Az erkölcs, mint a társadalmi tudat formája – művészet, tudomány

A szocializmus tudományosan szervezett társadalmi forma, amelynek célja az emberiség számára az emberi jogok biztosítása. Az emberi jogokat a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” elvének megvalósítását a felsőbbrendűség megszüntetését a polgári „demokrácia” nem valósíthatja meg, mert az embervásárt, ami a kapitalizmus velejárója nem tudja elkerülni, bármilyen törvényeket is hozhat. Ha van gazda és szolga, akkor nincs demokrácia. A társadalomtudomány igazolja, hogy a termelőerők fejlődésével eljuthat az emberiség az emberséges világba, a szocializmusba, majd a kommunizmusba. Mivel ez már ismert, ezért a művészeknek és a tudósoknak szent kötelessége ezt figyelembe venni és így alkotniuk, mert nagyon sok szenvedéstől menthetik meg a föld népeit.

… A művészet az erkölcstől és a társadalmi tudat többi formájától eltérően, különleges módon tükrözi az emberek társadalmi létét.
… A művészi megjelenítés a valóság tükrözésének specifikusan művészi formája.
… A haladó művészetnek, éppen úgy, mint a haladó erkölcsnek is, általános törvényszerűsége a néppel való kapcsolat, a nép szolgálata. Az igazi művészet azt a társadalmi és emberi eszményt szolgálja, amely a valóságból, a nép életéből fejlődik ki.
… Az a harc, amelyet ezért az eszményért, a nép boldogulásáért, haladásáért vívunk — szép is és egyszersmind erkölcsös is. Ez a harc lelkesít bennünket, és meghatározza magatartásunkat.
… A művész nem lehet szavakban a magasrendű erkölcs hirdetője, ha az életben a pénzszerzési szenvedély, a karrierizmus stb. rabja.
… A haladó művészet, történelmi fejlődésének minden egyes szakaszában az illető kor magasrendű erkölcsi követelményeinek szolgálatában állt, valamilyen formában mindig a helyes életszemléletre tanított. A művészet erkölcsi hatása rendkívül nagy.
… A realista, haladó művészet legjobb hagyományai — az igazságszeretet, az eszmeiség, a mesterségbeli tudás — új, magasabb fejlődési fokot ért el a szocialista művészetben. A szocialista realizmus művészete, melynek megalapítója Makszim Gorkij, a nagy orosz író, a marxista—leninista világnézetre támaszkodik. Ez a világnézet lehetővé teszi a művész számára, hogy alaposan megismerkedjék a társadalmi fejlődés törvényeivel, és megmutatja az emberiségnek az egyedüli helyes utat, a kizsákmányolástól és az elnyomástól való megszabadulás útját.
… A szovjet nép, a Kommunista Párt minden szovjet művésztől elvárja, hogy a valóságot híven ábrázoló, magas eszmei és erkölcsi színvonalon álló, formailag tökéletes alkotásokat hozzon létre, s hogy nagy erkölcsi felelősségtudattal dolgozzon.
… A szovjet művészet felemeli és nemesebbé teszi az embert, arra neveli, hogy hű legyen szocialista hazájához, a kommunizmus, a béke, a népek közötti barátság nagy eszméihez, s gyűlölje a reakció és a háború erőit. A szovjet művészet dicsőíti a szovjet emberek egymást segítő nagyszerű alkotó munkáját, nemes lelkűségét és erkölcsi szépségét. A szovjet művészet legkedveltebb hősei a nép fiai, az új élet építői.
… A Szovjetunió művészete által feltárt szépség a kommunizmusért harcoló nép alkotó munkájának szépsége, a haza védelmében végrehajtott nagyszerű hőstettek szépsége, azoknak az új, igazán emberi kapcsolatoknak a szépsége, amelyeket a nagy Kommunista Párt vezette szovjet nép alakít ki hazájában.
… A dolgozók kommunista nevelését szolgáló szovjet művészet minden erejével küzd a szovjet emberek tudatában megbúvó kapitalista csökevények, a burzsoá, egoista erkölcs maradványai ellen, a nacionalizmus, a kozmopolitizmus, a züllesztő burzsoá kultúra előtti hajbókolás ellen.
… A szovjet művészet arra hivatott, hogy eleven, életvidám, hazájához hű ifjúságot neveljen, amely hisz a kommunizmus győzelmében, nem retten vissza az akadályoktól, s le tud küzdeni bármilyen nehézséget.
… a marxista társadalomtudomány, amely pontosan tükrözi a társadalom objektív fejlődéstörvényeit, nemes célt szolgál, olyan célt, amely a történelem objektív menetéből következik: a dolgozók felszabadítását az elnyomás és a kizsákmányolás alól. … a marxista tudomány az erkölcs számára tudományos alapot biztosít. Ezért a marxista társadalomtudomány által használt erkölcsi ítéletek nem önkényesek, nem fantasztikusak, hanem az objektív igazságnak megfelelőek, vagyis tudományosak.
… Az osztálytársadalmak történetében az uralkodó osztályok mindig csak annyiban tűrték meg és ösztönözték a természetről szóló objektív ismeretek fejlesztését, amennyiben azok megfeleltek érdekeiknek.
… A proletariátus tudományos ideológiája és tudományosan megalapozott erkölcse ezzel szemben semmiféle határt sem szab a természettudomány fejlődésének.
… A tudomány célja a nép szolgálata, az emberek életének jobbá tétele. Az igazi tudós az igazság harcosa, ellensége az uralkodó kizsákmányoló osztályok által terjesztett mindenfajta hazugságnak és előítéletnek.
… A szocialista társadalom tudományos alapon szervezi meg a társadalmi termelést és a termékek elosztását, hogy növelje a tömegek anyagi jólétét, és emelje kulturális színvonalukat.

***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)
Az erkölcs kapcsolata a művészettel és a tudománnyal

Az erkölcs bizonyos történelmileg meghatározott erkölcsi fogalmak, elvek és normák szempontjából vizsgálja az emberek magatartását. A művészet, amely az emberek társadalmi létét, az emberek életét a maga sokoldalú megnyilvánulásaiban tükrözi, lehetővé teszi, hogy megértsük nemcsak az emberi élet erkölcsi oldalát, az emberek morális kapcsolatait, hanem a köztük fennálló egyéb kapcsolatokat is. A művészet az erkölcstől és a társadalmi tudat többi formájától eltérően, különleges módon tükrözi az emberek társadalmi létét. A művészet nem fogalmakban (erkölcsi fogalmak, normák, szabályok stb.) tükrözi az emberek társadalmi létét, hanem művészi formákban, amelyek közvetlen érzeteket, bizonyos emóciókat kelthetnek. A művészi megjelenítés a valóság tükrözésének specifikusan művészi formája. Az élet tükrözésének ez a formája megismertet bennünket az emberek társadalmi létével, a természethez, a társadalomhoz, embertársaikhoz való viszonyával, és igen nagy hatással van az emberekre, nagymértékben hozzájárul különféle nézetek, érzelmek, jellemvonások, erkölcsi tulajdonságok stb. kialakításához.

A tükrözött valóság területének és a tükrözés formájának különbözőségével függ össze az emberi cselekvés és magatartás megítélésének különféle módja is. Ez a megítélés a művészetben az esztétikai, az erkölcsben az etikai normákra támaszkodik. Az esztétikai megítélés a szép képzetéből, az etikai megítélés az erkölcsös és a magasztos képzetéből indul ki. Amikor rámutatunk az erkölcsnek és a művészetnek ezekre a megkülönböztető vonásaira, látnunk kell azt a mély belső kapcsolatot is, amely a társadalmi tudat e formáit összefűzi.

A haladó művészetnek, éppen úgy, mint a haladó erkölcsnek is, általános törvényszerűsége a néppel való kapcsolat, a nép szolgálata. Az igazi művészet azt a társadalmi és emberi eszményt szolgálja, amely a valóságból, a nép életéből fejlődik ki. A művész az élet különböző megnyilvánulásainak ábrázolásakor mintegy összeveti az ábrázolandó jelenséget az emberi életideálról alkotott elképzelésével. Fontos, hogy a művész ideálja a fejlődő valóság helyes megértésére támaszkodjék. Nem alkothatunk helyes fogalmat az ideálról, az eszményről, ha nem tanulmányozzuk elmélyülten a fejlődő valóságot, annak törvényszerűségeit, tendenciáit.

Amikor a művész képzelőereje segítségével létrehozza alkotásait, amelyek arra hivatottak, hogy alaposabban és jobban megértessék az élet igazságát, s hogy az egyes emberi alakokon keresztül elénk tárják valamely kor jellemző típusait, ezzel saját társadalmi és emberi eszményének megjelenítésére törekszik. Megmutatja azt, ami az életben elavult, és azt, ami fejlődőben, kialakulóban van, vagyis azt, amié a jövő.

A társadalmi eszmény, a tökéletes társadalmi berendezkedésről és a tökéletes emberről alkotott fogalom a szép fogalmának a lényege. De ugyanez a társadalmi és emberi eszmény egyben az adott korszak legmagasabbrendű erkölcsi ideálja is, a jó ideálja. Az a harc, amelyet ezért az eszményért, a nép boldogulásáért, haladásáért vívunk — szép is és egyszersmind erkölcsös is. Ez a harc lelkesít bennünket, és meghatározza magatartásunkat.

Kant etikájának és esztétikájának (ennek a burzsoá értelmiség körében meglehetősen elterjedt tanításnak) a hívei éles határvonalat húznak a művészet és az erkölcs, az esztétika és az etika közé, kiküszöbölik a művészet területéről mind az objektív megismerés elemét, mind pedig a morális elemet, és ami a szépet illeti, mint pártos ítéletet helytelenítenek minden olyan ítéletet, amelyhez „érdek” fűződik. Ezzel megfosztják a művészetet eleven lelkétől — eszmei tartalmától, amely az objektív valóságban, az emberek munkatevékenységében, létfontosságú érdekeikért, az emberhez méltó életért vívott harcukban gyökerezik.

A jó és a szép a művészetben csak akkor lehet összhangban, ha összhangban van a művész egyéniségében is. A művész nem lehet közömbös szemlélője annak a küzdelemnek, amely egy magasztos társadalmi eszmény megvalósításáért folyik. A művész nem lehet szavakban a magasrendű erkölcs hirdetője, ha az életben a pénzszerzési szenvedély, a karrierizmus stb. rabja. A művész igaz ember kell hogy legyen, aki harcol az újért, építi az újat, tanít másokat.

A haladó művészet, történelmi fejlődésének minden egyes szakaszában az illető kor magasrendű erkölcsi követelményeinek szolgálatában állt, valamilyen formában mindig a helyes életszemléletre tanított. A művészet erkölcsi hatása rendkívül nagy. Aligha lehet kétséges, hogy Csernisevszkij erkölcselmélete azért volt oly nagy hatással az ifjúságra, és azért vált annyira veszedelmessé az önkényuralmi Oroszország uralkodó körei számára, mert Csernisevszkij a maga elméletét művészi eszközökkel, Rahmetov, Lopuhov, Vera Pavlovna és más, az életben már megjelent új embertípusok művészi ábrázolása útján fejtette ki. Jól tudjuk azt is, milyen erkölcsi hatást gyakorolnak az emberekre a szépirodalmi alkotások, így Gorkij „Az anya”, Osztrovszkij „Az acélt megedzik”, Furmanov „Csapajev”, Fagyejev „Az ifjú gárda”, Polevoj „Egy igaz ember” című regénye és más művek.

Csernisevszkij abban látta a művészet morális jelentőségét, hogy a művész mindannak ábrázolásával, ami az embert a valóságban érdekli, ítélőszéket tart az ábrázolt jelenségek fölött. Csernisevszkij úgy tekintette a művészetet, mint az ember erkölcsi megnyilatkozásainak egyik fajtáját. A művészet hatalmas erkölcsi jelentőségéről vallott nézeteit magáévá tette az egész haladó esztétika, a különböző művészeti ágak valamennyi haladó képviselője.

„Az irodalom célja az — írta Gorkij —, hogy segítse az embert önmaga megértésében, növelje az ember önbizalmát, serkentse az igazság keresésére irányuló törekvését, harcoljon a középszerűség ellen, megtalálja az emberekben a jót, felgyújtsa lelkűkben a szégyen, a harag és a merészség lángját, s mindent megtegyen, hogy az emberek lelkűkben erősekké váljanak, és életüket átszellemíthessék a szépség szent szellemével”²⁷.
²⁷ Gorkij Művei. 2. köt. Moszkva 1949. 195. old. (oroszul).

Az irodalom feladatainak ebben a megfogalmazásában a nagy proletáríró összekapcsolja az irodalom ismeretelméleti, esztétikai és erkölcsi jelentőségét.

„Erkölcsi ítéletek nélkül nincs irodalom — írja kortársunk, Howard Fast, a kiváló amerikai író —; s akár észreveszi a művész, akár nem, az erkölcsi ismérvek alkotják azt a cementet, amellyel egymáshoz rögzíti az élet széles panorámájából vett különálló tényeket”²⁸.
²⁸ Novij Mir. 12. sz. 1950. 229. old. (oroszul).

De ismételten le kell szögeznünk, hogy a művészet erkölcsi hatása az élet tükrözésének sajátos művészi eszközeivel, a tipikusnak művészi ábrázolásával, a pozitív hős vagy a negatív szereplő művészi alakjának kiélezésével érhető el.

A művészet nem lehet csupán a politikai és erkölcsi eszmék tanításának szemléltető módszere, „gyönyörködtető” didaktikai vezérfonal. Ha az eleven, élettől duzzadó és színpompás képet elvont szólamokkal helyettesítjük, ha leszállítjuk a művészi színvonalat, ezzel csökkentjük a műalkotásnak a társadalomra gyakorolt morális hatását is.

Mélységesen hibásak és károsak a különböző rendű és rangú burzsoá esztéták elgondolásai, akik a művészetnek a valóságtól való elfordulását hirdetik, s nem kevésbé hibásak és károsak azoknak a „marxistáknak” a nézetei, akik elismerik ugyan a művészetnek a társadalmi élettől való függőségét, de tagadják a művészet aktív szerepét s a társadalomra gyakorolt eszmei és morális hatását.

Valójában a kérdés csupán az, hogy valamely művészeti alkotás milyen eszmei és erkölcsi hatást gyakorol az emberekre, hogy a művész vagy a költő milyen eszméket fejez ki alkotásában, mi az, ami megragadta figyelmét a valóság területén, mi az, amit helyesel, és mi az, amit rosszall. Régóta tudjuk, hogy a reakciós eszmék hirdetése vagy az eszmeietlenség tönkreteszi a művészetet, megfosztja mind ismeretelméleti, mind pedig erkölcsi és esztétikai jelentőségétől. Az a művész vagy író, akit nem lelkesítenek nagy társadalmi eszmék, aki nem állítja művészetét a nép, a haladás szolgálatába, az nem tud az emberek értelméhez és szívéhez szóló, igazán művészi alkotásokat létrehozni.

Az apolitikus, amorális művészet segítségével a reakciós osztályok elvonják a tömegeket a politikai harctól, és demoralizálják őket. Lenin rámutatott a pénzeszsáktól függő „művészet” dekadenciájára és demoralizáló hatására, leleplezte a burzsoá íróknak, művészeknek és színészeknek a művészet abszolút szabadságát hirdető szónoklatait, az osztályoktól és pártoktól független művészetről hangoztatott szólamait. „Független-e ön, író uram, polgári kiadójától? polgári közönségétől, amely azt kívánja öntől, hogy pornográfiát nyújtson szóban és képben, s prostitúciót a «szent» színművészet «kiegészítéseként»?”²⁹ —írta.
²⁹ Lenin Művei. 10. köt. Szikra 1954. 35. old.

Az a művészet, mely a kizsákmányoló osztályoknak a tömegek szellemi gúzsbakötését célzó korlátolt, hazug és képmutató erkölcsi tanait hirdeti, nem lehet igazi művészet. A silány eszmei tartalom szegényes művészi kifejezőeszközökkel párosul. Ez jellemző például azokra az „épületes” festészeti és irodalmi „alkotásokra”, filmekre stb., amelyeket a Vatikán képviselői, a mai imperialista reakció kiszolgálói gyártanak hatalmas mennyiségben a tömegek számára. Az uralkodó osztály céljának megfelelően ezek az „alkotások” nem a nép erkölcsi és esztétikai nevelését, hanem a nép szellemi züllesztését szolgálják.

Lenin rámutatott arra, hogy az igazán szabad művészet nem az unatkozó és az elhájasodástól szenvedő „felső tízezret” szolgálja, hanem a dolgozók millióit és tízmillióit: az ország színe-virágát, erejét, jövendőjét. A haladó író vagy művész igazi alkotási szabadsága az élet helyes ábrázolásában, a népnek s a nép társadalmi igazságért vívott harcának becsületes szolgálatában rejlik.

A XIX. század klasszikus orosz irodalma, mely szoros kapcsolatban állt a néppel, hatalmas eszmei, esztétikai és erkölcsi befolyást gyakorolt a társadalomra. Ez az irodalom valóban „az élet tankönyve” volt minden haladó gondolkodású ember számára. Arra nevelte az embereket, hogy gyűlöljék a társadalmi igazságtalanságot, a kizsákmányolást és az elnyomást, hogy hívek legyenek hazájukhoz, s harcoljanak népük felszabadításáért. Megbélyegezte a jobbágytartók kegyetlen erkölcseit és ingyenélését, leleplezte az előttük térdet-fejet hajtó liberálisokat, megmutatta a kereskedők undorító kényuraskodását, a „kishivatalnokok” megfélemlítettségét és kicsinyes haszonlesését, az orosz és a nyugat-európai burzsoázia aljas kapzsiságát és mohóságát. „A tagadás ostorozó szavával” magasrendű erkölcsöt hirdetett, mely harcra hívott minden ellen, ami a társadalom előrehaladását akadályozta.

A „tagadás szava”, melynek mélyén a nép forró szeretete, a nép felszabadítására való törekvés rejlett, a földesúri, önkényuralmi rendszer ellen irányuló népi szabadságmozgalom növekedésével mind erőteljesebben csengett.

A nagy Puskin költészetének eszmei és erkölcsi jelentősége abban rejlik, hogy kifejezésre juttatta a népnek a szabadságról szőtt álmait:

Népem szívébe zárt, ott folytatódik éltem,
Mert ahhoz szólt dalom, mi benne nemesebb,
Mert zord napokban a szabadságról beszéltem
És szántam azt, ki elesett.

Nyekraszov a következő szavakkal fordul a művészethez:

Zsarnokok fejére átkaid
Sújtó vádját, féktelent,
Az Önzetlen munkának pedig
Hű bizalmat, végtelent.

Szaltikov-Scsedrin, a kiváló orosz szatíraíró így írt: „Irodalmi munkásságom lényege mindig a tiltakozás volt az önkény, a kétszínűség, a hazudozás, a kapzsiság, az árulás, az ostobaság stb. ellen”³⁰.
³⁰ Scsedrin Művei. „Pravda” kiadás. 9. köt. 438. old. (oroszul).

Lenin abban látta Lev Tolsztoj irodalmi munkásságának erkölcsi erejét, hogy kifejezésre juttatta a paraszti tömegek haragját és tiltakozását az elnyomásnak és a nyomornak az 1861-es reform következtében kialakult új viszonyai ellen.

De a haladó orosz irodalom és művészet nemcsak azért volt oly nagy hatással az emberek eszére és szívére, mert bírálta a fennálló rendet, mert gyűlöletre nevelt a nép elnyomói ellen. A haladó orosz irodalom ugyanakkor művészi formában ábrázolta a pozitív hőst, a nép érdekeinek és legjobb törekvéseinek kifejezőjét, akiben a nép legnemesebb erkölcsi vonásai öltenek testet. Osztrovszkij „Vihar” című drámájának Katyerinájában, Nyekraszov orosz nőalakjaiban, Csernisevszkij és más orosz írók műveinek hőseiben az orosz nép lelki és erkölcsi szépsége ölt testet, az írónak népébe, hazája boldog jövőjébe vetett hite jut kifejezésre.

Az elnyomással és a kizsákmányolással szembeni, a munkások és a parasztok embertelen munkakörülményei elleni tiltakozás hangot kapott az Októberi Forradalmat megelőző időszak haladó orosz művészetének valamennyi ágában. V. M. Garsin, ismert orosz író, „Festők” című elbeszélésében leírja, milyen lelki megrázkódtatáson megy át egy festőművész, aki megörökítette vásznán egy kazánkovács alakját. Szörnyű látvány a kazánban hétrét görnyedve álló emberi alak. A kimerültségtől szinte kihagy a lélegzete, kezével és mellével kénytelen kivédeni a kívülről jövő súlyos kalapácsütéseket (szegecselik a kazánt). A művész nézi alkotását, és így szól: „Elővarázsoltalak a fojtogató levegőjű, sötét kazánból, hogy látványod borzalommal töltse el ezt a tiszta, kimosakodott, gyűlöletes népséget… Üsd szíven őket, rabold el az álmukat, jelenj meg előttük mint kísértet! Öld meg a nyugalmukat, amiképpen megölted az enyémet…”

A haza és a nép iránt érzett igaz szeretettől áthatott realista orosz festészeti alkotások a társadalom lelkiismeretét ébresztgették, bemutatták az orosz nép nemes erkölcsi vonásait, nagyszerű szellemét és hatalmas erkölcsi erejét.

Rokonszenves, vonzó népi típusok elevenednek meg Repin, Szurikov, Vasznyecov, Prjanyisnyikov, Jarosenko, Szavickij és még sok más kiváló orosz festőművész különböző tárgyú festményein; a népi hősök ihlették alkotásra a nagy orosz zeneszerzőket: Glinkát, Csajkovszkijt, Muszorgszkijt, Borogyint, Rimszkij-Korszakovot stb. is.

A klasszikus orosz irodalomban és művészetben a maga teljességében jutott kifejezésre az esztétikának és az etikának, a szépségnek és az erkölcsi emelkedettségnek az igazi művészetet jellemző egysége. Az orosz művészet nagy mesterei kapcsolatban álltak a néppel, s így meg tudták benne találni ezt a szépséget és emelkedettséget, meg tudták látni a népben szunnyadó erőket — a haza újjászületésének zálogát. Feladatukat abban látták, hogy életre keltsék, fejlesszék ezeket az erőket.

A nagy orosz művészek alkotásaikkal bebizonyították, hogy a természetet is lehet úgy ábrázolni — sőt úgy is kell ábrázolni —, hogy az ne egyszerű utánzás és másolás legyen, s hogy a természet művészi ábrázolásával is lehet — sőt kell is — az emberek eszmei nevelését szolgálni. A természet megjelenítésével a festőművész vagy a költő hazaszeretetre, a nép szeretetére nevelheti az embereket, kifejezésre juttathatja erkölcsi és esztétikai eszményét.

Az elmondottakat összegezve megállapíthatjuk, hogy a klasszikus orosz művészetnek óriási szerepe volt a nép eszmei és erkölcsi nevelésében, öntudatának fejlesztésében. Ez a művészet, Szerov kifejezésével élve, „a népi elemből” merítette erejét. Ez a művészet az igazság, a lelkiismeret és a szépség éltető forrásából táplálkozott, s ez a forrás a néptömegekben, a néptömegek szabadságharcában lelte eredetét. A XIX. századbeli orosz irodalom és művészet nagyjai harcos művészetet produkáltak, olyan művészetet, amely a nép legjobb eszményeit fejezte ki, és harcolt azok megvalósulásáért.

A realista, haladó művészet legjobb hagyományai — az igazságszeretet, az eszmeiség, a mesterségbeli tudás — új, magasabb fejlődési fokot ért el a szocialista művészetben. A szocialista realizmus művészete, melynek megalapítója Makszim Gorkij, a nagy orosz író, a marxista—leninista világnézetre támaszkodik. Ez a világnézet lehetővé teszi a művész számára, hogy alaposan megismerkedjék a társadalmi fejlődés törvényeivel, és megmutatja az emberiségnek az egyedüli helyes utat, a kizsákmányolástól és az elnyomástól való megszabadulás útját.

A szocialista művészet fejlődése elválaszthatatlan a szabadságmozgalom proletár szakaszától, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmétől, a szocializmus győzelmétől. A szovjet szocialista művészet a világon a leghaladóbb, a legmélyebb eszmei tartalommal telített művészet, a kommunista szellemű nevelés hatalmas fegyvere. A szovjet művészetnek nincsenek és nem is lehetnek más érdekei, mint a nép, az állam érdekei. A szovjet nép, a Kommunista Párt minden szovjet művésztől elvárja, hogy a valóságot híven ábrázoló, magas eszmei és erkölcsi színvonalon álló, formailag tökéletes alkotásokat hozzon létre, s hogy nagy erkölcsi felelősségtudattal dolgozzon.

A szovjet művészet alapvetően különbözik a burzsoá művészettől. A burzsoá-individualista morál mérgével megfertőzött reakciós burzsoá művészet eltompítja az emberek tudatát, elaltatja lelkiismeretüket, kiöli belőlük a társadalom iránti érdeklődést, demoralizálja őket. Ez a tartalmát tekintve reakciós művészet, amely az imperialista reakció rabló érdekeit szolgálja, mind jobban és jobban elkorcsosul. E művészet eszmei fegyvertárában megtaláljuk az embergyűlölő fajelméletet, a nacionalizmust, a kozmopolitizmust.

A reakciós burzsoá művészet kedvelt témája a kicsapongás és a bűnözés, „pozitív” hőse — a szadista és a gyilkos. Az ilyenfajta művészet felébreszti az emberekben a legalantasabb ösztönöket, s minden igyekezetével azon van, hogy az embert elállatiasítsa és az imperialista burzsoázia rabló terveinek engedelmes eszközévé tegye. A burzsoá uralom összeomlásához vezető társadalmi konfliktusok növekedésének korában a burzsoá művészetnek ugyanakkor a kilátástalan pesszimizmus, az élettől való elfordulás hirdetése, a halál dicsőítése is jellemző vonásává válik. A tőkés országok haladó művészei harcolnak a művészet elfajulása ellen, a nép érdekeit szolgáló realista művészetért.

A szovjet művészet felemeli és nemesebbé teszi az embert, arra neveli, hogy hű legyen szocialista hazájához, a kommunizmus, a béke, a népek közötti barátság nagy eszméihez, s gyűlölje a reakció és a háború erőit. A szovjet művészet dicsőíti a szovjet emberek egymást segítő nagyszerű alkotó munkáját, nemes lelkűségét és erkölcsi szépségét. A szovjet művészet legkedveltebb hősei a nép fiai, az új élet építői.

A Szovjetunió művészete által feltárt szépség a kommunizmusért harcoló nép alkotó munkájának szépsége, a haza védelmében végrehajtott nagyszerű hőstettek szépsége, azoknak az új, igazán emberi kapcsolatoknak a szépsége, amelyeket a nagy Kommunista Párt vezette szovjet nép alakít ki hazájában.

A szovjet íróknak és művészeknek minden lehetőségük megvan arra, hogy műveikben a legteljesebben kifejezzék a szép és az erkölcsös egységét, hiszen a szovjet emberek élete tele van nemes erkölcsi vonásokkal és szépséggel. A történelmi tapasztalat megmutatja, mennyire tarthatatlan Franz Mehringnek, az ismert német marxistának az az állítása, hogy a forradalmi korszakokban a felszabadulásukért küzdő osztályok esztétikai ízlését „mindig igen erősen el fogja homályosítani a logika és az etika”. Ezt a tételt nemcsak a nép forradalmi szabadságharcával szoros kapcsolatban álló orosz klasszikus irodalom cáfolja meg, hanem a szovjet irodalom is, amely a leghatalmasabb társadalmi átalakulásokat juttatja kifejezésre. Gorkij, Majakovszkij, Solohov, Fagyejev, Ny. Osztrovszkij és az irodalom többi nagy mesterének művei azt bizonyítják, hogy a szovjet irodalomra nem a száraz, papírízű elmefuttatások, hanem a teljes értékű, gazdag eszmei tartalommal telített és magas művészi színvonalon álló alkotások jellemzők.

A dolgozók kommunista nevelését szolgáló szovjet művészet minden erejével küzd a szovjet emberek tudatában megbúvó kapitalista csökevények, a burzsoá, egoista erkölcs maradványai ellen, a nacionalizmus, a kozmopolitizmus, a züllesztő burzsoá kultúra előtti hajbókolás ellen. A szovjet művészet arra hivatott, hogy a szatíra tüzével égesse ki az életből mindazt, ami a kommunizmus felé haladást gátolja. A szovjet íróknak és művészeknek „pozitív művészi alakokban kell ábrázolniok az újtípusú embereket, emberi méltóságuk egész nagyszerűségében, s ezzel elő kell segíteniük, hogy társadalmunk embereiben a kapitalizmus szülte fekélyektől és hibáktól mentes jellemeket, tulajdonságokat és szokásokat alakítsunk ki”³¹.
³¹ Az SZKP XIX. kongresszusának anyaga. 2. kiad, 87, old.

A szovjet művészet arra hivatott, hogy eleven, életvidám, hazájához hű ifjúságot neveljen, amely hisz a kommunizmus győzelmében, nem retten vissza az akadályoktól, s le tud küzdeni bármilyen nehézséget.

A Kommunista Párt megmutatta, mennyire káros az úgynevezett „konfliktusnélküliség elmélete”, melynek hívei azt bizonygatják, hogy a szovjet életben semmiféle konfliktus sincsen, hogy a szovjet társadalom az új és a régi harca nélkül, nehézségek nélkül, simán és zökkenők nélkül fejlődik. Ez az elmélet hátráltatta a szovjet művészet fejlődését, csökkentette a művészi alkotások eszmei és művészi színvonalát, nevelő hatását.

A marxista—leninista világnézet életigenlő ereje és a szocializmus építésének egész gyakorlata derűs optimizmussal és a kommunizmus győzelmébe vetett hittel tölti el a szovjet művészetet. A szovjet művészetnek, a kommunizmusért, az emberi haladásért vívott harc e fegyverének „joga van arra, hogy másokat az új, egyetemes emberi erkölcsre oktasson” — állapította meg Zsdanov³².
³² Zsdanov. A művészet és filozófia kérdéseiről. 2. kiad. Szikra 1952, 111. old.

***

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az erkölcs és a tudomány között semmiféle kapcsolat sincs, hogy a tudomány távol áll az erkölcstől. A tudomány az anyagi világ — a természet, a társadalom, az emberi gondolkodás — objektív fejlődéstörvényeit tanulmányozza, s az objektív világ törvényszerűségeinek tanulmányozásával lehetővé teszi a jelenségek tudományos előrelátását. Az erkölcsnek viszont az emberi magatartás szabályaival, az emberi cselekedetek megítélésével stb. van dolga.

A marxizmus a társadalmi folyamat objektív törvényszerűségének felismerésével és annak bebizonyításával, hogy az emberek magatartását és cselekedeteit a társadalom anyagi életfeltételei határozzák meg, egyszer s mindenkorra kiűzte a történelemből az „etikai” felfogást, amely az egész történelmi folyamatot az embernek a „jóról” és a „rosszról” alkotott képzeteivel magyarázta, és amely oly távol állt a tudománytól, mint ég a földtől. Ez a felfogás csupán egyik válfaja volt az idealista történetfelfogásnak, amely a társadalom történetét az eszmék és a nézetek fejlődésére szűkítette le, mert az eszmék és nézetek fejlődésében látta azt az erőt, amely a társadalom fejlődését meghatározza.

Azt jelenti-e ez, hogy a társadalomtudomány területén nem ismerhetjük el az erkölcsnek a társadalmi fejlődésben betöltött szerepét? Nem. A marxizmus az „etikai” (és általában mindenfajta idealista) történetfelfogás elvetésével egyidejűleg hangsúlyozta az erkölcsi tényezőnek a társadalom életében betöltött óriási szerepét. Kimutatta, hogy a társadalmi fejlődéstörvények objektív jellegének és az emberi cselekedetek társadalmi meghatározottságának elismerése egyáltalán nem jelenti az emberek tudatos tevékenységének tagadását, következésképpen nem zárja ki e tevékenység erkölcsi értékelését sem.

A burzsoázia osztályérdekeit szolgáló burzsoá társadalom-elméleteket keresztül-kasul áthatja a burzsoá kapzsiságnak, a tőke szolgalelkű dicsőítésének szelleme. Ezek az elméletek nem tekintik feladatuknak a társadalom fejlődéstörvényeinek megismerését, nem szolgálják a haladást. Ezzel szemben a marxista társadalomtudomány, amely pontosan tükrözi a társadalom objektív fejlődéstörvényeit, nemes célt szolgál, olyan célt, amely a történelem objektív menetéből következik: a dolgozók felszabadítását az elnyomás és a kizsákmányolás alól. Ez a cél, amint azt a továbbiakban részletesebben kifejtjük, a kommunista erkölcs tudományos ismérve. Más szóval, a marxista tudomány az erkölcs számára tudományos alapot biztosít. Ezért a marxista társadalomtudomány által használt erkölcsi ítéletek nem önkényesek, nem fantasztikusak, hanem az objektív igazságnak megfelelőek, vagyis tudományosak.

A marxizmus bebizonyította, hogy a természettudományok területe sem esik kívül az erkölcs területén, mint ahogy nem esik kívül az osztályok, az osztályideológia területén sem. Az erkölcsi elvek, erkölcsi nézetek — alkotórészei ennek az ideológiának. A tudós világnézete, politikai nézetei, osztályerkölcse szükségszerűen hatással van a tudományra.

A természet objektív tényei és a tudomány által kifejezett törvényei nem függnek az emberek erkölcsi nézeteitől, de az emberek, erkölcsi nézeteik nem közömbösek az objektív igazság iránt. Az osztálytársadalmak történetében az uralkodó osztályok mindig csak annyiban tűrték meg és ösztönözték a természetről szóló objektív ismeretek fejlesztését, amennyiben azok megfeleltek érdekeiknek. Azokat a természettudományos törvényeket és elméleteket, amelyek a hivatalos ideológia alapjait támadták, a mindenkori uralkodó osztályok erkölcsteleneknek minősítették és üldözték. Erre számos példát hozhatunk fel a középkori máglyáktól és kínzásoktól kezdve egészen a burzsoá „civilizáció” korára jellemző „majomperekig”. Más szóval, a történelem által túlhaladott társadalmi osztályok hivatalos ideológiája és osztályerkölcse mindig határt szabott a természettudományok fejlődésének. A proletariátus tudományos ideológiája és tudományosan megalapozott erkölcse ezzel szemben semmiféle határt sem szab a természettudomány fejlődésének.

A burzsoá tudósok kísérleteket tesznek arra, hogy az erkölcsöt mint az „értékek” és az „előírások” területét elhatárolják a tudománytól mint a tények és a lét területétől, de ezek a kísérletek hiábavalók, hiszen a tudománynak a tények és a jelenségek, valamint fejlődéstörvényeik elemzése alapján megvan a lehetősége arra, hogy a maga területén ne csak arra következtessen, ami van, hanem arra is, aminek lennie kell. Másrészt az erkölcs, melynek a burzsoá tudósok véleménye szerint „értékekkel” és „előírásokkal” van dolga, ezeket az értékeket nem a fantáziából, hanem a társadalom fejlődésének objektív követelményeiből vezetheti le és kell is levezetnie. A munkásosztály erkölcse megfelel ezeknek az objektív követelményeknek és nem illuzórikus, hanem valóságos értékeken alapul.

Közvetlen kapcsolatban van az erkölccsel a tudományos felfedezések felhasználásának a kérdése.

Egyes burzsoá tudósok, akik gondosan elhatárolják egymástól a tudományt (az ő kifejezésükkel élve a „tények” területét) és az erkölcsöt (az „értékek” területét), tartózkodnak attól, hogy bármiféle véleményt mondjanak arról a pusztításról, amellyel egy esetleges imperialista atomháború fenyegeti az emberiséget, mondván: nem a tudomány dolga megvizsgálni, hogy vajon jó-e vagy rossz egy ilyen pusztítás.

Szorul-e külön bizonyításra, hogy az ekként vélekedő tudós az imperialisták bűnrészese? A tudós vagy a művész nem függetlenítheti magát a társadalmi élet által felvetett kérdésektől, nem zárkózhat el attól, hogy véleményt nyilvánítson e kérdésekkel kapcsolatban, nem lehet közömbös az iránt, hogy ki és milyen cél érdekében használja fel a tudományos vívmányokat, hogy ezek a vívmányok a haladást vagy a reakciót, a háborút vagy a békét, az emberek elnyomását vagy felszabadítását szolgálják-e.

Ezek a kérdések a legközvetlenebbül érintik a tudós lelkiismeretét, és egyetlen tudós sem térhet ki előlük az „objektivizmus”, a „tiszta tudomány” stb. cégére mögé rejtőzve. A tőkés világ haladó tudósai egyre határozottabban tiltakoznak az ellen, hogy korunk legnagyobb felfedezését, az atomenergiát tömeges emberirtásra használják fel, hogy a tudomány vívmányait a baktérium- és vegyi háború bűnös céljainak szolgálatába állítsák, hogy a tudományt militarizálják. A tőkés országok becsületes tudósai előtt a győztes szocializmus országának példája lebeg, ahol a tudomány a népet szolgálja, ahol az államnak az az érdeke, hogy az új felfedezéseket, így az atomenergiát is, békés célokra, a nép javára használják fel. A Szovjetunióban épült fel a világ első ipari atom-villanytelepe.

A jelenkori kapitalizmus béklyójává vált a tudomány fejlődésének, s a tudományt mindinkább az imperialista reakció céljainak — a kizsákmányolás fokozásának, a hódító háborúknak, a népek leigázásának szolgálatába állítja. Védelmezői áltudományos elméleteket dolgoznak ki (weismannista- morganista biológia, eugenika stb.), hogy megindokolják a zagyva fajelméletet és a kannibalizmust, hogy megindokolják és terjesszék a legkülönbözőbb babonákat, a miszticizmust és a vallási előítéleteket. Aggkori gyengeség, dekadencia, prostitúció — ezekkel a szavakkal jellemezte Lenin a hivatalos burzsoá tudományt, mely meg akarja „semmisíteni” a szocializmust. A tőkés országok haladó tudósai erkölcsi kötelességüknek tekintik, hogy harcoljanak a népet szolgáló tudományért, s tudják, hogy e harc elválaszthatatlan a békéért, a demokráciáért vívott küzdelemtől.

A tudomány célja a nép szolgálata, az emberek életének jobbá tétele. Az igazi tudós az igazság harcosa, ellensége az uralkodó kizsákmányoló osztályok által terjesztett mindenfajta hazugságnak és előítéletnek. A haladó tudományért folytatott harchoz bátorságra, merészségre, önzetlen kutatásokra, az értelem győzelmébe vetett hitre, vagyis olyan erkölcsi tulajdonságokra van szükség, amelyek a régi társadalmi rend megdöntéséért és az új társadalmi rend megteremtéséért küzdő harcosokat jellemzik. Más szóval napjainkban nincs más útja a tudomány fejlesztésének, mint szövetségre lépni azokkal az erőkkel, amelyek azért küzdenek, hogy megszabadítsák az emberiséget a tőke igájától, hogy megszabadítsák a tudományt a tőkések kiszolgálásától, a burzsoá ideológiától, a burzsoá erkölcstől.

A szocializmus elválaszthatatlan a tudománytól. A szocialista társadalom tudományos alapon szervezi meg a társadalmi termelést és a termékek elosztását, hogy növelje a tömegek anyagi jólétét, és emelje kulturális színvonalukat. Csak a szocializmus szabadítja ki a tudományt a burzsoá ideológia, a burzsoá erkölcs béklyóiból, s a tudomány elé új célt tűz — a haladás nemes eszméinek szolgálatát.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után Lenin ezt írta: „Azelőtt az emberi elme, az emberi géniusz csak azért alkotott, hogy egyeseknek juttassa a technika és a kultúra minden áldását, a többieket pedig megfossza a legszükségesebbtől — a művelődéstől és a fejlődéstől. Most ellenben a technika minden csodája, a kultúra minden vívmánya a nép közkincsévé válik, és mostantól fogva az emberi elme és géniusz sohasem lesz az erőszak eszközévé, a kizsákmányolás eszközévé. Mi tudjuk ezt — és kérdezem, talán nem érdemes dolgozni, nem érdemes odaadni minden erőnket ennek a roppant történelmi feladatnak érdekében?”^33
33 Lenin Művei. 26. köt. Szikra 1952. 499. old.

A tőkés világ becsületes tudósának soha sincs meg a lelki egyensúlya, mert a tudomány előbbre vitelére irányuló törekvése állandóan összeütközésbe kerül azzal a ténnyel, hogy a tudomány vívmányait a tőke önző céljai érdekében használja fel. A szovjet tudós nem ismeri ezt az érzést, a szovjet tudós tudja, hogy munkájának eredménye a nép közkincse, s a nép anyagi jólétének és kulturális színvonalának emelését, a szocialista haza felvirágoztatását szolgálja. A szovjet tudós nem rejtegeti munkájának gyümölcseit a vetélytársak elől, nem ölti magára a „tudomány papjának” talárját. A szovjet tudós tevékenyen részt vesz a társadalom életében, kérlelhetetlenül harcol a burzsoá ideológia minden válfaja ellen, hőn szereti szocialista hazáját, odaadóan szolgálja népét és a Kommunista Pártot — a kommunizmus építésének vezető erejét.

A szovjet tudomány emberei a világ becsületes tudósainak élén küzdenek a népek közötti békéért, s azért, hogy a tudomány vívmányait a békés építőmunka érdekében használják fel.

A tudomány és az erkölcs egymáshoz való viszonyát érintő problémának, mint már említettük, van egy másik oldala is: az erkölcs tudományos kritériumának megállapítása, az erkölcs elméleti megalapozása. Ezt a kérdést, mellyel az osztálytársadalom megjelenése óta a filozófiai tudomány külön ága, az etika foglalkozik, könyvünk második fejezetében fogjuk megvizsgálni.

***

SaLa