A falusi munkáról

Beszéd 1933. január 11-én

Elvtársak! Azt hiszem, hogy a szónokok helyesen vázolták a falusi pártmunka állapotát, fogyatékosságait és jó oldalait — de főleg fogyatékosságait. És mégis, azt hiszem, hogy falusi munkánk fogyatékosságaival kapcsolatban éppen arról hallgattak, ami a legfontosabb — nem tárták fel e fogyatékosságok gyökereit. Márpedig számunkra a dolognak ez az oldala a legérdekesebb. Engedjék meg tehát, hogy elmondjam véleményemet falusi munkánk fogyatékosságairól, mégpedig a bolsevikokra jellemző nyíltsággal.

Mi volt falusi munkánk legfőbb fogyatékossága az elmúlt esztendőben, 1932-ben?

A legfőbb fogyatékosság az volt, hogy a gabonabegyűjtés ebben az évben nagyobb nehézségekbe ütközött, mint az előző, 1931-es évben.

Ezt semmiképp sem lehet azzal magyarázni, hogy rossz volt a termés, mert termésünk ebben az évben nem rosszabb, hanem jobb volt, mint az előző évben. Senki sem tagadhatja, hogy az összgabonatermés 1932-ben nagyobb volt, mint 1931-ben, mikor a szárazság, mely a Szovjetunió északkeleti vidékének öt fő kerületét sújtotta, lényegesen csökkentette az ország gabonamérlegét. Igaz, 1932-ben is volt némi termés-veszteségünk a rossz időjárás következtében a Kubán és a Tyerek vidékén, valamint Ukrajna egyes kerületeiben is. De kétségtelen, hogy ezek a veszteségek felét sem teszik azoknak a veszteségeknek, amelyek 1931-ben értek bennünket a Szovjetunió északkeleti kerületeit sújtó szárazság folytán. 1932-ben tehát több gabona volt országunkban, mint 1931-ben. És mégis, ennek ellenére, 1932-ben a gabonabegyűjtés nagyobb nehézségekbe ütközött, mint az előző évben.

Miről van itt szó? Mik az okai munkánk e fogyatékosságának? Mi a magyarázata ennek a rendellenességnek?

1. Mindenekelőtt az a magyarázata, hogy a vidéken, a falvakban dolgozó elvtársaink nem tudtak számolni azzal az új helyzettel, mely a faluban annak következtében állt elő, hogy megengedtük a kolhozoknak a gabonával való kereskedést. És éppen azért, mert nem számoltak az új helyzettel, éppen ezért nem tudták munkájukat az új helyzetnek megfelelő új alapokra átállítani. Amíg a kolhozok nem kereskedtek a gabonával, amíg nem volt a gabonának kétféle ára, állami és piaci ára, addig a faluban más volt a helyzet. Azzal, hogy a kolhozoknak megengedtük a gabonakereskedelmet, a helyzetnek gyökeresen meg kellett változnia, mert a kolhozkereskedelem megengedése a megállapított állami gabonaáraknál magasabb piaci gabonaárak legalizálását jelenti. Ez a körülmény magától értetődően arra vezetett, hogy a parasztok bizonyos tartózkodó álláspontra helyezkedtek a gabonabeadással szemben. A paraszt így okoskodott: „megengedték a kolhozoknak a gabonakereskedelmet, legalizálták a piaci árakat, a piacon ugyanannyi gabonáért többet kaphatok, mint ha beadom az államnak — tehát, csak nem vagyok bolond, vissza kell tartanom a gabonát, kevesebbet kell beadnom az államnak, többet meghagyni a kolhozkereskedelem számára, s ilymódon elérhetem azt, hogy ugyanannyi eladott gabonáért többet fogok kapni.”

Ez a legegyszerűbb és a legtermészetesebb logika!

A baj azonban az, hogy a falun dolgozó funkcionáriusaink, vagy legalábbis sokan közülük, nem értették meg ezt az egyszerű és természetes dolgot. A kommunistáknak, hogy a Szovjethatalom által előírt feladatok teljesítését ebben az új helyzetben biztosítsák, a betakarítás első napjaitól kezdve, vagyis már 1932 júliusában, mindenképpen szorgalmaznak és siettetniük kellett volna a gabonabegyűjtést. Ezt követelte a helyzet. És hogyan jártak el a valóságban? A gabonabegyűjtés siettetése helyett azt szorgalmazták, hogy a kolhozokban létesítsenek mindenféle alapokat, amivel fokozták a gabonabeadók tartózkodó magatartását az állam iránti kötelezettségeik teljesítésében. Mivel nem értették meg az új helyzetet, nem attól féltek, hogy a parasztoknak a gabonabeadástól való tartózkodása a gabonabegyűjtés akadályává válhatik, hanem attól, hogy a parasztok nem jönnek majd rá arra, hogy a gabonát visszatartsák azért, hogy később majd a kolhozkereskedelem vonalán vihessék piacra, és még megeshetik, hogy fogják magukat és minden gabonájukat leadják az elevátorokba.

Másszóval, falun dolgozó kommunistáink, legalábbis többségük, a kolhozkereskedelemnek csak pozitív oldalát ismerték ki, megértették és jól megjegyezték maguknak pozitív oldalát, de egyáltalában nem értették meg és nem jegyezték meg maguknak negatív oldalait, — nem értették meg azt, hogy ha ők, tudniillik a kommunisták, nem kezdik el mindjárt a gabonabetakarítás legelső napjaiban minden módon siettetni a gabonabegyűjtési kampányt, akkor a kolhozkereskedelem negatív oldalai nagy károkat okozhatnak az államnak.

És ezt a hibát nemcsak a kolhozokban dolgozó funkcionáriusok követték el. Elkövették ezt a szovhozok igazgatói is, akik bűnös módon visszatartották azt a gabonát, melyet az államnak kellett volna beszolgáltatniok, s magasabb áron másfelé értékesítették.

Számolt-e a Népbiztosok Tanácsa és a Központi Bizottság a kolhozkereskedelem fejlesztéséről szóló ismeretes rendeletében ezzel az új helyzettel, amely azzal kapcsolatban állt elő, hogy a kolhozoknak megengedtük a gabonaeladást? Igen, számolt. Ez a rendelet világosan kimondja, hogy a kolhozok csak az után kezdhetik el a gabonával való kereskedést, ha az állami gabonabegyűjtési tervet már teljesen és egészében teljesítették és a vetőmagnak szánt gabonát elraktározták. A rendelet világosan megmondja, hogy csakis a begyűjtés befejezése és a vetőmagnak szánt gabona elraktározása után, vagyis körülbelül 1933 január 15-étől kezdve, csakis ezeknek a feltételeknek teljesítése után szabad majd a kolhozoknak a gabonával való kereskedést megkezdeni. A Népbiztosok Tanácsa és a Központi Bizottság ezzel a rendelettel mintegy azt mondta falusi funkcionáriusainknak: ne hagyjátok elterelni figyelmeteket a mindenféle alapokról és készletekről való gondoskodással, ne feledkezzetek meg a fő feladatról, már a betakarítás első napjaitól kezdve fejlesszétek ki és sürgessétek a gabonabeadást, mert az első parancsolat — a gabonabeadási terv teljesítése, a második parancsolat — a vetőmagnak szánt gabona elraktározása, és csak ezeknek a feltételeknek a teljesítése után szabad megkezdeni és kifejleszteni a kolhoz-gabonakereskedelmet.

A Központi Bizottság Politikai Irodája és a Népbiztosok Tanácsa talán azzal követett el hibát, hogy nem hangsúlyozta eléggé nyomatékosan a dolognak ezt az oldalát és nem figyelmeztette eléggé keményen a falun dolgozó funkcionáriusainkat a kolhozkereskedelemben rejlő veszélyekre. De hogy ezekre a veszélyekre figyelmeztették, mégpedig elég világos formában figyelmeztették őket, ehhez nem férhet semmi kétség. Meg kell állapítanunk, hogy a Központi Bizottság és a Népbiztosok Tanácsa kissé túlbecsülte vidéki funkcionáriusaink lenini edzettségét és éleslátását, mégpedig nemcsak a kerületiekét, hanem még jóegynéhány a területi funkcionáriusét is.

Talán nem kellett volna megengednünk a kolhozoknak a gabonával való kereskedést? Talán hibát követtünk el ezzel, különösen ha figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy kolhozkereskedelemnek nemcsak pozitív, hanem egyes negatív oldalai is vannak?

Nem, ezzel nem követtünk el hibát. Egyetlen forradalmi rendszabály sincs biztosítva bizonyos negatív jelenségek ellen, ha helytelenül hajtják végre. Ugyanezt kell mondanunk a kolhozok gabonakereskedelméről is. A kolhozkereskedelem szükséges és előnyös mind a falunak, mind a városnak, mind a munkásosztálynak, mind a parasztságnak. S éppen mert előnyös, be kellett vezetnünk.

Mi volt a célja a Népbiztosok Tanácsának és a Központi Bizottságnak, amikor bevezették a kolhoz-gabonakereskedelmet?

Mindenekelőtt az, hogy kiszélesítsék a város és a falu közötti áruforgalom alapját és megjavítsák a munkások mezőgazdasági terményekkel, valamint a parasztok városi készítményekkel való ellátását. Nem kétséges, hogy az állami és szövetkezeti kereskedelem egymagában erre nem elegendő. Az áruforgalomnak ezeket a csatornáit ki kellett egészíteni egy új csatornával — a kolhozkereskedelemmel. És ezt meg is tettük, bevezettük a kolhozkereskedelmet.

Céljuk továbbá az volt, hogy a kolhozok gabonakereskedelmének segítségével a kolhozparaszt keresetforrását kiegészítsék és gazdasági helyzetét megszilárdítsák.

Végül az volt a céljuk, hogy a kolhozkereskedelem bevezetésével a parasztot a kolhozok munkájának további javítására sarkalják, mind a vetés, mind a betakarítás vonalán.

Önök tudják, hogy az, ami a kolhozok életében az utóbbi időben történt, a Népbiztosok Tanácsának és a Központi Bizottságnak mindezeket a megfontolásait teljes egészében igazolta. A kolhozok fokozódó megszilárdulása, a kolhozokból való kilépések megszűnése, az egyénileg gazdálkodó parasztok növekvő kedve a kolhozokba való belépésre, a kolhoztagok törekvése arra, hogy új tagokat gondos válogatással vegyenek fel — mindez még sok más hasonló jelenség kétségtelenül arról tanúskodik, hogy a kolhozkereskedelem nemcsak nem gyengítette, hanem ellenkezőleg, megerősítette és megszilárdította a kolhozok helyzetét.

Falusi munkánk fogyatékosságait tehát nem a kolhozkereskedelem magyarázza meg, hanem annak nem mindig helyes végrehajtása, azok hozzánemértése, akik nem tudnak számolni az új helyzettel, akik nem tudják soraikat a kolhozok gabonakereskedelmének megengedésével előállott új helyzetnek megfelelően átcsoportosítani.

2. Falusi munkánk fogyatékosságainak második oka az, hogy a vidéken dolgozó elvtársaink — és nem csak ezek az elvtársak — nem ismerték fel, hogy falusi munkánk feltételei azzal kapcsolatban, hogy a kolhozok uralkodó helyzete a fő gabonatermesztő kerületekben megszilárdult, megváltoztak. Valamennyien örülünk annak, hogy a gazdaság kolhozformája gabonatermesztő kerületeinkben uralkodó formává lett. De nem mindenki érti meg azt, hogy ez a körülmény nem csökkenti, hanem növeli feladatainkat és felelősségünket a mezőgazdaság fejlesztése terén. Sokan azt gondolják, hogy ha már ebben vagy abban a kerületben, ezen vagy azon a területen a kollektivizálást, mondjuk, 70 vagy 80 százalékra megvalósítottuk, akkor ezzel már mindent megtettünk és a továbbiakat rábízhatjuk a dolgok természetes folyására, az ösztönös fejlődésre, abban a hiszemben, hogy a kollektivizálás majd megteszi a magáét, majd magától fellendíti a mezőgazdaságot. Ez azonban, elvtársak, nagy tévedés. Valójában az áttérés a kollektív gazdálkodásra, mint a gazdaság uralkodó formájára, nem csökkenti, hanem növeli feladatainkat a mezőgazdaság terén, nem csökkenti, hanem növeli a kommunisták vezetőszerepét a mezőgazdaság fellendítésében. A benemavatkozás a mezőgazdaság fejlődésére nézve ma még veszedelmesebb, mint bármikor. Az ösztönös fejlődés ma mindent tönkre tehet.

Amíg a falun az egyénileg gazdálkodó paraszt volt túlsúlyban, a párt a mezőgazdaság fejlesztésébe való beavatkozását a segítés, tanácsadás vagy figyelmeztetés egyes aktusaira korlátozhatta. Akkor az egyénileg gazdálkodó parasztnak magának kellett a maga gazdaságáról gondoskodnia, mert nem volt kire hárítania a felelősséget ezért a gazdaságért, amely csakis az ő egyéni gazdasága volt, és csakis saját magára számíthatott. Akkor az egyénileg gazdálkodó parasztnak magának kellett gondoskodnia a vetésről, a betakarításról és általában a mezőgazdasági munka minden mozzanatáról, ha nem akart kenyér nélkül maradni és éhenhalni. A kollektív gazdálkodásra való áttéréssel a helyzet lényegesen megváltozott. A kolhoz nem egyéni gazdaság. A kolhozparasztok tehát ma így beszélnek: „A kolhoz enyém is, nem is, az enyém, de ugyanakkor Iváné is, Fülöpé is, Mihályé is, a kolhoz többi tagjáé is, a kolhoz közös.” Ma a kolhozparaszt, aki tegnap még egyénileg gazdálkodott, ma pedig kollektivista — a kolhoz többi tagjára háríthatja a felelősséget, számíthat rájuk, tudva, hogy a kolhoz nem hagyja kenyér nélkül. Ezért neki, az egyes kolhozparasztnak, kevesebb a gondja, mint az egyéni gazdaságban, mert a gond és a gazdaságért való felelősség most megoszlik az összes kolhoztagok között.

Mi következik ebből? Ebből pedig az következik, hogy a gazdaság vezetéséért való felelősség súlypontja most az egyes parasztokról a kolhoz vezetőségére, a kolhoz vezető csoportjára helyeződött át. A parasztok most nem sajátmaguktól követelik meg a gazdaságról való gondoskodást és az ügyek ésszerű vezetését, hanem a kolhoz vezetőségétől, vagy helyesebben: nem annyira sajátmaguktól, mint inkább a kolhoz vezetőségétől. Ez pedig mit jelent? Ez azt jelenti, hogy a párt most már nem szorítkozhat a mezőgazdasági fejlődés folyamatába való beavatkozás egyes aktusaira. Most kezébe kell vennie a kolhozok vezetését, vállalnia kell a felelősséget a munkáért és segítenie kell a kolhozparasztoknak abban, hogy gazdaságukat a tudomány és a technika eredményei alapján vigyék előre.

De ez még nem minden. A kolhoz — nagyüzemű gazdaság. Nagyüzemű gazdaságot azonban nem lehet terv nélkül vezetni. Földművelő nagyüzemű gazdaság, amely a parasztgazdaságok százait, sőt olykor ezreit öleli fel, nem boldogul tervszerű vezetés nélkül. Enélkül az ilyen gazdaság okvetlenül elpusztul és széthullik. Ez szintén olyan új vonása a kolhozrendszernek, amely az egyéni kisgazdaság vezetésének körülményeitől lényegesen különbözik. Rá lehet-e hagyni az ilyen gazdaság vezetését a dolgok úgynevezett természetes menetére, az ösztönös fejlődésre? Világos, hogy nem lehet. Az ilyen gazdaság vezetéséhez az kell, hogy a kolhoz számára biztosítsunk bizonyos minimális számú elemi műveltséggel bíró embert, akik képesek arra, hogy kidolgozzák a gazdaság terveit és a gazdaságot szervezetten vezessék. Világos, hogy ha a Szovjethatalom nem avatkozik be rendszeresen a kolhozépítésbe, ha nem nyújt rendszeres segítséget, ilyen gazdaságot nem lehet jól megszervezni.

Ebből viszont mi következik? Ebből az következik, hogy a kolhozrendszer nem csökkenti, hanem növeli a párt és a kormány gondjait és felelősségét a mezőgazdaság fejlesztését illetőleg. Ebből az következik, hogy a pártnak, ha vezetni akarja a kolhozmozgalmat, be kell hatolnia a kolhozok életének és vezetésének minden részletébe. Ebből az következik, hogy a pártnak nem csökkentenie, hanem megsokszoroznia kell a kolhozokkal való kapcsolatait, hogy a pártnak tudnia kell mindarról, ami a kolhozokban végbemegy, hogy idejében segítségükre siethessen és figyelmeztethesse őket a kolhozt fenyegető veszélyekre.

De mit látunk a valóságban? A valóságban azt látjuk, hogy a kerületi és területi szervezeteknek egész sora elszakadt a kolhozok életétől, szükségleteitől. Ülnek az emberek az irodákban, önelégülten sercegtetik tollúkat és nem veszik észre, hogy a kolhozok fejlődése a bürokratikus irodáktól függetlenül megy végbe. A kolhozoktól való elszakadás egyes esetekben annyira ment, hogy a határterületi szervezetek egyes tagjai a területük kolhozaiban történő dolgokról nem az illetékes kerületi szervezetektől értesültek, hanem Moszkvában, a Központi Bizottság tagjaitól. Ez szomorú, elvtársak, de tény. Az egyéni gazdaságról a kolhozokra való áttérés eredményeképpen a falun meg kellett volna erősödnie a kolhozok vezetésének. A valóságban azonban ez az áttérés sok esetben arra vezetett, hogy a kommunisták, hivalkodva a kollektivizálás magas százalékaival, pihentek babéraikon, a továbbiakat ráhagyták az ösztönös fejlődésre, a dolgok természetes folyására. A kolhozgazdaság tervszerű vezetésének problémája megkövetelte, hogy a kolhozokban a kommunista vezetés megerősödjék. A valóságban azonban sok esetben az történt, hogy a kommunisták szinte eltűntek, és a kolhozokban volt fehér tisztek, volt petljuristák és általában a munkások és parasztok ellenségei dirigáltak.

Ez a helyzet falusi munkánk fogyatékosságainak második okával.

3. Falusi munkánk fogyatékosságainak harmadik oka az, hogy elvtársaink közül sokan túlbecsülték a kolhozokat mint a gazdaság új formáját, túlbecsülték és bálványt csináltak belőle. Azt gondolták, hogy ha már megvan a kolhoz mint a gazdaság szocialista formája, akkor már minden megvan, ezzel már biztosítva van a kolhozok ügyeinek helyes vezetése, a kolhozgazdaság helyes tervezése, a kolhozok átalakulása szocialista mintagazdaságokká. Nem értették meg azt, hogy a kolhozok szervezeti felépítésük tekintetében még mindig gyöngék és a párt komoly segítségére van szükségük, egyrészt olyan értelemben, hogy kipróbált bolsevik káderekkel kell őket ellátni, másrészt olyan értelemben, hogy a kolhozügyeket is állandóan irányítani kell. De ez még nem minden, mégcsak nem is a legfőbb. A fő fogyatékosság itt az, hogy sok elvtársunk túlbecsülte magának a kolhoznak, mint a mezőgazdaság új szervezeti formájának, erejét és lehetőségeit. Nem értették meg azt, hogy a kolhoz önmagában, bár szocialista gazdasági forma, egyáltalán nincs biztosítva mindenféle veszedelem ellen, az ellen, hogy a kolhozok vezetőségébe mindenféle ellenforradalmi elemek ne furakodjanak be, nincs biztosítva az ellen, hogy szovjetellenes elemek bizonyos körülmények között ki ne használhassák a kolhozokat a saját céljaikra.

A kolhoz a gazdasági szervezet szocialista formája, éppúgy, mint ahogy a Szovjetek a politikai szervezet szocialista formája. A kolhozok, éppúgy mint a Szovjetek, forradalmunk hatalmas vívmánya, a munkásosztály hatalmas vívmánya. De a kolhozok és a Szovjetek csak szervezeti formák, igaz hogy szocialista formák, de mégis csak szervezeti formák. Minden attól függ, hogy ezeket a formákat milyen tartalommal töltik meg.

Tudunk eseteket, amikor a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei bizonyos ideig az ellenforradalmat támogatták a forradalommal szemben. Ez történt például nálunk, a Szovjetunióban, 1917 júliusában, amikor a Szovjeteket mensevikek és eszerek vezették s a Szovjetek az ellenforradalmat fedezték a forradalommal szemben. Ez történt Németországban 1918 végén, amikor a Tanácsokat szociáldemokraták vezették s a Tanácsok az ellenforradalmat fedezték a forradalommal szemben. Tehát nemcsak a Szovjetektől mint szervezeti formától függ minden, bár maga ez a forma hatalmas forradalmi vívmány. A dolog mindenekelőtt a Szovjetek munkájának tartalmától függ, a Szovjetek munkájának jellegétől, attól, hogy ki vezeti a Szovjeteket: forradalmárok vagy ellenforradalmárok. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak a ténynek, hogy az ellenforradalmárok nem mindig foglalnak állást a Szovjetek ellen. Tudjuk például, hogy Miljukov, az orosz ellenforradalom vezére, a kronstadti felkelés idején a Szovjetek mellett foglalt állást, de azzal a feltétellel, hogy ne legyenek bennük kommunisták. „Szovjetek kommunisták nélkül” — ez volt akkor a jelszava Miljukovnak, az orosz ellenforradalom vezérének. Az ellenforradalmárok megértették, hogy a dolog lényege nemcsak magukban a Szovjetekben rejlik, hanem mindenekelőtt abban, hogy ki vezeti a Szovjeteket.

Ugyanezt kell mondanunk a kolhozokról is. A kolhoz, mint a gazdaság szervezetének szocialista formája, csodákra képes a gazdasági építésben, ha élén igazi forradalmárok, bolsevikok, kommunisták állanak. És ellenkezőleg — a kolhozok bizonyos időre mindenféle ellenforradalmi tevékenység fedezékévé válhatnak, ha a kolhozokban eszerek és mensevikek, petljurista tisztek és más fehérgárdisták, volt gyenyikinisták és kolcsakisták dirigálnak. Ezzel kapcsolatban figyelembe kell venni azt, hogy a kolhoz, mint szervezeti forma, nemcsak nincs biztosítva a szovjetellenes elemek behatolása ellen, hanem egy ideig bizonyos tekintetben még jó alkalmat is ad arra, hogy az ellenforradalmárok ideiglenesen kihasználják. Amíg a parasztok egyéni gazdálkodást folytattak, — szét voltak szórva és el voltak egymástól szakítva, s ennek következtében a szovjetellenes elemek ellenforradalmi mesterkedései nem érhettek el nagy eredményeket a parasztok között. Egészen más a helyzet, amikor a parasztok áttérnek a kolhozgazdaságra. A parasztoknak itt már megvan a kész tömegszervezeti formájuk, a kolhozok képében. Ennek következtében a szovjetellenes elemek befurakodása a kolhozokba és szovjetellenes tevékenysége sokkal nagyobb eredményeket érhet el. Fel kell tételeznünk, hogy mindezzel a szovjetellenes elemek is számolnak. Ismeretes, hogy az ellenforradalmárok egy része, például Észak-Kaukázusban, maga igyekszik valami kolhozféléket létesíteni, abból a célból, hogy azokat legális fedezékül kihasználja illegális szervezetei számára. Ismeretes az is, hogy a szovjetellenes elemek egyes kerületekben, ahol még nincsenek leleplezve és szétverve, szívesen lépnek be a kolhozokba, még magasztalják is a kolhozokat, abból a célból, hogy a kolhozokon belül megteremthessék az ellenforradalmi munka fészkeit. Ugyancsak ismeretes, hogy a szovjetellenes elemek egy része most maga is a kolhozok mellett foglal állást, de azzal a fenntartással, hogy a kolhozokban ne legyenek kommunisták. „Kolhozok kommunisták nélkül” — ezen a jelszón mesterkednek most a szovjetellenes elemek körében. A dolog tehát nemcsak magától a kolhoztól mint szocialista szervezeti formától függ, hanem mindenekelőtt attól, hogy milyen tartalommal töltjük meg ezt a formát, — a dolog lényege az, hogy ki áll a kolhozok élén és ki vezeti őket.

A leninizmus szempontjából a kolhoz, éppúgy mint a Szovjet, ha mint szervezeti formát tekintjük — fegyver, és csakis fegyver. Ezt a fegyvert bizonyos körülmények között a forradalom ellen lehet fordítani. Lehet az ellenforradalom ellen fordítani. Szolgálhat a munkásosztálynak és a parasztságnak. Szolgálhat bizonyos körülmények között a munkásosztály és a parasztság ellenségeinek. Minden attól függ, hogy kinek a kezében van ez a fegyver és ki ellen fordítják.

Ezt kezdik megérteni, osztályösztönüktől vezetve, a munkások és a parasztok ellenségei.

Egyes kommunistáink ezt, sajnos, még nem értik.

És éppen azért, mert egyes kommunistáink ezt az egyszerű dolgot nem értették meg, — éppen ezért ma az a helyzet, hogy jónéhány kolhozban jól álcázott szovjetellenes elemek vezetik az ügyeket, és ott kártevést és szabotázst szerveznek.

4. Falusi munkánk fogyatékosságainak negyedik oka az, hogy sok vidéki elvtársunk nem tudja, hogyan kell a kulákság elleni harc frontját átcsoportosítani, nem érti, hogy az osztályellenség arculata az utóbbi időben megváltozott, hogy megváltozott az osztályellenség taktikája a falun, s ha eredményt akarunk elérni, ennek megfelelően nekünk is meg kell változtatnunk taktikánkat. Az ellenség felismerte a megváltozott helyzetet, felismerte a falu új rendjének erejét és hatalmát és ennek megfelelően, átépítette munkáját, megváltoztatta taktikáját — áttért a kolhozok elleni nyílt támadásról az alattomos aknamunkára. Mi ellenben ezt nem ismertük fel, az új helyzetet nem vettük észre és továbbra is ott keressük az osztályellenséget, ahol már nincsen, tovább folytatjuk a kulákság elleni leegyszerűsített harc régi taktikáját, holott ez a taktika már régen elavult.

Keresik az osztályellenséget a kolhozokon kívül, keresik vadképű, agyaras, vastagnyakú, kurtapuskás emberek formájában. Olyan kulákot keresnek, amilyent a plakátokról ismerünk. De ilyen kulákok már régóta nincsenek a felszínen. A mai kulákok és kulákbérencek, a falu mai szovjetellenes elemei — nagyobbrészt „csöndes”, „mézes-mázos”, majdhogynem „szent” emberek. Nem a kolhozoktól messze kell őket keresni, ott ülnek bent magukban a kolhozokban, raktárnoki, gazdaságvezetői, számvivői, titkári és más efféle állásokban. Ezek a kulákok sohasem fogják azt mondani, hogy „le a kolhozzal!” Ezek a kolhoz „mellett” vannak. De olyan szabotáló és kártevő munkát végeznek a kolhozon belül, hogy a kolhoz arról koldul. Ezek sohasem fogják azt mondani, hogy „le a gabonabeadással!” Ezek a gabonabeadás „mellett” vannak. Ezek „csak” demagógiát űznek és azt követelik, hogy létesítsen a kolhoz állattenyésztési alapot, mégpedig háromszor akkorát, mint amilyenre az ügy érdekében szükség van, hogy létesítsen a kolhoz biztosítási alapot, mégpedig háromszor akkorát, mint amilyenre az ügy érdekében szükség van, hogy adjon ki a kolhoz a közös étkezés céljaira naponta 6—10 font gabonát fejenként és így tovább. Érthető, hogy ilyen „alapokkal” és ilyen élelmezési fejadagok után, az ilyen szélhámos demagógia után, a kolhoz gazdaságilag okvetlenül meggyöngül és nem képes beadni az előírt gabonamennyiséget.

Ahhoz, hogy felismerjük az ilyen ügyes ellenséget és ne üljünk fel a demagógiának, forradalmi éberségre van szükségünk, érteni kell ahhoz, hogy letépjük az ellenség álarcát, hogy megmutassuk a kolhozparasztoknak az ellenség igazi, ellenforradalmi arcát. De sok olyan kommunistánk van-e a falun, aki képes erre? A kommunisták gyakran nemcsak nem leplezik le az ilyen osztályellenséget, hanem ellenkezőleg: maguk is felülnek szélhámos demagógiájának és az ellenség uszályába kerülnek.

Egyes elvtársaink, mivel nem veszik észre az osztályellenséget ebben az új álarcában és nem tudják leleplezni álnok mesterkedéseit, gyakran azzal nyugtatják meg magukat, hogy kulákok már nincsenek, hogy a kulákságot mint osztályt felszámoló politikánk eredményeképpen a falu szovjetellenes elemei már szét vannak zúzva s hogy ennek folytán meg lehet békülni az olyan „semleges” kolhozok létezésével, amelyek sem nem bolsevikok, sem nem szovjetellenesek, de amelyek maguktól, úgyszólván ösztönösen, át kell hogy menjenek majd a Szovjethatalom oldalára. Ez azonban nagy tévedés, elvtársak. A kulákok szét vannak verve, de még távolról sincsenek megsemmisítve. Sőt — egyhamar nem is lesznek megsemmisítve, ha a kommunisták nyugodt egykedvűséggel szunyókálni fognak, feltételezve, hogy a kulákok maguktól sírba szállnak, úgyszólván, ösztönös fejlődésük útján. Ami a „semleges” kolhozokat illeti, ilyenek egyáltalán nincsenek és nem is lehetnek a világon. „Semleges” kolhozok csak az olyan emberek képzeletében vannak, akiknek azért van szemük, hogy ne lássanak. Amikor ilyen éles osztályharc dúl, mint most a mi Szovjetországunkban, „semleges” kolhozok számára nem marad hely, ilyen helyzetben a kolhozok csak vagy bolsevik, vagy szovjetellenes kolhozok lehetnek. És ha ebben vagy abban a kolhozban a vezetés nem a mi kezünkben van, ez azt jelenti, hogy azt a kolhozt szovjetellenes elemek vezetik. Ehhez semmi kétség nem fér.

5. Végül van falusi munkánk fogyatékosságainak még egy oka. Ez az ok az, hogy lebecsülik a kommunisták szerepét és felelősségét a kolhozépítésben, lebecsülik a kommunisták szerepét és felelősségét a gabonabegyűjtésben. A gabonabegyűjtés nehézségeiről szólva, a kommunisták rendszerint a parasztokra hárítják a felelősséget és azt állítják, mindenben a paraszt a hibás. Ez azonban teljesen helytelen és feltétlenül igazságtalan állítás. A paraszt erről nem tehet. Ha arról van szó, hogy ki a felelős és ki a hibás, nem kétséges, hogy a felelősség teljesen a kommunistákra hárul, és hibásak itt mindenben csakis mi, kommunisták vagyunk.

Nincs és soha nem volt még a világon olyan hatalmas és tekintélyes hatalom, mint a mi hatalmunk, a Szovjethatalom. Nincs és soha nem volt még a világon olyan hatalmas és tekintélyes párt, mint a mi pártunk, a kommunista párt. Senki sem akadályoz és nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy a kolhozok ügyeit úgy intézzük, ahogy a kolhozok érdekei, az állam érdekei követelik. És ha nem mindig sikerül a kolhozok ügyeit úgy intéznünk, ahogy a leninizmus megköveteli, ha gyakran megbocsáthatatlan, durva hibákat követünk el, teszem azt, a gabonabegyűjtés terén, ebben mi, és csakis mi vagyunk hibásak.

Mi vagyunk a hibásak abban, hogy nem vettük észre a kolhoz-gabonakereskedelem negatív oldalait és számos durva hibát követtünk el.

Mi vagyunk a hibásak abban, hogy számos pártszervezetünk elszakadt a kolhozoktól, pihent babérain és átengedte magát a „megy az magától” hullámainak.

Mi vagyunk a hibásak abban, hogy számos elvtársunk még mindig túlbecsüli a kolhozt, mint tömegszervezeti formát, nem értve meg, hogy nem annyira a formában, mint inkább abban van a lényeg, hogy magunk vegyük kezünkbe a kolhozok vezetését és kiseperjük a kolhozok vezetőségéből a szovjetellenes elemeket.

Mi vagyunk a hibásak abban, hogy nem ismertük fel az új helyzetet és nem alkottunk magunknak tiszta képet az alattomban dolgozó osztályellenség új taktikájáról.

Kérdezem: mit tehetnek erről a parasztok?

Tudok a kolhozok egész csoportjairól, amelyek fejlődnek és virulnak, pontosan teljesítik az állam által megszabott feladatokat és gazdaságilag napról-napra erősödnek. Másrészt tudok olyan kolhozokról is, amelyek az előbbiekkel szomszédosak, és amelyek, bár termésük ugyanakkora és a munka objektív feltételei sem rosszabbak náluk, mint amazoknál, — sorvadnak és széthullóban vannak. Mi ennek az oka? Az az oka, hogy a kolhozok előbbi csoportját igazi kommunisták vezetik, a másik csoportot pedig fajankók, igaz, hogy pártkönyv van a zsebükben, de mégis csak fajankók.

Kérdezem: mit tehetnek erről a parasztok?

A kommunisták szerepének és felelősségének lebecsülése arra vezet, hogy falusi munkánk fogyatékosságainak okát gyakran nem ott keresik, ahol keresni kell s ennek következtében a fogyatékosságokat nem küszöbölik ki.

A gabonabegyűjtéssel kapcsolatos nehézségek okát nem a parasztokban kell keresni, hanem saját magunkban, saját sorainkban. Mert mi vagyunk hatalmon, mi rendelkezünk az állam anyagi eszközeivel, mi vagyunk hivatva vezetni a kolhozokat, és nekünk kell viselnünk az egész felelősséget a falusi munkáért.

Ezek azok a fő okok, amelyek falusi munkánk fogyatékosságait előidézték.

Egyesek talán úgy gondolják, hogy túlságosan sötét képet rajzoltam, hogy egész falusi munkánk — csupa fogyatékosság. Ez persze nem áll. A valóságban falusi munkánknak e fogyatékosságokon kívül sok igen komoly és döntő vívmánya is van. De már beszédem elején megmondtam, hogy feladatom nem vívmányaink jellemzése, hogy falusi munkánknak csupán fogyatékosságairól szándékozom beszélni.

Ki lehet-e javítani ezeket a fogyatékosságokat? Igen, feltétlenül ki lehet javítani. Kijavítjuk-e őket a legrövidebb időn belül? Igen, feltétlenül kijavítjuk. Ehhez nem férhet semmi kétség.

Azt hiszem, hogy a gép- és traktorállomások és a szovhozok politikai osztályai azok közé a döntő fontosságú eszközök közé tartoznak, amelyeknek segítségével ezeket a hiányokat a legrövidebb időn belül ki lehet küszöbölni. (Viharos, sokáig nem szűnő taps.)

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)
A „Rabotnyicá”-nak

Forró üdvözletem a „Rabotnyicá”-nak, fennállása tízedik évfordulója alkalmából. Kívánom a folyóiratnak, hogy a női proletártömegeket sikeresen nevelje a szocializmus teljes diadaláért folytatott harc szellemében, tanítónk, Lenin, nagy rendeléseinek teljesítése szellemében.

I. Sztálin

„Pravda” 25. sz.
1933. január 26.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

Válasz Barnes Úr levelére

1933. március 20

Tisztelt Barnes Úr!

Ami a Szovjetunióban élő amerikai állampolgárok biztonságát illeti, aggodalmai teljesen alaptalanok.

A Szovjetunió a világnak a közé a kevés országa közé tartozik, amelyekben a nemzeti gyűlölet megnyilvánulásait, vagy a külföldiekkel mint külföldiekkel szemben tanúsított barátságtalan magatartást a törvény üldözi. Nem volt és nem is lehet arra eset, hogy a Szovjetunióban valakit nemzetisége miatt üldözzenek. Különösen igaz ez a Szovjetunióban dolgozó külföldi szakemberekre, s köztük az amerikai szakemberekre vonatkozólag, akiket munkájukért — szerintem — csak köszönet illet.

Ami a „Metro-Vickers” néhány angol beosztottját illeti, azokat nem mint angolokat, hanem mint olyan embereket vontuk felelősségre, akik a nyomozó hatóság megállapítása szerint megszegték a Szovjetunió törvényeit. Az oroszokat talán nem vonjuk ugyanígy felelősségre? Nem tudom, mi köze lehet ennek az ügynek az amerikai állampolgárokhoz.

Szolgálatára készen
I. Sztálin

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

Üdvözlet a Szovjetunió Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetségének fennállása tizenötödik évfordulója alkalmából

Baráti üdvözlet a lenini munkás-paraszt komszomolnak, dicső forradalmi ifjúságunk szervezőjének, fennállása tizenötödik évfordulója alkalmából!

Sok sikert kívánok a komszomolnak ifjúságunk leninista nevelésében, abban a munkájában, amellyel ifjúságunkat a munkásosztály ellenségei ellen folytatott engesztelhetetlen harc szellemében, a világ minden nyelvű és fajú dolgozója közötti nemzetközi testvéri kapcsolatok megszilárdításának szellemében neveli.

A komszomolista élmunkások és élmunkásnők dicsőséget szereztek az új gyárak, bányák, vasutak, szovhozok, kolhozok építésének időszakában. Reméljük, hogy a komszomolista élmunkások és élmunkásnők népgazdaságunk minden ágában még nagyobb merészséget és kezdeményezést fognak tanúsítani az új technika elsajátításában, országunk védelmi képességének fokozásában, hadseregünk, hajóhadunk és légierőnk erősítésében.

A lenini komszomol 15 éves fennállása alatt bátran vitte előre Lenin nagy zászlaját és sikeresen sorakoztatta fel e zászló köré a fiatal munkások és parasztok, a fiatal munkásnők és parasztnők millióit. Reméljük, hogy a lenini komszomol a jövőben is fennen fogja hordozni Lenin zászlaját és becsülettel viszi előre nagy harcunk győzelmes befejezéséig, a szocializmus teljes győzelméig.

Éljen a lenini komszomol!

Éljen a lenini komszomol Központi Bizottsága!

I. Sztálin

1933. október 28.

„Pravda” 299. sz.
1933. október 29.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

SaLa

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának és Központi Ellenőrző Bizottságának együttes plénuma

1933. január 7-11

„Pravda” 10. és 17. sz.
1933. január 10. és 17.

Az első ötéves terv eredményei
Előadói beszéd 1933. január 7-én

I
Az ötéves terv nemzetközi jelentősége

Elvtársak! Amikor az ötéves terv napvilágot látott, aligha tételezték fel az emberek, hogy az ötéves tervnek óriási nemzetközi jelentősége lehet. Ellenkezőleg, sokan azt hitték, hogy az ötéves terv a Szovjetunió magánügye, fontos és komoly ügy, de mégis csak magánügy, a Szovjetunió nemzeti ügye.

A történelem azonban megmutatta, hogy az ötéves terv nemzetközi jelentősége mérhetetlen. A történelem megmutatta, hogy az ötéves terv nem a Szovjetunió magánügye, hanem az egész nemzetközi proletariátus ügye.

Már jóval az ötéves terv megjelenése előtt, az intervenciósok ellen folytatott harcunk befejező szakaszában, amikor áttérőben voltunk a gazdasági építés vágányaira — már abban az időben mondotta Lenin, hogy gazdasági építésünknek komoly nemzetközi jelentősége van, hogy minden lépés, melyet a Szovjethatalom a gazdasági építés útján megtesz, erős visszhangot kelt a kapitalista országok lakosságának legkülönbözőbb rétegeiben és az embereket két táborra osztja — a proletárforradalom híveinek táborára és a proletárforradalom ellenfeleinek táborára.

Lenin akkor ezt mondotta:

„Most főleg gazdasági politikánkkal hatunk a nemzetközi forradalomra. Az Oroszországi Szovjetköztársaság felé fordítja tekintetét mindenki, a világ minden országának minden dolgozója, kivétel nélkül — ezt minden túlzás nélkül állíthatjuk. Ezt már elértük… Erre a térre tevődött át a harc világméretekben. Oldjuk meg ezt a feladatot — s akkor nemzetközi méretekben biztosan és véglegesen győztünk. Ezért a gazdasági építőmunka kérdései számunkra rendkívül nagy jelentőségre tesznek szert. Ezen a fronton a győzelmet nem gyorsan, mert az lehetetlen, hanem lassú, fokozatos, de megállás nélküli emelkedés és előrehaladás útján kell kivívnunk” (XXVI. köt. 410—411. old.).

Lenin ezt a beavatkozók elleni háború befejezésének időszakában mondotta, amikor a kapitalizmus elleni fegyveres harcról áttérőben voltunk a gazdasági fronton vívott harcra, a gazdasági építés időszakára.

Azóta sok év telt el, és a Szovjethatalomnak a gazdasági építés terén tett minden lépése, minden év, minden évnegyed fényesen igazolta Lenin elvtárs e szavainak helyességét.

De Lenin e szavainak helyességét legfényesebben építésünk ötéves terve, e terv létrejötte, fejlődése és megvalósítása igazolta. Hiszen csakugyan, az országunkban folyó gazdasági építés útján tett egyetlen lépés sem keltett még olyan visszhangot az európai, amerikai és ázsiai kapitalista országok legkülönbözőbb rétegeiben, mint az ötéves terv kérdése, e terv fejlődésének és megvalósításának kérdése.

A burzsoázia és sajtója eleinte gúnyosan fogadta az ötéves tervet. „Fantázia”, „agyrém”, „utópia” — így keresztelték el akkor ötéves tervünket.

Később, amikor lassanként világossá vált, hogy az ötéves terv megvalósítása reális eredményekkel jár — megkondították a vészharangot, azt állítva, hogy az ötéves terv a kapitalista országok létét fenyegeti, hogy megvalósítása az európai piacok árukkal való elárasztására, a dömping fokozására és a munkanélküliség növekedésére fog vezetni.

Mikor aztán ez a Szovjethatalom ellen alkalmazott fogás nem hozta meg a várt eredményeket — megindult az utazások sorozata, mindenféle cégek, sajtószervek, különböző társaságok stb. képviselői jöttek el a Szovjetunióba, hogy saját szemükkel lássák, mi is történik tulajdonképpen a Szovjetunióban. Nem beszélek itt a munkásküldöttségekről, amelyek kezdettől fogva, mihelyt az ötéves terv megjelent, kifejezték elragadtatásukat a Szovjethatalom kezdeményezései és sikerei láttán és késznek nyilatkoztak a Szovjetunió munkásosztályának támogatására.

Ekkor kezdődött el a szakadás az úgynevezett közvéleményben, a burzsoá sajtóban, a különféle burzsoá társaságok stb. táborában. Egyesek azt állították, hogy az ötéves terv teljesen csődöt mondott s a bolsevikok a pusztulás szélén állanak. Mások, ellenkezőleg, azt bizonygatták, hogy bár a bolsevikok rossz emberek, ötéves tervükből mégiscsak lesz valami, és úgy látszik, el fogják érni céljukat.

Nem lesz talán fölösleges, ha idézem különféle burzsoá sajtószervek véleményeit.

Nézzük például a „New York Times” című amerikai újságot. 1932 november végén ez a lap ezt írta:

„Az ipar ötéves terve, amely valóságos megcsúfolása minden arányérzéknek, és amely — mint Moszkva gyakran büszkén hangoztatta — «a költségekre való tekintet nélkül» igyekszik célját elérni — a valóságban nem terv, hanem spekuláció.”

Szóval az ötéves terv mégcsak nem is terv, hanem merő spekuláció.

Vagy nézzük a „Daily Telegraph” című angol burzsoá újságnak 1932 november végén közölt véleményét:

„Ha a tervet mint a «tervgazdaság» próbakövét vizsgáljuk, akkor azt kell mondanunk, hogy a terv teljesen csődöt mondott.”

A „New York Times” véleménye 1932 novemberében:

„A kollektivizálás szégyenletesen megbukott. Oroszországot az éhínség szélére juttatta.”

A „Gazeta Polska” című lengyel burzsoá lapnak 1932 nyarán ez volt a véleménye:

„A helyzet valahogy azt mutatja, hogy a szovjetkormány a falu kollektivizálásának politikájával zsákutcába jutott.”

A „Financial Times” című angol burzsoá újság 1932 novemberében így vélekedett:

„Sztálin és pártja most láthatja politikája eredményét: az ötéves terv rendszerének csődjét és az ötéves terv elé tűzött feladatok teljes kivihetetlenségét.”

A „Politica” című olasz folyóirat véleménye:

„Képtelenség volna azt hinni, hogy egy 160 milliós népnek négyéves munkája, hogy egy olyan erős rezsimnek, mint a bolsevik rezsim, négyéves emberfeletti gazdasági és politikai erőfeszítése semmit sem alkotott. Ellenkezőleg, sokat alkottak… És ennek ellenére bekövetkezett a katasztrófa, ez mindenki számára szemmellátható tény. Erről barátok és ellenségek, bolsevikok és antibolsevikok, jobboldali és baloldali ellenzékiek egyaránt meggyőződtek.”

Végül a „Current History” című amerikai burzsoá folyóirat így vélekedik:

„Oroszország jelenlegi helyzetének áttekintéséből tehát azt a következtetést kell levonnunk, hogy az ötéves program csődöt mondott mind a kitűzött célok tekintetében, mind — még inkább — a program fő társadalmi elvei tekintetében.”

Ilyen a burzsoá sajtó egy részének véleménye.

Aligha érdemes bírálni e vélemények szerzőit. Azt hiszem, nem érdemes. Nem érdemes, mivel ezek a „keményfejűek” olyan középkori leletekhez hasonlítanak, amelyek számára a tényeknek nincs jelentőségük, és ha mégannyira megvalósítjuk is ötéves tervünket, ezek mégis csak a maguk nótáját fújják.

Térjünk át a burzsoázia táborához tartozó lapok másik csoportjának véleményére.

A „Temps” című ismert francia burzsoá újság 1932 januárjában így nyilatkozott:

„A Szovjetunió megnyerte az első fordulót, amikor külföldi tőke segítsége nélkül iparosította az országot.”

Ugyancsak a „Temps” véleménye 1932 nyarán:

„A kommunizmus rohamos ütemben befejezi az újjáalakítást ugyanakkor, amikor a kapitalista rendszer csak a lassú léptekben való haladást engedi meg.. . Franciaországban, ahol a földtulajdon a végtelenségig fel van aprózva egyes birtokosok között, lehetetlen gépesíteni a mezőgazdaságot; a szovjeteknek viszont a mezőgazdaság iparosítása útján sikerült ezt a problémát megoldaniok … A bolsevikok győztek a velünk folytatott versenyben.”

A „Round Table” című angol burzsoá folyóirat véleménye:

„Az ötéves terv eredményei — bámulatosak. A harkovi és a sztálingrádi traktorgyár, az AMO autógyár Moszkvában, a nyizsnyij-novgorodi autógyár, a dnyeperi vízierőmű, a hatalmas acélművek Magnyitogorszkban és Kuznyeckben, a gépgyárak és vegyigyárak egész hálózata az Urálban, amely valóságos szovjet Ruhr-vidékké változik — mindezek és egyéb ipari eredmények szerte az egész országban arról tanúskodnak, hogy a szovjet ipar, bármilyen nehézségekkel kell is megküzdenie, nő és erősödik, mint a jól öntözött növény … Az ötéves terv megvetette a jövő fejlődés alapjait és rendkívül megnövelte a Szovjetunió erejét.”

A „Financial Times” című angol burzsoá újság ezt írja:

„A gépiparban elért eredmények minden kétségen felül állanak. A sajtóban és beszédekben egyáltalán nem alaptalanul magasztalják ezeket a sikereket. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Oroszországban azelőtt csak egészen egyszerű gépeket és szerszámokat gyártottak. Igaz, a gép- és szerszámbehozatal abszolút számai ma is növekednek, de a magában a Szovjetunióban gyártott gépekhez viszonyítva a gépbehozatal állandóan csökken. A Szovjetunió ma maga állítja elő a kohó- és villamosipara számára szükséges egész felszerelést. Saját autóipart tudott teremteni. Olyan gép- és szerszámipart teremtett, amely a gépipar egész skáláját átfogja, a legapróbb, finommechanikai műszerektől kezdve egészen a legnehezebb présekig. Ami pedig a mezőgazdasági gépeket illeti, a Szovjetunió már nem függ a külföldi behozataltól. Ugyanakkor a Szovjet Kormány megteszi az intézkedéseket annak érdekében, hogy a szén- és vastermelés elmaradása ne akadályozza meg az ötéves terv négy év alatti megvalósítását. Kétségtelen, hogy az újonnan felépített gyáróriások biztosítják a nehézipar termelésének jelentékeny növekedését.”

A „Neue Freie Presse” című osztrák burzsoá újság véleménye 1932 elején:

„Lehet a bolsevizmust átkozni, de ismerni kell. Az ötéves terv új kolosszus, amelyet figyelembe kell venni, s amellyel legalábbis gazdaságilag számolni kell.”

Gibson Jarvie angol kapitalistának, a „United Dominion” bank elnökének véleménye 1932 októberében:

„Ki kell jelentenem, hogy nem vagyok kommunista és nem vagyok bolsevik; határozottan kapitalista és individualista vagyok .. . Oroszország halad előre, ugyanakkor, amikor nálunk rengeteg gyár tétlenül áll és körülbelül hárommillió munkanélkülink van, akik kétségbeesetten munkát keresnek. Az ötéves tervet kigúnyolták, bukását jósolták. De most már kétségtelen, hogy az ötéves terv vonalán többet értek el, mint amennyit előirányoztak … Valamennyi ipari városban, amelyet meglátogattam, új városrészek keletkeznek, amelyeket meghatározott terv szerint építenek, fákkal díszített széles utcákkal, terekkel, a legmodernebb típusú házakkal, iskolákkal, kórházakkal, munkásklubokkal s az elmaradhatatlan bölcsődékkel és gyermekotthonokkal, ahol a dolgozó anyák gyermekeiről gondoskodnak … Ne próbáljuk lebecsülni az orosz terveket és ne kövessük el azt a hibát, hogy a Szovjet Kormány bukásában reménykedünk … A mai Oroszország olyan ország, amelynek lelke és ideáljai vannak. Oroszország a bámulatos aktivitás országa. Én hiszek abban, hogy Oroszország törekvései egészségesek … A legfontosabb talán az, hogy Oroszországban az egész ifjúság és az egész munkásság olyasvalamivel rendelkezik, ami a kapitalista országokban ma, sajnos, hiányzik — reménységgel.”

A „Nation” című amerikai burzsoá folyóirat véleménye 1932 novemberében:

„Az ötéves terv négy éve valóban nagyszerű eredményeket hozott. A Szovjetunió a háborús idők intenzitásával dolgozott azon az alkotó feladaton, hogy az új élet alapjait felépítse. Az ország arculata a szó szoros értelmében a felismerhetetlenségig megváltozik... Különösen áll ez Moszkvára, ahol százával vannak újonnan aszfaltozott utcák és terek és új épületek, ahol új elővárosok épültek, s ahol az új gyárak a város körül egész övezetet alkotnak. De áll ez a viszonylag kevésbbé jelentős városokra is. Új városok keletkeztek a sztyeppéken és a sivatagokban, mégpedig nemcsak egy-kettő, hanem legalább ötven város, egyenként ötven-kétszázötvenezer lakossal. Mindegyiket az utolsó négy év alatt építették, mindegyik a természeti kincsek feldolgozására épített egy-egy üzemnek, vagy egész üzemcsoportnak a központja. A száz meg száz új kerületi villanytelep és a Dnyeprosztrojhoz hasonló üzemóriások egész sora fokozatosan megvalósítja Lenin tételét: «A szocializmus annyi, mint Szovjethatalom plusz villamosítás …» A Szovjetunió olyan cikkek végtelen sokaságának tömegtermelését szervezte meg, amelyeket Oroszország soha azelőtt nem termelt, mint például: traktorok, kombájnok, nemes acél, szintétikus kaucsuk, golyóscsapágyak, soklóerős Diesel-motorok, 50 000 kilowattos turbinák, telefonfelszerelés, villamos gépek a bányaipar számára, repülőgépek, gépkocsik, kerékpárok és többszáz új géptípus … A történelemben először termelnek ma Oroszországban alumíniumot, magnezitet, apatitot, jódot, hamuzsírt és sok más értékes anyagot. A szovjet síkságok útmutatói ma már nem a keresztek és templomkupolák, hanem a gabonaelevátorok és a siló-tornyok. A kolhozok házakat, magtárakat, sertéshizlaldákat építenek. A villany behatol a falvakba, a rádió és az újságok már meghódították a falut. A munkások megtanulják a legmodernebb gépek kezelését. Parasztlegények olyan mezőgazdasági gépeket gyártanak és kezelnek, amelyek nagyobbak és bonyolultabbak, mint amilyeneket Amerika valaha is látott. Oroszország kezd «gépekben gondolkozni», Oroszország gyors ütemben tér át a fa korszakáról a vas, az acél, a beton és a motor korszakára.”

A „Forward” című angol „baloldali”-reformista folyóirat véleménye 1932 szeptemberében:

„Szembeötlő, milyen óriási munka folyik a Szovjetunióban. Új gyárak, új iskolák, új mozik, új klubok, új óriás házak — mindenütt új épületek. Sok közülük már kész, másokat még állványok vesznek körül. Elmondani is nehéz az angol olvasónak azt, amit az utóbbi két év alatt végeztek és amit a jövőben végezni fognak. Mindezt látni kell ahhoz, hogy az ember elhiggye. A mi háború alatt elért eredményeink — semmi ahhoz képest, ami a Szovjetunióban végbemegy. Az amerikaiak elismerik, hogy a nyugatamerikai államok leglázasabb alkotó tevékenységének időszaka sem hasonlítható a Szovjetunióban most folyó lázas alkotó tevékenységhez. Az utóbbi két év alatt a Szovjetunióban olyan sok változás történt, hogy az ember el sem tudja képzelni, mi lesz ebben az országban további tíz év múlva… Verjük ki a fejünkből azokat a fantasztikus rémhistóriákat, amelyeket a Szovjetunióról oly makacsul és oly esztelenül hazudozó angol újságok tálalnak fel. Ugyancsak verjük ki a fejünkből mindazt a megnemértésen alapuló felemás igazságot és benyomást, melyeket kontárkodó intellektuelek terjesztenek, akik a középosztály szemüvegén keresztül nézik a Szovjetuniót és vállveregető magatartást tanúsítanak irányában, de halvány fogalmuk sincs arról, ami ott végbemegy… A Szovjetunió új társadalmat épít, egészséges alapokon. Ahhoz, hogy ezt a célt el lehessen érni, vállalni kell a kockázatot, lelkesen, olyan energiával kell dolgozni, aminőt a világ eddig még nem látott, óriási nehézségekkel kell megküzdeni, amelyek elkerülhetetlenek, amikor a világ többi részétől elszigetelt óriási országban akarják felépíteni a szocializmust. Nekem azonban, aki két év alatt másodszor látogattam meg ezt az országot, az a benyomásom, hogy ez az ország tántoríthatatlanul halad előre, tervez, alkot és épít s mindezt olyan méretekben, hogy az valóságos kihívás az ellenséges kapitalista világgal szemben.”

Ilyen hangzavar és szakadás van a burzsoá körök táborában, amelyek közül egyesek amellett vannak, hogy a Szovjetuniót állítólag meghiúsult ötéves tervével együtt meg kell semmisíteni, mások viszont úgylátszik a Szovjetunióval való kereskedelmi együttműködés mellett vannak, nyilván arra számítva, hogy az ötéves terv sikereiből majd ők is húzhatnak valami hasznot.

Külön kérdés, hogy a kapitalista országok munkásosztályának milyen az állásfoglalása az ötéves tervhez, a Szovjetunió szocialista építőmunkájának sikereihez. Elég lesz, ha arra szorítkozunk, hogy a Szovjetuniót évenként meglátogató nagyszámú munkásküldöttségek egyikének, például a belga munkásküldöttségnek a véleményét idézzük. Ez a vélemény kivétel nélkül valamennyi munkásküldöttségre jellemző, akár az angol vagy francia, akár a német vagy amerikai vagy más országok küldöttségeiről van szó. Felolvasom:

„El vagyunk ragadtatva attól a nagyszabású építéstől, melyet utazásunk alatt megfigyeltünk. Moszkvában éppúgy, mint Makejevkában, Gorlovkában, Harkovban és Leningrádban, mindenütt tapasztalhattuk, hogy milyen lelkesedéssel dolgoznak az emberek. A gépek egytől egyig a legmodernebb típusok. A gyárakban — tisztaság, világosság és sok levegő. Láttuk, hogy a munkások a Szovjetunióban orvosi és egészségügyi segélyben részesülnek. A munkáslakások a gyárak közelében épültek. A munkástelepeken iskolákat és bölcsődéket szerveztek; a gyermekeket a legodaadóbb gondoskodás veszi körül. Láthattuk a különbséget a régi és az új gyárak, a régi és az új lakások között. Mindabból, amit láttunk, világos képet kaptunk a kommunista párt vezetésével új társadalmat építő dolgozók óriási erejéről. A Szovjetunióban nagy kulturális fellendülésnek voltunk tanúi, míg a többi országban minden téren hanyatlás észlelhető és munkanélküliség uralkodik. Láthattuk, hogy milyen szörnyű nehézségekkel kell a szovjet dolgozóknak megküzdeniök. Annál jobban meg tudjuk érteni azt a büszkeséget, mellyel győzelmeiket mutatják. Meg vagyunk győződve arról, hogy minden akadályt leküzdenek.”

Íme, az ötéves terv nemzetközi jelentősége. Csak alig két-három éve végzünk építőmunkát, az ötéves tervnek csak első sikereit mutattuk fel, és az egész világ máris két táborra szakadt, azoknak a táborára, akik fáradhatatlanul ugatnak ránk, s azokéra, akiket az ötéves terv sikerei bámulatba ejtenek, nem is szólva arról, hogy megvan és erősödik az egész világon saját táborunk — a kapitalista országok munkásosztályának tábora, amelyet örömmel töltenek el a Szovjetunió munkásosztályának sikerei és amely, az egész világ burzsoáziájának rémületére, kész a Szovjetunió munkásosztályát támogatni.

Mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy az ötéves terv nemzetközi jelentősége, az ötéves terv sikereinek és vívmányainak nemzetközi jelentősége — kétségbevonhatatlan.

Azt jelenti, hogy a kapitalista országok proletárforradalommal terhesek, és éppen azért, mert proletárforradalommal terhesek, a burzsoázia szeretne új érveket meríteni a forradalom ellen az ötéves terv balsikereiből, a proletariátus viszont éppen ellenkezőleg: az ötéves terv sikereiből a forradalom mellett, az egész világ burzsoáziája ellen igyekszik új érveket meríteni és valóban merít is.

Az ötéves terv sikerei mozgósítják a világ munkásosztályának forradalmi erőit a kapitalizmus ellen — ez vitathatatlan tény.

Nem kétséges, hogy az ötéves terv nemzetközi forradalmi jelentősége valóban felmérhetetlen.

Annál nagyobb figyelmet kell fordítanunk az ötéves terv kérdésére, az ötéves terv tartalmának, fő feladatainak kérdésére.

Annál alaposabban kell elemeznünk az ötéves terv eredményeit, az ötéves terv teljesítésének és megvalósításának eredményeit.

II
Az ötéves terv fő feladata és e feladat megvalósításának útja

Térjünk át érdemben az ötéves terv kérdésére.

Mi az ötéves terv?

Mi volt az ötéves terv fő feladata?

Az ötéves terv fő feladata az volt, hogy elmaradt, helyenként középkori technikával felszerelt országunkat az új, korszerű technika vágányaira vigye át.

Az ötéves terv fő feladata az volt, hogy a Szovjetuniót gyenge, a kapitalista országok szeszélyeitől függő agrárországból erős, teljesen önálló és a világkapitalizmus szeszélyeitől független ipari országgá változtassa.

Az ötéves terv fő feladata az volt, hogy, a Szovjetuniót ipari országgá változtatva, teljesen kiszorítsa a tőkés elemeket, kiszélesítse a szocialista gazdasági formák frontját és megteremtse a gazdasági alapot ahhoz, hogy a Szovjetunióban megszüntessük az osztályokat és felépítsük a szocialista társadalmat.

Az ötéves terv fő feladata az volt, hogy országunkban olyan nagyipart teremtsen, amely képes nemcsak az egész ipart, hanem a közlekedést és a mezőgazdaságot is új felszereléssel ellátni és újjászervezni — a szocializmus alapján.

Az ötéves terv fő feladata az volt, hogy a kisüzemű és szétforgácsolt mezőgazdaságot átvigye a nagyüzemű kollektív gazdaság vágányaira, ilymódon biztosítsa a szocializmus gazdasági alapját a falun és felszámolja a kapitalizmus visszaállításának lehetőségét a Szovjetunióban.

Végül, az ötéves terv feladata az volt, hogy megteremtse az országban a szükséges technikai és gazdasági előfeltételeket az ország védelmi képességének maximális emelésére, s ilymódon lehetővé tegye, hogy eredményesen visszaverjünk, minden kívülről jövő katonai intervenciós kísérletet, minden kívülről jövő háborús támadó kísérletet.

Mi parancsolta, mi tette indokolttá az ötéves tervnek ezt a fő feladatát?

Parancsolta az a szükségesség, hogy megszüntessük a Szovjetunió technikai és gazdasági elmaradottságát, amely az országot tengődésre kárhoztatta; az a szükségesség, hogy az országban megteremtsük azokat az előfeltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy országunk ne csak utolérje, hanem idővel túl is szárnyalja a technikai és gazdasági tekintetben élenjáró kapitalista országokat.

Parancsolta az a meggondolás, hogy az elmaradt ipar alapján a Szovjethatalom sokáig nem tarthatja magát, hogy a Szovjethatalomnak valódi és megbízható alapul csakis olyan korszerű nagyipar szolgálhat, amely nemcsak nem marad el a kapitalista országok ipara mögött, hanem idővel túl is tudja szárnyalni azt.

Parancsolta az a meggondolás, hogy a Szovjethatalom nem támaszkodhat sokáig két merőben ellentétes alapra: a szocialista nagyiparra, amely megsemmisíti a tőkés elemeket, és a kisüzemű egyéni parasztgazdaságra, amely szüli a tőkés elemeket.

Parancsolta az a meggondolás, hogy amíg a mezőgazdaság nincs a nagyüzemi termelés alapjára helyezve, amíg a kisparasztgazdaságok nincsenek nagyüzemű kollektív gazdaságokban egyesítve, addig a kapitalizmus visszaállításának veszélye a Szovjetunióban minden lehetséges veszély közül a legreálisabb veszély.

Lenin ezt mondta:

„A forradalom eredménye az, hogy Oroszország politikai rendje tekintetében néhány hónap alatt utolérte az előrehaladott országokat.

De ez kevés. A háború könyörtelen, a háború kíméletlenül élesen veti fel a kérdést: vagy elpusztulunk, vagy gazdaságilag is utolérjük és túlszárnyaljuk az előrehaladott országokat. . . Elpusztulni, vagy teljes gőzzel előre iramodni. Így tette fel a kérdést a történelem” (XXI. köt. 191. old.).

Lenin ezt mondotta:

„Amíg kisparaszti országban élünk, a kapitalizmus számára Oroszországban szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára. Erről nem szabad megfeledkeznünk. Mindenki, aki gondosan figyeli a falu életét, összehasonlítva azt a város életével, tudja, hogy a kapitalizmus gyökereit még nem irtottuk ki, a belső ellenség fundamentumát, alapját még nem ástuk alá. Ez az ellenség a kisgazdaság segítségével tartja magát és annak, hogy a belső ellenséget megfosszuk talajától, egyetlen eszköze van: az, hogy az ország gazdaságát, beleértve a földművelést is, új technikai alapra, a modern nagyüzemi termelés technikai alapjára visszük át… Csak amikor az országot villamosítottuk, amikor az ipart, a mezőgazdaságot és közlekedésügyet a modern nagyipar technikai alapjára helyeztük, csak akkor győzünk majd véglegesen” (XXVI. köt. 46—47. old.).

Ezeken a tételeken alapultak a pártnak azok a meggondolásai, amelyek az ötéves terv kidolgozására, az ötéves terv fő feladatának meghatározására vezettek.

Ez a helyzet az ötéves terv fő feladatával.

De egy ilyen nagyszabású tervnek a megvalósítását nem lehet akárhogyan, ide-oda kapkodva megkezdeni. Egy ilyen tervnek a megvalósításához mindenekelőtt az szükséges, hogy megtaláljuk a terv fő láncszemét, mert csakis ez, a fő láncszem megtalálása és megragadása tehette lehetővé azt, hogy a terv valamennyi többi láncszemét is magunk után húzzuk.

Mi volt az ötéves terv fő láncszeme?

Az ötéves terv fő láncszeme a nehézipar és annak szíve, a gépgyártás volt. Mert csakis a nehézipar képes újjáalakítani és talpraállítani az egész ipart is, valamint a közlekedést és a mezőgazdaságot is. Tehát a nehéziparral kellett elkezdeni az ötéves terv megvalósítását. Vagyis az ötéves terv megvalósításának alapjává a nehézipar újjáalakítását kellett tennünk.

Lenin erre vonatkozólag is adott nekünk útmutatást:

„Oroszországot a parasztgazdaság jó termése egymagában nem menti meg — ez még kevés —, nem menti meg egymagában a parasztságot fogyasztási cikkekkel ellátó könnyűipar jó állapota sem — még ez is kevés —, szükségünk van nehéziparra is … A nehézipar megmentése nélkül, annak helyreállítása nélkül nem építhetünk fel semmilyen ipart, ipar nélkül pedig mint önálló ország egyáltalán elpusztulunk … A nehéziparnak állami támogatásra van szüksége. Ha nem találjuk meg ennek a módját, akkor mint civilizált állam — arról nem is szólva, hogy mint szocialista állam — elvesztünk” (XXVII. köt. 349. old.).

A nehézipar helyreállítása és fejlesztése azonban, különösen az olyan elmaradt és szegény országban, mint amilyen a mi országunk az ötéves terv elején volt, rendkívül nehéz dolog, mert a nehézipar, mint ismeretes, óriási pénzügyi kiadásokat követel és megköveteli a tapasztalt műszaki erők bizonyos minimumát, ami nélkül általában a nehézipar helyreállítása lehetetlen. Tudta-e és számításba vette-e ezt a párt? Igen, tudta. És nemcsak tudta, hanem mindenki füle hallatára ki is jelentette. A párt tudta, milyen úton építették fel a nehézipart Angliában, Németországban, Amerikában. Tudta, hogy a nehézipart ezekben az országokban vagy nagy kölcsönök segítségével, vagy más országok kifosztása útján építették fel, vagy egyidejűleg mind a két úton. A párt tudta, hogy ezek az utak országunk számára járhatatlanok. Mire számított hát a párt? Számított országunk saját erőire. Arra számított, hogy szovjethatalommal, a föld, az ipar, a közlekedés, a bankok és a kereskedelem államosítására támaszkodva, meg tudjuk valósítani a legszigorúbb takarékosságot, hogy megfelelő mennyiségben halmozzuk fel a nehézipar helyreállításához és fejlesztéséhez szükséges eszközöket. A párt nyíltan megmondta, hogy ez a feladat komoly áldozatokat követel, és hogyha célunkat el akarjuk érni, ezeket az áldozatokat nyíltan és tudatosan vállalnunk kell. Pártunk arra számított, hogy országunk belső erőivel megbirkózik ezzel a feladattal külföldi uzsorahitelek és kölcsönök nélkül.

Lenin ezzel kapcsolatban ezt mondta:

„Arra kell törekednünk, hogy olyan államot építsünk fel, amelyben a munkások megtartják a parasztság élén vezetőszerepüket és megtartják a parasztság bizalmát, s a legnagyobbfokú takarékosság útján társadalmi viszonyaikból a pazarlás minden fajtájának még a nyomát is kiirtják.

Államapparátusunkban a legnagyobb takarékosságot kell elérnünk. Ki kell irtanunk belőle minden nyomát annak a tékozlásnak, amiből oly sokat örökölt a cári Oroszországtól, annak bürokratikus-kapitalista apparátusától.

Nem lesz-e ez a paraszti korlátoltság birodalma?

Nem. Ha fenntartjuk a munkásosztály vezetőszerepét a parasztság élén, akkor az államháztartásunkban keresztülvitt nagy és lehető legnagyobb takarékossággal elérhetjük azt, hogy minden még legkisebb megtakarítást is félre tudunk tenni gyáriparunk fejlesztésére, a villamosítás és tőzegtermelés fejlesztésére, a Volhov-művek építésének befejezésére stb.

Ebbe és csakis ebbe vessük reménységünket. Csakis így tudunk majd képletesen szólva, egyik lóról a másikra, mégpedig a nyomorúságos parasztgebéről, a muzsik lováról, a tönkretett parasztország viszonyainak megfelelő takarékosság lováról arra a lóra átnyergelni, amelyet a proletariátus keres és amelyet feltétlenül keresnie is kell a maga számára: a gyáripar, a villamosítás, a Volhov-művek stb. lovára” (XXVII. köt. 417. old.).

Átnyergelni a nyomorúságos muzsik gebéről a gépi nagyipar lovára, ez az a cél, amelyet a párt maga elé tűzött, amikor kidolgozta az ötéves tervet és megvalósításáért harcolt.

Bevezetni a legszigorúbb takarékosság rendszerét és felhalmozni az ország iparosításának finanszírozásához szükséges anyagi eszközöket — erre az útra kellett lépnünk, hogy a nehézipart helyreállíthassuk és az ötéves tervet megvalósíthassuk.

Merész feladat? Nehéz út? De pártunkat épp azért nevezik lenini pártnak, mert nincs joga félni a nehézségektől.

Sőt mi több. A párt annyira bízott az ötéves terv megvalósíthatóságában és a munkásosztály erejében, hogy lehetségesnek tartotta kitűzni maga elé azt a feladatot, hogy ezt a nehéz dolgot ne öt év alatt hajtsa végre, mint az ötéves terv követelte, hanem négy év alatt, helyesebben négy év és három hónap alatt, ha az első külön negyedévet is hozzáadjuk.

Ezen az alapon született meg a híres jelszó: „ötéves terv négy év alatt.”

És mi az eredmény?

A tények a továbbiakban megmutatták, hogy a pártnak igaza volt.

A tények megmutatták, hogy ha a párt nem lett volna ilyen merész, és ha nem hitt volna a munkásosztály erejében, akkor nem vívhatta volna ki azt a győzelmet, amelyre ma joggal büszkék vagyunk.

III
A négy év alatt teljesített ötéves terv eredményei az ipar terén

Térjünk át most az ötéves terv megvalósításának eredményeire.

Melyek a négy év alatt teljesített ötéves terv eredményei az ipar terén?

Kivívtuk-e a győzelmet ezen a téren?

Igen, kivívtuk. És nemcsak, hogy kivívtuk, hanem többet tettünk, mint amennyit magunk vártunk, mint amennyit pártunk legforróbb fejű elemei várhattak. Ezt ma már ellenségeink sem tagadják. Annál kevésbé tagadhatják barátaink.

Nem volt vaskohászatunk, ami az ország iparosításának alapja. Most van.

Nem volt traktoriparunk. Most van.

Nem volt autóiparunk. Most van.

Nem volt szerszámgépgyártásunk. Most van.

Nem volt komoly és modern vegyiiparunk. Most van.

Nem volt igazi, komoly iparunk korszerű mezőgazdasági gépek gyártására. Most van.

Nem volt repülőgépiparunk. Most van.

Villamos energia termelése szempontjából az utolsó helyen álltunk. Most az egyik első helyet foglaljuk el.

Kőolajtermékek és széntermelés szempontjából az utolsó helyen álltunk. Most az egyik első helyet foglaljuk el.

Egyetlen szénbányászati-vaskohászati bázisunk volt — Ukrajnában, azzal is csak nehezen boldogultunk. Elértük azt, hogy nemcsak ezt a bázist emeltük magasabb színvonalra, hanem még egy új szénbányászati-vaskohászati bázist is teremtettünk — Keleten —, amely országunk büszkesége.

Egyetlen textilipari bázisunk volt — országunk északi részén. Elértük azt, hogy a közeljövőben két új textilipari bázisunk lesz — Közép-Ázsiában és Nyugat-Szibériában.

És nemcsak megteremtettük ezeket az új, óriási iparágakat, hanem olyan méretekben és arányokban teremtettük meg őket, amelyek mellett az európai ipar méretei és arányai elhalványodnak.

Mindez pedig arra vezetett, hogy a tőkés elemeket teljesen és visszavonhatatlanul kiszorítottuk az iparból, és a szocialista ipar a Szovjetunióban a nagyipar egyetlen formájává lett.

Mindez pedig arra vezetett, hogy országunk agrárországból ipari országgá lett, mivel a mezőgazdaság termelésével szemben az ipari termelés részaránya, mely az ötéves terv elején (1928-ban) 48 százalék volt, az ötéves terv negyedik évének végére (1932) 70 százalékra emelkedett.

Mindez pedig arra vezetett, hogy az egész ipari termelés öt évre tervezett programját sikerült az ötéves terv negyedik évének végére 93,7 százalékra megvalósítanunk, több mint háromszorosára emelve az ipari termelés terjedelmét a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva és több mint kétszeresére az 1928-as színvonalhoz viszonyítva. Ami pedig a nehézipar termelési programját illeti, ezen a téren az ötéves tervet 108 százalékra teljesítettük.

Igaz, az ötéves terv általános programját nem teljesítettük maradéktalanul — 6 százalékkal elmaradtunk. Ennek azonban az a magyarázata, hogy mivel a szomszédos országok nem voltak hajlandók velünk megnemtámadási egyezményeket kötni, a Távol-Keleten pedig bonyodalmak merültek fel, országunk védelmének megerősítése céljából kénytelenek voltunk több gyárat gyorsan átállítani modern védelmi eszközök gyártására. Ez az átállítás pedig, mivel bizonyos előkészítő időszakra volt szükség, arra vezetett, hogy ezekben a gyárakban a termelés négy hónapon át szünetelt, aminek szükségképpen ki kellett hatnia az ötéves terv 1932-es általános termelési programjának megvalósítására is. E művelet eredményeképpen országunk védelmi képességének hézagait teljesen felszámoltuk. De az ötéves terv termelési programjának megvalósítására ez persze kedvezőtlen hatással volt. Kétségtelen, hogy ha ez az előre nem látott körülmény közbe nem jön, nemcsak hogy teljesítettük, hanem valószínűleg túl is teljesítettük volna az ötéves terv számszerű előirányzatait.

Végül mindez arra vezetett, hogy a Szovjetunió gyönge és védelemre fel nem készült országból védelmi képesség szempontjából hatalmas országgá vált, amely minden eshetőségre fel van készülve, olyan országgá, amely kívülről jövő támadás esetén tömegméretekben képes gyártani minden korszerű védelmi eszközt és hadseregét fel tudja szerelni velük.

Ezek főbb vonásokban a négy év alatt teljesített ötéves terv eredményei az ipar terén.

Ítéljék meg most már önök, mit ér mindezek után a burzsoá sajtónak az a fecsegése, hogy az ötéves terv az ipar terén „csődöt mondott”.

De mi a helyzet az ipari termelés növekedése szempontjából a kapitalista országokban, amelyek most súlyos válsággal küzdenek?

Nézzük a közismert hivatalos adatokat.

A Szovjetunió ipari termelésének terjedelme 1932 végére a háborúelőtti színvonal 334%-ára nőtt, ezzel szemben az Északamerikai Egyesült Államok ipari termelésének terjedelme ugyanez alatt az idő alatt a háborúelőtti színvonal 84%-ára, Angliáé 75%-ára, Németországé 62%-ára süllyedt.

A Szovjetunió ipari termelésének terjedelme 1932 végére az 1928-as színvonalhoz képest 219%-ra nőtt, ezzel szemben az Északamerikai Egyesült Államok ipari termelésének terjedelme ugyanez alatt az idő alatt az 1928-as színvonal 56%-ára, Angliáé — 80%-ára, Németországé — 55%-ára, Lengyelországé — 54%-ára süllyedt.

Miről tanúskodnak ezek az adatok, ha nem arról, hogy az ipar kapitalista rendszere nem állta ki a próbát a szovjet rendszerrel folytatott versenyben, hogy az ipar szovjet rendszere kétségtelen fölényben van a kapitalista rendszerrel szemben?

Azt mondják nekünk, hogy mindez szép, sok új gyárat építettünk, megvetettük az iparosítás alapját. De sokkal jobb lett volna lemondani az iparosítás politikájáról, a termelési eszközök termelésének kibővítésére irányuló politikáról, vagy legalábbis háttérbe tolni ezt a dolgot azért, hogy mennél több pamutszövetet, cipőt, ruhát és egyéb közszükségleti cikket termeljünk.

Közszükségleti cikket valóban kevesebbet termelünk, mint amennyire szükség van és ez bizonyos nehézségeket okoz. De akkor tudnunk kell és tisztában kell lennünk azzal, mire vezetett volna bennünket az olyan politika, amely az iparosítás feladatait a háttérbe szorítja. Természetesen megtehettük volna, hogy abból a másfélmilliárd rubelnyi valutából, melyet ez alatt az idő alatt nehéziparunk felszerelésére fordítottunk, a felét gyapot, bőr, gyapjú, kaucsuk stb. behozatalára tesszük félre. Akkor több pamutszövetünk, cipőnk, ruhánk volna. Csakhogy akkor nem volna sem traktoriparunk, sem autóiparunk, nem volna valamennyire is komoly vaskohászatunk, nem volna fémünk gépek gyártására — és fegyvertelenül állnánk a modern technikával felszerelt kapitalista környezettel szemben.

Akkor megfosztottuk volna magunkat annak lehetőségétől, hogy mezőgazdaságunkat traktorokkal és mezőgazdasági gépekkel lássuk el — vagyis itt állnánk gabona nélkül.

Megfosztottuk volna magunkat annak lehetőségétől, hogy legyőzzük országunkban a tőkés elemeket — vagyis nagymértékben megnöveltük volna a kapitalizmus visszaállításának esélyeit.

Akkor nem volnának meg mindazok a modern védelmi eszközeink, amelyek nélkül országunk állami függetlensége lehetetlen, amelyek nélkül országunk a külső ellenség hadműveleteinek célpontjává válnék. Akkor többé-kevésbé hasonló helyzetben volnánk, mint a mai Kína, amelynek nincs nehézipara, nincs hadiipara és amelybe ma mindenki, akinek eszébe jut, belemar.

Egyszóval, ebben az esetben katonai intervencióval állnánk szemben, nem volnának megnemtámadási egyezményeink, hanem háborút kellene viselnünk, veszélyes és életre-halálra menő háborút, véres és egyenlőtlen háborút, mert ebben a háborúban mi csaknem teljesen fegyvertelenek volnánk ellenségeinkkel szemben, akiknek a támadó háború minden modern eszköze rendelkezésére áll.

Íme, elvtársak, hová vezet ez a dolog.

Világos, hogy olyan államhatalom, olyan párt, amely ad valamit magára, nem helyezkedhetett ilyen végzetes álláspontra.

És a párt éppen azért vívott ki döntő győzelmet az ipar ötéves tervének teljesítése terén, mert elvetette ezt a forradalomellenes álláspontot.

A párt, amikor az ötéves tervet megvalósította és az ipar építése terén a győzelmet szervezte, az iparfejlesztés leggyorsabb ütemének politikáját folytatta. A párt mintegy hajszolta az országot, hogy gyorsítsa iramát.

Helyesen járt-e el a párt, amikor a maximálisan gyorsított ütem politikáját folytatta?

Igen, feltétlenül helyesen járt el.

Lehetetlen nem hajszolni azt az országot, amely vagy száz évvel elmaradt és amelyet elmaradottsága miatt halálos veszély fenyeget. Csakis így lehetett módot adni az országnak arra, hogy a modern technika alapján gyorsan átszereljen, és kijusson végre a széles országúira.

Nem tudhattuk továbbá, hogy mely napon támadnak rá a Szovjetunióra és szakítják félbe építésünket az imperialisták, — abban viszont, hogy országunk technikai és gazdasági gyengeségét kihasználva bármely pillanatban ránk támadhattak, semmi kétségünk sem lehetett. Ezért a párt hajszolni volt kénytelen az országot, hogy ne veszítsen időt, hogy maradéktalanul kihasználja a lélegzetvételi szünetet és idejében megteremtse a Szovjetunióban az iparosítás alapjait — az ország hatalmának bázisát. A pártnak nem volt módjában várni és taktikázni, kénytelen volt a legnagyobb mértékben gyorsított ütem politikáját folytatni.

Végül a pártnak a lehető legrövidebb idő alatt meg kellett szüntetnie az ország gyengeségét a honvédelem terén. A helyzet, a tőkés országok fokozódó fegyverkezése, a leszerelés eszméjének csődje, a nemzetközi burzsoázia gyűlölete a Szovjetunió iránt — mindez arra késztette a pártot, hogy erősen siettesse az ország védelmi képességének, függetlensége alapjának fokozását.

De volt-e a pártnak reális lehetősége arra, hogy a legnagyobb mértékben gyorsított ütem politikáját megvalósítsa? Igen, volt. Megvolt ez a lehetősége nemcsak azért, mert idejében fel tudta rázni az országot a gyors előnyomulásra, hanem mindenekelőtt azért, mert a nagyarányú új építésben támaszkodhatott a régi vagy újjáalakított gyárakra, amelyekben a munkások és a mérnöki és technikusi személyzet már otthonosan dolgozott és amelyek, ennek következtében, lehetővé tették a legnagyobb mértékben gyorsított fejlődési ütem megvalósítását.

Ezen az alapon jött létre az első ötéves terv időszakában az új építés gyors fellendülése, a nagyarányú építés pátosza, születtek meg az új építkezések hősei és élmunkásai, alakult ki a fejlődés rohamos ütemének gyakorlata.

Mondhatjuk-e azt, hogy a második ötéves tervben pontosan ugyanezt a politikát, a legnagyobb mértékben gyorsított ütem politikáját kell majd folytatnunk?

Nem, ezt nem mondhatjuk.

Előszöris, az ötéves terv sikeres végrehajtásának eredményeképpen lényegében már megvalósítottuk a terv fő feladatát: az ipar, a közlekedés és a mezőgazdaság számára megteremtettük az új, korszerű technikai alapot. Van-e értelme ezekután annak, hogy tovább is sarkantyúzzuk és hajszoljuk az országot? Világos, hogy erre most már nincs szükség.

Másodszor, az ötéves terv sikeres teljesítésének eredményeképpen máris sikerült felemelnünk országunk védelmi képességét a kellő színvonalra. Van-e értelme ezekután annak, hogy tovább is sarkantyúzzuk és hajszoljuk az országot? Világos, hogy erre most már nincs szükség.

Végül, az ötéves terv sikeres teljesítésének eredményeképpen sikerült az új, bonyolult technikával felszerelt új, nagy gyárak és kombinátok tucatjait és százait felépítenünk. Ez azt jelenti, hogy a második ötéves tervben, az ipari termelés terjedelme szempontjából már nem a régi gyáraké lesz a főszerep, amelyeknek technikáját már elsajátítottuk, mint ahogy az első ötéves terv szakaszában történt, hanem az új gyáraké, amelyeknek technikáját még nem sajátítottuk el, de el kell sajátítanunk. Az új üzemek és az új technika elsajátítása azonban sokkal több nehézséggel jár, mint a régi vagy újjáalakított gyárak kihasználása, amelyeknek technikáját már elsajátítottuk. Az új üzemek és az új technika elsajátítása több időt követel, mert ehhez magasabb színvonalra kell emelni a munkások, a mérnöki és technikusi személyzet szakképzettségét és újfajta ügyességre kell szert tenni az új technika teljes kihasználása érdekében. Ezek után világos, hogy még ha akarnék is, a második ötéves terv szakaszában, főleg az első két-három évben, nem tudnók megvalósítani a fejlődés maximálisan gyorsított ütemének politikáját.

Ezért azt hiszem, hogy a második ötéves tervben kevésbé gyors ütemben kell fokoznunk az ipari termelést. Az első ötéves tervben az ipari termelés évi növekedése átlag 22% volt. Azt hiszem, hogy a második ötéves tervre az ipari termelésnek évi 13—14%-os átlagos növekedését kell előirányoznunk, mint minimumot. A tőkés országok számára az ipari termelés növekedésének ez az üteme elérhetetlen ábránd. És nemcsak hogy az ipari termelés növekedésének ez az üteme, hanem még 5%-os átlagos évi növekedés is elérhetetlen ábránd ma számukra. Máskülönben nem is volnának tőkés országok. Másképp áll a dolog a Szovjetországgal, a szovjet gazdasági rendszerrel. A mi gazdasági rendszerünk minden lehetőséget megad arra, hogy megvalósítsuk — és meg is kell valósítanunk — a termelés évi 13—14%-os növekedését, mint minimumot.

Az első ötéves terv idején meg tudtuk szervezni az új építés lendületét, szenvedélyét és döntő sikereket értünk el. Ez nagyon jó és szép. De ma ez már nem elég. Ezt az eredményt most ki kell egészítenünk az új gyárak és az új technika elsajátításának lendületével, szenvedélyével — a munka termelékenységének komoly emelésével, az önköltség komoly csökkentésével.

Ez most mindennél fontosabb.

Mert csakis ezen az alapon érhetjük el azt, hogy, mondjuk, a második ötéves terv időszakának második felében, mind az építés terén, mind az ipari termelés növekedése terén újból hatalmasan nekiiramodjunk.

Végül néhány szót magáról a termelés évenkénti növekedésének üteméről és százalékairól. Ipari vezetőink keveset foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Pedig ez igen érdekes kérdés. Mit jelentenek a termelés növekedésének százalékai és mi rejlik tulajdonképpen a növekedés minden egyes százaléka mögött? Nézzük meg például az 1925-ös évet, a helyreállítás időszakát. A termelés évi növekedése akkor 66% volt. Az ipar össztermelése 7 700 millió rubelt tett ki. 66 % növekedés akkor abszolút számokban kifejezve valamivel több mint 3 milliárd rubel volt. Tehát akkor a növekedés minden egyes százaléka 45 millió rubelt jelentett. Most nézzük meg az 1928-as évet. Ez az év 26 %-os növekedést mutat, ami az 1925-ös növekedésnek alig több mint egyharmada. Az ipar össztermelésének értéke 1928-ban 15 500 millió rubel volt. Az egész évi növekedés abszolút számokban kifejezve 3 280 millió rubelt tett ki. Vagyis akkor a növekedésnek minden egyes százaléka 126 millió rubelt jelentett, azaz körülbelül háromszor akkora összeget, mint 1925-ben, amikor pedig a növekedés 66% volt. Végül nézzük meg az 1931-es évet. A növekedés 22% volt, vagyis egyharmada az 1925-ös növekedésnek. Az ipar össztermelésének értéke akkor 30 800 millió rubel volt. Az egész növekedés abszolút számokban kifejezve több mint 5 600 millióra rúgott. A növekedésnek tehát minden egyes százaléka több mint 250 millió rubelt jelentett, vagyis hatszor annyit, mint 1925-ben amikor a növekedés 66% volt és kétszer annyit, mint 1928-ban, amikor a növekedés több mint 26% volt.

Miről tanúskodik mindez? Arról, hogy amikor a termelés növekedésének ütemét vizsgáljuk, nem szabad arra szorítkoznunk, hogy csupán a növekedés általános százalékszámát vesszük figyelembe, tudnunk kell azt is, hogy mi rejlik a növekedés minden egyes százaléka mögött s hogy mekkora a termelés évi növekedésének egész összege. Az 1933-as évre például 16%-os növekedést irányozunk elő, ami az 1925-ös növekedésnek egynegyede. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a termelés növekedése is negyedannyi lesz ebben az évben. A termelés növekedése 1925-ben abszolút számokban kifejezve több mint három milliárd rubelt tett ki és minden egyes százalék 45 millió rubellel volt egyenlő. Nincs okunk kételkedni abban, hogy 1933-ban a termelés növekedése abszolút számokban, 16%-os növekedési norma mellett, legalább 5 milliárd rubelt fog kitenni, vagyis majdnem kétszer annyit, mint 1925-ben, a növekedésnek minden egyes százaléka pedig legalább 320 — 340 millió rubel, azaz legalább hétszer akkora összeg lesz, mint amekkorát a növekedés minden egyes százaléka 1925-ben kitett.

Íme, elvtársak, milyen más képet kapunk, ha a növekedés ütemének és százalékainak kérdését konkrétan vizsgáljuk.

Ez a helyzet a négy év alatt teljesített ötéves terv eredményeivel az ipar terén.

IV
A négy év alatt teljesített ötéves terv eredményei a mezőgazdaság terén

Térjünk át a négy év alatt teljesített ötéves tervnek a mezőgazdaság terén elért eredményeire.

Az ötéves terv a mezőgazdaság terén — a kollektivizálás ötéves terve. Miből indult ki a párt a kollektivizálás megvalósításában?

A párt abból indult ki, hogy a proletárdiktatúra megszilárdításához és a szocialista társadalom felépítéséhez az iparosításon kívül szükség van még arra is, hogy a kis egyéni parasztgazdaságról áttérjünk a traktorokkal és korszerű mezőgazdasági gépekkel felszerelt nagyüzemű kollektív mezőgazdaságra, mint a Szovjethatalom egyedül szilárd falusi alapjára.

A párt abból indult ki, hogy kollektivizálás nélkül lehetetlen kivezetni országunkat a szocializmus gazdasági alapzata megépítésének széles útjára, lehetetlen megszabadítani a sokmilliós dolgozó parasztságot a nyomortól és tudatlanságtól.

Lenin azt mondotta, hogy:

„Kisgazdasággal a nyomorból nem lehet kijutni” (XXIV. köt. 510. old.).

Lenin azt mondotta, hogy:

„Ha régi módra kisgazdaságokban fogunk ülni, még ha szabad polgárok leszünk is szabad földön, mégis elkerülhetetlen pusztulás fenyeget bennünket” (XX. köt. 417. old.).

Lenin azt mondotta, hogy:

„Csak a közös, artelben végzett, a szövetkezeti munka segítségével juthatunk ki abból a zsákutcából, amelybe az imperialista háború kergetett bennünket” (XXIV. köt. 537. old.).

Lenin azt mondotta, hogy:

„Át kell térni a nagyüzemű mintagazdaságokban való közös megmunkálásra; enélkül abból a bomlásból, abból az egyenesen kétségbeejtő helyzetből, amelyben ma Oroszország van, ki nem juthatunk” (XX., köt. 418. old.).

Ebből kiindulva, Lenin a következő fő következtetésre jutott:

„Csakis abban az esetben, ha sikerül a föld társas, kollektív, szövetkezeti, artelben való megmunkálásának előnyeit a parasztnak a gyakorlatban megmutatni, csak ha sikerül a szövetkezeti, artelgazdasággal a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor fogja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát a parasztnak valóban bebizonyítani, csakis akkor vonhatja majd valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán” (XXIV. köt. 579. old.).

Leninnek ezekből a tételeiből indult ki a párt, amikor a mezőgazdaság kollektivizálásának programját, a mezőgazdaság fejlesztésének ötéves programját megvalósította.

Ennek folytán az ötéves terv feladata a mezőgazdaság terén az volt, hogy a traktorok és a korszerű mezőgazdasági gépek alkalmazására képtelen, szétforgácsolt, kis egyéni parasztgazdaságokat a magasan fejlett mezőgazdaság minden korszerű eszközével felszerelt nagyüzemű kollektív gazdaságokban egyesítse, a többi szabadon maradt földön pedig állami mintagazdaságokat, szovhozokat létesítsen.

Az ötéves terv feladata a mezőgazdaságban az volt, hogy a Szovjetuniót kisparaszti és elmaradt országból a kollektív munka alapján megszervezett és maximális mértékben árutermelő nagyüzemű mezőgazdaság országává változtassa.

Mit ért el a párt az ötéves terv négy év alatti végrehajtásával a mezőgazdaság terén? Teljesítette a párt a kitűzött programot, vagy kudarcot vallott?

A párt elérte azt, hogy alig három év alatt több mint 200 000 kollektív gazdaságot és körülbelül 5 000 gabonatermelő és állattenyésztő állami gazdaságot szervezett és egyúttal elérte azt, hogy a vetésterület négy év alatt 21 millió hektárral bővült.

A párt elérte azt, hogy ma a kolhozok a parasztgazdaságoknak több mint 60%-át foglalják magukban és a parasztság összes földterületének 70%-át fogják át, ami azt jelenti, hogy az ötéves tervet háromszorosan túlteljesítettük.

A párt elérte azt, hogy 500—600 millió pud árugabona helyett, amennyit akkor gyűjtöttünk be, amikor még az egyéni parasztgazdaság volt túlsúlyban, ma lehetősége van arra, hogy évenként 1 200 — 1 400 millió pud árugabonát gyűjtsön be.

A párt elérte azt, hogy a kulákság mint osztály szét van verve, bár még nincs egészen megsemmisítve, hogy a dolgozó parasztság megszabadult a kulák járomtól és kizsákmányolástól, s hogy a Szovjethatalom a falun a kollektív gazdaságok formájában szilárd gazdasági alaphoz jutott.

A párt elérte azt, hogy a Szovjetunió kisparaszti országból már a világ legnagyobb üzemű mezőgazdaságának országává vált.

Nagy vonásokban ezek a négy év alatt teljesített ötéves terv eredményei a mezőgazdaság terén.

Ítéljék meg önök maguk: mit érnek ezek után a burzsoá sajtó fecsegései arról, hogy a kollektivizálás „csődöt mondott”, hogy az ötéves terv a mezőgazdaság terén „kudarcot vallott”?

De milyen a mezőgazdaság helyzete a kapitalista országokban, amelyek ezidőszerint súlyos mezőgazdasági válsággal küzdenek?

Beszéljenek a közismert hivatalos adatok.

A fő gabonatermelő országokban a vetésterület 8—10%-kal csökkent. Az Északamerikai Egyesült Államokban a gyapot vetésterülete 15 %-kal, Németországban és Csehszlovákiában a cukorrépa vetésterülete 22—30%-kal, Litvániában és Lettországban a len vetésterülete 25—30 %-kal csökkent.

Az amerikai földművelésügyi minisztérium adatai szerint a mezőgazdaság össztermelésének értéke az Egyesült Államokban az 1929-ben elért 11 milliárd dollárról 1932-ben 5 milliárdra csökkent. Gabonában az össztermés értéke ugyanott az 1929-ben elért 1 288 millió dollárról 1932-ben 391 millió dollárra csökkent. A gyapottermelés értéke ugyanott az 1929-ben elért 1 389 millió dollárról 1932-ben 397 millió dollárra csökkent.

Vajon miről tanúskodnak ezek a tények, ha nem arról, hogy a mezőgazdaság szovjet rendszere fölényben van a kapitalista rendszerrel szemben? Nem arról tanúskodnak-e ezek a tények, hogy a kolhoz életképesebb gazdasági forma, mint az egyéni és a tőkés gazdaságok?

Azt mondják, hogy a kolhozok és a szovhozok nem teljesen jövedelmezők, hogy rengeteg pénzt emésztenek fel, hogy semmi értelme sincs fenntartani ilyen vállalatokat, hogy célszerűbb lenne feloszlatni őket, csak azokat hagyva meg közülük, amelyek jövedelmezők. Így azonban csak olyan emberek beszélhetnek, akik mitsem konyítanak a népgazdaság kérdéseihez, a gazdasági élet kérdéseihez. Néhány évvel ezelőtt textilgyárainknak több mint a fele nem volt jövedelmező. Elvtársaink egy része akkor azt javasolta, hogy csukjuk be ezeket a vállalatokat. Mi lett volna velünk, ha hallgattunk volna rájuk? Óriási bűnt követtünk volna el az országgal, a munkásosztállyal szemben, mert ezzel tönkretettük volna felemelkedőben levő iparunkat. Hogyan jártunk el akkor? Kivártunk valamivel több mint egy évet és elértük azt, hogy egész textiliparunk jövedelmezővé vált. És gorkiji autógyárunk? Hiszen egyelőre még az sem jövedelmező. Talán csukjuk be, elvtársak? Vagy vaskohászatunk, amely egyelőre még szintén nem jövedelmező? Ne csukjuk-e be, elvtársak? Ha így ítéljük meg a jövedelmezőséget, akkor csak egyes olyan iparágakat kellett volna teljes erővel fejlesztenünk, amelyek maximális jövedelmet hoznak, például — az édesipart, a malomipart, az illatszerek, kötöttáruk, gyermekjátékok gyártását stb. Jómagam persze nem ellenzem ezeknek az iparágaknak a fejlesztését. Sőt, fejleszteni kell őket, mert a lakosságnak ezekre is szüksége van. De, előszöris, ezeket sem lehet fejleszteni felszerelés és fűtőanyag nélkül, amit a nehézipar ad nekik. Másodszor, az iparosítást nem lehet ezekre alapítani. Erről van szó, elvtársak.

A jövedelmezőséget nem szabad kupeckedve, a jelen pillanat szempontjából megítélni. A jövedelmezőséget az ország egész népgazdaságának szempontjából, több év keresztmetszetében kell néznünk. Csak ezt az álláspontot lehet igazán lenini, igazán marxista álláspontnak nevezni. És ez az álláspont kötelező nemcsak az iparra nézve, hanem méginkább a kolhozokra és a szovhozokra nézve. Gondolják csak meg: alig három év alatt több mint 200 000 kolhozt és körülbelül 5 000 szovhozt létesítettünk, vagyis teljesen új nagyüzemeket teremtettünk, amelyeknek a mezőgazdaság szempontjából ugyanolyan jelentőségük van, mint a nagy gyáraknak az ipar szempontjából. Mutassanak nekem olyan országot, amely három év alatt nemhogy 205 000 új nagyvállalatot, hanem csak 25 000 ilyen vállalatot is tudott volna alapítani. Nem tudnak mutatni, mert ilyen ország nincs és sohase volt. Mi pedig 205 000 új vállalatot hoztunk létre a mezőgazdaságban. S még akadnak a világon olyanok, akik azt követelik, hogy ezek a vállalatok azonnal jövedelmezőkké váljanak, ha pedig nem válnak azonnal jövedelmezőkké, akkor oszlassuk fel és szüntessük meg őket. Nem világos-e, hogy ezek a nem is csak furcsa emberek Herosztrátesz babéraira vágynak?

Amikor arról beszélek, hogy a kolhozok és szovhozok nem jövedelmezők, egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy mind ilyenek. Szó sincs róla! Tudvalevő, hogy számos kolhoz és szovhoz máris nagy jövedelmet hoz. Ezrével vannak olyan kolhozaink és tucatjával olyan szovhozaink, melyek már most is teljes mértékben jövedelmezők. Ezek a kolhozok és szovhozok pártunk és a Szovjethatalom büszkeségei. A kolhozok és szovhozok persze nem mindenütt egyformák. A kolhozok és szovhozok közt vannak régiek, újak és egészen fiatalok. Ezek még gyenge, nem teljesen kiformálódott gazdasági szervezetek. Szervezetileg körülbelül azt az időszakot élik most át, amelyet gyáraink az 1920—1921-es években. Világos, hogy többségük még nem lehet jövedelmező. De hogy két-három év alatt jövedelmezőkké fognak válni, mint ahogy jövedelmezőkké váltak gyáraink 1921 után — ahhoz semmi kétség nem férhet. Ha megtagadnék tőlük a segítséget és támogatást azon az alapon, hogy a jelen pillanatban még nem mind jövedelmező, nagy bűnt követnénk el a munkásosztállyal és a parasztsággal szemben. Csak a nép ellenségei és ellenforradalmárok vethetik fel azt a kérdést, hogy nem fölöslegesek-e a kolhozok és a szovhozok.

A mezőgazdaság ötéves tervének megvalósítása során a párt gyorsított ütemben hajtotta végre a kollektivizálást. Helyesen járt-e el a párt, hogy a kollektivizálás gyorsított ütemének politikáját folytatta? Igen, feltétlenül helyesen járt el, bár ezen a téren voltak bizonyos túlkapások. A párt, amikor a kulákság mint osztály felszámolásának politikáját folytatta és irtotta a kulákfészkeket, nem állhatott meg félúton — ezt az ügyet végig kellett vinnie.

Ez az első ok.

Másodszor, a pártnak, amely egyrészt traktorokkal és mezőgazdasági gépekkel rendelkezett és másrészt módjában volt kihasználni azt, hogy nincs földmagántulajdon (a föld nacionalizálását!), minden lehetősége megvolt arra, hogy siettesse a mezőgazdaság kollektivizálását. És a párt csakugyan rendkívül nagy sikert ért el ezen a téren, mert a kollektivizálás ötéves tervének programját háromszorosan túlteljesítette.

Azt jelenti-e ez, hogy a második ötéves terv szakaszában is a kollektivizálás gyorsított ütemének politikáját kell folytatnunk? Nem, nem azt jelenti. Alapjában ugyanis már befejeztük a Szovjetunió főbb vidékeinek kollektivizálását. Ezen a téren tehát többet tettünk, mint amennyi várható volt. És nemcsak hogy alapjában befejeztük a kollektivizálást; elértük azt, hogy a kolhoz a parasztság óriási többségének tudatában a gazdaság legelfogadhatóbb formájává vált. Óriási vívmány ez, elvtársak. Van-e értelme ezekután annak, hogy lázasan fokozzuk a kollektivizálás ütemét? Világos, hogy nincs értelme.

Számunkra ma már nem a kollektivizálás gyorsított üteme a kérdés, és mégkevésbé az, hogy legyenek-e kolhozok vagy ne legyenek — ez a kérdés már el van döntve pozitív értelemben. A kolhozok erős gyökeret eresztettek és a régi, egyéni gazdasághoz visszavezető út végleg lezárult. Most a feladat az, hogy szervezetileg megszilárdítsuk a kolhozokat, kiebrudaljuk belőlük a kártevő elemeket, igazi, kipróbált bolsevik kádereket válogassunk össze a kolhozok számára és a kolhozokat valóban bolsevik kolhozokká tegyük.

Ez most a fő feladat.

Ez a helyzet a négy év alatt teljesített ötéves tervvel a mezőgazdaság terén.

V
A négy év alatt teljesített ötéves terv eredményei a munkások és a parasztok anyagi helyzetének javítása terén

Fentebb beszéltem az ipar és a mezőgazdaság terén elért sikerekről, a Szovjetunió iparának és mezőgazdaságának fellendüléséről. Milyen eredményei voltak ezeknek a sikereknek a munkások és a parasztok anyagi helyzetének javulása szempontjából? Mik az ipar és a mezőgazdaság terén elért sikereink fő eredményei a dolgozók anyagi helyzetének gyökeres javulása szempontjából?

Először — a munkanélküliség megszüntetése és a holnap bizonytalanságának megszüntetése a munkások között.

Másodszor — az, hogy a kolhozépítés csaknem az egész szegényparasztságot felölelte, hogy ezen az alapon gátat vetettünk a parasztság kulákokra és szegényparasztokra való rétegeződésének és ezzel kapcsolatban a falun megszüntettük az elszegényedést és pauperizmust.

Óriási vívmány ez, elvtársak, olyan, amilyenről nem is álmodhat egyetlen burzsoá állam, még a legesleg-„demokratikusabb” sem.

Nálunk, a Szovjetunióban, a munkások már régen elfelejtették, hogy mi a munkanélküliség. Három évvel ezelőtt körülbelül másfélmillió munkanélkülink volt. Immár két éve, hogy megszüntettük a munkanélküliséget. És a munkások ez alatt az idő alatt már el is felejtették a munkanélküliséget, a munkanélküliség kínjait és szörnyűségeit. Nézzék meg a kapitalista országokat, milyen szörnyűségek mennek ott végbe a munkanélküliség következtében. Ezekben az országokban ma legalább 30—40 millió munkanélküli van. Miféle emberek ezek? Rendszerint azt szokták róluk mondani, hogy „elveszett emberek”.

Nap nap után lejárják a lábukat munkáért, munkát keresnek, készek csaknem bármilyen munkafeltételt elfogadni, de nem veszik fel őket, mert ők „fölösleges” emberek. S ugyanakkor töméntelen árú és termék fecsérlődik el a sors kegyeltjeinek, a tőkések és földbirtokosok csemetéinek szeszélyeire.

A munkanélküliektől megtagadják a betevő falatot, mert azoknak nincs miből fizetniök érte, megtagadják tőlük a hajlékot, mert nincs pénzük lakbérre. Miből és hol élnek hát? Az úri asztalok silány hulladékaiból, rothadt ételmaradékból, amit a szemétládából kotornak elő, a nagy városok nyomortanyáin, de leginkább a városon kívül, ládadeszkából és fakéregből hevenyészve összetákolt viskókban laknak. De ez még nem minden. A munkanélküliségtől nemcsak a munkanélküliek szenvednek. Szenvednek tőle azok a munkások is, akiknek van munkájuk. Szenvednek, mert az, hogy rengeteg a munkanélküli, az ő helyzetüket is bizonytalanná teszi az üzemekben, az ő holnapjuk is bizonytalanná válik. Ma még dolgoznak az üzemekben, de nem biztosak abban, hogy holnap, amikor felébrednek, nem fogják-e megtudni, hogy már el vannak bocsátva.

A négy év alatt teljesített ötéves terv egyik legfőbb vívmánya, hogy megszüntettük a munkanélküliséget és szörnyűségeitől megszabadítottuk a Szovjetunió munkásságát.

Ugyanezt kell mondanunk a parasztokról is. Ők is elfelejtették már, hogy a parasztok kulákokra és szegényparasztokra rétegeződtek, hogy a szegényparasztságot a kulákok kizsákmányolták, elfelejtették a tönkremenést, amely évenként a szegényparasztok százezreit és millióit juttatta koldusbotra. 3—4 évvel ezelőtt az egész parasztlakosságnak legalább 30%-a szegény paraszt volt. Ez körülbelül húszmillió ember. Még régebben, az Októberi Forradalom előtt, a parasztlakosságnak legalább 60%-a volt szegényparaszt. Mi a szegényparaszt? A szegényparasztok olyan emberek, akiknek a gazdálkodáshoz rendszerint vagy vetőmagjuk, vagy lovuk, vagy szerszámuk, vagy mindebből semmijük sem volt. A szegényparasztok olyan emberek, akik az éhséggel küszködve tengődtek és rendszerint a kulákok járma alatt, a régebbi időkben pedig mind a kulákok, mind a földesurak járma alatt nyögtek. Még nem is olyan régen évente több mint kétmillió szegényparaszt vándorolt délre, Észak-Kaukázusba és Ukrajnába, hogy ott elszegődjék a kulákokhoz, régebben pedig — a kulákokhoz és a földesurakhoz.

Még többen ostromolták a gyárkapukat, gyarapítva a munkanélküliek sorait. És nemcsak a szegényparasztok voltak ilyen rossz helyzetben. A középparasztok nagyobbik fele ugyanúgy nyomorgott és nélkülözött, mint a szegényparasztok. Mindezt a parasztok már elfelejtették.

Mit hozott a négy év alatt megvalósított ötéves terv a szegényparasztoknak és a középparasztság alsóbb rétegeinek? Megtörte és szétverte a kulákságot mint osztályt, kiszabadította a szegényparasztokat és a középparasztság nagyobbik felét a kulákok szolgaságából. Bevonta őket a kolhozokba és szilárd helyzetet teremtett számukra. Ezzel megszüntette annak lehetőségét, hogy a parasztság kizsákmányolókra — kulákokra —, és kizsákmányoltakra — szegényparasztokra — rétegeződjék, megszüntette a falusi nyomort. A szegényparasztságot és a középparasztság alsóbb rétegeit a kolhozokban a biztos megélhetésű emberek színvonalára emelte s ezzel megállította a parasztság tönkremenésének és elszegényedésének folyamatát. Ma már nem történik meg, hogy évente a parasztok milliói hagyják el lakóhelyüket és vándorolnak távoli vidékekre keresetért. Aki a parasztot a saját kolhozán kívüli munkára akarja elvinni, annak szerződést kell kötnie a kolhozzal s ezen felül biztosítania kell a kolhoztag számára az ingyenes vasúti utazást. Ma már nem történik meg, hogy a parasztok százezrei és milliói tönkremennek és a gyárak kapuit ostromolják. Mindez valóban volt, de ma már a múlté. Ma a paraszt biztos megélhetésű gazda, a kolhoz tagja, akinek traktorok, mezőgazdasági gépek, vetőmagalapok, tartalékalapok stb. stb. állanak rendelkezésére.

Ezt adta az ötéves terv a szegényparasztoknak és a középparasztság alsóbb rétegeinek.

Ez a lényege az ötéves terv legfőbb vívmányainak a munkások és a parasztok anyagi helyzetének javítása terén.

A munkások és a parasztok anyagi helyzetének javítása terén elért fő vívmányok eredményeképpen az első ötéves terv folyamán:

a) a nagyipar munkásainak és alkalmazottainak száma 1928-hoz viszonyítva megkétszereződött, ami az ötéves terv 57%-os túlteljesítését jelenti;

b) a nemzeti jövedelem — vagyis a munkások és parasztok jövedelme — 1932-ben elérte a 45,1 milliárd rubelt, ami 1928-hoz viszonyítva 85%-os növekedést jelent;

c) a nagyipari munkások és alkalmazottak átlagos évi munkabére 1928-hoz viszonyítva 67%-kal emelkedett, ami az ötéves terv 18%-os túlteljesítését jelenti;

d) a társadalombiztosítási alap 1928-hoz viszonyítva 292%-kal nőtt (1932-ben 4 120 millió rubel, szemben az 1928-as 1 050 millió rubellel), ami az ötéves terv 111%-os túlteljesítését jelenti;

e) az üzemi étkeztetés felöleli a döntő iparágak munkásainak több mint 70%-át, ami az ötéves terv hatszoros túlteljesítését jelenti.

Persze még nem tartunk ott, hogy teljes mértékben kielégíthetnénk a munkások és parasztok anyagi szükségleteit. Aligha érjük el ezt a legközelebbi években. Azt azonban kétségtelenül elértük, hogy a munkások és a parasztok anyagi helyzete évről- évre javul. Ebben talán csak a Szovjethatalom esküdt ellenségei kételkedhetnek, vagy esetleg a burzsoá sajtó egyes képviselői, köztük e sajtó moszkvai tudósítóinak egy része, akik aligha értenek jobban a népek gazdasági életének és a dolgozók helyzetének kérdéseihez, mint mondjuk az abesszin császár a felsőbb matematikához.

Ezzel szemben milyen a munkások és a parasztok helyzete a kapitalista országokban?

Beszéljenek a hivatalos adatok.

A munkanélküliek száma a kapitalista országokban katasztrofálisan megnövekedett. Az Északamerikai Egyesült Államokban a hivatalos adatok szerint 1928-tól 1932-ig csupán a feldolgozóiparban 8,5 millióról 5,5 millióra apadt a foglalkoztatott munkások száma, az Amerikai Szakszervezeti Szövetség adatai szerint pedig a munkanélküliek száma az Északamerikai Egyesült Államok egész iparában 1932 végére 11 millióra emelkedett. Angliában a munkanélküliek száma a hivatalos statisztika adatai szerint 1928-ban 1 290 000 volt, 1932-ig ez a szám 2,8 millióra emelkedett. Németországban a hivatalos adatok szerint a munkanélküliek száma 1928-tól 1932-ig 1 376 000-ről 5,5 millióra emelkedett. Ugyanezt látjuk valamennyi kapitalista országban, pedig a hivatalos statisztika rendszerint a ténylegesnél kisebbnek tünteti fel a munkanélküliek számát, mely a kapitalista országokban 35 és 40 millió között ingadozik.

Rendszeresen csökkentik a munkások bérét. A hivatalos adatok szerint az Északamerikai Egyesült Államokban az átlagos havi munkabér az 1928-as színvonalhoz viszonyítva 35 %-kal, Angliában ugyanezen idő alatt — 15 %-kal, Németországban pedig még többel — 50 %-kal csökkent. Az Amerikai Szakszervezeti Szövetség számításai szerint az amerikai munkások az 1931—1932-es bércsökkentés következtében több mint 35 milliárd dollárt veszítettek.

Angliában és Németországban lényegesen csökkentették az amúgyis jelentéktelen munkásbiztosítási alapokat. Az Északamerikai Egyesült Államokban és Franciaországban nincs semmiféle vagy alig van munkanélküli-biztosítás, minek következtében a hajléktalan munkások és az elhagyott gyermekek száma hatalmas mértékben nő, különösen az Északamerikai Egyesült Államokban.

Nincsenek jobb helyzetben a kapitalista országokban a paraszttömegek sem, mert a mezőgazdasági válság gyökerében támadja meg a parasztgazdaságot s a tönkrement parasztok és farmerek millióit juttatja koldusbotra.

Ezek a négy év alatt teljesített ötéves terv eredményei a Szovjetunió dolgozói anyagi helyzetének megjavítása terén.

VI
A négy év alatt teljesített ötéves terv eredményei a város és a falu közötti áruforgalom terén

Térjünk át azokra az eredményekre, melyeket a négy év alatt teljesített ötéves terv a város és a falu közötti áruforgalom növekedése terén elért.

Az ipar és a mezőgazdaság termelésének óriási növekedése, az árufölöslegek növekedése az iparban és a mezőgazdaságban és végül a munkások és parasztok szükségleteinek növekedése — mindennek a város és a falu közötti áruforgalom felélénkülésére és kibővülésére kellett vezetnie, aminthogy valóban arra is vezetett.

A város és a falu közötti kapcsolat fő formája a termelési kapcsolat. A termelési kapcsolat azonban egymagában még nem elég. Ahhoz, hogy a város és a falu közötti kapocs szilárd és megbonthatatlan legyen, a termelési kapcsolathoz árukapcsolatnak is kell járulnia. Ezt csakis a szovjet kereskedelem kifejlesztése útján érhetjük el. Helytelen volna azt hinni, hogy a szovjet kereskedelmet ki lehet fejleszteni valamilyen egyetlen, kizárólagos vonalon, például a szövetkezeteken keresztül. A szovjet kereskedelem kifejlesztésére minden vonalat ki kell használni: a szövetkezetek hálózatát, az állami kereskedelmi hálózatot, a kolhozkereskedelmet egyaránt.

Egyes elvtársak azt hiszik, hogy a szovjet kereskedelem kifejlesztése, kiváltképpen a kolhozkereskedelem kifejlesztése nem más, mint visszatérés az új gazdasági politika, a „nep” első szakaszába. Ez egyáltalán nem igaz.

A szovjet kereskedelem — a kolhozkereskedelmet is beleértve — és a „nep” első szakaszának kereskedelme között lényeges különbség van.

A „nep” első szakaszában megengedtük a kapitalizmus felélénkülését, megengedtük a magán áruforgalmat, megengedtük a magánkereskedők, tőkések, spekulánsok „tevékenységét”.

Többé-kevésbé szabad kereskedelem volt ez, melyet csak az állam szabályozó szerepe korlátozott. Akkoriban az ország áruforgalmában még meglehetősen nagy helyet foglalt el a magánkapitalista szektor. Nem is szólva arról, hogy akkor még nem rendelkeztünk sem a mostanihoz fogható fejlett iparral, sem kolhozokkal és szovhozokkal, amelyek terv szerint dolgoznak és mezőgazdasági termékekből és városi gyártmányokból óriási tartalékokat bocsátanak az állam rendelkezésére.

Mondhatjuk-e azt, hogy ma is ugyanez a helyzet? Világos, hogy ezt nem mondhatjuk.

Előszöris a szovjet kereskedelmet nem lehet egy kalap alá venni a „nep” első szakaszának kereskedelmével, mégha ezt az állam szabályozta is. A „nep” első szakaszának kereskedelme megengedte a kapitalizmus felélénkülését és a magánkapitalista szektor működését az áruforgalomban, ezzel szemben a szovjet kereskedelem mind az egyiknek, mind a másiknak tagadásából, hiányából indul ki. Mi a szovjet kereskedelem? A szovjet kereskedelem — kereskedelem kis- és nagykapitalisták nélkül, kis és nagy spekulánsok nélkül. Különösfajtájú kereskedelem ez, amilyent a történelem eddig még nem ismert s amely csak a mi gyakorlatunkban, a bolsevikok gyakorlatában, a szovjet fejlődés körülményei között van meg.

Másodszor, ma meglehetősen fejlett állami iparral s a kolhozok és szovhozok egész rendszerével rendelkezünk, ami az államnak óriási tartalékokat biztosít mezőgazdasági és ipari árukból a szovjet kereskedelem kifejlesztéséhez. Az új gazdasági politika első szakaszának viszonyai között ilyesmi nem volt és nem lehetett.

Harmadszor, elértük azt, hogy az utóbbi időben az áruforgalomból teljesen kiebrudaltuk a magánkereskedőket, a kupeceket, a közvetítők mindenféle fajtáját. Ez persze nem zárja ki azt, hogy az atavizmus törvénye folytán az áruforgalomban ismét meg ne jelenhetnének magánkereskedők és spekulánsok, kihasználva e célra a számukra legalkalmasabb terepet — a kolhozkereskedelmet. Sőt mi több: a kolhozparasztok maguk sem átallanak néha spekulálni, ami természetesen nem válik becsületükre. Ezek ellen az egészségtelen jelenségek ellen azonban megvan a fegyverünk — a Szovjethatalom nemrégiben kiadott törvénye a spekulációt felszámoló és a spekulánsokat megbüntető rendszabályokról. Önök természetesen tudják, hogy ez a törvény nem mondható valami nagyon enyhének. Önök természetesen megértik, hogy ilyen törvényünk a „nep” első szakaszának viszonyai között nem volt és nem is lehetett.

Látják, hogy aki ezekután arról beszél, hogy visszatérünk a „nep” első szakaszának kereskedelméhez — annak semmi, de semmi fogalma sincs a mi szovjet gazdasági életünkről.

Azt mondják nekünk, hogy kereskedelmet, még ha az szovjet kereskedelem is, nem lehet kifejleszteni egészséges pénzgazdaság és egészséges valuta nélkül, hogy mindenekelőtt pénzgazdaságunkat és állítólag teljesen értéktelen szovjet valutánkat kell meggyógyítanunk. Ezt mondják a kapitalista országok közgazdászai. Véleményem szerint ezek a tisztelt közgazdászok nem értenek jobban a politikai gazdaságtanhoz, mint mondjuk a canterbury-i érsek a vallásellenes propagandához. Hogyan lehet azt állítani, hogy a mi szovjet valutánk teljesen értéktelen? Vajon nem tény az, hogy ebből a valutából építettük fel a Magnyitosztrojt, a Dnyeprosztrojt, a Kuznyecksztrojt, a sztálingrádi és a harkovi traktorgyárat, a gorkiji és a moszkvai autógyárat, a kolhozok százezreit és a szovhozok ezreit? Talán azt gondolják ezek az urak, hogy ezeket az üzemeket szalmából és agyagból építettük, nempedig meghatározott értékű igazi anyagból? Mi biztosítja a szovjet valuta szilárdságát, ha, természetesen, a szervezett piacról beszélünk, amelynek döntő jelentősége van országunk áruforgalmában, nempedig a szervezetlen piacról, amely csak alárendelt jelentőségű? Magától értetődően nemcsak az aranytartalék. A szovjet valuta szilárdságát mindenekelőtt az állam kezében levő óriási mennyiségű árutömeg biztosítja, amely szilárd árakon kerül az áruforgalomba. Ki tagadhatja a közgazdászok közül, hogy ez a fedezet, mely csak a Szovjetunióban van meg, reálisabb biztosítéka a valuta szilárdságának, mint bármilyen aranytartalék? Megértik-e valaha a kapitalista országok közgazdászai, hogy azzal az elméletükkel, amely szerint a valuta szilárdságának „egyetlen” biztosítéka az aranytartalék, végkép zsákutcába kerültek?

Így áll a dolog a szovjet kereskedelem fejlesztésével kapcsolatos kérdésekkel.

Mit értünk el az ötéves terv teljesítésének eredményeképpen a szovjet kereskedelem kifejlesztése terén?

Az ötéves terv eredményeképpen:

a) a könnyűipar termelése 1928-hoz viszonyítva 187%-ra emelkedett;

b) megnőtt a kicsinybeni szövetkezeti és állami áruforgalom, mely 1932-es árakban kifejezve 39,6 milliárd rubel volt, vagyis a kicsinybeni kereskedelem árutömege az 1928-as színvonal 175%-ára emelkedett;

c) az állami és szövetkezeti kereskedelmi hálózat 1929 óta 158 000 bolttal és áruházzal bővült;

d) a kolhozkereskedelem és az egyes állami és szövetkezeti szervezetek mezőgazdasági árubegyűjtése egyre növekvő fejlődést mutat.

Ezek a tények.

Egészen más a képe az áruforgalom helyzetének a kapitalista országokban, ahol a válság a kereskedelem katasztrofális csökkenésére, az üzemek tömeges bezárására, a kis- és középkereskedők tömeges tönkremenésére, a nagykereskedelmi vállalatok csődjére s az áruknak a kereskedelmi vállalatoknál való megrekedésére vezetett, miközben a dolgozó tömegek vásárlóképessége egyre csökkent.

Ezek a négy év alatt teljesített ötéves terv eredményei az áruforgalom fejlesztése terén.

VII
A négy év alatt teljesített ötéves terv eredményei az ellenséges osztályok maradványai elleni harc terén

Annak eredményeképpen, hogy az ötéves tervet az ipar, a mezőgazdaság és a kereskedelem terén teljesítettük, országunk gazdaságának minden ágában megszilárdítottuk a szocializmus elvét, kiűztük a népgazdaságból a kapitalista elemeket.

Mire kellett ennek vezetnie a kapitalista elemekre nézve és valóban mire is vezetett?

Arra vezetett, hogy elvesztették a talajt lábuk alól a halódó osztályok utolsó maradványai: a gyárosok és pereputtyuk, a magánkereskedők és szekértolóik, a volt nemesek és papok, a kulákok és kulákbérencek, a volt fehér tisztek és kozákőrmesterek, a volt rendőrök és csendőrök, a különféle soviniszta irányzatú burzsoá értelmiségiek és egyéb szovjetellenes elemek.

Ezek a talajukat vesztett, levitézlett emberek szétszóródtak a Szovjetunió egész területén, beférkőztek gyárainkba, intézményeinkbe és kereskedelmi szervezeteinkbe, vasúti és hajózási vállalatainkba és főleg — a kolhozokba és a szovhozokba. Beférkőztek és elrejtőztek bennük, „munkások” és „parasztok” álarcát öltve magukra, sőt egyesek közülük még a pártba is befurakodtak.

Mit hoztak magukkal? Természetesen a Szovjethatalom iránti gyűlöletet, a legvadabb, legellenségesebb érzést a gazdaság, az élet és a kultúra új formái iránt.

Ezeknek az uraknak már nincs erejük ahhoz, hogy nyílt támadást indítsanak a Szovjethatalom ellen. Ilyen támadásokat ők és osztályaik már többször intéztek ellenünk, de szétvertük és szétszórtuk őket. Ezért az egyetlen lehetőség, amely még megmaradt számukra — az, hogy ártsanak és károkat okozzanak a munkásoknak, a kolhozparasztoknak, a Szovjethatalomnak, a pártnak, S alattomos aknamunkával ártanak is, ahol csak tudnak. Raktárakat gyújtanak fel, gépeket törnek. Szabotázst szerveznek. Kártevést szerveznek a kolhozokban és a szovhozokban és egyesek közülük, akiknek sorában itt-ott holmi professzorok is akadnak, kártevő buzgalmukban annyira mennek, hogy pestissel, szibériai fekéllyel oltják be a kolhozok és szovhozok jószágát, agyhártyagyulladást terjesztenek a lovak között és így tovább.

De nem ez a legfontosabb. A legfontosabb ezeknek a levitézlett embereknek a „tevékenységében” az, hogy tömegméretekben szervezik az államvagyon, a szövetkezeti vagyon, a kolhoztulajdon lopását és fosztogatását. Lopás és fosztogatás a gyárakban, a vasúti szállítmányok lopása és fosztogatása, lopás és fosztogatás a raktárakban és kereskedelmi vállalatokban — különösen pedig lopás és fosztogatás a szovhozokban és a kolhozokban —, ez a fő formája az ilyen levitézlett emberek „tevékenységének”. Mintegy osztályösztönükkel érzik, hogy a szovjet gazdaság alapja a társadalmi tulajdon, hogy ez az alap az, amit meg kell ingatni, ha valaki kárt akar okozni a Szovjethatalomnak, — és valóban igyekeznek is megingatni a társadalmi tulajdont a tömeges lopás és fosztogatás megszervezése útján.

A fosztogatás megszervezése céljából kihasználják a kolhozparasztok magántulajdonosi szokásait és csökevényeit, — hiszen a kolhozparasztok tegnap még egyénileg gazdálkodó parasztok voltak, ma pedig kolhoztagok. Önöknek, mint marxistáknak, tudniok kell, hogy az emberek tudata fejlődésében elmarad tényleges helyzetük mögött. A kolhozparasztok, helyzetüket tekintve, már nem egyénileg gazdálkodó parasztok, hanem kollektivisták, tudatuk azonban egyelőre még a régi, magántulajdonosi tudat. És a kizsákmányoló osztályok soraiból származó levitézlett emberek éppen a kolhozparasztok magántulajdonosi szokásait használják ki arra, hogy a társadalmi vagyon fosztogatását megszervezzék és ezzel a szovjet rendszer alapját, a társadalmi tulajdont, megingassák.

Elvtársaink közül sokan közömbösen nézik ezt a jelenséget, nem értve meg a tömeges lopás és fosztogatás tényeinek értelmét és jelentőségét. Mintha vakok lennének, ügyet sem vetnek ezekre a tényekre, gondolván, hogy „ebben nincs semmi különös”. Ezek az elvtársak azonban súlyosan tévednek. Rendszerünk alapja a társadalmi tulajdon, éppen úgy, mint ahogy a kapitalizmusnak a magántulajdon az alapja. Ha a kapitalisták szentnek és sérthetetlennek nyilvánították a magántulajdont s ezzel annakidején elérték a kapitalista rendszer megszilárdulását, akkor nekünk, kommunistáknak, annál inkább szentnek és sérthetetlennek kell nyilvánítanunk a társadalmi tulajdont, hogy ezzel a gazdaság új, szocialista formáit a termelés és a kereskedelem minden ágában megszilárdítsuk. Megtűrni a társadalmi tulajdon lopását és fosztogatását — akár állami vagy szövetkezeti tulajdonról, akár kolhoztulajdonról van szó — és ügyet sem vetni ilyen felháborító ellenforradalmi jelenségekre, annyit jelent, mint elősegíteni a szovjet rendszer aláásását, amely rendszer, mint alapra, a társadalmi tulajdonra támaszkodik. Ebből indult ki Szovjetkormányunk, mikor nemrégiben törvényt adott ki a társadalmi tulajdon védelméről. Ez a törvény ma a forradalmi jogrend alapja. E törvény legszigorúbb gyakorlati érvényesítése pedig — elsőrendű kötelessége minden kommunistának, minden munkásnak és kolhozparasztnak.

Azt mondják, hogy napjaink forradalmi jogrendje semmiben sem különbözik a „nep” első szakaszának forradalmi jogrendjétől, hogy napjaink forradalmi jogrendje visszatérés a „nep” első szakaszának forradalmi jogrendjéhez. Ez teljesen helytelen. A „nep” első szakaszának forradalmi jogrendje élével elsősorban a hadikommunizmus szélsőségei ellen, a „törvénytelen” elkobzások és önkényes adókivetések ellen irányult. Biztosította a magántulajdonosok, az egyénileg gazdálkodó parasztok, a kapitalisták számára vagyonuk sértetlenségét azzal a feltétellel, hogy ők viszont szigorúan megtartják a szovjet törvényeket. Egészen más a helyzet a forradalmi jogrenddel napjainkban. Napjaink forradalmi jogrendje élével nem a hadikommunizmus szélsőségei ellen irányul, amelyek már régen nem léteznek, hanem a társadalmi gazdaság tolvajai és kártevői ellen, a társadalmi tulajdont fosztogató huligánok ellen. A forradalmi jogrend főgondja tehát napjainkban a társadalmi tulajdon megvédése, és nem más valami.

Ezért pártunk egyik fő feladata az, hogy a Szovjethatalom törvényei által nyújtott minden eszközt és módot felhasználva harcoljon a társadalmi tulajdon megvédéséért.

Erős és hatalmas proletárdiktatúra — ez az, amire nekünk ma szükségünk van ahhoz, hogy a halódó osztályok utolsó maradványait is pozdorjává zúzzuk és tolvaj mesterkedéseiket meghiúsítsuk.

Egyes elvtársak úgy fogták fel az osztályok megszüntetéséről, az osztálynélküli társadalom felépítéséről és az állam elhalásáról szóló tételt, mint a lustaság és a közöny igazolását, mint az osztályharc kialvásáról és az államhatalom gyengüléséről szóló ellenforradalmi elmélet igazolását. Mondanunk sem kell, hogy ilyen embereknek semmi közük sem lehet pártunkhoz. Elfajult vagy kétkulacsos emberek ezek, akiket ki kell kergetni a pártból. Az osztályok megszüntetését nem az osztályharc elaltatása, hanem fokozása útján lehet elérni. Az állam elhalása nem az államhatalom gyengítésén keresztül fog bekövetkezni, hanem az állam maximális erőfeszítésén keresztül, amire okvetlen szükség van ahhoz, hogy végkép felszámoljuk a halódó osztályok maradványait és megszervezzük védelmünket a kapitalista környezettel szemben, amely még korántsincs s egyhamar nem is lesz megsemmisítve.

Az ötéves terv eredményeképpen elértük azt, hogy végleg kivetettük a termelésben elfoglalt hadállásaikból az ellenséges osztályok utolsó maradványait, szétzúztuk a kulákságot és előkészítettük a talajt felszámolásához. Ez az ötéves terv eredménye a burzsoázia utolsó osztagai elleni harc terén. De ez még nem elég. A feladat az, hogy ezeket a levitézlett embereket saját üzemeinkből és intézményeinkből kiseperjük és végleg ártalmatlanná tegyük.

Nem lehet azt mondani, hogy ezek a levitézlett emberek kártevő és tolvaj mesterkedéseikkel a Szovjetunió jelenlegi helyzetén valamit is változtatni tudnak. Túlságosan gyengék és tehetetlenek ahhoz, hogy a Szovjethatalom rendszabályaival szembeszálljanak. Ha azonban elvtársaink nem fegyverkeznek fel forradalmi éberséggel és nem szüntetik meg a nyárspolgári közönyt a társadalmi tulajdon lopásának és fosztogatásának tényeivel szemben, akkor ezek a levitézlett emberek még sok bajt okozhatnak.

Gondolnunk kell arra, hogy a Szovjetállam erejének növekedése erősíteni fogja a halódó osztályok utolsó maradványainak ellenállását. Éppen azért, mert haldoklanak és napjaik meg vannak számlálva, új meg új támadási formákra fognak áttérni, élesebb formákra, a lakosság elmaradt rétegeihez fordulva és azokat a Szovjethatalom ellen mozgósítva. Nincs az a förtelem, nincs az a rágalom, amit ezek a levitézlett emberek rá ne kennének a Szovjethatalomra s amivel ne igyekeznének mozgósítani az elmaradt elemeket. Ezen a talajon megtörténhet, hogy felelevenednek és újra mozgolódni kezdenek a régi ellenforradalmi pártok szétvert csoportjai, az eszerek, a mensevikek, Közép-Oroszország és a végvidékek burzsoá nacionalistái, megtörténhet, hogy felelevenednek és újra mozgolódni kezdenek a trockisták és a jobboldali elhajlók közül való ellenforradalmi elemek töredékei. Ettől persze nem félünk. Minderre azonban gondolnunk kell, ha ezekkel az elemekkel gyorsan és különösebb áldozatok nélkül végezni akarunk.

Ez az oka annak, hogy a forradalmi éberség az a tulajdonság, mely a bolsevikok számára ma különösen elengedhetetlen.

VIII
Általános következtetések

Ezek az ötéves terv gyakorlati megvalósításának fő eredményei az ipar és a mezőgazdaság terén, a dolgozók életviszonyainak javítása és az áruforgalom fejlesztése terén, a Szovjet hatalom megerősítése terén, és az elhaló osztályok maradványai és csökevényei ellen folytatott osztályharc kifejlesztése terén.

Ezek a Szovjethatalom sikerei és vívmányai az utóbbi négy év alatt.

Hiba volna, ha ezeknek az eredményeknek az alapján azt gondolnók, hogy nálunk minden rendben van. Világos, hogy nálunk még nincs minden rendben. Munkánkban még jócskán vannak hibák és fogyatékosságok. Gyakorlatunkban előfordul még a gondatlan gazdálkodás és a fejetlenség. Sajnos, a fogyatékosságokra és hibákra most nem térhetek ki, mert a rámbízott összefoglaló beszámoló keretei ezt nem engedik meg. Most azonban nem is ez a lényeg. Lényeges az, hogy a fogyatékosságok és hibák ellenére, amelyeket közülünk senki sem tagad, olyan komoly eredményeket értünk el, melyeket elragadtatással üdvözöl ez egész világ munkásosztálya, olyan győzelmet vívtunk ki, melynek igazán világtörténelmi jelentősége van.

Mi játszhatta és mi játszotta a valóságban a főszerepet abban, hogy pártunk a hibák és hiányosságok ellenére, döntő sikereket ért el az ötéves terv négy év alatti megvalósítása terén?

Melyek azok a fő erők, amelyek, mindenek ellenére biztosították számunkra ezt a történelmi győzelmet?

Ez az erő, mindenekelőtt, a munkások és kolhozparasztok milliós tömegeinek aktivitása és önfeláldozása, lelkesedése és kezdeményezése, azoké a munkásoké és kolhozparasztoké, akik, a mérnökökkel és technikusokkal egyetemben, hatalmas energiát fejtettek ki a szocialista verseny és az élmunkásmozgalom kifejlesztése érdekében. Kétség nem férhet hozzá, hogy enélkül célunkat nem tudtuk volna elérni, egy lépéssel sem tudtunk volna előrehaladni.

Ez az erő, másodszor, a párt és a kormány biztoskezű vezetése, az, hogy a párt és a kormány a tömegeket előnyomulásra ösztönözte s a célhoz vezető úton minden néven nevezendő nehézséget legyőzött.

Ez az erő, végül, a szovjet gazdasági rendszer különleges erényeiben és előnyeiben rejlik, abban, hogy a szovjet gazdasági rendszer magában hordja a nehézségek legyőzéséhez szükséges hatalmas lehetőségeket.

Ez az a három fő erő, mely a Szovjetunió történelmi győzelmét meghatározta.

Általános következtetések:

1. Az ötéves terv eredményei megdöntötték a burzsoá és szociáldemokrata politikusoknak azt az állítását, hogy az ötéves terv a fantázia szüleménye, agyrém, megvalósíthatatlan ábránd. Az ötéves terv eredményei megmutatták, hogy az ötéves terv már megvalósult.

2. Az ötéves terv eredményei szétzúzták a burzsoáziának azt az ismert „dogmáját”, hogy a munkásosztály képtelen újat építeni, hogy csak a régi lerombolására képes. Az ötéves terv eredményei megmutatták, hogy a munkásosztály éppúgy képes újat építeni, mint a régit lerombolni.

3. Az ötéves terv eredményei megdöntötték a szociáldemokratáknak azt a tételét, hogy a szocializmust lehetetlen felépíteni egy, egymagában vett országban. Az ötéves terv eredményei megmutatták, hogy a szocialista társadalmat igenis lehetséges felépíteni egy országban, mert ennek a társadalomnak gazdasági alapzata a Szovjetunióban már fel van építve.

4. Az ötéves terv eredményei megdöntötték a burzsoá közgazdászoknak azt az állítását, hogy a tőkés gazdasági rendszer a legjobb rendszer, hogy semmilyen más gazdasági rendszer nem szilárd és nem képes kiállni a próbát a gazdasági fejlődés nehézségei közepette. Az ötéves terv eredményei megmutatták, hogy a tőkés gazdasági rendszer nem tudja megállni a helyét és nem szilárd, hogy idejét múlta és át kell adnia helyét egy más, magasabbrendű, szovjet, szocialista gazdasági rendszernek, hogy az egyetlen olyan gazdasági rendszer, amely nem fél a válságoktól és képes legyőzni a kapitalizmus számára megoldhatatlan nehézségeket — ez a szovjet gazdasági rendszer.

5. Végül az ötéves terv eredményei megmutatták, hogy a kommunista párt legyőzhetetlen, ha tudja, hogy milyen irányban kell vezetnie az ügyeket, és nem fél a nehézségektől.

(Viharos, sokáig nem szűnő taps, mely ünneplésbe csap át, a terem feláll és éljenzi Sztálin elvtársat.)

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

SaLa