Az első világháború előzményei – Anglia

Az imperializmus fejlődése
és az osztályharc kiéleződése Európa országaiban,
az Egyesült Államokban és Japánban

A XX. század elején a kapitalizmus az imperializmus szakaszába lépett. Az imperializmus az egyes országokban egyenlőtlenül fejlődött, kiéleződtek az antagonisztikus ellentétek a tőke és a munka, az imperialista kizsákmányolok és az elnyomott gyarmati és félgyarmati népek, továbbá az egymással vetélkedő imperialista hatalmak között. Az ezekből keletkezett konfliktusok gyakran világméretű jelentőségre emelkedtek, és kisebb-nagyobb mértékben valamennyi ország fejlődésére hatással voltak.

1. Anglia

Anglia gazdasági fejlődésének sajátosságai a XX. század elején

Az angol imperializmus jellegét döntően az határozta meg, hogy Anglia óriási gyarmati és félgyarmati területeket zsákmányolt ki. Az angol monopolszervezetek mindenekelőtt azokban az iparágakban fejlődtek ki, amelyek közvetlen kapcsolatban álltak a gyarmati és függő országok természeti kincseinek kiaknázásával, illetve a további terjeszkedéssel. Az elsők között jöttek létre az egyes afrikai és ázsiai angol gyarmatok „komplex” kiaknázására alakult monopóliumok (kartellek és szindikátusok), amelyek szabadalmak monopolista birtoklását a legfőbb ipari nyersanyagforrások megszerzésével egyesítették (a nikkel-tröszt, a Brunner Mond et Co. stb.), valamint hajóépítő és hadiipari konszernek (Vickers, Armstrong, Cammell Laird, Brown stb.). Gyengébben érvényesültek a monopolista tendenciák az elavult felszerelésű és a földtulajdonosoknál nagymértékben eladósodott szénbányászatban. Viszonylag lassan haladt előre a monopóliumok kialakulása a textiliparban is, noha a szabadkereskedelem e fellegvárának falán már nagy repedések támadtak a fonaltröszt és a „horizontális” kartellek létrehozásával (ez utóbbiak egy-egy részterméket előállító ághoz tartozó üzemeket fogtak át).

Jóval gyorsabb ütemben folyt a bankügy koncentrációja, ami főként azzal állt összefüggésben, hogy Anglia óriási gyarmatbirodalom központja volt. 1904-ben 50 angol gyarmati bank működött 2279 fiókkal (ugyanekkor a francia bankoknak mindössze 136, a német bankoknak pedig 70 gyarmati leányvállalatuk volt). 1910-re az angol bankok gyarmati fiókjainak száma 5449-re emelkedett. Lenin, a gyarmati kizsákmányolás szerepét elemezve a kapitalista Anglia gazdagságának létrejöttében, kiemelte az angol bankok mérhetetlen erejét, „amelyek valamennyi többi bank élén néhány — talán három, négy, öt — oly bank-óriásból álló csoporttá alakultak, amelyek sok száz milliárd rubellel rendelkeznek, mégpedig úgy, hogy túlzás nélkül elmondhatjuk: nincs olyan kis földdarab a földtekén, amelyre ez a tőke rá ne tette volna vaskezét, nincs olyan kis földdarab, amelyet ne hálózott volna be ezer szállal az angol tőke.”¹

¹ Lenin: A háború és a forradalom. Lásd Lenin Művei. 24. köt. Szikra 1952. 418—419. old.

Az extraprofit vonzását követve az angol tőke bővizű folyóként áramlott a gyarmatokra, ahol az angol közigazgatás sokoldalú támogatása korlátlan lehetőségeket biztosított a helyi lakosság kíméletlen kizsákmányolására. 1900 és 1905 között az angol gazdasági életbe évente átlag 72 millió font sterlinget fektettek be, a tőkekivitel pedig 64 millió font sterlinget tett ki; 1906—1912-ben ezek a számok már így alakultak: 39 millió, illetve 152 millió font sterling. 1913-ra a külföldön, elsősorban a Brit Birodalom országaiban eszközölt angol beruházások elérték a négy milliárd font sterlinget.

A tőkekivitel és a gyarmati kizsákmányolás fokozásával egyidejűleg az angliai iparban a pangás jelei mutatkoztak. Technikai színvonala nagyon lassan emelkedett, az ipari export súlyos nehézségekkel küszködött. A külföldi tőkebefektetésekből befolyó jövedelmek viszont évi 90—100 millió font sterlingre rúgtak, ötszörösen felülmúlva a külkereskedelem bevételeit. Gyorsan nőtt a járadékosok rétege. A londoni City továbbra is a világ pénzügyi központja maradt.

Noha Anglia elvesztette ipari hegemóniáját, az angol burzsoázia a gyarmati extraprofitból még mindig jobban tudta fizetni a munkásosztály felső rétegét, míg a proletariátus alsó és középső rétegeinek reálbéré csökkent.

Több mint hárommillió munkás túlzsúfolt lakásokban élt. A munkásnegyedekben a halandóság háromszor akkora volt, mint a polgári városrészekben. 1906-ban az angol miniszterelnök kénytelen volt nyilvánosan kijelenteni a parlamentben, hogy Angliában legalább 12 millió ember él krónikus nyomorban. Megmaradtak a londoni és glasgowi szegénynegyedek, az angol kapitalizmus e rettenetes vádlói.

Az angol proletariátus valamennyi rétege, még a munkásarisztokrácia számára is súlyos csapást jelentett a munkanélküliség. Minthogy sok angol iparág főként kivitelre termelt, a világpiaci konjunktúra legkisebb változása is azonnal éreztette hatását a munkásság életszínvonalában.

A munkáspárt megalakulása

A XX. század elején az angol burzsoázia kísérletet tett arra, hogy megfossza a munkásosztályt jogai és gazdasági érdekei megvédelmezésének lehetőségétől. 1900-ban Dél-Walesben sztrájkba léptek a Taff Vale-vasút munkásai és alkalmazottai. A vasúttársaság pert indított a vasutas-szakszervezet ellen a sztrájk által okozott károk megtérítéséért. Az elsőfokú bíróság a kialakult gyakorlatnak megfelelően elutasította a keresetet, de a legfelső fórum, a Lordok Háza, megítélte a kártérítést a vállalkozóknak. Ezzel csaknem egyidejűleg a Lordok Háza egy másik ügy kapcsán hozott döntésében törvényellenesnek nyilvánította sztrájkőrség és bojkott szervezését a sztrájk idejére.

A Taff Vale-ügy, amely veszélybe sodorta a trade-unionok hosszú évtizedek során összegyűjtött pénzét, heves felzúdulást keltett a munkások körében. Ezzel egyszersmind siettette a trade-unionok önálló parlamenti képviseletének megoldását. A XIX. század végéig az a néhány szakszervezeti vezető, akit beválasztottak a parlamentbe, a liberális párt támogatásával vagy annak listáján jutott a képviselők közé: a liberálisok ily módon igyekeztek befolyásuk alatt tartani a proletariátust. 1900-ban a trade-unionok kongresszusának határozata értelmében megalakították a Munkásképviseleti Bizottságot, azzal a feladattal, hogy támogassa munkásjelöltek beválasztását a parlamentbe. A bizottsághoz tartozott — kollektív tagság formájában — a trade-unionok egy kis része, a Szociáldemokrata Szövetség, a Független Munkáspárt és egyéb szervezetek. Elhatározást nyert, hogy a bizottság segítségével megválasztott képviselők, noha önálló parlamenti frakciót alkotnak, „a munkások érdekében” együttműködnek a liberálisokkal. A szociáldemokraták rövidesen kiléptek a Munkásképviseleti Bizottságból, ami súlyos szektás hiba volt részükről.

Kezdetben a bizottság nem dicsekedhetett nagy sikerekkel, de a Taff Vale-ügy hatására még azok a trade-unionista vezérek is feladták a munkásság önálló parlamenti képviseletét elítélő álláspontjukat, akik korábban a legmerevebben ellenezték azt. 1903-ra a Munkásképviseleti Bizottság (vagyis a bizottsághoz tartozó trade-unionok és más szervezetek) taglétszáma megközelítette az egymilliót. 1906-ban a bizottság nevét Munkáspártra (Labour Party) változtatták. Ez az angol munkásmozgalomban kezdődő fellendülés egyik első tünete volt.

Chamberlain fellépése a protekcionizmus mellette

Az 1900—1903. évi világgazdasági válság és az angol—búr háború bel- és külpolitikai téren egyaránt újabb súlyos nehézségek elé állította az angol burzsoáziát. A Joseph Chamberlain által vezetett konzervatív csoport, amely mind a pártvezetésben, mind a kormányban nagy befolyást élvezett, úgy ítélte, hogy elérkezett az ideje a protekcionizmushoz való visszatérésnek. E lépés fő sugalmazói a nehézipari mágnások voltak, akik különösen erősen érezték a külföldi — főleg német — konkurencia fokozódását még az angliai és a birodalmi piacokon is. Chamberlainék azt javasolták, hogy vessék el a szabadkereskedelmet és vezessék be a „birodalmi preferenciák” (kedvezmények) rendszerét, vagyis az Angliába bevitt árukat vámolják meg, mégpedig olyképpen, hogy az angol, domíniumok áruira alacsonyabb vámokat vessenek ki, mint a külföldiekre. Úgy vélték, ha valamennyi domínium is hasonló rendszabályokat léptet életbe, meg fognak erősödni a Brit Birodalmon belüli gazdasági és politikai kapcsolatok, s csökken a külföldi konkurencia veszélye.

Az ipari és kereskedőburzsoázia jelentős része azonban attól tartott, hogy a protekcionizmushoz való visszatérés az élelmiszerek drágulását és végeredményben a termelési költségek emelkedését eredményezi. A néptömegek ugyancsak ellenezték a protekcionizmust, amely számukra az „ínséges” 1840-es évekkel, az ipari forradalom korszakának nélkülözéseivel és nyomorával, a drága kenyérrel és az alacsony munkabérekkel kapcsolódott össze.

Ennek folytán Chamberlain 1903-as fellépése a protekcionizmus mellett ingadozást és zavart keltett a konzervatívok vezető köreiben; attól tartottak, hogy a párt kettészakad és befolyása meggyengül. 1905-ben a konzervatív párton belül rendkívül kiéleződtek az ellentétek Chamberlain protekcionista agitációjának hívei és ellenfelei között.

Az orosz forradalom visszhangja

A londoni orosz nagykövet, Benkendorf gróf, röviddel az orosz forradalom kitörése után azt jelentette Pétervárra, hogy az angol kormánykörök hangsúlyozzák együttérzésüket az önkényuralommal, amely „a szent eszmény nevében elszántan harcol ama sötét erők ellen, amelyekkel előbb-utóbb minden országnak meg kell küzdenie”. „A kormánynak minden áron el kell fojtania az anarchiát” — fordult a „Daily Telegraph” a cárhoz, és ezt a felhívást visszhangozták különféle változatban az angol polgári lapok 1905 őszén és telén, egyben rokonszenvüket fejezve ki az orosz liberális burzsoázia iránt. Mint az „Economist”, a City lapja, 1905 végén közölte, a tőzsde „az orosz válságról érkező hírek következtében közel állt a pánikhoz”. A nagy angol bankok 1906 elején 13 millió font sterling összegű kölcsönt nyújtottak az orosz kormánynak, ily módon segítve harcát a forradalom ellen.

Ami a másik oldalt illeti, az orosz forradalom hozzájárult az angol munkásmozgalom fellendüléséhez. 1905 nyarán sok angliai ipari városban többezres létszámú munkásgyűlések zajlottak le. A leicesteri munkanélküliek „éhségfelvonulást” rendeztek Londonba. „A chartista mozgalom óta nem volt ilyen igazán népi megmozdulás” — jelentette ki a Független Munkáspárt vezetője, Keir Hardie. A tömeghangulatra való tekintettel a trade-unionok kongresszusa határozatot hozott, hogy gyűjtést indít az orosz proletariátus javára. 1905 novemberében Londonban a trade-unionok és a szocialista szervezetek létrehozták a Munkához Való Jog Bizottságát. Felhívásában ezt olvashatjuk: „Munkások, egyesüljetek! Oroszország példáján láthatjátok, mit érhetünk el egyesült erővel!” Az egyik tüntetésen, melyen több tízezer munkás vett részt, olyan felhívások hangzottak el, hogy „Londont második Pétervárrá kell tenni”.

A liberálisok kormányra kerülése. Lloyd George politikája

A kormánykörökben időközben annyira kiéleződtek az ellentétek a protekcionizmus kérdésében, hogy a Balfour-kormány 1905 decemberében lemondásra kényszerült, és átadta helyét a liberális Campbell—Bannerman-kormánynak. Az 1906 elején megtartott parlamenti választásokon a konzervatív párt teljes vereséget szenvedett.

A liberálisok visszatérése a hatalomra arról tanúskodott, hogy az angol burzsoázia súlyos nehézségekkel küszködik. Igaz, Gladstone ideje óta a liberális párt sokat változott. A „manchesterizmusból”, a gazdasági életbe való állami beavatkozás teljes elutasításából a liberálisok csupán a szabadkereskedelem elvéhez maradtak hívek, a „splendid isolation” politikájához való ragaszkodásnak pedig nyoma sem maradt. A pártvezetésben az ún. liberális-imperialista csoport dominált, amely külpolitikai téren teljes mértékben egyetértett a konzervatívokkal. A választási kampány során azonban azok a liberális politikusok kerültek előtérbe, akik „radikális” hírnévre törekedtek, a haladás és a szociális reformok híveinek mutatkoztak.

Ez utóbbi csoport pozíciói még inkább megerősödtek, midőn a parlamentbe 29 munkáspárti képviselő került be, ami arról tanúskodott, hogy a proletariátus tetemes része szakított a régi burzsoá pártokkal. A liberális párt legvilágosabban látó politikusai arra a megállapításra jutottak, hogy a munkásosztály aktivitásának növekedése különösen sürgetővé teszi bizonyos szociális reformok megvalósítását.

A liberális párt e szárnyának vezetése csakhamar David Lloyd George kezébe került, aki az új kormányban pénzügyminiszteri tárcát kapott. Lloyd George ügyesen kiaknázta a munkásosztályban élő reformista illúziókat és pacifista reményeket, a proletariátus elmaradottabb rétegeinek előítéleteit és a „liberális” munkáspolitika tradícióit, felemás szociális reformokat hajtott végre, és arra törekedett, hogy a tömegek elégedetlenségét hol a Lordok Házának „bölényei”, hol a landlordok, hol az angol egyházi személyek vagy a sörgyárosok ellen irányítsa — csakhogy a tőkés rendszer egésze ellen ne forduljon. Lenin Lloyd George-ot „a burzsoázia legokosabb politikusai” közé sorolta, és a legveszélyesebb osztályellenségek egyikének tekintette. A „lloydgeorgeizmus” politikáját jellemezve megállapította, hogy Angliában a burzsoázia már nem tud kormányozni „a hízelgés, a hazugság, a szemfényvesztés szélesen elágazó, módszeresen folytatott, szilárdan alátámasztott rendszere nélkül, divatos és népszerű jelszavak hangoztatása nélkül, anélkül, hogy a munkásoknak ne ígérgetnének jobbra-balra mindenféle reformokat és mindenféle előnyöket — csak hogy lemondjanak a burzsoázia megdöntésére irányuló forradalmi harcról”.²

² Lenin: Az imperializmus és a szakadás a szocializmus táborában. Lásd Lenin Művei. 23. köt. Szikra 1951. 120. old.

A liberális kormány első intézkedései közé tartozott, hogy törvényhozási úton érvénytelenítette a Lordok Házának a Taff Vale-ügyben hozott döntését: a törvény megtiltotta, hogy a szakszervezeteken behajtsák azokat az anyagi veszteségeket, amelyek a tőkéseket a sztrájkok következtében érik. 1907 őszén munkaügyi konfliktus robbant ki a vasutaknál. Miután a tőkések megtagadták, hogy tárgyalásokat kezdjenek, a munkások — a vasutasszakszervezet vezetői ellenére — a sztrájk mellett döntöttek. A konfliktusba ekkor beavatkozott Lloyd George. Közvetítői tevékenysége abban merült ki, hogy bonyolult eljárást dolgozott ki a munkások és a vállalkozók közötti viszályok megoldására. Javaslatait a trade-unionok opportunista vezérei készségesen elfogadták. A sztrájkmozgalom azonban tovább növekedett. 1908-ban igen sok pamutipari üzemben tört ki sztrájk; a gyárosok héthetes kizárással válaszoltak. 1909 elején több ezer hajógyári munkás lépett sztrájkba. Azok a trade-unionista vezérek, akik nyíltan a sztrájkok ellen foglaltak állást, rohamosan elvesztették befolyásukat. A burzsoá politikusok megértették, hogy a sztrájkmozgalom további fellendülésének elhárításához új módszerekre van szükség.

A parlament néhány év leforgása alatt törvénybe iktatta a 70. életévüket elért munkások állami nyugdíjban részesítését, az állami biztosítást munkanélküliség, rokkantság és betegség esetére, munkaközvetítők felállítását és a minimális munkabérek megállapítására hivatott bizottságok megalakítását számos olyan iparágban, amelyekben közismerten kegyetlen kizsákmányolási formák uralkodtak. A bányászok munkaidejét napi nyolc órában állapították meg.

E rendszabályok jelentős része csak papíron tűnt nagy eredménynek. Csak a munkásosztály felső rétege jutott számottevő előnyökhöz. A nyugdíj összegét rendkívül alacsonyan állapították meg, egyébként a munkások túlnyomó többsége meg sem érte 70. életévét. Az állami biztosítás költségeit felerészben közvetlenül a munkások fizetéséből vonták le, egyébként pedig minden szociális célokra fordított többletkiadást a közvetett adók emelése révén fedeztek. Ugyancsak a néptömegek viselték az óriási fegyverkezési költségek súlyát. A hadsereg és a haditengerészet költségelőirányzata az 1913—1914. költségvetési évben 77,1 millió font sterlingre rúgott. Hatalmas összegeket emésztett fel az óriás csatahajók, a dreadnoughtok építése (az elnevezés onnan ered, hogy az első ilyen típusú hadihajót „Dreadnought”-nak [„Rettenthetetlen”] keresztelték el). A tengeri fegyverkezési versenyben Angliát az az eltökélt szándék vezette, hogy fölényét mindenáron megőrizze.

Az alkotmányos válság

Lloyd George fényes tanújelét adta demagóg tehetségének, midőn ügyes fogással egy kalap alá vette a katonai célokra fordított óriási összegeket a meglehetősen szegényes szociális költségekkel, bejelentve, hogy mindezeket az új kiadásokat jórészt a landlordok rovására fogják fedezni. 1909-ben Lloyd George a parlament elé terjesztette ún. forradalmi költségvetés-tervezetét. A tervezet némileg felemelte a jövedelemadót, és pótadóval sújtotta a nagy földtulajdont. Ugyanakkor felemelte a dolgozókat sújtó közvetett adókat.

A nagybirtokosokat terhelő adók még az emelés után is rendkívül alacsonyak maradtak. Ennek ellenére a landlordok az egész konzervatív sajtó támogatásával nagy lármát csaptak, s a kormányt „a tulajdon elleni hadjárattal” vádolták. A konzervatív többségű Lordok Háza, megsértve azt az ősi szokásjogot, hogy a képviselőház által jóváhagyott pénzügyi törvénytervezeteket nem utasíthatta el — visszavetette Lloyd George javaslatát. Így Lloyd George olyan színben tűnhetett fel, mintha a nép érdekeiért küzdene a nagybirtokosok és a Lordok Háza önzésével szemben.

1910 januárjában feloszlatták a parlamentet. Az új választások eredményeképpen a liberálisok elvesztették abszolút többségüket a képviselőházban, s a munkáspárti és az ír képviselők szavazataira szorultak. A parlament ismételt feloszlatása — 1910 végén — nem változtatott a képviselők erőviszonyain. A liberális kormánynak 1911-ben sikerült elfogadtatnia a parlamenttel a Lordok Háza hatáskörét némileg korlátozó törvényt. A lordok kétségbeesetten küzdöttek a törvényjavaslat ellen, s csak arra a fenyegetésre hátráltak meg, hogy a király új felsőházi tagokat nevez ki, és így ott is liberális többség jön létre. Az 1911. évi törvény értelmében a pénzügyi törvényjavaslatok nem szorulnak a Lordok Házának jóváhagyására, az egyéb törvényjavaslatokat pedig, ha a képviselőház legalább két esztendő leforgása alatt három egymást követő ülésszakán elfogadta, a felsőház jóváhagyása nélkül is a király elé kell terjeszteni aláírás végett. Az alsóház megbízatásának maximális időtartamát a korábbi hét évről öt esztendőre csökkentették.

A munkásmozgalom fellendülése 1910—1914-ben

A XIX. században az angol munkásosztály magasabb munkabért kapott, mint az európai kontinens munkásai. A XX. század első évtizedében azonban a reálbér az állandó áremelkedés következtében csökkenni kezdett. Angliában addig soha nem látott mérvű sztrájkmozgalom bontakozott ki. 1908-ban mintegy 300 000, 1912-ben már 1 463 000 munkás sztrájkolt.

Nagy jelentőségű volt a londoni kikötőmunkások 1911. évi bérsztrájkja. A sztrájk London egész gazdasági életét megbénította. A munkások elszántsága rémülettel töltötte el a burzsoáziát. A „Times” ezt írta: a londoni sztrájk „a hat évvel ezelőtti pétervári sztrájkra emlékeztet”. A kormány megfenyegette a munkásokat, hogy 25 000 katonát vezényel munkára a kikötőbe. A munkások azonban kitartottak: kétheti küzdelem után a tőkések és a kormány engedményekre kényszerültek.

Ugyancsak 1911-ben a liverpooli vasutasok kezdeményezésére több mint 200 000 vasúti munkás lépett sztrájkba. A kormány először megpróbálta megismételni Lloyd George 1907. évi manőverét: azt javasolta, hogy az ügy kivizsgálására nevezzenek ki királyi bizottságot. Midőn a munkások visszautasították ezt a javaslatot, a liberális kormány — 1908 óta Asquith vezetése alatt állott — erőszakhoz folyamodott. A dél-walesi Llanelly városában a katonaság tüzet nyitott a vasutasokra, sokan megsebesültek, néhányan életüket vesztették. A Munkáspárt parlamenti frakciójának vezetője, Ramsay MacDonald, a tömegek forradalmi hangulata miatt aggodalmaskodva írta: „Csak egy hajszál választott el a polgárháborútól! ” Az opportunista szakszervezeti vezérek nyomására a vasutasok felvették a munkát, de a tőkések, újabb sztrájktól félve, részben teljesítették a munkások követeléseit. A trade-union és a vasúti monopóliumok közötti évekig tartó tárgyalások után a béreket felemelték.

Az 1912. év központi eseménye a szénbányászsztrájk volt. „Már a vasutasok 1911-es sztrájkja is a brit munkások »új szellemét« tükrözte, de a szénbányászok sztrájkja igazán korszakot alkotott”³

³ Lenin: Az angol munkásmozgalom 1912-ben. Lásd Lenin Művei. 18, köt. Szikra 1955. 472. old.

— írta Lenin a „Pravdá”-ban. A trade-unionista vezérek szokás szerint ezúttal is megpróbálták elejét venni a sztrájknak. Négy hónapig húzták a vállalkozókkal folytatott megbeszéléseket, s ezzel lehetőséget adtak arra, hogy a burzsoázia és a kormány idejekorán felkészüljön a harcra. Ennek ellenére az 1912 februárjában kezdődött sztrájk megrázta az egész burzsoá Angliát. A sztrájk hatodik hetében az a veszély fenyegetett, hogy az ország egész ipari élete megbénul. A kormány végül is kompromisszumra kényszerült. A parlament példátlan gyorsasággal, öt nap leforgása alatt törvényt fogadott el a bányászok bérminimumáról.

A sztrájkharc a következő esztendőkben sem lanyhult. Az ekkori tömegsztrájkok fontos eredménye volt, hogy részben megszűnt a szakszervezeteknek a munkásmozgalmat gyengítő elaprózottsága.

A XX. század elején a munkástömegek balratolódása következtében a szakszervezetek a szocializmus felé fordultak. Ez a folyamat különféle formákban ment végbe.

A sztrájkmozgalom fellendülésével párhuzamosan kiéleződtek az ellentétek a szakszervezeti vezető körök és a tömegek között, amihez az is hozzájárult, hogy száz- és százezer addig szervezetlen alacsony szakképzettségű munkás tódult be a szakszervezetekbe. A munkások — különösen a sztrájkharcok idején — sok trade-unionista vezetőtől megtagadták bizalmukat. Néhány szakszervezetben új, fiatal vezetők kerültek előtérbe, akik erélyes küzdelemre törekedtek a munkaadók ellen. A forradalmi beállítottságú munkások körében nagy népszerűségnek örvendett Tom Mann, a munkásmozgalom veteránja.

A Munkáspárt továbbra is a burzsoá politika függvénye maradt, tisztán szocialista szervezet pedig még nagyon kevés volt, de a szocialista eszmék hatása erősödött. A Független Munkáspárt tagjainak egy része a szociáldemokratákkal együtt létrehozta a Brit Szocialista Pártot. A Független Munkáspárton belül kialakuló balszárny élesen bírálta a liberálisok iránt tanúsított szolgalelkűséget.

A Brit Szocialista Párt forradalmi szárnyának kemény harcot kellett vívnia a párt vezére, az opportunista Hyndman ellen, aki Anglia tengeri fegyverkezését a német fenyegetésre való hivatkozással próbálta igazolni. Az 1911. évi pártkongresszuson a küldöttek fele Hyndman ellen szavazott. De a baloldaliak elméleti ingadozásai, szektás hibái, továbbá az, hogy nem tudták feltárni az angol munkásmozgalomban érvényesülő opportunizmus gyökereit, megakadályozták őket abban, hogy sikerrel küzdjenek az angol proletariátus forradalmi pártjának megteremtéséért.

A munkások körében nőtt az elégedetlenség a Munkáspárt vezetőinek és a trade-unionok kongresszusának megalkuvó irányvonalával szemben, a szociáldemokraták viszont el voltak szakadva a tömegektől — így aztán a munkásosztály egyes rétegeiben szindikalista tendenciák léptek fel. A szindikalisták bírálták az opportunizmust, erősíteni akarták a harcos szellemet az angol munkásmozgalomban, nagy taglétszámú, üzemi elven alapuló szakszervezetek létrehozásáért küzdöttek, ugyanakkor helytelen, ártalmas következtetésekre jutottak a politikai harc „haszontalanságát” illetően, tagadták a proletariátus önálló politikai pártjának szükségességét. A szindikalizmus egyébként az angol munkások között nem terjedt el erősen.

Önálló politikai erővé fejlődött az ír munkásosztály. A XX. század elején az írországi trade-unionokba tömegestül tódultak be az alacsony szakképzettségű, eladdig szervezetlen munkások. 1907-ben megalakult az ír Szállítómunkás Szövetség. Vezetői az 1896-ban megalapított Ír Szocialista Párt vezérei, Connolly és Larkin voltak. 1913 augusztus-december folyamán sztrájkban álltak a dublini villamosvasúti munkások; a sztrájkhoz több ezer más szakmában dolgozó munkás is csatlakozott. A sztrájkolok ellenőrzésük alatt tartották a közlekedést, s bojkott-taktikát alkalmaztak. A dublini kikötő kihalt. A sztrájkolok ellen fellépett az angol lord-lieutenant (helytartó), s a dublini burzsoázia, a katolikus klérus, az ír parlamenti képviselők, sőt még a Sinn Fein (Írország függetlenségéért harcoló kispolgári párt) is. Még a sztrájk kezdetén az angol rendőrség támadást intézett egy dublini munkásgyűlés ellen. Két munkást megöltek, több mint 6oo-at megsebesítettek. A városban kíméletlen rendőri diktatúrát vezettek be.

A dublini vérfürdő széles körű visszhangot keltett Angliában. Az angol munkások lelkesen fogadták a dublini munkások megsegítésére szólító felhívást. A trade-unionok egy hajórakomány élelmiszert küldtek a sztrájkolok részére. 1913-ban a trade-unionok manchesteri kongresszusán sok küldött azt javasolta, hogy a tanácskozások színhelyét tegyék át Dublinbe, többen általános sztrájkra szólítottak fel. Ilyen kongresszust a chartizmus óta nem látott Anglia.

Politikai válság 1913—1914-ben

A munkásmozgalom fellendülése riadalmat keltett a burzsoázia körében. Lloyd George titokban már 1910-ben javaslatot tett egyrészt a konzervatív párt vezetőinek, Balfournak és Austen Chamberlainnek, másrészt a munkáspárti vezetőknek, elsősorban MacDonaldnek, hogy alakítsanak koalíciós „nemzeti kormányt” a közelgő politikai válság leküzdésére.

Anglia belső helyzetét feszültté tették az ír kérdésben fellépő újabb bonyodalmak. Az angol uralkodó körök reményei ellenére a földesúri földek parasztok részére történő eladására vonatkozó 1903. évi törvény nem gyengítette meg az ír nemzeti mozgalmat. A Sinn Fein párt teljes függetlenséget követelt Írországnak, bírálta az ír parlamenti frakciót és vezetőjét, Redmondot — ezek arra számítottak, hogy a liberálisok kezéből nyerik el Írország önkormányzatát (Home Rule).

Az írországi tömegmozgalom erősödése arra késztette az ír parlamenti frakciót, hogy újból felvesse a Home Rule kérdését. Az ír képviselők támogatására szoruló liberális kormány hosszas huzavona után 1912-ben a parlament elé terjesztette a Home Rule törvényt. Ennek értelmében Írországban a hatalmat kétkamarás parlamentnek adják át, a szenátust az angol kormány nevezi ki, a képviselőházat az érvényben levő választójogi törvények alapján választják. Az ír parlament hatásköre nem terjed ki a háború és béke kérdéseire, a fegyveres erőkre, a külkapcsolatokra, új adók bevezetésére, a rendőrségre stb. Az angol kormány a dublini parlament bármely határozatát érvénytelenítheti. A végrehajtó hatalom az angol lord-lieutenant kezében marad. A Home Rule törvény még ebben a formában is az angol konzervatívok dühödt ellenállásába ütközött. A képviselőház háromszor elfogadta a javaslatot, de a Lordok Háza makacsul ellenszegült. Az 1911. évi törvény értelmében — miután a képviselőház harmadszor is elfogadta — a törvényt a Lordok Házának állásfoglalása ellenére a király elé kellett volna terjeszteni aláírásra. A konzervatívok azonban ezúttal nem adták fel a küzdelmet. Minthogy alkotmányos eszközei kimerültek, a konzervatív párt más utat választott: előtérbe tolta az ún. ulsteri kérdést.

Ulster — Írország északkeleti sarka — a „zöld sziget” legiparosodottabb része volt. Lakossága mintegy felerészben protestáns skótokból állt, s ezek körében nemzedékről nemzedékre hagyományozódott az ír katolikusok gyűlölete. A konzervatívok elhatározták, hogy elszakítják Ulstert Írország többi részétől; fegyveres osztagokat kezdtek szervezni. Edward Carson, az ulsteri konzervatívok vezetője, 1912 őszén felhívást adott ki: erővel meg kell akadályozni a Home Rule kiterjesztését Írország „protestáns” grófságaira. A Carson által felállított fegyveres osztagok létszáma majdnem 100 000 főt tett ki, tüzérséggel, gépfegyverekkel, páncélautókkal rendelkeztek. 1914 elején az angol kormány úgy döntött, hogy néhány ezredet Ulsterbe vezényel, és kezébe veszi az ellenőrzést e terület fölött. Az érintett ezredek tisztjei azonban kijelentették, hogy nem engedelmeskednek a kormány parancsának. A tiszti „lázadást” támogatta a hadsereg-főparancsnokság is: Wilson, French és más tábornokok lemondással fenyegetőztek. A liberális kormány sietve visszavonult. „A hadsereg eltemette a Home Rule törvényt” — ujjongott a konzervatív sajtó.

1914 nyarán Írországban megkezdték egy önkéntes hadsereg létesítését a Carson bandái elleni védekezésre. Írország katonai táborrá változott. Az angol kormány, amely szemet hunyt az ulsteriek cselekményei felett, most minden módon akadályozta az írországi önkéntesek részére történő fegyverszállításokat.

„Előzmények – Wikipédia

Közvetett
A 19. század végén a tudományos és technikai vívmányok következtében gyorsuló ütemű termelés együtt járt a gyarmatbirodalmak nagyarányú növekedésével: új nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése lebegett a gyarmatosító államok szeme előtt (imperializmus).

A világháború előtt a Föld térképét az európai érdekeltségek színezték be. Európa országai közül ekkor kevés olyan akadt, amelynek nem voltak gyarmatosított területei: ilyen kivétel volt az Osztrák–Magyar Monarchia, a Balkán fiatal államai, Norvégia, Svédország és Svájc. A legnagyobb gyarmati érdekeltséggel az Egyesült Királyság és Franciaország rendelkezett, illetve a gazdaságilag akkor még értéktelen, de nagy területű Grönland révén, Dánia. Emellett Olaszország és Spanyolország is fontos észak-afrikai területeket birtokolt, de a Német Birodalom afrikai valamint jelentéktelen óceániai gyarmatai nem álltak arányban gazdasági erejével. Az egyesült Németország 20 év alatt olyan komoly geopolitikai erővé nőtte ki magát, hogy a császár flottaépítési programot hirdetett, amelyet Tirpitz admirális dolgozott ki. Ez a program viszont veszélyeztette a Brit Birodalom érdekeit, így hamar szembekerültek egymással. A britek 1914-ig 28, míg a németek 18 olyan csatahajót bocsátottak vízre, amelyek 20 mérföld távolságból is el tudták egymást pusztítani. Közben más érdekellentétek is kialakultak, hiszen az Orosz Birodalom a Balkánon kívánta megvetni a lábát, míg Franciaország a korábban elvesztett területeket akarta visszaszerezni Németországtól.

Ezek az okok arra késztették Európa országait, hogy új katonai szövetségi rendszereket hozzanak létre, amelyek később a világháború eseményeit is meghatározták: az antant és a központi hatalmak. Ezeknek a „blokkoknak” a léte ugyanolyan esetleges volt, mint a megelőző tömörüléseké. Az egyik oldalon – a közös nyelv és kultúra összehangoló erejéből adódóan is – a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia – oroszellenes – kettős szövetsége (1879. október 7.) állt. Később (1882. május 20.) az előbbi két birodalom és Olaszország megkötötte a hármas szövetséget, ami nem a kettős szövetség kibővítése, hanem egy új, alapvetően franciaellenes tömörülés volt.

1892. augusztus 17-én orosz–francia katonai egyezmény született, amelyet 1894-ben ratifikálták, majd ezt egészítette ki az 1904. április 8-án megkötött francia–angol egyezmény, az Entente cordiale (ejtsd: antant kordiál), azaz „szívélyes egyetértés” (innen az antant hatalmak kifejezés). A viszony teljesen kölcsönössé 1907 augusztusában, az angol–orosz szerződés megkötésekor vált, innentől lehet számítani a hármas antant létrejöttét.

A két szövetségi tömb első komolyabb incidense az első marokkói válság volt, amikor Franciaország ki szerette volna terjeszteni hatalmát Marokkóra is. Ezt megtudva II. Vilmos német császár Tangerbe érkezett, hogy biztosítsa támogatásáról a marokkói szultánt. Ekkor a franciák mozgósítást rendeltek el a német határnál. A háborút a nagyhatalmak végül megakadályozták. A marokkói válságot 1906-ban konferencia keretében rendezték, amikor elismerték Marokkó függetlenségét. 1911-ben újabb marokkói válság alakult ki, amikor felkelés tört ki az országban. Vilmos császár 1911. július 1-jén Agadir kikötőjébe küldte a Panther (Párduc) ágyúnaszádot, az úgynevezett „párducugrás” azonban sikertelen volt. A britek rákényszerítették a németeket Marokkó, mint francia protektorátus elismerésére, cserébe viszont a németek afrikai területeket szereztek meg.

Közvetlen
Az európai hatalmakat a török uralom alól felszabadult Balkán újrafelosztása is szembeállította. 1908-ban a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami a nagyszerb álmokat dédelgető Szerbia számára elfogadhatatlan volt. A két ország éles ellentéténél fajsúlyosabb probléma volt Oroszország és a Monarchia viszonya, mivel Szerbia Oroszország pártfogoltja volt. A Monarchia félt attól, hogy a kis balkáni államok területi növekedése az orosz befolyás növekedését hozza magával, ezért ellene volt ezen államok területszerzéseinek. Az első Balkán-háborúban a kis államoknak sikerült új területeket elhódítani az Oszmán Birodalomtól, amit részben a háború után a nagyhatalmak is megerősítettek 1913. május 30-án, a londoni egyezményben. Azonban Albánia létrejötte és a kielégítetlen expanziós igények miatt egy hónap múlva kitört a második Balkán-háború, amelyben a balkáni államok egymással harcoltak. A háború másfél hónap után, augusztus 10-én a bukaresti békével ért véget. A balkáni államok ezúttal sem voltak elégedettek az új határvonalakkal, ezért a világháború során ismét szembekerültek egymással. …”

SaLa