A kínai kommunista párt rövid története – 12. rész
A Kínai Kommunista Párt a Japán imperialista agresszió elleni háború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Kínai Kommunista Párt a Japán imperialista
agresszió elleni háború időszakában
(1937-1945)

1. A Kínai Kommunista Párt harca a felszabadított körzetek arcvonalának létrehozásáért, a japánellenes nemzeti egységfronton belüli önállóság és függetlenség elvének szilárd érvényesítéséért

A nemzetközi helyzet és az ország belső helyzete a japán agresszió elleni háború kezdetén
1937 július 7-én a japán agresszorok a Peking közelében fekvő Lukoucsiao térségéből megindították a támadást Észak-Kína ellen. Augusztus 13-án Sanghajból kiindulva Kelet-Kínát támadták meg. A Lukoucsiao és Sanghaj térségében állomásozó kínai csapatok a kommunista párt vezette japánellenes népi ellenállási mozgalom hatására szembeszálltak a japán hadseregekkel. Ettől a perctől kezdve az egész országban megindult a háború a japán imperializmus agressziója ellen.

Japán ebben az időben az egyik legerősebb imperialista nagyhatalom volt. Elsőrendű, Keleten a legerősebb hadsereggel, légiflottával, hajóhaddal és politikai szervezetekkel rendelkezett. Ugyanakkor azonban olyan fogyatékosságokban szenvedett, amelyeket semmivel sem tudott ellensúlyozni: Japán mint feudális-militarista fasiszta állam — reakciós, barbár, igazságtalan, agresszív háborút viselt, amely saját népének, Kína és az egész világ népeinek érdekei ellen irányult. Éppen ezért váltotta ki ez a háború a japán nép elégedetlenségét, a világ legtöbb államának tiltakozását, és a kínai nép elszánt ellenállását. Azonkívül Japán kis ország; sem embertartalékai, sem anyagi, katonai és pénzügyi erőforrásai nem voltak elegendők ahhoz, hogy elbírja egy hosszadalmas háború erőfeszítéseit, s így igen nehéz volt egész Kínát elfoglalnia.

Kína helyzete ebben az időben erősen különbözött Japán helyzetétől. Kína gyenge, félgyarmati, félfeudális ország volt, katonailag és gazdaságilag jóval Japán mögött maradt. Kína azonban számos előnnyel is rendelkezett. Az ország történelmi fejlődése a fellendülés szakaszába jutott el. „Kína már nem a szó teljes értelmében vett feudális állam — írta Mao Ce-tung —, Kínában már megjelent a kapitalizmus, megjelent a burzsoázia és a proletariátus, a nép nagy tömegei öntudatos életre ébredtek vagy ébrednek, megjelent a kommunista párt, megjelent a politikailag haladó hadsereg, vagyis a kommunista párt vezette kínai Vörös Hadsereg, felhalmozódtak több forradalmi évtized hagyományai és tapasztalatai, s különösen a Kínai Kommunista Párt megalakítása óta eltelt 17 esztendő tapasztalatai.”^1
1 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 2. köt. 229. old.

Az a háború, amelyet Kína viselt, haladó, igazságos, nemzeti felszabadító háború volt, ezért támaszkodhatott a nép öntudatára, számíthatott a nép összefogására, sőt a vele szemben álló ország népének együttérzésére és a világ legtöbb államának támogatására. Amellett Kína óriási területtel, bőséges anyagi erőforrásokkal, hatalmas lakossággal és erős hadsereggel rendelkező nagy ország, s ez lehetővé tette számára, hogy elhúzódó háborút folytasson.

A Kína elleni japán agresszióra a különböző országok különféleképpen reagáltak. Néhány fasiszta állam — Németország, Olaszország stb. — Japán oldalára állt, s akcióit összehangolva Japán hadműveleteivel, Európában és Afrikában támadó háborút indított.

Anglia, az Egyesült Államok és más imperialista országok látták, hogy Japán veszélyezteti kínai érdekeiket, s természetesen elégedetlenséggel figyelték az eseményeket. Túlságosan gyűlölték azonban a Szovjetuniót ahhoz, hogy együttműködjenek vele Németország, Japán és Olaszország agresszív cselekményeinek meghiúsítása érdekében. Attól is féltek, hogy a kínai nép öntudatra ébredése megnehezítheti kínai terjeszkedésüket, s már csak ezért sem akartak segítséget nyújtani a kínai népnek a japán területrablók elleni harcában. Emellett azt remélték, hogy mindkét hadviselő félnek óriási mennyiségű fegyvert és lőszert adnak el, s így a kínai—japán háborún tovább gazdagodhatnak. Ugyanakkor azonban erősen aggasztotta őket a fasiszta agresszió folytán Nyugaton előállott feszült helyzet, s attól is tartottak, hogy Japán kelet felől őket is megtámadja.

Mindeme körülmények következtében ebben az időszakban a Japán és Kína közt dúló háborúval kapcsolatos magatartásukat kettősség jellemezte. Egyrészt abban reménykedtek, hogy Kína leköti Japánt, s ezért kisebb kölcsönöket bocsátottak rendelkezésére, és bizonyos mennyiségű fegyvert adtak el a Kuomintang-kormánynak. Másrészt nagy mennyiségű hadianyagot szállítottak Japán részére, s szüntelenül hangoztatták, hogy hajlandók feláldozni Kínát, és egyéb engedményeket is tesznek Japánnak a köztük és Japán közt fennálló ellentétek elsimítása érdekében; ezzel arra törekedtek, hogy Japánt a Szovjetunió elleni háború útjára tereljék.

A Szovjetuniónak a békés egymás mellett élést szem előtt tartó szilárd és határozott politikája meghiúsította Anglia és az Egyesült Államok terveit, azt a kísérletüket, hogy háborút robbantsanak ki a Szovjetunió ellen. Ugyanakkor a Szovjetunió őszintén együtt érzett a japán agressziónak áldozatul esett Kínával, s 1937 augusztusában megnemtámadási szerződést kötött a kínai kormánnyal, és óriási katonai és pénzügyi segítséget is nyújtott Kínának.

Japán Kína elleni agressziója az ország lakosságának különböző osztályait és rétegeit a haza létének vagy pusztulásának kérdése elé állította. Az intervenciósok mindenütt, ahová csak betették a lábukat, barbár rablópolitikát folytattak, amely nemcsak a kínai munkásokat, parasztokat és városi kispolgárokat sújtotta, hanem a középbirtokosokat és a burzsoáziát is. „Anyagi tekintetben ez abban jut kifejezésre — írta ebben az időben Mao Ce-tung —, hogy az ellenség elveszi az egyszerű néptől a ruhát és az élelmet, s így a lakosság széles rétegei éheznek és fáznak. Elveszi a munkaeszközöket is, s ezzel tönkreteszi és gúzsba köti a kínai nemzeti ipart. Szellemi tekintetben az ellenség a kínai nép nemzeti öntudatának erőszakos elfojtására irányuló politikát folytat. A »felkelő nap« zászlaja alatt a kínai csak engedelmes rabszolga, igavonó barom lehet. Nem engedik meg neki, hogy akár a legkisebb mértékben kifejezésre juttassa a kínai nemzeti szellemet.”^2
2 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 2. köt. 236. old.

Mindez természetesen Kína lakosságának különböző osztályaiban és rétegeiben gyűlöletet keltett a betolakodókkal szemben. Ezért a maroknyi áruló és japánbarát beállítottságú nagybirtokos és nagytőkés kivételével az egész nemzet követelte az ellenállást Japánnal szemben, s a lakosság legszélesebb rétegei csatlakoztak a japánellenes nemzeti egységfronthoz. A japánellenes nemzeti egységfrontban részt vevő különféle osztályok és néprétegek azonban — különböző gazdasági és politikai helyzetüknek megfelelően — három csoportra oszlottak: haladó, közbeeső és konzervatív erőkre.

A haladó erőkhöz a Kínai Kommunista Párt vezette munkások, parasztok és városi kispolgárok tartoztak. Katonai erejüket a Vörös Hadsereg és más népi osztagok alkották. A munkások, a parasztok és a városi kispolgárok az ország egész lakosságának több mint a 90%-át képviselték. Őket sújtotta leginkább a japán imperializmus garázdálkodása, és az ő soraikból toborzódott az ellenállás magva. A japán területrablók elleni háború kitörése idején a szervezett haladó erők, a polgárháború időszakában elszenvedett balsikerek és a kuomintangista reakciósok megtorló intézkedései folytán, még nem voltak valami nagyok: a kommunista párt tagjainak száma csak mintegy 40 000-re, a Vörös Hadsereg fő erőinek létszáma alig 30 000-re, a déli tartományokban harcoló vörös partizánosztagok létszáma mindössze körülbelül 10 000-re rúgott. A munkások és a parasztok nagy tömegei még nem voltak megszervezve, még nem kapcsolódtak be a harcba. A kis létszámú kommunista párt és népi hadsereg azonban kiváló tulajdonságokkal rendelkezett. Ledöntötték azokat az akadályokat, amelyeket a Kuomintang-reakció állított az útjukba, a japánellenes háború frontjának élvonalába álltak, összefogtak a japán agresszióval szemben ellenállást követelő munkások és parasztok sokmilliós tömegeivel, és nagy, legyőzhetetlen erővé váltak.

A konzervatívok táborába a nagyburzsoák és a nagybirtokosok tartoztak, akiket az uralkodó kuomintangista klikk képviselt. A konzervatív tábor erői átmenetileg jelentősen felülmúlták a haladó erőket. Hadseregének létszáma elérte a 2 900 000 főt, vagyis sokszorosa volt a népi hadsereg létszámának.

Csakhogy a konzervatív táboron belül már megindult a bomlás. A kuomintangista csapatok a támadó japán hadseregekkel vívott ütközetekben sorra vereséget szenvedtek; a konzervatívok a japán agresszióval való szembeszállás kérdésében is ingadoztak. A konzervatívokhoz tartozó japánbarát csoport, Vang Csing-vejjel az élen, a japán területrablók elleni háború megindulása után is kitartott a behódolás követelése mellett, aknamunkával igyekezett lehetetlenné tenni a japán agresszió elleni küzdelmet. Az Anglia és az Egyesült Államok felé orientálódó komprádorok klikkje, amelynek Csang Kaj-sek volt a vezére, kénytelen-kelletlen a japánellenes táborban maradt, de éveken át közvetlen tárgyalásokat folytatott Japánnal, miközben az országban kegyetlen fasiszta diktatúrát vezetett be, s egyre fokozta a harcot a kínai nép és a kommunista párt ellen. A lukoucsiaói hídnál végbement események után azonban igen súlyos helyzet alakult ki: a japán agresszorok már nemcsak Észak-Kínát, hanem Közép-Kínát — Csang Kaj-sek klikkjének politikai és gazdasági fellegvárát — is a hatalmukba akarták keríteni, s ezzel komolyan veszélyeztették a csangkajsekista klikk létét. Ennek a klikknek angol és amerikai gazdái maguk ugyan nem akartak fegyveres harcba keveredni a japán militaristákkal, de abban reménykedtek, hogy Csang Kaj-sek klikkje bizonyos ellenállást fejt majd ki a japán agresszióval szemben, és megvédi kínai érdekeiket. Különösen annak a körülménynek volt azonban nagy fontossága, hogy az ország egész népe állhatatosan követelte az elszánt harcot a japán területrablók ellen. Sok szervezet követelte az országba betört japán hadseregek visszaverését. Odáig fejlődött a dolog, hogy még a csangkajsekista klikk részvevői közül is sokan saját kezdeményezéseikből ellenállást szerveztek az agresszorokkal szemben. Ha a csangkajsekista klikk továbbra sem fejtett volna ki ellenállást a japán agresszióval szemben, nem maradhatott volna hatalmon, mert akkor kénytelen lett volna felvenni a harcot a nagyszámú japánellenes erővel. Ebben a helyzetben a csangkajsekista klikk előtt úgy merült fel a kérdés, hogy vagy angol—amerikai gazdáira támaszkodik, felhasználja a saját létét fenyegető japán imperializmussal szemben álló különféle erőket, és hadra kel Japán ellen, vagy pedig nem törődik angol és amerikai gazdáival, megegyezésre lép a japán imperialistákkal, és a japánellenes erőkre mér csapást.

A csangkajsekista klikk hosszú ideig ingadozott és fontolgatta a két lehetőséget: a lukoucsiaói események után korántsem szánta el magát azonnal arra, hogy hadat üzen Japánnak. Előbb titokban tárgyalásokat folytatott a japán militaristákkal, megpróbált a nagybirtokosok és a nagyburzsoázia szempontjából kedvező megegyezésre jutni velük. Ugyanakkor egyre halogatta a választ a Kínai Kommunista Pártnak arra a hivatalos javaslatára, hogy hozzanak létre japánellenes nemzeti egységfrontot. Csak miután a japánok támadást indítottak Sanghaj ellen, és a klikk életbevágó érdekeit fenyegették, csak ebben a kényszerhelyzetben fogadta el a kommunisták javaslatát, és tett közzé olyan nyilatkozatot, hogy biztosítja a Kínai Kommunista Párt legális működését. Mivel azonban a csangkajsekista klikk csak azért szövetkezett a Kínai Kommunista Párttal a japán agresszió visszaverésére, hogy megvédelmezze a nagybirtokosok és a nagyburzsoázia érdekeit, kétkulacsos politikát folytatott: a csangkajsekisták, „bár viszonylag aktívan ellenálltak a japán agresszoroknak, továbbra is ellenezték a legszélesebb néptömegek bevonásával folytatott népi háború kibontakoztatását, továbbra is korlátozták a népet abbeli törekvésében, hogy összefogjon a japán hódítók elleni háború viselése és demokratikus tevékenység kifejtése érdekében. Egyrészt valamennyire megváltozott ugyan a Kuomintang-kormánynak a Kínai Kommunista Párthoz, meg a többi japánellenes párthoz és csoporthoz való viszonya, másrészt azonban a kormány továbbra sem volt hajlandó egyenlő feltételeket biztosítani a különböző pártok és csoportok számára, s minden úton-módon korlátozta tevékenységüket … S ami a leglényegesebb: a Kuomintang-kormány változatlanul fenntartotta egy maroknyi csoport diktatúráját, amely 1927-ben jött létre, akkor, amikor kirobbantotta a polgárháborút, és ezáltal lehetetlenné tette az összkínai demokratikus koalíciós kormány megalakulását.”^3
3 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 4. köt. 509. old.

A csangkajsekista klikk emellett a japán területrablók elleni háborút a Kínai Kommunista Párt és a forradalmi népi erők gyengítésére, sőt megsemmisítésére akarta kihasználni: a központi kormány nevében utasítást adott, hogy a népi haderőknél számolják fel a politikai biztosok rendszerét, s általában szüntessék be a politikai munkát, ugyanakkor pedig megpróbált reakciós elemeket bejuttatni a népi hadseregbe és a forradalmi támaszpontok hatalmi szerveibe, hogy ott aknamunkát fejtsenek ki. A népi haderőket a japán agresszió elleni háború legveszélyesebb frontszakaszaira akarta küldeni, hogy ott a japán militaristák fegyvereitől megfogyatkozzanak és elpusztuljanak.

A konzervatívok és a haladó erők között ingadozó közbeeső csoportokhoz a nemzeti burzsoázia mellett a felvilágosult sensik és bizonyos helyi befolyásos csoportok tartoztak.

A nemzeti burzsoázia és a proletariátus között ellentétek voltak. A nemzeti burzsoáziának nem tetszett a proletariátus önállósága. A japánok által megszállott területeken azonban a nemzeti burzsoázia is érezte a japán imperializmus uralmának súlyát, a kuomintangisták uralmi körzetében pedig a nagybirtokosság és a nagyburzsoázia nyomását. Ezért a nemzeti burzsoázia összefoghatott a haladó erőkkel a japán agresszió ellen, demokratikus hatalom létrehozása érdekében. A konzervatívok elleni harc időszakában bizonyos mértékben részt vehetett ebben a harcban, vagy semleges maradhatott.

A felvilágosult sensik a földbirtokos osztály balszárnyát alkották, vagyis kapitalista típusú földbirtokosok voltak. Voltak ellentéteik a parasztsággal, de voltak a japán imperializmussal, meg a nagybirtokosokkal és a nagyburzsoáziával is. Politikai állásfoglalásuk nagyjából megegyezett a nemzeti burzsoázia állásfoglalásával.

A befolyásos helyi csoportokban többnyire nagybirtokosok és nagyburzsoák vitték a vezető szerepet. Köztük és a haladó erők között ugyancsak voltak ellentétek: nem akartak a demokratikus erőkkel együtt demokratikus hatalmat létrehozni. Ámde őket is szorongatták a japán militaristák, s ők sem voltak megelégedve a kuomintangista központi kormány politikájával, amely mások rovására biztosította saját érdekeit. Ezért a befolyásos helyi csoportok is összefoghattak a haladó csoportokkal a japán agresszió ellen, a haladó és a konzervatív erők közti harc idején pedig átmenetileg semleges álláspontra helyezkedtek.

A locsuani értekezlet összehívása. Az észak- és közép-kínai felszabadított körzetek arcvonalának létrehozása
A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága és Mao Ce-tung elvtárs az 1937 júliusában, a Japán elleni háború megkezdése idején kialakult nemzetközi és politikai helyzet helyes elemzése alapján arra a megállapításra jutott, hogy a győzelem kivívásának kérdésében a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang két teljesen különböző irányvonalat és módszert követ.

A párt 1937 augusztusára a Senhszi tartomány északi részén fekvő Locsuanba összehívta a Központi Bizottság politikai irodájának kibővített értekezletét, s itt megtárgyalta, hogy milyen irányvonalat kell követnie és milyen munkamódszert kell alkalmaznia a pártnak a kialakult helyzetben. Ami a Japán elleni háború folytatásának módját illeti, ebben a kérdésben az elvtársak többsége, élén Mao Ce-tung elvtárssal, a következőképpen foglalt állást: Japán imperialista hatalom, Kína pedig gyenge félgyarmati, félfeudális állam, s ezért a megindult háborúban lehetetlen számára a gyors győzelem. Kínának a győzelem kivívása érdekében minden rendelkezésére álló erőt mozgósítania kell. Ezen az értekezleten fogadták el „A haza megmentésének és a Japánnal szembeni ellenállásnak 10 pontból álló programját”, amelyben a párt követelte, hogy az ország politikai életének demokratizálása és a nép gazdasági helyzetének megjavítása útján növelni kell a nép széles tömegeinek aktivitását a japán területrablók ellen vívott harcban. Mivel az ország lakosságának több mint 80%-a a parasztsághoz tartozott, különösen nagy jelentőségű volt a parasztság mozgósítása a japán agresszió elleni harcra. Az értekezleten megtárgyalták a parasztkérdést, és határozatot hoztak arra vonatkozóan, hogy a japán militarizmus agressziója ellen irányuló harc időszakában a haszonbér és a kölcsönkamat leszállítását a pártpolitika alapelvévé kell megtenni. A japán imperializmus, amellyel a Kínai Kommunista Pártnak és a Vörös Hadseregnek meg kellett küzdenie, erős volt. Ezért ugyanúgy, mint a második forradalmi polgárháború utolsó szakaszában, a kialakult helyzetnek már nem felelt meg az a taktika, hogy a Vörös Hadsereg fő erőit mozgóháború folytatására összpontosítsák. A locsuani értekezlet az elvtársak Mao Ce-tung vezette többségének véleményével összhangban úgy határozott, hogy változtat a hadműveleti taktikán. Elhatározták, hogy a lehető legnagyobb mértékben kihasználják az ellenség gyenge oldalait, azt, hogy nincs elegendő katonai ereje és hogy az ország egész lakosságának az ellenállása miatt lehetetlen számára az elfoglalt körzetek teljes ellenőrzése. Az értekezleten elhatározták, hogy a Vörös Hadsereg fő erőit messze az ellenség mögöttes területeire irányítják, ott partizánháborút indítanak, a nép nagy tömegeit harcra mozgósítják a területrablók ellen, frontot létesítenek, és japánellenes támaszpontokat szerveznek az ellenség mögöttes területén.

Az elvtársak többsége Mao Ce-tunggal az élén figyelembe vette, hogy a párt addigi irányvonala, hogy tudniillik „minden erőt mozgósítani kell a győzelem kivívására a japán területrablók elleni háborúban”, vagyis az általános nemzeti háború irányvonala, a továbbiak során a reakciós kuomintangista klikk ellenállásába ütközhet. A reakciós kuomintangista klikk, állapította meg a határozat, „a Japán elleni háborút csupán egy kormány ügyének tekinti, minden úton-módon akadályozza és korlátozza az arra irányuló mozgalmat, hogy a nép vegyen részt a háborúban, akadályozza a kormányszervek és a hadsereg összefogását a néppel, nem ad a népnek demokratikus jogokat, nem teszi lehetővé, hogy a nép bekapcsolódjon a japán agresszió ellen a haza megmentéséért folyó harcba, nem alakítja át következetesen politikai rendszerét annak érdekében, hogy a kormányt az ország védelmének össznemzeti kormányává változtassa”. A japán területrablók elleni egyoldalú háború politikája, amelynek alapján mindent a kormány vállal magára, s nem vonja be az ellenállásba a népet, elkerülhetetlenül vereségre vezetett. Ezért az elvtársak többsége Mao Ce-tunggal az élen, úgy vélekedett, hogy a pártnak a japánellenes nemzeti egységfront létrehozása után is szilárdan meg kell őriznie önálló és független politikáját, s nem törődve a reakciós kuomintangista klikk korlátozásaival, különösen az ellenség mögöttes területein függetlenül és önállóan kell megtennie mindazt, ami elengedhetetlenül szükséges, és nagyarányú partizánháborút kell indítania a japán agresszorok ellen.

Röviddel a locsuani értekezlet után a Vörös Hadsereg Észak-Senhsziben állomásozó fő erőiből megalakult a 8. hadsereg, amelynek főparancsnoka Csu Te, helyettese pedig Peng Tö-huaj lett. A 8. hadsereg három hadosztályból állt: a 115. hadosztályból, amelynek gerincét a Vörös Hadsereg 1. frontja és 15. ezrede alkotta (a hadosztály parancsnoka Lin Piao, helyettese Nie Zsung-csen lett), a 120. hadosztályból, amely a 2. front egységeiből jött létre (ennek parancsnoka Ho Lung, parancsnokhelyettese Hsziao Ko lett), és a 129. hadosztályból, amelynek gerince a 4. front volt (parancsnoka Liu Po-cseng, helyettese Hszü Hsziang-csien lett).

A 8. hadsereg szeptemberben Senhszi tartományban került szembe a japán intervenciósokkal. Ebben az időben az észak-kínai kuomintangista csapatok, engedve a japán csapatok nyomásának, fejüket vesztve menekültek dél felé, s amerre csak elhaladtak, pánikot keltettek. A japán militaristák Peking, Tiencsin és Kalgan (Csangcsiakou) elfoglalása után csapataikkal Hopej és Sanhszi tartomány elfoglalására indultak.

A Sanhszi tartomány elfoglalására bevetett japán csapatok két irányban támadtak: Tatungból kiindulva, a tatung—pukoui vasútvonal mentén Jenmengcsuan irányában, és Vejhszien—Kuangping—Lajjüan vonalon a Pinghszingkuan-hágó irányában. A 8. hadsereg, amikor Sanhszi tartomány területére lépett, az ellenséges erők ilyen elosztására való tekintettel ugyancsak két oszlopban nyomult tovább: az egyik oszlop Sanhszi tartomány északnyugati része, a másik pedig északkeleti része felé tartott. Szeptember végén a néphadsereg Pinghszingkuannál váratlanul lecsapott az ellenség elitcsapataira, több mint 3000 katonáját és tisztjét megsemmisítette, s ezzel kivívta az első nagy győzelmet a Japán elleni háborúban. Ez a győzelem erős csapást mért a Kuomintang soraiban uralkodó defetista hangulatra, és az ország egész népét a győzelembe vetett hittel töltötte el. A 8. hadsereg a győzelem után a Sanhszi tartományi fronton is, az ellenség mögöttes területein is partizánháborút indított, és jelentős sikereket ért el.

Míg azonban a 8. hadsereg egyik győzelmet a másik után aratta, a kuomintangista frontszakaszokon egészen másképp alakult a helyzet. A japán csapatok olyan gyorsan nyomultak előre, mintha csak teljesen lakatlan területen meneteltek volna. A kuomintangista haderők, amelyek békeidőben annyit kérkedtek katonai erejükkel, és a nép előtt oly hangosan csörtették fegyvereiket, alighogy az ellenséggel összecsapásra került a sor, nyomban visszavonultak, ha ugyan ágyúikat, géppuskáikat, puskáikat és egyéb fegyvereiket odahagyva, hanyatt-homlok futásnak nem eredtek. A kuomintangista tisztek, akik csak ahhoz értettek, hogy a nép nyakán élősködjenek és szolgálati beosztásukat meggazdagodásra használják fel — vagy megszöktek a frontról, vagy pedig szégyenletesen letették a fegyvert az ellenség előtt. Alig három-négy hónap alatt, 1937 szeptemberétől decemberéig az ellenség sorra elfoglalta Paotinget, Kujszujt, Sanghajt, Tajjüant, Csencsiangot, Hangcsout, Nankingot, Csinant stb.

Észak-Kína tágas térségein és a Jangcétől délre fekvő gazdag vidéken káosz és anarchia uralkodott. Banditák garázdálkodtak, árulók mesterkedtek. Néhány japán katona bántatlanul jöhetett-mehetett, büntetlenül gyilkolhatott, gyújtogathatott, rabolhatott, erőszakoskodhatott, s japán zászlót lobogtatva úgy foglalhatta el a járásokat és a városokat, hogy a legcsekélyebb ellenállásba sem ütközött. Milliók és tízmilliók szenvedték végig az ország rabságba döntésének tragédiáját.

Ez volt a helyzet, amikor a Mao Ce-tung elvtárs vezette Központi Bizottság utasítására megjelent a küzdőtéren a 8. hadsereg, zászlaján az „Életre-halálra együtt Észak-Kína népével!” jelszóval. A 8. hadsereg céljául tűzte ki, hogy „partizánháborút folytat az ellenség háta mögött”, és „japánellenes támaszpontokat épít ki”. 1937 októberében a 115. hadosztály egyik alakulata az ellenség mögöttes területén hozzá is fogott az első japánellenes támaszpont, a sanhszi—csahar—hopeji szabad körzet létrehozásához, Vutajsan központtal. Novemberben a 129. hadosztály és a 115. hadosztály egy része Tajhangsan térségébe indult, és Sanhszi tartomány délkeleti részének felszabadított területén támaszpontot létesített. A 120. hadosztály keleti irányban a tatung—pukoui vasútvonalig, nyugati irányban pedig a Huangho-folyóig terjedő nagy térségen harcolt, és Sanhszi tartomány északnyugati részén létesített szabad körzetet. Röviddel ezután a Santung tartományban működő illegális pártszervezetek partizánosztagokat alakítottak, Tajsan és Jimengsan központtal újabb japánellenes támaszpontokat hoztak létre, s így lehetővé tették a 8. hadsereg számára, hogy Santung tartomány irányában támadjon, és kiszélesítse az ottani szabad körzetek területét.

1938-ban a 8. hadsereg alakulatainak egy része Sanhszi tartományból keleti és északi irányban nyomult előre. A keleti irányban támadó csapatok egyik része mélyen behatolt a Hopej, Santung és Honan tartomány találkozásánál elterülő nagy síkság, valamint Hopej és Santung tartomány területére, másik része pedig egészen Hopej tartomány központi körzetéig jutott el. Az északi irányban előrenyomuló csapatok egyik oszlopa Hopej tartomány keleti részéig, a másik oszlop pedig a Szujjüan tartományban levő Tacsingsanig tört előre. E hadműveletek következtében a Sanhszi tartomány délkeleti részén létesített szabad körzet jelentősen kiszélesedett, és a sanhszi—hopej—santung—honani szabad körzetté alakult át, a tartomány északnyugati részén megalakított szabad körzet hovatovább a sanhszi—szujjüani szabad körzetté szélesedett, a sanhszi—csahar—hopeji szabad körzet pedig Hopej tartomány középső és keleti járásait is felölelte.

A 8. hadsereg és más népi fegyveres alakulatok ezekben a szabad körzetekben mindenütt összefogtak a néptömegekkel, erős ellenállást tanúsítottak a megszállókkal szemben, támadásaikra ellentámadásokkal válaszoltak, a lakosságot megszervezték és felfegyverezték, mindenütt leszállították a földbért és a kölcsönkamatot, és demokratikus hatalmat hoztak létre, amely felvette a harcot a japán militaristák agressziójával. A politikailag és gazdaságilag felszabadult nép nyomban bebizonyította, milyen hatalmas erő rejlik benne, és milyen keményen tud küzdeni a japán agresszió ellen. Sorra alakultak a különböző tömegszervezetek, fegyveres osztagokat szerveztek a japán területrablók visszaverésére. Ezek az osztagok, amelyeket a kuomintangista katonák által eldobált fegyverekkel fegyvereztek fel, a Kínai Kommunista Párt és a 8. hadsereg irányításával hősiesen harcoltak hazájuk, otthonuk megvédelmezéséért. A népi erők nyomására gyorsan felszámolták az árulók szervezeteit, az útonálló bandák pedig feloszlottak. Ezeken a területeken a japán agresszorok sem garázdálkodhattak többé büntetlenül. A japánellenes demokratikus rend létrehozásával megszűnt a korábbi pánik és kétségbeesés.

Észak-Kína, amelyet a Kuomintang martalékul vetett oda a japán hódítóknak, ily módon a 8. hadsereg és a nép hősies harca következtében ismét hazánk területének részévé vált, észak-kínai szabad körzetté alakult át, amely erősen különbözött a Kuomintang uralma alatt levő körzetektől.

Az észak-kínai front kialakulása súlyos veszélyt jelentett a japán csapatok mögöttes területére. Az intervenciós csapatok ismételten támadást indítottak a szabad körzetek ellen, ezek a támadások azonban sorra megtörtek a 8. hadsereg és a néptömegek ellenállásán. 1938 májusáig egyedül a 8. hadsereg több mint 630 csatában ütközött meg az ellenséggel, s a japán csapatokra és a japánok dróton rángatott bábjainak osztagaira mért csapások során több mint 41 000 ellenséges katonát és tisztet semmisített meg.

Míg a 8. hadsereg Észak-Kínában frontot létesített az ellenség mögöttes területén, a Jangce-folyótól északra és délre működő vörös partizánosztagokból megszervezték az Új 4. Hadsereget, amelynek parancsnokává Je Tinget, parancsnokhelyettesévé pedig Hsziang Jinget nevezték ki. 1938 tavaszán a Jangcétől délre tevékenykedő vörös partizánosztagokat Anhuj tartomány déli részén, a Tuncsi melletti Jensze kolostornál összpontosították, és itt megalakították belőlük az Új 4. Hadsereg 1., 2. és 3. külön hadoszlopát. Ugyanakkor a Jangcétől északra működő vörös partizánosztagokat Csiliping (Hupej tartomány, huangani járás) és Csoukoucseng (Honan tartomány, csüesani járás) környékén vonták össze, s az Új 4. Hadsereg 4. külön hadoszlopává alakították át.

Májusban az Új 4. hadsereg vezérkara a 3. hadoszlopot hátrahagyta Anhuj tartomány déli részén, a többi alakulatot pedig útnak indította kelet felé. Ezek az alakulatok két hadoszlopra különültek, s a Jangce-folyó északi, illetve déli partján haladtak tovább előre. A 2. hadoszlop Csiangszu tartomány déli részén mélyen behatolt az ellenség mögöttes területére, partizánháborút indított a japánok ellen, s felszabadított egy nagy mezőgazdasági körzetet, központjával Maosannal együtt. A 4. hadoszlop Anhuj tartomány középső és keleti járásaiba tört be, s a huajnani-vasút és a tiencsin—pukoui vasútvonal közt fekvő területen mért csapásokat a területrablókra.

SaLa