Beszéd a Szovjetunió élenjáró kolhozparasztjainak első országos kongresszusán

1933. február 19

Kolhozparaszt elvtársak és elvtársnők! Nem szándékoztam felszólalni kongresszusukon. Nem szándékoztam azért, mert az előttem szóló elvtársak beszédeikben már mindazt elmondták, amit mondani kellett, mégpedig jól és találóan. Érdemes-e ezek után még felszólalnom? Minthogy azonban ragaszkodnak hozzá, az erő pedig az elvtársak kezében van (hosszantartó taps), köteles vagyok engedelmeskedni.

Szólok néhány szót az egyes kérdésekről.

I
A kolhozok útja — az egyetlen helyes út

Első kérdés: helyes-e az az út, amelyre a kolhozparasztság lépett, helyes-e a kolhozok útja?

Ez nem meddő kérdés. Az elvtársak, a kolhozok élenjáró dolgozói, természetesen nem kételkednek abban, hogy a kolhozok helyes úton járnak. Ezért lehetséges, hogy az elvtársaknak ez a kérdés feleslegesnek tűnik. De nem minden paraszt gondolkodik úgy, mint önök. A parasztok közt, sőt a kolhozparasztok közt is, még szép számmal akadnak olyanok, akik kételkednek a kolhoz-út helyességében. S ezen nincs is semmi csodálnivaló.

Hiszen valóban, évszázadokon át éltek az emberek régimódra, jártak a régi úton, görnyedeztek a kulák, a földesúr előtt, az uzsorás és a spekuláns előtt. Nem mondhatjuk ugyan, hogy ezt a régi, kapitalista utat a parasztok helyeselték. De ez az út a régi, kitaposott, megszokott út volt, és a gyakorlatban mindeddig még senki sem bizonyította be, hogy lehet valahogy másként is, jobban is élni. Annál is kevésbé, mert az emberek a burzsoá országokban még mindig a régi módon élnek… S egyszer-csak, ebbe a régi, posványos életbe berontanak a bolsevikok, berontanak, minta vihar és azt mondják: ideje már szakítani a régi úttal, ideje már új életet, kolhozéletet kezdeni, ideje már, hogy ne úgy élj, ahogyan a burzsoá országokban élnek az emberek, hanem új módon, artel módra. De hát mi fán terem ez az újfajta élet, ki tudná azt megmondani? Csak rosszabbul ne üssön ki, mint a régi volt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az új út nem megszokott út, nem kitaposott út, nem is derítették fel még teljesen. Nem jobb-e megmaradni a régi úton? Nem jobb-e egyelőre várni az új, a kolhoz-útra való áttéréssel? Érdemes-e kockáztatni?

Ilyen kételyek gyötrik ma a dolgozó parasztság egy részét.

El kell-e oszlatnunk ezeket a kételyeket? Napfényre kell-e teregetnünk ezeket a kételyeket és megmutatnunk — mit érnek? Világos, hogy ezt meg kell tennünk.

Vagyis a fentebb feltett kérdést nem lehet meddő kérdésnek nevezni.

Nos hát — helyes-e az az út, amelyre a kolhozparasztság rálépett?

Egyes elvtársak azt gondolják, hogy az áttérés az új útra, a kolhozok útjára, három évvel ezelőtt kezdődött meg nálunk. Ez csak részben igaz. Persze, a tömeges kolhozépítés három évvel ezelőtt kezdődött nálunk. Ezt az átmenetet, mint tudjuk, a kulákság szétzúzása és a szegény- és középparasztok milliós tömegeinek kolhozmozgalma jellemezte. Mindez igaz. Ahhoz azonban, hogy ezt a kolhozok útjára való tömeges áttérést elkezdhessük, bizonyos előfeltételekkel kellett rendelkeznünk, amelyek nélkül a tömeges kolhozmozgalom egyáltalában elképzelhetetlen.

Mindenekelőtt szükség volt a Szovjethatalomra, amely segítette és segíti a parasztokat abban, hogy a kolhozok útjára térjenek.

Másodszor, el kellett kergetnünk a földbirtokosokat és a tőkéseket, el kellett tőlük vennünk és a nép tulajdonának kellett nyilvánítanunk a gyárakat és a földet.

Harmadszor, meg kellett zaboláznunk a kulákságot és el kellett tőle vennünk a gépeket és traktorokat.

Negyedszer, el kellett rendelnünk, hogy a gépeket és traktorokat csakis a kolhozokban egyesült szegény- és középparasztok használhatják.

Végül, iparosítanunk kellett az országot, traktoripart kellett teremtenünk és új mezőgazdasági gépgyárakat kellett építenünk, hogy a kolhozparasztságot bőségesen el tudjuk látni traktorokkal és gépekkel.

Ezek nélkül az előfeltételek nélkül gondolni sem lehetett volna a kolhoz-útra való tömeges áttérésre, amelyet három évvel ezelőtt elkezdtünk.

Tehát ahhoz, hogy a kolhozok útjára áttérhessünk, mindenekelőtt véghez kellett vinnünk az Októberi Forradalmat, meg kellett döntenünk a tőkéseket és a földbirtokosokat, el kellett vennünk tőlük a földet és a gyárakat, és új ipart kellett teremtenünk.

Az Októberi Forradalommal meg is kezdődött az új útra, a kolhozok útjára való áttérés. Új erővel azért csak három évvel ezelőtt bontakozott ki, mert csak akkor mutatkoztak meg teljes nagyságukban az Októberi Forradalom gazdasági eredményei, csak akkorra sikerült országunk iparosítását előbbre lendíteni.

A népek története sok forradalmat ismer. Ezek a forradalmak abban különböznek az Októberi Forradalomtól, hogy valamennyi egyoldalú forradalom volt. A dolgozók kizsákmányolásának egyik formáját felváltotta a kizsákmányolás másik formája, de maga a kizsákmányolás megmaradt. A régi kizsákmányolok és elnyomók helyébe új kizsákmányolok és elnyomók jöttek, de maguk a kizsákmányolok és elnyomók megmaradtak. Csak az Októberi Forradalom tűzte ki céljául minden kizsákmányolás megszüntetését, minden néven nevezendő kizsákmányoló és elnyomó felszámolását.

A rabszolgák forradalma felszámolta a rabszolgatartókat és megszüntette a dolgozók kizsákmányolásának rabszolgasági formáját. De helyükbe a jobbágytartókat és a dolgozók kizsákmányolásának hűbéri formáját állította. A kizsákmányolok egyik csoportját a kizsákmányolók másik csoportja váltotta fel. A rabszolgaság idején a „törvény” megengedte a rabszolgatartóknak, hogy megöljék rabszolgáikat. A jobbágyság idején a „törvény” a jobbágytartóknak „csak” azt engedte meg, hogy jobbágyaikat eladhassák.

A jobbágyparasztok forradalma felszámolta a jobbágytartókat és megszüntette a kizsákmányolás hűbéri formáját. De helyükbe a tőkéseket és nagybirtokosokat állította, a dolgozók kizsákmányolásának kapitalista és földesúri formáját. A kizsákmányolók egyik csoportját a kizsákmányolók másik csoportja váltotta fel. A jobbágyság idején a „törvény” megengedte a jobbágyok eladását. A kapitalista rendszerben a „törvény” „csak” azt engedi meg, hogy a dolgozókat munkanélküliségre és nyomorra, pusztulásra és éhhalálra kárhoztassák.

Csakis a mi szovjet forradalmunk, csakis a mi Októberi Forradalmunk tette fel a kérdést úgy, hogy nem felcserélni kell a kizsákmányolók egyik csoportját egy másikkal, és nem felváltani kell a kizsákmányolás egyik formáját egy másikkal, hanem ki kell irtani minden kizsákmányolást, ki kell pusztítani minden néven nevezendő kizsákmányolót, minden néven nevezendő gazdagot és elnyomót, régit és újat egyaránt, hogy írmagjuk se maradjon. (Hosszantartó taps.)

Ezért volt az Októberi Forradalom elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy a parasztok új útra, a kolhozok útjára térhessenek.

Helyesen cselekedtek-e a parasztok, amikor az Októberi Forradalmat támogatták? Igen, helyesen cselekedtek. Helyesen cselekedtek, mert az Októberi Forradalom segített nekik lerázni nyakukról a földbirtokosokat és tőkéseket, az uzsorásokat és kulákokat, a kereskedőket és spekulánsokat.

De ez a kérdésnek csak egyik oldala. Elkergetni az elnyomókat, elkergetni a földbirtokosokat és tőkéseket, megzabolázni a kulákokat és spekulánsokat — mindez nagyon jó dolog. De ez még kevés. Ahhoz, hogy végleg megszabaduljunk a régi bilincsektől, ahhoz a kizsákmányolók szétzúzása egymagában még nem elegendő. Ehhez még az is kell, hogy új életet építsünk fel, olyan életet, amely megadja a lehetőséget a dolgozó parasztnak arra, hogy anyagi és kulturális helyzetét javítsa és hogy napról-napra, évről-évre egyre magasabbra emelkedjék. Ehhez az kell, hogy a faluban megteremtsük az új rendet, a kolhozrendet. Ez a kérdés másik oldala.

Miben különbözik a régi rend az új rendtől, a kolhozrendtől?

A régi rendben a parasztok külön-külön dolgoztak, ősapáik módjára, elavult munkaeszközökkel, a földbirtokosok és tőkések, a kulákok és spekulánsok javára úgy, hogy ők maguk éheztek és másokat gazdagítottak. Az új rendben, a kolhozrendben, a parasztok közösen dolgoznak, artel módra, korszerű szerszámok, traktorok és mezőgazdasági gépek segítségével, saját maguknak és saját kolhozaiknak, tőkések és földbirtokosok, kulákok és spekulánsok nélkül, dolgoznak azért, hogy napról-napra javítsák anyagi és kulturális helyzetüket. Ott, a régi rendben a kormány burzsoá kormány, amely a dolgozó parasztokkal szemben a gazdagokat támogatja. Itt, az új rendben, a kolhozrendben, a kormány munkás- és parasztkormány, amely a munkásokat és a parasztokat támogatja a minden rendű és rangú gazdagokkal szemben. A régi rend a kapitalizmushoz vezet. Az új rend — a szocializmushoz.

Íme: két út, a kapitalista út és a szocialista út, az út előre — a szocializmushoz, és az út vissza — a kapitalizmushoz.

Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy lehet valamilyen harmadik útra térni. Különösen szívesen kapnak ez után a még senki nem látta harmadik út után egyes ingadozó elvtársak, akik eddig még nincsenek teljesen meggyőződve a kolhoz-út helyességéről. Ők azt akarják, hogy térjünk vissza a régi rendhez, térjünk vissza az egyéni gazdálkodáshoz, de tőkések és földbirtokosok nélkül. Emellett „csak” azt akarják, hogy ismerjük el a kulákokat és egyéb kistőkéseket gazdasági rendszerünk törvényes jelenségeinek. A valóságban ez nem harmadik út, hanem a második, a kapitalizmushoz vezető út. Mert mit jelent az egyéni gazdálkodásra való visszatérés és a kulákság visszaállítása? Azt jelenti, hogy visszaállítjuk a kulák jármot, visszaállítjuk a parasztság kulák kizsákmányolását, és hatalmat adunk a kuláknak. De hát lehet-e visszaállítani a kulákságot s ugyanakkor fenntartani a Szovjethatalmat? Nem, nem lehet. A kulákság visszaállítása szükségképpen egy kulákhatalom megteremtésére és a Szovjethatalom felszámolására, vagyis szükségképpen egy burzsoá kormány alakítására vezet. Egy burzsoá kormány megalakítása pedig szükségképpen a földbirtokosok és tőkések visszaállítására, a kapitalizmus visszaállítására vezet. Az úgynevezett harmadik út a valóságban nem egyéb, mint a második út, a kapitalizmushoz való visszatérés útja. Kérdezzék csak meg a parasztokat, akarják-e visszaállítani a kulák jármot, vissza akarnak-e térni a kapitalizmushoz, akarják-e felszámolni a Szovjethatalmat és visszaállítani a földbirtokosok és tőkések hatalmát? Kérdezzék csak meg őket s megtudják, melyik utat tartja a dolgozó parasztok többsége az egyetlen helyes útnak.

Tehát csak két út van: vagy előre, felfelé — az új, a kolhozrendhez, vagy visszafelé, lefelé — a régi, kulák és kapitalista rendhez.

Harmadik út nincs.

A dolgozó parasztság helyesen tette, hogy elfordult a kapitalista úttól és a kolhozépítés útjára lépett.

Azt mondják, hogy a kolhozok útja helyes út, de nehéz út. Ez csak részben igaz. Nehézségek természetesen vannak ezen az úton. A jó életet nem adják ingyen. A helyzet azonban az, hogy a fő nehézségeken már túlvagyunk, a még ránk váró nehézségekre pedig nem érdemes sok szót vesztegetni. Legalábbis azokhoz a nehézségekhez képest, amelyeket a munkások éltek át 10—15 évvel ezelőtt, az önök mai nehézségei, kolhozparaszt elvtársak, gyerekjátéknak tetszenek. Az elvtársak szónokai itt felszólaltak és dicsérték Leningrád, Moszkva, Harkov, a Donyec-medence munkásait. Arról beszéltek, hogy ezek a munkások nagy eredményeket értek el, a kolhozparasztok viszont jóval kisebb eredményeket tudnak felmutatni. Sőt, úgy láttam, hogy a szónokok beszédeibe bizonyos elvtársi irigység is vegyült: hogy hát milyen jó is volna, ha nekünk, kolhozparasztoknak is olyan eredményeink volnának, mint nektek, Leningrád, Moszkva, Harkov és a Donyec-medence munkásainak…

Mindez igen szép. De tudják-e az elvtársak, mibe kerültek ezek az eredmények Leningrád és Moszkva munkásainak, milyen nélkülözéseket kellett elviselniök, hogy ezeket az eredményeket végre elérjék? Elmondhatnék egyet-mást arról, hogyan éltek a munkások 1918-ban, amikor hetekig egy darabka kenyeret sem kaptak, hogy a húsról és egyéb élelmiszerekről ne is beszéljek. Akkoriban azok a napok számítottak a legjobb napoknak, amikor sikerült Leningrád és Moszkva munkásainak öt deka feketekenyeret kiosztani, azt is felében olajpogácsával kevert lisztből. S ez az állapot nem egy hónapig, nem is félévig, hanem teljes két esztendeig tartott. De a munkások tűrtek és nem estek kétségbe, mert tudták, hogy eljönnek majd a jobb idők és döntő sikereket fognak elérni. És, látják, a munkások nem is tévedtek. Hasonlítsák csak össze az önök nehézségeit és nélkülözéseit azokkal a nehézségekkel és nélkülözésekkel, amelyeket a munkások éltek át, és meglátják, hogy szóra sem érdemesek.

Mi kell ahhoz, hogy a kolhozmozgalmat továbbvigyük és a kolhozépítést a lehető legnagyobb mértékben továbbfejlesszük?

Ehhez mindenekelőtt az kell, hogy a kolhozoknak egyszersmindenkorra biztosított és művelésre alkalmas földjük legyen. Van ilyen földjük? Igen, van. Ismeretes, hogy a kolhozoknak átadtuk s egyszersmindenkorra biztosítottuk a legjobb földeket. A kolhozparasztok tehát kedvükre művelhetik és javíthatják földjüket, nem kell félniök, hogy a föld kicsúszik a kezükből és idegen kézbe kerül.

Másodszor az kell hozzá, hogy a kolhozparasztok traktorokat és gépeket használhassanak. Vannak traktoraik és gépeik? Igen, vannak. Közismert, hogy traktorgyáraink és mezőgazdasági gépgyáraink mindenekelőtt és főleg a kolhozoknak dolgoznak és ellátják őket minden korszerű munkaeszközzel.

Végül az kell hozzá, hogy a kormány minden erejével támogassa a kolhozparasztokat, emberrel is, pénzügyileg is, és ne tűrje, hogy az ellenséges osztályok maradványai a kolhozokat bomlasszák. Van ilyen kormányuk? Igen, van. A neve: munkás-paraszt szovjet kormány. Mutassanak nekem még egy országot, ahol a kormány nem a tőkéseket és a földbirtokosokat, nem a kulákokat és egyéb pénzeszsákokat támogatja, hanem a dolgozó parasztokat. Nincs és soha nem is volt a világon ilyen ország. Csakis nálunk, a Szovjetországban van olyan kormány, amely minden erejével a munkásokat és a kolhozparasztokat pártfogolja, a város és a falu minden dolgozóját, szemben a pénzeszsákokkal és kizsákmányolókkal. (Hosszantartó taps.)

Szóval, önöknek megvan mindenük ahhoz, hogy a kolhozépítést kifejlesszék és teljesen megszabaduljanak a régi bilincsektől.

Önöktől csak egyet várunk — dolgozzanak becsületesen, a végzett munka arányában osszák el a kolhoz jövedelmét, kíméljék a kolhoz tulajdonát, kíméljék a traktorokat és gépeket, gondozzák jól lovaikat, teljesítsék a munkás és paraszt államuk által előírt feladatokat, erősítsék a kolhozokat és kergessék ki a kolhozokból a befurakodott kulákokat és kulákbérenceket.

Egyet fognak érteni velem abban, hogy ezeket a nehézségeket legyőzni, vagyis becsületesen dolgozni és a kolhoz tulajdonát óvni, nem is olyan nagyon nehéz dolog. Annál is kevésbé, mert hiszen most nem pénzeszsákoknak és nem kizsákmányolóknak, hanem maguknak, saját kolhozaiknak dolgoznak.

Látják, hogy a kolhozok útja, a szocializmus útja — az egyetlen helyes út a dolgozó parasztok számára.

II
Legközelebbi feladatunk — jómódúvá tenni minden kolhozparasztot

A második kérdés: mit értünk el eddig az új úton, a mi kolhoz-utunkon és mit szándékozunk elérni a legközelebbi két-három évben?

A szocializmus — jó dolog. A boldog szocialista élet vitathatatlanul jó dolog. De mindez még a jövő ígérete. A fő kérdés most nem az, hogy mit fogunk elérni a jövőben. A fő kérdés az, mit értünk el már a jelenben. A parasztság a kolhozok útjára lépett. Ez nagyon rendjén van. De milyen eredményeket ért el ezen az úton? Mik azok a kézzelfogható eredmények, amelyeket a kolhozok útján haladva elértünk?

Elértük azt, hogy a szegényparasztok milliós tömegei segítségünkkel beléptek a kolhozokba. Elértük azt, hogy a kolhozokba belépő és ott a legjobb minőségű földeket és legjobb munkaeszközöket használó szegényparasztok milliós tömegei a középparasztok színvonalára emelkedtek. Elértük azt, hogy a szegényparasztok milliós tömegei, amelyek azelőtt éheztek, most a kolhozokban középparasztokká, biztos megélhetésű emberekké lettek. Elértük azt, hogy aláástuk a parasztoknak szegényparasztokra és kulákokra való rétegeződését, szétzúztuk a kulákokat és segítettünk a szegényparasztoknak, hogy a kolhozokon belül munkájuk gazdájává, középparasztokká váljanak.

Mi volt a helyzet úgy négy évvel ezelőtt, a kolhozépítés fellendülése előtt? A kulákok gazdagodtak és izmosodtak. A szegényparasztok nyomorogtak és tönkrementek, a kulákok jármába kerültek. A középparasztok igyekeztek felkapaszkodni a kulákok sorába, de folyvást visszazuhantak és a kulákok örömére a szegényparasztok sorait gyarapították. Nem nehéz kitalálni, hogy ebből az egész kavarodásból csak a kulákoknak volt hasznuk, meg legfeljebb egyeseknek a jómódúak közül. A faluban minden 100 gazdaság közül 4—5 kulákgazdaság, 8—10 jómódú gazdaság, 45—50 középparaszti és vagy 35 szegényparaszti gazdaság volt. Tehát a parasztporták legalább 35%-a szegényparasztoké volt, akik kénytelenek voltak a kulák uzsora jármát a nyakukba venni. Nem is szólva a középparasztok szegényebb rétegeiről, amelyekhez a középparasztságnak több mint fele tartozott és amelyek, helyzetüket tekintve, alig különböztek a szegényparasztságtól s közvetlenül függtek a kulákoktól.

A kolhozépítés széles kifejlesztésével elértük azt, hogy megszüntettük ezt a kavarodást és igazságtalanságot, összetörtük a kulák jármot, a kolhozokba bevontuk a szegényparasztok egész tömegét, biztosítottuk megélhetésüket és felemeltük őket a középparasztok színvonalára, ilymódon lehetővé téve nekik, hogy használják a kolhozföldeket, élvezzék a kolhozoknak nyújtott kedvezményeket, használják a traktorokat és a mezőgazdasági gépeket.

Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy legalább 20 millió főnyi parasztlakosságot, legalább 20 millió szegényparasztot megmentettünk a nyomortól és a tönkremenéstől, megmentettük őket a kulák nyűgtől és a kolhozok révén biztos megélhetésű emberekké tettük őket.

Ez nagy eredmény, elvtársak. Olyan eredmény ez, amilyent még nem látott a világ és amilyent még egyetlen másik állam sem ért el a világon.

Ezek tehát a kolhozépítés gyakorlati, kézzelfogható eredményei, annak eredményei, hogy a parasztság a kolhozok útjára tért.

De ez csak első lépésünk, első vívmányunk a kolhozépítés útján.

Helytelen volna azt hinni, hogy az első lépés után meg kell állnunk, hogy be kell érnünk ezzel az első vívmánnyal. Nem, elvtársak, nem érhetjük be ezzel a vívmánnyal. Ahhoz, hogy továbbhaladjunk és a kolhozokat végleg megszilárdítsuk, meg kell tennünk a második lépést, új eredményeket kell elérnünk. Mi ez a második lépés? Az, hogy a kolhozparasztokat — a volt szegényparasztokat és a volt középparasztokat egyaránt — még magasabb színvonalra emeljük. Az, hogy minden kolhozparasztot jómódúvá tegyünk. Igen elvtársak, jómódúvá. (Hosszantartó taps.)

Elértük azt, hogy a kolhozok révén a szegényparasztokat a középparasztok színvonalára emeltük. Ez nagyon rendjén van. De ez még kevés. Most azt kell elérnünk, hogy még egy lépést tegyünk előre és segítsünk valamennyi kolhozparasztnak — a volt szegényparasztoknak és a volt középparasztoknak egyaránt — abban, hogy jómódú emberek színvonalára emelkedjenek. Ezt elérhetjük és ezt el is kell érnünk minden áron. (Hosszantartó taps.)

Ma mindenünk megvan ahhoz, hogy ezt a célunkat megvalósítsuk. Gépeinket és traktorainkat ma rosszul használjuk ki. Földjeinket nem valami jól munkáljuk meg. Csak meg kell javítanunk a gépek és traktorok kihasználását, meg kell javítanunk a föld megmunkálását — és elérjük azt, hogy terményeink mennyiségét kétszeresére, háromszorosára emeljük. Ez pedig teljesen elegendő ahhoz, hogy minden kolhozparasztot a kolhozföldek jómódú dolgozójává tegyünk.

Hogyan álltunk azelőtt a jómóddal? Ahhoz, hogy valaki jómódúvá váljék, meg kellett károsítania szomszédait, ki kellett zsákmányolnia őket, drágábban eladni nekik, olcsóbban venni tőlük, ezt vagy azt béresnek felfogadni, a béreseket alaposan kizsákmányolni, tőkécskét összeharácsolni, s aztán, így megerősödve kuláksorba felkapaszkodni. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy azelőtt, amíg egyéni gazdálkodás folyt, a szegény- és középparasztok bizalmatlanok voltak a jómódúakkal szemben és gyűlölték őket. Ma más a helyzet. Ma a viszonyok is mások. Ma ahhoz, hogy a kolhozparasztok jómódúvá váljanak, egyáltalán nincs szükségük arra, hogy szomszédaikat megkárosítsák vagy kizsákmányolják. De ma nem is egykönnyen lehet valakit kizsákmányolni, mert nálunk nincs többé földmagántulajdon vagy földbérlet, a gépek és a traktorok az állam tulajdonában vannak, tőkével bíró emberek pedig a kolhozokban ma nincsenek divatban. Volt ilyen divat, de elfújta örökre a szél. Ahhoz, hogy a kolhozparasztok jómódúvá váljanak, most már csak egyre van szükség: arra, hogy becsületesen dolgozzanak a kolhozban, helyesen használják ki a traktorokat és a gépeket, helyesen használják ki az igásjószágot, helyesen munkálják meg a földet és óvják a kolhoz tulajdonát.

Néha azt mondják: ha már szocializmus van — minek akkor még dolgoznunk? Dolgoztunk azelőtt, dolgozunk most is — nem volna már ideje abbahagyni? Az ilyen beszéd, elvtársak, teljesen helytelen. Semmittevők, nempedig becsületes dolgozók filozófiája ez. A szocializmus egyáltalán nem tagadja a munkát. Ellenkezőleg: a szocializmus alapja a munka. A szocializmus és a munka egymástól elválaszthatatlan.

Nagy tanítómesterünk, Lenin azt mondta: „Aki nem dolgozik, ne is egyék”. Mit jelent ez, ki ellen irányulnak Leninnek e szavai? A kizsákmányolók ellen, azok ellen, akik maguk nem dolgoznak, hanem másokat dolgoztatnak és mások verítékén gazdagodnak. És még ki ellen? Azok ellen, akik maguk a napot lopják és másokon akarnak élősködni. A szocializmus nem naplopást követel, hanem azt, hogy minden ember becsületesen dolgozzék, ne másoknak, ne a gazdagoknak és a kizsákmányolóknak, hanem sajátmagának, a közösségnek. És ha becsületesen fogunk dolgozni, magunknak dolgozni, a saját kolhozainknak, akkor elérjük, hogy alig két-három év alatt minden kolhozparasztot — a volt szegényparasztokat, a volt középparasztokat egyaránt — a jómódú emberek színvonalára emelünk, olyan emberek színvonalára, akik a termékek bőségét élvezik és minden tekintetben kultúréletet élnek.

Ez most a mi legközelebbi feladatunk. Ezt elérhetjük, és mindenáron el is kell érnünk. (Hosszantartó taps.)

III
Egyes megjegyzések

Most pedig engedjék meg, hogy áttérjek néhány külön megjegyzésre.

Előszöris falusi párttagjainkról. Az elvtársak között vannak párttagok, de még több a pártonkívüli. Nagyon helyes, hogy a kongresszusra több pártonkívüli gyűlt össze, mint párttag, mert elsősorban éppen a pártonkívülieket kell bevonnunk munkánkba. Vannak kommunisták, akik bolsevik módon foglalkoznak a pártonkívüli kolhozparasztokkal. De vannak olyanok is, akik kérkednek párttagságukkal és közelükbe sem engedik a pártonkívülieket. Ez helytelen és káros. A bolsevikok, a kommunisták ereje abban van, hogy az aktív pártonkívüliek millióit tudják pártunk köré csoportosítani. Mi, bolsevikok, nem értük volna el mostani sikereinket, ha nem tudtuk volna a párt részére a pártonkívüli munkások és parasztok millióinak bizalmát megnyerni. Ehhez pedig mi szükséges? Ehhez az szükséges, hogy a párttagok ne határolják el magukat a pártonkívüliektől, hogy a párt tagjai ne gubózzanak be párttagságukba, ne kérkedjenek párttagságukkal, hanem hallgassák meg a pártonkívüliek szavát, hogy a párttagok ne csak tanítsák a pártonkívülieket, hanem maguk is tanuljanak tőlük.

Nem szabad elfelejteni, hogy a párttagok nem az égből hullanak. Gondoljanak arra, hogy minden párttag valamikor maga is pártonkívüli volt. Ma pártonkívüli valaki, holnap párttag lesz belőle. Tulajdonképpen mi van ezen kérkednivaló? Köztünk, régi bolsevikok közt, jócskán akad olyan ember, aki már 20—30 éve dolgozik a pártban. De hiszen valamikor mi magunk is pártonkívüliek voltunk. Mi lett volna velünk, ha 20—30 évvel ezelőtt pártunk akkori tagjai semmibe se vettek volna bennünket, és nem engedtek volna a párt közelébe? Lehetséges, hogy akkor mi is sok évre távol maradtunk volna a párttól. Pedig mi, régi bolsevikok, nem éppen utolsó emberek vagyunk, elvtársak. (Élénk derültség, hosszantartó taps.)

Ezért párttagjainknak, azoknak a mai fiatal párttagoknak, akik gyakran fennhordják az orrukat a pártonkívüliek előtt, mindezt meg kell szívlelniök, nem szabad elfelejteniök, hogy nem a kérkedés, hanem a szerénység ékesíti a bolsevikot.

Néhány szót a nőkről, a kolhozparasztnőkről. A nőkérdés a kolhozokban — fontos kérdés, elvtársak. Tudom, hogy az elvtársak közül sokan lebecsülik a nőket, sőt, tréfát űznek belőlük. Ez azonban hiba, elvtársak, komoly hiba. Nemcsak arról van itt szó, hogy a lakosság fele — nő. Mindenekelőtt arról van szó, hogy a kolhozmozgalom számos kiváló és tehetséges nőt vezető állásba emelt. Nézzék meg ezt a kongresszust, összetételét és meglátják, hogy az egykor elmaradott nők már régen az élre törtek. A nő a kolhozokban nagy erő. Ezt az erőt véka alatt tartani — bűn. Kötelességünk, hogy a nők érvényesülését a kolhozokban előmozdítsuk és ennek az erőnek teret adjunk.

Igaz, a közelmúltban a Szovjethatalom és a kolhozparasztnők között volt egy kis félreértés. A tehénről volt szó. A tehénkérdést azonban elintéztük s a félreértést eloszlattuk. (Hosszantartó taps.) Elértük azt, hogy a kolhozparasztok többségének már van gazdaságonként egy-egy tehene. Még egykét év — és nem találnak egyetlen olyan kolhozparasztot sem, akinek nincs saját tehene. Mi, bolsevikok, mindent megteszünk, hogy minden kolhozparasztnak meglegyen a saját tehene. (Hosszantartó taps.)

Ami magukat a kolhozparasztnőket illeti, nekik gondolniok kell arra, hogy milyen ereje és jelentősége van a kolhoznak a nők szempontjából, meg kell gondolniok, hogy csak a kolhozban lehetnek a férfiakkal egyenrangúakká. Ha nincs kolhoz — egyenlő jog sincs, a kolhozokban — egyenlő a jog. Gondolják ezt meg a kolhozparaszt elvtársnők és vigyázzanak a kolhozrendre, mint a szemük fényére. (Hosszantartó taps.)

Néhány szót a kolhozokban dolgozó komszomolistákról. Az ifjúság a mi jövőnk, a mi reménységünk, elvtársak. Az ifjúságnak kell majd felváltania bennünket, öregeket. Az ifjúságnak kell majd zászlónkat a végső győzelemre vinni. A parasztok közt szép számmal akad olyan öregember, akit lenyűgöz a régi teher, lenyűgöz a szokás hatalma és a régi élet emléke. Érthető, hogy az ilyeneknek nem mindig sikerül a párttal, a Szovjethatalommal lépést tartani. Az ifjúság — az más. Ifjúságunk mentes minden régi tehertől s könnyebben teszi magáévá a lenini útmutatást, mint bárki más. És éppen azért, mert az ifjúság könnyebben teszi magáévá a lenini útmutatást, mint bárki más, éppen ezért van hivatva arra, hogy az elmaradókat és ingadozókat előre vigye. Igaz, nincs elég tudása. De a tudás olyan dolog, amit meg lehet szerezni. Ma nincs meg, holnap meglesz. Ezért a feladat: leninizmust tanulni és megint csak tanulni. Komszomolista elvtársak és elvtársnők! Sajátítsátok el a bolsevizmust és vigyétek előre az ingadozókat! Kevesebbet fecsegjetek, többet dolgozzatok s ügyeteket biztos siker koronázza. (Taps.)

Néhány szót az egyéni gazdálkodást folytató parasztokról. Az egyéni gazdálkodást folytató parasztokról itt a kongresszuson kevés szó esett. De ez még nem jelenti azt, hogy már nem léteznek. Nem, nem jelenti azt. Egyénileg gazdálkodó parasztok még vannak és nem szabad őket kihagynunk számításainkból, mert ők a mi holnapi kolhozparasztjaink. Tudom, hogy az egyéni gazdálkodást folytató parasztok egyrésze végkép elzüllött és spekuláns lett. Nyilván ez a magyarázata annak, hogy kolhozparasztjaink csak alapos megvizsgálás után vesznek fel a kolhozokba egyénileg gazdálkodó parasztokat, sőt van úgy, hogy egyáltalán nem is veszik fel őket. Ez természetesen helyes és ez ellen nem is lehet semmi kifogásunk. De van az egyénileg gazdálkodó parasztoknak egy másik, nagyobb része, amely nem lett spekulánssá, hanem tisztességes munkával keresi meg a kenyerét. Ezek az egyénileg gazdálkodó parasztok talán már hajlandók is volnának belépni a kolhozba. De akadályozza őket ebben egyrészt saját ingadozásuk a kolhoz-út helyességének kérdésében, másrészt a kolhozparasztokban élő harag az egyénileg gazdálkodó parasztokkal szemben.

Természetesen meg kell értenünk a kolhozparasztokat, bele kell képzelnünk magunkat az ő helyzetükbe. Az elmúlt évek alatt nem kevés sértésben és gúnyban volt részük az egyénileg gazdálkodó parasztok részéről. De a sértésnek és gúnynak nem lehet itt döntő jelentősége. Rossz az a vezető, aki nem tudja elfelejteni a sértést és érzéseit a kolhozügy érdekei fölé helyezi. Ha vezetők akarnak lenni, tudniok kell elfelejteni azokat a sértéseket, amelyeket egyes egyénileg gazdálkodó parasztok részéről elszenvedtek. Két évvel ezelőtt levelet kaptam a Volga-vidékről, egy özvegy parasztasszonytól. Panaszkodott, hogy nem akarják felvenni a kolhozba és támogatásomat kérte. Érdeklődtem a kolhoznál. A kolhoztól azt a választ kaptam, hogy nem vehetik fel az asszonyt a kolhozba, mert megsértette a kolhozparasztok gyűlését. Miről volt ott szó? Arról, hogy a parasztok gyűlésén, ahol a kolhozparasztok felszólították az egyénileg gazdálkodó parasztokat, hogy lépjenek be a kolhozba, ez az özvegyasszony, mint kitűnt, válaszképpen felemelte a szoknyáját és azt mondta: nesze nektek kolhoz. (Élénk derültség.) Kétségtelen, hogy ez az asszony helytelenül járt el és megsértette a gyűlést. De megtagadhatjuk-e tőle a felvételt, ha egy év múlva őszintén megbánta és beismerte hibáját? Azt hiszem, nem tagadhatjuk meg. Ezt meg is írtam a kolhoznak. Az özvegyet felvették. És mi lett az eredmény? Most ott dolgozik a kolhozban, méghozzá nem az utolsó, hanem az első sorokban. (Taps.)

Ez is egy példa, amely amellett szól, hogy a vezetőknek, ha igazi vezetők akarnak maradni, tudniok kell elfelejteni a sértéseket, ha az ügy érdekei ezt követelik.

Ugyanezt kell mondanunk az egyénileg gazdálkodó parasztokról általában. Nem vagyok ellene annak, hogy a kolhozokba megválogatva vegyék fel az embereket. De ellene vagyok annak, hogy valamennyi egyénileg gazdálkodó paraszt elől sommásan elzárják az utat a kolhozokba. Ez nem a mi politikánk, nem bolsevik politika. A kolhozparasztok ne feledjék el, hogy nemrégen még ők maguk is egyénileg gazdálkodó parasztok voltak.

Végül, néhány szót a bezencsuki kolhozparasztok leveléről. Ezt a levelet közölték az újságok és az elvtársak valószínűleg olvasták. Vitathatatlanul szép levél. Ez a levél arról tanúskodik, hogy kolhozparasztjaink között a kolhozügynek már szép számmal vannak tapasztalt és tudatos szervezői és agitátorai, akikre országunk büszke lehet. De van a levélben egy helytelen pont, amellyel semmiképp sem lehet egyetérteni. Arról van szó, hogy a bezencsuki elvtársak a saját, a kolhozban végzett munkájukat szerény és csaknem jelentéktelen munkának tüntetik fel, a szónokok és vezetőemberek munkáját pedig, akik néha véget nem érő beszédeket mondanak — nagy, alkotó munkának. Egyetérthetünk-e ezzel? Nem, elvtársak, ezzel semmiképp sem érthetünk egyet. A bezencsuki elvtársak itt hibát követtek el. Lehet, hogy ezt a hibát szerénységükben követték el. Ettől azonban a hiba még hiba marad. Elmúltak azok az idők, amikor azt tartották, hogy a történelmet kizárólag a vezérek csinálják, a munkásokat és parasztokat pedig semmibe se vették. A népek és államok sorsát ma nem egyedül a vezérek, hanem elsősorban és főleg a dolgozók milliós tömegei döntik el. A munkások és a parasztok, akik minden hűhó és hangoskodás nélkül építik a gyárakat, a bányákat és a vasutakat, a kolhozokat és a szovhozokat, akik az élet javait létrehozzák, akik az egész világot táplálják és ruházzák — ezek az új élet igazi hősei és alkotói. Erről bezencsuki elvtársaink, úgylátszik, megfeledkeztek. Nem jó, ha az emberek túlbecsülik erőiket s kérkedni kezdenek érdemeikkel. Ez hencegésre vezet, a hencegés pedig rossz dolog. De még rosszabb, ha az emberek kezdik lebecsülni saját erőiket s nem látják, hogy „szerény” és „észrevétlen” munkájuk valójában nagy és alkotó munka, amelynek sorsdöntő hatása van a történelemre.

Szeretném, ha a bezencsuki elvtársak jóváhagynák a levelükhöz fűzött e kis módosításomat.

Ezzel, elvtársak, be is fejeztem mondanivalómat.

(Sokáig nem szűnő taps, mely ünneplésbe megy át. Valamennyien felállnak és ünnepük Sztálin elvtársat. „Hurrá!” kiáltások. A teremben kiáltások hangzanak fel: „Éljen Sztálin elvtárs, hurrá! Éljen a kolhozparasztok példaképe! Éljen vezérünk, Sztálin elvtárs!”)

„Pravda” 53. sz.
1933. február 23.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

SaLa