A tőkés monopóliumok fejlődése
A XX. század elejére Németország az ipari termelés volumene tekintetében az első helyre került Európában. Gyors ütemben növekedett a vaskohászat, a gépipar, a vegyipar és más nehézipari ágak. A nehézipar kiugró fejlődése jórészt a hadsereg, a vasútépítés és a hajógyártás (különösen a hadiflotta-építés) szükségletein alapult.

Erőteljesen megnőtt a mezőgazdaság termelékenysége. A szemes termények és a burgonya átlaghozama 1909—1913 között kétszerese volt az 1894—1898-asnak, s ebben fontos szerepet játszott a gépesítés és a műtrágya alkalmazása. A megművelt földterület több mint egyötödére kiterjedő junkergazdaságok jól felszerelt kapitalista nagybirtokokká fejlődtek, ha számos feudális maradványt megőriztek is. A finánctőke mágnásai is nagy földterületek — és a mélyükön rejlő ásványkincsek — tulajdonosaivá lettek.

A nagybankokkal szoros kapcsolatban álló hatalmas monopolista egyesülések egész iparágakat vontak befolyásuk alá. A kartellek száma 1905 és 1911 között 385-ről 550—600-ra emelkedett. Az 1893-ban alapított Rajna-Vesztfáliai Kőszénszindikátus 1910-ben már a szénmedence termelésének 95,4 százalékát ellenőrzése alatt tartotta. Erős monopolista egyesülések létesültek a kohóiparban is: 1904-ben az acélszindikátus, 1910-ben a vasszindikátus. A német nehézipar uralkodó pozícióit Rajna-Vesztfália három nagy konszernje foglalta el: a Krupp Művek, a Gelsenkircheni Bányatársulat és a „Phoenix” bányászati és kohászati társaság. A villamos iparban 1908-ban megállapodás jött létre két mamutvállalat, az Allgemeine Elektrizitäts-Gesellschaft és a Siemens-Halske & Schuckert AG. között. A tengeri kereskedelmi hajózás és személyszállítás csaknem teljes egészében két óriási társaság, a Hamburg-Amerikanische Paketfahrt AG. (HAPAG) és a Nordd-deutscher Lloyd ellenőrzése alatt állt. Kilenc berlini nagybanknál (közöttük is a legnagyobb a Deutsche Bank és a Disconto-Gesellschaft volt) Németország összes bankbetétjeinek a fele összpontosult.

A gazdasági hatalom az imperialista Németország „koronázatlan királyai” — Krupp, Thyssen, Kirdorf, Ballin, a Mannesmann fivérek, Siemens, Hansemann stb. — maroknyi csoportjának kezében összpontosult. A németországi monopóliumok össznyeresége 1913-ban 15 milliárd márka volt. Az államapparátus és a hadsereg élén azonban továbbra is a porosz junkerek álltak. Gazdasági és politikai érdekközösségük, a munkásmozgalom elleni küzdelem egy blokkba tömörítette a junkereket és a burzsoáziát, noha e blokkon belül éles összeütközésekre került sor.

A német imperializmus akkor kezdett „világpolitikát” folytatni, amikor a „régi” tőkés hatalmak már felosztották a világot, és megkaparintották a gyarmatok oroszlánrészét. 1914-ben Németországnak 2,9 millió km² kiterjedésű gyarmati területe volt, Franciaországénál három és félszer, Angliáénál tizenegy és félszer kevesebb. A német gyarmatok lakossága 12,3 millió főt tett ki, harminckétszerte kevesebbet, mint az angol gyarmatoké.

Németország, miközben a világ erőszakos úton való újrafelosztására készült, egyidejűleg gazdasági téren is expanzív politikát folytatott, ami érzékenyen érintette a „régi” tőkés hatalmak, mindenekelőtt Anglia érdekeit. Rohamosan növekedett a német tőkekivitel, különösen az Oszmán Birodalomba, Kínába és Dél-Amerika országaiba. 1902-ben a külföldi német tőkebefektetések összege 12,3 milliárd frank volt, az angolnak egyötöde és a franciának fele — 1914-ben már 44 milliárd frank, az angolnak fele, a franciának több mint kétharmada.

A tőkés monopóliumok nagymértékben fokozták a munkások kizsákmányolását, emelték a belföldi iparcikkárakat, és ezen az alapon csökkentették az exportárakat. Rövid négy év alatt — 1909-től 1913-ig — a német kivitel több mint 60 százalékkal nőtt. Számos cikkben (például a villamosipari gyártmányok kivitelében) Németország vezető helyet foglalt el a világkereskedelemben. A junkerek követelésére a Reichstag 1902-ben megszavazta az új vámtarifát, tetemesen felemelte a mezőgazdasági behozatali vámokat — ez súlyosan érintette a fogyasztók tömegeit, viszont jelentősen megnövelte a nagybirtokosok jövedelmét.

A reálbér az áremelkedés és az adóteher növekedése következtében csökkent. 1907-ben Németországban több mint 12 millió ipari munkás élt, az iparban, a kereskedelemben és a mezőgazdaságban foglalkoztatott összes bérmunkások száma pedig elérte a 18 milliót. A német munkások szívós küzdelemben kivívták maguknak az átlag 11 órás munkanapot és a munkafeltételek bizonyos megjavítását. De az ennél sokkal hosszabb munkaidő sem ment még ritkaságszámba. Alacsony bérek, munkanélküliség, súlyos lakáshelyzet, a megbetegedések számának növekedése jellemezte a proletártömegek életkörülményeit.

A német dolgozók helyzete politikai téren is súlyos volt. Az óriási bürokratikus és katonai apparátus, az egész egyházi hierarchia éberen őrködött a burzsoá-junker blokk érdekei fölött. Az uralkodó osztályok azon igyekeztek, hogy szigorítsák az egyes államok választási rendszerét, korlátozzák a Reichstag-választásokon érvényben levő általános választójogot, felszámolják a munkások egyesülési jogát stb. A junkerek szívósan ragaszkodtak a háromosztályos porosz választási rendszerhez; a porosz Landtagba egész 1908-ig egyetlen szociáldemokrata képviselő sem jutott be.

A munkásmozgalom fellendülése. Az orosz forradalom hatása
A XX. század elejét a munkásmozgalom fellendülése jellemezte. A sztrájkolok és a kizárások által érintett munkások együttes száma 1900—1902-ben 119 900 volt, 1903—1904-ben: 257 500.

A legszívósabb és leghevesebb küzdelmet ezekben az években a crimmitschaui szövőmunkások vívták. A munkanap 11 óráról 10 órára való csökkentését és béremelést követeltek. A kis szászországi városka több mint 7000 szövőmunkása 1903 augusztusától 1904 januárjáig állhatatosan harcolt. Sok német városban gyűjtést indítottak a sztrájkolok megsegítésére. A környékbeli falvak parasztjai élelmiszert adtak. Az opportunista vezetés azonban váratlanul határozatot hozott a sztrájk befejezésére.

A néptömegek balratolódását tanúsították az 1903. évi Reichstag-választások eredményei.
Több mint hárommillió választó szavazott a szociáldemokrata jelöltekre; a szociáldemokrata párt 81 mandátumot szerzett (1898-ban 57-et).

A német munkások harcos szelleméről tanúskodott ez évek legnagyobb sztrájkja: a Rajna-Vesztfáliai Kőszénszindikátus bányászainak általános sztrájkja 1905 január-februárjában. A sztrájk néhány nap leforgása alatt spontán módon kiterjedt az egész szénmedencére, s több mint 200 000 bányászt ragadott magával. A harc folyamán a különböző szakszervezetekhez tartozó és a szervezetien munkások között akcióegység jött létre. A mozgalom óriási lendületétől megrémült német kormány nagy sietve törvényjavaslatot terjesztett a porosz Landtag elé a bányászat reformjáról. Ezt követően a szakszervezetek vezetői — tekintet nélkül a munkások harckészségére — határozatot hoztak a sztrájk befejezésére.

A német munkásmozgalomra nagy hatást gyakorolt az orosz proletariátus forradalmi küzdelme. A német munkásosztály legjobbjai már az orosz forradalom kitörése előtt jelentős támogatást nyújtottak az orosz forradalmároknak. 1904 nyarán a porosz reakció Königsbergben pert rendezett kilenc német szociáldemokrata ellen. Azzal vádolták őket, hogy forradalmi irodalmat küldtek Oroszországba. A német munkások erélyesen tiltakoztak a per ellen. Karl Liebknecht, a német szociáldemokrácia forradalmi szárnyának legkiemelkedőbb képviselője, egy munkásgyűlésen kijelentette: még erőteljesebben kell támogatni az orosz elvtársakat, „hogy minél hamarabb kiálthassuk: a cárizmus megsemmisült, éljen az orosz szabadság!”

A békésen felvonuló pétervári munkások soraiban véghezvitt bestiális vérengzés (1905. január 9 [22]) híre gyorsan szétfutott egész Németországban. Mindenfelé népgyűléseket tartottak, a munkások kifejezést adtak a cárizmus elleni gyűlöletüknek és az orosz proletariátus iránti forró együttérzésüknek. A baloldali szociáldemokrata „Leipziger Volkszeitung” („Lipcsei Néplap”) a következőket írta: „A cárizmus feletti győzelemben, melyet most az orosz munkásosztály kivívni hivatott, az egész nemzetközi proletariátus a kapitalizmus feletti győzelmének előfeltételét látja. Az orosz győzelem német győzelem, európai győzelem, nemzetközi győzelem!”

Az orosz forradalom hatása megmutatkozott a németországi sztrájkmozgalom fellendülésében is. 1905—1906-ban a sztrájkokban — nem teljes adatok szerint — több mint 800 000-en vettek részt, majdnem ugyanannyian, mint a megelőző 15 esztendő alatt összesen.

Az oroszországi forradalom felbecsülhetetlen értékű tapasztalatait, a nyugat-európai munkásmozgalom számára nyújtott tanulságait szenvedélyesen propagálták a német proletariátus forradalmi vezérei, a baloldali szociáldemokraták: Rosa Luxemburg, Karl Liebknecht, Klara Zetkin, Franz Mehring és a többiek. Rámutattak az orosz önkényuralmi rendszer forradalmi szétzúzásának világtörténelmi jelentőségére, felszólították a német munkásokat, tanuljanak az orosz proletároktól és kövessék példájukat. A reformista szociáldemokraták viszont fensőbbséges gőggel szemlélték az orosz proletariátus küzdelmét, az orosz forradalmat csupán a régi nyugati polgári forradalmak utóvédharcának tekintették, tagadták nemzetközi jelentőségét.

A baloldaliak propagandájának egyik súlyponti kérdése volt a politikai tömegsztrájk, amelyet a német munkások gyakran a harc „orosz módszerének” neveztek. Az opportunisták minden igyekezete ellenére e kérdés a munkásgyűléseken, a sajtó hasábjain, a pártkongresszusokon szenvedélyes viták középpontjába került. A forradalmi tömeghangulatra való tekintettel az 1905 szeptemberi jénai pártkongresszus Bebel javaslatára a politikai tömegsztrájkot a proletariátus egyik legfontosabb harci eszközének nyilvánította.

Az oroszországi események és a nyugat-európai munkásmozgalomra gyakorolt hatásuk mélységesen aggasztották a német reakciót. A kormánykörökben felmerült a cárizmusnak nyújtandó fegyveres segítség kérdése. A keleti határon nagy katonai erőket vontak össze, amelyek készen álltak a beavatkozásra.

Az orosz forradalom hatásának jelentős része volt abban, hogy kiterjedt mozgalom bontakozott ki a háromosztályos porosz választási rendszer ellen, az általános és egyenlő választójog bevezetéséért Poroszországban, Szászországban és más területeken. Szászország nagy ipari központjaiban 1905 őszén sokezres munkástüntetésekre került sor. A hamburgi munkások, válaszul a reakciónak a munkások választójoga ellen megkísérelt merényletére, 1906. január 17-én — a német munkásmozgalom történetében először — félnapos politikai tömegsztrájkot tartottak. A rendőrséggel való összetűzések során a munkások barikádokat építettek, melyeket a rendőrök csak rohammal tudtak bevenni. „A politikai tömegsztrájk eszméje. . . futótűzként terjedt el a német proletariátus körében” — írta 1906 januárjában a „Leipziger Volkszeitung”.

A politikai rendszer demokratizálásáért kibontakozott tömegmozgalmat ekkor nem koronázta siker. Ennek legfőbb oka az opportunizmus megerősödése volt a német szociáldemokráciában. A német munkások nélkülözték a harcos, következetes vezetést, amely képes lett volna győzelemre vinni őket.

A német szociáldemokrácia a XX. század elején
A XX. század első éveiben a német szociáldemokrata párt egészében véve még osztályharcos állásponton állt. Lenin ekkor írta, hogy „a német szociáldemokrácia az élen halad mozgalmának szervezettsége, egysége és összekovácsoltsága, marxista irodalmának gazdagsága és tartalmassága tekintetében”.^4
4 Lenin: A Német Szociáldemokrata Munkáspárt jénai kongresszusa. Lásd Lenin Művei. 9. köt. Szikra 1954. 292. old.

Az 1903. évi drezdai kongresszus határozottan visszautasította az opportunista Vollmart, Bernsteint és társaikat, akik reformista, megalkuvó taktikát igyekeztek a pártra erőltetni. August Bebel, a párt vezetője, izzó szenvedéllyel küzdött a szocializmusért, hatalmas szolgálatokat tett a német és a nemzetközi munkásmozgalomnak. „August Bebel, aki maga is munkás volt, szívós harc árán alakította ki szocialista világnézetét, s teljes egészében, hiánytalanul a szocializmus céljai szolgálatának áldozta gazdag képességeit, évtizedeken át együtt haladt a növekvő és fejlődő német proletariátussal, s Európa legtehetségesebb parlamenti képviselőjévé, a reformizmussal és az opportunizmussal szemben ellenséges nemzetközi szociáldemokrácia legtehetségesebb szervezőjévé és taktikusává, legbefolyásosabb vezetőjévé vált.”^5
5 Lenin: August Bebel. Lásd Lenin Művei. 19. köt. Szikra 1955. 290. old.

A pártban azonban egyre erősödött a munkásosztály szűk kiváltságos rétegének nézeteit kifejező opportunizmus. A finánctőke által megvesztegetett munkásarisztokrácia az „osztálybéke” mellett szállt síkra, a munkásmozgalmat burzsoá ideológiával fertőzte meg, megosztotta és gyengítette a munkásosztályt. A munkások zöménél sokkalta jobban fizetett szakmunkások és művezetők mellett ehhez a réteghez tartozott a népes szakszervezeti bürokrácia, továbbá a párthivatalnokok, az országgyűlési képviselők, a szövetkezeti vezetők stb. Életszínvonaluk megközelítette az állami tisztviselőkét és a jobbmódú kispolgárokét. Az opportunizmus befolyása különösen erős volt a szakszervezeti vezetők körében.

Noha a pártvezetőség elítélte a nyílt opportunizmust, a revizionizmust, mégsem tudta rászánni magát arra, hogy szervezeti téren szakítson Bernsteinnel és követőivel, sőt gyakorlati tevékenysége során mind gyakrabban került a reformista vezetők, kivált a szakszervezeti vezérek befolyása alá. A német szociáldemokrácia tevékenységében már ezekben az években kezdett megmutatkozni az ellentét az „ortodox” programpontok és a reformista taktika között.

Az új korszak sajátosságait és a munkásmozgalom új feladatait még maga Bebel sem tudta megérteni. Ragyogó parlamenti felszólalásaiban, a pártkongresszusokon és munkásgyűléseken tartott beszédeiben változatlan erővel érvényesült forradalmi temperamentuma — de a párt egységének, „békéjének” megőrzése nevében sokszor a legfontosabb taktikai kérdésekben is engedményeket tett az opportunistáknak, és elnéző magatartást tanúsított a párt erejét felemésztő reformizmussal szemben.

Pregnánsan megnyilvánultak ezek az ingadozások a jénai pártkongresszus határozatainak végrehajtásában, 1906 februárjában a szakszervezetek főbizottságának reformista vezérei — élükön Legien — a politikai tömegsztrájkok ellen irányuló titkos megállapodást kötöttek a szociáldemokrata pártvezetőséggel. A mannheimi pártkongresszus szeptemberben hozott határozata pedig gyakorlatilag megsemmisítette a jénai határozatot.

Az uralkodó osztályok „összefogási politikájának” új szakasza.
A „hottentotta blokk”
A németországi reakció minden erejét mozgósította az erősödő munkás tömegmozgalom elleni harcra. II. Vilmos császár és környezete államcsínyterveket szőtt, a Reichstag feloszlatását és az uralkodó személyi hatalmának megerősítését tervezte.

Az egyik alapvető feladat, amelyet a német kormány megoldani próbált, az uralkodó osztályok és pártjaik „összefogása” volt. Bülow birodalmi kancellár ügyesen lavírozott a junkerek és a nagyburzsoázia táborában küzdő politikai erők között, egyiket sem hagyva döntő túlsúlyra jutni. Magát előszeretettel „agrárkancellárnak” nevezte, de figyelembe vette a burzsoázia, mindenekelőtt a pénzmágnások követeléseit is.

Az „összefogási politika” nem tudta megszüntetni a junker-burzsoá blokkon belül dúló éles harcot. E küzdelem egyik fellángolása egyenesen a Reichstag feloszlatására vezetett. Az ügy a német gyarmatokon lejátszódó eseményekkel állt összefüggésben. 1903 októberében Délnyugat-Afrikában a herero, majd a hottentotta törzsek, akiket a német gyarmatosítók rablásai és erőszakossága végső kétségbeesésbe hajszoltak, felkelésben törtek ki. A 80 000 herero felkelő — élükön főnökükkel, Mahareróval — követelte, hogy szüntessék meg a rezervátumokat, adják vissza földjeiket, űzzék el a német hódítókat. A német csapatok vandál kegyetlenséggel léptek fel a felkelők ellen. Ezek hősiesen védekeztek, de a német csapatoknak a fegyverzet és a szervezettség terén mutatkozó óriási fölénye eldöntötte a harc kimenetelét. Miután a felkelők főerőit szétverték, a gyarmatosítók megkezdték a hererók módszeres kiirtását. A sivatagba szorították őket, ahol a szomjúságtól, éhségtől és betegségektől egy szálig elpusztultak.

A gyarmatosítók ezután a hottentották ellen fordultak, akik a 80 éves Hendrik Witbooi, Morenga és más főnökök vezetése alatt harcoltak. A német csapatok, technikai fölényük és a közeli angol gyarmatokról érkező angol segélycsapatok segítségével barbár módon vérbe fojtották a felkelést. A 200 000 hottentottából alig 50—60 000 maradt életben, ezek közül is sokan kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket.

A fenti események idején, 1906 végén a kormány póthiteleket követelt a Reichstagtól az afrikai felkelés leverésére. A Reichstag azonban elutasította a követelést. A szociáldemokrata frakción kívül a hitelek ellen szavazott a Centrum frakciója is. A Centrum állásfoglalása, képviselőinek és sajtójának szenzációs leleplezései a gyarmati igazgatás rémtetteiről mindenekelőtt azt a célt szolgálták, hogy a párt megőrizze befolyását a katolikus munkások körében, és újabb engedményeket csikarjon ki a kormánytól a katolikus egyház javára.

A hitelek megtagadására Bülow a Reichstag feloszlatásával válaszolt. Az új választásokat 1907 januárjában folytatták le. A tomboló sovinizmus légköre a kispolgárság széles rétegeit, sőt a munkások egy részét is megfertőzte. A kormány győzelmet aratott. A szociáldemokrata képviselők száma 81-ről 43-ra csökkent.

Az új Reichstagban kormánypárti többség jött létre a nemzeti liberálisok, a konzervatívok és a szabadgondolkodók képviselőiből, akik megalakították az ún. Bülow-féle vagy „hottentotta” blokkot. A blokk megszavazta a kormánynak az afrikai felkelés leveréséhez szükséges hiteleket, továbbá a nagyarányú flottaépítési program megvalósítását szolgáló többletkiadásokat is.

1908-ban a Reichstag új reakciós törvényt fogadott el az egyesülési és gyülekezési jogról. Ez az ún. „ifjúság elleni kivételes törvény” megtiltotta, hogy 18 éven aluli fiatalok politikai szervezetek tagjai legyenek. A politikai reakció a hagyományos porosz—német lengyelellenesség megerősödésében is kifejezésre jutott. A porosz Landtag által 1908-ban elfogadott törvény feljogosította a Telepítési Bizottságot a lengyel lakosság földjeinek kényszer kisajátítására.

Rövidesen kiderült azonban, hogy a „hottentotta blokk” ingatag alapokra épült. Még ugyancsak 1908-ban a kormány pénzügyi reformjavaslatot terjesztett a Reichstag elé. A reform az állami költségvetésben főként az óriási fegyverkezési kiadások következtében fellépő deficit megszüntetését, többek között örökösödési adó bevezetését irányozta elő. Noha ennek az adónak az lett volna a szerepe, hogy elterelje a figyelmet a néptömegeket sújtó közvetett adók sokkal jelentősebb emeléséről, a reformtervezet dühödt ellenállást váltott ki a konzervatív agráriusok és a Centrum vezetői részéről. A helyzetet bonyolította, hogy az agráriusok mereven elzárkóztak a burzsoázia javára teendő engedmények elől a poroszországi választójogi reformjavaslatnál is. A konzervatívok a Centrummal összefogva 1909-ben megbuktatták a Reichstagban az örökösödési adót. A nemzeti liberálisok és a konzervatívok blokkja szétesett. Bülow, kinek időközben érezhetően megromlott a császárral való viszonya is, lemondásra kényszerült. Utóda Bethmann-Hollweg lett. Zavaros fejű uralkodójának engedelmes szolgájaként az új kancellár elődjétől igen kevéssé különböző reakciós politikai irányvonalat követett.

Bethmann-Hollweg idején, akárcsak Bülow alatt, erőltetett ütemben folytak az előkészületek a világ újrafelosztását célzó háborúra. „A német junkerek és tábornokok a zsarnok II. Vilmossal az élükön alig tudják fékezni magukat, hogy máris ne rontsanak neki Angliának, azt remélve, hogy ki tudják használni szárazföldi túlerejüket, arról ábrándozva, hogy katonai sikereik lármájával túlharsoghatják Németországban a munkástömegek egyre fokozódó elégedetlenségét és az osztályharc éleződését.”^6
6 Lenin: Az angol és a német munkások béketüntetése. Lásd Lenin Művei. 15. köt. Szikra 1955. 209. old.

A német imperializmus háborús készülődése
1905 végére a vezérkar elkészítette a Franciaország és Oroszország elleni kétfrontos háború tervének végleges változatát (az ún. Schlieffen-tervet). Öt év alatt, 1909-től 1914-ig Németország katonai kiadásai csaknem 33 százalékkal nőttek, s 1914-ben elérték a kétmilliárd márkát — az egész állami költségvetés 50 százalékát.

1912-ben a kormány — arra való hivatkozással, hogy Franciaország a hároméves katonai szolgálat bevezetését tervezi, és Oroszország fokozza a fegyverkezést — törvényjavaslatot készített elő a hadsereg 136 000 főnyi létszámemeléséről és a nehéztüzérség megerősítéséről. Elhatározást nyert, hogy az eredetileg négy évre (1912—1916) tervezett fegyverkezési programot 1914 tavaszára végrehajtják. Az angol—német flottaversengés siettette a háború közeledését. 1914-ben Németországnak már 232 új hadihajója volt (köztük dreadnoughtok is) és a világ második haditengerészeti hatalma lett, noha továbbra is jócskán elmaradt Anglia mögött.

A német imperialisták óriási erőfeszítéssel igyekeztek a német népbe oltani a militarizmus és sovinizmus mérgét. A háború eszmei előkészítésére létesített számtalan burzsoá szövetség — flottaegyletek, katonai szövetségek, a Német Gyarmati Társaság, a Pángermán Szövetség és sok más hasonló — fáradhatatlanul propagálta a nagyralátó agressziós terveket: a „Drang nach Osten”-t, a Németország égisze alatt létesítendő „Mitteleuropa” tervét, a német gyarmati világbirodalom megteremtését. A háborút a terjeszkedési tervek megvalósításának legjobb eszközeként, sőt egyenesen az emberiség haladásának forrásaként magasztalták.

Ez az ideológia széles kispolgári köröket és a munkásosztály kiváltságos felső rétegét is megfertőzte. Az opportunisták a „saját” burzsoáziával, a „saját” imperialista állammal való összefogás felé irányították a munkásosztályt, segítették a burzsoáziát az imperialista háború előkészítésében.

Csak a munkásosztály forradalmi képviselői, a baloldali szociáldemokraták folytattak aktív küzdelmet a német imperializmus agresszív politikája ellen. Karl Liebknecht energikusan harcolt az antimilitarista tömegmozgalom, elsősorban az ifjúsági mozgalom kiszélesítéséért. 1907-ben a hatóságok „felségárulás” vádjával bírósági eljárást indítottak Liebknecht ellen. Az ítélet — másfél évi várfogság — nagy felzúdulást keltett a tömegek körében. Az 1908. évi porosz választásokon a porosz munkások bátor vezetőjüket beválasztották a Landtagba, majd 1912-ben Reichstag-képviselő lett. Nagy jelentősége volt 1913. évi parlamenti felszólalásainak, melyekben leleplezte Kruppot, az „ágyúkirályt”. Szavai nyomán fény derült arra, milyen botrányos eszközöket vesznek igénybe a finánctőkések — az államapparátusban kifejtett kémkedést és kormánytisztviselők megvesztegetését is beleértve — a fegyverkezési hajsza fokozása érdekében.

A politikai válság érlelődése
A fegyverkezési hajszával együtt járt a dolgozók életszínvonalának süllyedése. A közvetett adók csak az 1909. évi pénzügyi reform nyomán 25—30 százalékkal emelkedtek, ez évenként 500 millió márkát jelentett. A junkereknek és a finánctőke mágnásainak óriási nyereségeket biztosító protekcionizmus súlyosan érintette az egyszerű emberek zsebét. A létfenntartási költségek 1900 és 1913 között csaknem egyharmaddal emelkedtek.

1907-ben új gazdasági válság kezdődött; 1908 végére egymillióra emelkedett a németországi munkanélküliek száma. A tőkés monopóliumok folytatták támadásukat a munkásosztály ellen, növelték a munkaintenzitást, a „legkorszerűbb”, amerikai mintájú „izzasztó” módszereket vezették be. A munkásosztály a sztrájkmozgalom erősítésével válaszolt. Négy év alatt (1910—1913), nem teljes adatok szerint, 11 533 bérharc zajlott le, mintegy másfélmillió résztvevővel.

A német munkások folytatták a harcot a reakciós politikai rendszer ellen. Poroszországban és más államokban erősödött az általános választójogért küzdő tömegmozgalom. 1909 elején a szászországi munkásság kiharcolta a háromosztályos választási rendszer eltörlését — noha helyébe antidemokratikus plurális választójogot vezettek be, amelyben a vagyonos osztályok képviselőinek szavazata többszörösen számított. Egy esztendővel később a kormány választójogi reformjavaslatot terjesztett a poroszországi Landtag elé is. A tervezet csupán a kétlépcsős választási rendszernek közvetlen választásokkal való felváltására és az első osztályhoz tartozó választók körének némi kibővítésére szorítkozott, meghagyta a háromosztályos tagozást, nemkülönben a nyílt szavazást és a junkerek számára kedvező választókörzet-beosztást. De még ez a tervezet is a konzervatív-klerikális blokk merev ellenállásába ütközött. Másfelől elégedetlenül fogadták a nemzeti liberálisok is, akik a választókörzeti beosztást a nagyiparosok érdekeinek megfelelően kívánták átalakítani.

A „felül levők” körében kiéleződtek az ellentétek. A Hohenzollern-monarchia egyre inkább lelepleződött a nép előtt. Ehhez nagymértékben hozzájárultak az angol—német viszonyt érintő zavaros és tapintatlan császári nyilatkozatok körül fellángolt zajos parlamenti és sajtóviták. Ugyanakkor a lapok botrányos híreket közöltek az udvari körökben uralkodó erkölcsi züllésről.

A liberális burzsoázia képviselői kacérkodni kezdtek az ország demokratikus elemeivel. 1910-ben a Német Szabadgondolkodók Pártja helyébe — amely az 1909. évi pénzügyi reform támogatásával lejáratta magát — megalakult a baloldali polgári Haladó Néppárt. A dolgozó tömegek népes gyűléseken, utcai tüntetésekkel tiltakoztak a porosz választási rendszer hivatalos „reform”-tervezete ellen. Számos városban félnapos tiltakozó sztrájkokat rendeztek. Berlinben és sok más városban összeütközésekre került sor a tüntetők és a rendőrség között. A munkások erőteljesen követelték a szociáldemokrata vezérektől, hogy haladéktalanul hirdessék meg a politikai tömegsztrájkot. Rosa Luxemburg és a többi baloldaliak lelkesen támogatták e követelést és kiadták a köztársaság kikiáltásának jelszavát.

1910 szeptember-októberében Berlin proletár negyedében, Moabitban hatalmas munkásmegmozdulás zajlott le. Mintegy 30 000 sztrájkoló harcba lépett a sztrájktörők ellen, majd barikádharcot kezdett a rendőrséggel. A rendőrök lőfegyvereket is használtak. A birodalmi fővárosban több napon át elkeseredett utcai harc tombolt, amely mélyen felkavarta az egész német munkásságot, rémülettel töltötte el a kormányt és az uralkodó osztályokat. „Moabit: a forradalom kezdete!” — írták el- szörnyedve a reakciós újságok.

Lenin a Németországban kialakult helyzetet jellemezve, rámutatott, hogy az országban „szemmel láthatóan közeledik egy nagy forradalmi vihar”⁷, „forradalom előtti szituáció” érlelődik. „A burzsoázia teremtette törvényesség kihasználásának korszakát felváltja a legnagyobb forradalmi ütközetek korszaka. . . ”^8
7 Lenin: Két világ. Lásd Lenin Művei. 16. köt. Szikra 1955. 315. old.
⁸ Ugyanott, 321. old.

Az opportunizmus által kikezdett német szociáldemokrácia képtelennek bizonyult arra, hogy a kialakult politikai válságot kihasználja, és a tömegek élére állva forradalmi küzdelmekre vezesse őket. A forradalmi harc helyett a reformista és centrista vezetők a junker-burzsoá törvényességhez való ragaszkodás irányvonalát követték.

A párt kiemelkedő vezetői, Paul Singer és August Bebel halála után (az előbbi 1911-ben, az utóbbi 1913-ban halt meg) a párt elnöke a szakszervezeti bürokráciával szoros kapcsolatban álló Friedrich Ebert, a parlamenti frakció vezetője pedig a párt jobbszárnyához tartozó Philipp Scheidemann lett. A német szociáldemokrácia szociális reformpárttá, a proletár és a kispolgári elemek blokkjának pártjává, szervezeti tekintetben pedig opportunista parlamenti frakciójának függvényévé vált.

Nagyon veszélyes szerepet játszott a centrum, amely „ortodox” frazeológiával leplezte a párt opportunista elfajulását: a proletariátus érdekeinek alárendelését a burzsoázia érdekeinek.

A centrizmus fő teoretikusa Karl Kautsky volt. Kautsky már az előző években is, midőn jelentős munkát fejtett ki a marxizmus propagandája terén, igen nagy ingadozásokat tanúsított a bernsteinizmus elleni küzdelemben csakúgy, mint a millerandizmus kérdésében. A proletárdiktatúra, az államhoz való viszony döntő fontosságú kérdésében — mint Lenin írta — Kautskynál „rendszeres elhajlást látunk az opportunizmus felé”.^9
9 Lenin: Állam és forradalom. Lásd Lenin Művei. 25. köt. Szikra 1952. 512. old.

1910-ben végképp szakított a baloldaliakkal, és nyíltan a reformisták támogatására kelt. Opportunista álláspontját az ún. felőrlési stratégia teóriájával próbálta megalapozni. Nyugaton — úgymond — a harc „orosz” (azaz forradalmi) módszerei „nem használhatók”, itt meg kell tehát maradni a régi „kipróbált” parlamenti taktika keretein belül, ez majd „felőrli” az ellenfél erőit, és a parlamenti többség megszerzésével meghozza a munkásosztálynak a döntő győzelmet.

A német szociáldemokrácia forradalmi balszárnyának képviselői erőteljesen síkra szálltak a parlamenten kívüli proletár tömegharc kibontakoztatásáért. A legkiválóbb baloldali vezetők, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht, tevékenységük folyamán mindvégig engesztelhetetlenül harcoltak a reformizmus, a jobboldaliak és a centristák ellen, határozottan védelmezték a forradalmi marxizmus elveit. Luxemburg „A tömegsztrájk, a párt és a szakszervezetek” című brosúrájában összegezte az oroszországi forradalom világtörténelmi tapasztalatait, és kimutatta óriási jelentőségét Németország és az egész világ proletariátusára nézve. Lenin igen nagyra értékelte ezt a munkát.

A baloldaliak azonban komoly hibákat követtek el. Lebecsülték a proletárpárt vezető szerepét, erősen túlozták az ösztönösség jelentőségét a munkásmozgalomban, nem ismerték fel az opportunistákkal való szervezeti szakítás és egy új típusú párt létrehozásának szükségességét, helytelenül fogták fel a nemzeti kérdést, nem értették meg teljesen a munkás-paraszt szövetség lenini gondolatát. A baloldaliak hibái jórészt az imperializmus lényegének félreismeréséből fakadtak. Rosa Luxemburg „A tőkefelhalmozás” című terjedelmes gazdasági munkájában (1913) arra a mélységesen téves következtetésre jutott, hogy a kapitalizmus az „automatikus csőd” felé tart. A baloldaliak, noha nagy szolgálatokat tettek a német munkásosztálynak, a gyakorlatban nem tudtak élére állni a német proletariátus küzdelmének.

A német szociáldemokrácia opportunista elfajulása abban az időben nem tudatosult a proletártömegekben, ezek továbbra is bíztak pártjukban. Az 1912. évi Reichstag-választásokon a szociáldemokrata párt több mint négymillió szavazatot kapott, 110 tagú frakciója a legnagyobb volt a parlamentben. Ez a siker azonban korántsem hozta meg a Kautsky jósolta „döntő győzelmet”. A szociáldemokrácia még azt az igen szerény célkitűzését sem tudta megvalósítani, hogy a Reichstagban megtörje a kormányt támogató reakciós pártok blokkjának uralmát.

Az országban újabb sztrájkhullám volt emelkedőben. 1912 márciusában ismét sztrájkba léptek a Ruhr-vidéki bányászok. 1913 nyarán nagyszabású sztrájkok robbantak ki Hamburgban, Kidben, Stettinben, Brémában.

Kiéleződtek a nemzeti ellentétek is. A lengyel dolgozók erőteljesen szembeszálltak az erőszakos németesítő politikával, a lengyel nemzeti kultúra elnyomásával. Harcra keltek az elnyomott elzásziak is. Midőn Zabern elzászi városkában egy porosz tiszt sértő kijelentést tett a békés lakosságra, 1913 őszén egész Elzászon viharos poroszellenes tüntetések söpörtek végig. „Mindaz, ami az elnyomás, a kötekedés, a sértések évtizedei alatt, az erőszakos poroszosítás évtizedei alatt felhalmozódott, most kitört” — írta Lenin.^10
10 Lenin: Zabern. Lásd Lenin Művei. 19. köt. 518. old.

A német uralkodó körök tovább folytatták agresszív külpolitikai irányvonalukat. A német expanzió kiterjedt csaknem valamennyi világrészre — Európára, Ázsiára, Afrikára és Dél-Amerikára is. A német imperialisták, konfliktusokat provokálva — többek között azzal a céllal, hogy megingassák a francia—orosz szövetséget és az újonnan kialakult katonai blokkot, az angol—francia— orosz antantot — a „nagy” háborúra készültek.

Német Császárság (1871-1918) – Wikipédia
A Németországnak nevezett modern nemzetállam 1871-ben alakult a korábbi német államok egyesítésével. A Német Császárság legnagyobb alkotórésze a Porosz Királyság volt.

Miután Franciaország vereséget szenvedett a porosz–francia háborúban, a Német Császárságot 1871. január 18-án Versailles-ben kiáltották ki. A porosz Hohenzollern-dinasztiából került ki a császár, akinek a fővárosa Berlin lett. A császárság egyesítette az összes korábbi német államot Ausztria kivételével („kisnémet” megoldás). 1884-től kezdődően Németország Európán kívüli gyarmatokat is szerzett.

Az alapítás korát Németország egységesítése követte. I. Vilmos császár külpolitikai célja Németország nagyhatalmi helyzetének biztosítása volt szövetségek kötésével, Franciaország diplomáciai elszigetelésével és háborúra való készülődéssel. II. Vilmos uralma alatt Németország az európai nagyhatalmak egyike volt, imperialista külpolitikát folytatott, ami a szomszédos országokkal megrontotta a viszonyt. Németország korábbi szövetségesei elhidegültek tőle, új szövetségeseket meg nem talált. Közben Franciaország és Nagy-Britannia egymás közti kapcsolatait új alapokra helyezte az antant-szerződéssel, Franciaország Oroszországhoz fűződő kapcsolatai erősödtek. Ausztria-Magyarországtól eltekintve, Németország egyre jobban elszigetelődött.

A német imperializmus Európán kívül is megjelent és a többi európai hatalommal együtt részt vett Afrika felosztásában. A berlini konferencián osztották fel Afrikát az európai hatalmak. Németországnak jutott Német Kelet-Afrika, Német Délnyugat-Afrika, Togo és Kamerun. Az Afrikáért történő versenyfutás fokozta a feszültséget az európai nagyhatalmak között és az egyik oka volt a I. világháborúnak.

1914. június 28-án meggyilkolták Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst és kirobbant az első világháború. Minden idők legvéresebb háborújában Németország a központi hatalmak egyikeként vereséget szenvedett az antanttól. 1918 novemberében forradalom tört ki Németországban, II. Vilmos császárt és az összes fejedelmet lemondatták. A háború végén a fegyverszünetet november 11-én, a békét Versailles-ben 1919 júniusában írták alá. A béketárgyalásokról kizárták a központi hatalmakat. Korábbi háborúk végén nem volt szokás a vesztes kizárása a béketárgyalásról. A béke megalázó feltételeket is tartalmazott, ezeket gyakran felemlegették, amikor később a nácizmus terjedt az országban.

SaLa