. Régi érdemeikért mélyen meg kell hajolnunk előttük, de az új hibákért és a bürokratizmusért jól végig lehetne verni a hátukon. (Derültség, taps.) Mit tehetünk egyebet? Miért ne tennők meg ezt, ha ezt követeli az ügy érdeke?

Beszélnek a felülről jövő bírálatról, a Munkás- Paraszt Ellenőrzés részéről, a pártunk Központi Bizottsága stb. részéről gyakorolt bírálatról. Mindez természetesen jó. De korántsem elegendő. Sőt, most nem is ez a fontos. Most az a fontos, hogy megindítsuk az alulról jövő bírálat legszélesebb hullámát a bürokrácia ellen általában és különösen munkánk fogyatékosságai ellen. Csak ha kettős nyomást szervezünk, alulról és felülről, csak ha az alulról jövő bírálatra helyezzük át a súlypontot, csakis akkor számíthatunk arra, hogy a harc eredményes lesz és gyökerestől kiirtjuk a bürokráciát.

Helytelen volna azt hinni, hogy csak a vezetőknek vannak építési tapasztalataik. Ez nem igaz, elvtársak. A munkások milliós tömegei, akik iparunkat építik, napról-napra óriási tapasztalatra tesznek szert az építésben, s a milliók tapasztalatai nem kevésbé becsesek számunkra, mint a vezetők tapasztalatai. Az alulról jövő bírálatra, az alulról jövő ellenőrzésre többek között azért van szükségünk, hogy a milliós tömegeknek ez a tapasztalata ne vesszen kárba, hogy azt vegyék számba és ültessék át az életbe.

Ebből következik a párt soronlevő feladata: könyörtelen harc a bürokrácia ellen, az alulról jövő tömegkritika megszervezése, ennek a kritikának figyelembevétele a fogyatékosságaink felszámolására irányuló gyakorlati döntéseknél.

Nem mondhatjuk, hogy a komszomol, különösen a „Komszomolszkaja Pravda” nem volt tekintettel e feladat fontosságára. De itt az a baj, hogy ennek a feladatnak teljesítésében gyakran megállanak a félúton. Ahhoz, hogy ezt a feladatot maradéktalanul teljesítsék, nemcsak a bírálatra kell figyelemmel lenni, hanem a bírálat eredményére is, figyelemmel kell lenni azokra a javításokra is, melyeket a bírálat nyomán bevezetnek.

III
Az ifjúságnak el kell sajátítania a tudományt

A harmadik feladat a szocialista építés új kádereinek megszervezésére vonatkozik.

Óriási feladatok állanak előttünk, elvtársak, egész népgazdaságunkat át kell építenünk. A mezőgazdaság terén le kell fektetnünk a nagyüzemű, egyesített, kollektív gazdaság alapját. Molotov elvtárs mai felhívásából valószínűleg tudomást szereztek arról, hogy a Szovjethatalom a kis, szétforgácsolt parasztgazdaságok kollektívákba egyesítésének és új nagy szovjet gabonagazdaságok létesítésének roppant nehéz feladatát tűzi maga elé. Ezek olyan feladatok, amelyek megoldása nélkül lehetetlen komolyan és gyorsan előrehaladni.

Míg a Szovjethatalom az iparban a legnagyobb üzemű és legösszpontosítottabb termelésre támaszkodik, addig a mezőgazdaságban a legszétforgácsoltabb és legkisebb parasztgazdaságra támaszkodik, amely csak félig-meddig árutermelő gazdaság és sokkal kevesebb árugabonát szolgáltat, mint a háborúelőtti gazdaság, annak ellenére, hogy vetésterülete elérte a háborúelőtti méreteket. Ez a gabonabegyűjtés terén mindenféle nehézség forrása lehet a jövőben. Ebből a helyzetből csak úgy kerülhetünk ki, ha a mezőgazdaságban késedelem nélkül hozzálátunk a nagyüzemű, kollektív termelés megszervezéséhez. De nagygazdaságot csak úgy tudunk szervezni, ha ismerjük a mezőgazdasági tudományt. Ahhoz pedig, hogy ezt ismerjük — tanulni kell. Olyan embereink azonban, akik ismerik a mezőgazdasági tudományt, botrányosan kevesen vannak. Ebből következik az a feladat, hogy meg kell teremteni az új, kollektív mezőgazdaság új, fiatal építőkádereit.

Az ipar terén sokkal jobban állunk. De az új építőkáderek hiánya itt is fékezi előrehaladásunkat. Elég megemlítenünk a Sahti-ügyet, hogy megértsük, mennyire égető a szocialista iparban az új építőkáderek kérdése. Persze, az ipari építés terén vannak régi szakembereink. De, először is, ezek kevesen vannak, másodszor, nem valamennyi akarja építeni az új ipart, harmadszor, sokan közülük nem értik az építés új feladatait, negyedszer, jelentős részük már kiöregedett és kiesik a sorból. Hogy előrevihessük az ügyet, gyorsított ütemben új szakember kádereket kell teremteni a munkásosztály embereiből, a kommunistákból, a komszomol tagjaiból.

Az építésnek és az építés vezetésének műkedvelői fölös számban vannak a mezőgazdaság és az ipar terén. De olyan emberek, akik értenek az építéshez és a vezetéshez, botrányosan kevesen vannak nálunk. Viszont a tudatlanoknak se szeri se száma ezen a téren. Sőt vannak olyanok is, akik készek dicsőíteni kulturálatlanságunkat. Aki írástudatlan, vagy helytelenül ír és kérkedik elmaradottságával, az — igazi „proli”, annak tisztelet és megbecsülés jár. De aki levetkőzte kulturálatlanságát, aki megtanult helyesen írni, aki elsajátította a tudományt — az idegen, az „elszakadt” a tömegektől, az nem munkás többé.

Azt hiszem, hogy mi egy lépést sem tehetünk előre mindaddig, amíg ezt a barbárságot és vadságot, ezt a tudománnyal és a kultúremberekkel szemben tanúsított barbár magatartást ki nem irtjuk. A munkásosztály nem lehet az ország igazi gazdája, ha nem tudja levetkőzni a kulturálatlanságot, ha nem tudja megteremteni saját értelmiségét, ha nem sajátítja el a tudományt és nem tudja a gazdaságot a tudomány alapján igazgatni.

Meg kell érteni, elvtársak, hogy a harc feltételei most mások, mint a polgárháború időszakában voltak. A polgárháború időszakában az ellenség állásait rohammal, bátorsággal, vakmerőséggel, lovassági rajtaütéssel be lehetett venni. Most azonban, a békés gazdasági építés viszonyai között, lovassági rajtaütéssel csak elronthatjuk a dolgot. Bátorságra és vakmerőségre most is szükség van, mint azelőtt. De bátorsággal és vakmerősséggel egymagában nem sokra megyünk. Most érteni kell az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés és a kereskedelem építéséhez, le kell vetkezni a kereskedelemmel szemben tanúsított úri és gőgös magatartást, ha meg akarjuk semmisíteni ellenségeinket.

Ahhoz, hogy építsünk, tudás kell, el kell sajátítani a tudományt. Ahhoz azonban, hogy tudjunk, tanulni kell. Tanulni állhatatosan, türelmesen. Tanulni mindenkitől — ellenségtől és baráttól egyaránt, de különösen az ellenségtől. Tanulni összeszorított fogakkal, nem félve attól, hogy az ellenség nevetni fog rajtunk, tudatlanságunkon, elmaradottságunkon.

Erőddel állunk szemben. Ez az erőd — a tudomány, melynek sok és sokféle ága van. Ezt az erődöt be kell vennünk, bármi áron. Ezt az erődöt az ifjúságnak be kell vennie, ha az új élet építője, ha a régi gárda méltó utódja akar lenni.

Most már nem elégedhetünk meg azzal, hogy általában kommunista kádereket, általában bolsevik kádereket nevelünk, akik mindenről tudnak valamit fecsegni. A kontárság és a mindenhez konyítás — most megannyi béklyó számunkra. Most vas- és fémipari, textilipari, fűtőanyagipari, vegyiipari, mezőgazdasági, közlekedési, kereskedelmi, könyvelési stb. stb. bolsevik szakemberekre van szükségünk. Most az új káderek egész csoportjaira, százaira és ezreire van szükségünk olyan bolsevikokból, akik otthonosak a tudás legkülönbözőbb ágaiban. Enélkül szó sem lehet országunk szocialista építésének gyors üteméről. Enélkül szó sem lehet arról, hogy utol tudjuk érni és túl tudjuk szárnyalni a fejlett tőkés országokat.

Elsajátítani a tudományt, kikovácsolni a bolsevik szakemberek új kádereit a tudás minden ágában és tanulni, tanulni, tanulni a legkitartóbban — ez most a feladat.

A forradalmi ifjúság tömeghadjárata a tudomány meghódításáért — erre van most szükségünk, elvtársak. (Viharos taps. Felkiáltások: „Hurrá!”, „Bravó!”. Mindenki feláll.)

„Pravda” 113. sz.
1928. május 17.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa