A marxizmus történelmi fejlődésének némely sajátosságáról

A mi tanításunk — mondotta Engels magáról és híres barátjáról — nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala. Ez a klasszikus tétel nagyszerű erővel és rendkívül kifejezően hangsúlyozza a marxizmusnak azt az oldalát, amelyet úton-útfélen figyelmen kívül hagynak. Márpedig, ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor egyoldalúvá tesszük, eltorzítjuk, holt tanná tesszük a marxizmust, megfosztjuk eleven lelkétől, aláássuk legmélyebb elméleti alapját — a dialektikát, a sokoldalú és ellentmondásokkal teljes történelmi fejlődésről szóló tanítást; aláássuk a marxizmus kapcsolatát a korszak adott gyakorlati feladataival, amelyek a történelem minden új fordulatával változhatnak.

És íme, azok között, akiket a marxizmus oroszországi sorsa érdekel, a mi időnkben különösen gyakran találkozunk olyanokkal, akik a marxizmusnak éppen ezt az oldalát tévesztik szem elől. Pedig közismert dolog, hogy Oroszország az utóbbi években olyan éles fordulatokon ment át, amelyek rendkívül gyorsan és rendkívül élesen változtatták meg a helyzetet, a társadalmi és politikai helyzetet, amely a legközelebbről és legközvetlenebbül határozza meg a cselekvés feltételeit és, következésképpen, a cselekvés feladatait is. Természetesen, nem az általános és alapvető feladatokról beszélek, amelyek a történelem fordulataival nem változnak, ha nem változik meg az osztályok közötti alapvető viszony. Teljesen világos, hogy Oroszország gazdasági (és nemcsak gazdasági) fejlődésének általános iránya, valamint az orosz társadalom különböző osztályai közötti alapvető kölcsönös viszony, az utolsó, mondjuk, hat évben nem változott meg.

De a konkrét társadalmi és politikai helyzet változásával igen élesen megváltoztak ez idő alatt a legközelebbi és közvetlen cselekvés feladatai — és, következésképpen, lehetetlen volt, hogy a marxizmusban, mint élő tanban, ne lépjenek előtérbe a marxizmus különböző oldalai.

Ennek a gondolatnak megvilágítása céljából vessünk egy pillantást a konkrét társadalmi és politikai helyzet változásaira az utolsó hat esztendő folyamán. Azonnal szemünkbe ötlik, hogy ez az időszak két hároméves szakaszra bomlik: az egyik körülbelül 1907 nyarán, a másik 1910 nyarán végződik. Az első szakaszt, tisztán elméleti szempontból, Oroszország államrendszerének alapvető vonásaiban végbemenő gyors változások jellemzik, s emellett e változások lefolyása igen egyenetlen, az ingadozások kilengése mindkét irányban igen nagy volt. A „felépítmény” e változásainak szociális és gazdasági alapja az orosz társadalom valamennyi osztályának olyannyira nyílt, nyomatékos, tömeges fellépése volt a legkülönbözőbb terepeken (a dumán belüli, a dumán kívüli működés, sajtó, szervezetek, gyűlések stb.), amilyet ritkán tapasztalunk a történelem során.

A második hároméves szakaszt ellenben — ismételjük, hogy ezúttal tisztán elméleti, „szociológiai” szempont vezet bennünket — olyan lassú fejlődés jellemzi, amely szinte egyenlő a vesztegléssel. Az állam rendszerében nincsenek semmiféle, valamennyire is észlelhető változások. Az osztályoknak semmiféle, vagy csaknem semmiféle nyílt és sokoldalú akciói nem észlelhetők azoknak a „színtereknek” legtöbbjén, amelyeken az előbbi szakaszban ezek az akciók kibontakoztak.

A két szakasz abban hasonlít egymáshoz, hogy Oroszország fejlődése mindkét szakasz folyamán az előbbi, a kapitalista fejlődés maradt. Ennek a gazdasági fejlődésnek a számos feudális, középkori intézménnyel való ellentmondása nem küszöbölődött ki, megmaradt olyannak, amilyen azelőtt volt, s ezt az ellentmondást nem simította el, hanem inkább kiélezte az, hogy egyik-másik intézménybe némi részleges burzsoá tartalom szivárgott be.

A két szakasz abban különbözik egymástól, hogy az első szakasz idején a történelmi cselekvés előterében az a kérdés állt, hogyan is fog kialakulni a fentebb említett gyors és egyenetlen változások eredménye. Ezeknek a változásoknak a tartalma, Oroszország fejlődésének kapitalista jellege miatt, szükségszerűen burzsoá tartalom volt, de burzsoázia és burzsoázia között különbség van. A többé-kevésbé mérsékelt liberalizmus álláspontján levő közép- és nagyburzsoázia osztályhelyzeténél fogva félt a hirtelen változásoktól, és arra törekedett, hogy mind az agrárrendszerben, mind a politikai „felépítményben” megőrizze a régi intézmények jelentős maradványait. A falusi kisburzsoázia, amely összefonódott a „saját keze munkájából” élő parasztsággal, szükségszerűen másfajta burzsoá átalakulásra törekedett, amely a mindenfajta középkori ócskaságnak sokkal kevesebb teret hagy meg. A bérmunkásoknak, amennyiben tudatosan figyelték a körülöttük végbemenő eseményeket, szükségszerűen ki kellett dolgozniok a maguk számára valamely határozott állásfoglalást e két különböző irányzat összeütközésével kapcsolatban, amely irányzatok mindegyike a burzsoá rendszer keretei között maradt ugyan, de mindegyik a burzsoá rendszer teljesen különböző formáit, fejlődésének teljesen különböző gyorsasági ütemét, progresszív hatásának egészen más kiterjedését szabta meg.

Az elmúlt hároméves időszak ilyenformán nem véletlenül, hanem szükségszerűen tolta előtérbe a marxizmusban azokat a kérdéseket, amelyeket taktikai kérdéseknek szokás nevezni. A legnagyobb hiba volna azt gondolni, hogy a viták és a véleményeltérések e kérdések körül „intellektuelek” vitái voltak, hogy a „harc az éretlen proletariátusra való befolyásért” folyt, hogy a viták „az intelligenciának a proletariátushoz való alkalmazkodását” fejezték ki, ahogy azt a különféle vehisták gondolják. Ellenkezőleg, éppen azért, mert az illető osztály elérte az érettség fokát, nem nézhette közömbösen, miként ütközik össze Oroszország egész burzsoá fejlődésének két különböző irányzata, s ez osztály ideológusainak feltétlenül meg kellett adniok azokat az elméleti formulázásokat, amelyek (közvetlenül vagy közvetve, egyenes vagy fordított tükröződésükben) a különböző irányzatoknak megfeleltek.

A második hároméves időszakban nem volt napirenden az oroszországi polgári fejlődés két irányzatának összeütközése, mert mindkét tendenciát bizonyos időre eltaposták, háttérbe szorították, visszavetették, elfojtották a „bölények”. A középkori bölények nemcsak a színpad előterét lepték el, hanem a polgári társadalom legszélesebb rétegeiben az emberek szívét vehista hangulattal, csüggedéssel és lemondással töltötték el. A felszínen nem a régi átalakításnak két módszere mutatkozott, hanem az, hogy az emberek elvesztették hitüket bármilyen átalakulásban: a „megbékülés” és a „vezeklés” szelleme, társadalomellenes tanokkal való foglalkozás, a miszticizmus divata stb. mutatkozott.

És ez a meglepően hirtelen változás nem volt sem véletlen, sem pedig csak egy „külső” nyomás eredménye. Az előző korszak olyan mélyen felrázta a lakosság ama rétegeit, amelyek nemzedékeken, évszázadokon át a számukra idegen politikai kérdésektől távol állottak, hogy természetessé és elkerülhetetlenné vált az „összes értékek átértékelése”, az, hogy újra dolgozni kezdjenek az alapvető problémákon, új érdeklődés támadt fel bennük az elmélet, az ábécé, az élőiről kezdődő tanulás iránt. A nép-milliók, amelyeket hirtelen ébresztettek fel hosszú álmukból, amelyek hirtelen a legfontosabb kérdések előtt álltak, nem maradhattak meg sokáig ezen a színvonalon, szünetet kellett tartaniok, vissza kellett térniök az elemi kérdésekhez, új előkészületekre volt szükségük, hogy az segítse őket a páratlanul gazdag tanulságok „megemésztésében” és lehetővé tegye, hogy a tömeg hasonlíthatatlanul szélesebb hullámban törjön újra előre, most már sokkalta szilárdabban, tudatosabban, biztosabban, nagyobb kitartással.

A történelmi fejlődés dialektikája olyannak bizonyult, hogy az első szakaszban az ország életének minden területén a közvetlen átalakítások megvalósítása volt napirenden, a második szakaszban pedig a szélesebb rétegeknek fel kellett dolgozniok, el kellett sajátítaniok a tapasztalatot, a tapasztalatnak be kellett hatolnia — ha szabad így kifejezni magunkat — a talaj mélyébe, különféle osztályok elmaradt soraiba.

Éppen azért, mert a marxizmus nem holt dogma, nem valami befejezett, kész, változhatatlan tanítás, hanem a cselekvés eleven vezérfonala, éppen azért okvetlenül vissza kellett tükröznie a társadalmi élet körülményeinek bámulatos éles megváltozását. A változás visszatükröződése — mélységes bomlás, ziláltság, sokféle ingadozás, egyszóval: a marxizmus rendkívül komoly belső válsága. Újra eljött az ideje annak, hogy ez ellen a bomlás ellen határozottan felvegyük a harcot, hogy erélyesen és kitartóan harcoljunk a marxizmus alapjainak megvédéséért. Azoknak az osztályoknak rendkívül széles rétegei, amelyek feladataik megformulázásánál nem kerülhetik el a marxizmust, nagyon egyoldalúan, eltorzítva sajátították el a marxizmust az előző időszakban, szajkózták az egyes „jelszavakat”, a taktikai kérdésekre adott egyes válaszokat, de e válasz marxista kritériumait nem értették meg. Az „összes értékek átértékelése” a társadalmi élet különböző területein a marxizmus legelvontabb és legáltalánosabb filozófiai alapjainak „revíziójára” vezetett. A burzsoá filozófia befolyása, annak különböző idealista árnyalataiban, a marxisták közötti machista ragályban mutatkozott. A kívülről megtanult, de meg nem értett, át nem gondolt „jelszavak” ismételgetése az üres frázisok széles körű elterjedésére vezetett, a gyakorlatban pedig egyáltalában nem marxista, hanem kispolgári áramlatokat szült, amilyen például a nyílt vagy szemérmes „otzovizmus” vagy az otzovizmusnak mint a marxizmus „jogos árnyalatának” elismerése.

Másrészt, a vehista szellem, a lemondás szelleme, amely a burzsoázia legszélesebb rétegeit rabul ejtette, abba az áramlatba is behatolt, amely a gyakorlatban a „mérsékeltség és akkurátusság” medrébe igyekezett szorítani a marxista elméletet és gyakorlatot. Itt már csak a frazeológia volt marxista, amely a „hierarchiáról” és a „hegemóniáról” stb. szóló liberális szellemmel át meg átitatott elmélkedéseket burkolta.

Ennek a cikknek a feladata természetesen nem lehet mindezeknek az elmélkedéseknek megvizsgálása. Elég megmutatnunk őket, hogy szemléltessük azt, amit fentebb mondottunk annak a válságnak a mélységéről, amelyet a marxizmus most átél, ennek a válságnak a mostani időszak egész társadalmi és gazdasági körülményeivel való összefüggéséről. Azokat a kérdéseket, amelyeket ez a válság felvet, nem lehet kézlegyintéssel elintézni. Nincs ártalmasabb, elvtelenebb dolog, mint az a kísérlet, hogy frázisokkal szabaduljunk meg tőlük. Mi sem fontosabb annál, hogy tömörítsük az összes marxistákat, akik tudatában vannak a válság mélységének, és annak, hogy e válság ellen harcolni kell, hogy megvédjük a marxizmus elméleti alapjait és legfontosabb tételeit, melyeket a legellentétesebb szempontból torzítanak el akkor, amikor a marxizmus különböző „útitársaira” kiterjesztik a burzsoá befolyást.

Az elmúlt hároméves szakasz a társadalmi életben való tudatos részvételre olyan széles rétegeket emelt fel, amelyek nem ritkán csak most kezdenek annak rendje és módja szerint megismerkedni a marxizmussal. Ezért a burzsoá sajtó most ezen a téren sokkal több téves eszmét gyárt, mint régebben, és szélesebben terjeszti ezeket a téves eszméket. A bomlás a marxizmus körében ilyen körülmények között különösen veszedelmes. Ezért: megérteni az okait annak, hogy napjainkban miért elkerülhetetlen e bomlás, és következetes harcra tömörülni ellene — a marxisták számára a szó közvetlen és szoros értelmében a korszak követelménye.

„Zvezda” 2. sz. 1910 december 23.

Lenin Művei. 4. kiad. 17. köt.
20—24. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa