Az első világháború előzményei – Japán

A XX. század elején Japán rendkívül gyors ütemben a nagyhatalmak közé emelkedett; noha gazdasági tekintetben jelentősen elmaradt a nagy európai tőkésországok és az Egyesült Államok mögött, de a hódító politikában versenyre kelt velük.

A Japán imperializmus és kínai agresszív politikája
Japán az első és abban az időben egyetlen olyan ázsiai ország volt, amely az önálló tőkés fejlődés útjára lépett. E fejlődést a feudális maradványok súlyos terhe fékezte és bizonyos fokig eltorzította. A japán imperializmus katonai-feudális jellegű volt: a tőkés monopóliumok uralma a földbirtokosokra támaszkodó és sajátos „katonai monopóliumot” alkotó militarista klikkek rendkívül nagy súlyával párosult. Ennek ellenére viszonylag gyorsan haladt előre Japán átalakulása „modern” központosított állammá.

A gyenge, elmaradott feudális országból erős hatalommá vált Japán példája a többi, gyarmati vagy függő viszonyban maradt ázsiai országban sok haladó személyiség figyelmét és — kezdetben — rokonszenvét keltette fel. A fiatal japán imperializmus vezető politikusai és ideológusai ezt módszeresen felhasználták arra, hogy Japán hódító politikáját állítólagos felszabadító célokkal igazolják. Olyan színben tüntették fel magukat, mintha Ázsiának a nyugati gyarmatosítók karmaiból való kiszabadításáért harcolnának.

A valóságban Japán ázsiai hódító akciói semmiben sem különböztek a nyugati imperialisták hódító akcióitól. Ezt szemléletesen demonstrálta a japán imperialisták nagy szerepe a jihotuan felkelés leverésében. A Yamaguchi tábornok parancsnoksága alatt álló japán intervenciós erők erőszakoskodtak a békés lakossággal, arcátlanul garázdálkodtak Pekingben. A japán kormány — angol és amerikai támogatással — igyekezett kieszközölni, hogy Japán kapjon megbízást a nagyhatalmak által 1901 szeptemberében Kínára kényszerített ún. „boxer-jegyzőkönyv” végrehajtásának ellenőrzésére.

A XX. század elején azonban — viszonylagos gazdasági és katonai gyengesége folytán — Japán még nem tudott teljesen önálló külpolitikát folytatni. Hódító terveit a sokkal erősebb nagyhatalom, Anglia támogatásával igyekezett megvalósítani. Az angol—japán közeledés ebben az időben azon alapult, hogy egyaránt érdekeltek voltak Oroszország meggyengítésében, Mandzsúriából (Észak- kelet-Kína) és Koreából való kiszorításában.

A japán uralkodó körök mindenképpen igyekeztek elhitetni a világgal, hogy nem törekszenek Mandzsúria annektálására, csupán az „orosz fenyegetést” akarják elhárítani. A valóságban viszont Japán fokozatosan előkészítette Mandzsúria és Korea bekebelezését. A koreai uralomért folytatott harcához jó előre biztosította Anglia és az Egyesült Államok támogatását.

A szociáldemokrata párt megalakulása
A XIX. század utolsó éveiben alakult első szakszervezetek még nem voltak tömegszervezetek, csak igen csekélyszámú munkást tömörítettek. A kormány szigorú repressziókat alkalmazott a fiatal munkásmozgalom ellen, abban a reményben, hogy feltartóztathatja fejlődését, mielőtt még megerősödne.

1900 elején nyíltan a munkásosztály ellen irányuló törvényt bocsátottak ki „a rend védelméről”; a törvény betiltotta a sztrájkokat. A kormány, amelynek élén a tekintélyes militarista, Yamagata állott, a szakszervezetek és egyéb politikailag „megbízhatatlan” szervezetek teljes megsemmisítésére törekedett. A rendőri nyomás alatt több szakszervezet csökkentette tevékenységét. De a legnagyobb befolyással rendelkező vasmunkásszakszervezet — ennek vezetésében részt vett Sen Katayama is — folytatta munkáját. Katayama, Kotoku és más szocialisták megtették az előkészületeket az ország első szocialista pártjának létrehozására. 1901. májusában megalakult a Shakai Minshuto (szociáldemokrata párt).

A szociáldemokrata párt ugyan nem tette magáévá a forradalmi harci módszereket, de programja tartalmazta az alapvető termelési eszközök államosítását, az ország demokratizálását és a militarizmus elleni harcot. A program a korabeli japán haladó társadalmi körök legfőbb követeléseit fogalmazta meg, és érdeme volt, hogy felhívta a dolgozó tömegek figyelmét a halaszthatatlan és élesen felvetődő politikai kérdésekre. Különösen nagy jelentősége volt a program antimilitarista irányvonalának.

Noha a szociáldemokrata párt békés eszközökkel kívánta elérni céljait, csakhamar betiltották. Rövid fennállása azonban nem múlt el nyomtalanul. A szocialisták körében viták indultak a munkásmozgalom aktuális kérdéseiről, kirajzolódtak azok az irányok, amelyekben később a forradalmi és opportunista elemek elkülönülése végbement. Egyes liberális politikusok, akik egy ideig „szocialistának” nevezték magukat, főként a szociáldemokrácia antimilitarista jelszavainak hatására nyíltan reakciós álláspontra tolódtak.

A Seiyukai megalakulása
A japán liberalizmus általános fejlődéstendenciája — az ellenzékiségtől az uralkodó körökkel való megbékéléshez, majd támogatásukhoz — öltött testet a Seiyukai (Politikai Baráti Társaság) nevű politikai párt megalakulásában (1900). A szervezet az egykori liberális Jiyuto alapjain keletkezett, a bürokrácia tekintélyes képviselője, Ito herceg kezdeményezésére és irányításával. Különféle csalétkekkel (állami méltóságoktól kezdve egészen a nyílt megvesztegetésig) a korábban a Jiyuto párthoz tartozó parlamenti képviselők többségét sikerült átcsábítani az új pártba. Ily módon az egykor erős liberális ellenzék megszűnt létezni. A Seiyukai alapítása idején döntően a földbirtokosok, továbbá a bürokráciával szoros kapcsolatban álló nagyburzsoázia érdekeit fejezte ki, és a parlamentben a császári kormány támasza lett.

Az orosz—japán háború hatása az ország helyzetére.
A munkásmozgalom erősödése
Az angol—orosz és orosz—japán imperialista ellentétek kiéleződése a Távol-Keleten háborúra vezetett. Anglia 1902-ben szövetséget kötött Japánnal Oroszország ellen; a két évvel később kirobbant orosz—japán háborúba ugyan nem kapcsolódott be közvetlenül, de jelentékeny anyagi és technikai segítséget nyújtott szövetségesének. Az angol bankok hiteleket nyújtottak fegyverkezési célokra a japán kormánynak.

A japán militarizmus a háború előtt és alatt rendkívül nagyarányú és erőteljes oroszellenes propagandával soviniszta mámort keltett az országban. A katonai siker még jobban megnövelte az uralkodó osztályok étvágyát. A háborún meggazdagodott uralkodó körök arra törekedtek, hogy kordában tartsák a változatlanul nyomorúságosán tengődő dolgozó népet. Ennek ellenére a japán munkásosztályban — különösen az oroszországi forradalmi fejlemények hatására — háborúellenes hangulat ütötte fel a fejét.

Katayama és társai ezekben az években szüntelen háborúellenes propagandát folytattak a munkásság körében. 1903-tól 1905 januárjáig Katayama és Kotoku közvetlen közreműködésével megjelent a „Heimin” („Nép”) című hetilap. A „Heimin” bátran leleplezte a militarizmust, megmagyarázta, hogy a háború a gazdagok érdekét szolgálja és kárára van a dolgozóknak. A lap és a hozzá kapcsolódó mozgalom irányítói nem voltak következetes marxisták. A sovinizmust és a militarizmust gyakran pacifista álláspontról támadták. A „Heimin” tevékenységének mindazonáltal igen komoly haladó jelentősége volt. A súlyos rendőrterror körülményei között dolgozó Katayama és munkatársai hozzájárultak a japán munkások legjobbjainak szerveződéséhez, antimilitarista és internacionalista szellemben való neveléséhez. Japán nyelven először a „Heimin” hasábjain jelent meg 1904-ben a „Kommunista Kiáltvány”.

1905. szeptember 5-én és 6-án Tokióban spontán kormányellenes tüntetések folytak le, több helyütt összetűzésre került sor a rendőrséggel, a tömeg feldúlt és felgyújtott néhány rendőrőrszobát. A tüntetők tetemes része soviniszta jelszavakat hangoztatott, azért követelte a kormány megdöntését, mert előnytelen békeszerződést írt alá Oroszországgal. A tüntetők más része azonban megbélyegezte a háborút, a vele járó nyomorúságokat és kifejezésre juttatta rokonszenvét az oroszországi forradalom iránt.

1906—1907 folyamán a japán munkásmozgalomban bizonyos fellendülés állott be. Megerősödött a sztrájkmozgalom, melynek legkiemelkedőbb eseménye az Ashio környéki rézbányák munkásainak sztrájkja volt.

Az 1906-ban megalapított legális munkáspárt— a Nihon Shakaito — a „direkt akció” mellett síkraszálló Kotoku-csoport és a parlamenti harci módszerek hívei közötti éles harc következtében rövidesen szétesett.

1908—1909-ben a munkásmozgalomban a hanyatlás jelei mutatkoztak, s ezzel kapcsolatban a szocialista értelmiség körében fokozódó szervezeti és eszmei zűrzavar ütötte fel a fejét. Az uralkodó körök 1910-ben provokációhoz folyamodtak a munkásmozgalom ellen. Kotoku anarchista hibáit arra használták fel, hogy megpróbálják diszkreditálni az egész szocialista mozgalmat, kimutatni, hogy egyéni terrorra törekszik, és ezen az alapon kíméletlenül leszámoljanak Kotokuval és csoportjával. Kotokut és társait azzal vádolták meg, hogy merényletet készítettek elő a császár ellen, és valamennyiüket kivégezték. A reakció ezzel súlyos csapást mért a japán szocialista mozgalomra.

Az ezután következő évek a reakció tombolásának jegyében teltek el. Az egyetlen nagyobb munkásmegmozdulás ebben az időszakban a tokiói városi közlekedés munkásainak sztrájkja volt 1911 decemberében. A sztrájk szervezőjét, Sen Katayamát, bebörtönözték, s kiszabadulása után, 1913-ban, emigrációba kényszerült.

A japán imperialista expanzió az orosz—japán háború után
Az Oroszország elleni háború eredményeként Japán osztatlan uralmat szerzett Dél-Mandzsúria és Korea fölött. E szerzeményeket a japán imperializmus jórészt Anglia és az Egyesült Államok támogatásának köszönhette. Még 1905-ben, az orosz—japán háború kellős közepén, Anglia újabb szövetségi szerződést kötött Japánnal, amely előírta a szerződő felek érdekeinek és területi jogainak megvédelmezését „Kelet-Ázsia és India térségében”. Ez a formula kiterjesztette az angol—japán szövetség hatósugarát, és megerősítette Japán pozícióit.

1905 novemberében Japán hivatalosan is ellenőrzése alá vonta Korea külpolitikáját. 1906 elején Ito herceget koreai japán főmegbízottá nevezték ki; Ito ellenőrzést gyakorolt a koreai kormány egész bel- és külpolitikája felett. 1907-ben a koreai király panaszt tett a hágai nemzetközi békekongresszusnál a japán lépések ellen, de hasztalan. A japánok viszont ezután rákényszerítették a királyt, hogy mondjon le a trónról fia javára. A Koreára nehezedő japán terror rendkívül megerősödött azután, hogy 1909-ben egy koreai nacionalista meggyilkolta Ito herceget. Az új királyt kényszerítették, hogy mondjon le jogairól a japán császár javára. Az erről szóló „szerződést”1910. augusztus 22-én írták alá. Korea bekebelezése ezzel teljessé vált.

A japán imperializmus erőteljes ütemben „birtokba vette” az elfoglalt Dél-Mandzsúriát is. Az 1906-ban létesített félhivatalos Dél-mandzsúriai Vasúttársaság a japán monopoltőke fő eszköze lett Mandzsúria gyarmati kizsákmányolásában.

Anglia és az Egyesült Államok számításai ellenére Japán megerősödése az ázsiai szárazföldön egyáltalán nem „nyitotta ki a kapukat” Mandzsúriában és Koreában az angol és amerikai tőke számára. Ellenkezőleg, Japán az elfoglalt fogyasztó piacok és nyersanyaglelőhelyek monopolizálásán túlmenően más irányokban is terjeszkedni kezdett és közvetlen versenytársává vált pártfogóinak. Az amerikaiak politikája Japánnal szemben fokozatosan nyíltan ellenségessé vált, ami a japán bevándorlók elleni hajszában is kifejezésre jutott. Elhidegült az angol—japán viszony is. Oroszország meggyengülése a Távol-Keleten, továbbá az 1907. évi angol—orosz szerződés megkötése ideiglenesen háttérbe szorította az orosz—angol ellentéteket s csökkentette Anglia érdekeltségét az angol—japán szövetség fenntartásában. Az angol—japán viszony megromlásához hozzájárult a távol-keleti kereskedelmi versengés fokozódása is. 1911-ben felülvizsgálták az angol—japán szövetségi szerződést, és korlátozták a szövetségi kötelezettségeket. Anglia fenntartotta magának a jogot, hogy ne támogassa fegyveres erőivel Japánt, ha ez az Egyesült Államok ellen visel háborút.

Japán és iménti ellensége, a cári Oroszország között viszont közeledés kezdődött. 1907 júliusában japán—orosz szerződést kötöttek, amelynek titkos politikai cikkelyei előirányozták a befolyási övezetek felosztását Mandzsúriában. 1909-ben, midőn az Egyesült Államok — hogy Mandzsúriát kivonja Oroszország és Japán befolyási övezetéből — felvetette a mandzsúriai vasútvonalak nemzetközivé tételét, a két hatalom fellépett az amerikai terv ellen.

1910-ben, majd 1912-ben orosz—japán egyezményt írtak alá. Pontosan meghatározták a két állam befolyási övezeteit és kölcsönös kötelezettségeit Mandzsúriában és Belső-Mongóliában. Az egyezményekből kiérződött a szerződő feleknek az a törekvése, hogy megoltalmazzák „közös” imperialista érdekeiket Kínában bármely „harmadik hatalommal” — azaz az Egyesült Államokkal és Angliával — szemben.

Japán az első világháború küszöbén
Az orosz—japán háború után Japán súlyos pénzügyi nehézségekbe bonyolódott. A külföldi kölcsönök kamattörlesztései súlyosan megterhelték a költségvetést; a katonai kiadások alig csökkentek. Csak a kiváltságos, a kormányhoz közelálló monopolszervezetek élvezték a háborús győzelmek és a gyarmati rablás gyümölcseit.

A hatalmas kiterjedésű kínai piac jelentős részének megszerzése előmozdította egyes japán iparágak, főleg a textilipar megerősödését, noha a nehézipar továbbra is rendkívül lassan fejlődött. Meggyorsult a tőkekoncentráció folyamata is, amely már az orosz—japán háború előtt megindult. 1903 és 1913 között a befizetett részvénytőke csaknem megháromszorozódott, az iparban pedig majdnem ötszörösére nőtt. E tőke 38 százaléka a japán részvénytársaságok nem egészen fél százalékának kezén összpontosult.

Egészében véve azonban az ország gazdasági életében a mezőgazdaság dominált. A népesség túlnyomó többségét a parasztok — kis- és törpeparcellás bérlők — alkották.

1913—1914-ben a demokratikus mozgalomban újabb fellendülés mutatkozott. 1913 februárjában számos városban tüntettek a militarista Katsura-kormány ellen. Megismétlődtek — még valamivel nagyobb arányban — az 1905 szeptemberi események; rendőrőrszobákat gyújtottak fel, feldúlták néhány kormányhivatalnok házát. A Katsura-kormány lemondott. A helyébe lépő Yamamoto-kormány megpróbálta megnyerni a polgári ellenzék rokonszenvét; néhány közigazgatási reformot hajtott végre, amelyek korlátozták a militaristák kiváltságait. Többek között eltörölték azt a törvényt, amelynek értelmében a hadügyminiszter és a tengerészeti miniszter csak tényleges tábornok vagy admirális lehetett.

1914 elején a közvélemény tudomást szerzett a tengerészeti minisztériumban uralkodó korrupcióról, az ott elkövetett megvesztegetésekről. Ez újabb tüntetéseket és újabb kormányválságot eredményezett. A burzsoázia azonban félt a demokratikus tömegmozgalomtól, a demokratikus erők szervezetlenek voltak, s az egyes elszigetelt elégedetlenség-kitörések nem tudták megingatni az uralkodó osztályok diktatúráját.

„A háború kirobbanásának legfőbb okai – sulinet.hu szerint

• Hatalmi ellentét Európa vezető országai között.
• Fegyverkezési verseny.
• Európai szövetségi rendszer védelmi jellegének megszűnése, helyette mozgósítások, ultimátumok, mint külpolitikai eszközök használata.
• Kölcsönös bizalmatlanság az államok között.
• Nacionalizmus eszméjének előretörése.
• Egyik európai állam sem hajlandó saját céljairól lemondani.
• Osztrák-Magyar Monarchia célja a nemzetek feletti császárság fenntartása, ám állandó belső nemzetiségi problémákkal küzd.
• Oroszország pánszláv Balkán-politikája, belső feszültséget háborúval akarja levezetni.
• Franciaországot a németek elleni reváns vezérli.
• Németország az európai elsőségért és gyarmatokért küzd.
• Anglia a tengeri vezető pozíció megtartását tartja szem előtt.”

„Gazdag ország, erős hadsereg” − A japán modernizáció, militarizáció és az első világháború – magyardiplo.hu

„Az Örömóda bizonyos szempontból Japán második nemzeti himnusza

Japán 1854-es erőszakos megnyitása − melyet a Matthews Calbraith Perry amerika admirális vezette „fekete hajók” hajtottak végre − egyben az ország egyfajta modernizációs versenyfutásba-hajszolását is jelentette.

Az erőszakos nyitást megelőzően csupán egyetlen japán kikötő állt nyitva a nemzetközi kereskedelem előtt; az amerikai, brit, holland és orosz hajóhad („a fekete hajók”) élén álló Perry kényszerítette rá a szigetországra az első kereskedelmi szerződést. Az ún. „ágyúnaszád-diplomácia” (gunboat diplomacy) megaláztatása hozzájárult ahhoz, hogy Japán elsődleges szerepet biztosítson a fegyverkezésnek. „Gazdag ország, erős hadsereg” – így hangzott a Meidzsi-korszak „jelszava”. Az utolérés érdekében Japán a „Nyugat” tanítványául szegődött: nyugati tudást sajátított el az összes szakterületen.

Feladva két évszázad izolációs politikáját, Japán politikai vezetése egyetlen lehetőségre gondolt: arra, hogy mihamarabb gyarmatbirodalmat építsen ki az országból. Az expanziós tervek gyökerei − melyek a Meidzsi-korszak ideológiájában elsődleges jelentőséggel bírtak − messzire vezetnek. Tojotomi Hidejosi sógun már a XVII. században támadást indított Kína ellen, akkoriban azonban e vállalkozásnak még nem volt folytatása. A megújult, hódítási politikához visszatérő Japán tíz év leforgása alatt két háborút is indított: először Kína ellen (1894–1895 között), majd Oroszország ellen (1904–1905-ben), mikoris győzelme óriási visszhangot váltott ki – hiszen ez volt az első győztes háború egy, a „fehér rasszhoz” tartozó néppel szemben. Elfoglalta Koreát, Formosa szigetét (Taiwan), Dél-Szahalint és protekturátusa alá helyezte a gazdasági szempontokból fontos Mandzsúria déli részét. Így minden készen állt a XVII. századi merész vállalkozás megismétlésére: a Középső Birodalom (Kína) meghódítására. Az első világháború előestéjén a nyugati hatalmak már tisztában voltak azzal, hogy Japánnal számolni kell.

A japánok elsősorban Jiaozhou területét célozták meg Kínában: Qingdao kikötőjét és ennek környékét a Shandong-félszigeten. Ezek a területek akkor Németországhoz tartoztak: 1898-ban a kínai vezetőktől vásárolta meg őket Németország kilencvenkilenc évre. Megszerzésükre igazi esélyt Japán számára az első világháború kínált. Az Egyesült Királyság 1902-ben védelmi szerződést kötött Japánnal, melynek 1907-es és 1911-es módosított változata garantálta a két ország kölcsönös támogatását bármely külső ellenség támadása esetén.”

SaLa