Marxizmus és revizionizmus

Egy ismert mondás úgy szól: ha a geometria sarktételei az emberek érdekeibe ütköznének, minden bizonnyal megcáfolnák őket. Azok a természettudományi elméletek, amelyek a teológia régi előítéleteibe ütköztek, a legádázabb harcot idézték és idézik fel mind a mai napig. Nem csoda, hogy Marx tanítása, mely közvetlenül a modern társadalom élenjáró osztályának felvilágosítását és megszervezését szolgálja, megmutatja ennek az osztálynak a feladatait, és bebizonyítja, hogy a mai rendet — a gazdasági fejlődés következtében — elkerülhetetlenül fel fogja váltani egy új rend, nem csoda, hogy ennek a tanításnak harc árán kellett megtennie az élet útján minden egyes lépését.

Nem érdemes beszélni a burzsoá tudományról és filozófiáról, amelyet hivatalos professzorok hivatalos szellemben tanítanak, hogy a birtokos osztályok serdülő fiatalságának agyát eltompítsák, s a külső és belső ellenségek elleni harcra „idomítsák”. Ez a tudomány hallani sem akar a marxizmusról, melyet megcáfoltnak és megsemmisítettnek nyilvánít; fiatal tudósok, akik a szocializmus cáfolásával csinálnak karriert, és tehetetlen aggastyánok, mindenféle elavult „rendszer” hagyatékának hű őrei, egyforma buzgalommal esnek neki Marxnak. A marxizmus növekedésének, annak, hogy eszméi a munkásosztályban elterjednek és megerősödnek, elkerülhetetlen következménye, hogy ezek a polgári kirohanások a marxizmus ellen egyre számosabbak és élesebbek lesznek, a marxizmus azonban, valahányszor a hivatalos tudomány „megsemmisíti”, mindig erőteljesebbé, edzettebbé és elevenebbé válik.

De még a munkásosztály harcával összefüggő s főleg a proletariátus soraiban elterjedt tanok között is a marxizmus korántsem szilárdította meg a maga helyzetét egy csapásra. Létezésének első félszázadában (a XIX. század 40-es éveitől számítva) a marxizmus olyan elméletekkel állt harcban, amelyek gyökerükben ellenségesek voltak vele szemben. A 40-es évek első felében Marx és Engels a radikális ifjú-hegelistákkal számoltak le, akik a filozófiai idealizmus álláspontján álltak. A 40-es évek végén a gazdasági tanok terén folytatott harc lép előtérbe — a proudhonizmus elleni harc. Az ötvenes években ez a harc befejeződik: a viharos 1848-as évben feltűnt pártokat és tanokat megbírálják. A 60-as években a harc az általános elmélet teréről olyan térre helyeződik, amely közelebb áll a közvetlen munkásmozgalomhoz: a bakunizmust kiűzik az Internacionáléból. A 70-es évek elején Németországban rövid időre előtérbe lép a proudhonista Mülberger; — a 70-es évek végén a pozitivista Dühring. De az egyik is, a másik is már csak jelentéktelen befolyást gyakorol a proletariátusra. A marxizmus már kétségkívül győzedelmeskedik a munkásmozgalom minden más ideológiáján.

Ez a győzelem a múlt század 90-es éveinek beálltáig alapvonásaiban teljessé vált. Még a latin államokban is, amelyekben a proudhonizmus hagyományai a legtovább éltek, a munkáspártok programjukat és taktikájukat ténylegesen marxista alapon építették fel. A munkásmozgalom újjáéledt nemzetközi szervezete — időszakos nemzetközi kongresszusok formájában — azonnal és majdnem minden harc nélkül minden lényeges kérdésben a marxizmus talajára helyezkedett. De amikor a marxizmus minden, csak némileg is egyöntetű, vele szemben ellenséges tanítást kiszorított, — azok a tendenciák, melyek ezekben a tanokban fejeződtek ki, más utakat kezdtek maguknak keresni. Megváltoztak a harc formái és kiindulópontjai, de a harc tovább folyt. És a marxizmus létezésének második félszázada (a múlt század 90-es éveiben) egy a marxizmussal szemben ellenséges áramlatnak a marxizmuson belüli harcával kezdődött.

Az egykori ortodox marxista Bernstein adott ennek az áramlatnak nevet, amikor a legnagyobb zajt csapva, Marx helyesbítésének, Marx felülvizsgálásának — a revizionizmusnak — leginkább átfogó kifejtésével lépett fel. Még Oroszországban is, ahol az ország gazdasági elmaradottsága következtében és a jobbágyrendszer maradványai alatt nyögő parasztlakosság számbeli túlsúlya folytán a legtovább tartotta magát, a nem-marxista szocializmus még Oroszországban is szemünk láttára világosan revizionizmusba megy át. Szociálnarodnyikjaink az agrárkérdésben is (az egész föld municipalizálásának programja), a program és a taktika általános kérdéseiben is mindinkább Marx tanításának „megkorrigálásával” helyettesítik a régi, a maga módján egyöntetű s a marxizmussal gyökerében ellenséges rendszerük elhaló, sorvadó maradékait.

A marxizmust megelőző szocializmus szét van verve. A harcot most már nem a saját önálló talaján, hanem a marxizmus általános talaján, mint revizionizmus folytatja. Vegyük hát szemügyre a revizionizmus gondolattartalmát.

A filozófia terén a revizionizmus a polgári professzori „tudomány” nyomdokában haladt. A professzorok útja „vissza Kanthoz” vezetett — s a revizionizmus az újkantisták után kullogott; a professzorok ismételgették az ezerszer elmondott papi közhelyeket a filozófiai materializmus ellen — és a revizionisták elnéző mosollyal utánuk mormolták (szóról szóra a legutolsó Handbuch [kézikönyv] nyomán), hogy a materializmust már rég „megcáfolták”; a professzorok úgy bántak Hegellel, mint „döglött kutyával”, s bár maguk is idealizmust hirdettek, csak a hegelinél ezerszerte sekélyesebbet és útszélibbet, megvető vállvonogatással intézték el a dialektikát, — s a revizionisták utánuk másztak a tudomány filozófiai elposványosításának mocsarába, a „körmönfont” (és forradalmi) dialektikát az „egyszerű” (és nyugalmas) „evolúcióval” helyettesítve; a professzorok ledolgozták a kincstártól húzott fizetésüket, a maguk idealista vagy „kritikai” rendszereit az uralmon levő középkori „filozófiához” (t. i. a teológiához) idomítva, — s a revizionisták melléjük szegődtek, és azon igyekeztek, hogy a vallást „magánüggyé” nyilvánítsák, nem a modern állammal, hanem az élenjáró osztály pártjával szemben.

Arról, hogy Marx ilyetén „megkorrigálásának” mi volt a tulajdonképpeni osztályjelentősége, nem szükséges beszélni — ez kézenfekvő. Csak azt jegyezzük meg, hogy az egyetlen marxista az egész nemzetközi szociáldemokráciában, aki a következetes, dialektikus materializmus szempontjából helyesen megbírálta azokat a hihetetlen laposságokat, amelyeket a revizionisták e téren összefecsegtek, Plehanov volt. Ezt annál nyomatékosabban kell hangsúlyozni, mert mostanában teljesen téves kísérleteket tesznek arra, hogy Plehanov taktikai opportunizmusának bírálata címén, ócska és reakciós filozófiai limlomot csempésszenek be. Áttérve a politikai gazdaságtanra, mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a revizionisták „korrektúrái” ezen a téren sokkal változatosabbak és részletesebbek voltak; a nagyközönségre „a gazdasági fejlődés új adataival” igyekeztek hatást gyakorolni. Azt mondták, hogy a koncentráció és a kisüzem kiszorítása a nagyüzem által a mezőgazdaságban egyáltalán nem, a kereskedelemben és az iparban pedig rendkívül lassan megy végbe. Azt mondták, hogy a válságok most ritkábbak és enyhébbek lettek, hogy a kartellek és trösztök valószínűleg lehetővé fogják tenni a tőkének azt, hogy a válságokat teljesen kiküszöbölje. Azt mondták, hogy az „összeomlás elmélete”, amely szerint a kapitalizmus az összeomlás felé halad, nem állja meg a helyét, mert van tendencia arra, hogy az osztályellentétek letompulnak és enyhülnek. Azt mondták végül, hogy Marx értékelméletét nem ártana Böhm-Bawerk alapján helyesbíteni.

Az a harc, melyet e kérdésekben a revizionisták ellen folytattak, a nemzetközi szocializmus elméleti gondolkodásának éppoly termékeny felélénkülését idézte elő, mint 20 évvel előbb Engels vitája Dühringgel. A revizionisták érveit tények és számadatok alapján vették vizsgálat alá. Kimutatták, hogy a revizionisták rendszeresen szépítik a jelenkori kisüzemet. Azt a tényt, hogy a nagyüzem technikai és kereskedelmi tekintetben fölényben van a kisüzemmel szemben nemcsak az iparban, hanem a mezőgazdaságban is, megcáfolhatatlan adatok bizonyítják. De a mezőgazdaságban az árutermelés sokkal kevésbé fejlett, és a mai statisztikusok és közgazdászok rendszerint nem jól értenek ahhoz, hogy kiemeljék a földművelésnek azokat a speciális ágait (sőt néha egyes műveleteit), amelyekben a földművelésnek a világgazdaság csereforgalmába történő fokozódó bekapcsolódása fejeződik ki. A kisüzem a naturális gazdaság roncsain csak a táplálkozás végtelen leromlásával, krónikus éhezéssel, a munkanap meghosszabbításával, a jószág minőségének és gondozásának megrosszabbításával, szóval ugyanazokkal az eszközökkel tartja fenn magát, mint amelyekkel a kisipar is fenntartotta magát a kapitalista manufaktúrával szemben. A technika és a tudomány minden előre tett lépése kikerülhetetlenül és könyörtelenül aláássa a tőkés társadalomban a kisüzem alatt a talajt, s a szocialista közgazdaságtan feladata, hogy ezt a folyamatot — minden, gyakran bonyolult és összekuszált formájában — megvizsgálja, hogy bebizonyítsa a kistermelőnek, hogy a kapitalizmus alatt lehetetlen fennmaradnia, hogy a kapitalizmus alatt a parasztgazdaságnak nincs kivezető útja, hogy a parasztnak át kell térnie a proletár álláspontjára. A revizionisták ebben a kérdésben tudományos szempontból azt a hibát követték el, hogy egyoldalúan kiragadott tényeket felületes módon általánosítottak, nem véve figyelembe összefüggésüket a kapitalizmus egész rendszerével, — politikai tekintetben pedig abban állt hibájuk, hogy a parasztot, akarva, nem akarva, a birtokos (vagyis a burzsoázia) álláspontjára hívták vagy terelték, ahelyett, hogy a forradalmi proletár álláspontjára terelték volna.

A válságok elmélete és az összeomlás-elmélet tekintetében még rosszabbul állt a revizionizmus szénája. Csak igen rövid ideig és csak egészen rövidlátó emberek gondolhattak arra, hogy néhány évi ipari fellendülés és virágzás hatása alatt megmásítsák a marxi elmélet alapjait. Hogy a válságok kora még nem járt le, azt igen hamar megmutatta a revizionistáknak a valóság: a fellendülést válság követte. Az egyes válságok formája, sorrendje, képe megváltozott, de a válságok megmaradtak, mint a tőkés rend kikerülhetetlen alkotórészei. A kartellek és trösztök, amellett hogy a termelést egyesítették, ugyanakkor, mindenki szemeláttára, növelték a termelés anarchiáját, a proletariátus megélhetésének bizonytalanságát s a tőke nyomását, és így soha nem látott mértékben kiélezték az osztályellentéteket. Hogy a kapitalizmus az összeomlás felé halad — mind egyes politikai és gazdasági válságok, mind a tőkés rend teljes összeroppanása értelmében — ezt különösen szemléltetően és különösen széles méretekben éppen a legújabb óriási trösztök mutatták meg. A nemrégiben Amerikában lejátszódott pénzügyi válság, a munkanélküliség rettenetes fokozódása egész Európában, nem is szólva a közeledő ipari válságról, amelyre már sok jel mutat, — mindez odavezetett, hogy a revizionisták iménti „elméleteit” már mindenki — úgy látszik, sok revizionista is — elfelejtette. Nem szabad azonban elfelejteni azokat a tanulságokat, amelyeket ez az intellektuel ingatagság a munkásosztálynak nyújtott.

Az értékelméletről csak annyit kell mondanunk, hogy a revizionisták ezen a téren, Böhm-Bawerk nyomán kigondolt rendkívül homályos célzásokon és sóhajokon kívül, éppenséggel semmit sem nyújtottak, s ezért semmiféle nyomot sem hagytak maguk után a tudományos gondolkodás fejlődése terén.

A politika terén a revizionizmus megkísérelte a marxizmusnak valóban az alapját — tudniillik az osztályharcról szóló tant — revideálni. A politikai szabadság, a demokrácia, az általános választójog megfosztja az osztályharcot talajától — mondották nekünk — és meghazudtolják a „Kommunista Kiáltvány” régi tételét: a munkásoknak nincs hazájuk. Ahol demokrácia van, ott, mert a „többség akarata” uralkodik, nem szabad, úgymond, sem az államot úgy tekinteni, mint az osztályuralom szervét, sem arról lemondani, hogy a reakciósok ellen a haladó, szociálreformista burzsoáziával szövetségre lépjünk.

Tagadhatatlan, hogy a revizionistáknak ezek az ellenvetései összességükben a nézetek eléggé egyöntetű rendszerét adják — tudniillik a régóta ismeretes liberális-burzsoá nézetek rendszerét. A liberálisok mindig hangoztatták, hogy a polgári parlamentarizmus megszünteti az osztályokat és az osztályokra tagozódást, ha egyszer minden polgárnak, különbség nélkül, szavazati joga van, joga arra, hogy az államügyekben részt vegyen. Európa egész története a XIX. század második felében, az orosz forradalom egész története a XX. század elején szemmel láthatóan bizonyítja, hogy mennyire képtelenek az effajta nézetek. A gazdasági különbségek a „demokratikus” kapitalizmus szabadsága mellett nem gyengülnek, hanem fokozódnak és kiéleződnek. A parlamentarizmus nem kiküszöböli, hanem leleplezi a legdemokratább polgári köztársaságok lényegét, megmutatja, hogy azok az osztályelnyomás szervei. A parlamentarizmus azzal, hogy a népesség sokkal szélesebb tömegeinek felvilágosítását és szervezését segíti elő, mint amilyenek addig a politikai eseményekben tevékenyen részt vettek, nem a válságok és politikai forradalmak kiküszöbölését készíti elő, hanem a polgárháború legmagasabb fokú kiéleződését a forradalmak idején. A párizsi események 1871 tavaszán, az orosz események 1905 telén a világosnál is világosabban megmutatták, hogy ez a kiéleződés mily elkerülhetetlenül közeledik. A francia burzsoázia egy pillanatig sem habozott megegyezést kötni az egész nemzet ellenségével, a hazáját pusztító idegen katonasággal, csakhogy leverhesse a proletármozgalmat. Aki nem érti meg a parlamentarizmus és a polgári demokrácia kikerülhetetlen belső dialektikáját, amely odavezet, hogy még élesebben, mint régebben, tömegesen alkalmazott erőszakkal döntik el a vitákat, — az sohasem lesz képes arra, hogy ennek a parlamentarizmusnak az alapján olyan elvileg következetes propagandát és agitációt folytasson, amely valóban előkészíti a munkástömegeket arra, hogy győzelmesen vegyenek részt az ilyen „vitákban”. Azok a tapasztalatok, melyeket Nyugaton a szociálreformista liberalizmussal, az orosz forradalomban a liberális reformistákkal (a kadetokkal) kötött szövetségek, egyezmények, blokkok nyújtottak, meggyőzően megmutatták, hogy ezek az egyezmények csak tompítják a tömegek öntudatát és nem erősítik, hanem gyengítik harcuk igazi jelentőségét, mert a harcolókat olyan elemekkel kötik össze, melyek a legkevésbé harcképesek, a legnagyobb mértékben ingadozók és árulók. A francia millerandizmus — a revizionista politikai taktika széles, valóban nemzeti méretekben való alkalmazásának ez a legnagyobb stílű példája — a revizionizmusnak olyan gyakorlati értékelését adta, amelyet a világ proletariátusa sohasem fog elfelejteni.

A revizionizmus gazdasági és politikai tendenciáinak kiegészítője volt a revizionizmus állásfoglalása a szocialista mozgalom végcéljához. „A végcél — semmi, a mozgalom — minden”, Bernsteinnek ez a szállóigéje jobban fejezi ki a revizionizmus lényegét, mint sok hosszú lére eresztett magyarázat. Esetről esetre történő állásfoglalás, alkalmazkodás a napi eseményekhez, az apró-cseprő politikai változásokhoz, a proletariátus alapvető érdekeinek, az egész tőkés társadalom, az egész tőkés fejlődés alapvető vonásainak elfeledése, ezeknek az alapvető érdekeknek feláldozása pillanatnyi valóságos vagy képzelt előnyök kedvéért — ez a revizionista politika. És e politika lényegéből magából világosan következik, hogy e politika végtelenül sokféle formát ölthet, s hogy minden valamelyest „új” kérdés, az események minden valamelyest váratlan vagy előre nem látott fordulata — még ha ez a fordulat csak elenyésző mértékben s csak a legrövidebb időre változtatja is meg a fejlődés alapvonalát — mindenkor és elkerülhetetlenül a revizionizmus ilyen vagy olyan válfaját fogja kiváltani.

A revizionizmus elkerülhetetlenségét a modern társadalomba lenyúló osztálygyökerei szabják meg. A revizionizmus nemzetközi jelenség. Egyetlen, csak némiképpen is tájékozott és gondolkodó szocialistának sem lehet a legkisebb kétsége sem aziránt, hogy az ortodox marxisták és bernsteinisták viszonya Németországban, a guesde-isták és jaurésisták (most különösen a brousse-isták) viszonya Franciaországban, a Szociáldemokrata Föderáció és a Független Munkáspárt viszonya Angliában, Brouckére és Vandervelde viszonya Belgiumban, az integralisták és reformisták viszonya Olaszországban, a bolsevikok és mensevikek viszonya Oroszországban — alapjában véve mindenütt ugyanegyfajta viszony, ez országok jelenlegi állapotára jellemző nemzeti feltételek és történelmi mozzanatok óriási sokfélesége ellenére. A jelenlegi nemzetközi szocializmuson belül a világ különböző országaiban lényegében már ma egy vonalon megy végbe a „megoszlás”, ami azt bizonyítja, hogy milyen hatalmas lépést tett előre a mozgalom a 30—40 évvel ezelőtti helyzettel szemben, amikor a különböző országokban nem egyfajta tendenciák harcoltak az egységes nemzetközi szocializmuson belül. Az a „baloldali revizionizmus”, amely most a latin országokban a „forradalmi szindikalizmus” köpenyét ölti magára, szintén hozzáidomul a marxizmushoz, amikor „korrigálja” azt: Labriola Olaszországban, Lagardelle Franciaországban lépten-nyomon a félreértett Marxtól a helyesen értendő Marxhoz fellebbeznek.

Ehelyütt nem térhetünk ki arra, hogy ennek a revizionizmusnak eszmei tartalmát elemezzük; ez a revizionizmus még távolról sem bontakozott ki annyira, mint az opportunista revizionizmus, nem öltött nemzetközi méreteket, nem volt még egyetlen nagyobb gyakorlati összecsapása sem, akár csak egyetlen ország szocialista pártjával is. Ezért arra a „jobboldali revizionizmusra” szorítkozunk, amelyet fent vázoltunk.

Miben rejlik ennek a revizionizmusnak elkerülhetetlensége a tőkés társadalomban? Miért mélyebben fekvő ez a revizionizmus azoknál a különbségeknél, melyek a kapitalizmus nemzeti sajátosságai és fejlődési fokai között vannak? Azért, mert a proletariátus mellett minden kapitalista országban ott vannak a kispolgárok, a kistulajdonosok széles rétegei. A kapitalizmus a kisüzemből született és abból folyvást újra meg újra születik. A kapitalizmus elkerülhetetlenül újra meg újra életre hív egész sor „középréteget” (a gyár függelékei, otthonmunka, kisműhelyek az egész országban szétszórva, a nagyipar — például a kerékpár- és automobilipar — követelményei szerint). Ezeket az új kistermelőket a kapitalizmus éppoly elkerülhetetlenül ismét kidobálja a proletariátus soraiba. Egészen természetes, hogy a kispolgári világnézet újra meg újra felüti a fejét a széles munkáspártok soraiban. Egészen természetes, hogy ennek így kell lenni, s mindig így is lesz, egészen a proletárforradalom sorsfordulatáig, mert mélységes tévedés volna azt hinni, hogy a lakosság többségének „teljes” proletarizálódása szükséges ennek a forradalomnak a megvalósíthatóságához. Azt, amit most gyakran csak eszmei téren élünk át: a vitákat Marx elméleti helyesbítése körül — azt, ami ma gyakorlatilag csak a munkásmozgalom egyes részletkérdéseivel kapcsolatban merül fel, mint taktikai nézeteltérések a revizionistákkal s mint szakadások ezen az alapon, — azt a munkásosztálynak kétségkívül sokkal nagyobb méretekben kell még átélnie, amikor a proletárforradalom minden vitás kérdést kiélez, minden nézeteltérést azokra a kérdésekre összpontosít, amelyek a legközvetlenebb jelentőségűek a tömegek magatartásának meghatározása tekintetében, amikor majd arra kényszerít, hogy a harc hevében különböztessük meg a barátot az ellenségtől, hogy a rossz szövetségeseket elűzzük magunktól, hogy az ellenségre döntő csapást mérjünk.

A forradalmi marxizmus eszmei harca a revizionizmus ellen a XIX. század végén csak bevezetője a proletariátus nagy forradalmi harcainak; a proletariátus a nyárspolgárok minden ingadozása és gyengesége ellenére halad előre, ügye végső győzelme felé.

Megjelent a „Marx Károly emlékére” c.
gyűjteményes kötetben. Szentpétervár, 1908.

Lenin Művei. 4. kiad. 15. köt.

15—25. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa