Forradalmi fellendülés

Az oroszországi proletariátus óriási arányú májusi sztrájkja és az ezzel kapcsolatos utcai tüntetések, forradalmi kiáltványok és a munkások tömegei előtt mondott forradalmi beszédek világosan megmutatták, hogy Oroszország a forradalmi fellendülés szakaszába lépett.

Ez a fellendülés egyáltalán nem érkezett váratlanul. Nem, ezt a fellendülést az orosz életviszonyok összessége már régóta előkészítette és a lénai vérengzéssel s a május elsejével kapcsolatos tömegsztrájkok már csak véglegesen rögzítették bekövetkeztének tényét. Az ellenforradalom ideiglenes diadala elválaszthatatlan kapcsolatban volt a munkások tömegharcának hanyatlásával. Bár a sztrájkolok száma csak hozzávetőleges, mégis feltétlenül objektív és pontos képet ad e harc méreteiről.

A forradalom előtti tíz esztendő alatt, az 1895—1904-es években évente átlag (kikerekítve) 43 000 ember sztrájkolt. 1905-ben 2 ³/₄ millió, 1906-ban 1 millió, 1907-ben ³/₄ millió volt a sztrájkolók száma. A forradalom három esztendejét a proletariátus sztrájkharcának a világon sehol sem tapasztaltfellendülése jellemzi. Ennek a harcnak 1906-ban és 1907-ben kezdődött hanyatlása véglegesen 1908-ban alakult ki: 175 000ember sztrájkolt. Az 1907. június 3-i államcsíny — amely visszaállította a feketeszázas földesurak s a kereskedelmi és iparmágnások dumájával szövetkezett cár egyeduralmát, a tömegek forradalmi energiája hanyatlásának elkerülhetetlen eredménye volt.

Az 1908-tól 1910-ig terjedő három év a feketeszázas ellenforradalom tobzódásának, a liberális burzsoá renegátságnak és a proletariátus csüggedésének és bomlásának korszaka volt. A sztrájkolók száma egyre csökken s 1909-ben 60 000-re, 1910-ben pedig 50 000-re esik.

De 1910 végén észrevehető fordulat kezdődik. A liberális Muromcev és Lev Tolsztoj halálával kapcsolatos tüntetések, valamint a diákmozgalom világosan mutatja, hogy más szelek fújnak, hogy a demokratikus tömegek hangulatában bizonyos fordulat állt be. Az 1911-es év azt mutatja, hogy a munkástömegek lassan támadásba mennek át: a sztrájkolok száma eléri a százezret. Különböző helyeken mutatkozó jelenségek bizonyítják, hogy az ellenforradalom diadala szülte fáradtság, dermedtség múlófélben van, hogy újra vonz a forradalom. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 1912. januári összoroszországi konferenciája, a helyzet értékelését összefoglalva megállapította, hogy „a demokrácia széles köreiben és mindenekelőtt a proletariátus soraiban politikai megélénkülés kezdete észlelhető. Az 1910—1911-es munkássztrájkok, a kezdődő tüntetések és proletárgyűlések, a városi polgári demokrácia soraiban kezdődő mozgalom (diáksztrájkok) stb. — mindezekben a június 3-i rendszerrel szembeforduló tömegek forradalmi hangulatának növekedése nyilvánul meg (lásd a konferenciáról szóló „Közlemény”-t. 18. old.).

Már ez év második negyedének elejére ez a hangulat annyira megerősödött, hogy a tömegek cselekvésében is kifejeződött és forradalmi fellendülést idézett elő. Az elmúlt másfél év eseményeinek menete szemmel láthatóan mutatja, hogy ebben a fellendülésben nincsen semmi véletlen, hogy bekövetkezése teljesen törvényszerű, és elkerülhetetlenül folyik Oroszország korábbi fejlődéséből.

A lénai vérengzés volt a közvetlen oka, hogy a tömegek forradalmi hangulata a tömegek forradalmi fellendülésébe ment át. Nincs hazugabb annál a liberális mesénél — melyet a likvidátorok nyomán Trockij a bécsi „Pravdá”-ban megismétel — hogy „az egyesülési szabadságért folyó harc az alapjaa lénai tragédiának is, a tragédia egész országot betöltő hatalmas visszhangjának is”. A lénai sztrájkban az egyesülési szabadság egyáltalán nem szerepelt, sem különös, sem fő követelésként. A lénai vérengzés egyáltalán nem azt tárta fel, hogy egyesülési szabadság nincsen, hanem azt, hogy az ország nem szabad — a provokációktól, az általános jogfosztottságtól és általános önkénytől.

A lénai vérengzés, mint a „Szocial-Demokrat” 26. számában már kifejtettük, a június 3-i monarchia egész rendszerének legpontosabb tükre volt. A lénai eseményeket egyáltalán nem az jellemzi, hogy a harc a jogok egyikéért folyt, még ha a proletariátus számára a legsarkalatosabb, a legfontosabb jogokról van is szó. Ezeket az eseményeket az jellemzi, hogy még a legelemibb törvényesség is hiányzik minden vonatkozásban. Jellemző, hogy a provokátor, a rendőrkém, az ohrana embere, a cári szolga minden politikai indok nélkül a tömeggyilkosság útjára lép. Éppen az orosz életre jellemző általános jogfosztottság, éppen az egyes jogokért való harc reménytelensége és lehetetlensége, éppen a cári monarchiának és egész uralmi rendszerének ez a javíthatatlansága tűnt ki olyan világosan a lénai eseményekből, hogy forradalmi lángra lobbantotta a tömegeket.

A liberálisok inuk szakadtából törekedtek és törekszenek most is arra, hogy a lénai eseményeket és a májusi sztrájkokat szakszervezeti mozgalomnak és a „jogokért” folyó harcnak tüntessék fel, viszont mindenki számára, akit nem vakítottak el a liberális (és likvidátori) viták, másvalami világos. Világos a tömegsztrájk forradalmi jellege, amelyet különösen hangsúlyoz a szociáldemokraták különböző csoportjainak (sőt egy eszer munkáscsoportnak is!) május elseje előtti pétervári kiáltványa, melyet teljes egészében közlünk a hírrovatban, és amely megismétli azokat a jelszavakat, amelyeket az OSzDMP 1912 januári összoroszországi konferenciája adott ki.

S nem is a jelszavakban rejlik a lénai és a májusi sztrájkok forradalmi jellegének legfőbb bizonyítéka. A jelszavak megfogalmazták azt, amiről a tények beszélnek. A tömeges, kerületről kerületre átcsapó sztrájkok ténye, — hatalmas növekedésük, — terjedésük gyorsasága, — a munkások merészsége, — a gyűlések és forradalmi beszédek gyakoribbá válása, — a május elseje megünneplése miatti bérlevonás eltörlésének követelése, — a politikai és gazdasági sztrájkoknak az első orosz forradalomból jól ismert egybekapcsolása — mindez világosan mutatja a mozgalom igazi jellegét, amely a tömegek forradalmi fellendülésében áll.

Idézzük emlékezetünkbe 1905 tapasztalatait. Az események azt mutatják, hogy a forradalmi tömegsztrájk hagyománya a munkások közt elevenen él, és hogy a munkások rögtön pajzsra emelték, felélesztették ezt a hagyományt. A világon páratlanul álló 1905. évi sztrájkhullám az első negyedévben 810 000, az utolsó negyedévben pedig 1 277 000 sztrájkolót adott, s a gazdasági sztrájk politikai sztrájkkal párosult. Hozzávetőleges számítás szerint a lénai sztrájkokban körülbelül 300 000, a májusiakban körülbelül 400 000 munkás vett részt, de a sztrájkok még egyre nőnek, növekednek. Az újságok minden egyes száma — még a liberálisoké is — arról ír, hogyan terjed a sztrájk tüze. Az 1912-es év második negyede még nem múlt el teljesen, de már most határozottan kibontakozik az a tény, hogy a forradalmi fellendülés kezdete 1912-ben a sztrájkmozgalom méreteit tekintve nem kisebb, hanem inkább nagyobb, mint 1905-ben volt!

Az orosz forradalom fejlesztette ki legelőször széles méretekben az agitációnak, a tömegek felrázásának, tömörítésének és harcba vonásának ezt a proletár módszerét. És a proletariátus most újból és még keményebb kézzel alkalmazza ezt a módszert. Nincs a világon olyan erő, amely megvalósíthatná azt, amit a proletariátus forradalmi élcsapata ezzel a módszerrel megvalósít. Egy hatalmas ország, 150 milliónyi, óriási területen szétszórt, szétforgácsolt, elnyomott, jogtalan, tudatlan lakossággal, melyet a hatóságok, a rendőrség, a spiclik tömege szigetel el „a káros befolyásoktól” — ez az ország teljes egészében forrongani kezd. A munkásság és a parasztság legelmaradottabb rétegei egyaránt közvetlen és közvetett érintkezésbe kerülnek a sztrájkotokkal. Egyszeribe a forradalmi agitátorok százezrei jelennek meg a színen, akiknek befolyását végtelenül fokozza az, hogy elválaszthatatlan kapcsolatban vannak az alsó rétegekkel, a tömeggel, a tömeg soraiban maradnak, minden munkáscsalád legelemibb szükségleteiért harcolnak és ezzel a mindennapi gazdasági szükségletekért folyó harccal egyesítik a politikai tiltakozást és a monarchia elleni harcot. Mert az ellenforradalom beléoltotta a lakosság millióiba és tízmillióiba a monarchia elleni mély gyűlöletet, a monarchia szerepe felismerésének csíráit, most pedig az élenjáró fővárosi munkások jelszava — éljen a demokratikus köztársaság! — ezernyi csatornán keresztül terjed mindjobban minden sztrájk nyomán az elmaradt rétegek közé, a távoleső vidékre, a „nép” közé, „Oroszország mélyébe”.

Szerfelett jellemző a liberális Szeverjanyinnak a sztrájkról írt elmélkedése, amelyet a „Russzkije Vedomosztyi” örömmel fogadott és szívesen átvette a „Recs” is.

„Van-e a munkásoknak valami okuk arra, hogy a május 1-i sztrájkba gazdasági vagy bármilyen más (!) követeléseket keverjenek?” — veti fel a kérdést Szeverjanyin úr és így felel rá: „Merem állítani, hogy nincs. Minden gazdasági sztrájkot csak az esélyek komoly mérlegelése után lehet és szabad megkezdeni… Éppen ezért a legtöbb esetben teljesen indokolatlan az ilyen sztrájkokat éppen május elsejével egybekapcsolni… Sőt valahogy egészen furcsa is: a munkásság világünnepét ünnepeljük, és ebből az alkalomból 10%-os pótlékot követelünk az ilyen meg ilyen fajtájú pamutkelmékért.”

Így gondolkodik a liberális! És ezt a határtalan banalitást, aljasságot és ocsmányságot szívesen fogadják a „legjobb” liberális lapok, amelyek igényt tartanak a demokrata névre!

A burzsoá legdurvább önzése, az ellenforradalmár leghitványabb gyávasága — ez búvik meg a liberális hatásos frázisai mögött. Neki az kellene, hogy a munkáltatók zsebét ne érje semmi baj. Neki „jómodorú” és „ártalmatlan” tüntetés kellene az „egyesülési szabadság” érdekében! A proletariátus azonban ehelyett a tömegeket forradalmi sztrájkba vonja, mely a politikai kérdést elválaszthatatlanul egybekapcsolja a gazdaságival, — sztrájkba, amely a munkásélet azonnali megjavításáért folytatott harc sikerével a legelmaradottabb rétegeket is magához vonzza és egyidejűleg megmozgatja a népet a cári monarchia ellen.

Igen, az 1905-ös esztendő tapasztalata megteremtette a tömegsztrájkok mély és hatalmas hagyományát. És nem szabad elfelejteni, hogy mire vezetnek ezek a sztrájkok Oroszországban. A kitartó tömegsztrájkok elválaszthatatlan kapcsolatban vannak nálunk a fegyveres felkeléssel.

Nem kell ezeket a szavakat félremagyarázni. Egyáltalában nem felkelésre való felhívásról van szó. Az ilyen felhívás a legnagyobb oktalanság volna a jelen pillanatban. Annak megállapításáról van szó, hogy milyen kapcsolat van Oroszországban a sztrájk és a felkelés között.

Hogyan nőtt a felkelés 1905-ben? Először, a tömegsztrájkok, tüntetések és gyűlések mind gyakoribbá tették a tömeg összeütközéseit a rendőrséggel és katonasággal. Másodszor, a tömegsztrájkok a parasztságot egész sor részleges, elaprózott, félig ösztönös felkelésre serkentették. Harmadszor, a tömegsztrájkok igen gyorsan átcsaptak a hadseregre és a flottára, ahol gazdasági alapon összeütközéseket („borsó”- stb. „lázadások”), majd felkeléseket váltottak ki. Negyedszer, az ellenforradalom maga indította el a polgárháborút a pogromokkal, a demokraták elverésével stb.

Az 1905-ös forradalom egyáltalán nem azért végződött vereséggel, mert „túlságos messzire” ment, mert a decemberi felkelés „mesterséges” volt, ahogy a liberális renegátok stb. gondolják. Ellenkezőleg, a vereség oka az, hogy a felkelés nem elég messzire ment, hogy elkerülhetetlenségének tudata nem elég széles körben terjedt el és nem szilárdult meg eléggé a forradalmi osztályokban, hogy a felkelés nem volt egyöntetű, határozott, szervezett, egyidejű, támadó.

Most pedig nézzük meg, észlelhetők-e jelenleg a felkelés növekedésének jelei? Hogy ne essünk forradalmi túlzásba, hívjuk tanúul az októbristákat. Az októbristák pétervári német egyesülete nagyrészt az úgynevezett „baloldali” és „alkotmányos” októbristákhoz tartozik, akiket különösen kedvelnek a kadetok és akik leginkább képesek (a többi októbristához és kadethoz mérten) „objektíven” figyelni az eseményeket, anélkül hogy a hatóságokat forradalommal akarnák ijesztgetni.

Ezeknek az októbristáknak lapja, a „St.-Petersburger Zeitung” május 6-i (19-i) heti politikai szemléjében a következőket írta:

„Itt a május. Az időjárástól függetlenül rendszerint nem valami kellemes a főváros lakosai számára, mert a proletár «ünneppel» kezdődik Az idén, amikor a munkások még a lénai tüntetések benyomása alatt állnak — május elseje különösen veszélyes volt. A mindenféle sztrájk- és tüntetéshírekkel telített fővárosi levegőben tűzvész szaga érződött. Hűséges rendőrségünk észrevehető izgalomban volt, házkutatásokat rendezett, egyes személyeket letartóztatott, az utcai tüntetések megakadályozására nagy osztagokat helyezett készenlétbe. Hogy a rendőrség semmi okosabbat nem eszelt ki, mint a munkáslapok szerkesztőségeinek átkutatása és szerkesztőinek lefogása, ez a körülmény nem arról tanúskodik, hogy valami mélyen ismerik azokat a fonalakat, amelyek segítségével a munkások bábezredeit mozgatták. Pedig vannak ilyen fonalak. Erről szól a sztrájk fegyelmezettsége és sok más körülmény. Éppen ezért volt olyan félelmetes ez a májusi sztrájk — az eddigiek közül a legnagyobb —, amelyben nagy- és kisüzemek 100, sőt 150 ezer munkása vett részt. Ez csak békés felvonulás volt, de figyelemreméltó ennek a hadseregnek az egybeforrottsága. Annál is inkább, mert a munkások nem régi felindulásán kívül más riasztó jelenségek is mutatkoztak. Hajóhadunk különböző hajóin forradalmi propagandát űző matrózokat tartóztattak le. A sajtóba beszivárgott hírekből ítélve, amúgy is kisszámú hajóinkon nem valami jól állnak a dolgok. .. Riasztó gondolatokat keltenek a vasutasok is. Igaz, hogy sehol se fejlődött az ügy még csak sztrájkrendezési kísérletig sem, de a letartóztatások — különösen az olyan feltűnést keltők, mint A. A. Usakovnak, a Miklós cárról elnevezett vasút helyettes állomásfőnökének letartóztatása — azt mutatják, hogy itt is van bizonyos veszély.

Éretlen munkástömegek forradalmi kísérletei természetesen csak káros hatással lehetnek a duma-választások kimenetelére. Ezek a kísérletek annál is inkább meggondolatlanok, mert… a cár kinevezte Manuhint, az Államtanács pedig elfogadta a munkásbiztosítást!!”

Így gondolkodik egy német októbrista. Mi a magunk részéről megjegyezzük, hogy a matrózokat illetően pontos értesüléseket kaptunk a helyszínről, amelyek azt bizonyítják, hogy a „Novoje Vremja” túlozza és felfújja a dolgot. Az ohrana nyilvánvalóan provokátor módra „dolgozik”. Időelőtti felkelési kísérletek a legeslegnagyobb mértékben ésszerűtlenek volnának. A munkás élcsapatnak meg kell értenie, hogy az időszerű — vagyis győzedelmes — fegyveres felkelésnek Oroszországban az az alapfeltétele, hogy a munkásosztályt a demokratikus parasztság támogassa, és hogy a hadsereg aktívan részt vegyen a felkelésben.

Forradalmi korszakokban a tömegsztrájkoknak megvan a maguk objektív logikája. Ezek a sztrájkok minden irányban százezer és millió szikrát szórnak szét, — köröskörül pedig ott a legnagyobb fokú elkeseredésnek, az éhség hallatlan kínjainak, a legsötétebb önkénynek, a „koldus”, a „muzsik”, a közkatona legarcátlanabb és legcinikusabb megcsúfolásának lobbanékony anyaga. Vegyük mindehhez még a feketeszázasok képtelenségig felszított zsidóellenes pogrom-uszítását, amelyet suttyomban a buta és vérszomjas Romanov Miklós udvari bandája táplál és irányít… „Így volt — így lesz”, — ezeket a jövőbelátó szavakat mondta Makarov miniszter, amelyek magának, osztályának és földesúri cárjának fejére szállanak!

A tömegek forradalmi fellendülése nagy és felelősségteljes kötelességeket ró minden szociáldemokrata munkásra, minden becsületes demokratára. „A tömegek kezdődő mozgalmának (most már így kell mondani: a tömegek megkezdődött forradalmi mozgalmának) mindenre kiterjedő támogatása és a párt teljes egészében érvényre juttatott jelszavainak zászlaja alatt való fejlesztése” — így határozta meg az OSzDMP összoroszországi konferenciája ezeket a kötelességeket. A párt jelszavainak — demokratikus köztársaság, nyolcórás munkanap, az összes földesúri földek elkobzása — az egész demokrácia jelszavaivá, a népforradalom jelszavaivá kell válniok.

A tömegek mozgalmának támogatása és kiszélesítése céljából szervezésre és szervezésre van szükség. Illegális párt nélkül ezt a munkát nem lehet elvégezni, és semmi értelme, hogy a levegőbe beszéljünk róla. A tömegek előnyomulásának támogatása és kiszélesítése során figyelemmel kell lenni 1905 tapasztalataira, és amikor a felkelés szükségességét és elkerülhetetlenségét magyarázzuk a tömegeknek, óva kell inteni és vissza kell tartani őket az effajta időelőtti kísérletektől. A tömegsztrájkok növekedése, más osztályok bevonása a harcba, a szervezetek állapota, a tömegek hangulata — mindez maga megmutatja majd a pillanatot, amikor minden erőt a forradalomnak egy egységes, határozott, előretörő, önfeláldozóan merész támadásában kell egyesíteni a cári uralom ellen.

Győzedelmes forradalom nélkül nem lesz szabadság Oroszországban.

Ha a proletár- és parasztfelkelés nem dönti meg a cári monarchiát, nem lesz győzedelmes forradalom Oroszországban.

„Szocial-Demokrat” 27. sz.
1912. június 17. (4.)

Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
85—92. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa