Az első világháború és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom

Az első világháború vagy I. világháború (a második világháború előtt egyszerűen csak világháború, „Nagy Háború” vagy „a háború, amely véget vet minden háborúnak”) néven illetett háború egy 1914 és 1918 között, négy éven át tartó, Európából induló globális háború volt, amely összesen több mint 15 millió ember halálát okozta, és amely öldöklő küzdelem a korabeli gyarmati- és érdekeltségrendszer újrafelosztásával végződött. …
– Július 28. – a Monarchia hadat üzen Szerbiának
– Július 31. – általános mozgósítás a Monarchiában
– Augusztus 1. – német hadüzenet Oroszországnak, általános mozgósítás Franciaországban
– Augusztus 2. – Luxemburg német lerohanása, német–török szerződés megkötése
– Augusztus 3. – német hadüzenet Franciaországnak, Belgium német megtámadása
– Augusztus 4. – Anglia és Belgium hadat üzen Németországnak
– Augusztus 6. – a Monarchia hadat üzen Oroszországnak, szerb hadüzenet Németországnak
– Augusztus 11. – francia hadüzenet a Monarchiának
– Augusztus 12. – angol hadüzenet a Monarchiának
– Augusztus 23. – japán hadüzenet Németországnak
– Augusztus 27. – a Monarchia hadat üzen Belgiumnak … Wikipédia
– Ez a kapitalizmus emberiség ellenes bűncselekménye volt és proletárok gyilkoltak proletárokat a tőkések profitjáért, ami elvezetett a Nagy Októberi Szocialista Forradalomhoz.

Az első imperialista világháború. 

Az évtizedek során felgyülemlett imperialista ellentétek a két katonai-politikai tömb hatalmas összeütközésében csúcsosodtak ki. A nemzetközi viszonyokban oly sok gyúanyag halmozódott fel, hogy az 1914 július végén az Osztrák—Magyar Monarchia és Szerbia között kirobbant háború lángja néhány nap leforgása alatt egész Európát, majd tovább harapózva az egész világot elborította.

A két ellenséges imperialista koalíció 1914-ben kirobbantott háborúja olyan erejű és méretű általános válságba torkollott, amilyent az emberiség addig soha nem élt át.

A hadműveletek három világrészre — Európára, Ázsiára és Afrikára —, továbbá az Atlanti-óceánra és az Európát övező tengerekre terjedtek ki. 28 ország — lakosságuk meghaladta a másfél- milliárd főt — 75 millió embert állított fegyverbe. A háború, mint valami óriási húsdaráló, újabb és újabb embertömegeket morzsolt össze. Hatalmasak voltak az anyagi károk is: a megszállott területeken véghezvitt pusztítás és rablás mellett ide kell számítanunk az abból eredő veszteségeket is, hogy az ipar jelentős részét a front szükségleteinek kielégítésére állították át. A háború a férfilakosság legmunkabíróbb részét hosszú időre elszakította a termelőmunkától — ez különösen a mezőgazdaságra nézve járt súlyos következményekkel.

A háborúban részt vevő valamennyi burzsoá állam belső helyzetét a háborús munkakényszer bevezetése, a tőkések fantasztikus meggazdagodása, a katonai-rendőri gépezet növekedése jellemezte, s ez alól nem volt kivétel Anglia és az Egyesült Államok sem, ahol addig ismeretlen jelenség volt a militarizmus és a reakciós bürokrácia hatalmaskodása. Az erősödő háborúellenesség, amely a terror és a soviniszta propaganda ellenére fokozatosan kiterjedt nemcsak a hátországokra, hanem a két koalíció hadseregeire is, arról tanúskodott, hogy — noha nem egyenlő ütemben — mindenütt forradalmi válság érlelődött. A válság kezdetét az 1917 februári orosz forradalom jelezte, amely túl azon, hogy kidöntötte az európai és ázsiai reakció egyik erős támaszát, az első győzelmes proletárforradalom prológusa volt.

A háború alatt mélyreható változások mentek végbe minden nép helyzetében. A tőkés hatalmak saját erőforrásai kevésnek bizonyultak, s ezért fokozott mértékben kihasználták a gyarmati és függő országok természeti kincseit és embertartalékait, fokozták azok nyílt és leplezett kizsákmányolását. E folyamat másik oldala az volt, hogy Ázsiában, Észak-Afrikában és Latin-Amerikában meggyorsult a nemzeti burzsoázia és proletariátus növekedése. A gyarmati és félgyarmati népek számára a háború új szenvedéseket hozott, de egyben iskolát is jelentett; a nemzeti felszabadulásért vívott harc eszméi viharos gyorsasággal érlelődtek.

A világháború világosan feltárta a fejlődés két tendenciáját, két vonalát. „Egyrészt, a burzsoázia és az opportunisták arra törekszenek, hogy maroknyi dúsgazdag, kiváltságos nemzetet az emberiség többi részének testén élősködő »örök« parazitákká változtassanak, hogy a négerek, indiaiak stb. kizsákmányolásának »babérain nyugodjanak« olyanformán, hogy a kitűnő pusztító technikával alátámasztott modern militarizmus segítségével leigázzák őket. Másrészt, a tömegek, amelyeket még erősebben elnyomnak, mint azelőtt, és amelyeknek az imperialista háborúval együtt járó szenvedéseket viselniük kell, arra törekszenek, hogy lerázzák magukról ezt az igát és megdöntsék a burzsoáziát.”⁷

⁷ Lenin: Az imperializmus és a szakadás a szocializmus táborában. Lásd Lenin Művei. 23. köt. Szikra 1951. 119. old.

Az II. Internacionálé opportunisták által vezetett szocialista pártjai támogatták „saját” imperialista burzsoáziájukat, sutba dobták az Internacionálénak a háború elleni küzdelemről, a nemzetközi proletárszolidaritásról szóló határozatait. A szociálsovinizmus elleni harcban, az óriási nehézségek ellenére, nőtt és erősödött az internacionalista, forradalmi irányzat, amelynek lelke, eszmei vezetője Lenin és a bolsevik párt volt. A bolsevikok oldalán e mozgalom első soraiban haladtak a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette német spartakisták, a Blagoev vezette bolgár „tesznyákok”, a francia, osztrák, magyar, angol, amerikai és más nemzetiségű internacionalisták.

A dolgozó emberiséget maga az események menete állította válaszút elé: vagy végeláthatatlan szenvedések, elszegényedés, tömeges pusztulás, vagy határozott előrelépés egy új, hasonlíthatatlanul tökéletesebb társadalmi szervezet felé. A világháború, amikor meggyorsította a monopolkapitalizmus fejlődését és állammonopolista kapitalizmussá való átalakulását, egyszersmind meggyorsította a szocializmus anyagi előfeltételeinek érlelődését is. A szocializmusra való áttérés objektív lehetőségei először Oroszországban váltak valósággá, abban az országban, amely gazdasági színvonal tekintetében jelentősen elmaradt a fejlettebb tőkésállamokhoz képest, de messze megelőzte azokat a proletariátus osztályöntudatának érettsége tekintetében. Az orosz proletariátusnak a döntő pillanatban sikerült egyesítenie és magával ragadnia a földesurak ellen felkelő paraszti milliókat és a nemzeti felszabadulásukért küzdő elnyomott népeket.

Oroszország és az egész világ történelmi fejlődése azt eredményezte, hogy 1917-ben a hatalom kérdése, a burzsoázia uralmának forradalmi úton való megdöntése összekapcsolódott a legszélesebb tömegek égető szükségletével: az imperialista háború befejezésével. „Az 1917-es február-márciusi orosz forradalom az imperialista háború polgárháborúvá való átváltoztatásának kezdete volt. Ez a forradalom megtette az első lépést a háború befejezése felé. Csak a második lépés biztosíthatja a háború befejezését, nevezetesen az, ha az államhatalom átmegy a proletariátus kezébe. Ez lesz a kezdete az egész világra kiterjedő »frontáttörésnek« — a tőkés érdekek frontja áttörésének, és csakis ennek a frontnak áttörése után szabadíthatja meg a proletariátus az emberiséget a háború borzalmaitól és ajándékozhatja meg a tartós béke áldásaival.”⁸

⁸ Lenin: A proletariátus feladatai forradalmunkban. (A proletárpárt platformjának tervezete.) Lásd Lenin Művei. 24. köt. Szikra 1952. 51—52. old.

A bekövetkezett események teljességgel igazolták a lenini jóslatot. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom a legkövetkezetesebb forradalmárok és internacionalisták, a bolsevikok pártjának vezetésével áttörte a világimperializmus frontját. A háború és az októberi forradalom a kapitalizmus általános válságának kezdetét jelentette. Megkezdődött az emberiség történelmének új korszaka: a kapitalizmusból a szocializmusba való forradalmi átmenetnek, a gyarmati rendszer összeomlásának kora, a tőkés rendből fakadó véres rablóháborúk megsemmisítéséért vívott küzdelem kora.

Háború kezdete és világméretűvé válása

Noha a német vezérkar úgy tervezte, hogy először Franciaország ellen indítja meg a hadműveleteket, a német kormány előbb Oroszországnak üzent hadat, hogy a cárizmus elleni harc jelszavát a tömegek félrevezetésére használhassa fel. A német kormánykörök tudták, hogy Franciaország azonnal hadba lép Oroszország oldalán, ez pedig lehetővé teszi, hogy a német hadsereg — a Schlieffen-tervnek megfelelően — nyugaton mérje az első csapást az ellenfélre.

1914. augusztus 1-én este a pétervári német nagykövet, von Pourtalés, felkereste Szazonov külügyminisztert, hogy átvegye a mozgósítás leállítását követelő német ultimátumra adott választ. Miután a külügyminiszter a követelést elutasította, Pourtalés átnyújtotta a hadüzenetet tartalmazó jegyzéket. A két imperialista nagyhatalom, Németország és Oroszország fellépésével megkezdődött az első világháború.

A német általános mozgósításra Franciaország is általános mozgósítással válaszolt. A francia kormány azonban nem akarta magára vállalni a hadüzeneti kezdeményezést; arra törekedett, hogy a felelősséget Németországra hárítsa. A német kormány az Oroszországhoz intézett ultimátum átadásának napján azzal a követeléssel fordult Franciaországhoz, hogy orosz—német háború esetén őrizze meg semlegességét. Egyidejűleg előkészítették a Franciaországnak szóló hadüzenet szövegét is, amely arra hivatkozott, hogy francia katonai repülőgépek átrepültek Németország területe fölött. (Később a németek kénytelenek voltak beismerni, hogy ezeket a repülőgépeket senki sem látta.)

Németország augusztus 3-án üzent hadat Franciaországnak, de még ezt megelőzőleg, augusztus 2-án ultimátumban követelte a belga kormánytól: engedje át területén a német csapatokat a francia határhoz. A belga kormány elutasította az ultimátumot, és Londonhoz fordult segítségért.

Az angol kormány elhatározta, hogy e segélykérést felhasználja a hadba lépés indokául. „Londonban óráról órára fokozódik az izgalom” — táviratozta augusztus 3-án Pétervárra a londoni orosz nagykövet. Aznap az angol kormány ultimátumot intézett Németországhoz: ne sértse meg Belgium semlegességét. Az angol ultimátum határideje londoni idő szerint este 11 órakor járt le. 11 óra 20 perckor Winston Churchill, az admiralitás első lordja, a kormány ülésén bejelentette, hogy az összes tengerekre és óceánokra továbbított szikratáviratban utasította az angol hadihajókat, kezdjék meg a harci tevékenységet Németország ellen.

A háború kitörése után semlegességi nyilatkozatot tett Bulgária, Görögország, Svédország, Norvégia, Dánia, Hollandia, Spanyolország, Portugália, valamint a központi hatalmakkal szövetséges Olaszország és Románia. Az Európán kívüli államok közül semlegesnek nyilvánította magát az Egyesült Államok, továbbá számos ázsiai és latin-amerikai ország. De a semlegességi nyilatkozatot kiadó államok korántsem szándékoztak mind távol maradni a háborútól. Sok semleges állam burzsoáziája részt kívánt venni a háborúban, arra számítva, hogy így majd érvényt szerezhet területi igényeinek. Másrészt a hadban álló nagyhatalmak számításba vették, hogy újabb országoknak a háborúba való bekapcsolódása hatással lehet a küzdelem időtartamára és végső kimenetelére. A két háborús koalíció minden erejét latba vetette, hogy ezeket az országokat maga mellé állítsa, vagy biztosítsa jóindulatú semlegességüket a háború egész időtartamára.

Japán — a kialakult helyzetet kedvezőnek ítélve arra, hogy megszerezze a hegemóniát Kínában és a Csendes-óceánon — már augusztus 15-én ultimátumot intézett Németországhoz azzal a követeléssel, hogy haladéktalanul vonják ki a német fegyveres erőket a kínai és japán vizekről, és legkésőbb 1914. szeptember 15-ig adják át a japán hatóságoknak Csiaocsou „bérelt területet” Csingtao kikötőjével együtt. Németország elutasító válasza után augusztus 23-án Japán hadat üzent Németországnak.

Törökország formálisan semlegesnek nyilvánította ugyan magát, de augusztus 2-án titkos szerződést kötött Németországgal. Ebben kötelezettséget vállalt, hogy Németország oldalán lép fel, és gyakorlatilag a német vezérkar rendelkezése alá helyezi a török hadsereget. A szerződés aláírásának napján a török kormány általános mozgósítást rendelt el, és a semlegesség fedezete alatt megkezdte a felkészülést a háborúra. Az ifjútörök kormányban döntő befolyással bíró németbarát pántürk csoportra támaszkodva — ennek élén Enver hadügyminiszter és Talaat belügyminiszter állt — a német diplomácia azon igyekezett, hogy Törökországot mielőbb bevonja a háborúba.

A „Goeben” és a „Breslau” német cirkálók a Dardanellákon át befutottak a Márvány-tengerre. A „Goeben” fedélzetén odaérkező Souchon német ellentengernagyot a török haditengerészeti erők parancsnokává nevezték ki. Isztambulba szinte szakadatlanul áradtak Németországból a fegyverzettel, hadianyaggal megrakott, tiszteket és katonai szakértőket hozó vonatok. A török vezető körökben még mutatkoztak bizonyos ingadozások a hadba lépést illetően, Oroszországot, Angliát és Franciaországot azonban a közel-keleti imperialista érdekellentétek megakadályozták abban, hogy a törökök habozását kihasználják, s közös politikai irányvonalat dolgozzanak ki a török kormánnyal folytatott tárgyalásokra.

A Törökországra nehezedő német nyomás ezalatt egyre fokozódott. A német katonai körök és az Enver vezette török militaristák, hogy az országot kész helyzet elé állítsák, provokációra szánták el magukat. Október 28-án a német—török flotta orosz hajókat támadott meg a Feketetengeren, és tűz alá vette Ogyesszát, Szevasztopolt, Feodosziját és Novorosszijszkot. Törökország ezzel Németország oldalán belépett a háborúba.

1914 végén hadban állt az Osztrák—Magyar Monarchia, Németország, Törökország, Oroszország, Franciaország, Szerbia, Belgium, Nagy-Britannia (a Brit Birodalommal együtt), Montenegró és Japán. Az Európában kirobbant katonai konfliktus tehát rövid idő alatt a Távol- és Közel- Keletre is átterjedt.

A hadviselő felek hadseregeinek felvonulása

Az első döntő hadműveletek idejére a szemben álló felek óriási hadseregeket mozgósítottak: az antant 6 179 000, a német koalíció 3 568 000 embert. Az antant tüzérsége 12 134 könnyű- és 1013 nehézágyúval, a német koalícióé 11 232 könnyű- és 2244 nehézágyúval rendelkezett (nem számítva a vártüzérséget). A háború folyamán az ellenfelek tovább növelték fegyveres erőiket.

A nyugat-európai hadszíntéren a német csapatok (hét hadsereg és négy lovashadtest) mintegy 400 kilométer hosszúságú, a hollandtól a svájci határig húzódó arcvonalat foglaltak el. A német haderők névleges főparancsnoka II. Vilmos császár volt, tényleges irányításuk a vezérkari főnök, az ifjabb Moltke kezében összpontosult.

A francia haderők a svájci határ és a Sambre-folyó között helyezkedtek el, körülbelül 370 kilométer hosszúságú arcvonalon. A francia hadvezetőség öt hadsereget és néhány tartalék hadosztálycsoportot létesített; a stratégiai lovasságot két hadtestbe és néhány önálló hadosztályba tömörítette. A francia haderők főparancsnoka Joffre tábornok volt. A belga hadsereg Albert király parancsnoksága alatt a Gette- és a Dyle-folyók mentén bontakozott ki. A French tábornok parancsnoksága alatt álló angol expedíciós hadtestet — négy gyalogos- és másfél lovashadosztályt — augusztus 20-ára Maubeuge alá vonták össze.

A nyugat-európai hadszíntéren a 75 francia, 4 angol és 7 belga hadosztályból álló antanthaderőkkel szemben a németek 86 gyalogos- és 10 lovashadosztályt vonultattak fel; egyik fél sem rendelkezett olyan túlerővel, amely döntő sikert biztosíthatott volna számára.

Oroszország az északkeleti fronton Németország ellen az 1. és 2. hadsereget vetette be (17 és fél gyalogos-, továbbá 8 és fél lovashadosztály); a németek a 15 gyalogos- és egy lovashadosztályból álló 8. hadsereget vonultatták fel. A délkeleti orosz front négy hadseregével szemben három osztrák hadsereg állott egy hadseregcsoporttal és egy hadtesttel — három gyalogos- és egy lovashadosztály — megerősítve. Egy orosz hadsereg Pétervár és a balti tengerpart védelmét látta el, egy pedig a román határt és a Fekete-tenger partvidékét biztosította; együttes állományuk 12 gyalogos- és 3 lovashadosztály volt. Az orosz haderők főparancsnokává Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceget nevezték ki, a vezérkar főnökévé pedig Januskevics tábornokot (1915-ben a főparancsnoki tisztet II. Miklós foglalta el, a vezérkari főnök Alekszejev tábornok lett). Az osztrák—magyar haderőket Conrad von Hötzendorf tábornok irányította.

A nyugat-európai és a kelet-európai front mindvégig a háború fő hadszíntere maradt; a többi arcvonalakon folyó harcoknak másodlagos jelentőségük volt.

Haditengerészeti erők

A háború kezdetekor az antant döntő fölényben volt a haditengerészet terén. Az osztrák— német blokk 17 sorhajójával szemben 23 sorhajóval rendelkezett, s túlereje még nagyobb volt a cirkálók, torpedórombolók és tengeralattjárók tekintetében.

Az angol hadihajókat főként az ország északi kikötőiben — elsősorban Scapa Flowban — összpontosították, a franciákat a Földközi-tenger kikötőiben, a németeket pedig Helgolandnál, Kielben és Wilhelmshavenben. Az óceánokon, úgyszintén az Északi- és a Földközi-tengeren az antant haditengerészete uralkodott. A Balti-tengeren, minthogy az orosz flottaépítési program végrehajtása a háború kezdetéig nem fejeződött be, a német flotta valamivel erősebb volt. A háború kezdeti szakaszán a Fekete-tengeren is a német—török flotta volt fölényben — többek között itt tevékenykedtek a gyorsjáratú „Goeben” és „Breslau” cirkálók (török nevükön „Szelim Javuz Szultán” és „Midilli”).

Az ismertetett erőviszonyok meghatározták a szemben álló felek tengeri haditerveit. A német flotta kénytelen volt lemondani az aktív harci tevékenységről; csak néhány cirkáló kapott parancsot, hogy az óceáni útvonalak mentén hajtson végre harci cselekményeket. Az angol—francia haditengerészet — elsősorban az angol flotta — blokád alatt tudta tartani a német partokat, a német haditengerészeti támaszpontokat, és biztosítani tudta az antant kiterjedt utánpótlási vonalait. A tengeri fölény nagy szerepet játszott a háború további alakulásában.

A nyugat-európai hadszíntér

A nyugat-európai hadszíntéren augusztus 4-én kezdődtek meg a harcok: a német csapatok betörtek Belgium területére, és ostrom alá fogták Liége belga határerődöt. Ezt megelőzően, augusztus 2-án, előretolt német egységek megszállták Luxemburgot. A német hadsereg megsértette e két ország semlegességét, melyet annak idején Németország a többi európai államokkal együtt ünnepélyesen szavatolt.

A gyenge belga hadsereg, Liége 12 napig tartó védelme után, Antwerpenhez vonult vissza. Augusztus 21-én a németek harc nélkül elfoglalták Brüsszelt.

A német csapatok, átvonulva Belgiumon, a Schlieffen-tervnek megfelelően jobbszárnyukkal betörtek Franciaország északi megyéibe, és gyorsan törtek előre Párizs felé. A visszavonuló francia csapatok azonban kemény ellenállást fejtettek ki, és ellentámadásra készültek. A német haditerv elgondolása — a támadó erőknek erre a frontszakaszra való maximális koncentrációja — megvalósíthatatlannak bizonyult. Hét hadosztályt Antwerpen, Givet és Maubeuge ostroma, illetve biztosítása kötött le, augusztus 26-án pedig, a támadás kellős közepén, két hadtestet és egy lovashadosztályt át kellett dobni a kelet-európai hadszíntérre, minthogy a francia kormány sürgetésére az orosz főparancsnokság, erőinek összevonását be sem fejezve, támadó hadműveleteket indított Kelet-Poroszországban.

Szeptember 5 és 9 között a Verdun és Párizs között elterülő síkságon hatalmas ütközet bontakozott ki, melyben hat angol- francia és öt német hadsereg vett részt — összesen mintegy kétmillió katona. Több mint 600 nehézágyú és mintegy 6000 könnyű löveg dörejétől visszhangzottak a Marne partjai.

A frissen megalakított 6. francia hadsereg csapást mért az 1. német hadsereg jobbszárnyára — e hadsereg feladata az volt, hogy bekerítse Párizst és egyesüljön a fővárostól délre harcoló német csapatokkal. A német parancsnokság kénytelen volt hadseregének déli szakaszáról több hadtestet nyugatra átirányítani. Az arcvonal többi szakaszán a francia csapatok erőteljesen visszaverték a német rohamokat. A német parancsnokságnak nem voltak kellő tartalékai; ebben az időben nem is tartotta kezében az ütközet irányítását, az egyes hadseregparancsnokokra bízta a döntést. Szeptember 8-án estére a német csapatok végképp elvesztették a kezdeményezést. Végeredményben a németek elvesztették azt az ütközetet, amelynek a vezérkar tervei szerint el kellett volna döntenie a háború sorsát. A vereség fő oka abban rejlett, hogy a német hadvezetőség túlbecsülte saját erőit — ez a hibás számítás képezte a Schlieffen-terv stratégiai elgondolásainak alapját.

A német csapatok minden különösebb akadály nélkül visszavonultak az Aisne-folyóig. A francia parancsnokság nem élt a siker további kiaknázására kínálkozó lehetőségekkel. A németek ekkor kísérletet tettek, hogy az ellenséget megelőzve elfoglalják Franciaország északi partvidékét, s így megakadályozzák további angol csapatok partra szállítását, de ezt a „versenyfutást a tengerhez” is elvesztették. A nyugat-európai hadszíntéren ezután a nagyszabású stratégiai hadmozdulatok hosszú időre megszakadtak. Mindkét fél védelemre rendezkedett be; a nyugati hadszíntéren megkezdődött az állóháború periódusa.

Szeptember 14-én Moltke nyugalomba vonult. Utódául Falkenhayn tábornokot nevezték ki.

A kelet-európai hadszíntér

A német stratégiai terv bukásában fontos szerepet játszottak a kelet-európai hadszíntér eseményei. Itt mindkét részről aktív hadműveletek bontakoztak ki. Az orosz csapatok hadműveleteire rányomta bélyegét a teljes mozgósításnak, a stratégiai összpontosításnak és a hadseregek felvonulásának elhúzódása, továbbá az, hogy az orosz hadvezetésnek tartania kellett magát a francia—orosz katonai egyezmény kikötéseihez. Ez utóbbi körülmény folytán az orosz hadvezetés kénytelen volt nagy erőket bevetni a cári Oroszország stratégiai és politikai érdekei szempontjából kevésbé fontos irányokban. Ezenfelül a Franciaországgal szemben vállalt kötelezettségek következtében már a csapatösszpontosítások teljes befejezése előtt döntő jelentőségű hadműveleteket kellett indítani.

A kelet-európai hadszíntéren az 1914. évi hadműveletek első periódusában két nagy összecsapás játszódott le: a kelet-poroszországi és a galíciai.

Augusztus 17-én, a nyugati német támadással egyidőben az északkeleti front két orosz hadserege (az 1. és a 2. hadsereg) még az összpontosítás teljes befejezése előtt megkezdte az előnyomulást Kelet-Poroszországban. Az 1. orosz hadsereggel szemben felvonultatott német hadtestet augusztus 19-én a Stallupönennél vívott csatában szétverték. Augusztus 20-án a Gumbinnen és Goldap közötti arcvonalon hatalmas ütközet bontakozott ki az 1. orosz és a 8. német hadsereg között. A németek vereséget szenvedtek, és kénytelenek voltak visszavonulni; egyes német hadtestek vesztesége harci állományuk egyharmadára rúgott. A német csapatok csak az 1. orosz hadsereg tehetségtelen parancsnoka, Rennenkampf tábornok helytelen helyzetértékelésének és passzív taktikájának köszönhették, hogy elkerülhették a teljes pusztulást.

A Szamszonov tábornok parancsnoksága alatt álló 2. orosz hadsereg, széles szakaszon átlépve Kelet-Poroszország déli határát, oldalba és hátba támadta a 8. német hadsereget a Mazuri tavaktól nyugatra. A német parancsnokság már el is határozta, hogy visszavonja csapatait a Visztula alsó folyása mögé és kiüríti Kelet-Poroszországot — augusztus 21-én azonban, Rennenkampf tétlenségét látva, másik tervet fogadott el: csaknem minden erejét a 2. orosz hadsereg ellen összpontosította. E hadműveletet már új hadvezetés valósította meg: a keleti front főparancsnokává Prittwitz helyébe Hindenburg tábornokot, vezérkari főnökké Ludendorff tábornokot nevezték ki.

Mialatt a németek délre csoportosították át erőiket, a 2. orosz hadsereg mélyen benyomult Kelet-Poroszország területére. Az előnyomulás feltételei igen kedvezőtlenek voltak: a rosszul felkészült hátország nem tudta biztosítani az ellátást, a kimerült csapatok széles fronton szóródtak szét, a szárnybiztosítás rossz volt, a felderítő szolgálatot gyengén szervezték meg, a vezetésben egyenetlenség uralkodott a hadsereg- és a frontparancsnokság, valamint a főhadiszállás között. A fejlett vasúthálózatot kihasználva, a német hadvezetőség erős rohamcsoportokat vont össze a 2. orosz hadsereg szárnyainál, és megindította a támadást. A középen előnyomuló két orosz hadtestet bekerítették és jórészt megsemmisítették. Szeptember közepére az orosz hadsereget kiszorították Kelet-Poroszországból.

Az orosz északkeleti front támadó hadművelete tehát kudarccal zárult. Az oroszok hatalmas veszteségeket szenvedtek: mintegy negyedmillió katonát és nagy mennyiségű hadfelszerelést vesztettek. Ezen az áron vonta el keletre az orosz hadvezetőség a nyugati támadó hadműveletekre szánt német csapatokat.

A háború 1914. évi általános alakulásában fontos helyet foglaltak el a délkeleti arcvonalon zajló harcok is, melyekben több mint 100 orosz, illetve osztrák—magyar hadosztály vett részt. Augusztus 18-án indult meg a Bruszilov tábornok parancsnoksága alatt álló 8. orosz hadsereg támadása, és augusztus 23-án hatalmas ütközet bontakozott ki, több mint 300 kilométer szélességű arcvonalon. Az orosz hadsereg megverte a Monarchia csapatait, elfoglalta Lemberget (Lvov), és az osztrák—magyar erőket a Szan-folyó mögé vetette vissza. A visszavonuló ellenséget az üldöző orosz csapatok a Dunajec-folyón túlra és a Kárpátokhoz szorították vissza, és ostrom alá fogták az egyik legnagyobb galíciai erődöt, Przemyslt. Az osztrák—magyar csapatok vereségében nagy szerepet játszott az is, hogy a szláv nemzetiségű katonák — kivált csehek és szlovákok — tízezer-szám adták meg magukat.

A galíciai hadművelet, amely több mint egy hónapig tartott, orosz győzelemmel végződött.

Szeptember végén az orosz hadvezetőség előtt felmerült a további hadműveleti tervek kérdése. Kezdetben arra hajlottak, hogy bevégzik az osztrák—magyar erők szétzúzását, átkelnek a Kárpátokon, és benyomulnak Magyarországra. A kelet-poroszországi kudarcok azonban kételyeket támasztottak a támadó hadműveletek sikere iránt. A szövetségesek azt követelték az orosz főparancsnokságtól, hogy ne az Osztrák—Magyar Monarchia, hanem Németország ellen támadjon, hogy azt a nyugatra nehezedő nyomás enyhítésére kényszerítse. Némi habozás után az orosz hadvezetőség végül is úgy határozott, hogy főerőit Németország ellen veti be, és evégből átcsoportosítást hajt végre a Szan-folyótól a Visztula középső szakaszához, Varsó körzetébe.

Ezalatt a német hadvezetőség, osztrák—magyar szövetségesének teljes vereségétől és attól tartva, hogy Szilézia ipari központjai közvetlen veszélybe kerülnek, elhatározta, hogy csapást mér az orosz hadseregek oldalába és hátába. A szemben álló felek újabb átcsoportosításának eredményeként került sor az ivangorod—varsói hadműveletre, amely 300 kilométeres arcvonalon bontakozott ki. Szeptember utolsó napjaiban a német hadvezetőség támadást indította Visztula irányába, és nagy erőket vetett be Varsó ellen. A város falai alatt véres harcok zajlottak le, s ezek során fokozatosan az orosz csapatok kerültek fölénybe. A 9. német és az 1. osztrák hadsereget üldöző orosz csapatok november 8-án elérték a Warta-folyó és a Kárpátok vonalát.

Az orosz csapatok előtt megnyílt az út a Németország területére való benyomuláshoz. A német hadvezetés komolyan vette ezt a veszélyt, és meg is tette a megfelelő intézkedéseket. „A fegyverfogható fiatalságot kitelepítettük a határmenti területekről – írja emlékirataiban Ludendorff. — A lengyel bányákat helyenként már használhatatlanná tették; intézkedések történtek a határmenti német vasutak és bányák megrongálására.” E rendszabályok — hogy ismét Ludendorff szavait idézzük — „az egész körzetben rémületet keltettek”. A kelet-európai front ismét nagy német erőket vont el nyugatról.

Az orosz hadvezetésnek azonban nem sikerült megvalósítania a Németországba való betörést. Az osztrák—német haderők súlyos veszteségek árán feltartóztatták az orosz támadást. A hadművelet kimenetelét jelentős mértékben befolyásolták az orosz hadvezetőség által a hadműveleti-stratégiai irányítás terén elkövetett súlyos hibák. Ekkorra már erősen érezhetővé vált a fegyver- és lőszerhiány is, ami ettől fogva az orosz csapatok állandó tehertételévé lett.

Az osztrák—szerb front

Az osztrák—szerb fronton a Monarchia csapatai augusztus 12-én indították meg támadásukat; kezdeti sikerek után azonban a szerbek rövidesen ellentámadásba mentek át, megverték az osztrák—magyar csapatokat, és — 50 000 foglyot és nagy hadizsákmányt szerezve — kiszorították őket a szerb területről. Szeptemberben az osztrák—magyar hadvezetőség újabb támadást indított. November 7-re a szerb hadsereg, a lőszerhiányra és a bekerítés veszélyére való tekintettel, kénytelen volt visszahúzódni az ország belsejébe, feladta Belgrádot is. December első napjaiban, miután az antanthatalmaktól ágyúkat és lőszert kapott, a szerb hadsereg újfent ellentámadásba ment át, vereséget mért az ellenfélre és másodszor is kiszorította Szerbia területéről.

A kaukázusi front. Hadműveletek Irán területén

A Kaukázusontúlon az orosz csapatok novemberben számottevő sikereket értek el Erzurum, Alaskert és Van irányában. Decemberben a török csapatok, Enver pasa és a német szakértők vezetésével, nagyszabású hadműveletbe fogtak a szarikamisi körzetben, hogy szétzúzzák az itt összpontosított orosz erőket. Az orosz csapatok ellenhadmozdulata során azonban a 9. török hadtest gyűrűbe került, s maradványai a hadtestparancsnokkal és a hadosztályparancsnokokkal együtt kapituláltak; a 10. török hadtest pedig megsemmisült. A vereséget szenvedett török csapatok súlyos veszteséggel vonultak vissza. A kaukázusi-török hadszíntéren tehát az 1914. évi hadjárat nagy orosz sikereket hozott.

A hadműveletek kiterjedtek Irán területére is. Noha az iráni kormány külön nyilatkozatban deklarálta semlegességét, ezt a hadban álló koalíciók egyike sem vette tekintetbe. 1914 novemberében a török csapatok, a kaukázusi fronton indított támadásukkal egyidőben, benyomultak az iráni Azerbajdzsánba is. Oroszország ebben az időben elkeseredett harcokat vívott nyugaton, ezért nem tudott azonnal számottevő erőket átdobni az új hadszíntérre. Ráadásul az iráni orosz csapaterősítések ellen kifogást emeltek Oroszország nyugati szövetségesei. Az angol kormány félt, hogy az orosz csapatok sikerei nyomán megerősödnek Oroszország iráni pozíciói az angol befolyás rovására.

Az iráni Azerbajdzsán török megszállása nem tartott sokáig. A török csapatok szarikamisi katasztrofális veresége január végén lehetővé tette az orosz hadvezetőség számára, hogy támadásba lendüljön és elfoglalja az iráni Azerbajdzsánt; a törökök csupán Nyugat-Irán néhány körzetét tudták megtartani.

A tengeri háború

1914-ben a német hadihajók cirkáló hadműveleteket folytattak az Antillák övezetében, valamint az Indiai- és a Csendes-óceánon. Akcióik eleinte sikeresek voltak, és komoly aggodalmat keltettek az angol és francia tengeri hadvezetésben.

A Spee tengernagy vezénylete alatt harcoló német cirkáló hajóraj 1914. november 1-én Coronelnél (Chile partjainál) legyőzött egy angol hajórajt és két angol cirkálót elsüllyesztett. December 8-án azonban az angoloknak a Falkland-szigeteknél sikerült rajtaütniük Spee hajóraján, az ehhez csatlakozott „Dresden” cirkálóval együtt. Spee valamennyi hajóját elsüllyesztették. Az elmenekült „Dresden”-t az angolok 1915-ben süllyesztették el.

Az Északi-tengeren korlátozott jellegű hadműveletek folytak. Augusztus 28-án Beatty tengernagy cirkáló hajóraja támadást intézett a helgolandi kikötő ellen. A német flotta cirkáló erőivel való összeütközésből az angolok kerültek ki győztesen. Három cirkálót és egy torpedórombolót elsüllyesztettek, míg saját hajóik közül csak egy cirkáló sérült meg. A helgolandi ütközetben ismét megmutatkozott az angol flotta fölénye.

Már a háború első hónapjaiban nagy szerepet játszottak a tengeralattjárók. Szeptember 22-én egy német tengeralattjáró egymás után három járőrszolgálatot teljesítő angol cirkálót süllyesztett el. Az új harci eszköz jelentősége e hadműveletek után erősen megnövekedett.

A Fekete-tengeren egy orosz hajóraj november 18-án harcba bocsátkozott a „Goeben”-nel és a „Breslau”-val, s a „Goeben”-t erősen megrongálta. Ez a siker az orosz flottának biztosította a fölényt a Fekete-tengeren.

A tengeri háború legfőbb eredménye azonban az volt, hogy Anglia blokád alá vette a német partokat. Ez óriási hatást gyakorolt a háború alakulására.

Az 1914. évi hadműveletek eredményei

Az 1914-es esztendő harcainak mérlege, mindent összevéve, az antant javára billent. A németek vereséget szenvedtek a Marne-nál, az osztrákok Galíciában és Szerbiában, a törökök Szarikamisnál. Távol-Keleten Japán 1914 novemberében elfoglalta Csingtao kikötőjét. Japán kézre kerültek a Karolina-, a Mariana- és a Marshall-szigetek is, a németek többi csendes-óceáni birtokát pedig az angolok foglalták el. Afrikában az angol—francia csapatok nyomban a háború kezdetén elfoglalták Togót. Kamerunban és Német Kelet-Afrikában a harcok elhúzódtak, gyakorlatilag azonban — az anyaországtól elvágva — ezek a gyarmatok is elvesztek Németország számára.

1914 végére nyilvánvaló lett, hogy „az őszi lombhullásig” tartó háborúra vonatkozó német villámháborús számítások megbuktak. Hosszadalmas, kimerítő háború kezdődött. A hadban álló országok gazdasága azonban nem volt felkészülve erre az új feltételek közötti hadviselésre. Az 1914. évi, súlyos véráldozatot követelő hadműveletek kimerítették a csapatokat, az utánpótlást pedig még nem készítették fel. Hiányok mutatkoztak a fegyverzet és a lőszerellátás terén. A hadiipar nem győzte kielégíteni a hadsereg igényeit. Különösen súlyos volt az orosz hadsereg helyzete. A hatalmas veszteségek folytán a hadsereg számos egységének személyi állománya a felére csappant. Az elhasznált fegyver- és lőszerkészleteket szinte egyáltalán nem pótolták.

Az arcvonalak kiterjedése és az állóháború kialakulása miatt új utakat kellett keresni a stratégiai feladatok megoldására.

A német hadvezetőség által elfogadott új haditerv a hadműveletek súlypontját keletre helyezte át, azzal a céllal, hogy szétzúzzák és a háborúból való kilépésre kényszerítsék Oroszországot. Ily módon 1915-ben a kelet-európai hadszíntér lett a világháború központi területe.

Az 1915. évi hadműveletek

Kelet-európai hadszíntér

1914—1915 telén az ellenfelek figyelme a galíciai frontra terelődött, ahol az orosz csapatok szívós harcokat vívtak a Kárpátok hágóinak és gerincének birtokáért. Március 22-én kapitulált Przemysl várának 120 000 főnyi osztrák—magyar helyőrsége. Az orosz csapatok azonban ezt a győzelmet már nem tudták értékesíteni. Súlyos nehézségek mutatkoztak a fegyver- és lőszerellátás (kivált a tüzérségi lövedékek) terén. Az ellenséges hadvezetésnek, amelyet komolyan aggasztott a Kárpátok mögé való orosz betörés veszélye, sikerült nagy erőket összpontosítani. Április közepén a kimerült orosz csapatok védelembe mentek át.

A németek rövidesen nagyszabású hadműveletet indítottak az orosz délkeleti front jobb szárnyán. A német hadvezetés eredeti elgondolása szerint a hadművelet célja az volt, hogy elhárítsa a magyar alföldre való orosz betörés veszélyét, de a hadművelet utóbb már egy stratégiai „harapófogó” részeként bontakozott ki. E „harapófogó” feladata az volt, hogy — a Kárpátok, valamint Kelet-Poroszország felől kiinduló egyidejű csapásokkal — körülfogja és megsemmisítse az egész galíciai és lengyelországi orosz sereg-csoportosulást. A nyugat-európai arcvonalakról átdobott legjobb hadtestekből új hadsereget állították fel: a 11. német hadsereget. Az orosz front áttörésének helyéül Gorlice körzetét jelölték ki. Az áttörési sávban a német tüzérség hatszoros, nehézlövegek tekintetében pedig negyvenszeres túlerőben volt az orosz tüzérséggel szemben. Az orosz állások rosszul voltak megerősítve, hátsó védelmi vonalat egyáltalán nem építettek ki. Május 2-án a németeknek sikerült áttörniük a frontot. Az orosz csapatok nehéz helyzetét még súlyosbította a hadvezetőség helytelen taktikája is; ahelyett, hogy gyorsan új védelmi vonalba vonta volna hátra, az ellenséges túlerővel szembeni eredménytelen és véres küzdelmekben merítette ki az orosz egységeket. Az osztrák—német erőknek sikerült messze visszavetni kelet felé az orosz csapatokat. Május végén visszafoglalták Przemyslt, majd június 22-én az oroszok feladták Lemberget (Lvov). A németek egyidejűleg az orosz arcvonal északi szárnyán is támadásba mentek át, és elfoglalták Libaut (Liepaja).

Június végén a német főparancsnokság harapófogóba akarta szorítani az orosz haderőket, ezért támadást tervezett jobbszárnyával a Nyugati-Bug és a Visztula között, balszárnyával pedig a Narev alsó folyásánál. Ám a Hindenburg és Ludendorff által tervezett „Cannae” nem valósult meg. Az orosz hadvezetőség elhatározta, hogy kivonja csapatait a készülő csapás alól, és kiüríti Lengyelországot. Július 13-án megindult a német támadás. Augusztus első napjaiban elfoglalták Varsót, majd pedig Novogeorgijevszket (Modlin). Szeptember második felében a német támadás kezdett kifulladni. Az esztendő végére a front a Nyugati-Dvina—Narocs-tó—Sztir-folyó—Dubno—Sztripa-folyó vonalán állapodott meg.

A kelet-európai hadszíntér 1915. évi hadműveletei fontos következményeket vontak maguk után. A cárizmus súlyos vereséget szenvedett, amely felfedte a hadszervezet hibáit és az ország gazdasági elmaradottságát. A katonatömegek óriási árat fizettek ezért: a háború kezdete óta Oroszország több mint hárommillió katonát — ebből 300 000 halottat — vesztett. Emellett a vereség hatására meggyorsult a hadsereg forradalmasodásának folyamata.

A német imperialisták azonban nem érték el a legfőbb célt, amelyet a maguk és szövetségeseik súlyos gazdasági és politikai helyzete diktált. Annak ellenére, hogy 1915-ben az összes német— osztrák csapatoknak több mint a felét az orosz frontra vonták össze, Oroszországot nem sikerült kiiktatni a háborúból, viszont Németország és az Osztrák—Magyar Monarchia igen súlyos veszteségeket szenvedett.

1914—1915-ben Lengyelország jelentős része hadszíntérré változott. Németország, az Osztrák—Magyar Monarchia és a cári Oroszország egyaránt az összes lengyel területek megszerzésére törekedett. Kormányaik ugyanakkor arra számítottak, hogy hamis ígéretek segítségével maguk mellé állíthatják és a háborúban felhasználhatják a lengyel népet. 1914-ben mindhárom hatalom hadseregparancsnoka felhívást intézett a lengyel néphez, s e felhívásokban megígérték az „önkormányzatot”, a lengyel területek egyesítését stb.

A lengyelországi és galíciai tőkések és földbirtokosok a népi felszabadító mozgalom helyett egyik vagy másik imperialista nagyhatalom támogatásába helyezték reményüket. A nemzeti demokraták és néhány más burzsoá csoport a lengyel területeknek „az orosz uralkodó jogara” alatti egyesítése és az Orosz Birodalom keretén belüli autonómia mellett foglalt állást. A galíciai burzsoá-földbirtokos és kispolgári elemek, valamint a Lengyel Királyság egyes politikai csoportjai — többek között a jobboldali szocialisták és a Parasztszövetség — a Habsburg-monarchia keretében megalakítandó lengyel állam programját támogatták. A Pilsudski vezette Lengyel Nemzeti Szervezet Németországra orientálódott; titkos szövetségre lépett a Lengyel Királyság egy részét megszálló német hadsereg parancsnokságával, és lengyel légiókat alakított, amelyek a központi hatalmak oldalán harcoltak.

A nyugat-európai hadszíntér

1915 telének végén és tavasszal az angol—francia hadvezetőség számos — stratégiailag sikertelen — támadást hajtott végre. Valamennyi vállalkozás korlátozott célkitűzésekkel, keskeny frontszakaszokon folyt le.

Április 22-én Ypernnél a németek rohamot intéztek az angol—francia állások ellen. A roham során, lábbal tiporva a mérgező anyagok használatát tiltó nemzetközi egyezményeket, nagy mennyiségű klórgázt bocsátottak a francia állásokra. 15 000 katona szenvedett gázmérgezést, közülük ötezren meghaltak. A német csapatoknak az új harci eszközzel elért taktikai sikere jelentéktelen volt. Ennek ellenére a továbbiakban mindkét hadviselő fél nagymértékben használt vegyi harci eszközöket.

Az Artois-ban május és június folyamán végrehajtott antanttámadások a nagy veszteségek ellenére ugyancsak nem jártak komolyabb eredményekkel.

Az antant támadó hadműveleteinek határozatlansága, korlátozottsága lehetővé tette a német hadvezetőség számára, hogy jelentékenyen megnövelje Oroszország ellen harcoló erőit. Az a nehéz helyzet, amelybe az orosz hadsereg ennek következtében került, továbbá a cárizmusnak a háborúból való kiugrásától való félelem végül is rákényszerítette az antantot, hogy foglalkozzék Oroszország megsegítésének kérdésével. Augusztus 23-án Joffre a francia hadügyminiszter előtt kifejtette azokat az okokat, amelyek alapján támadó hadműveletet lát szükségesnek. „Számunkra kedvezőbb a lehető leghamarabb megkezdeni a támadást, minthogy a németek, miután az orosz haderőket szétzúzták, ellenünk fordulhatnak.” Foch és Pétain tábornokok nyomására azonban a támadást szeptember végére halasztották, amikor az orosz fronton már csendesedőben volt a harc.

Szeptember 25-én a franciák két hadseregnyi erővel támadó hadműveletet indítottak Champagne-ban, egy hadsereggel pedig — az angolokkal együtt — Artois-ban. Noha igen nagy erőket összpontosítottak, az ellenséges frontot nem sikerült áttörniük.

A dardanellai hadművelet

191 5-ben az antantállamok — elsősorban Anglia — tengeri és szárazföldi hadműveleteket indítottak a fekete-tengeri szorosok: a Boszporusz és a Dardanellák, valamint Isztambul elfoglalására. Az orosz kormánnyal való előzetes megbeszéléseken a szövetségesek arra hivatkoztak, hogy meg kell teremteni az érintkezést közöttük és Oroszország között, s el kell vonni Törökország erőit a Kaukázus és Szuez felől; rámutattak továbbá, hogy a tengerszorosokra és a török fővárosra mért csapás tönkreteszi a német koalíció érintkezési lehetőségeit a Közel-Kelettel, és kilépésre kényszeríti Törökországot. A valóságban az angol kormánykörök — elsősorban a dardanellai expedíció kezdeményezője, Winston Churchill — mindenekelőtt politikai célt követtek: meg akarták szállni Isztambult és a szorosokat, mielőtt még azok az 1915. évi titkos szerződés értelmében a cári Oroszország kezére kerülnek.

A tengerszorosokat eredetileg csak haditengerészeti erők bevetésével próbálták elfoglalni. Február 19-én megkezdődtek a flottahadműveletek a Dardanellák bejáratánál. De az angol—francia flotta március 18-án kénytelen volt visszavonulni. Ezt követően, április 25-én, az angol—francia hadvezetés nagyarányú partraszállást hajtott végre a Gallipoli (Gelibolu)-félszigeten. Az antantcsapatoknak azonban itt sem sikerült eredményt elérniük. Az év végén az angol—francia parancsnokság úgy döntött, hogy kiüríti Gallipolit és beszünteti a tengerszorosok megszerzéséért folytatott hadműveleteket.

Olaszország hadba lépése. Az isonzói csaták

Olaszország uralkodó körei már a háború elején elhatározták, hogy a kialakult politikai helyzetet imperialista követeléseik kielégítésére használják fel. 1914 augusztusában az olasz kormány nemhivatalos tárgyalásokat kezdett Oroszországgal és Angliával az antant oldalára való átállásáról. A németek gyors előrenyomulását Párizs felé azonban Róma elhamarkodottan Franciaország vereségeként könyvelte el. Olaszország megszakította az antanttal folytatott tárgyalásait, és titkos puhatolódzásokat kezdett a központi hatalmak fővárosaiban. A német katonai és politikai körök úgy vélekedtek, hogy Olaszországnak a központi hatalmak elleni hadba lépése komolyan megnehezítheti a fronthelyzetet. Ezért erős nyomást gyakoroltak a Monarchia kormányára, hogy területi engedményekkel vásárolja meg Olaszország semlegességét. Olaszország ezen az alapon 1914 decemberében tárgyalásokat kezdett az Osztrák—Magyar Monarchiával. Az olaszok Tirol egy részét és Trentino átadását, Trieszt számára pedig autonómiát követeltek. A Monarchia azzal válaszolt, hogy francia területeket ajánlott fel kompenzáció gyanánt: Nizzát, Savoyát, Korzikát és Tuniszt. Az olasz kormány ezt az ajánlatot kategorikusan visszautasította. A német kormány erőfeszítései, hogy a két országot megegyezésre bírja, hiábavalónak bizonyultak.

1915 március elején az olasz kormány bizalmas úton értesítette Angliát, hogy tisztázni óhajtja azokat a feltételeket, amelyek alapján Olaszország csatlakozhatnék az antanthoz, és közölte az angol kormánnyal politikai és területi igényeit. Az e lépés nyomán meginduló tárgyalásokon Olaszország ragaszkodott ahhoz, hogy az angol—francia flotta védelmezze meg partjait az osztrák—magyar flotta ellen, az orosz hadsereg pedig kösse le az Osztrák—Magyar Monarchia főerőit, megfosztva a Monarchiát attól a lehetőségtől, hogy „erőit Olaszország ellen összpontosíthassa” — mint az olasz memorandum írta. Az olaszok óriási területi ellenszolgáltatást követeltek. Európában igényt tartottak Trentinóra és Dél-Tirolra, Triesztre és egész Isztriára (az Isztriai-szigeteket is beleértve), Dalmáciára, a Dodekanézosz-szigetekre, Albánia egy részére stb. Törökország felosztása esetén maguknak követelték Antalya (Adalia) és Izmir tartományokat, az afrikai német birtokok felosztása esetére pedig „megfelelő és egyenértékű kompenzációt” kívántak Eritreában és Szomáliában a francia és angol gyarmatok rovására.

1915. április 26-án Londonban titkos szerződést írtak alá Oroszország, Anglia, Franciaország és Olaszország között. Olaszország kötelezettséget vállalt, hogy egy hónap múlva belép a háborúba, a szövetségesek pedig megegyeztek abban, hogy a békekötéskor biztosítják az olasz követelések jelentős részének teljesítését. Ugyanezen a napon a négy kormány deklarációt írt alá arról, hogy nem kötnek különbékét. Május 4-én Olaszország hivatalosan bejelentette Bécsben, hogy az Osztrák—Magyar Monarchiával fennálló szövetségi szerződést semmisnek tekinti, május 23-án pedig hadat üzent.

1915 május végén tehát Európában új front jött létre: az olasz front. Az olasz hadvezetőség, felhasználva azt a körülményt, hogy a Monarchia erőit az oroszországi harcok kötötték le, támadó hadműveletekkel próbálkozott. Erőinek nagy részét az Isonzo-folyónál vonultatta fel, s egyidejűleg támadást indított Trentino, a Cadori és Karni Alpok körzetében is. Az első isonzói offenzíva — akárcsak a többi frontszakaszon indított rohamok — nem hozott komoly sikert. Az olaszok valamelyest előrenyomultak, de nem tudták szétzúzni az ellenséget. Júliusban az olasz csapatok ismét támadást indítottak az Isonzónál, majd októberben és novemberben harmadszor, illetve negyedszer is megrohamozták az osztrákokat — ezúttal főként Gorizia irányában —, de ismét csak helyi sikereket értek el. A háború az olasz fronton is állóháborúba torkollott.

Bulgária hadba lépése. A balkáni front

A bolgár kormány 1914 július végén bejelentette „szigorú semlegességét”, de már augusztus elején megállapodott Németországgal és az Osztrák—Magyar Monarchiával, hogy az oldalukra áll. A központi hatalmak megígérték, hogy Bulgáriát Szerbia rovására jutalmazzák meg, míg az antant-hatalmak, amelyekkel a bolgár kormány szintén tárgyalásokba bocsátkozott, nem ajánlhatták fel Bulgáriának saját szövetségesük területeit. Az antant megkísérelte rábírni Szerbiát, hogy — az Osztrák—Magyar Monarchia rovására majdan szétosztandó gazdag zsákmány ellenében — önként mondjon le a Bulgária által követelt területekről, de határozott elutasításra talált.

A bolgár kormány azonban halasztgatta végleges elhatározását, döntő eredményekre várt a háború fő frontjain. Az 1915. évi osztrák—német sikerek megerősítették a bolgár kormánykörökben a központi hatalmak legyőzhetetlenségébe vetett hitet.

A német kormány Bulgária ösztönzése végett rávette Törökországot, hogy engedjen át a bolgároknak egy csekély kiterjedésű, de stratégiailag fontos sávot Thráciában, a Marica-folyó bal partján, Drinápoly (Edirne) közelében. 1915. szeptember 3-án ilyen értelmű török—bolgár megállapodást írtak alá, három nap múltán, szeptember 6-án pedig megalakult az osztrák—bolgár— német—török négyesszövetség. Az ugyanazon napon megkötött titkos egyezmény értelmében Bulgáriának odaígérték Macedónia egész szerb részét, és ezenkívül a Morava jobb partjáig terjedő területet. Ha Görögország és Románia átállnának az antant oldalára, Bulgáriát illeti még a görög Macedónia egy része és Dél-Dobrudzsa. A tárgyalások eredményeképpen katonai egyezmény aláírására is sor került. 1915. október 11-én Bulgária megtámadta Szerbiát.

Bulgária lépése nehéz helyzetbe hozta a csekély létszámú szerb hadsereget, amely észak és kelet felől a túlerőben levő osztrák—magyar, német és bolgár erők szorításába került. A szövetségesek támogatása arra szorítkozott, hogy októberben Szalonikiben partra tettek két francia hadosztályt a szerbek jobbszárnyának biztosítására, továbbá bizonyos mennyiségű ágyút és lövedéket bocsátottak a szerbek rendelkezésére.

E rendkívül súlyos körülmények közepette a szerb hadsereg a német koalíció támadása elleni védekező harcokban visszavonult az Adria partjaihoz; követte a szerb lakosság jelentős része is. A szerb hadsereg maradványai (mintegy 120 000 fő) Korfu szigetére menekültek.

Szerbia vereségének eredményeképpen akadálytalan összeköttetés létesült Németország és Törökország között.

Szalonikiben tovább folyt az angol és francia csapatok partraszállása, s így a Balkánon létrejött a szaloniki front.

A kaukázusi front

1915 nyarán a török csapatok támadó hadműveletet indítottak Alaskert irányában. Az oroszok ellentámadással visszavetették a törököket, majd támadásba mentek át Van irányában is.

Irán területén mindkét koalíció aktív hadműveleteket folytatott. 1915 elején német ügynököknek sikerült törzsi felkelést szervezniük az ország déli részén. A felkelt bahtijár törzsek elpusztították az Angol—Perzsa Olajtársaság olajvezetékének egy részét. A török csapatok megkezdték az előnyomulást az olajlelőhelyek irányában, és 1915 őszére elfoglalták Kermánsahot és Hamadánt.

Az iráni német pozíciók megerősödésére Anglia és Oroszország újabb csapatszállítmányokkal válaszolt. Az angoloknak sikerült helyreállítaniuk az olajvezetéket, és visszaszorítaniuk a törököket és bahtijárokat az olajlelőhelyek vidékéről. 1915 októberében Enzeliben orosz expedíciós hadtest szállt partra Baratov tábornok vezénylete alatt. A Teherán irányába előnyomuló hadtest elfoglalta Kazvint, majd a visszavonuló német—török alakulatok nyomában előretörve bevette Hamadánt, Kumot, Kasant és Iszfahán alá érkezett.

Harcok Irakban, Szíriában és Afrikában

1914 végén a Satt-el-Arab torkolatában angol expedíciós hadtest szállt partra Townsend tábornok parancsnoksága alatt. A Tigris és az Eufrátesz völgyében előrenyomuló angol csapatok kezdeti sikerek után 1915 novemberében Bagdad alá érkeztek, de itt a Ktesiphon romjainál vívott ütközetben a törököktől vereséget szenvedtek, és Kút el-Amarához szorultak vissza. Townsend hadtestének maradványait itt ostromzárba fogták. Az Irak megszerzésére irányuló angol kísérlet tehát kudarcot vallott.

1915 elején a törökök Beearseba körzetéből (Gázától délkeletre) expedíciós hadsereget indítottak útnak azzal a feladattal, hogy foglalja el a Szuezi-csatornát, nyomuljon be Egyiptomba, és itt robbantson ki felkelést Anglia ellen. A Sinai-sivatagon át végrehajtott rendkívül nehéz menetelés után a törökök kísérletet tettek a csatorna elfoglalására, de támadásukat az angol katonaság visszaverte.

1915 júliusában angol csapatok elfoglalták Német Délnyugat-Afrikát. A Kamerunban bekerített német csapatok 1916 januárjában letették a fegyvert.

A tengeri háború

1915 folyamán egyik hadviselő fél sem kezdeményezett döntő jellegű akciókat a tengeren. Az esztendő két legnagyobb tengeri összecsapása az angol és német cirkáló hajórajok között a Dogger Banknél (az Északi-tengeren) lezajlott, angol győzelemmel végződött ütközet, továbbá az antant-flotta sikertelen dardanellai hadművelete volt.

1915 februárjában a német hadvezetés megkezdte az antant ellen az ún. korlátlan tengeralattjáró háborút. A kereskedelmi hajókat — tekintet nélkül arra, milyen zászló alatt haladtak —, ha egy meghatározott övezetben megjelentek, figyelmeztetés nélkül elsüllyesztették. A német kormány arra számított, hogy e módszerrel ellenfeleit— mindenekelőtt Angliát – igen rövid idő alatt megfoszthatja a szükséges nyersanyagok és élelmiszerek behozatalától és kapitulációra kényszerítheti. Májusban elsüllyesztették a „Lusitania” gőzöst, több mint ezer utassal, köztük amerikaiakkal. Az Egyesült Államok kormánya éles hangú tiltakozást intézett Németországhoz. A német politikai vezetők között nézeteltérések támadtak a korlátlan tengeralattjáró háború alkalmazását illetően, s egy időre az óvatosabb irányzat kerekedett felül. A német flottaparancsnokság utasítást kapott, hogy tevékenységét korlátozza a hadihajók elleni akciókra.

Az 1915. évi hadműveletek eredményei.
A szemben álló felek haditervei 1916 elején

1915—1916 fordulóján a stratégiai helyzet legfőbb vonása az antant haditechnikai potenciáljának megnövekedése volt. Minthogy a hadműveletek súlypontja az orosz frontra tolódott át, Franciaország és Anglia bizonyos lélegzetvételi szünethez jutott, s felhalmozhatta a hosszan tartó harchoz szükséges erőket és eszközöket a nyugat-európai hadszíntéren. 1916 elejére a franciák és angolok már 75—80 hadosztálynyi túlerőben voltak Németországgal szemben, és jórészt felszámolták elmaradásukat a tüzérségi felszerelés terén is. Az angol és a francia hadsereg új típusú nehéztüzérséggel, nagy lőszertartalékokkal és jól megszervezett hadianyaggyártással rendelkezett.

Az antantállamok vezetői felismerték, hogy a döntést összehangolt támadó hadműveletekkel a fő frontokon kell kierőszakolniuk, nem szabad szétaprózniuk erőfeszítéseiket a másodrendű hadszínterekre. Pontosan kitűzték a támadó hadműveletek megkezdésének időpontját: a kelet-európai hadszíntéren — június 15, a nyugat-európain — július 1. A terv lényegbevágó hibája volt, hogy elodázta a támadás megindítását, s ezzel lehetőségre adott a német koalíciónak arra, hogy ismét kezébe vegye a kezdeményezést.

A német parancsnokság az 1916. évi hadműveleti terv kidolgozásakor rendkívül nehéz helyzetben volt. Arra még csak nem is gondolhattak, hogy egyszerre mind a két fronton döntő hadműveleteket folytassanak; erejük még ahhoz is alig volt elég, hogy egy frontnak egyszerre több szakaszán indítsanak támadást. Falkenhayn vezérkari főnök 1915 december végén Vilmos császárhoz intézett jelentésében beismerte, hogy az Ukrajna elleni támadáshoz az erők „minden tekintetben elégtelenek”, egy Pétervár elleni csapás „nem ígér döntő eredményt”, egy Moszkva elleni felvonulás pedig „a végtelenbe visz bennünket”. „E vállalkozások közül — írta Falkenhayn — egyikhez sincs elegendő erőnk. Ezért Oroszország, mint támadási objektum, kiesik.” A fő ellenség — Anglia — legyőzése, Anglia földrajzi helyzetére és az angol flottafölényre való tekintettel, nem látszott lehetségesnek. Maradt Franciaország. Falkenhayn úgy vélekedett, hogy „Franciaország erőfeszítései a végső határig jutottak”, és az ország szétzúzása megvalósítható, ha rákényszerítik, hogy erőit olyan objektumért vívott harcban őrölje fel, „amelynek védelmében a francia parancsnokság kénytelen lesz feláldozni utolsó emberét is”. Erre a szerepre Verdunt szemelték ki.

A verduni kiszögellésre mért sikeres csapás szétzilálta volna a francia front jobbszárnyán az egész védelmi rendszert, és megnyitotta volna a németek előtt az utat keletről Párizs felé. Másrészt Verdun körzete alkalmas kiindulási bázisul szolgálhatott egy, a Maas mentén észak felé irányuló francia támadás számára. A német hadvezetőségnek tudomása volt arról, hogy az antantnak van ilyen terve, és Verdun elfoglalásával meg akarta akadályozni megvalósítását.

Az osztrák—magyar hadvezetőség úgy döntött, hogy az olasz fronton nagy erejű csapást mér az ellenségre Trentinóban.

4. Az 1916—1917. évi hadműveletek

A verduni csata. A somme-i hadműveletek

Az 1916-os esztendőben a nyugat-európai hadszíntéren lejátszódott hadiesemények közül két véres és hosszú ideig tartó hadművelet emelkedik ki: a verduni és a somme-i. Február végén a németek kísérletet tettek arra, hogy rohammal foglalják el Verdunt, a francia védelmet azonban nem tudták megtörni. Gallwitz tábornok, aki március végén vette át a támadó erők nyugati szárnyának parancsnokságát, naplójában feljegyezte: „Úgy látszik, bekövetkezett, amitől tartottam. Nagyszabású támadást indítottunk elégtelen eszközökkel.”

Július 1-én a francia és angol csapatok nagy erejű csapást mértek a németekre a Somme-nál. Még ezt megelőzőleg a délkeleti arcvonal orosz hadseregei áttörték az osztrák—német állásokat. Verdunnél ezalatt folytatódtak a német hadsereg rohamai, de fokozatosan elcsendesedtek, és szeptemberre teljesen abbamaradtak. Október—december folyamán a francia csapatok egész sor erőteljes ellentámadással kiverték az ellenfelet az erőd környékén elfoglalt legfontosabb állásaiból. A csata mindkét fél részéről száz- meg százezer áldozatot követelt.

A somme-i hadműveletet az antant hadvezetősége az 1916-os esztendő legfőbb akciójaként készítette élő. Több mint 60 francia és angol hadosztályból álló hatalmas hadseregcsoporttal szándékoztak áttörni a német állásokat, és vereséget mérni a német csapatokra. A verduni német támadás folytán a francia hadvezetőségnek erői és harci eszközei egy részét át kellett irányítania az erődhöz. A hadművelet ennek ellenére július 1-én megkezdődött. A legkülönfélébb harci eszközök óriási tömegét összpontosították. Egyedül a 6. francia hadsereg számára annyi lövedéket halmoztak fel, amennyi 1914-ben az egész francia haderő készlete volt.

Helyi jellegű csatározások után szeptemberben az angol és francia csapatok hatalmas offenzívát indítottak. Az angol hadvezetőség itt először alkalmazta az új harci eszközt: a tankot. A csekély számban bevetett, technikailag még tökéletlen tankok helyi sikereket biztosítottak ugyan, de általános hadműveleti eredményt nem hoztak. A nyugat-európai hadvezetés még nem alakította ki a frontáttörés módszereit. A hadseregek alaposan kiépített, jól megerősített állásokban helyezkedtek el, amelyek egymás mögött 10—20 kilométer mélységben húzódtak. A nagyszámú gépfegyver tüze lekaszálta a támadók sorait. Ahhoz, hogy a tüzérség szétlője a védelmi állásokat, meglehetősen hosszú időre, néha több napra volt szükség. A védelemben levő félnek ez elég volt arra, hogy új védelmi vonalakat építsen ki és friss tartalékokat szállítson a veszélyeztetett szakaszra.

Október és november nehéz harcokban telt el. A hadművelet fokozatosan kifulladt. Eredménye annyi volt, hogy az antant 200 km²-nyi területet elfoglalt, 105 000 hadifoglyot ejtett, 1500 gépfegyvert és 350 ágyút zsákmányolt. A két fél veszteségei felülmúlták a verdunieket: halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban több mint 1 300 000 embert vesztettek.

Noha a frontot nem sikerült áttörni, a somme-i hadművelet — a kelet-európai hadszíntéren végrehajtott orosz frontáttöréssel együtt — azon túl, hogy a német parancsnokságot Verdun ostromának abbahagyására kényszerítette, a hadműveletek menetében fordulatot hozott az antant javára.

Az orosz támadás

A Verdunre nehezedő német nyomás arra késztette a francia hadvezetőséget, hogy nyomatékosan kérje Oroszország közreműködését. 1916. március 18-án az orosz északkeleti front alakulatai erélyes támadást indítottak Dvinszk (Daugávpilsz) és a Narocs-tó körzetében. A nagy áldozatokkal járó támadás nem járt sikerrel, de a németek ebben az időben megszakították a Verdun ellen intézett rohamokat.

A délkeleti frontnak, amelynek Bruszilov tábornok volt a parancsnoka, kisegítő csapást kellett végrehajtania. Az olasz hadsereg súlyos helyzetére és a szövetségesek sürgető segélykéréseire való tekintettel az orosz hadvezetőség siettette a hadművelet megindítását: a támadás kezdetét az eredeti tervben szereplő június 15-ről június 4-re hozták előre. A támadás csaknem valamennyi frontszakaszon sikerrel járt. A legnagyobb eredményt a 8. és a 9. hadsereg érte el; az előbbi elfoglalta Luckot, az utóbbi Bukovináig tört előre. Ekkor kellett volna megindulnia a támadó hadműveletnek az északkeleti fronton is, de az arcvonal parancsnoka, Evert tábornok, egy Baranovicsi ellen végrehajtott kisebb csapásra szorítkozott, az általános támadást júliusra halasztotta.

Június második felében a délkeleti front csapatai folytatták az offenzívát, a jobbszárny kijutott a Sztohod-folyó vonalára, a balszárny pedig elfoglalta Bukovina nagy részét.

Július 3-án az északkeleti front csapatai újabb támadást indítottak Baranovicsi irányában, de az ellenséges állásokat nem sikerült áttörniük. E támadó hadművelet sikertelensége végre meggyőzte a cári főparancsnokságot az idejét múlt haditervhez való ragaszkodás céltalan voltáról. A délkeleti frontot fő arcvonallá emelték, az északkeletinek pedig kisegítő jellegű feladatot adtak: kösse le az ellenség vele szemben álló erőit. Az intézkedéssel azonban már elszalasztották a kedvező időpontot.

A délkeleti front nyári hadműveleteinek eredményeképpen az osztrák—német haderők tetemes részét megsemmisítették. Az orosz csapatok mintegy 9000 tisztet és több mint 400 000 katonát ejtettek fogságba, és elfoglaltak 25 000 km² területet, többek között Bukovinát és Kelet-Galícia egy részét. A német hadvezetőség a verduni ütközet döntő pillanatában kénytelen volt 11 hadosztályt elvonni a nyugat-európai hadszíntérről és átdobni keletre. Az osztrák—magyar hadvezetőség hat hadosztályt irányított ide az olasz frontról, meggyengítve a Trentinóban folyó támadást.

Az orosz haderők ismét bizonyságot tettek arról, hogy hatalmas erejű támadások végrehajtására képesek. A délkeleti front parancsnoksága új módszert alkalmazott az ellenséges állások áttörésére: az arcvonalat széttördelő támadásokat hajtott végre egyidejűleg több frontszakaszon. Az osztrák— német csapatok mintegy másfélmillió halottat, sebesültet, illetve foglyot vesztettek.

Az orosz támadás azonban nem hozott döntő stratégiai eredményeket. Ennek egyik oka a legfelső hadvezetés tehetségtelensége volt. A főhadiszálláson nem tudták tovább fejleszteni az elért sikert. A közlekedés elmaradottsága megakadályozta a kellő ütemű tartalék- és lőszerszállítást. A támadó hadmozdulatokat már július végén hosszan tartó, véres csatározások váltották fel a Sztohod-folyónál.

Mindazonáltal a délkeleti fronton végrehajtott orosz áttörés fontos szerepet töltött be a háború alakulásában. Az angol—francia csapatok somme-i támadásával együtt kiragadta a kezdeményezést a német hadvezetőség kezéből; a németek a szárazföldi hadszíntereken 1916 végétől kezdve stratégiai szinten védelembe kényszerültek. A Monarchia hadserege egészen a háború befejezéséig nem tudott már komolyabb támadó hadműveleteket végrehajtani.

Románia hadba lépése. A román front

A román uralkodó körök úgy látták, hogy a háború lehetőséget ad számukra hódító céljaik megvalósítására, „Nagy-Románia” megteremtésére. Erdély mellett igényt tartottak az Osztrák— Magyar Monarchia számos más területére, úgyszintén az Oroszországhoz tartozó Besszarábiára is. E terveknek semmi közük sem volt a román nép azon nemzeti törekvéseihez, hogy Erdélyt Romániával egyesítsék. A román kormány a háború kezdetén ugyan bejelentette semlegességét, de nyitva hagyta az alkudozások kapuját mindkét koalíció felé.

A román kormány úgy döntött, hogy a beavatkozás pillanatát mindaddig húzza, míg teljes világossággal meg nem mutatkozik: melyik hadviselő csoporté lesz a győzelem. Az 1914. október 1-én megkötött orosz—román titkos megállapodás értelmében Oroszország szavatolta Románia területi épségét s elismerte Románia „jogát az Osztrák—Magyar Monarchia románlakta területeinek annektálására azon időpontban, amelyet erre alkalmasnak ítél”. Románia viszont kötelezte magát, hogy „fenntartja a jóindulatú semlegességet Oroszország irányában”. Később, midőn a háború egyre jobban elhúzódott, a román vezető körök mindinkább az antant felé hajlottak.

A cári hadvezetés jobbnak látta, ha Románia semleges marad. Úgy számított, hogy ha hadba lép a központi hatalmak ellen, nem lesz képes lényeges katonai segítséget nyújtani az antantnak, sőt ő maga szorul majd Oroszország támogatására. Anglia és Franciaország azonban Oroszország rosszallása ellenére ragaszkodott Románia hadba lépéséhez.

1916. augusztus 27-én Románia hadat üzent az Osztrák—Magyar Monarchiának, és önálló hadműveletet indított Erdély elfoglalására. A román hadsereg kezdeti sikerek után Dobrudzsában és Erdélyben számos vereséget szenvedett. A németek benyomultak Romániába és elfoglalták Bukarestet. A német koalíció fontos élelmiszer-, továbbá olaj- és más nyersanyagforrásokhoz jutott. A román frontot csak orosz csapatok segítségével sikerült megszilárdítani a Duna—Bráila—Focsani— Okna—Dorna-Vatra vonalon. Az orosz haderők frontvonala ily módon 500 kilométerrel megnyúlt. Az orosz hadvezetőség kénytelen volt 35 gyalogos- és 11 lovashadosztályt átirányítani Romániába.

Az olaszországi és a balkáni front

Az olasz hadsereg, hogy tehermentesítse a Verdunnél szorongatott helyzetben levő franciákat,1916 márciusában újabb — ismét sikertelen — támadást hajtott végre az Isonzónál. Májusban az osztrák hadvezetőség erőteljes támadást indított Trentinóban. Nagy erők (mintegy 18 hadosztály) összpontosítása után az osztrák—magyar hadsereg május 15-én a Garda-tó és a Brenta-folyó között csapást mért az olaszokra. A megvert olasz erők 60 kilométer szélességű frontszakaszon sebesen özönlöttek hátra. Helyzetük válságosra fordult. Az olasz hadsereget a teljes összeomlástól a délkeleti front orosz csapatainak támadása mentette meg, amely az osztrák—magyar hadvezetőséget arra kényszerítette, hogy csapatokat dobjon át keletre, és beszüntesse a trentinói offenzívát.

1916 második felében az olasz csapatok még négy támadást hajtottak végre az Isonzónál. Nagy veszteségek árán elfoglalták Goriziát, de Trieszthez nem sikerült áttörniük.

A balkáni fronton 1916-ban viszonylagos csend honolt. Augusztusban a bolgár csapatok elfoglalták a görög terület egy részét a Sztruma-folyó alsó szakaszánál, és támadásokat vezettek Monasztirtól (Bitolj) délre. Szeptemberben a szövetségesek visszaszorították a bolgárokat és bevették Monasztirt. Erőik fokozatosan növekedtek; összefüggő front létesült az Égei-tenger partjától a Sztruma-folyó és a Dojrani-tó mentén, Monasztiron és Ohridon át az Adriai-tenger partjáig, Vlorától (Valona) északra.

Az Európán kívüli frontok

A kaukázusi-török hadszíntéren az orosz csapatok nagy sikereket értek el. A rendkívül nehéz hegyi terepen, 30 fokos hidegben vereséget mértek a törökökre, és 1916. február 16-án elfoglalták Erzurumot. Az orosz parancsnokság ekkor erőfeszítéseit egy másik fontos pontra: Trabzonra (Trapezunt) összpontosította; április 18-án, a szárazföldi és tengerészeti erők együttes hadműveletének eredményeképpen, a város elesett. Ezzel egyidejűleg orosz csapatok támadást hajtottak végre Urmia irányában is, és elfoglalták Ruvandizt. A Van-tó körzetében folytatott sikeres támadás1916 nyarán Mus és Bitlis elfoglalását eredményezte.

Irakban Anglia 1916-ban súlyos kudarcot szenvedett: Townsend Kut el-Amarában körülzárt expedíciós hadteste megadta magát. A szíriai fronton a törökök 1916 nyarán ismét megkísérelték Szuez elfoglalását — ezúttal is sikertelenül. Kelet-Afrikában a németek egykori gyarmatterületük déli határához szorultak vissza.

A jütlandi ütközet

1916-ban az Északi-tengeren lezajlott a háború legnagyobb tengeri ütközete. A megelőző évek folyamán az angol és a német flotta főerői támaszpontjaikon maradtak, nem kockáztattak döntő ütközetet. A két ellenfél közül Németország volt rosszabb helyzetben: fojtogatta a blokád.

A német hadvezetőség, hogy a blokádot áttörje, legyőzze Angliát a tengeren, s ezzel némileg megjavítsa helyzetét, úgy döntött, hogy aktív hadműveletekbe kezd a tengeren.

Május 31-én és június 1-én Jütland partjainál nagy ütközet zajlott le, amely angol győzelemmel zárult, noha a szigetország flottája is súlyos veszteségeket szenvedett. A németeknek az a terve, hogy az angol flottát részenként zúzzák szét, nem sikerült. Összeomlottak a német hadvezetésnek a tengeri blokád áttörésére vonatkozó reményei is. A jütlandi csata után a német flotta többé nem merészkedett ki a nyílt tengerre, nem vállalkozott valamennyire is számottevő hadművelet végrehajtására.

Az 1916. évi hadműveletek eredményei.
A szemben álló felek haditervei 1917-re

Az 1916-os esztendő súlyos harcaiban az antantnak nem sikerült szétzúznia ellenfeleit. Ennek legfőbb okát a szövetségesek közötti ellentétekben találhatjuk: hadműveleteik nem voltak kellőképpen összehangolva. Meghiúsult azonban a németek terve is, hogy Verdunnél szétzúzzák Franciaországot. Az osztrák—magyar csapatoknak ugyancsak nem sikerült leverniük Olaszországot.

Az 1916. évi hadműveletek mérlege egészében véve az antant javára zárult. A délkeleti front orosz csapatainak támadásai, valamint a kimerítő verduni és somme-i harcok következtében a német koalíció súlyos helyzetbe került. Az antant erőfölénye immár határozottan megmutatkozott. Bőséges emberanyag-tartalékai lehetővé tették számára, hogy növelje fegyveres erői létszámát, a hadiipar terén elért eredményei és az amerikai segítség pedig azt, hogy felszámolja a tüzérségi fegyverzet terén mutatkozó lemaradást és fölénybe kerüljön a légierők és a tankok tekintetében. 1916 végére az antantnak — az összes frontot számítva — 425 hadosztálya állott szemben az ellenség 331 hadosztályával. A stratégiai szintű kezdeményezés az antant kezébe került.

A német hadvezetés, melynek élén Hindenburg és Ludendorff állott, 1916 végétől valamennyi fronton stratégiai védelembe kényszerült; szándéka most az volt, hogy legfőbb ellensége, Anglia gazdasági életére mérjen súlyos csapást a korlátlan tengeralattjáró háború segítségével.

Az antantot gyengítették a hadvezetésben mutatkozó nézeteltérések. Ez azt eredményezte, hogy Németország nemcsak semlegesíteni tudta az antant fölényét, hanem néha még nehéz helyzetbe is hozta ellenfeleit. A Románia elleni sikeres osztrák—német hadműveletek megmutatták, milyen messze van még a háború eldőlte.

1916 végén a háborúban részt vevő államok hadseregei összesen 756 hadosztályból állottak, a kitöréskor fegyverben álló 363 hadosztállyal szemben. E hadseregek azonban, noha létszámuk megnövekedett, s haditechnikai színvonaluk jelentékenyen emelkedett, elvesztették legkvalifikáltabb, laktanyakiképzésben részesült békebeli állományukat. A hatalmas veszteségek és a nélkülözések hatására elmúlt a háború első hónapjainak soviniszta bódulata. A katonák zöme idősebb korosztálybeli tartalékosokból, illetve a tényleges szolgálati idő előtt behívott, katonailag és műszakilag gyengén felkészített, gyengébb fizikumú fiatalokból állt.

A valamennyi hadviselő országban gyorsan erősödő forradalmi mozgalom magával sodorta a katonatömegeket is. A forradalmi hangulatú katonákkal könyörtelenül leszámoltak, de az imperialista háború ellen irányuló tömegmozgalom tovább erősödött.

Az antantországok hadvezetősége az 1917. évi stratégiai terv készítésekor ismét amellett döntött, hogy a német koalícióra a háború legfőbb hadszínterein végrehajtott összehangolt hadműveletekkel mér vereséget.

1916 végén a francia haderők élére Nivelle tábornokot állították. Terve az volt, hogy az Arras— Bapaume frontszakaszon, valamint a Somme és az Oise között az angol és francia haderők támadásaival leköti a németek erőit, s közben az Aisne-folyón, Reims és Soissons között végrehajtott meglepetésszerű támadással áttöri a németek arcvonalát.

A cári vezérkar haditerve szerint a fő csapást a délkeleti front alakulatainak kellett végrehajtaniuk, mégpedig Lemberg (Lvov) irányában, vagyis a német koalíció legsebezhetőbb tagja, az Osztrák—Magyar Monarchia ellen.

Olaszország, miután megjavította hadseregének anyagi-technikai ellátását, 1917-re aktív hadműveleti tevékenységet tervezett. Az olasz hadsereg főparancsnoka, Cadorna tábornok arra törekedett, hogy az Isonzo-fronton végrehajtott rohamokkal elfoglalja Triesztet, majd benyomuljon a Száva völgyébe.

Az 1917. évi hadműveletek

1917. március 15. és március 20. között a német hadvezetőség a veszélyes noyoni kiszögellésből egy előre kiépített, megerősített állásrendszerbe, az ún. Siegfried-vonalra vonta vissza csapatait. Az angol—francia hadvezetőségnek az 1917. évi stratégiai terv fő hadműveletére tett előkészületei így jórészt hiábavalónak bizonyultak.

Mindazonáltal az angol és a francia hadsereg április 16-án megindította e hadjáratot, amely az ellenség szétzúzását célozta a nyugat-európai hadszíntéren. A hadjárat a maga korában hatalmas méretűnek számított: végrehajtásában több mint 100 gyalogos- és 10 lovashadosztálynak, több mint 11 000 különféle típusú és kaliberű ágyúnak, továbbá mintegy 1000 repülőgépnek és 130 tanknak kellett részt vennie.

Az antantcsapatok április 16-i általános támadása során megbomlott a gyalogság és a tüzérség együttműködése, a tüzérségi tűzhenger mozgása elszakadt a gyalogságtól, s a német géppuskások fedezékeikből megkezdték a rohamozok kaszabolását. Két hadtestnek sikerült csak elfoglalni a második vonalat. A támadásban részt vevő tankoknak az ellenséges tüzérség (többek között már különleges tankelhárító tüzérség) tüzében, rendkívül kedvezőtlen, lövedéktölcsérekkel felszántott terepen kellett felfejlődniük. Az eredmény az lett, hogy 132 harckocsi közül mindössze 11 tért vissza, a többi elpusztult vagy megrongálódott. A német állásokat nem sikerült áttörni.

Április 17-én Nivelle tábornok a támadás folytatása mellett döntött, s e célból tüzérségében átcsoportosítást hajtott végre. A front nagy részén azonban továbbra is szinte minden roham eredménytelen maradt. Nivelle ekkor új csapatokat vetett harcba. Április 18-án és 19-én francia hadtestek elfoglalták a Chemain-des-Dames hegygerinc déli lejtőit és Condé erődítményét, de ennél tovább nem tudtak előrenyomulni. A francia kormány sürgetésére a hadműveletet leállították.

Nivelle terve teljes kudarcba fulladt. Az angol és a francia hadsereg drágán fizette meg e sikertelen hadműveletet. A franciák 122 000 halottat és sebesültet vesztettek — közöttük 5000 oroszt a 32. francia hadtest kötelékében harcoló 3. orosz dandárból —, az angolok mintegy 80 000-et. Súlyos veszteségeket szenvedtek a németek is.

A Nivelle által szervezett értelmetlen vérfürdő nyomán zavargások kezdődtek a francia katonák között. Ez idő tájt vált érezhetővé soraikban az Oroszországban lezajlott polgári demokratikus forradalom hatása is. A katonák fellépéseit a hadvezetőség kíméletlenül megtorolta, a francia és az angol kormány azonban a katonatömegek hangulatára való tekintettel kénytelen volt hosszabb időre lemondani a nagyobb támadó hadműveletekről.

1917 végéig az angol—francia hadvezetőség csak néhány kizárólag taktikai jelentőségű hadműveletet hajtott végre. Ezek egyikét angol egységek hajtották végre Ypern körzetében. A támadás célja az volt, hogy Észak-Flandriát és a belga partvidéket megtisztítsák a németektől. Ezt különösen az angol tengerészeti körök szorgalmazták; attól tartottak ugyanis, hogy Németország tovább fokozza a flandriai partokon levő tengeralattjáró támaszpontjainak felhasználását. A hadművelet július 31-én kezdődött. A támadást erős tüzérség — 2300 löveg (a frontvonal minden kilométerén 153) — és 216 tank támogatta. Az angol csapatok csaknem négy hónapon át nyomultak előre lassan, belesüppedve a flandriai ingoványos talajba. Novemberben a hadművelet félbeszakadt. A német védelmet nem sikerült áttörni. A harcokban az angolok 400 000, a németek 240 000 halottat és sebesültet vesztettek.

Egy másik hadműveletet a franciák hajtottak végre Verdunnél. Augusztus 22-én a francia csapatok igen erős tüzérségi támogatással támadást indítottak a német állások ellen. A német vonalakra folyóméterenként hat tonna lövedéket lőttek ki. A gyalogság, a tüzérség és a tankok jól megszervezett együttműködésének eredményeként a támadást siker koronázta.

Az antanthaderők utolsó nyugat-európai hadművelete 1917-ben a cambrai-i volt. Az angol hadvezetőség ellenőrizni kívánta a tankok harci értékét más fegyvernemekkel való együttműködésben, másrészt látványos sikerrel akarta enyhíteni a flandriai kudarc keltette kellemetlen benyomást. Ezenfelül az antant katonai vezetői úgy számítottak, hogy Cambrai-nál számottevő német erőket kötnek le, és ezzel megkönnyítik az olaszok helyzetét. November 20-án reggel váratlanul, a szokásos tüzérségi előkészítés nélkül, az angolok rohamra indultak. Repülőgépeik támadásokat intéztek a német tüzérség és a törzskarok ellen. Délig az angolok áttörték a német védelmi vonalat. Az angol hadsereg 6—8 óra alatt nagyobb eredményt ért el, mint számos korábbi hadműveletével. Sikerét azonban nem tudta kiaknázni. A német hadvezetőség, miután nagy erőket vont össze, november 30-án — ugyancsak váratlanul — ellentámadást indított, és kiszorította az angolokat az általuk elfoglalt állások nagy részéből.

A cambrai-i hadművelet sem stratégiai, sem hadműveleti szempontból nem járt eredménnyel. De igazolta az új harci eszköz, a tank értékét, és egy új, a gyalogság, a tüzérség, a tankok és a csatatéren tevékenykedő repülőgépek együttműködésére alapozott taktikának vetette meg az alapját.

Az olasz csapatok 1917-ben súlyos vereséget szenvedtek. A közös antanthaditerv értelmében az olaszoknak az angol—francia haderőkkel egyidejűleg kellett támadniuk. Némi késéssel, május 12-én, megindították soron következő, tízedik támadásukat az Isonzónál, de ezúttal sem tudtak áttörni Trieszt felé.

Augusztusban ugyanitt végrehajtották tizenegyedik támadásukat, megint igen korlátozott eredményekkel és hatalmas veszteségekkel. Ennek ellenére — Ludendorff tanúsága szerint — „az Osztrák—Magyar Monarchia felelős katonai és politikai személyiségei meg voltak győződve arról, hegy a Monarchia nem fogja tudni elviselni a harc folytatását és a tizenkettedik támadást az Isonzónál”. A szövetségese támogatására kényszerült német hadvezetőség hét hadosztályt küldött az olasz frontra, amelyekből nyolc osztrák hadosztállyal együtt új hadsereget — a 14. osztrák—német hadsereget— hoztak létre. Ezt az olasz frontnak Plezzo és Tolmino között húzódó szakasza ellen összpontosították, hogy a Caporetto térségében végrehajtott támadással meghiúsítsák a tizenkettedik isonzói támadást. Az itteni hegyes terep eléggé kedvezőtlen volt a hadműveletek számára; az olaszok ebből az irányból nem számítottak nagyobb ellenséges támadásra.

Október 24-re virradó éjjel az osztrák—német tüzérség rendkívül erős ágyútüzet zúdított az ellenséges állásokra, vegyi anyagokkal töltött lövedékek felhasználásával. Virradatkor megindult a gyalogsági roham. Az olasz frontot átszakították, s az osztrák—német csapatok mélyen behatoltak az olasz állásrendszerbe.

Az olaszok megkísérelték, hogy megvessék lábukat a második vonalban, de sikertelenül. A visszavonulást olyan ügyetlenül szervezték meg, hogy a hadsereg az Isonzo keleti partján hagyta egész nehéztüzérségét. Október 28-án az olaszok kiürítették Udinét, e fontos vasúti csomópontot, és pánikszerűen vonultak vissza tovább, a Tagliamento-folyóhoz. Az egységek irányítása felbomlott. A katonák „Le a háborúval!” és „Vesszenek a tisztek!” kiáltásokkal zúdultak nyugatra.

Az osztrák és német csapatok caporettói hadművelete tehát, amely eredetileg csupán a készülő olasz támadás meghiúsítását célozta, az olasz hadsereg megrendülését eredményezte. Az olaszok több mint 335 000 hadifoglyot, 130 000 halottat és sebesültet vesztettek. Az ellenfél 3152 ágyút, több mint 3000 gépfegyvert, nagy mennyiségű hadianyagot és felszerelést zsákmányolt. A front csaknem 100 kilométerrel hátra, délnyugatra tolódott. Az osztrák—német csapatok Velence tartomány nagy részét elfoglalták. A visszavonulás irama csak azután hagyott alább, miután az angol—francia hadvezetés sietve több hadosztályt irányított át az olaszok segítségére, az olasz hatóságok pedig drákói rendszabályokat foganatosítottak a visszavonuló katonák ellen.

A balkáni fronton Sarrail tábornok, a francia hadsereg parancsnoka, még az antant nagy áprilisi offenzívája előtt támadó hadműveletet készített elő a Sztruma-folyó—Dojran—a Cserna-folyó kiszögellése — Monasztir frontszakaszon. Április végén—május elején fogott hozzá terve megvalósításához, de kudarcot vallott. A balsiker nyomán lázongás kezdődött a katonák soraiban, bonyodalmak támadtak a szövetségesek között. Sarrail kudarca is arra késztette az antant diplomáciáját, hogy megkettőzze erőfeszítéseit Görögországnak a háborúba való bevonására. Június 10-én az antant ultimátumszerűen követelte Görögországtól, hogy lépjen fel a központi hatalmak ellen. A németbarát beállítottságú Konstantin királyt lemondatták és Svájcba száműzték. Az antantbarát Venizelosz-kormány került hatalomra.

A kelet-európai hadszíntér legnagyobb eseménye az orosz csapatok nyári támadása volt, amelyet már a cárizmus megdöntése után indítottak.

Az antant és az imperialista orosz burzsoázia nyomására a Kerenszkij vezette Ideiglenes Kormány parancsot adott a támadásra. Június 18-án (július 1) a délkeleti front csapatai offenzívát indítottak Lemberg (Lvov) irányában. A támadást rövidesen ellenséges ellentámadások állították meg; az orosz egységek visszatértek kiindulási vonalaikra, a katonatömegek és az ellenforradalmi parancsnoki kar között még jobban kiéleződtek az ellentétek.

Szeptember elején a német parancsnokság hadműveletet indított Riga és a Rigai-öböl elfoglalására. Célja az volt, hogy megszilárdítsa balszárnyának helyzetét és — mielőtt megkezdené hadosztályai átdobását a nyugat-európai hadszíntérre — kipuhatolja az orosz hadsereg harckészségét. A németek várakozása ellenére a forradalmi hangulatú orosz alakulatok szívósan védekeztek, de a frontparancsnokság nem használt ki minden lehetőséget az ellenállásra, és szeptember 3-án parancsot adott Riga feladására. Ezáltal az orosz haderők helyzete Pétervár előterében lényegesen megnehezedett.

A kaukázusi-török fronton csupán Baratov tábornok hadtestének támadása folytatódott Moszul és Bagdad irányában. Az orosz csapatok Kizil-Rabatban érintkezésbe kerültek az angolokkal.

Az iraki fronton egy angol hadtest gondos előkészítés után támadást indított Bagdad irányában. Március 10-én Bagdad angol kézre jutott. A német—török erőknek az ellenség visszaszorítására tett kísérlete nem járt sikerrel. A Moszul irányába előrenyomuló angol csapatok az év végére szilárdan megvetették lábukat a Karatepe—Tikrit vonalon, félúton Bagdad és Moszul között. A palesztinai—szíriai fronton az angolok márciusban és áprilisban támadást intéztek Gáza ellen, de mindkétszer sikertelenül. Ezután már csak késő ősszel, gondos előkészítés után kezdtek ismét harci tevékenységbe.

Az 1917. évi hadműveletek eredményeképpen a németek teljesen kiszorultak Kelet-Afrikából.

A tengeri hadműveleteket tengeralattjárók nagyarányú alkalmazása jellemezte (főként a német tömb részéről). 1917 februárjában Németország újból megkezdte a korlátlan tengeralattjáró háborút — kezdetben jelentős sikerrel. Az antant elsüllyesztett hajóinak együttes tonnatartalma februárban 781 500, márciusban 885 000, áprilisban 1 091 000 tonna volt (az egész 1916-os év folyamán elsüllyesztett hajók össztonnatartalma 1 250 000 tonnát tett ki). Ennek több mint a fele Angliáé volt. Anglia helyzete vészessé vált. Jellicoe tengernagy kijelentette: ha a tengeralattjáró háború intenzitása változatlan marad, úgy Anglia 1917. november 1-re eléri teljesítőképességének végső határát. Az antantországok számos erélyes intézkedést foganatosítottak a tengeralattjáró háború ellen: felfegyverezték vagy hadihajó-kísérettel biztosították a kereskedelmi hajókat, akna- és hálózárakat létesítettek. A Németország elleni blokád megerősödése következtében jóformán teljesen megszűnt a németek számára nélkülözhetetlen nyersanyagoknak a semleges országokból való behozatala.

A hadviselő felek katonai-stratégiai és politikai helyzetére nagy hatást gyakorolt a februári orosz polgári demokratikus forradalom. Hatása érvényesült az Egyesült Államoknak a hadba lépéssel kapcsolatos állásfoglalásában is. Az amerikai imperialista körök féltek, hogy Oroszország kilépése esetén az antant helyzete hirtelen megromlik: ezért is siettették a régóta készülőben levő lépést. 1917. április 6-án az Egyesült Államok kongresszusa hadat üzent Németországnak — az amerikai hadsereg azonban csak 1918-ban avatkozott be aktívan a harcokba.

Ugyancsak 1917-ben lépett az antant oldalán hadba Kína, Görögország, Brazília, Kuba, Panama, Libéria és Sziám.

A világháború folytatódott, egyre újabb államokat, népeket sodorva magával. Mind több és több ország dolgozói ontották vérüket, hoztak hallatlan áldozatokat egy maroknyi imperialista érdekeiért.

(Idézet: Világtörténet 7. kötetéből)

SaLa