Sztolipin és a forradalom

Sztolipin főhóhér megöletése egybeesett azzal a pillanattal, amikor számos jel arra mutatott, hogy befejeződött az orosz ellenforradalom történetének első szakasza. A szeptember 1-i esemény, mely önmagában véve igen kis jelentőségű, ezért újra napirendre tűzi azt az elsőrendű fontosságú kérdést, hogy mi a tartalma és mi a jelentősége, az oroszországi ellenforradalomnak. A reakciósok karában, akik Sztolipint lakáj módra dicsőítik, vagy az Oroszországban uralkodó feketeszázas banda intrikáinak történetében turkálnak, s a liberálisok karában, akik fejüket csóválják a „barbár és esztelen” merénylet miatt (a liberálisokhoz tartoznak persze a „Gyelo Zsiznyi” volt szociáldemokratái is, akiktől ez az idézőjelbe tett, elcsépelt kifejezés származik), hallatszanak egyes olyan hangok is, amelyeknek valóban komoly elvi tartalmuk van. Megpróbálják az orosz történelem „sztolipini időszakát” összefüggő egésznek tekinteni.

Sztolipin körülbelül öt évig, 1906-tól 1911-ig állt az ellenforradalom kormányának az élén. Ez valóban sajátos és tanulságos eseményekben bővelkedő időszak. A külső eseményeket tekintve, úgy jellemezhetjük, mint az 1907. június 3-i államcsíny előkészítésének és megvalósításának időszakát. Éppen 1906 nyarán, amikor Sztolipin mint belügyminiszter felszólalt az I. dumában, — ekkor láttak hozzá, hogy előkészítsék ezt az államcsínyt, amely most már meghozta gyümölcseit társadalmi életünk minden területén. Felmerül a kérdés, hogy az államcsíny megvalósítói milyen társadalmi erőkre támaszkodtak, és milyen erők irányították őket? Mi volt a „június harmadiki” időszak társadalmi és gazdasági tartalma? — Sztolipin személyes „karrierje” tanulságos anyagot ad és érdekesen világítja meg ezt a kérdést.

Mint földbirtokos és nemesi elöljáró Sztolipin 1902-ben Plehwe idejében kormányzó lesz; a cár és feketeszázas kamarillája szemében „kitünteti magát” a parasztok elleni vadállati megtorlásaival és megkínzásukkal (Szarátov kormányzóságban); 1905-ben feketeszázas bandákat és pogromokat szervez (a balasevi pogrom); 1906-ban belügyminiszter lesz és az első Állami Duma szétkergetése után miniszterelnök. Ez röviden Sztolipin politikai életrajza. És az ellenforradalmi kormány fejének ez az életrajza egyúttal életrajza annak az osztálynak, amely véghezvitte nálunk az ellenforradalmat, és amelynek Sztolipin csak meghatalmazottja vagy ügyvivője volt. Ez az osztály: az orosz nemesség, élén az első nemessel és a legnagyobb földesúrral, Romanov Miklóssal. Ez az osztály: a harmincezer jobbágytartó földbirtokos, akik Európai-Oroszország földjéből 70 millió gyeszjatyinát tartanak kezükben, vagyis ugyanannyit, mint amennyi tízmillió parasztportának van. Azok a latifundiumok, amelyek ennek az osztálynak kezében vannak, jelentik az alapját annak a jobbágy kizsákmányolásnak, amely különböző néven (ledolgozás, uzsora stb.) Oroszország ősorosz központjában uralkodik. Az orosz paraszt „földszegénysége” (hogy a liberálisoknak és a narodnyikoknak ezt a kedvelt kifejezését használjuk) nem más, mint a jobbágytartó földbirtokos osztály földgazdagságának másik oldala. Az agrárkérdésnek, amely 1905-ös forradalmunk központi kérdése volt, az volt a veleje, hogy megmarad-e a földesúri birtok — amely esetben a lakosság többsége hosszú évekre elkerülhetetlenülmegmarad koldus, nyomorúságos, éhező, elnyomott és letiport parasztnak —, vagy pedig a lakosság tömege ki tud-e majd vívni magának valamennyire is emberi, valamelyest az európaihoz hasonló szabad életviszonyokat — ez pedig megvalósíthatatlan volt a földesúri földbirtoklás és a vele elszakíthatatlanul egybekapcsolt földesúri monarchia forradalmi megsemmisítése nélkül.

Sztolipin politikai életrajza a cári monarchia életkörülményeinek pontos tükörképe és kifejezése. Sztolipin nem cselekedhetett másképpen, mint ahogy cselekedett abban a helyzetben, amelyben a monarchia a forradalom alatt volt. A monarchia nem cselekedhetett másképpen, amikor egészen határozottan kiderült, mégpedig a tapasztalat alapján — 1905-ben a duma előtt is és 1906-ban a duma alatt is —, hogy a népesség óriási, túlnyomó többsége már tudatára ébredt annak, hogy érdekei kibékíthetetlen ellentétben vannak a földesúri osztály fennmaradásával, s hogy ennek az osztálynak a megsemmisítésére törekszik. Nincs felületesebb és hazugabb valami, mint a kadet íróknak az az állítása, hogy nálunk a monarchia elleni támadások az „intellektuel” forradalmiaskodás megnyilvánulásai voltak. Ellenkezőleg, az objektív viszonyok olyanok voltak, hogy a parasztok harca a földesúri földbirtoklás ellen elkerülhetetlenül felvetette a földesúri monarchia életének vagy halálának kérdését. A cárizmus kénytelen volt élethalálharcot vívni, kénytelen volt a teljesen erőtlenné vált bürokrácia és a háborús vereségek, meg a belső bomlás folytán meggyengült hadsereg helyett más védelmi eszközöket keresni. Ebben a helyzetben az egyetlen, amit a cári monarchia tehetett, a lakosság feketeszázas elemeinek megszervezése és pogromok rendezése volt. Az a fennkölt erkölcsi felháborodás, amellyel a mi liberálisaink a pogromról beszélnek, minden forradalmárban azt a benyomást kelti, hogy végtelenül szánalmas és gyáva emberekkel van dolga, különösen akkor, amikor a pogromok fennkölt erkölcsi elítélése mellett teljesen megengedhetőnek tartják a pogromhősökkel való tárgyalás és megegyezés gondolatát. A monarchia kénytelen volt védekezni a forradalommal szemben, és a Romanovok félázsiai, jobbágyi orosz monarchiája nem védekezhetett más eszközökkel, csak a legpiszkosabbakkal, legvisszataszítóbbakkal, legaljasabbakkal és legkegyetlenebbekkel: nem a fennkölt erkölcsi elítélés, hanem a forradalom sokoldalú és önfeláldozó megsegítése, a forradalom megszervezése ennek a monarchiának megdöntésére — ez a pogromok elleni harcnak az a formája, amely egyedül méltó, egyedül ésszerű minden szocialista és minden demokrata számára.

A pogromhős Sztolipin éppen úgy készült miniszteri pályafutására, ahogy erre egy cári kormányzó készülhetett: kínozta a parasztokat, pogromokat rendezett, s értett ahhoz, hogy külső mázzal és frázisokkal, pózzal és gesztusokkal „európainak” tüntesse fel ezt az ázsiai „gyakorlatot”.

És liberális burzsoáziánk vezérei, akik fennkölt erkölcsösséggel elítélték a pogromokat, tárgyalásokat kezdtek a pogromhősökkel, nemcsak a létjogosultságukat ismerték el, hanem még azt is, hogy övék a hegemónia az új Oroszország berendezésében és kormányzásában! Sztolipin megöletése számos érdekes leleplezésre és beismerésre adott alkalmat ebben a kérdésben. Itt vannak például Vitte és Gucskov levelei arról, hogy Vitte hogyan tárgyalt bizonyos „közéleti személyiségekkel” (értsd: a mérsékelten liberális monarchista burzsoázia vezéreivel) az 1905. október 17-e utáni kormányalakításról. A Vittével folytatott tárgyalásokban — ezek a tárgyalások nyilván hosszadalmasak voltak, mert Gucskov „az elhúzódó tárgyalások fárasztó napjairól” ír — részt vett Sipov, Trubeckoj, Uruszov, Sztahovics, vagyis mind a kadet pártnak, mind a „békés megújhodás”, mindaz októbristák pártjának jövendő vezetői. Mint kiderült, Durnovo miatt nem tudtak megegyezni, akit a „liberálisok” nem voltak hajlandók belügyminiszternek elfogadni, de akihez Vitte ultimátumszerűen ragaszkodott. Emellett Uruszov, az első duma kadetpárti csillaga „melegen támogatta Durnovo jelölését”. Amikor Obolenszkij herceg Sztolipin jelölését vetette fel, „voltak, akik mellette foglaltak állást és voltak, akik azt mondták, nem ismerik”. „Határozottan emlékszem arra — írja Gucskov —, hogy negatív véleményt, amiről Vitte gróf ír, senki sem mondott.”

Most a kadet sajtó, hangsúlyozni óhajtva „demokratizmusát” (ne tréfáljanak!), lehet, hogy különösen a pétervári első kúria választásai miatt, ahol a kadetok az októbristákkal verekedtek, szeretne ütni egyet Gucskovon az akkori tárgyalásokkal kapcsolatban. „Mily gyakran voltak — írja a „Recs” szeptember 28-i számában — az októbrista urak Gucskov vezénylete alatt és a hatóságok örömére Durnovo úr híveinek kollégái! Mily gyakran fordítottak hátat a közvéleménynek és szegezték tekintetüket a felsőbbségre!” Ugyanaznap a „Russzkije Vedomosztyi” is különböző hangnemekben ismétli vezércikkében ugyanazt a szemrehányást, amelyet a kadetok tesznek az októbristáknak.

De engedelmet, kadet urak: milyen jogon tesznek éppen önök szemrehányást az októbristáknak, ha ugyanazokon a tárgyalásokon az önök emberei is részt vettek, sőt védték is Durnovót? Hát akkor 1905 novemberében Uruszovon kívül nem áll-e az összes kadetokra is, hogy „tekintetüket a felsőbbségre szegezték” és „hátat fordítottak a közvéleménynek”? Akik szeretik egymást — veszekednek néha; nem elvi harc ez, hanem egyformán elvtelen pártok vetélkedése — ezt kell mondanunk azokról a szemrehányásokról, amelyeket a kadetok az októbristáknak tesznek az 1905 végén folytatott „tárgyalások” miatt. Az ilyenfajta viták csak arra valók, hogy palástolják azt a tényleg fontos, történelmileg elvitathatatlan tényt, hogy a liberális burzsoázia összes árnyalatai, az októbristáktól egészen a kadetokig „tekintetüket a felsőbbségre szegezték” és „hátat” fordítottak a demokráciának, amióta forradalmunk valóban népi jelleget öltött, vagyis aktív részvevőinek összetétele tekintetében demokratikus lett. Az orosz ellenforradalom sztolipini időszakát éppen az jellemzi, hogy a liberális burzsoázia elfordult a demokráciától, és Sztolipin ezért megtehette, hogy ennek a burzsoáziának hol az egyik, hol a másik képviselőjéhez forduljon segítségért, rokonszenvért, tanácsért. Ha a dolgok nem így álltak volna, akkor Sztolipin nem valósíthatta volna meg az egyesült nemesség tanácsának hegemóniáját az ellenforradalmi hangulatú burzsoázia felett, ennek a burzsoáziának segítségével, rokonszenvével, aktív vagy passzív támogatásával.

Az ügynek ez az oldala különös figyelmet érdemel, mert éppen ezt téveszti szem elől — vagy szándékosan mellőzi – liberális sajtónk, valamint a liberális munkáspolitika néhány olyan lapja, mint a „Gyelo Zsiznyi”. Sztolipin nemcsak a jobbágytartó földesurak diktatúrájának képviselője; aki beéri ezzel a jellemzéssel, az egyáltalán nem érti a „sztolipini időszak” sajátosságát és jelentőségét. Sztolipin egy olyan korszak minisztere, amikor az egész liberális burzsoázián, beleértve a kadetokat is, ellenforradalmi hangulat lett úrrá, amikor a jobbágytartó földesurak erre a hangulatra támaszkodhattak és támaszkodtak is, kezüket és szívüket ajánlhatta és ajánlották is a burzsoázia vezetőinek, sőt még a „legbaloldaliabb” vezetőkben is „őfelsége ellenzékét” láthatták, arra hivatkozhattak és hivatkoztak is, hogy a liberalizmus ideológiai vezetői feléjük fordultak, a reakció felé, a demokrácia elleni harc, a demokrácia bepiszkolása felé. Sztolipin annak a korszaknak a minisztere, amikor a jobbágytartó földesurak a paraszti agrárviszonyok tekintetében teljes erőből, rendkívül gyors ütemben kezdték megvalósítani a burzsoá politikát, búcsút mondtak az összes romantikus illúzióknak és a paraszt „patriarchalitásába” vetett reményüknek, szövetségeseket kerestek általában Oroszország, különösen pedig a falusi Oroszország új burzsoá elemei között. Sztolipin arra törekedett, hogy a régi tömlőket új borral töltse meg, hogy a régi önkényuralmat burzsoá monarchiává alakítsa át, és a sztolipini politika csődje a cárizmusnak ezen az utolsó úton, a cárizmus számára elképzelhető utolsó úton elszenvedett csődje. III. Sándor földesúri monarchiája megpróbálkozott azzal, hogy a „patriarchális” falura és általában az orosz élet „patriarchalitására” támaszkodjék; a forradalom végleg szétzúzta ezt a politikát. II. Miklós földesúri monarchiája a forradalom után a burzsoázia ellenforradalmi hangulatára és a burzsoá agrárpolitikára próbált támaszkodni, amelyet ugyanezek a földesurak hajtottak végre; ezeknek a kísérleteknek a csődje, amelyet most még a kadetok, még az októbristák sem vonnak kétségbe: a cárizmus utolsó lehetséges politikájának csődje.

Sztolipin alatt a jobbágytartó földesúr diktatúrája nem irányult az egész nép ellen, az egész „harmadik rendet”, az egész burzsoáziát is ideszámítva. Nem, ez a diktatúra előnyösebb helyzetben volt, amikor az októbrista burzsoázia nem félelemből, hanem szerelemből szolgálta; amikor a földbirtokosoknak és a burzsoáziának olyan képviseleti intézménye volt, amelyben blokkjuknak biztos többsége volt, és megvolt a lehetőségük arra, hogy tárgyalásokat folytassanak és megegyezzenek a koronával; amikor Sztruve úr és a többi vehista hisztérikus buzgalommal mocskolta a forradalmat, és olyan ideológiát teremtett, hogy volhiniai Antonij szíve csak úgy repesett az örömtől; amikor Miljukov úr a kadet ellenzéket elnevezte „őfelsége ellenzékének” (őfelsége, az utolsó jobbágytartó ellenzékének). És noha Romanov úrék számára kedvezőbb volt a helyzet, noha a helyzet a lehető legkedvezőbb volt a XX. század kapitalista Oroszországának társadalmi erőviszonyai szempontjából: Sztolipin politikája mégis csődöt mondott. Sztolipint akkor ölték meg, amikor már kopogtatott az ajtón a cári önkényuralom új, jobban mondva, új erőt gyűjtő sírásója.
*
Sztolipinnak a burzsoázia vezetőihez való viszonyát és ezeknek Sztolipinhoz való viszonyát különösen szemléltetően jellemzi az I. duma korszaka. „Sztolipin karrierjében — írja a „Recs” — döntő jelentőségű volt az 1906 májusától júliusáig terjedő idő.” Mi volt ebben az időben a súlypont?

„Ebben az időben — jelenti ki a kadet párt hivatalos lapja — persze nem a dumában elhangzott szónoklatokon volt a súlypont.”

Ez aztán valóban értékes beismerés, nemde? Hányszor vitáztunk akkoriban a kadetokkal azon, hogy a „dumában elhangzott szónoklatokon” volt a „súlypont” abban a korszakban! Milyen dühös szidalmakkal árasztotta el, milyen fennhéjázó tudományossággal leckéztette a kadet sajtó a szociáldemokratákat, akik 1906 tavaszán és nyarán azt állították, hogy nem a dumában elhangzott szónoklatokon van a súlypont! Mennyi szemrehányással illette akkoriban a „Recs” és a „duma” az egész orosz „társadalmat”, azért, mert a „konventről” ábrándozik és nem eléggé lelkesedik azokért a győzelmekért, amelyeket az I. duma „parlamenti” arénáján aratnak a kadetok! Elmúlt öt év, az I. duma korszakáról általános értékelést kell adni és a kadetok olyan könnyedséggel, mintha csak kesztyűt cserélnének; kinyilatkoztatják: „persze, nem a dumában elhangzott szónoklatokon volt a súlypont abban az időben.”

Persze, hogy nem, uraim! Dehát hol volt a súlypont?

… „A kulisszák mögött — olvassuk a „Recs”-ben — éles harc folyt a két áramlat képviselői között. Az egyik rész azt javasolta, hogy próbáljanak megegyezésre jutni a népképviselettel és egy «kadet minisztérium» alakításától se riadjanak vissza. A másik rész határozott lépést követelt: az Állami Duma feloszlatását és a választási törvény megváltoztatását. Ezt a programot követte az Egyesült Nemesség Tanácsa, amely igen befolyásos erőkre támaszkodott” … „Sztolipin egy ideig ingadozott. Tudomásunk van róla, hogy Krizsanovszkij útján kétszer javasolta Muromcevnek, tárgyalják meg egy kadet kormány megalakításának lehetőségét, amelyben Sztolipin belügyminiszterként venne részt. De Sztolipin ugyanakkor kétségtelenül az Egyesült Nemesség Tanácsával is tárgyalt.”

Így írják a történelmet a liberálisok művelt, tudós, sokat olvasott vezérei! Kiderül, hogy nem a szónoklatokon volt a „súlypont”, hanem a feketeszázas cári kamarillán belül működő két áramlat harcán! Azonnal és késedelem nélkül folytatta a „nyomás” politikáját az Egyesült Nemesség Tanácsa — vagyis nem egyes személyek, nem Romanov Miklós, nem a „szférák” „egyik áramlata”, hanem egy bizonyos osztály. Jobboldali vetélytársaikat természetesen világosan, józanul látják a kadetok. Ami azonban tőlük balra volt, eltűnt a látókörükből. A történelmet a „szférák”, az Egyesült Nemesség Tanácsa és a kadetok csinálták, — a köznép persze nem vett részt ebben a műveletben! Egy adott osztállyal (a nemességgel) szembenállt a „népszabadság” osztályokon felüli pártja, a szférák pedig (vagyis a cáratyuska) ingadoztak.

Nos, vajon elképzelhető-e önzőbb osztály vakság? — a történelem nagyobb elferdítése és a történelemtudomány elemi igazságairól való teljesebb megfeledkezés? — szánalmasabb zűrzavar, az osztály, a párt, a személyiségek összekeverése?

A vaknál is rosszabb az, aki nem akarja látni a demokráciát és a demokrácia erőit.

Az I. duma korszakában persze nem a dumában elhangzott felszólalásokon volt a súlypont. A súlypont a dumán kívüli osztályharcon, a jobbágytartó földesuraknak és monarchiájuknak a néptömegek, a munkások és parasztok ellen folytatott harcán volt. Éppen ebben az időben újra élénkülni kezdett a tömegek forradalmi mozgalma: 1906 tavaszán és nyarán fenyegetően nőttek a sztrájkok s a politikai sztrájkok és parasztlázongások, katonai zendülések is. Ezért ingadoztak a „szférák”, kadet történész urak, a cári bandán belül azért harcoltak az áramlatok, hogy a forradalom adott ereje mellett azonnal végre lehet-e hajtani az államcsínyt, vagy pedig várni kell, továbbra is az orránál fogva kell vezetni a burzsoáziát?

A földesurakat (Romanovot, Sztolipint és társait) az I. duma teljesen meggyőzte arról, hogy nem élhetnek békében a paraszttömegekkel és a munkásokkal. És ez a meggyőződésük megfelelt az objektív valóságnak. Hátra volt még egy másodrangú kérdés megoldása: mikor és hogyan, azonnal vagy fokozatosan kell-e megváltoztatni a választási törvényt? A burzsoázia ingadozott, de egész viselkedése, még a kadet burzsoázia viselkedése is, azt mutatta, hogy százszorta jobban fél a forradalomtól, mint a reakciótól. Ezért is kegyeskedtek a földesurak meghívni tanácskozásukra a burzsoázia vezéreit (Muromcevet, Heydent, Gucskovot és társait), hogy nem lehet-e együttesen kormányt alakítani? És az egész burzsoázia — a kadetok is — tanácskozni kezdett a cárral, a pogromhősökkel, a fekete századok vezéreivel arról, hogy milyen eszközökkel harcoljanak a forradalom ellen — de a burzsoázia 1905 végétől soha egyetlen pártját sem küldte a forradalom vezéreihez, hogy arról tanácskozzék velük, hogyan döntsék meg az önkényuralmat és a monarchiát.

Ez az orosz történelem „sztolipini” szakaszának fő tanulsága. A cárizmus tárgyalásokba bocsátkozott a burzsoáziával, mikor a forradalom még erősnek látszott — majd amikor a forradalom már nem gyakorolt nyomást alulról, fokozatosan félrerúgta a burzsoázia összes vezéreit: először Muromcevet és Miljukovot, aztán Heydent és Lvovot, végül Gucskovot. Miljukov, Lvov és Gucskov között egyáltalában nem lényeges a különbség — az egész csak annak a sorrendnek kérdése, amelyben a burzsoáziának ezek a vezérei. . . „csókra” nyújtották arcukat Romanovnak, Puriskevicsnek, Sztolipinnak és meg is kapták ezt a .. . „csókot”.

Sztolipin éppen akkor tűnt el a színről, amikor a feketeszázas monarchia mindent, ami hasznára lehetett, teljesen kiaknázott az orosz burzsoázia ellenforradalmi hangulatából. Most ez a burzsoázia itt áll kidobva, leköpve, sajátmagát bemocskolva azzal, hogy megtagadta a demokráciát, a tömegek harcát, a forradalmat, itt áll fejvesztve és tanácstalanul, és látja az új forradalom érlelődésének előjeleit. Sztolipin jó leckét adott az orosz népnek: vagy a szabadság felé halad a cári monarchia megdöntése útján a proletariátus vezetésével, vagy pedig — a Puriskevicsek, Markovok, Tolmacsovok rabságába szegődik a Miljukovok és Gucskovok eszmei és politikai vezetése alatt.

„Szocial-Demokrat” 24. sz.
1911. október 18. (31.)

Lenin Művei. 4. kiad. 17. köt.
217—225. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa