Az Osztrák—Magyar Monarchia gazdasági élete
A gazdasági bázis viszonylagos gyengesége ellenére a Monarchiában is kialakult a fináncoligarchia. 1910-ben több ezer részvénytársaság működött a Monarchia területén, összesen mintegy 6,5 milliárd korona tőkével. A bankok nyeresége 1913-ban csaknem 41 százalékkal volt magasabb, mint 1909-ben. A monopoltőke sok iparágat vont uralma alá. Több száz kartell jött létre. A Rotschild-bankház érdekkörébe tartozó hat kartell összpontosította jóformán az egész vas- és acéltermelést. A Skoda részvénytársaság kezében tartotta Csehország csaknem valamennyi hadiüzemét, kohó- és gépipari üzemét; ez a cég volt az osztrák—magyar hadsereg fegyver- és lőszerszállítója. Az Österreichischer Lloyd tulajdonát képezte az ország tengeri és folyami hajóinak nagy része.

A Monarchia gazdasága jelentős mértékben a külföldi tőkétől függött. 1913-ra a külföldi (elsősorban német és francia) tőkebefektetések 10,44 milliárd koronát tettek ki. A német tőke uralkodó helyzetet foglalt el többek között a kohászatban, az elektrotechnikai, a gép- és a vegyiparban. Az Osztrák—Magyar Monarchia burzsoáziája maga is exportált tőkét Szerbiába, Bulgáriába, Romániába és Görögországba, a balkáni népek gazdasági és politikai leigázására törekedett. De az osztrák—magyar tőkének egyre inkább fölébe kerekedett a balkáni országokba áramló német tőke, amely teketória nélkül félreszorította gyengébb partnerét.

Az orosz forradalom hatása. A választójogi mozgalom
Az Osztrák—Magyar Monarchiára, melyben többféle elnyomás és sokrétű ellentétek fonódtak össze, az orosz forradalom erős hatást gyakorolt. Sok városban — Bécsben, Budapesten, Triesztben, Krakkóban stb. — népes gyűléseken és utcai tüntetéseken tiltakoztak a cárizmus kegyetlenkedései ellen. Magasra csapott a sztrájkmozgalom hulláma. A Monarchia cislajtán területein három év alatt, 1905—1907 folyamán — nem teljes adatok szerint — 2855 sztrájk volt, kétszer annyi, mint az előző négy esztendőben. E sztrájkokban több mint 430 000 munkás vett részt. Magyarországon ugyanebben az időben mintegy 1500 sztrájkban közel 200 000 munkás mozdult meg.

Erősödőben volt a politikai rendszer demokratizálásáért, az általános választójogért harcoló tömegmozgalom. 1905. szeptember 15-én a budapesti munkásság a magyar munkásmozgalom történetében először politikai tömegsztrájkot rendezett az általános választójog követelésével. Ugyanez év nyarán igen heves agrárszocialista megmozdulásokra, aratósztrájkokra került sor.

A mozgalom különösen viharos jelleget öltött, midőn megérkeztek a hírek az oroszországi októberi általános politikai sztrájkról. Az Ausztriai Szociáldemokrata Párt Bécsben éppen ülésező kongresszusa egész Ausztriára kiterjedő politikai sztrájkot hirdetett. Bécs, Prága, Brünn (Brno), Moravska Ostrava, Lemberg (Lvov), Krakkó utcáin tíz- meg tízezer munkás tüntetett ezzel a jelszóval: „Nálunk is meg kell történnie annak, ami megtörtént Oroszországban!” A bécsi munkások kitűzték a vörös zászlót a Reichsrat épületére. Galíciában a szegényparasztok és a mezőgazdasági munkások tüntetéseket rendeztek ezzel a jelszóval: „Ha nincs választójog — kenyér sem lesz!” A tömegakciók csaknem mindenütt a rendőrséggel és katonasággal való összeütközésbe torkolltak. 1905. november 2-án a bécsi dolgozók tüntetését megrohanta a rendőrség. November 4-én és 5-én Prágában barikádokat emeltek, vörös zászlókat tűztek ki, és falragaszok jelentek meg: „Éljen, a szocialista munkásköztársaság!”

Október végén Prágában vasutassztrájk kezdődött, amelybe mintegy 40 000-en kapcsolódtak be. Csaknem minden vasútvonalon leállt a közlekedés. A vasutasok 25 százalékos béremelést, a munkaidő csökkentését, általános és egyenlő választójogot követeltek. A vasutasokhoz csatlakoztak a postai és távirdai alkalmazottak is.

November folyamán országszerte népgyűléseken, tüntetéseken követelték a választójogi reformot. November 28-án, a Reichsrat ülésszakának megnyitásakor mindenütt leállt a munka. Decemberben Budapesten is újabb politikai sztrájkok zajlottak le. A Monarchia mezőgazdasági vidékein fokozódtak az agrármozgalmak.

A tömegmozgalom erejétől megrettent uralkodó körök engedményeket tettek. A kormány bejelentette azt a szándékát, hogy törvényjavaslatot terjeszt a Reichsrat elé az ausztriai kuriális választási rendszer megszüntetéséről és az általános választójog bevezetéséről. Ennek reményében a Viktor Adler és más centristák által vezetett szociáldemokrata párt lemondott az általános politikai sztrájkról. Hosszas parlamenti viták és bürokratikus huzavona után a Reichsrat 1907 januárjában elfogadta az általános választójog bevezetéséről szóló törvényt. A valóságban azonban ez a jog távolról sem volt általános. A nők most sem kaptak választójogot. Egyéves egyhelybenlakási és magas életkori cenzust léptettek életbe. Rendkívül egyenlőtlen volt a választókerületi beosztás. Az osztrákok — az ország lakosságának 35 százaléka — 233 helyet kaptak a Reichsratban, vagyis a mandátumoknak körülbelül a felét. Az osztrák választók 40 000-en, a lengyelek 52 000-en, a csehek 55 000-en és az ukránok 102 000-en küldtek egy-egy képviselőt.

A különféle nemzetiségű képviselők állandó összeütközései, a parlamenti obstrukciók arról tanúskodtak, hogy Ausztria parlamenti rendszere a reform után is mély válsággal küzdött.

Az osztrák szociáldemokrata vezetők — az 1907. évi választásokon a párt több mint egymillió szavazatot kapott, és a legtöbb (87) mandátumot szerezte — kiadták az opportunista jelszót: „meg kell óvni az általános választójog parlamentjét”, és reformista illúziókat plántáltak a tömegekbe. „Nem nagy tüntetések, nem megrázó hősi harcok állnak a proletariátus előtt — írta 1907 májusában a párt központi lapja, az „Arbeiter Zeitung” („Munkás Újság”) —, . . .az ellenség hadállásait bevettük. . . a nagy ütközetek immár mögöttünk vannak!”

A nemzeti ellentétek kiéleződése
1905—1906-ban a dualista monarchia két része között feszültté vált a helyzet. A megerősödött magyar burzsoázia és a földbirtokosok arra törekedtek, hogy megnöveljék befolyásukat a dualista monarchiában. A Kossuth Ferenc vezette burzsoá-nacionalista Függetlenségi Párt a közös hadseregen belül a magyar vezényszó és jelvények bevezetését, önálló jegybankot és önálló vámterületet követelt. 1905-ben a szabadelvű kormánypárt a választásokon megbukott; az ellenzéki többségű magyar országgyűlés — tiltakozásul az imparlamentáris Fejérváry-kormány kinevezése ellen — arra szólította fel a törvényhatóságokat, hogy tagadják meg az adófizetést és az újoncállítást. Ugyanakkor a Függetlenségi Párt állást foglalt az általános választójog bevezetése ellen.

Az országgyűlést katonai segédlettel szétkergették. A magyar uralkodó körök, attól félve, hogy elveszítik uralmukat nemcsak a horvátok, hanem az ukránok, románok és más népek felett is, és aggódva az erősödő tömegmozgalmak miatt, kapituláltak és visszatértek a dualista monarchia támogatásának útjára.

A bécsi udvar és a magyar uralkodó osztályok viszonyában sikerült felszámolni a válságot, de a magyarországi néptömegek tovább folytatták a harcot. 1910—1913 folyamán Magyarországon ismét fellendült a politikai rendszer demokratizálásáért küzdő tömegmozgalom. A mozgalom vezető ereje a munkásosztály volt. 1910-ben a magyar kormány ismét megígérte a választójog reformját. Ígéretének beváltását azonban — akárcsak az előző években — húzta-halasztotta.

1912 márciusában Budapesten hatalmas tüntetések zajlottak le, májusban pedig általános sztrájk robbant ki. Az utcákon barikádokat emeltek, s a munkások valóságos csatákat vívtak a rendőrökkel és katonákkal. A magyar kormány sietve tető alá hozott egy rendkívül korlátozott választójogi reformot. Az 1913. évi választójogi törvény valamelyest kiterjesztette a választók körét (a lakosság 6 százalékáról 10,4 százalékára), de a dolgozók milliói nem kaptak választójogot.

A Habsburg-monarchia mély politikai válságát jelezte az elnyomott szláv népek nemzeti felszabadító mozgalmának további erősödése is. 1905 októberében Horvátország, Dalmácia és Isztria képviselői rezolúciót írtak alá, amelyben deklarálták a szerbek és horvátok együvé tartozását és a nemzeti önrendelkezés jogát. A nyugati ukránok harcra keltek a kettős — osztrák és lengyel nemesi — nemzeti elnyomás ellen.

Csehországban szinte mindennapossá váltak az osztrákellenes tömeggyűlések és utcai tüntetések. A mozgalomban a dolgozók mellett tevékenyen részt vett a burzsoázia számottevő része is, amelyet elégedetlenséggel töltött el a gazdasági életben és az állami intézményekben érvényesülő osztrák túlsúly, és amely Magyarországgal egyenlő jogokat követelt Csehország számára. Az ifjúcsehek burzsoá-nacionalista pártja a dualista osztrák—magyar állam trialista átalakítását követelte.

Az Osztrák—Magyar Monarchia uralkodó körei kíméletlen megtorló rendszabályokkal válaszoltak. 1908-ban és 1913-ban szétkergették a cseh országgyűlést, és Prágában kihirdették az ostromállapotot; 1911-ben egy nyugat-ukrajnai ipari központban, Drogobicsban tüzet nyitottak a tüntető munkásokra; 1912-ben Horvátországban felfüggesztették az alkotmányt, és katonai diktatúrát létesítettek; 1909-ben Zágrábban és 1913-ban Csernovicban provokációs pereket folytattak le a nemzeti mozgalom résztvevői ellen — íme, a császári kormány által foganatosított megtorló intézkedések korántsem teljes listája. A kormány emellett viszályt szított az elnyomott nemzetek között: egymás ellen uszította a horvátokat és a szerbeket, a lengyeleket és a cseheket, az ukránokat és a lengyeleket, bátorította a horvátok trialista törekvéseit, hogy nyomást gyakoroljon a magyarokra és így tovább.

Az elnyomott népek burzsoáziája nem tűzte napirendre az Ausztriától való elszakadást. Minthogy saját kiváltságos helyzetének fenntartását és gazdasági felvirágzását egybekapcsolta a Monarchia sorsával, annak agresszív balkáni politikájával, az elnyomott nemzetek burzsoáziája gyakran elárulta a felszabadító mozgalmat és szövetségre lépett a Habsburgokkal. Így cselekedett a magyar földbirtokos-burzsoá uralkodó osztály az 1905—1906. évi válság idején. Ugyanígy járt el a lengyel földbirtokos osztály és burzsoázia is, támogatva Ausztriát és az ukránok ellen uszítva a lengyel dolgozókat.

Az opportunista osztrák szociáldemokrata vezérek — élükön Viktor Adlerrel — erőteljesen védelmezték a Habsburg-monarchia integritását, és síkra szálltak a Monarchia reformok és „javítások” útján való fenntartásáért. E cél érdekében a „nemzeti kulturális autonómia” gondolatát propagálták, a burzsoá nacionalizmus befolyása alá kerültek, átvették a szláv népek „történelmen kívüliségéről”, „elmaradottságáról” stb. terjesztett nacionalista elméleteket. Mindez akadályozta a párt összefogását, bizalmatlanságot keltett az elnyomott nemzetek szocialista munkásságában, és végső soron a munkásszervezetek és az egész munkásmozgalom nemzeti alapon való elkülönülését eredményezte. Az 1905. évi bécsi kongresszus az ausztriai szociáldemokrácia utolsó közös kongresszusa volt. A nemzeti szociáldemokrata pártok gyakran egymás ellen léptek fel, a választások alkalmával „saját” nemzeti burzsoáziájukkal alkottak blokkot. A párt szétszakítása nyomában megkezdődött a szociáldemokrata parlamenti frakció, majd a szakszervezetek, szövetkezetek és más munkás tömegszervezetek szétforgácsolódása is.

A szociáldemokrata vezérek opportunista politikája súlyos kárt okozott a munkásmozgalomnak, a burzsoá nacionalizmus mérgével fertőzve meg a proletariátust. Lenin írta azokban az években: „. . .nekünk óvakodnunk kell minden nemzetiségi harctól a szociáldemokrácián belül, mert ez semmivé tenné a forradalmi harc nagy feladatát; e tekintetben az ausztriai nemzetiségi harc szolgáljon számunkra figyelmeztetésül”.¹⁷

¹⁷ Lenin: A mai Oroszország és a munkásmozgalom. Lásd Lenin Művei, 19. köt. 31. old.

Háborús előkészületek
Ausztria—Magyarország uralkodó osztályai a belpolitikai válság leküzdésének egyik legfőbb eszközét a balkáni agresszív politikában és a háborús készülődésben látták. E politika legenergikusabb szószólója és végrehajtója az ún. „katonai párt” volt, élén Ferenc Ferdinánd trónörökössel és Conrad von Hötzendorf vezérkari főnökkel. E körökben terveket dolgoztak ki a balkáni államoknak az osztrák—magyar imperializmus által való teljes gazdasági és politikai leigázására, a szláv népeknek az Osztrák—Magyar Monarchiába való erőszakos bekebelezésére és a Monarchia trialista alapon való átszervezésére. A „katonai párt” ily módon akarta megerősíteni az „összetákolt monarchia” épületét és megakadályozni azt, hogy a Balkánon erős független délszláv állam létesüljön.

Az osztrák—magyar imperializmus megfeszített erővel fegyverkezett. 1911 elején az újonckontingenst 40 százalékkal felemelték, s e célra 100 millió koronás hitelt szavaztak meg. Az 1912 nyarán elfogadott új katonai törvény tovább növelte az újonclétszámot és újabb összegeket irányzott elő fegyverkezési célokra. 1900 és 1913 között az Osztrák—Magyar Monarchia összes katonai kiadásai (szárazföldi erők és hadiflotta) több mint 70 százalékkal emelkedtek, s 1913-ra elérték az 583 millió koronát.

A Balkán-háborúk idején az osztrák imperialisták „preventív” háborút tervezgettek Szerbia ellen. A Monarchiában egymást érték a részleges mozgósítások, a szerb határon csapatösszevonásokat hajtottak végre. A bécsi udvar provokatív politikája, amely Berlinben gyakran támogatásra talált, közelebb hozta az imperialista világháború kitörését.

A Monarchia dolgozóit mélységesen nyugtalanította a fegyverkezési hajsza és az uralkodó körök agresszív politikája. Az osztrák szociáldemokrácia azonban nem állt a tömegek élére, nem szervezett aktív küzdelmet a militarizmus ellen. Sőt mi több, egyes osztrák szociáldemokrata vezetők „reakciósnak” bélyegezték a szláv népek függetlenségi harcát. A Habsburgok államában nem volt olyan erő, amely ki tudta volna vezetni az országot a krónikus politikai válságból.

1914-ben Ausztria—Magyarország uralkodó köreiben egyre inkább megerősödött az a vélemény, hogy a Monarchia megszilárdításának legjobb útja a balkáni agresszió.
(idézet: Világtörténet 7. kötet)
—
mek.oszk.hu
Az 1867-es kiegyezés nyomán létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia. Ez a több mint hatszázezer négyzetkilométer területű, mintegy harmincöt millió lakossal rendelkező birodalom lélekszám szerint Európa harmadik (Oroszország és Németország után), területét figyelembe véve második nagyhatalma (Oroszország után), mely egymilliós hadsereget tudott ugyan kiállítani, de belső viszonyait tekintve elmaradt európai versenytársaitól. A Monarchiában több mint tizenkét nyelvet beszéltek, s a birodalom nemzetiségi mozgalmai a századfordulótól kezdve egyre határozottabban vetették fel az önálló nemzetállami fejlődés lehetőségét. A nagy, egységesen szervezett, védővámokkal támogatott belső piac ugyan számottevő gazdasági fejlődést tett lehetővé, a Monarchia ipari és gazdasági teljesítménye azonban leginkább a technikai-technológiai fejlettséget, a produktivitást, valamint a belső tőkeerőt tekintve elmaradt az európai élvonaltól. Mindezek a belső korlátok bizonyos mértékig a külpolitikában is éreztették hatásukat.
A birodalom külpolitikájának főbb irányait az 1879 októberében a Német Császársággal megkötött kettős szövetség szabta meg, amely egyrészt több mint negyven éven át tartó szoros szövetségi viszonyt eredményezett, másrészt azonban többnyire alárendelte a Monarchia érdekeit Németország világpolitikai és még inkább európai céljainak. Ennek megfelelően Ferenc József birodalmának csak mérsékelt igényei és szűkre szabott mozgástere lehetett, ami leginkább a balkáni befolyás megerősítését és kiterjesztését jelentette. Ennek látványos eredményeként a császár 1908. október 6-án a magyar Szent Korona jogaira való hivatkozással kiáltványban jelentette be Bosznia-Hercegovina annexióját, egyben a novibazári szandzsák katonai kiürítését. Ez a lépés a területi nyereségen túl semmiféle pozitív következménnyel nem járt sem Magyarország, sem a birodalom szempontjából, sőt, az állandóan ott állomásozó nagy létszámú haderők csak a katonai kiadásokat növelték. A rendkívül robbanásveszélyes boszniai belpolitikai viszonyok pedig a szarajevói merénylethez vezettek. A történelmi Magyarország, mely az 1910-es népszámlálás statisztikai adatai (népességszám Horvátország nélkül 18 246 533 fő, ebből 54,5% magyar anyanyelvű, területe 282 ezer négyzetkilométer Horvátország nélkül) és a birodalom közös költségeiből rá eső arány alapján (mely 1914-re több mint 34%) a Monarchián belül jelentős súllyal rendelkezett. A balkáni háborúk, valamint a szarajevói merénylet után a hivatal magyar álláspont szerint – melyet gróf Tisza István magyar miniszterelnök 1914. június 30-án Bécsben ismertetett a császárral –, a háború egyáltalán nem elkerülhetetlen. Taktikai okokból ki kell várni, hogy a Balkánon a Monarchia szempontjából kedvezőbb nagyhatalmi erőviszonyok adódjanak. A magyar álláspont mögött nyilván ott volt a félelem, hogy a dualista állam nem készült fel eléggé egy fegyveres konfliktusra. Tisza megítélése szerint a fegyveres összecsapás Szerbiával előbb-utóbb bekövetkezett volna, erre utalnak minisztertanácsi felszólalásai mellett unokahúgának, Zeyk Margitnak címzett 1914. augusztusi levelének sorai: „Lelkiismeretem nyugodt; már nyakunkon volt a hurok, amellyel, ha most el nem vágjuk, alkalmasabb időben fojtottak volna meg bennünket.”
Az Osztrák–Magyar Monarchia hadicélja szerint egy gyors, időben korlátozott hadjáratban térdre kell kényszeríteni Szerbiát úgy, hogy az lehetőleg ne vezessen a Monarchia számára többfrontos háborúhoz, vagy a konfliktus kiszélesedéséhez. Ha ez utóbbi mégis megtörténne, úgy a Monarchia katonai és politikai vezetői számíthattak a Német Császárság támogatására, amely már minden tekintetben alaposan felkészült a világháborúra. A magyar aggályok elsősorban Románia magatartása miatt jelentkeztek, mert a balkáni háborúk óta nyilvánvaló volt, hogy a Román Királyság csak az alkalomra vár, hogy az Erdély bekebelezését célzó területi igényeit valóra válthassa, így a magyar kormány szívesebben fogadott volna egy Bulgáriával megkötött szövetséget, mint egy Szerbia elleni katonai fellépést. A kérdést a német álláspont döntötte el. Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása után több mint egy hónappal Theobald Bethmann-Hollweg német kancellár egy kiszélesedő fegyveres konfliktus esetén országa egyértelmű támogatásáról biztosította Szögyény-Marich Lászlót, a Monarchia berlini nagykövetét. Német nyomásra Románia semleges maradt, kötelezettségeket vállalt arra, hogy Erdélyt nem veszélyezteti. A Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök által irányított „háborús párt” befolyására a most már a nagyhatalmi támogatást is élvező Ferenc József teljesíthetetlen ultimátumot intézett a szerb kormányhoz. A jegyzéket a belgrádi követ 1914. július 23-án adta át. Július 28-án, a Bécs számára nem kielégítő szerb válasz után az Osztrák–Magyar Monarchia megszakított minden diplomáciai kapcsolatot Szerbiával, s már ugyanezen az éjszakán a dunai flotta és Zimony várának tüzérsége Belgrádot bombázta. A Monarchia megindította azt a háborút, amelyről Kossuth Lajos Deák Ferenchez írt Kasszandra-levelében megjósolta, hogy tüzében elhamvad a történelmi Magyarország.

SaLa