Így élt Lenin

HOGYAN LESZ AZ EMBER ÓRIÁS?

Uljanov rövid életet élt, ismerős végig az útja, de Lenin elvtárs hosszú életét meg kell írni újra és újra Majakovszkij: Vlagyimir Iljics Lenin

Valaha – jó sok esztendeje – olvastam egy könyvet az ember származásáról. Olyan régen, hogy már nem is emlékszem, érdekes volt-e vagy unalmas, a címe azonban minduntalan kísért: Hogyan lett az ember óriás?

Hogyan lesz az ember óriás? Vagyis: hogyan válik óriássá? – kérdezem magamtól újra és újra, miközben megpróbálom századunk legnagyobb történelmi alakjának életútját áttekinteni. A lángész titkát ez idáig még nem fejtette meg sem az élettan, sem az örökléstan. A történelmi hős szerepéről azonban a marxizmus – s épp maga Lenin – világos eligazítást ad: a történelmet a néptömegek formálják, a hősöket meg a történelem, melynek menetére a kiváló emberek akkor gyakorolnak nagy és maradandó hatást, ha felismerik a haladás irányát, és munkájukat a haladás szolgálatába állítják.

Hogyan élt az az ember, aki mindenkinél tisztábban látta: merre visz a fejlődés útja? Milyen módon ismerte fel: mikor mit kell tenni? Mivel töltötte hétköznapjait, és milyenek voltak ünnepei? Hogyan viselte el a kudarcokat, miképp fogadta a sikereket?

Nem kalandos, lobogós történet, ami itt következik. Lenin élete küzdelmes volt és hősi – de nem a romantikus regények, nem a kalandfilmek értelmében. Munka, elszántság és keménység jellemezte, meg meleg szív és szerény, szürke mindennapok.

Újat aligha tudok mondani róla. Ennek az életnek minden epizódját könyvek, filmek tucatjai ábrázolják. A történelmi hitelesség kedvéért szándékosan kerültem a szépirodalmi forrásokat: történelmi művekre, Lenin írásaira, kortársak, szemtanúk visszaemlékezéseire-vallomásaira támaszkodtam. Nagyon keveset tettem hozzájuk, és sajnos, sokat el kellett hagynom belőlük.

Lenin élete és életműve kimeríthetetlen téma.

FÉNY ÉS SÖTÉTSÉG
TALÁLKOZÁSI PONTJÁN

A kommunizmus kísértete Európán átröpdösött, eltűnt, majd feltűnt a látkör szélein. Ennek okából Szimbirszkben, az isten háta mögött megszületett egy hétköznapi kisfiú, Lenin.

Vlagyimir Iljics Lenin 1870. április 22-én (a régi orosz naptár szerint április 10-én) született egy Volga menti iparos- és kereskedővárosban, Szimbirszkben. Eredeti családneve Uljanov volt. A Lenin nevet – mint ez minden, üldöztetésnek kitett, konspirációs körülmények között működő forradalmi mozgalomban szokásos – mozgalmi álnévként, „fedőnévként” vette föl. Nem rögtön, amikor bekapcsolódott a munkásmozgalomba; írásait eleinte Iljin, Túlin és más álnevekkel jegyezte. A Lenin név nyomtatásban először 1901 végén jelent meg egyik cikke aláírásaként, a Zarja című folyóiratban. E név fonódott össze az orosz forradalmi munkásmozgalom vezetőjének fogalmával – a cári titkosrendőrség jelentéseiben éppúgy, mint az orosz és külföldi munkások tudatában.

Nem tudjuk pontosan, hogy a Volga-vidékről származó Lenin miért épp a Léna folyótól kölcsönözte mozgalmi nevét. (Lenin magyarul annyit jelent: lénai.) Egyes magyarázatok szerint azért, mert a Volgin név már „foglalt” volt; ezzel a névvel írta alá számos cikkét Plehanov, az első jelentős orosz marxista, akit Lenin sok tekintetben mesterének tartott, de akivel később kemény vitákba keveredett, s akit minden vonatkozásban messze túlhaladott. Mások szerint a szibériai folyó nevével – más orosz forradalmárokhoz hasonlóan – azt kívánta jelezni: Szibériából (száműzetésből) jöttem. A várost, amelyben Lenin született, ma Uljanovszknak hívják, az ő és családja emlékezetére. Az elmaradott, mozdíthatatlannak látszó cári birodalomból pedig Szovjetunió lett – a világ első szocialista országa.

Nincs olyan jós, aki akkoriban efféléről fantáziálni, mert volna. A jobbágyságot Oroszországban, mindössze kilenc évvel Lenin születése előtt, 1861-ben szüntették meg. Cári parancsra, felemás módon, a birtokos nemesség érdekeinek megfelelően. A földért a parasztoknak tetemes összeget kellett fizetniük. És nekik jutottak a legrosszabb földek. De még azokból is kevés: mindenki csak annyi földet kaphatott, amennyit jobbágy korában megművelt. Mivel azonban a jobbágyok hetenként csak három napot dolgozhattak maguknak – a másik három napon a földesúr számára kellett robotolniuk egy-egy parasztgazdaságra roppant kicsi parcella jutott. Hivatalos kimutatás szerint a parasztcsaládok csaknem háromnegyed része még a múlt század végén sem tudta megtermelni a saját élelmét sem. S ráadásul nagy adók nyomorították őket. A parasztok szakadatlanul éheztek. Egy-egy aszályos esztendőben pedig tíz- és tízmillió embert sújtott a legszörnyűbb éhínség: százezrek haltak éhen, pusztultak el skorbutban, járványos betegségekben. Aki csak mozdulni tudott, menekült az ínség verte falvakból; évente öt-tíz millióan is felkerekedtek, hogy gazdagabb vidéken, városokban keressenek menedéket.

Gyalogszerrel vándoroltak – sokan elpusztultak az úton.

A század második felében Oroszországban is erőteljes fejlődésnek indult az ipar és a vasútépítés – ez az ipar azonban eleve a félig-meddig jobbágysorban tartott munkások olcsó és korlátlanul kizsákmányolható munkaerejére épült. S hogy a félfeudális kizsákmányolás mit eredményezett a gyáriparban, arra szemléletes példa Geraszimov takács (textilmunkás) visszaemlékezése gyermekkorára:„Reggel négy órakor keltettek fel bennünket a munkához. Én a szárnyas orsós fonógépek mellett dolgoztam, és egész idő alatt fél lábon kellett állnom, ami rendkívül fárasztó volt. Ez a pokoli munka este nyolcig tartott.

A munkától kimerült állapotban nekünk még este kilenckor iskolába kellett mennünk, ahol tizenegy óráig tanítottak, helyesebben szólva kínoztak bennünket… A tanulás azért is ment rosszul, mert tanítónk azok közé a nevelők közé tartozott, akik a gyereknevelés legjobb eszközének az öklöt meg a virgácsot tartották. Nagyon féltünk a tanítótól, volt eset, hogy némelyek nyomban elájultak, mihelyt ütésre emelt kézzel rájuk vetette magát…

…A gyárban korbáccsal vertek. Az irodában mindig ott állt Goljanyiscsev, a hóhér, aki a vezetők parancsára vert. Egy alkalommal véletlenül eltörtem a kefét, ezért huszonöt korbácsütést kaptam, más alkalommal ötvenet azért, mert felvonón mentem le a harmadik emeletről a másodikra: olyan erősen vertek, hogy a hátamon nem maradt egyetlen fehér folt sem – az egész hátam olyan fekete lett, mint a csizma.”

A kiszolgáltatottságnak, a nyomornak és az elnyomatásnak számunkra már elképzelhetetlen borzalmaiban élő munkás- és paraszttömegek fölött pedig kis létszámú, ám mérhetetlenül gazdag és pazarló arisztokrácia meg hatalmas hivatalnoki és rendőri apparátus terpeszkedett. A cári Oroszország hivatalainak és hivatalnokainak tohonyasága, tehetetlensége Európa-szerte legendás volt. Egy dologban azonban bámulatos leleményességet tanúsított ez a gárda: minden tiltakozás, minden önálló gondolat, minden haladó mozgalom felderítésében, megbüntetésében és elfojtásában. Létének egyetlen értelme ugyanis az önkényuralom fenntartása volt.

Csoda, hogy ilyen körülmények között mégis új meg új elszánt lázadók és önfeláldozó forradalmárok születtek. S csoda, hogy a század elejétől (részint a nemesség, részint a feltörekvő polgárság színe-javából) kialakult egy felvilágosult értelmiségi réteg, melynek legnagyobbjait – írókat, zeneszerzőket, filozófusokat, matematikusokat és más tudósokat – az egész akkori művelt világ ismerte és tisztelte.

Találóan jellemzi a cári Oroszországot Gyurkó László Lenin, október című könyvében:

„A XIX. századi Oroszország egyszerre volt a legmélyebb sötétség és a legfényesebb fény, a legnagyobb erő és a legnagyobb nyomor hazája. Egyike az öt birodalomnak, mely Európa sorsát eldöntötte, s egyike Európa legszegényebb államainak. Az orosz paraszt faekével szántott, s kézzel csépelte gabonáját, ördögöket félt, és földre szállt szenteket imádott… írni-olvasni csak minden tízedik orosz tudott – s ugyanakkor Szent-Pétervár a világ egyik szellemi központja volt, az orosz mágnások gazdagsága mesébe illett, Csajkovszkij zenéjét ismerte London, Párizs, az orosz gondolkodókra fél Európa figyelt, Tolsztoj és Dosztojevszkij annyit tudott az emberről, mint Shakespeare óta senki.

Fény és sötétség ilyen keveredése a középkor óta ismeretlen Európában. Csakhogy ami a középkorban természetes volt, a XIX. században már természetellenes.”

Fénynek és sötétségnek nagy feszültségeket magába sűrítő találkozási pontján született tehát Lenin. Gyermekéveit nem árnyékolta nyomor; családja, bár vagyontalan volt, a tisztes jövedelmű értelmiségi családok közé tartozott.

Édesapja, Ilja Nyikolajevics Uljanov, pedagógus volt. Nagy szegénységből, a maga erejéből küzdötte föl magát tanult emberré. Lenin nagyapja még jobbágycsaládban született, maga is jobbágy volt, majd – egy nemrég előkerült régi hivatalos okmány szerint – „eltávozott” a földbirtokosától (feltehetőleg kiváltotta magát); ezután „állami parasztként” tartották nyilván, s végül szabómester lett. Fia nagy nehézségek közt, ínséggel küszködve, kiváló képességei és erős akarata révén végezte el a középiskolát, utána a kazanyi egyetemet. Matematika- fizika tanár lett (érdekesség, hogy tanári kinevezését Lobacsevszkij, a nagy matematikus írta alá, aki a mi Bolyaink vetélytársa a nem-euklideszi geometria megteremtésében), később a szimbirszki kormányzósági népiskolák felügyelője, majd igazgatója.

Minden fönt maradt dokumentum és visszaemlékezés egybehangzó tanúságtétele szerint haladó gondolkozású, az orosz felvilágosítók eszméitől áthatott pedagógus volt. Tanítványai szerették. P. F. Filatov például (a világhírű orvosprofesszor apja) úgy emlékezett rá, mint egyikére ama kevés tanárnak, „aki belénk plántálta a becsületes szemléletet és a nemes erkölcsi elveket, a karrierizmus és az anyagiasság megvetését”. Életmódjában szerény és egyszerű, munkájában – elsősorban önmaga iránt – igényes, felelősségtudattól áthatott ember lévén, a népművelés és az oktatás ügyét mindennél fontosabbnak tartotta. Nem volt könnyű dolga. Téli hóviharokban, őszi sárban, tavaszi olvadáskor, úttalan utakon járta a szimbirszki kormányzóság eldugott falvait; segített a tanítóknak az iskolák létrehozásában, a tanítás megszervezésében. Sok kitűnő tanítót nevelt, ezeket egy időben „uljanovistáknak” is nevezték. Közben sokszor meggyűlt a baja hivatalnokokkal és földbirtokosokkal, akik nem túlságosan lelkesedtek az iskolákért. És meg kellett küzdenie babonás előítéletekkel is; meg kellett győznie a parasztokat a tanulás szükségességéről és hasznos voltáról.

Saját gyermekeit is fölvilágosult-demokrata szellemben nevelte. Lenin testvéreinek visszaemlékezéseiből tudjuk: gyakran olvasott fel nekik kedvenc költője, Nyekraszov verseiből. Amennyire ideje engedte, szívesen beszélgetett velük. Türelmesen meghallgatta minden kérdésüket, megmagyarázta mindazt, amit nem értettek. Erős akaratot és tudásvágyat igyekezett kifejleszteni bennük. Mivel azonban sokat volt távol családjától, a család mindennapjainak legtöbb ügye-gondja, a hat gyermek – életkor szerinti sorrendben: Anna, Alekszandr, Vlagyimir, Olga, Dmitrij és Marija – nevelése elsősorban az édesanyára hárult.

Lenin édesanyja – lánynevén Marija Alekszandrovna Blank – mai szemmel nézve a múlt századi orosz regények legnemesebb nőalakjaira emlékeztet. Szerény, csendes és szívélyes a békés napokban – hihetetlenül erős a megpróbáltatások idején, melyekből később túlságosan is sok jutott az Uljanov családnak.

Orvos lánya volt. Gyermek- és fiatal lány korát Oroszország különböző falvaiban töltötte, ezért csak magánúton tanulhatott. Nyugtalan természetű, szabad gondolkozású apja sehol sem fért össze a hatóságokkal, így a család sokfelé hányódott-vetődött. Anyagi helyzetük sem engedte, hogy Marija Alekszandrovna magasabb iskolát végezzen. (Az ő fiatalkorában különben is ritkaság volt, ha egy-egy lány magasabb iskolába jutott.) Ennek ellenére több idegen nyelvet megtanult, szépen zongorázott, orosz, francia, angol szépirodalmi és történelmi műveket olvasott. Felnőttkorban magánúton tanítói oklevelet is szerzett.

Bámulatos figyelemmel, szeretettel és hozzáértéssel kormányozta népes családja életét, jórészt neki köszönhető, hogy a hat Uljanov gyerek abban az időben szokatlan szabadságban, egyszersmind valami vidám, természetes fegyelemben élt. Elevenségüket nem korlátozták – Anna Uljanova följegyezte, hogy Vlagyimir például gyermekkorában nagyon szeretett az ablakon át közlekedni, s ezért sohasem szidták össze -, de nagy tapintattal célszerű, értelmes irányba terelték. A gyerekek kertészkedtek, részt vettek a házi munkákban, és – ami ebben a családban szinte magától értetődő volt – korán elkezdtek tanulni, művelődni. Egy időben a nagyobb gyermekek házi újságot is adtak ki; a Szubbotnyik (Szombati Híradó) című „hetilap” cikkeit maguk írták – kézzel -, s rajzokkal, karikatúrákkal is ők illusztrálták. Nagy mulatságot jelentett mindnyájuknak a lap felolvasása, megvitatása; a szülők is mindig részt vettek benne.

Sokan azt gondolják, hogy forradalmárok csak nehéz gyermekkortól megkeseredett emberekből lesznek. Vagy legalábbis olyanokból, akik szembefordulnak szüleikkel. Lenin családjának története azonban cáfolja ezt. Apját korán, még kamaszkorában elvesztette, így vele való kapcsolatáról írásos dokumentum nem maradt fenn. Anyjához írt levelei azonban mindvégig – Marija Alekszandrovna 1916-ban bekövetkezett haláláig – gyöngéd szeretetről tanúskodnak. S később is szinte rajongással őrizte emlékét.

Már a jóval későbbi időkből, a szocialista forradalom győzelmének dicsőséges és zord első hónapjaiból jegyezte fel a Szmolnij egykori őrségparancsnoka az alábbi epizódot:„Vlagyimir Iljics rendkívül szerény és igénytelen volt. Igen ritkán fordult bárkihez személyes kérelemmel, de akkor is csak kért, nem pedig követeli, és mindig udvariasan, tapintatosan; látszott, hogy nem szeretne senkinek sem a terhére lenni személyes kívánságaival.

Egyszer ott ülök az őrszobán, amikor megjelenik Vlagyimir Iljics, bundában, sapkában, nyilván valami gyűlésre indulóban. Kezében egy finom kidolgozású fadoboz.

– Malkov elvtárs, volna egy pár perce?
– Hogyne, Vlagyimir Iljics!
Intett.

– Maradjon csak, maradjon! Csak egy személyes kérésem lenne. Valahogy szokatlannak láttam Iljicset, mintha zavarban volna. Féltő gonddal nyújtja át a dobozt.
– Ha nem esne nehezére, nyissa már ki ezt a dobozt, sehogy sem boldogulok vele. De kérem, legyen óvatos, vigyázzon, nehogy megsérüljön. Nagyon becses darab, ebben őrzöm a mamám leveleit.

Így mondta: a mamám…”

A művelt, kiegyensúlyozott, szeretetteljes légkörben nőtt Uljanov családból egyébként valamennyi gyermek forradalmárrá lett.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa