A forradalom tanulságai
Öt év telt el 1905 októbere óta, amikor Oroszország munkásosztálya az első hatalmas csapást mérte a cári Önkényuralomra. A proletariátus azokban a nagy napokban a dolgozók millióit vitte harcba elnyomóik ellen. 1905 néhány hónapja alatt helyzetének olyan javulását vívta ki magának, amilyet évtizedeken át hiába vártak a munkások a „felsőségtől”. A proletariátus, ha csak rövid időre is, olyan sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadságot vívott ki az egész orosz népnek, amilyenre Oroszországban még nem volt példa. Elsöpörte útjából a Buligin-féle hamis dumát, kikényszerített a cártól egy kiáltványt, amelyben alkotmányt ígért, és egyszersmindenkorra lehetetlenné tette, hogy Oroszországot képviseleti intézmények nélkül kormányozzák.
A proletariátus nagy győzelmei félgyőzelmeknek bizonyultak, mert a cári hatalmat nem döntötték meg. A decemberi felkelés vereséggel végződött, és a cári önkényuralom egymásután elszedte a munkásosztály vívmányait, ahogy gyengült a munkásosztály támadó ereje, gyengült a tömegek harca. 1906-ban a munkássztrájkok, a parasztok és a katonák lázongásai sokkal gyengébbek voltak, mint 1905-ben, de még mindig nagyon erősek voltak. A cár szétkergette az első dumát, amelynek idején ismét fejlődni kezdett a nép harca, de nem merte rögtön megváltoztatni a választási törvényt. 1907-ben még jobban gyengült a munkások harca, és a cár a második duma szétkergetésével államcsínyt hajtott végre (1907. június 3-án); megszegte azt az ünnepélyes ígéretét, hogy a duma beleegyezése nélkül nem fog törvényeket kibocsátani, és úgy módosította a választási törvényt, hogy a dumában többséget okvetlenül a földesuraknak és kapitalistáknak, a feketeszázak és csatlósaik pártjának kellett kapniok.
A forradalom győzelmei és vereségei egyaránt nagy történelmi tanulságokat adtak az orosz népnek. Ma, amikor 1905 ötödik évfordulóját ünnepeljük, igyekszünk tisztázni e tanulságok lényegét.
Az első és legfőbb tanulság az, hogy csakis a tömegek forradalmi harca javíthatja meg valamelyest is komoly formában a munkások életét és az állam kormányzását. Akármennyire „rokonszenveztek” is a munkásokkal a művelt emberek, akármilyen hősiesen harcoltak is az egyes terroristák, nem tudták aláásni a cári önkényuralmat és a tőkések mindenhatóságát. Ez csak maguknak a munkásoknak a harcával, csak a milliók közös harcával volt elérhető, és amikor ez a harc meggyengült, azonnal kezdték elvenni azt, amit a munkások kivívtak. Az orosz forradalom megerősítette azt, amit a nemzetközi munkásdal mond:
„Védelmező nincsen felettünk,
Nem véd sem isten, sem király;
A közjó alkotói lettünk,
Vesszen el, ki ellenáll”.
A második tanulság az, hogy nem elég a cári hatalmat aláásni, korlátozni. Azt meg kell szüntetni. Amíg nem szüntettük meg a cári hatalmat, a cár engedményei sohasem lesznek tartósak. A cár engedményeket tett, amikor a forradalom nyomása erősödött, és visszavont minden engedményt, amikor a nyomás gyengült. Oroszország csak akkor szabadulhat meg a hivatalnokok erőszakától és önkényétől, a feketeszázas-októbrista dumától, attól, hogy a földesurak és a földesurak lakájai legyenek falun a mindenható urak, ha kivívjuk a demokratikus köztársaságot, megdöntjük a cári hatalmat és a hatalom átmegy a nép kezébe. Hogy most, a forradalom után a parasztok és munkások még nagyobb nyomorban élnek, mint azelőtt, ez annak a következménye, hogy a forradalom gyenge volt, mert a cári hatalmat nem döntöttük meg. 1905 s azután az első két duma és szétkergetésük igen sokra megtanította a népet, megtanította elsősorban arra, hogy közösen harcoljon a politikai követelésekért. A politikai életre ébredő nép először engedményeket követelt az önkényuralomtól: azt követelte, hogy a cár hívja egybe a dumát, hogy a cár új miniszterekkel váltsa fel a régieket, hogy a cár „adjon” általános választójogot. Az önkényuralom azonban nem tett és nem is tehetett ilyen engedményeket. Engedményekért esedező kérelmekre az önkényuralom szuronyokkal válaszolt. Akkor a nép kezdett ráeszmélni arra, hogy harcolnia kell az önkényuralmi hatalom ellen. Sztolipin és a fekete, úri duma most még nagyobb erővel — mondhatni — beveri ezt a tudatot a parasztok fejébe. Beveri és végül majd bele is veri.
A cári önkényuralom szintén levonta a maga számára a forradalom tanulságait. Meglátta, hogy a parasztoknak a cárba vetett hitére nem támaszkodhat. Most a feketeszázas földesurakkal és az októbrista gyárosokkal kötött szövetség útján szilárdítja meg hatalmát. A cári önkényuralom megdöntéséhez most a forradalmi tömegharc sokkal erősebb nyomására van szükség, mint 1905-ben.
Vajon lehetséges-e ilyen sokkal erősebb nyomás? Erre a kérdésre válaszolva eljutunk a forradalom harmadik és legfőbb tanulságához. Ez a tanulság abban van, hogy láttuk, hogyan cselekednek az orosz nép különböző osztályai. 1905-ig sokaknak úgy tetszett, hogy az egész nép egyformán törekszik a szabadságra és egyforma szabadságot akar; legalábbis az óriási többségnek semmiféle világos fogalma sem volt arról, hogy az orosz nép különböző osztályai különbözőképpen viszonyulnak a szabadságért vívott harchoz és nem egyforma szabadságot akarnak elérni. A forradalom eloszlatta a ködöt. 1905 végén, majd később az első és a második duma idején is, az orosz társadalom valamennyi osztálya nyíltan lépett fel. Megmutatkoztak a gyakorlatban, megmutatták, mi az, amire ténylegesen törekednek, mi az, amiért harcolni tudnak, és mennyire erősen, szívósan, erélyesen képesek harcolni.
A gyári munkások, az ipari proletariátus harcolt a legelszántabban és a legszívósabban az önkényuralom ellen. A proletariátus január kilencedikével és tömegsztrájkokkal kezdte meg a forradalmat. A proletariátus végigvitte a harcot, amikor 1905 decemberében fegyveres felkelést kezdett az agyonlövetésnek, verésnek, kínzásnak kitett parasztok védelmében. 1905-ben a sztrájkoló munkások száma körülbelül hárommillióra rúgott (a vasutasokkal, postai alkalmazottakkal stb. együtt pedig bizonyára négymillióra is), 1906-ban pedig — egymillióra, és 1907-ben — háromnegyed millióra. Ilyen hatalmas sztrájkmozgalmat még nem látott a világ. Az orosz proletariátus megmutatta, milyen érintetlen őserő rejlik a munkástömegekben, amikor valóban forradalmi válság érlelődik. A világ legnagyobb sztrájkhulláma, az 1905-ös, még korántsem merítette ki a proletariátus egész harci erejét. A moszkvai gyárvidéken például 567 000 gyári munkás volt és 540 000 volt a sztrájkolok száma, a pétervári gyárvidéken pedig 300 000 gyári munkás volt és egymillió sztrájkoló. Ez azt mutatja, hogy a moszkvai gyárvidék munkásai még korántsem fejtettek ki a harcban olyan szívósságot, mint a péterváriak. Livland kormányzóságban (Riga) pedig 50 000 munkásra 250 000 sztrájkoló jutott, vagyis 1905-ben minden munkás átlagban több mint ötször sztrájkolt. Most egész Oroszországban legalább hárommillió gyári munkás, bányász és vasutas van és ez a szám évről évre növekszik; ha a mozgalom oly erővel törne ki, mint Rigában 1905-ben, Oroszország munkásai 15 millió sztrájkolóból álló hadsereget tudnának felállítani.
Az ilyen nyomással szemben nem tudna megállni semmilyen cári hatalom. De mindenki megérti, hogy ilyen nyomást nem lehet mesterségesen, a szocialisták vagy az élenjáró munkások kívánságára előidézni. Ilyen nyomás csak akkor lehetséges, ha országos méreteket ölt a válság, a felháborodás, a forradalom. Ilyen nyomás előkészítésére be kell vonni a harcba a legelmaradottabb munkásrétegeket, évek és évek során állhatatos, széleskörű, fáradhatatlan propaganda-, agitációs és szervező munkát kell végezni, mindenféle proletáregyesületet és szervezetet létesítve és ezeket megszilárdítva.
Ami a harci erőt illeti, Oroszország munkásosztálya az orosz nép valamennyi többi osztálya előtt haladt. A munkásokat maguk az életkörülményeik teszik harcképessé és ösztönzik harcra. A tőke a nagyvárosokban nagy tömegekben gyűjti össze a munkásokat, tömöríti, közös akciókra tanítja őket. A munkások lépten-nyomon szemtől-szembe kerülnek fő ellenségükkel — a tőkés osztállyal. Ezzel az ellenséggel harcolva, a munkás szocialistává lesz, tudatára ébred annak, hogy az egész társadalmat teljesen át kell alakítani, hogy teljesen meg kell szüntetni minden nyomort és minden elnyomást. A munkások, szocialistákká válva, önfeláldozó hősiességgel harcolnak minden ellen, ami útjukat állja és mindenekelőtt a cári hatalom és a jobbágytartó földesurak ellen.
A parasztok szintén harcba szálltak a forradalomban a földesurak és a kormány ellen, de az ő harcuk jóval gyengébb volt. Kiszámították, hogy a munkások közül a forradalmi harcban, a sztrájkokban részt vett a többség (mintegy 3/5), a parasztok közül pedig kétségtelenül csak a kisebbség: valószínűleg nem több, mint egyötöd- vagy egynegyed részük. A parasztok kevésbé kitartóan, szétforgácsoltabban, kevésbé tudatosan harcoltak, sokszor még mindig reménykedtek a cáratyuska jóságában. 1905—1906-ban a parasztok tulajdonképpen csak ijesztgették a cárt és a földesurakat, őket azonban nem ijesztgetni kell, hanem megsemmisíteni, kormányukat — a cári kormányt — el kell törölni a föld színéről. Most Sztolipin és a fekete, földesúri duma igyekszik a gazdag parasztokból új tanyás földbirtokosokat, a cár és a feketeszázak szövetségeseit teremteni. De minél jobban segíti a cár és a duma a gazdag parasztokat abban, hogy tönkretegyék a paraszttömegeket, annál tudatosabbá válik ez a tömeg, annál kevésbé marad meg a cárba vetett hite, a jobbágy-rabszolgáknak, az agyongyötört és a tudatlan embereknek a hite. Évről évre nő a falvakban a mezőgazdasági munkások száma, — ezeknek nincs más menekvésük, mint a városi munkásokkal való szövetség a közös harcra. Évről évre több a falvakban a tönkrement, a koldusbotra jutott, kiéhezett paraszt, — közülük milliók és milliók készek, amint felkel a városi proletariátus, elszántabban, egységesebben harcba szállni a cár és a földesurak ellen.
A forradalomban részt vett a liberális burzsoázia is, vagyis részt vettek liberális földbirtokosok, gyárosok, ügyvédek, egyetemi tanárok stb. Ők alkotják a „népszabadság pártját” (az alkotmányos demokrata pártot, kadet pártot). Sokat ígértek a népnek és sokat fecsegtek újságaikban a szabadságról. Az első és a második dumában nekik volt a legtöbb képviselőjük. Azt ígérgették, hogy „békés úton” elérik majd a szabadságot, elítélték a munkások és parasztok forradalmi harcát. A parasztok és sokan a parasztképviselők („trudovikok”) közül hittek ezekben az ígéretekben, alázatosan és engedelmesen követték a liberálisokat, és távol tartották magukat a proletariátus forradalmi harcától. Ez volt a parasztok (és sok városi polgár) óriási hibája a forradalom idején. A liberálisok egyik kezükkel, de így is csak nagyritkán, támogatták a szabadságért vívott harcot, a másik kezüket azonban mindig a cárnak nyújtogatták, azt ígérve, hogy megőrzik és megszilárdítják hatalmát, kibékítik a parasztokat a földesurakkal, „lecsendesítik” a „szilaj” munkásokat.
Amikor a forradalom eljutott a cár elleni döntő harcig, az 1905. decemberi felkelésig, a liberálisok egytől-egyig aljasan elárulták a nép szabadságát, eltántorodtak a harctól. A cári önkényuralom kihasználta azt, hogy a liberálisok elárulták a népszabadságot, kihasználta a parasztok tudatlanságát, akik sok mindenben hittek a liberálisoknak, és leverte a felkelő munkásokat. A proletariátus leverése után pedig semmilyen duma, a kadetok semmilyen édeskés szónoklata, semmilyen ígérete sem tartotta vissza a cárt attól, hogy megszüntesse a szabadság minden maradványát, hogy visszaállítsa az önkényuralmat és a jobbágytartó földesurak teljhatalmát.
A liberálisokat becsapták. A parasztok súlyos, de hasznos leckét kaptak. Nem lesz Oroszországban szabadság, amíg a nép nagy tömegei hisznek a liberálisoknak, hisznek a cári hatalommal való „béke” lehetőségében, távol tartják magukat a munkások forradalmi harcától. Nincs a földön erő, amely Oroszországban fel tudná tartóztatni a szabadság előnyomulását, amikor majd harcra kel a városi proletariátus tömege, félretolja az ingadozó és áruló liberálisokat, magával ragadja a mezőgazdasági munkásokat és a tönkretett parasztságot.
És hogy Oroszországban a proletariátus megkezdi ezt a harcot, hogy újra a forradalom élére áll — erről kezeskedik Oroszország gazdasági helyzete, a forradalmi évek minden tapasztalata.
Öt évvel ezelőtt a proletariátus az első csapást mérte a cári önkényuralomra. Az orosz nép előtt felcsillantak a szabadság első sugarai. Most újra helyreállt a cári önkényuralom, újra uralkodnak és kormányoznak a jobbágytartó földesurak, újra mindenütt erőszakot alkalmaznak a munkásokkal és a parasztsággal szemben, mindenütt a hatóságok ázsiai önkénye, a nép aljas megcsúfolása kerekedett felül. De súlyos leckék nem vesznek kárba. Az orosz nép már nem az, ami 1905 előtt volt. A proletariátus megtanította a harcra. A proletariátus győzelemre fogja vinni.
„Rabocsaja Gazeta” 1. sz.
1910 október 30. (november 12.)
Lenin Művei. 4. kiad. 16. köt.
270—277. old. (oroszul)
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Az is ismert, hogy néhány órával később Zelenszkij Washingtonig hallatszó jajongásba kezdett, (ott mély együttérzésre találva!) és kiírta a Facebookjára is: VÉGET ÉRT A TŰZSZÜNET!
