Az ukrajnai Rada – választások szavazatainak 70 százalékos feldolgozottsága után (a helyzet már érdemben nem fog változni) ha Zelenszkij bohóc összebútoroz Szjatoszlav Vakarcsuk rockzenész (Golosz – Hang” nevű formációjával, döbrögisztáni kétharmadra tehet szert!
A forgatókönyv is kísértetiesen hasonló. A rablásba, lopásba (ott plusz a háborúba is), korrupcióba belefáradt alattvalók Új Messiásra vágytak. Benya Kolomojszkijtól meg is kapták. (A mi „álmainkat” Soros hittezsvír teljesítette be Döbrögivel!)
Ukrajna függetlenné válása óta példátlan választási eredmény született. NINCS KOALÍCIÓS KÉNYSZER! Ugyanakkor megszűnt a MÁSRA MUTOGATÁS LEHETŐSÉGE, A FELELŐSSÉG ÁTHÁRÍTÁSÁNAK MŰVÉSZETE! (Visszafelé még lehet majd mutogatni – egy darabig!)
Zelenszkij nyakába vette a kolompot! Olyan felelősséget vállalt – és kapott – amire példa nincs!
Jurij Lucenko eddigi vezető főügyész – Valcman jogi jobbkeze – már úgy meg is pattant, hogy nyomát sem találni!
Az ukrán Alkotmány egyik atyja – Viktor Muszljak – ma reggel bekapcsolta a tévét. A választási részeredmények láttán…! 74 éves volt.
Zelenszkijnek alaposan föl kell kötnie a gatyamadzagot! Nem ígérkezik sétagaloppnak a meló, és vannak veszélyek. Elsősorban a fegyveres erők részéről, és főként Donbassz irányából. Sem úgy általában a hadsereg, sem pedig a Donbasszt ostromló szabadcsapatok nem lelkesednek őérte. Sem a Főparancsnoki tisztéért. Sem a leges…- legújabb „tűzszünetért”! Ami tulajdonképpen nincs is.
A DNR – szakaszon „kissé” nyugtalanabb a helyzet.
Gorlovka, Sztaromihajlovka, Verhnyetoreckoje, Vasziljevka, Novaja Tavrika, Leninszkoje a bántalmazotti lista.
Mindkét népköztársaság önvédelmi erői tartják magukat a szigorú parancshoz: „TŰZSZÜNET VAN”!
Az ukrán Nemzeti Biztonsági és Védelmi Tanács új titkára, Alekszandr Danyiljuk már NEMZETI SZANKCIÓK KISZABÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGÉT hangoztatta Donbassz ellen. Az orosz útlevelek miatt.
!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Katasztrófa lenne a magyar EU-kilépés, de nem kizárt, hogy egyszer megtörténik
Jobb bent, mint kint – így lehetne a legrövidebben összefoglalni azokat az elemzéseket, amelyek arról a fikcióról készültek, hogy Magyarország kilép, illetve kilépett az unióból. Ebben a sem politikailag, sem gazdaságilag nem létező forgatókönyvben csak a Századvég elemzői találtak pozitív részeket, az elemzésre felkért egyik tanszékvezető egyetemi tanár viszont egyenesen azt állítja: ha tényleg kilépnénk az EU-ból, Magyarország kompországként végleg kikötne a keleti parton.
Mit veszítene Magyarország azzal, ha megszűnne a tagsága az Európai Unióban?
Ezt a kérdést teszi fel öt szerzőnek a Külgazdaság című kiadvány, a Kopint Konjunktúra Kutatási Alapítvány folyóirata legfrissebb számában. A kérdésre Csaba László, Csáki György, Deák Dániel, Gálik Zoltán és a Századvég (Horváth Diána – Molnár Dániel – Regős Gábor) válaszolnak.
Néhány hónapja Farkas Zoltán, a HVG gazdasági újságírója kétrészes elemzésben foglalkozott a Huxit kérdésével, ugyanis a „Brüsszel elleni hadviselés konoksága láttán egyre többekben vetődik fel a kérdés, nem fogja-e kivezetni az Orbán-kormány Magyarországot az Európai Unióból”.
A Külgazdaság nem kérte a szerzőktől annak taglalását, hogy milyen okból kifolyólag következik be a kiválás, nem is szűkítették csak a gazdaságra a témát, szabadon felkínálták az értelmezés lehetőségét. Az írás műfaja tudományos sci-fi, amit Csaba László, az MTA rendes tagja, a CEU és a Corvinus egyetemi tanára azzal vezet fel, hogy ma még egyértelműen hipotetikus a feltett kérdés, de a tételmondata az, hogy „ami néhány éve még elképzelhetetlen volt, a politikai folyamat összetevőinek megváltoztatása okán a lehetséges birodalmába került”.
Csaba László leírja, számos országban teret nyertek az EU-val nyíltan szembenálló, azt nem átformálni, hanem elhagyni kívánó erők, a hagyományos euroszkepticizmus helyét azok az erők vették át, amelyek az EU mint politikai értékközösség felszámolását, hat évtizedes történetének eltörlését tűzték zászlajukra. Csaba itt a német AfD-t, a görög Arany Hajnalt, a spanyol Podemost említi, de szól az olasz Öt Csillagról és az angol Munkáspártról is.
A Térkép és iránytű nélkül címet viselő írásában az egyetemi tanár azt írja, nem kétséges, hogy Magyarország – egy főre vetítve – Észtország után a legnagyobb nettó haszonélvezője a közösségnek, így mérhető módon veszítene az ország a kilépéssel. De a gazdasági mérlegelést egy sor tényező felülírhatja, így az érzelmek, a politikai számítás, a post-truth érvelésmód és a közösségi média uralma.
A hazai közéletben különösen – bár nem kizárólag – a radikális jobboldalon évtizedek óta jelen van az Európai Uniót a tőkés vállalatok világbirodalmi eszközének láttató, s ekképp a magyar függetlenséget súlyosan veszélyeztető imperialista szervezetként történő felfogás – írja.
Ráadásul mára egyre gyakoribb a „van élet az EU-n kívül is” érvelés, ami a harmadik Orbán-kormány idején abban csúcsosodott ki, hogy óriásplakátokra tette a kormány a Brüsszel-ellenességet. Ugyanakkor Csaba leírja, nem gondolja, hogy a magyar kormányzat „rejtett vagy valós célja az EU-ból történő kilépés lenne”, ugyanis a tartósan nettó haszonélvezői pozíció önmagában is ellene szól.
Orbánnak kell az EU?
A magyar miniszterelnöknek azonban nem csak gazdasági, hanem politikai okai is vannak a maradásra. Csaba szerint ugyanis csak akkor tud hatékony tényező maradni Európában és a világpolitikai porondon, ha „egy nagy, a döntéshozatalban meghatározó” szövetség markáns alakja, nem pedig a többség által vonalon kívülinek tekintett radikális csoport szószólója. Csaba szerint nem lehet kizárni – az elmúlt évek politikai és érzelmi logikáját követve –, hogy nálunk is elindulhat egy folyamat, amely az eddigieken túlmutat, de most azt írja:
a kilépés nem hozna semmiféle javulást.
Szerinte ugyanis van ugyan az EU-n kívül élet, de az nem jobb, hanem rosszabb, mint az unión belüli lét.
De kanyarodjunk vissza egy kicsit a kérdés pénzügyi részéhez. A Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára, Csáki György azt a címet adta a kérdést vizsgáló írásának, hogy: Huxit? Komolyan?, a bevezetőben pedig leírja, a világgazdaság egészének fejlődésére az integráció kibővülése és mélyülése a jellemző, de vannak, lehetnek dezintegrációs folyamatok és korszakok is. Csáki korábban csak elméletileg tartotta elképzelhetőnek, ám a Brexit óta már a gyakorlatban sem elképzelhetetlen.
Legfeljebb azt az óvatos előrejelzést fogalmazhatom meg, hogy a poszt-brexit élet Nagy-Britannia számára felettébb előnytelen lesz.
Csáki idézi Schmidt Mária korábbi szavait, aki azt mondta, addig kell az EU-ban maradni, amíg annak több az előnye, mint a hátránya. A tanszékvezető szerint ha valóban elkezdünk gondolkodni a Huxit lehetséges következményeiről, akkor „azonnal beleütközünk minden hosszú távú előrejelzés alapvető nehézségébe: azt tudjuk, hogy mi lesz egy bizonyos – viszonylag hosszabb – idő után, de azt nem tudjuk, mi lesz addig, hogyan jutunk el oda?” Majd leírja:
az EU-ból érkező vissza nem térintendő támogatások nélkül összességében legalább két százalékpontos növekedéslassulással számolhatnánk.
Csáki szerint egy Huxit teljesen felforgatná a magyar külgazdaságot, ugyanis a magyar export több mint 80 százaléka EU-tagállamokba irányul, az importban pedig az EU részaránya valamivel alacsonyabb. „Kikerülve az EU-ból a piac többé-kevésbé jelentős részét elveszítené a magyar gazdaság – ráadásul hosszabb idő alatt, folyamatosan, így a negatív hatások és következmények is elhúzódnának.” Felborulna a külkereskedelmi mérleg, a folyó fizetési mérleg és növekedne a külső adóssága is Magyarországnak.
Egy esetleges Huxit kitaszítaná az országot a nemzetközi fejlődés főirányából.
A tanszékvezető írását azzal zárja, hogy a „rendszerváltás után sokan hitték, hogy a polgári szabadság és a demokrácia már megvalósult, a prosperitásra még várni kell egy kicsit. Harminc év nem volt ehhez elég (és most a polgári szabadság és a demokrácia állapotáról nem is beszélek). Még most is kompországnak érezhetjük magunkat. Egy esetleges Huxit ezt a gondot megoldaná: egyszer és mindenkorra kikötnénk a keleti parton.”
A Corvinus egyetemi tanára, Deák DánielEgy Huxit lehetséges jogi következményei című írásában azt írja, ha bekövetkezik a magyar kilépés, „akkor az minden bizonnyal egy olyan kormányzat alatt történhet meg, amelynek működése alapvetően eltér a nemzetközileg elfogadott demokratikus és jogállami normáktól”. Másként ugyanis Deák szerint józan ésszel aligha képzelhető el, hogy egy olyan külső kapcsolatoknak kitett és sérülékeny ország számára, mint Magyarország, vonzó perspektíva lenne az élet az unión kívül.
Írásában Deák sorra veszi a tagság előnyeit és hátrányait, előbbinél a nettó haszonélvezői státuszt említi elsősorban, de az ország megnyitotta piacait a tagállamok előtt – jönnek a dömpingáron értékesített termékek és szolgáltatások. Úgy fogalmaz, a Huxit a Brexit után az EU számára nem jelenthet megrázkódtatást, sőt az unió megszabadulhat az integrációs politika kerékkötőitől. Majd Deák leírja, mi lesz a kiválás következménye:
a kilépés felszámolja ugyan az illiberális magyar állam túlhatalmának máig legjelentősebb korlátját, nemzetközi kötelékek azonban még maradnak;
a hazánkban letelepedett vállalkozások a kilépés után nem nyithatnak majd szabadon fióktelepet az EU-s tagállamokban;
Erasmus-hallgatók már nem lesznek nálunk;
visszajön a határellenőrzés is.
Deák az utószójában leírja, a Huxit a Facebookon már realitás. „A funkcionális racionalitás anyagi alapjait megteremtő kapitalista gazdaság és a politikai önkény házasságából született meg a náci rendszer, és a körülmények ilyen együttállására van szükség ahhoz is, hogy Magyarország ne a Népszövetséget hagyja el, mint
tette azt Hitler Harmadik Birodalma, hanem az Európai Uniót.”
Alku nélkül
A Brexit tanulságai a Huxit számára címmel írta meg gondolatait a témában Gálik Zoltán, a Corvinus egyetemi docense. Ahogy a brit, úgy az esetleges magyar kiválás is megoldandó bonyodalmak sokasságát jelentené, ráadásul Magyarország – ellentétben az Egyesült Királysággal – nem a világ ötödik legnagyobb gazdasága. Gálik hosszan elemzi, hogyan érintené Magyarországot a puha és a kemény Huxit, utóbbinak a lényege, hogy ezzel a kilépési formával az uniós jogok és kötelezettségek megszűnnek, „nem történne meg a közös piachoz való hozzáférés kialakítása, sem a vámunió fenntartása”.
Gálik az írását azzal zárja, hogy az EU összetett és hatékonyan működő külkapcsolati rendszerének felváltása egy saját rendszerrel évtizedekre elnyúló feladat, amely „a rosszabb alkupozíció miatt szinte biztos, hogy kevesebb előnyt hozhat”.
Sci-fi közgazdász módra
Írást közöl a témában a Századvég is, Horváth Diána, Molnár Dávid és Regős Gábor, a Századvég Gazdaságkutató munkatársai, Mit veszítene Magyarország a Huxittal? – avagy a sci-fi közgazdász módra címmel. A szerzők megjegyzik, a levél, amiben felkérték őket a tanulmány megírására, a veszteségekre kérdez rá, ők azonban kitérnek a vélt vagy valós nyereségekre is. A hármas is kemény és puha forgatókönyv-elképzeléseket vázolnak fel, a kemény Huxit azt jelenté, hogy „elveszne az unió által biztosított védőháló”, amely gazdasági sokkok és nehézségek esetén segítséget jelent. Egy esetleges kilépéssel Magyarország számára megszűnne a schengeni övezet jelentette előny is, igaz, itt a szerzők megjegyzik,
az övezet sikeressége az utóbbi időszakban megkérdőjeleződött.
Szerintük hazánk egyik fontos vonzereje, az uniós piacok könnyű elérhetősége, valamint „a kormányzati támogatási programok lehetnek a jövőben is. A Huxit révén az előbbi versenyelőnyről mondanánk le”, ha az esetleges kilépés úgy történne meg, hogy nem születnének külön alkuk a kérdésben az Európai Bizottsággal – ugyanis a Századvég elemzői szerint erre megvan a lehetőség.
A szerzőhármas leírja, a kilépés egyik legnagyobb előnyét: kiszélesedne a gazdaságpolitikai mozgástér. Ugyanis úgy látják, hogy ez a mozgástér most a „brüsszeli bürokrácia” által korlátozott az uniós gazdaság egészének sikeressége érdekében.
További előnyként a vámunióból való kilépést és a szabad kereskedelempolitika visszaszerzését lehet még megemlíteni, ahogy a Brexit-kampány idején is ez volt az egyik sarokpont.
A kilépés érintené a munkavállalókat is, akik nyugatra mentek dolgozni, számukra megszűnne a szabad munkavállalás joga, de „a hazatérő munkavállalók révén enyhülhetnek a munkaerőhiány, és a tapasztalt, idegen nyelvet beszélő munkavállalók bevonásával akár még a termelékenység is javulna”.
Gazdasági szempontból tehát az EU-ból való kilépés lehetne akár siker is, írják az elemzők, amennyiben annak során „számunkra előnyös megállapodásra tudunk jutni az Európai Bizottsággal”. (Ez tehát különalkukkal megkötött, puha kilépést vázol fel elméleti síkon.) Azonban az ilyen kilépés nem érdeke az EU-nak, ahogy azt a Brexit esetén látjuk.
De a Századvég-írás leszögezi, a magyar lakosság 79 százaléka szerint az ország inkább profitál az EU-tagságból, egy esetleges kilépési népszavazáson csupán 17 százalék szavazna igennel. Az Eurobarometer-kutatásból azt a következtetést vonják le a szerzők, hogy a Huxit valószínűsége körülbelül 0 százalék. Közgazdászként nem értik, miért merül fel mégis időről időre a kilépés gondolata. Ez szerintük a fantasztikum világa, aminek – ahogy fentebb bemutattuk – a
Századvég szerint mégis lehet előnye.
(HVG)
A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Bal-Rad komm: Az uniós tagságunk EGY NEKÜNK FÁJÓ KÉNYSZERHÁZASSÁG! (A „nekünk” – be nem értendő bele a hazaáruló, csakis a júdáspénzre hajtó polythykay elyth!)
Az EU először megkaparintotta mindenünket, majd NAGY KEGYESEN CSICSKÁJÁVÁ FOGADOTT bennünket! Ennek a nekünk fájó érdekházasságból csakis az EU – képes kilépni, miután már nem profitál belőle. Ám itt marad akkor is a NATO, mint a családi béke garantálója!
Bármily furcsán is hangozhat ez itt a balrad.ru – n, de – JOBB HÍJÁN – nincs alternatívája NÁLUNK az EU – nak! Az egy más kérdés, hogy lehetne – e jobb NEKÜNK IS az EU – ban! (Lehetne!)
Az Európai Unió nem egy jótékonysági egylet! Az EU egy hidegháborús maradvány, amely Közép – Kelet – Európának köszönheti gazdasági túlélését. Ez a térség kizárólag az Unió tejelő szarvasmarhája. Mi pedig ezt a szerepet bevállaltuk, és ebből kitörni ÖNERŐBŐL nem vagyunk képesek.
EGY ÖNÁLLÓSÁGÁTÓL MEGFOSZTOTT, FEJLŐDÉSTŐL ELZÁRT TÉRSÉG LETTÜNK.
A fenti írásban véleménykedők megnyilvánulásaiból sem éppen sugárzik a hurráoptimizmus, ám a döbrögista Századvég „bécsi kávézónyitós” történetre hajazó hülyesége az összeszereldék ányékában, csak egy mindennél rosszabb parasztvakítás. Minőségében is!
A HAZAKÉNYSZERÜLT „BREXITMAGYAROK” A QRMÁNY TORKÁT VÁGNÁK EL ELSŐKÉNT!
Tetszik nekünk vagy sem, az EU – tól függ minden létezésünk! Ugyanakkor pusztulásunk garanciája is az Európai Unió! Vele meghalunk, nélküle megdöglünk!
Mindez pedig azért, mert NINCS ITT egy őszinte, nép – és nemzet iránt elkötelezett VALÓDI politikai erő!
Igény pedig lenne rá!
Mint ahogyan megoldás is lenne a problémánkra! Amennyiben az EU VALÓBAN AZ LENNE, aminek mondja magát!
Ám ennek a kipuhatolásához megintcsak kellene az a nép – és nemzet iránt valóban elkötelezett, őszinte politikai erő! Amely nem a júdáspénzre hajt!
Egyre kevésbé alkalmas feladatára a magyar tűzoltóság: dagad a vízfej, a kedvezményeiket veszítő vonulósok éhbérért dolgoznak, felszerelésük korszerűtlen, s még a nevüket is elvették tőlük.
Szopat, évek óta csak szopat minket a kormány.
– így foglalja össze egy öreg főcsővezető a magyar tűzoltók helyzetét.
Hogy a lánglovagok mit is értenek szopatás alatt, azt a Hivatásos Tűzoltók Független Szakszervezete elnökségi összejövetelén, az ország számos pontjáról érkezett érdekvédőktől hallgathatjuk meg; vonulósok mind, értsd, ők azok, akik kiérkeznek a „szeren”, vagyis tűzoltóautón, ha oltani kell, ha összeroncsolódott autóból kell kivágni embert, ha felhőszakadás önti el a pincét, ha fa dől a házra.
Azzal kezdik a szakszervezetisek, hogy évtizedekig „király melónak” számított tűzoltónak lenni, hiszen amellett, hogy menő és lélekemelő dolog saját életet kockáztatva mások életét menteni, belakható egzisztenciát és mindenféle kedvezményeket kínált felszerelni.
Fotó: Marjai János / 24.hu
A tűzoltó (és akkor innentől tűzoltó alatt értsük a vonulósokat) huszonnégy-negyvennyolcazik, vagyis egy teljes nap szolgálatot két teljes nap pihenő követ. Ha úgy jön ki a beosztás, se szombat, se vasárnap, se húsvét, se karácsony, ráadásul a civileknél szokásos heti negyven óra helyett negyvennyolc óra a munkaidő, plusz még a túlmunka.
Cserébe:
a huszonnégy óráknak csupán a harmadát fedi le a kiképzés, a maradék kétharmadban elvan a laktanyában az állomány: karbantart, szereli a technikát, takarít, kocsit mos, eszik, alszik, olvas, beszélget; már ha nem esik be riasztás;
a negyvennyolc órában pedig lehetőség nyílik fusizni, pluszpénzt keresni építőiparban, vendéglátásban, mezőgazdaságban, bárhol;
megfizethetetlen előny volt továbbá, hogy a tűzoltók, hasonlóan a többi egyenruháshoz, jelentős korkedvezménnyel mehettek nyugdíjba, akár ötvenévesen is, ha 1996 előtt álltak a kötelékbe.
Tegyünk egy kört a korkedvezményes nyugdíj fölött. E bónusz duplán indokoltnak tetszik.
Egyrészt: a sajátos munkarend és az alacsony fizetés miatt a rendszerbe épített elem a fusizás, emiatt, valamint a riasztásokkal járó extra terhelés okán az átlagosnál gyorsabban kopik a szervezet;
másrészt: a tűz sújtotta polgár a panel tizedik emeletén rossz néven venné, ha fitt harmincas helyett pocakos hatvanas tűzoltó rohanna föl érte a negyvenkilós felszereléssel, fölfeszíteni a lángoló lakásajtót.
Mindezek ellenére a 2010-ben kormányra kerülő Fidesz parlamenti kétharmada eltörölte az egyenruhások korkedvezményes nyugdíját, mondván, nem járja, hogy az állam eleresszen életerős, kiképzett férfiakat, akik aztán teljes értékű munkaerőként jelennek meg a piacon, ráadásul nyugdíjat kapnak, közterhet mérsékelten fizetnek.
„Nos, ez ugye elég nagy szopás – szól a főcsővezető. – S van tovább is ám!”
A következő súlyos tétel az, hogy a tűzoltóság 2012-ben elbukta az önállóságát, amikor a szervezetet a kormány betolta a katasztrófavédelem alá, pontosabban annak részévé tette.
Elsőre fura (de másodikra már nem az), hogyleginkább a nevük elvesztése akasztotta ki a tűzoltókat.„A tűzoltó évszázadok óta tűzoltó, ha tűz üt ki, ma is tűzoltóért kiáltanak az emberek, s nem katasztrófavédőért. Ehhez képest úgy fosztottak meg bennünket a nevünktől, ahogy egy elítélttel teszik a börtönben meg a koncentrációs táborban. Megemészthetetlen, hogy a zubbonyunkon nem az olvasható, hogy TŰZOLTÓSÁG, hanem az, hogy KATASZTRÓFAVÉDELEM… Eleve mit jelent ez a kifejezés? Végiggondolta valaki? A tűzoltó azért tűzoltó, mert oltja a tüzet. És a katasztrófavédő? Az mit csinál? Védi a katasztrófát? Katasztrófa… A hülyeségnek nincs határa, aki ezt kitalálta, az unokáinak úgy olvassa József Attila Altatóját, hogy: Katasztrófavédő leszel s katona! Vadakat terelő juhász!?”
Vajon kinek az ötlete az átkeresztelés?
A szakszervezetisek szerint Bakondi György (ő volt a Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságának főigazgatója, ma kormánybiztos, a miniszterelnök bizalmasa) ideája volt elnyeletni a katasztrófavédelemmel a tűzoltóságot (meg a polgári védelmet). „Úgy hallottam, lényeges ok volt, hogy állásokat kreáljanak a schengeni határ nyugat-magyarországi lebontásakor fölöslegessé vált határőr főtiszteknek. Hogy ez miként hat a tűzoltás szakmai színvonalára, alig lehetett szempont. Vagyis: nesze neked még egy jókora pofon!”
Bakondi György főigazgató egy tűzoltóval.
Haladjunk.
A „száztizenkettőzés” szintén lecsapja tűzoltóéknál a biztosítékot.
Szintén a 2012-es év hozadéka, hogy megváltozott a riasztási rend.
Mint mondják, addig úgy volt, hogy tüzes, vizes, viharos bajban tárcsázta az ember a 105-öt, korábban a 05-öt, s a telefon a híváshoz legközelebbi tűzoltó laktanyában csöngött. Az ügyeletes tiszt, jobbára egy igazi tűzoltó, aki évtizedekig vonult, de kiöregedve, netán megpocakosodva már kinőtte, hogy rúdon csúszkáljon, szóval ez a profi felkapta a kagylót, a zaklatott polgár elmondta neki, mi ég, mi ázik, mire dőlt micsoda.
Az ügyeletes ismerte a környéket, a szlenget, nem tévesztette össze az alvéget a felvéggel, az iskolát az óvodával, az ötlépcsős kocsmát a hatcsöcsű fogadóval, tudta, hol van aszfalt, s hol csak földút, ahol esőben elássa magát az autó.
Föltette a szükséges kérdéseket, kiszűrte a telefonbetyárkodókat, közben a másik kezével emelte a belső telefont, leszólt a körletbe, meghatározta a riasztási fokozatot, vagyis azt, hogy hány autóval hány ember vonuljon, s míg a kollégák beleugrottak a védőruhába, vázolta, mire ügyeljenek, melyik utcán hajtsanak be, satöbbi. És a hívástól számított öt percen belül már az utcán robogott a szirénázó szer.
S most mi a helyzet?
„A polgár immár a 112-t pötyögi be, ami az ország két tevékenységirányítási központja egyikében, Miskolcon vagy Szombathelyen csöng, illetve, ha régi beidegződéstől vezetve a 105-öt üti be, az is e két város valamelyikében jelez.
A hívást olyasvalaki fogadja, aki sose látott tüzet, s könnyen lehet, hogy azt a települést sem látta, ahonnan a hívás jön.
Az előtte fekvő papír faábrájáról felolvassa a protokollkérdéseket, a válaszokat rögzíti, elköszön, hívja az illetékes megye műveletirányítási központját, átadja az adatokat az ottani kollégájának, aki eztán hívja a bejelentéshez legközelebbi tűzoltólaktanyát, szintén közli az infókat azzal az ügyeletessel, aki boldogabb, de legalábbis tűzoltószakmailag hatékonyabb időkben maga fogadta volna a bejelentést. Aki, s innentől ismerős az algoritmus, leszól a körletre, lánglovagok rúdra, azbesztbe, s gyia. Úgy tíz perc késéssel.”
Őrült abszurdokat produkál a túlbonyolítás.
„A múltkor magában a szombathelyi központban egy irodista nő beszorult a liftbe, a mobilján hívta a 112-t, ami, pont úgy dobta a gép, Miskolcon csöngött, és onnan, bő háromszáz kilométer távolságból vezényelték a segítségére a hozzá képest két emelettel lejjebb, a műhelyben ücsörgő szerelőt. Kevésbé vicces eset: egy traktorbaleset után a Pest megyei Tóalmás helyett elsőre a Nógrád megyei Tolmácsba küldött szert a tevékenységirányítási központ, s mire rájöttek, hogy megyét tévesztettek, a traktoros meghalt.”
A 112-es egységes segélyhívórendszer hívásfogadó központja Szombathelyen. Fotó: Varga György / MTI
Amúgy a tűzoltóknak nincs bajuk a 112-vel, uniós előírás, „hívják csak a bajba került külföldiek, nekik arra áll rá a kezük, de arra semmi nem kötelez, hogy ezzel párhuzamosan ne futhasson a direktben a helyi laktanyákba bekötött 105, meg persze a mentők 104-e és a rendőrség 107-e”.
Ugorjunk.
A bér szintén kényes pont.
„A főnökség azt szajkózza, hogy részben a 2015 óta létező életpályamodell elemeként öt év alatt ötven százalékot emeltek a tűzoltóknak. Hogy a vízfej mennyit kapott, nem tudom, a vonulósok, akik a katasztrófavédelem tizenkétezres létszámából hétezer fő, legföljebb húsz-harminc százalékot, ami lényegesen alatta marad még az inflációnak is, nemhogy egy életpályamodell sarokköveként lehetne rá tekinteni.
A tűzoltó kezdőbér ma nettó százötven-százhatvanezer, tíz szolgálati év után pótlékkal százhetvenezer. Én huszonhárom év után viszek haza kétszázhatezer forintot.
Rengeteg a túlmunka, a berendelés meg az átrendelés, amit általában nem fizetnek ki. Az külön felcseszi az ember agyát, hogy az irodisták többet kapnak, mint aki az életét kockáztatja. Ha rajtunk múlna, törvénybe foglalnánk, hogy az Országos Katasztrófavédelem főigazgatójának bére nem lehet több, mint egy kezdő vonulós tűzoltó juttatásának, teszem azt, két és félszerese. Tuti, hogy megdupláznák a fizetésünket.”
Amúgy az emlegetett 2015-ös életpályamodell hivatalosan három pilléren nyugszik: versenyképes jövedelem, lakhatási támogatás és megtakarításos biztosítás a szolgálati nyugdíj kiváltására. „Egyelőre ezek egyike sem valósult meg. És 2019-et írunk.”
Az érdekvédők azt mondják, a laktanyákban egyre gyászosabb a hangulat.
„Akik még a régi, tisztességesebb körülmények között is dolgoztak, sorra besokallnak, leszerelnek, szakmát váltanak.
Különösen azok az öregek buknak ki, akiknek már nyugdíjban lenne a helyük, hiszen sorra elbuknak a fizikai teszteken, ahol egy ötvenöt évesnek ugyanazt kell teljesítenie, mint egy negyvenegy évesnek.
Kiveszik őket a vonulós állományból, s ahelyett, hogy helyben kínálnának nekik másik állást, ötven-száz kilométerrel távolabbi laktanyába küldik fénymásolópapír-cserélőnek. Az útiköltségnek csak egy részét fizetik, a többit gazdálkodd ki a fizetésedből. Naná, hogy a többség nem vállalja, felmond, s próbál elhelyezkedni ötveniksz évesen a civil életben, a zöm az addigi fusimunkahelyén igyekszik kisírni magának főállást. A felszerelő tűzoltóknak meg lassan nincs kitől megtanulniuk a szakmát.”
Egy Győr-Sopron megyei szakszervezetis azt mondja: „A statisztikák szerint nincs létszámhiány, a beavatkozó állomány mégis egyre apad. Arra a kétségtelen tényre hivatkozva, hogy csökken a tűzesetek száma, csökkentik a szerek és a vonulósok számát. Csak azt hagyják figyelmen kívül, hogy egy oltáshoz ugyanannyi ember kell és a lehető legközelebbről és a lehető leggyorsabban, mindegy, hogy kéthetente vagy hetente van lakástűz. De még a csökkenő keretet sem tudjuk feltölteni. Van, ahol a 2012-es beolvasztás utáni másfél évben az ötvenöt vonulós tűzoltónkból negyven leszerelt. Gyanítom, az lehetett a cél, hogy egy se maradjon a 2010 előttiekből, ne lázítsunk, ne keltsünk zavart az újoncfejekben. Főleg Nyugat-Magyarországon olyan jó állásnak számított tűzoltónak lenni, hogy sorban álltak a városi jelentkezők, de már jó ideje Keletről vadásszuk a kollégákat. Egyre kevesebben keresnek nálunk munkát, pedig újabban a büntetett előélet és a labilis személyiség sem akadály,
az a hír járja, hogy a tűzoltósági szakpszichológus elveszítette az alkalmatlan pecsétjét.
Tíz dioptriával is jöhetsz! Azt mondják, a légző alá majd nem szemüveget veszel fel, hanem kontaktlencsét. De vajon mi történik, amikor mentés közben egy füsttel telített helyiségben elmozdul a kontaktlencse? Hogyan igazítod meg? Sehogy. És eltévedsz, megfulladsz, ráadásul a társadat is életveszélybe sodrod. Egyetlen szigorítás született, mégpedig az, hogy kötelező az érettségi, annak viszont semmi értelme. Régen szakma szerint válogattunk, ha épp vízszerelő kellett a laktanya-felújításhoz, hát vízszerelőt vettünk fel és képeztünk ki, ha vakolni kellett, kőművest, a tetőhöz ácsot, bádogost. Most meg nem felel meg nekünk se a vizes, se a kőműves, se az ács, se a bádogos, ha csak szakmunkásképzője van. Viszont taps fogadja a gimnáziumból érkezőt, aki ugyan vágja a Pitagorasz-tételt, de rossz felén kapaszkodik bele a kombinált fogóba.”
Fotó: Marjai János / 24.hu
És a kiképzés?
„Kezdődik ott, hogy nincs normális kiképzőbázisunk. A kiképzés nem illeszkedik az egyéni munkarendhez, gyakran a pihenőnapjukon rendelik be a kollégákat. A munkát nem tűzoltók vezetik, hanem jogászok, irodisták, az újoncokat immár nem tűzoltásra és műszaki mentésre oktatják, hanem kisrendőri ismereteket vernek a fejükbe, lőni tanulnak, bilincselni és esni. Aki kijön, az egyenruha viselésének szabályait betéve tudja, de szikracsapót meg bontóbaltát az egységéhez érkezve lát először.”
A felszerelést is szidják az érdekvédők.
„Egy átlagos nyugat-európai község önkéntes tűzoltói komolyabb cuccokkal rendelkeznek, mint mi. Pedig beszerzésre van pénz, de a vonulósokat valahogy soha nem kérdezik meg, mire lenne szükség a hatékony munkához. Légzőkészülékből hőkamerás kéne, de sima hőkamerából és gázkoncentráció-mérőből is kevés van, s azok is gyakran meghibásodnak. Az R13 fantázianevű védőruházatunk nem véd: szabvány szerint nyolcszáz–ezer fokot kéne bírnia három másodpercig, ehhez képest a hatszázat sem bírja két szekundumig.
Szállóige lett, amit Bakondi mondott a teszt alatt megégett kollégáknak: az nem megégett, csak bőrpír.
Védőcsizmából, sisakból, kesztyűből, lámpából a legolcsóbbat veszik, ezek csak arra jók, hogy elmondhassuk, van ilyenünk, de komoly tűzben alkalmatlan.
A Rába típusú tűzoltóautóink abszolút alkalmasak városnézésre, csajozni és óvodásokat hülyíteni. Tüzet oltani kevésbé.
Például képtelen menet közben oltani, vagyis tarlótűzhöz el se indulj vele. Plusz nincs bennük légzsák, klíma, gyönge a motor, emelkedőn egylovas szekeret sem előzöl meg vele, a legénységi fülke oly kicsi, nemhogy öltözni nem lehet benne, mozdulni se nagyon, gagyi a lámpa, rossz helyre szerelték a szirénát, a fülkében hangosabb, mint odakint, százhárom decibelt mértünk, egy dolog, hogy megsüketülsz,
de amíg ép a dobhártyád, addig is el kell döntsd, hogy rádióforgalmazol, vagy szirénázol, mert a kettő együtt nem megy.
Ehhez képest a Rábák darabja százharminckétmillióba került, miközben olyan impozáns tűzoltóautó-építési múlttal rendelkező gyártóktól, mint a Rosenbauer vagy a Ziegler száztízmillióért tökéletes szert kapni.
Hazai gyártású, Rába R-16 típusú tűzoltóautók. Fotó: Lakatos Péter / MTI
Ennek vajon mi az oka?
„Azt mi nem tudhatjuk. Mindenesetre tény, hogy a beszerzéseket nem a tűzoltóság, de még csak nem is a katasztrófavédelem, hanem a Belügyminisztérium cége, a Heros végzi. És az ott dolgozóknál láthatóan nem az a lényeg, hogy nekünk, pláne hogy a polgárnak legyen jó, hanem az, hogy nekik. Kicsiben is így van ez: míg 2012-ig minden laktanyában saját ember végezte a gázmaszkok rendszeres ellenőrzését, a fizetéséért, a munkája részeként, az új rendben a Heros küldi a munkatársát, s maszkonként, alkalmanként ötezer forintot számláz. A katasztrófavédelem pedig fizet.”
A katasztrófavédelmen belül külön kaszt a főnökség és a tűzoltók, s ha túlzó is az irónia, a mezei állampolgárt nem sok jóval kecsegteti, hogy ellenségként tekintenek egymásra azok, akiknek az a dolguk, hogy bajban segítsenek rajtunk.
„A tűzoltókat a katonai törvénykezés hatálya alá helyezték, ami elég barátságtalan lépés, sokan megfélemlítésként élik meg. Amúgy is,
a tűzoltó arra tesz esküt, hogy az élete árán is életet ment, nem pedig arra, mint a katona, hogy embert is öl, ha kell.
S nem csak ettől egész más a hangulat odabent. A régi főnökeink a bajtársaink voltak, a mostaniak még csak nem is a kollégáink, hanem pusztán az elöljáróink. Néha tényleg úgy tűnik, hogy élvezik, ha fájdalmat okozhatnak nekünk.
Pár éve elvették, hogy a tűzoltók védőszentje, Szent Flórián napján ünnepeljük a szakmánkat, azóta a rendőrséggel közösen, Szent György napján lehet koccintani magunkra, már akinek kedve van hozzá.
Az is újítás, hogy bár időtlen idők óta augusztus nyolcadikán emlékeztünk meg a hősi halált halt tűzoltókról, immár nem tehetjük ezt hivatalosan.”
S aki úgy érzi, nem figyelnek rá, olykor elbánnak vele, nem meglepő, ha azt lesi, mikor röhögheti ki feljebbvalóját.
„Az egyes tűzoltók minősítését olyanok végzik, akik sosem dolgoztak velük, fogalmuk nincs, milyen kolléga, nem tudják, bevetésen hogyan áll helyt. Jobb híján jogszabályokra kérdeznek rá, így az értékelés gyakran köszönőviszonyban sincs a valósággal. Amúgy is folyamatosan basztatják a vonulósokat, ha másba nem sikerül, hát a takarításba kötnek bele, okoskodnak,
és míg mi a bőrünket visszük vásárra, a legnagyobb rájuk leselkedő veszély az, hogy ráhullik egy gémkapocs a lábujjukra. Egynek sincs vonulós múltja, lángot csak az öngyújtójukban láttak.
A múltkor egy Borsod megyei ellenőrizésen kérdik a tűzoltótól szigorúan, hogy «hol a fa tűzcsapkulcs». Nem értették, mit akar, aztán rájöttek, hogy a földalatti tűzcsap kulcsát keresi a fickó, csak megtréfálta a felirat, hogy «FA tűzcsap». Azt hitte, annyira vidékre keveredett, hogy itt fából faragják a tűzcsapot. Pár napra rá esztergáltattak a kollégák tölgyből egy kulcsot, ott lóg a laktanyában, hátha megint keresi a katasztrófás. Az meg egy Vas megyei riasztáson esett meg, hogy az ellenőrző elöljáró, meglátva egy kamerát, kétségbeesett, hogy benne lesz a tévében, ami nagy baj, mert nincs rajta munkavédelmi sisak.
De megnyugtattuk, hogy a tűzfészket kutató tűzoltósági hőkamerát nézte tévés kamerának.
Maga Bakondi se semmi, valahol az «ív fokozatról» érdeklődött, aztán kiderült, hogy a IV. fokozatú riasztásra gondolt. Máskor meg a bevetési központban járva belefülelt a forgalmazásba, és amikor azt hallotta, hogy «a nyolc daru kiért», megkérdezte, «mi a faszomnak oda nyolc daru?!». Elmagyarázták neki, hogy a tűzoltóknál például az első kerületi darut egy darunak, az ötödikét öt darunak, a nyolcadikét nyolc darunak rövidítik.”
Fotó: Marjai János / 24.hu
Nem meglepő, hogy ebben az ellenséges hangulatban Bakondi György politikai szerepvállalása is szálka a köröm alatt. Azt mondja az egyik, magát „tökéletesen pártsemlegesnek” valló érdekvédő, hogy „az Országos Katasztrófavédelemnek be kéne fejeznie a politizálást, mert lejáratjuk magunkat az olyan mocsokságokkal, mint például amivel Bige László műtrágyagyárának fideszes bezárásához asszisztáltunk”.
A szakszervezetisek, legalábbis ők így érzik, külön célkeresztben vannak. „Az általunk felvetett problémákat letagadja, eltussolja a katasztrófavédelem. Ha szolgálati panaszt írnak a kollégák, gyakran megfenyegetik, átvezénylik őket, olyan is akadt, akit mondvacsinált okkal feljelentettek a katonai ügyészségen. Bezzeg, ha tűzoltó tesz feljelentést, az ügyészség a füle botját sem mozgatja. Több alkalommal kértük azt is, hogy szakszervezetként hadd legyünk jelen a munkavédelmi ellenőrzéseken, hadd mutassuk be, hogy nemcsak az egyenruházati termékek egészségtelenek, hanem a laktanyák s még az ágyak is. Hiába. Az úgymond kötözködéseink miatt ott tesznek keresztbe, ahol tudnak. Nem mehetünk be a laktanyákba, nem toborozhatunk, odabent nem tájékoztathatjuk a kollégákat a jogaikról, nem engedélyezik bent a szakszervezeti gyűléseket, ha mégis, akkor rendre ott ül egy katasztrófavédő is. Megtiltották a tagdíj levonását a fizetésből, és megszüntették azt a kis munkaidő-kedvezményünket, ami volt. Megyénként egyetlen fő védett tisztségviselőnk lehet, annak ellenére, hogy bíróság mondta ki: nem a megye a szervezeti egység, hanem a tűzoltóság. Röhej az is, hogy a tűzoltósofőröknek önrészes a katasztrófavédelmis felelősségbiztosításuk, vagyis,
ha akár kék villogóval, tűzesethez száguldva meghúzol egy autót, fizetsz;
erre a szakszervezetnél azt találtuk ki, hogy mi magunk is kötünk biztosítást a tagjainkra, nem csak a sofőrökre. Ennek, mondjuk úgy, nem örültek odafönt… Minden sokkal szarabb lett, amit tán odafönt is éreznek, hiszen a Hableány mentését valamiért nem a katasztrófavédelem irányította, mégsem történik semmi. Az a helyzet, hogy a magyar katasztrófavédelem időzített bomba, a társadalom nem fogta fel, mekkora a baj, s tényleg valami hatalmas szerencsétlenség kell, hogy a fejükhöz kapjanak az illetékesek. És akkor aztán mindenki szopni fog.” (24.hu)
A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Bal-Rad komm: Ha ennek az olvasmányos rémtörténetnek csak a fele LENNE igaz, máris aktuális lenne egy kiragadott idézet: „…a társadalom nem fogta fel, mekkora a baj…”
– Lehet ám tovább gondolni a dolgot! Mert itt ugyan a TŰZOLTÓKRÓL beszélünk, de sírámaikban ott van a társadalom minden baja!
De „A” TÁRSADALOM szétmarcangolt, egymással acsarkodó részei a saját túlélésükért, kevesek pedig a zsákmány megtartásáért küzdenek. Az össztársadalmi érdek – mint olyan – megszűnt! MEGSZÜNTETTÜK! JÓ HARMINC ÉVE!
Ragozhatnánk a végtelenségig, hogy miként rontottuk el.
Köteteket lehetne írni arról, hogy a társadalom MIÉRT NEM képes fölfogni a baj nagyságát, és változtatni!
Nincs kétség: tényleg aprópénzért gürizik a magyar
Ugyanannyi ledolgozott munkaórára több átlagos bér jutott tavaly, mint 2017-ben – összegezhetnénk a nemrégiben megjelent friss statisztikák tanulságait. A helyzet azonban egyáltalán nem annyira kedvező, mint amilyennek elsőre tűnik.
A legfrissebb adatok szerint 2018-ban egy magyar alkalmazott 1741 munkaórát dolgozott – derül ki az OECD most közzétett adataiból. A szervezet 2017-re is ezzel megegyező ledolgozott óraszámot regisztrált hazánk esetében. A 2000-es évektől kezdődően egyébként lassú ütemben, de folyamatosan csökken az az idő, amennyit munkával töltenek el a dolgozók idehaza. Akkor még bőven az évi 2000 órát is meghaladta ez az idő, az elmúlt néhány évben pedig némiképp még gyorsabb ütemben is csökkent a ledolgozott órák száma. 2010-hez képest majdnem 36 órával – vagyis 4,5 munkanappal kevesebbet dolgozunk.
Hiába stagnált azonban a ledolgozott munkaórák száma Magyarországon tavaly, az OECD rangsorában kedvezőtlenebb helyre csúszott az ország. Míg 2017-ben még a középmezőnyben szerepeltünk, és a 17. legtöbb munkával töltött idő volt ez a mennyiség, addig tavaly már a 14. legmagasabb adat volt a magyar.
A legtöbbet egyébként továbbra is Mexikóban, Costa Ricán és Koreában dolgoznak az alkalmazottak, sorrendben 2148, 2121 és 2005 órát évente, ugyanakkor mindhárom ország esetében előző évhez képest csökkenés mutatkozott. A rangsor másik végén sem volt helycsere előző évhez képest: a legkevesebbet a németek, a dánok és a norvégok dolgozták tavaly, sorrendben 1363, 1392 és 1416 órát. A meglehetősen alacsony óraszám hátterében áll, hogy a nyugat-európai országokban gyakoriak a részmunkaidős álláslehetőségek.
Nagy mértékben alulértékelt a magyar munkaerő
Az OECD által közölt adatok arra is alkalmasak, hogy megvizsgáljuk a ledolgozott munkaórák és az átlagos nettó bérek kapcsolatát. Ez rávilágíthat nekünk arra, hogy vajon mennyire értékelik anyagi téren a magyar dolgozók aktivitását.
Tekintve, hogy az OECD-nél még nem érhető el 2018-ra vonatkozóan átlagos bérstatisztika, ezért a vizsgálódásunkat leszűkítettük az európai országokra. Esetünkben ugyanis az Eurostat jóvoltából már rendelkezésre áll az átlagos nettó fizetésekre vonatkozó tavalyi statisztika.
A ledolgozott munkaórákat tekintve elmondható, hogy a magyarok nagyjából annyit töltöttek a munkahelyükön tavaly, mint az észtek (1748 órát), a fizetések között viszont jóval nagyobb differencia mutatkozik. A magyar átlagos kereset 8630 euró volt, amivel szemben az észt dolgozók egy nappal több munkáért 13 687 eurót vihettek haza. Európai viszonylatban egyébként a magyarok a hatodik legdolgosabb népnek számítanak. Nálunk több ledolgozott munkaórát csak
a görögök (1956 óra),
a csehek és a lengyelek (1792-1792 óra),
az írek (1782 óra)
és a már említett észtek tudnak felmutatni.
Mögöttünk a rangsorban 18 órával kevesebb idővel állnak az olaszok, akik mindezért a magyar átlagfizetés több mint háromszorosát vihették haza, 21 461 eurót. Jól látható tehát – főleg az észt dolgozókkal való összevetés alapján -, hogy mennyire alulértékeltek is a magyar dolgozók. A ledolgozott munkaórák alapján pedig minimum 60 százaékkal magasabb fizetés sem lenne kirívó.
Ez a megállapítás sokkal hangsúlyosabbá válik akkor, ha a béreket elosztjuk a ledolgozott munkaórával, így eredményként kapva egy áltagos órabért. Ez Magyarország esetében 5 euró, aminél kisebb juttatásra nincs példa Európában.
Az adatok alapján ugyanennyit kapnak a lettek is, előttünk pedig a lengyelek állnak 5,3 euróval óránként. 2018-ra egyébként úgy kerültünk az európai országok rangsorának legutolsó helyére, hogy 2017-ben a lett dolgozók még a magyaroknál is alulértékeltebbek voltak. Az akkori adatok alapján a lett számított órabér 4,13 euró volt szemben a magyar 4,6 euróval.
Hiába kaptak tehát tavaly a magyarok ugyanannyi elvégzett munkára több fizetést, a lettek béremelése és az óraszámok szignifikáns bezuhanása (1875 óra után tavaly 1699 ledolgozott munkaórát közölt az OECD) nagy javulást eredményezett a statisztikában.
A magyar dolgozók alulértékelségét és olcsóságát nemzetközi viszonylatban ezek az adatok cáfolhatatlanul megerősítik. Arról azonban nem szabad elfeledkezni, hogy Magyarország egy alacsony hozzáadott értékkel bíró összeszerelő-üzemként funkcionál. Leegyszerűsítve ez annyit tesz, hogy hiába dolgozunk sokat, ami további jelentős béremelést indokolna más országok teljesítményéhez mérten, a munka által megtermelt érték csekély. A béremelések fedezetét pedig az alacsony hozzáadott értékű munkával megtermeltekből kellene kigazdálkodnia a munkaadóknak, ami a vállalkozás folytatását tehetné kérdésessé. Kulcskérdés tehát, hogy a magyar dolgozók elkezdjenek magasabb hozzáadott értékkel bíró munkát végezni (pontosabban ilyen ágazatokban is elkezdjük növekedni, fejlődni), enélkül – mint több véleményben is megfogalmazták már – kigazdálkodhatatlan és fenntarthatatlan lehet a jelentősebb mértékű béremelés.
(mfor)
A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Bal-Rad komm: „…A magyar dolgozók alulértékelségét és olcsóságát nemzetközi viszonylatban ezek az adatok cáfolhatatlanul megerősítik. Arról azonban nem szabad elfeledkezni, hogy Magyarország egy alacsony hozzáadott értékkel bíró összeszerelő-üzemként funkcionál. Leegyszerűsítve ez annyit tesz, hogy hiába dolgozunk sokat…”
– De hiszen ez a gyarmati létünkből fakadó adottságunk. És hát ki hallott már olyat, hogy a gyarmat népe jobban él, mint a gyarmattartóé?
Voltunk mi már ennél SOKKAL JOBB HELYZETBEN is!
LÉTÜNKET AZ EU – S CSATLAKOZÁSI SZERZŐDÉSBE FOGLALTAK HATÁROZZÁK MEG!
Nem is csoda, hogy az EU, és vajdaságunk politikai bűnszerveződései egyaránt ragaszkodnak ehhez a „házassághoz”!
A magyarok pedig küszködnek a Nyugat jólétéért! És ha jók leszünk, kapunk érte bónusz gyanánt egy harangszót!
Annyira függ a „magyar” gazdaság az autóipartól, hogy a következő válság magával ránthat mindent
Ahhoz képest, hogy milyen kis részért felel a foglalkoztatásból az autóipar, túl nagy a súlya az ipari termelésben. Mivel főleg exportra termelnek a hazai vállalatok, egy európai válság a mélybe viheti a magyar gazdaság egészét – figyelmeztet egy szakértő, de mások szerint majd az elektromos autózás mindent megold.
Szlovákiában már a tavasszal leépítésekben kezdett az itthon az Audi révén jelen lévő Volkswagen-csoport, amely több ezer embert küldött el pozsonyi gyárából. A szomszédos országban – ahogy arról korábban részletesen írtunk – már az iparági szereplők aggódnak, hogy az emelkedő bérek miatt az autógyárak szépen lassan kivonulnak az országból és délebbi területeken – Romániában, Szerbiában vagy épp Bulgáriában – nyitnak új gyárakat, ami a szlovák gazdaság autóipari kitettsége miatt biztosan válságba rántaná a helyi gazdaságot. A problémák között ott van a csökkenő nyugat-európai kereslet, valamint a Donald Trump amerikai elnök bejelentette kereskedelmi háború is, amely csökkentheti a keresletet az európai autókra.
A helyzet a Világgazdaságnak nyilatkozó szakértő, Zsótér Márton, a KPMG autóipari tanácsadója szerint itthon sem sokkal jobb. Mintegy hétszáz járműipari vállalat működik Magyarországon, ezek összességében csaknem százezer munkavállalót foglalkoztatnak. A járműgyártás a hazai gazdaság 4-5 százalékát adja, ami viszonylag magas arány, főleg úgy, hogy ennek az értéknek nagyjából a felét a négy nagy gyártó termeli meg – mondta a lapnak, aki szerint aggasztó az erős iparági koncentráció.
A túlsúly abból érződik igazán, hogy miközben a hazai vállalkozásoknak csak a 0,1 százaléka van jelen a járműiparban, addig a dolgozók két százalékát itt foglalkoztatják (az uniós átlag ennek a fele), valamint a szektor az ipari teljesítmény harmadát teszi ki. Ráadásul a megtermelt áru exportra megy, ami azzal is jár Zsótér szerint, hogy egy európai válság nemcsak úgy gyűrűzhet be, hogy a hazai iparági szereplők külföldiek, hanem a keresleten keresztül is. A kitettség pedig csak nő: a már jelen lévő Audi, a Mercedes, a Suzuki és az Opel mellett hamarosan megnyitja új gyárát a BMW is. A külföldi működő tőke is erre a területre érkezik.
Viszont Suppan Gergely, a Takarékbank vezető elemzője szerint nincs miért aggódni: az utóbbi időben döntően az elektromos és önvezető autók beszállítói építenek ki kapacitásokat hazánkban. Több akkumulátorgyár épül, s ennek következtében Magyarország hosszabb távon az autóipar átalakulásának a nyertese lehet.
Szerinte ugyan a közeli jövőbe némileg csökkennek a globális eladások, ez csak az olyan tényezőknek tudható be, mint a kereskedelmi háborúk, a brexit, az Irán elleni szankciók, valamint a szigorúbb károsanyag-szabályozások okozzák. De ezek csak időszakos problémák, viszont Suppan is üdvözölné, ha más szektorok, ágazatok is hozzájárulnának a gazdaság bővüléséhez. (napi.hu)
A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Bal-Rad komm: Mivelhogy értékteremtő magyar gazdaság nincs, nekünk teljesen fölösleges aggódnunk! Az összeszereldék meg a kiszolgáló iparág biorobothada aggódhat. Meg az áttétek miatt még úgy néhány milliónyi magyar. Vagyis mégis aggódhatunk!
Nem mellesleg: a világ legnagyobb villanyautó gyárát a Mercedes Oroszországban építi. Márpedig ha a járműipar jövője a villanyautó, akkor…- Döbrögisztán éppen lecsusszanóban van. Itt majd gyártódik tovább a belsőégésű , amíg a kitűzött profitcél meg nem valósul.
UTÁNA PEDIG…!
Ki tudja mi lesz? Harminc esztendeje leszoktunk a jövőtervezésről. Élünk a mának. (Nem mindannyian persze, CSAK A TÚLNYOMÓ TÖBBSÉG!)
Zelenszkij „Nép Szolgája – Szluha Narodu” toronymagasan nyerte a tegnap megtartott előrehozott parlamenti választást Ukrajnában az esti urnazárás után közzétett exit poll – felmérések szerint.
Az úgynevezett „nemzeti exit-poll” felmérés szerint a „Nép Szolgája” bandára a választáson résztvevők 48,08 százaléka szavazott. A második helyre Gázos Kapelman Julcsa „Batykivscsina” hordája futott be. A dobogó harmadik helyén Valcman Nyalókakirály bandája végzett 8,01 százalékot megkaparintva. A Viktor Medvedcsuk által irányított „Ellenzéki Platform – Életért” párt lett a negyedik 5,79 százalékkal.
Az 50 százalék körüli országos részvételi aránytól messze elmaradt Kárpátalja. Itt csak a választásra jogosultak 41,16 százaléka élt a csodás lehetőséggel.
Az eddigi eredmények ha maradnak, nyugodtan kijelenthetjük: Izrael nyert!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Ezt, nem magyarázza ószláv egyházi írás horga, nem Isten parancsolta: a kiválasztott te légy! Ezt az utat emberi léptekkel rótta, munkás-kezét használva és a saját fejét.
Legendákban és mesékben a kiválasztottak – a kivételes hősök – születését mindig valami égi jel adja hírül az embereknek. Lenin nem legendás alak és nem mesehős: bölcsője fölött nem is világított betlehemi csillag. Vologya (így becézik az oroszok a Vlagyimirokat) Uljanov éppen olyan kisfiú volt, mint a többi. Jókedvű, eleven, minden játékban, szórakozásban kezdeményező. Legfeljebb élénk eszével és korán megmutatkozó szervezőképességével tűnt ki társai közül. Hozzátartozóinak visszaemlékezései szerint közvetlen, barátkozó természetű volt. Verekedni nem szeretett. „Ez nem játék, ez csúnya, ebben nem veszek részt” – jelentette ki, ha a játék verekedéssé fajult. De nem volt elpuhult „anyámasszony katonája”. Jól úszott, korcsolyázott. Ötéves korától szenvedélyesen olvasott, és már gimnazistaként jeles sakkozó hírében állt.
Kilencéves korától tizenhét éves koráig a szimbirszki gimnáziumban tanult. Rendszeresen, fegyelmezetten élt, ahogy szüleitől, testvéreitől látta-tanulta. Reggel hétkor kelt- ébresztés nélkül -, derékig megmosakodott, bevetette ágyát. Reggeli előtt mindig átismételte az aznapi leckéket, s fél kilencre pontosan a gimnáziumban volt – pedig az iskola jó messzire esett lakásuktól.
Meglehet, fölösleges fontoskodásnak látszik egy nagy történelmi személyiség gyermekkorának olyan apróságait följegyezni, hogy hánykor kelt fel, mit csinált reggelente. Csakhogy a lélektan tudományosan bebizonyította: milyen nagy szerepe van a felnőtt ember jellemének, szokásainak alakulásában a gyermek- és kamaszkori beidegződéseknek. Lenin már gyermekként megszokta a rendszeres életmódot, a munkát és az önfegyelmet. Rendkívüli képességei mellett minden bizonnyal ez is hozzájárult későbbi, emberfölöttinek tetsző munkabírásához, roppant teljesítményeihez.
Igaz, mindez már gimnazista korában sem bizonyult haszontalannak. Végig kiváló tanuló volt. S az iskolai tanulmányok mellett nemcsak arra jutott ideje, hogy a nehezebb feladatok megoldásában segítsen társainak, hanem arra is, hogy megkezdje tájékozódását a világban, és személyes tapasztalataiból, könyvekből szerzett ismereteiből hamarosan sorsdöntő következtetéseket vonjon le.
Mint később feleségének, Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkajának elmondta, körülbelül 1880 után kezdett „figyelni minden politikai beszélgetésre”. Nagy érdeklődéssel hallgatta apját, amikor a falvakban uralkodó szellemi sötétségről és nyomorúságról, a hatóságok önkényeskedéséről és a parasztok kiszolgáltatottságáról beszélt. Felcseperedve maga is láthatta, milyen ínségben él a nép. Különösen felháborította a Szimbirszk környékén élő nem orosz nemzetiségek: a csuvasok, mordvinok, tatárok, udmurtok és más népek kétszeresen is jogfosztott és megalázott helyzete.
Ösztönösen-e, tudatosan-e – ki tudná ma már megmondani? -, tulajdonképpen már gimnáziumi éveiben megkezdte a felkészülést későbbi forradalmárpályájára. Rengeteget olvasott. Szépirodalmat – Puskin, Lermontov, Gogol, Turgenyev, Nyekraszov, Szaltikov-Scsedrin, Tolsztoj írásai voltak a kedvencei -, történelmi, közgazdasági és filozófiai műveket. Feljegyezték, milyen figyelemmel tanulmányozta az orosz forradalmi demokraták: Belinszkij, Herzen, Csernisevszkij, Dobroljubov munkáit. Legtöbbjükhöz újra meg újra visszatért, jegyzeteket készített belőlük. Egyik legkedvesebb olvasmánya Csernisevszkij Mit tegyünk? című műve volt; 14-15 éves korában ismerkedett meg vele, s később – első, falusi száműzetése idején – néhány hét leforgása alatt ötször is újraolvasta, mindig új, izgalmas gondolatokat fedezve fel benne.
(Ez az ifjúkori, mély benyomás lehet az oka annak is, hogy Csernisevszkij regényének címét választotta egyik legfontosabb korai műve címéül. Kár, hogy ez az egyezés a magyar fordításokból nem derül ki egyértelműen. Csernisevszkij regényének magyar címe ugyanis: Mit tegyünk?, az 1902 tavaszán megjelent lenini műé pedig: Mi a teendő? Orosz eredetiben azonban mindkét könyv a Sto gyelaty? címet viseli – amit valóban lehet, mind Mit tegyünk?-nek, mind pedig Mi a teendő?-nek fordítani.)
A gimnazista Lenin mindezeken túl szorgalmasan olvasta a korabeli folyóiratokat. Bátyja, Alekszandr révén tudomást szerzett a marxista irodalomról is, és valószínűleg már ekkor belelapozott Marx Tőkéjébe, melynek első kötete ott volt bátyja könyvtárában.
Ebben az időben természetesen még csak kereste a maga útját. Krupszkajának mesélte, hogy iskolatársaival is szerette volna megbeszélni azokat a gondolatokat, melyek különösen izgatták. Egyik osztálytársában forradalmi érzelmeket vélt felfedezni. Egy alkalommal kisétáltak a közeli folyópartra – a bizalmas beszélgetés azonban szörnyen félresikerült. Osztálytársa a pályaválasztásra terelte a szót, és kijelentette, hogy olyan pályát kell választani, amelyen érvényesülni lehet, amelyen karriert lehet csinálni. Amikor Lenin ezt elmesélte, hozzáfűzte: „No, gondoltam magamban, ez amolyan karrierista, nem pedig forradalmár – és hallgattam.”
Korai forradalmi nézetei előbb-utóbb iskolai dolgozataiba is beszivárogtak. A gimnázium igazgatója, aki Uljanov dolgozatait mindig példának állította a többiek elé, egyik dolgozatát egyszer csak visszaadta, és figyelmeztetően rászólt: „Miféle elnyomott osztályról ír itt maga? Hogy kerül ez ide?”A gimnáziumot azonban Lenin még zökkenők nélkül végezte, és 1887-ben kiváló eredménnyel – aranyéremmel – érettségizett. A gimnázium igazgatójának róla adott minősítésében ez állt: „Uljanov nagyon tehetséges, mindig szorgalmas és pontos; minden osztályban első tanuló volt, és az iskola elvégzésekor aranyéremben részesült mint tanulmányi eredményei, fejlődése és magatartása alapján arra legméltóbb.”
Pedig ekkorra már – alig másfél esztendő alatt – két súlyos csapás is érte a családot, 1886 januárjában, ötvennégy éves korában, váratlanul, agyvérzésben meghalt édesapjuk. 1887 tavasza még szörnyűbb tragédiát hozott. Márciusban letartóztatták a szentpétervári egyetemen tanuló Alekszandr Uljanovot a III. Sándor cár elleni merénylet előkészítésében való részvételért. Nem sokkal később börtönbe került a legidősebb nővér, Anna is. Anna nemsokára kiszabadult, Alekszandr Uljanovot azonban 1887. május 8-án, huszonegy esztendős korában Schlüsselburgban kivégezték. Még nagykorú sem volt az akkori törvények szerint.
Alekszandr Uljanov rendkívül tehetséges fiatalember volt. Életét megosztotta a cárizmus elleni harc és a természettudományok között. Nagy reményekre jogosító fiatal tudósként indult. Már egyetemista korában neves kémia- és zoológiaprofesszorok figyeltek fel dolgozataira, Mengyelejev pedig egyik legjobb tanítványaként emlegette, és sajnálkozott sorsán. Otthon töltött utolsó szünidejében is kora hajnaltól késő éjszakáig tudományos munkán: a disszertációján dolgozott.
Lenin, a gyermek és az ifjú, nagyon ragaszkodott bátyjához. „Sok mindenben egyezett az ízlésük – írja visszaemlékezéseiben Krupszkaja -, mindketten szükségét érezték, hogy gyakran és sokáig egyedül maradjanak és így koncentrálják gondolataikat. Általában együtt laktak, jó ideig egy egészen különálló udvari épületben, és amikor a sok rokon gyerek közül valamelyik unokafivérük vagy unokanővérük bement hozzájuk, kedvelt mondásukkal fogadták őket: »Boldogítsatok bennünket távollétetekkel!« Mindketten kitartóak voltak a munkában, mindkettőjüknek forradalmi hajlamaik voltak. De a köztük levő korkülönbség valószínűleg éreztette hatását.”
Nézeteit tekintve Alekszandr félúton lehetett a marxizmus és az akkor már az egyéni terror útjára tért narodnyikok között. A narodnyikok révén került a cár elleni merénylet előkészítésébe.
Alekszandr letartóztatásának, majd kivégzésének híre alaposan megváltoztatta az Uljanov család helyzetét Szimbirszkben. Régi barátaik, ismerőseik csaknem mind elfordultak tőlük; úgyszólván teljesen magukra maradtak. Odáig fajult ez, hogy amikor édesanyjuk fia tárgyalására Pétervárra akart menni, s a távol fekvő vasútállomásig tartó kocsiútra útitársakat keresett – senki sem akart egy letartóztatott anyjával együtt utazni. A fiatal Lenin ekkor életre szóló leckét kapott a liberális értelmiség gerinctelenségéről, gyávaságáról.
Marija Alekszandrovna végül mégis eljutott fia perének tárgyalására. Hallotta bátor beszédét, melyben leleplezte a cári önkényuralmat, és egy új társadalmi rend győzelmének elkerülhetetlenségét hirdette. „Csodálkoztam, milyen jól beszél Szasa: mennyire meggyőzően, ékesszólóan – számolt be lányának, Annának. – Nem hittem volna, hogy így tud beszélni. De olyan mérhetetlenül fájdalmas volt hallgatnom őt, hogy képtelen voltam beszéde végéig ott maradni, kimentem a teremből.”
Lenint mélységesen megrendítette bátyjának kivégzése. Szeretettel őrizte emlékét, tisztelte bátorságát, önfeláldozását. A politikai harc általa választott módját – a terrorizmust – azonban már ekkor helytelenítette. „Nem – mondta -, nem ezen az úton fogunk haladni. Nem ilyen úton kell haladni.”„Bátyjának sorsa kétségkívül igen mély hatással volt Vlagyimir Iljicsre – írja Krupszkaja. – Fontos tényező volt az is, hogy Vlagyimir Iljics ebben az időben már sok mindenről önálló véleményt alkotott, hogy már eldöntötte magában a forradalmi harc szükségességének kérdését. Ha nem így lett volna, akkor valószínűleg csak nagy bánatot okozott volna neki, vagy legjobb esetben csak felkeltette volna azt az elszántságot és törekvést, hogy bátyja nyomdokában haladjon. Az adott körülmények között azonban kicsiszolta gondolkozását, rendkívüli józanságot alakított ki benne, megtanította szembenézni az igazsággal, arra intette, hogy egy pillanatig se hagyja magát félrevezetni frázisoktól, illúzióktól, s hogy minden kérdést a legnagyobb becsületességgel vizsgáljon meg.”
Ezerszer sulykolja a tompa fülbe ugyanazt, újra, még, és másnapra már összekulcsolja két ember egymást megértő kezét. Tegnap még négy kezet, ma négyszázat.
Az Uljanov család hamarosan elköltözött a számára immár oly szomorú emlékű Szimbirszkből, és 1887 augusztusában egy másik Volga menti városban, Kazanyban telepedett meg. Lenin itt beiratkozott az egyetem jogi karára. Ez már bizonyíthatóan tudatos választás volt: felkészülés a forradalmi harcra. „Most – mondta – olyan időket élünk, amikor jogot és politikai gazdaságtant kell tanulni.”
Kazanyi diákoskodása azonban nem sokáig tartott. Mindjárt kezdetben bekapcsolódott egy forradalmi körbe, melyet a rendőrség „rendkívül ártalmas irányzatúnak” minősített. Részt vett a haladó diákmozgalomban is. 1887 decemberének elején gyűlést rendeztek az egyetem aulájában, hol a reakciós egyetemi rendtartás hatálytalanítását, diákegyletek szervezésének engedélyezését, a korábban kizárt diákok visszavételét és a kizárásért felelős személyek megbüntetését követelték. Memorandumot írtak a rektornak, melyben a többi között ez állt: „Bennünket csakis azok a tarthatatlan feltételek hoztak össze, amelyek közt általában az orosz élet és speciálisan a diákok élete folyik.” Lenin a gyűlés egyik szervezője és aktív résztvevője volt. Röviddel utána letartóztatták. A rendőrfelügyelő, aki a börtönbe kísérte, ezt mondta neki: „Mit lázadoznak maguk, fiatalember? Hiszen fal van maguk előtt.” Mire a tizenhét éves Lenin így felelt: „Fal, de korhadt, döngesd, és beomlik!” A börtönben pedig, amikor a letartóztatott egyetemi hallgatók kiszabadulásuk utáni terveikről beszélgettek, kijelentette társainak, hogy csak egyetlen utat lát maga előtt: a forradalmi harc útját.
Az egyetemről természetesen kizárták, és anyai nagyapja kicsiny birtokára, Kokuskino (ma: Lenino) faluba száműzték. Titkosrendőri felügyelet alá helyezték – és ettől kezdve a cári rendőrség állandó megfigyelés alatt tartotta.
A kokuskinói „kényszerpihenőt” további felkészülésre, tanulásra használta fel. „Úgy gondolom – mondta egyszer -, hogy életemben soha azután, még pétervári zárkámban és Szibériában sem olvastam annyit, mint a Kazanyból falura való száműzetésemet követő évben. Őrült szenvedéllyel olvastam kora reggeltől késő estig.” Továbbra is forgatta az egyetemi tankönyveket, rajtuk kívül szépirodalmi, szociológiai, közgazdasági, statisztikai könyveket és folyóiratokat olvasott. 1888 őszén engedélyt kapott arra, hogy visszaköltözzék Kazanyba. Az egyetemre azonban nem vették vissza. (A tankerületi felügyelő ilyen jellemzést adott róla: „…kiváló képességei és igen jó bizonyítványai ellenére egyelőre sem erkölcsi, sem politikai szempontból nem tekinthető megbízhatónak.”) Ekkor kérte, hogy külföldi egyetemen tanulhasson, de – a rendőrség utasítására – nem kapott a kormányzóságtól útlevelet. Ezután magánúton szerette volna elvégezni az egyetemet. Ezt is csak 1890 tavaszán engedélyezték neki. Elhatározta, hogy volt kazanyi évfolyamtársaival egyszerre fejezi be tanulmányait, hogy másfél év alatt egyedül is megtanulja mindazt, amit a többiek az egyetemen négy esztendeig tanultak. 1891-ben, két részletben – tavasszal és ősszel – le is tette az államvizsgát a pétervári egyetemen. Valamennyi vizsgázó közül ő volt az egyetlen, aki minden tárgyból a legjobb osztályzatot érte el, s első fokozatú diplomát kapott. 1892. január végén fölvették az ügyvédjelöltek listájára, s márciusban már védőügyvéd a szamarai bíróságon. Védencei főként kézművesek és szegényparasztok voltak.
Időközben ugyanis az Uljanov család átköltözött Szamarába (a mai Kujbisevba). Itt Lenin, miközben tanult, pénzt is keresett, tanítással. „Volt egyetemi hallgató leckéket adna. Hajlandó vidékre is menni” – hirdetett a Szamarszkaja Gazeta című újságban. Minthogy rendőri megfigyelés alatt állt, nyilvántartó lapjára is följegyezték: leckeadásból él.
Megfeszített erővel tanult, dolgozott. Pontos tervet készített, és ezt minden körülményék között betartotta. Testvérei visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy még nyáron is, amikor a családdal egy környékbeli tanyára ment nyaralni, „dolgozószobát” rendezett be magának a kert végében. Reggeli után mindjárt elhúzódott oda, és egészen alkonyatig a könyveket bújta. Estéit azonban a családdal töltötte. Beszélgettek, énekeltek. Főként orosz dalokat daloltak, de ismerték a Marseillaise-t is, és együtt tanulták meg az Internacionálét, franciául. Lenin szívesen hallgatta húga zongorajátékát, ő maga is tanult kisfiúkorában zongorázni, csak hamar abbahagyta. De egész életében nagyon szerette a zenét. Jóval később, már a győztes forradalom vezetőjeként panaszolta egyszer, hogy a zenehallgatás „luxusát” ritkán engedheti meg magának, mert a zene túlságosan felkavarja. Legkedvesebb zeneszerzője Beethoven volt.
A rendkívül intenzív felkészülésnek ebben az időszakában nyelvtudását is igyekezett tökéletesíteni. Biztos tudomásunk van arról, hogy francia nyelvismerete mellett ekkor már németül is tudott olyan jól, hogy eredetiben olvashatta Marx, Engels, Hegel és mások műveit. Később számos nyelvet megtanult. Németül, angolul, franciául szabadon fogalmazott, folyékonyan beszélt (jóllehet a kérdőívekre mindig szerényen odaírta, hogy rosszul); értett lengyelül, csehül, olaszul görög és latin nyelven. Pihenésül gyakran nyelvkönyveket és szótárakat forgatott.
A kazanyi és a szamarai évekre esik Lenin szellemi érlelődésének legfontosabb szakasza is: alaposabb megismerkedése a marxizmussal.
Már Kazanyban belépett egy marxista körbe, ahol Marx és Engels illegális kiadásban megjelent, illetve kézírásos formában terjesztett műveit tanulmányozták. Szamarában pedig már ő maga szervezett marxista kört.
„Ahogy emlékszem, 1888 őszétől elragadtatással beszélt Marxról, akit akkor tanulmányozott behatóbban – emlékezik vissza nővére, Anna. – …Nagy hévvel és lelkesedéssel beszélt nekem a marxi elmélet alapjairól és azokról a nagy távlatokról, amelyeket ez az elmélet nyitott. Csak úgy áradt belőle a lelkes hit, amely átragadt a vele beszélgetőre is. Már akkor értett hozzá, hogy szavaival meggyőzze, magával ragadja az embereket. És ha valamit olvasott, ha valami újat fedezett fel, már akkor is szükségét érezte, hogy közölje másokkal, hogy híveket szerezzen magának…”
A fiatal Lenin szellemi felkészültségére és érettségére jellemző, hogy a marxizmus „behatóbb tanulmányozását” talán a legnehezebbel, Marx fő művével, a Tőkével kezdte. Tudjuk, hogy ekkoriban olvasta A filozófia nyomorúságát és Engels Anti-Dühringjét is. A Kommunista Kiáltványt pedig lefordította németről oroszra. Fordítását nemcsak Szamarában, hanem az egész Volga-vidék marxista köreiben terjesztették.
Ezekből a művekből kapta Lenin az első igazán meggyőző választ az őt leginkább gyötrő kérdésekre. Megismerkedett a dialektikus és történelmi materializmus filozófiájával. Elsajátította ennek tudományos módszertanát. Megismerte és megértette a kapitalizmus természetrajzát, és azt is, hogy a kapitalizmust szükségképpen új társadalmi rend váltja fel. Marx és Engels munkáiból döbbent rá, hogy az az erő, mely a forradalmi harc vezetésére, valamennyi elnyomott felszabadítására hivatott: a munkásosztály.
Mindarról, amit e művek tanulmányozása közben felfedezett, előadásokat tartott a marxista körökben. Természetesen nagyon kellett vigyázniuk, hogy a rendőrség meg ne tudja, mivel is foglalkoznak tulajdonképpen ezekben a művelődési köröknek, baráti társaságoknak álcázott forradalmárcsoportokban. Hogy a rendőrséget kijátsszák, gyakran nagy, több napos csónakkirándulásokat rendeztek a Volgán és mellékfolyóin. A „világ körüli utazás”-nak nevezett csónakkörutak-ra – melyeket lelkes tanulás és szenvedélyes vita töltött ki, s melyek egyben felüdülést is jelentettek, és lehetőséget a természet szépségeiben való gyönyörködésre – Lenin még sok esztendő múltán is nagy örömmel emlékezett.
Társai már ekkor nagyra becsülték. „Ebben a huszonhárom éves emberben – emlékezik a szamarai időkre egy régi forradalmár, Lalajanc – a legmeglepőbb formában egyesült az egyszerűség, éleselméjűség, életöröm és lelkesedés a szilárdsággal, a mély ismeretekkel, a kérlelhetetlen logikával, a világossággal s az ítéletek és meghatározások pontosságával.”
„A Vlagyimir Iljiccsel folytatott vitákban – mondta ugyanerről az időről másik társuk, Szemjonov – először értettük meg teljesen világosan a »burzsoázia« és a »proletariátus« fogalmát s e társadalmi kategóriák szerepét a tőkés rendszer fejlődésében, valamint a rendszer fejlődési tendenciáját. Vlagyimir Iljics bebizonyította a munkásosztály megszervezésének szükségességét nemcsak a gazdasági feltételek megjavítása céljából, hanem avégett is, hogy a proletariátus meghódítsa a politikai hatalmat.”
Mindezt számunkra már nem kell bizonyítani. Az általános iskolában tanítják, olyan magától értetődő természetességgel, mint a matematika axiómáit. Lenin idejében azonban a marxi elmélet még nagyon új volt, s még nem állta ki a gyakorlat próbáját. Ellenőrizni kellett tehát igazságát, meg kellett vizsgálni érvényességi körét, egybe kellett vetni az oroszországi valósággal, szembesíteni más, ugyancsak a nép felszabadítását célzó elméletekkel és törekvésekkel.
Oroszországban a forradalmi demokraták munkássága előkészítette a talajt a marxizmus számára. Bonyolultabb problémát jelentett azonban a narodnyikok ideológiája.
A múlt század hetvenes éveitől kezdve egészen a forradalmi szociáldemokrácia megerősödéséig az orosz forradalmi mozgalom legjelentősebb áramlatát a narodnyikok képviselték. (Elnevezésük az orosz „narod”- „nép” – szóból származik.) Többségükben lelkes, fiatal értelmiségiek voltak, akik úgy vélték, hogy Oroszországban – Nyugat- Európától eltérőleg – a kapitalizmus nem fog kifejlődni, hanem azt megkerülve kialakul majd valami új, igazságos társadalom. Ehhez elsősorban az szükséges, hogy a „népet”, amelyen ők főként a parasztokat értették, felrázzák, felvilágosítsák. A parasztok tömegeivel azonban sehogy sem tudtak szót érteni. A kudarcok nyomán a narodnyikok egy része elkedvetlenedett, beilleszkedett a cári rendszerbe – néhány reformmal törekedve azt „megjavítani” -, más része titkos társaságokat alakított, és a terrorizmus útjára tért. Minthogy a parasztság (melyet a fő forradalmi erőnek tartottak) az ő érvelésükkel szemben mozdíthatatlannak bizonyult, a munkásosztály történelmi szerepét pedig nem ismerték fel, arra a következtetésre jutottak, hogy a tömeget a kis létszámú értelmiségi elit, a mindenre elszánt hősök fogják felszabadítani. Merényleteket szerveztek, hogy a közvéleményt felrázzák. Hiába öltek meg azonban gyűlölt, magas rangú hivatalnokokat, tábornokokat, hiába ölték meg magát a cárt is – a cári rendszer mégsem ingott meg. A merényletekre pedig még kíméletlenebb elnyomással válaszolt.
Sorozatos kudarcaik ellenére a narodnyikok még Lenin fellépése idején is kétségkívül népszerűek voltak a forradalmárok között. Lenin, mint láttuk, már bátyja tragédiájakor arra a következtetésre jutott, hogy más úton kell haladni. Becsülte ugyan a narodnyikok forradalmi (különösen konspirációs) tapasztalatait, és tisztelte bátorságukat, önfeláldozásukat, de – mint nővére írta – „sohasem rajongott a narodnyikság eszméiért, sohasem úszott ezzel az árral”. Elsősorban azért nem, mert a narodnyikok elmélete ellentétben állt a valósággal, politikai gyakorlata pedig tévútra vezette a forradalmi mozgalmat.
Lenin, amikor a marxizmus igazságáról és érvényességi köréről akart meggyőződni, mindenekelőtt a valóság tudományos vizsgálatából indult ki. Könyvtárnyi orosz és külföldi statisztikát, gazdasági jelentést, közgazdasági és szociológiai munkát tanulmányozott át már életének korai időszakában. És éber szemmel figyelte mind a városi, mind a falusi élet alakulását. Ezt bizonyítja első fönnmaradt tudományos munkája is (Újabb gazdasági mozgalmak a paraszti életben), melyben nagy mennyiségű statisztikai adat elemzése nyomán arra a következtetésre jutott, hogy az osztálytagozódás az orosz falvakban nemcsak hogy megindult, hanem erre az időre már jelentősen előre is haladt. Alapos felkészültségről és eredeti gondolkozásról tanúskodik második munkája is, Az úgynevezett piackérdésről című, melyben az oroszországi árutermelési és értékesítési (piaci) viszonyokat veti egybe Marx Tőkéjének idevonatkozó elemzéseivel.
Ezt a művét azonban már Pétervárott írta. 1893 nyarán ugyanis oda költözött. Szűk volt számára a Volga-vidék, akkor még jobbára kézműves- és kereskedővárosaival. Nagy ipari központban, nagy proletártömegek közt akart élni.
A felkészülés első időszaka befejeződött. (idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Ma már 2019 július 22. hétfő van. Az esztendő 203. napját tapossuk. Rohan az idő!
A Gergely-naptár szerint az évből még 162 (szökőévekben 163) nap van hátra.
De mi az a szökőév?
Szökőévek a következők: minden néggyel osztható év, kivéve a százzal is oszthatókat. Szökőévek viszont a 400-zal osztható évek. Vagyis a századfordulók évei közül csak azok szökőévek, amelyek 400-zal is oszthatók.
Ez alapján tehát a belátható időn belül ránk váró szökőévek 2020 és 2024…stb!
Nem lesz szökőév 2100, 2200 és 2300. Viszont szökőév lesz 2400.
A balrad.ru köszönti a ma névnapjukat ünneplő: Magdolna, Léna, Lenke, Levendula, Lipót, Magda, Magdaléna, Magdó, Manda, Mária, Marica, Marléne, Médi, Platon, Verbéna, Veréna, Verita nevű kedves olvasóit.
Sok boldogságot kíván a balrad.ru!
Úgyszintén köszöntjük a ma szülinapjukat ünneplőket is!
A balrad.ru MINDEN OLVASÓJÁNAK KÍVÁNJA: LEGYEN SZÉP A NAPJA!
Július 22 – én IS nagy és emlékezetes dolgok estek meg a történelem során.
E napon is születtek és haltak meg nagy emberek, jelességek.
(Ötletet a megemlítéshez a wikipedia.hu-ról mazsoláztunk)
Zelenszkij ukrán elnök – miután Kijevben leadta voksát – újságíróknak elmondta, hogy: „egy gazdasági szakembert látna szívesen a miniszterelnöki poszton, olyan személyt, akinek nincs politikai múltja, nem volt sem kormányfő, sem házelnök, sem parlamenti frakció vezetője”.
Közölte azt is, hogy már folytat konzultációkat a leendő miniszterelnök személyéről, de részletekbe nem bocsátkozott. Viszont arra számít, hogy „az új összetételű parlament legelőször a képviselői mentelmi jog eltörléséről szóló törvényt fogja napirendre tűzni”.
Kérdezték a zsurnaliszták Zelenszkijt Donbasszról. Válaszolt. „Éjfél óta tűzszünet van! Lövöldözés nem volt. De van egy problémánk. Van nekünk két halottunk. (Szcsasztjénál – hoholuralta területen, két martalóc harapott fűbe!) Aknarobbanástól.
Batykivscsinás Gázos Kapelman Julcsa miután voksolt. az újságíróknak kijelentette: „csapatom készen áll a parlamenti munkára!” Nem válaszolt viszont arra a kérdésre, hogy vállalná – e a miniszterelnöki posztot. „Ma senki sem tudja, ki lesz a következő miniszterelnök. Ez csak az önök szavazatától függ. Önök egy pártra és egy jelöltre szavaznak, és ezzel egyben szavaznak a leendő kormányfőre is” – riszálta magát.
Délután két órakor a részvételi arány nagyjából 21 százalék vol. A legtöbben addig az időpontig Luganszk – régió hoholmegszállta részén voksoltak. Majdnem 24 százaléknyian.
Kárpátalján nem hágott az egekig a szavazhatnék hangulat. A régió sereghajtó a maga 13,5 százalékos részvételi arányával.
A donbasszi fronthelyzetről:
Tegnap este negyed nyolckor – alig öt órával a leges…- legújabb tűzszünet kitörése előtt – Kijev ordashada gyilkos „üdvsortüzet” lőtt az LNR – es Pervomajszkra. Egy asszony szörnyet halt, egy éppen a harmadik szülinapját ünneplő kislány életveszélyes fejsebet kapott, míg másik öt helyi civil „csak” súlyosan sebesült. Az előző videoban Zelenszkij meg sem említette problémaként Pervomajszkot.
Összességében véve is elmondható, hogy Kijev ordashada végigsorozta a frontmenti településeket, még a leges..- legújabb kitörése előtt.
Ami egyébként is pontosan 12 óra 53 percet élt. Valamivel dél után ugyanis a DNR délvidéki Novaja Tavrija falut „kissé megszórták”!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A rendszerváltozás fejetlenséget hozott a harmincas-negyvenes generációk életébe, és bizalomvesztést okozott, ami nincs feldolgozva, és mintha nem is lenne rá igény vagy lehetőség – mondja Szeifert Natália, aki Az altató szerekről című könyve után most új regénnyel jelentkezett. A Mi van veletek, semmi? című kötet hőseinek még nem volt állandó lakásuk, életük, csak tartózkodási helyük.
Szeifert Natália szerint az elveszettség nemcsak az ő nemzedékének, hanem az utánuk jövőknek is nagyon ismerős.
– Mi van önnel, semmi?
– Tulajdonképpen semmi.
– Pedig hallom, japánul tanul.
– Gyerekkoromban volt egy kis japán verseskötetünk otthon. Sokat forgattam, úgy emlékszem, Weöres Sándor-fordítás is szerepelt benne. Az állandóság érzése ragadott meg benne, az, hogy első pillanatban az a pár sor kis semmiségnek tűnik, aztán napokig ott jár a fejedben, nem tudsz szabadulni tőle. Valamit már ott megsejtettem a lefordíthatatlanságból, hogy mögöttük valami mélyebb jelentéstartomány rejtőzik. Később derült ki számomra, hogy a megértésükhöz valóban nem árt ismerni a japán kultúrát, a nyelvet, például hogy nemcsak a jelentésük fontos a verseknek, hanem az is, hogy néznek ki japán írásjegyekkel. Évtizedekkel ezelőtt nem volt egyszerű japánul tanulni, próbáltam könyvből, de egy-két éve kezdtem el nyelvtanárhoz járni, sajnos kevés időm van rá.
– És közben japán könyvekről ír recenziókat.
– A hetvenes években még volt a keleti irodalomra kitekintésünk, de ez mára jóformán elhalt. A kortárs japán írókról szinte semmit nem tudunk. Szeretnék majd egyszer eredetiben japán kortárs regényeket olvasni, mert az is nagyon izgalmas terület.
– És népszerűsíteni a japán irodalmat?
– A magam eszközeivel, igen.
– A fotózás és a képzőművészet a múlté?
– Hobbiként megmaradt.
– Korábban azt mondta, hogy létezik férfi és női szöveg, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő írja őket. Előző könyve, Az altató szerekről inkább női szöveg volt, a most megjelent új regénye, a Mi van veletek, semmi? című pedig inkább férfi szöveg. Tudatosan alakult így?
– Véletlen. Azt sem tudom, hogy ez így valóban szétválasztható-e. A nézőpont változtatása volt most fontos inkább. Ugyanabban a regényvilágban játszódik az új regény is, nagyjából ugyanabban az időszakban, a kétezer-tízes évek elején, amit valamiféle fordulópontnak érzek. Feltűnnek benne valós események. Például a West-Balkán-sztori, a máig megoldatlan Lehel utcai bankrobbantás, a hírek is „valós idejűek”, például amikor a Marsra leszálló szondáról olvas az egyik szereplő, sőt előrevetít egy, szintén máig felderítetlen, későbbi gyújtogatást. Az altató… után nem ezt a könyvet akartam megírni, más témában kutattam. A mostani regényem szereplői, a hozzájuk kapcsolódó szövegtöredékek, párbeszédek megvoltak Az altató szerekről írása idején is. Amikor nekiláttam annak a másik témának, egyszer csak lehúzták a rolót, mintha valakik azt mondták volna: várj egy kicsit. És megálltam, ezek a figurák vártak rám, nem tudtam mással foglalkozni, az ő történetüket kellett megírnom.
– Az új könyvvel ki akarta egészíteni Az altató szerekről univerzumát?
– Ha belebonyolódunk egy világba, van, hogy nem érdemes elengedni, főleg, ha ennyi építőköve megvan. Kicsit olyan ez, mint egy krimi gyilkosság nélkül: a történetszálakat, a szereplőket kötöttem össze.
– Ön is benne van a szövegben?
– Szereplőként nem.
– Szemérmes?
– Gondoltam rá, hogy egyszer beleírom magam egy szövegembe, mondjuk mellékszereplőként elhaladok az egyik asztal mellett a kocsmában. De persze minden figurában valamiképpen benne vagyok.
– Elveszett emberek a hősei, mégis szolidáris a világuk: együtt karácsonyoznak, utaznak Prágába. Mennyire általános ez az összetartás?
– Talán nem az. De a regény „alapanyagául” szolgáló emberek léteznek, még ha nem egy az egyben emeltem is be őket, és vannak ilyen véd- és dacszövetségek. Ami velük történik, velem vagy a barátaimmal, ismerőseimmel már egyszer megtörtént a valóságban. Nem én találtam ki az életük eseményeit, csak összekötöttem, történetté formáltam. Talán ezért is idegesített, foglalkoztatott a sztorijuk, ezért vágytam arra, hogy megírjam őket.
– Grafitot kidobja a nője, ő rajztanár, Pók egy félalvilági figura, programozó. Péterfy Gergely írta róluk meg a regényről: „A létezés üres, az emberek piálnak meg szívnak meg basznak, összezúzzák meg elcseszik egymás életét, fuldoklanak az űrben, döglődnek a keszonban, ez van.” És valóban, a főszereplőinek 30-35 évesen még nem volt állandó lakásuk, életük, csak tartózkodási helyük. Generációs regény ez?
– Lehet az. Ez az én generációm. A kétezer-tízes évek közepe táján ér véget a regény története. Grafit akkor 35. Az elveszettség nemcsak az én nemzedékemnek, hanem az utánunk jövőknek is nagyon ismerős. De a regény kocsmájában más korosztályok perifériára sodródott figurái is megjelennek.
– Miért van elrontva az életük?
– Az én generációmé lehet, hogy ott, hogy a rendszerváltozással elvesztettük a talajt. Mi akkor voltunk tíz év körüliek. Én is kisdobos voltam, éppen felkészültem az úttörőavatásra, erre bejelentették, hogy semmi sem érvényes. Félre ne értse: mi nem tudtunk a politikáról, nekünk akkor sem volt rossz és ma sem jó. Elkezdtünk felnőni egy világban, tudtuk, hogy milyen rend alapján működik, és hirtelen jött egy új, amiről fogalmunk sem volt, hogy micsoda. Az átvertség érzésére emlékszem. Arra, hogy a szülők, a tanárok egyik nap még Á-t mondtak, aztán a másik nap már B-t, és senki sem tudta, hogy miért.
– Ilyenkor dacból lesz valaki punk, elveszett ember, vagy mert nem talál fogódzókat?
– Talán mindkettő. A hirtelen változás fejetlenséget hozott az életünkbe, és bizalomvesztést, ez nincs feldolgozva, és mintha nem is lenne rá igény vagy lehetőség.
– Ennek a generációnak a jövője is ugyanaz lesz, mint a jelene: üres.
– Talán nem ennyire általános dolog, mert úgy látom, a generációmból sokan helytálltak külföldön, ők már a kétezres években elköltöztek az országból, és vannak, akik feltalálták magukat itthon is, de utóbbiak lehetnek kevesebben.
– Az altató szerekről hősei hazug világban éltek, becsapták magukat, az új könyv szereplői szánalomra méltóbb karakterek.
– Van bennük egyfajta megmagyarázhatatlan naivitás. De nem szívesen nevezem ennek, lehet, hogy a hit jobb szó. Ők hisznek például a közösség megtartó erejében, abban, hogy lehet egymásra számítani, közhelyesen szólva abban, hogy az ember alapvetően jó.
– Péterfy írja, az ön könyvében „minden, ember, villamossín, romladozó pesti homlokzat, nemi szerv nagyjából azonos mennyiségű figyelmet kap a szövegtől, így aztán semmi sincs túltolva és semmi sincs elmismásolva”. Sokat javít a szövegein?
– Sokat. Hallja, próbariadó van!
– Igen, szirénától zeng az egész utca.
– Ülünk az apokaliptikus újpesti forróságban, és még ez is! Egyébként nagyon megtisztelő és zavarba ejtő ez a Péterfy-szöveg. Fontos, hogy azt írja, egyenlő figyelmet kap tőlem minden. Én is így gondolom: minden részlet fontos. Nem tudom, hogy azért nézem így a világot, ahogy ő mondja, mert írni akarok róla, vagy azért írok róla, mert így nézem. Mindent meg akarok írni, miközben tudom, hogy ez nem lehetséges, de mégis csinálom, mert nem tudok mást tenni, próbálkozni fogok a lehetetlennel a végéig. (168óra)
A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Bal-Rad komm: „…a rendszerváltozással elvesztettük a talajt…Az átvertség érzésére emlékszem…a generációmból sokan helytálltak külföldön, ők már a kétezres években elköltöztek az országból…”
– Kell ehhez még bármit hozzátenni? Benne van ebben a három kiragadott idézetben múltunk, jelenünk, JÖVŐNK!
