„SZIKRÁBÓL LOBBAN FEL A LÁNG”

Félek, hogy elfedik a fejére varázsolt dicsfény-koronák az igazit, bölcset, emberit, Lenin hatalmas homlokát.

Harmincéves volt Lenin, amikor a XX. század beköszöntött. Ha végigtekintünk addigi életútján: logikát fedezhetünk fel benne és kemény következetességet.

A száműzetésből visszatért Lenin már teljesen meg volt győződve arról, hogy a kapitalizmust az egész világon felváltja majd a szocializmus. És arról is, hogy Oroszországban érlelődik a forradalmi helyzet. Minden erejét arra összpontosította tehát, hogy mire a helyzet megérik, a forradalom az orosz munkásosztályt s különösen annak legöntudatosabb részét a vezetésre alkalmas állapotban találja.

A legfontosabbnak ebből a szempontból a munkásosztály vezető erejének, a forradalmi munkáspártnak a megszervezését tartotta. „A proletariátusnak a hatalomért vívott harcban nincs más fegyvere, mint a szervezet – írta néhány évvel később. – A proletariátus, amelyet széttagol a burzsoá világban uralkodó anarchikus verseny, amelyet elnyom a tőke számára végzett kényszermunka, amelyet állandóan a teljes nyomorúság, elvadulás és züllés legmélyére taszítanak – ez a proletariátus csak akkor lehet és lesz is elkerülhetetlenül legyőzhetetlen erővé, ha a marxizmus elvei alapján történő eszmei egyesítését annak a szervezetnek anyagi egysége biztosítja, amely a dolgozók millióit a munkásosztály hadseregében tömöríti. E seregnek nem tud majd ellenállni sem az orosz önkényuralom elkorhadt hatalma, sem a nemzetközi tőke korhadozó hatalma.”

Azt is tudta azonban, hogy a párt megszervezése nem egyszerű, nem puszta kívánsággal megoldható feladat. Az embereket meg kell győzni, fel kell világosítani, és valami olyan szervezeti formát kell létrehozni, amely köré egységes elv szerint tömörülnek a forradalmi eszmék iránt legfogékonyabbak. Erre a célra a legalkalmasabbnak ebben az időben egy központi, összoroszországi szociáldemokrata lap létrehozását tartotta. Ez a lap lett hamarosan a híres Iszkra (Szikra). A cím ötletét egy Puskin-verssor adta: „Szikrából lobban fel a láng.”

Rövid pszkovi tartózkodása alatt Lenin rengeteget dolgozott a lap megszervezésén.

Pszkovban titkos tanácskozásokat tartott. Illegálisan számos városba elutazott. Pétervárott (ahonnan a legszigorúbban ki volt tiltva) egyszer az utcán le is tartóztatták. Két rendőr két oldalról megragadta, és egy bérkocsiba tuszkolta. Szerencsére ekkor már zsebében volt külföldre szóló útlevele, így némi hercehurca után tíz nap múlva szabadon engedték.

Azért ment külföldre, mert egy ilyen lap szerkesztése és kinyomtatása a cári Oroszországban teljességgel lehetetlen lett volna. 1900 júliusában hagyta el Oroszországot, és hamarosan megérkezett Svájcba, Plehanov-hoz.

S ami ezután következik, az már a legismertebb történelem. Bárhogy is igyekeznék bárki, Lenin nevének, munkásságának említése nélkül egyszerűen képtelenség a XX. század történetét megírni. Lenin életéről sem szólhatunk azonban úgy, hogy pillantást ne vessünk a munkásmozgalom, a forradalmak történetére. Lenin személyiségében ugyanis nem lehet a „magánembert” és a „forradalmárt” különválasztani, „…nincs még egy ilyen ember, hiszen ő a napnak mind a 24 órájában a forradalommal foglalkozik, gondolatai állandóan a forradalom körül forognak, még álmában is a forradalmat látja. Nos, próbáljon valaki megbirkózni egy ilyen emberrel” – mondta róla később dühösen egyik ellenfele. Amiben persze volt némi túlzás, de sokkal több benne az igazság.

Sokan azt hiszik, hogy Lenin aszkéta volt, hogy a forradalomért önmagát is megtagadta. Nagy tévedés. Lenin életét a forradalom jelentette. Legfőbb vágyai ehhez fűződtek; a forradalomért végzett munka volt számára – mostanában divatos szóval élve – az önmegvalósítás. És távolról sem vetette meg az élet apróbb-nagyobb örömeit. Határozott egyéniség lévén, szórakozását, pihenését ízlése szerint alakította. Az italt nem kedvelte, bár, úgy mondják, szívesen megivott néha egy-egy korsó sört. Szenvedélyes sakkcsatákat vívott; sógorával, Jelizarovval meg volt száműzött-társával, Lepesinszkijjel még levélben is. Az úszás, turisztika, vadászat, kerékpározás, korcsolyázás mellett nagy kedvvel űzte a gorodki nevű orosz labdajátékot, mely kissé a gyephokira, de még inkább a magyar falvakban még 30-40 évvel ezelőtt is nagyon elterjedt métára emlékeztet.

Közbevetőleg érdemes megjegyezni azt is, hogy neve ez idő tájt kezdett ismertté válni az európai munkásmozgalomban. Magyarul ez a név ugyan nagy késéssel, csak 1905 végén jelent meg nyomtatásban (a két első alkalommal ráadásul hibásan: Lepin, illetve Lenia alakban), de az általa vezetett bolsevikok tevékenységéről már 1903-ban hírt adtak a magyar lapok: a szociáldemokrata Népszava s 1904-ben a polgári-radikális Huszadik Század.

A középkorúság felé közeledő Lenin alacsony termetű, köznapi külsejű férfi volt. Haja, szakálla vöröses. Korán kopaszodott, és kissé raccsolt. Csak a figyelmes szemlélőnek árulta el a rendkívüli embert széles járomcsontú, jellegzetesen Volga-vidéki arcából kivillanó nagyon okos – hol gunyoros, hol vidám és többnyire töprengő – szeme meg boltozatos homloka. Még Gorkij is meglepődött, amikor először megpillantotta. „Nem ilyennek képzeltem Lenint – írja. – Valamit hiányoltam. Raccsolt, a hóna alá tette a kezét, úgy állt. Nem volt benne semmi vezér i…”

Érdekes, hogy csaknem ugyanezt állapította meg egy amerikai újságíró, Albert R. Williams a már világhírű Leninről az Októberi Forradalom győzelme utáni első napokban. „Külsőre csaknem ellentéte volt annak, akit elképzeltünk. Azt vártuk, hogy hatalmas termetű férfit fogunk látni, aki már a puszta megjelenésével is hat. Ehelyett zömök, erősen kopaszodó ember állt előttünk, állán serkenő szakállal. Nem igyekezett ékesszólásával tündökölni; inkább éles hangon, szárazon beszélt. Hüvelykujját mellénye kivágásába akasztotta, és előre-hátra hintázott… »Ha valamivel jobban öltözködne, akkor egy francia kisváros középszerű polgármesterének vagy bankárának nézhetné az ember« – súgta nekem Julius West angol laptudósító.”

„Igen csalódottak voltunk” – jegyezte meg Williams. De hozzáfűzte: ez az érzése hamarosan eloszlott; hat hónap múlva már ő is egyetértett azokkal az orosz ismerőseivel, akik Lenint tartották a legnagyobb embernek és politikusnak Európában. Gorkij pedig már a század első évtizedére emlékezve megörökítette Lenin roppant egyszerűségét és közvetlenségét. Feljegyezte Londonban, az ötödik pártkongresszus szünetében néhány munkás beszélgetését, akik akkor, 1907-ben látták először Lenint:

Egyikük ezt mondta:
„ – Lehet, hogy van itt Európában egy másik, ugyanilyen okos emberük a munkásoknak, Bebel vagy még valaki, nem tudom. De, hogy létezne még egy ember, akit én így, egyszerre megszerethetnék, azt nem hiszem!

Egy másik munkás mosolyogva hozzátette:
– Ő a mi emberünk!
Volt, aki ellene vetette:
– Plehanov is a mi emberünk!
És hallottam a találó feleletet:
– Plehanov a tanítónk, a gazdánk. Lenin viszont a vezérünk és elvtársunk.”

Ugyanebben az időben figyelte meg Gorkij: milyen jóízűen, tudott Lenin nevetni. „Nem találkoztam senkivel – írja -, aki olyan ellenállhatatlanul nevetett volna, mint Lenin. Szinte furcsa volt, hogy egy ilyen szigorú realista, aki jól látja, mélyen átérzi a nagy társadalmi tragédiák elkerülhetetlenségét, s kérlelhetetlenül és rendíthetetlenül gyűlöli a tőkés világot – gyermek módjára, könnyesen, fulladozva tud nevetni. Nagy és egészséges lélek kell hozzá, hogy így nevethessen.”

Valóban: nagy és egészséges lélek kellett hozzá. Századunk első éveiben az emigráns Leninnek kevés oka volt nevetni. Mert a konspiráció csak némely filmekben játékos – csupa kaland és mindig győzelem – bújócska. Valójában nagyrészt névtelen és személytelen szervező munka, ahol a hibák kockázata óriási. Ha nagyok, sok ember sorsát, a szervezet létét veszélyeztetik. De még a kis hibák is igen kellemetlenek lehetnek. (Krupszkaja például úgy véli, hogy az OSZDMP II. kongresszusát – melyen a párt 1903-ban valóságosan is megalakult – azért kellett Brüsszelből Londonba áthelyezni, mert a belga elvtársak „túlkonspirálták” a szervezést. Tanácskozóhelyiségül egy üres lisztraktárt választottak a város peremén, s persze hogy feltűnt a rendőrségnek: minek mászkál oda az a sok, gyanús külföldi. És gondoljuk csak el, milyen nehéz lehetett negyvenhárom – jórészt hamis okmányokkal érkezett – küldöttet hirtelen Londonba áttelepíteni. A költségekről már nem is beszélve. Pedig azok is súlyosan estek a latba: az orosz szociáldemokraták nagyon szegények voltak.)

A Nyugat-Európába érkezett Leninnek eleinte minden energiáját az Iszkra létrehozása kötötte le. A lapalapítás rengeteg nehézségbe ütközött. A latin írású Európában cirillbetűs nyomdát kellett keresni. Meg kellett szervezni az információcserét: Oroszországból a friss tájékoztatást (az otthoni szociáldemokraták és más munkáslevelezők leveleinek kijuttatását) és – ami még nehezebb volt – az Iszkra példányainak eljuttatását Oroszországba.

Több „útvonalat” is kiépítettek, melyeken legálisan közlekedő tengerészek, vasutasok, diákok meg illegálisan utazó forradalmárok vitték az újságot a különböző városok szociáldemokrata csoportjaihoz. Vékony papírra nyomták, hogy kis helyen is viszonylag sok férjen el belőle. Eleinte dupla fenekű bőröndökben szállították, erre azonban a rendőrség nemsokára rájött, többen le is buktak miatta. Ekkor más módokat kerestek. A tengerészek például vízhatlan anyagba csomagolták a lapot, és Baku közelében, egy előre megbeszélt hegyen egyszerűen bedobták a tengerbe. Az Oroszországba utazók számára „páncélt” készítettek: a férfiak zakójának, a nők kabátjának-szoknyájának bélésébe varrták be az Iszkra gondosan összehajtogatott példányait. Voltak útvonalak, amelyek rövid idő múltán használhatatlanokká váltak. Egyikről-másikról pedig jóval később derült ki, hogy zsákutca. (Csak 1917-es hazatérésükkor tudták meg például Leninék, hogy az egyik svédországi „postaállomás” sohasem küldte tovább az illegális irodalmat – egy egész pince volt tele az oda juttatott nyomtatványokkal.)

De ha nagy nehézségek árán is, a lenini Iszkra – mely az első esztendőben összesen tizenkétszer, később pedig már rendszeresen, kéthetenként jelent meg – nagy többségében eljutott az orosz munkásokhoz. Szállítóiból, terjesztőiből erős, konspirációs tapasztalatokban edzett szociáldemokrata szervezetek formálódtak, egyszerű olvasói is tájékozódtak, öntudatosodtak.

Keservesebb volt a helyzet az Iszkra szerkesztőségében. A vezető hármas: Plehanov, Martov és Lenin között hamarosan komoly nézeteltérések keletkeztek. A nézeteltérések csak elenyésző részben voltak személyes természetűek – a különböző alkatú, munkastílusú és élettapasztalatú emberek különbözőségeiből meg az emigránslét nehézségeiből adódó súrlódások -, nagyobbrészt elvi jellegűek, épp ezért áthidalhatatlanok. Mi legyen a párt programja, és milyen a szervezete? Lesz-e a közeljövőben és milyen lesz Oroszországban a forradalom? Mi a feladata benne a szociáldemokratáknak? – ilyen kérdésekről folytak a viták. Magyarán: a párt és a forradalom jövőjéről volt szó. És Lenin, aki súlyosan megszenvedte ezeket a vitákat (feleségének olykor panaszkodott: idegei felőrlődnek miattuk; álmatlansággal, étvágytalansággal küszködött, egy ízben pedig súlyosan bele is betegedett az izgalmakba), ezekben a kérdésekben nem volt hajlandó alkudni. Amilyen makacs, szívós következetességgel kutatta az igazságot, éppoly makacsul, szívósan és következetesen ragaszkodott a megismert igazsághoz. Ma már tudjuk: a történelem őt igazolta. Akkor azonban nem volt könnyű régi barátaival – és különösen tanítómesterével Plehanovval – egyre hevesebben vitatkozni. És nem volt egyszerű dolog a nagy tekintélyű pártvezetőkkel szemben a többséget a maga igazáról meggyőzni.

A viták végül is szakításhoz vezettek. Már a párt II. kongresszusán láthatóvá vált az a folyamat, mely az orosz szociáldemokratákat két fő csoportra – később két külön pártra – választotta szét: a Lenin körül csoportosuló bolsevikokra (a majdani kommunistákra) és a mensevikekre (akik majd elhagyják a szocialista forradalmat). Lenin nemsokára ki is vált az Iszkra szerkesztőségéből, és 1904-ben Yperjod (Előre) címmel új lapot alapított.

Lenin első emigrációjának főbb állomásai: Genf, München, London, majd újra Svájc. Legfontosabb eseményei a pártkongresszusok voltak. Legjelentősebb elméleti munkája pedig három könyv: a Mi a teendő? (1902), az Egy lépés előre, két lépés hátra (1904) és A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban (1905), melyek – nem is oly hosszú idő múltán – nemcsak az orosz, hanem a nemzetközi munkásmozgalomnak is alapokmányai lettek. Az elsőben a marxista, forradalmi munkáspárt elméleti alapjait, a másodikban szervezeti elveit fejtette ki, a harmadikban pedig a demokratikus és szocialista forradalom összefüggését, a demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének feltételeit és lehetőségét.

Került minden feltűnést. Többnyire álnevet viselt – Münchenben például bolgár okmányokkal, Londonban német néven jelentkezett be. (Erre, különösen az akkori Londonban, nem is annyira neki magának volt szüksége, mint inkább hazatérő orosz látogatóit védte a cári rendőrségtől.) Minden városban megkereste a leginkább megfelelő könyvtárakat, ahol megtalálta a munkáihoz szükséges irodalmat meg a nyugodt körülményeket a munkához. Mert – bár Krupszkaja megérkezése után általában saját háztartást vezettek – mindenütt szűkösen, szegényesen laktak. Lakásuk mégis az orosz emigráció találkozóhelye lett: nemcsak szociáldemokraták, de régi narodnyikok és más politikai emigránsok is eljárogattak hozzájuk. Az újonnan érkezőknek Lenin segített elhelyezkedni; gyakran az idegenvezető szerepét is betöltötte. Krupszkaja meséli: mennyire csodálkozott egy angol ismerősük, hogy Lenin jobban ismeri Londont, mint ő, aki évtizedek óta lakik a városban. Nagyon szeretett ugyanis sétálni, s amikor különösen elfáradt – csak úgy, diákosan, hátizsákkal -, néhány napos vagy hetes gyalogtúrákat, biciklis kirándulásokat tett, kisebb társasággal vagy kettesben, feleségével.

Ha vendég kopogtatott be hozzá, szívélyes házigazdaként fogadta. Jelena Sztaszova mondta el, hogy egyszer, Pétervárról Genfbe érkezve, egyenest Leninékhez sietett. Lenin egyedül volt otthon. Hellyel kínálta a konyhában (mely egyben ebédlő is volt), és nyomban kérdezni kezdte: Pétervárról, a párt helyzetéről meg arról, hogy mi újság Oroszországban. A beszélgetés kellős közepén felugrott. Sztaszova azt hitte, hogy valami hirtelen eszébe jutott az elmondottakkal kapcsolatban, valaminek talán utána akar nézni. De Lenin csak a pohárszékhez ment, elővette a teáskannát, vizet töltött bele, meggyújtotta a gázrezsót, megterítette az asztalt, uzsonnát készített, s csak ezután folytatta a beszélgetést. „Gyakran »háziasszonykodott« magában – írja Sztaszova. – Ez volt a szokás a családban. Az törődött a háztartással, akinek éppen ideje volt rá.”

Szívélyes vendégszeretete azonban nem akadályozta meg Lenint abban, hogy szükség esetén, akár nyers-tréfásan is, alaposan meg ne mondja véleményét egyik-másik látogatójának. Gapon pópának – a véres vasárnap egyik szervezőjének, akiről ekkor még nem tudta, hogy provokátor, csak azt látta, hogy tudatlan és fegyelmezetlen ember – például ezt mondta: „Ha nem tanul, bátyuska (így szólítják a pravoszláv papokat), egykettőre ott találja magát, ni” – és kezével az asztal alá mutatott.

Gyakran elfogta a honvágy. Néha csak az „igazi orosz tél” után, de többnyire az otthoni élet, az erősödő, fejlődő forradalmi mozgalom után. Izgatottan, türelmetlenül várta az erről szóló híreket.

Mert Oroszországban ekkor már gyorsan érlelődött a forradalom. Az 1900-ban kezdődött világgazdasági válság oda is átcsapó hulláma, majd a rendkívül népszerűtlen (és kirívó ostobasággal vezetett) orosz-japán háború mindinkább felszínre hozta a mélyben feszülő ellentéteket. Szaporodó, egyre nagyobb méretű s fokról fokra politikai jelleget öltő sztrájkok, elszórt parasztmegmozdulások jelezték ezt. Még a polgárság is feltűnően elhidegült ekkoriban a cárizmustól.

Az első robbanás 1905. január 9-én – a történelemben a véres vasárnap néven ismert napon – következett be.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa