A nemzeti korlátozások eltörléséről

A régi Oroszország egyik kelevénye, szégyenfoltja a nemzeti elnyomás kelevénye.
Vallási és nemzeti üldözések, az „idegenek” erőszakos oroszosítása, a nemzeti kultúrintézmények elleni hajsza, választói jogfosztás, a mozgási szabadság eltiprása, a nemzetiségek egymásra uszítása, pogromok és mészárlások — ilyen volt a szégyenletes emlékű nemzeti elnyomás.

Hogyan szabaduljunk meg a nemzeti elnyomástól?
A nemzeti elnyomás társadalmi alapja, az az erő, amely ennek az elnyomásnak a lelke — a múltból itt maradt földbirtokos arisztokrácia. Mennél közelebb áll ez az arisztokrácia a hatalomhoz, mennél erősebben tartja kezében a hatalmat, annál erősebb a nemzeti elnyomás, annál galádabbak a nemzeti elnyomás formái.

A régi Oroszországban, amikor a régi jobbágytartó földesúri arisztokrácia volt hatalmon, a nemzeti elnyomás nem ismert határt, nem ritkán még pogromok (zsidó pogromok) és mészárlás (örmény-tatármészárlás) formáját is öltötte.

Angliában, ahol a földbirtokos arisztokrácia (landlordok) megosztja a hatalmat a burzsoáziával, ahol ez az arisztokrácia már régen nem osztatlanul uralkodik — a nemzeti elnyomás enyhébb, kevésbé embertelen, ha, persze, nem vesszük figyelembe azt a körülményt, hogy a háború folyamán, amikor a hatalom átment a landlordok kezébe, a nemzeti elnyomás jelentékenyen fokozódott (írek, indusok üldözése).

Svájcban és Észak-Amerikában, ahol nincs és nem volt landlordizmus, ahol a hatalom osztatlanul a burzsoázia kezében van — a nemzetiségek többé-kevésbé szabadon fejlődnek, a nemzeti elnyomásnak úgyszólván alig van tere.

Ennek főképpen az a magyarázata, hogy a földbirtokos arisztokrácia helyzeténél fogva a legtökéletesebb és legengesztelhetetlenebb ellensége (és nem is lehet más, mint ellensége!) mindennemű szabadságnak, tehát a nemzeti szabadságnak is, mert a szabadság általában és különösen a nemzeti szabadság aláássa (és feltétlenül alá kell ásnia!) a földbirtokos arisztokrácia politikai uralmának legmélyebb alapjait.

Leseperni a politika színpadáról a feudális arisztokráciát, kiragadni kezéből a hatalmat — ez jelenti azt, hogy felszámoljuk a nemzeti elnyomást, megteremtjük a nemzeti szabadsághoz szükséges tényleges feltételeket.

Minthogy az orosz forradalom győzött, már megteremtette ezeket a tényleges feltételeket, amikor megdöntötte a feudális jobbágytartó hatalmat és szabadságjogokat adott.

Most arra van szükség, hogy:
1. az elnyomás alól felszabadított nemzetiségek jogait megszövegezzék és
2. ezeket a jogokat törvényileg lerögzítsék.

Ezen a talajon jött létre az Ideiglenes Kormánynak a vallási és nemzeti korlátozások eltörléséről szóló dekrétuma.

Az Ideiglenes Kormánynak, melyet előrehajtott a növekvő forradalom, meg kellett tennie ezt az első lépést Oroszország népeinek felszabadítása útján és meg is tette azt.

A dekrétum tartalma általában abban foglalható össze, hogy eltörli a nem orosz nemzetiségű és nem pravoszláv hitvallású állampolgárok 1. letelepedését, lakását, és költözködését, 2. tulajdonjog szerzését stb., 3. ipari, kereskedelmi stb. foglalkozását, 4. részvény- és más társaságokban való részvételét, 5. állami szolgálatba lépését stb., 6. iskolalátogatását, 7. a magántársaságok ügyvitelében, a magániskolai oktatásban és a kereskedelmi könyvekben az orosz nyelven kívül más nyelv vagy tájszólás használatát korlátozó jogszabályokat.

Ez az Ideiglenes Kormány dekrétumának tartalma.
Oroszország népei, amelyekre mindeddig gyanús szemmel néztek, most szabadon lélegezhetnek, Oroszország polgárainak érezhetik magukat.

Mindez nagyon jó.
De megbocsáthatatlan hiba volna, ha azt hinnők, hogy ez a dekrétum elegendő a nemzeti szabadság biztosítására, hogy a nemzeti elnyomás alóli felszabadítást következetesen végig vitték.

Mindenekelőtt: a dekrétum nem mondja ki a nemzeti egyenjogúságot a nyelvhasználat tekintetében. A dekrétum utolsó pontjában szó van arról, hogy az oroszon kívül más nyelvet lehet használni a magántársaságok ügyvitelében, a magániskolai oktatásban. De mi legyen azokkal a területekkel, amelyeken tömör többségben nem oroszul beszélő nemorosz állampolgárok laknak (Kaukázusontúl, Turkesztán, Ukrajna, Litvánia stb.)? Nem kétséges, hogy ezeknek a területeknek meglesznek (meg kell hogy legyenek!) a maguk parlamentjei, tehát „ügyvitelük” is lesz (korántsem „magánügyvitelük”!), és „tanítani” is fognak az iskoláikban (nemcsak a „magán” iskolákban!) — persze nemcsak orosz, hanem a helyi nyelven is. Vajon az Ideiglenes Kormány állami nyelvnek akarja-e nyilvánítani az orosz nyelvet, amikor az említett területeket megfosztja attól a jogtól, hogy korántsem „magán” intézményeik „ügyvitelében” és nem „magán” iskoláik „oktató” munkájában anyanyelvűket használják? Szemmel láthatóan, igen. De ki az a balga, aki elhiszi, hogy ez a nemzetek teljes egyenjogúsítása, amiről teli tüdővel rikácsolnak a „Récs”3 és a „Djeny”4 burzsoá szószátyárai? Ki nem látja, hogy ez a nemzetek törvényesített egyenlőtlensége a nyelvhasználat terén?

Továbbá. Aki igazi nemzeti egyenjogúságot akar, az nem szorítkozhatik csupán a korlátozások eltörlését kimondó negatív rendszabályra — annak a korlátozások eltörléséről át kell térnie egy pozitív tervre, amely a nemzeti elnyomás megszüntetését biztosítja.

Ezért ki kell mondani:
1. a külön életmódú és nemzeti összetételű népességtől lakott, gazdasági egészet alkotó területek politikai autonómiáját (nem föderációját!), azt a jogot, hogy „ügyvitelükben” és az „oktatásban” saját nyelvüket használják;
2. az önrendelkezési jogot azoknak a nemzeteknek, amelyek valamely oknál fogva nem maradhatnak meg az állami egész keretei között.

Csakis ezen az úton érhető el a nemzeti elnyomás valóságos megszüntetése és lesz biztosítható a nemzetiségeknek a kapitalizmus viszonyai között elérhető maximális szabadsága.

„Právda” 17. sz.
1917. március 26.
Aláírás: K. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

Vagy — vagy

Miljukov külügyminiszter úr március 23-án adott interjújában kifejtette a mostani háború céljára vonatkozó „programját”. Az olvasók a „Právda” tegnapi számából tudják, hogy ezek a célok imperialista célok: Konstantinápoly elfoglalása, Örményország elfoglalása, Ausztria és Törökország felosztása, Észak-Perzsia elfoglalása.

Tehát az orosz katonák nem a „haza védelmében” ontják vérüket a csatatereken, nem a „szabadságért”, mint ahogy a felbérelt burzsoá sajtó állítja, hanem maroknyi imperialista kedvéért, idegen földek elfoglalásáért.
Legalábbis Miljukov úr ezt mondja.
De kinek a nevében mondja ezt Miljukov úr ilyen nyíltan, az egész világ hallatára?
Persze, nem az orosz nép nevében. Mert az orosz nép, az orosz munkások, parasztok és katonák — ellenzik az idegen földek elfoglalását, ellenzik a népek elleni erőszakot. Erről ékesszólóan beszél a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjének — az orosz népakarat kifejezőjének — ismeretes „kiáltványa”.

De ebben az esetben kinek a véleményét fejezi ki Miljukov úr?
Talán az egész Ideiglenes Kormány véleményét?
A tegnapi „Vecsernyeje Vrémja” azonban ezt írja erről:

„Miljukov külügyminiszternek a március 23-i petrográdi lapokban megjelent interjújával kapcsolatban Kerenszkij igazságügy miniszter felhatalmazta az igazságügy minisztérium sajtóosztályát annak kijelentésére, hogy az interjúnak az a része, amely Oroszország külpolitikájának a mai háborúval kapcsolatos feladatait fejtegeti, Miljukov magánvéleménye, és semmi esetre sem az Ideiglenes Kormány nézete”.
Tehát, ha hinni lehet Kerenszkijnek, Miljukov úr a háború céljait illetően ebben a sarkalatos kérdésben nem fejezi ki az Ideiglenes Kormány véleményét.

Rövidebben: Miljukov külügyminiszter úr, aki az egész világ előtt a mai háború hódító céljairól nyilatkozott, nemcsak az orosz nép akarata ellen, hanem az Ideiglenes Kormány ellen is cselekedett, amelynek maga is tagja.
Még a cárizmus idején Miljukov úr lándzsát tört amellett, hogy a miniszterek felelősek a nép előtt. Mi egyetértünk vele abban, hogy a miniszterek számadással és felelősséggel tartoznak a népnek. És kérdezzük: elismeri-e Miljukov úr most is a miniszteri felelősség elvét? És ha még mindig elismeri, miért nem mond le?

Vagy talán Kerenszkij közlése nem . . . pontos?
Vagy — vagy:
Vagy Kerenszkij közlése helytelen, és akkor a forradalmi népnek rendre kell utasítania az Ideiglenes Kormányt, kényszerítenie kell arra, hogy elismerje a nép akaratát.
Vagy pedig igaza van Kerenszkijnek, és akkor Miljukov úrnak nincs helye az Ideiglenes Kormányban — le kell mondania.
Középút nincs.

„Právda” 18. sz.
1917. március 26.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Útban a miniszteri tárcák felé

A napokban jelentek meg az „Egység” csoportjának az Ideiglenes Kormányról, a háborúról és az egyesülésről szóló határozatai.

Ez a csoport Plechánov—Burjánov „honvédő” csoportja.

A csoport jellemzésére elegendő annyit tudnunk, hogy véleménye szerint:

1) „Az Ideiglenes Kormány intézkedéseinek szükséges demokratikus ellenőrzése úgy érhető el a legjobban, ha a munkásdemokrácia részt vesz az Ideiglenes Kormányban”;
2) „A proletariátus kénytelen folytatni a háborút”, egyebek között azért is, hogy „megszabadítsa Európát a fenyegető osztrák-német reakciótól”.
Röviden: gyertek, munkás urak, legyetek túszok Gucskov és Miljukov Ideiglenes Kormányában és tessék, folytassátok a háborút . . . Konstantinápoly elfoglalásáért!

Ez a jelszava Plechánov—Burjánov csoportjának.

És ennek a csoportnak mindezek után még van mersze felszólítani az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot, hogy egyesüljön vele!

Az „Egység” igen tisztelt csoportja megfeledkezik arról, hogy az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Zimmerwald—Kiental határozatainak álláspontján áll, ezek a határozatok pedig tagadják a „honvédelmet”, tagadják a mai kormányban való részvételt, még ha az ideiglenes is (nem tévesztendő össze a forradalmi Ideiglenes Kormánnyal!).

Ez a csoport nem veszi észre, hogy Zimmerwald— Kiental Guesde—Sembat megtagadását jelenti és fordítva, a Gucskovval—Miljukovval való egyesülés kizárja az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárttal való egységet. . .

Elkerülte a figyelmét, hogy Liebknecht és Scheidemann már régóta nincsenek és nem is lehetnek egy pártban …
Nem, urak, rossz helyre fordulnak önök ezzel az egységre való felhívással!

Persze, lehet törekedni miniszteri tárcákra, lehet egyesülni Miljukovval—Gucskovval… „a háború folytatása” stb. érdekében, mindez ízlés dolga, de mi köze ehhez az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártnak és hogyan jöhet szóba a vele való egyesülés?
Nem, urak, menjenek csak odébb . . .

„Právda” 11. sz.
1917. március 17.
Aláírás nélkül.

Az orosz forradalom győzelmének feltételeiről

A forradalom halad. Petrográd után átcsap a vidékre és fokozatosan elönti a mérhetetlen Oroszországot. Sőt: a politikai kérdésekről elkerülhetetlenül rátér a társadalmi kérdésekre, a munkás- és parasztélet rendezésének kérdéseire, elmélyítve és kiélezve ezzel a mai válságot.

Mindez szükségszerűen nyugtalanságot kelt a vagyonosok Oroszországának bizonyos köreiben. Felüti fejét a cári-földesúri reakció. Az imperialista klikk félreveri a harangot. A fináncburzsoázia kezet nyújt az elkorhadt feudális arisztokráciának, hogy együttesen szervezzék meg az ellenforradalmat. Ma még gyengék és határozatlanok, de holnapra megerősödhetnek és felkészülhetnek a forradalom ellen. Mindenesetre lankadatlanul végzik sötét munkájukat, gyűjtik az erőket a lakosság minden rétegében, beleértve a hadsereget is. . .

Hogyan vessünk gátat a kezdődő ellenforradalomnak?
Milyen feltételek szükségesek az orosz forradalom győzelméhez?

Forradalmunk egyik sajátossága abban van, hogy mindeddig Petrográd a bázisa. Az összeütközések és lövöldözések, a barikádok és áldozatok, a harcok és győzelmek főként Petrográdon és környékén (Kronstadt stb.) voltak. A vidék arra szorítkozott, hogy a győzelem gyümölcseit átvette és kifejezte az Ideiglenes Kormány iránti bizalmát.

Ezt a tényt tükrözte az a kettőshatalom, az a tényleges hatalommegoszlás az Ideiglenes Kormány és a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetje között, amely nem hagyja nyugodni az ellenforradalom bérenceit. A Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetje, mint a munkások és katonák forradalmi harcának szerve és az Ideiglenes Kormány, mint a forradalom „túlzásaitól” megszeppent mérsékelt burzsoázia szerve, amely a vidék tétlenségében leli támaszát — így fest a helyzet.

Ez a forradalom gyengéje, mert ez a helyzet állandósítja a vidéknek a fővárostól való elszakadását, a vidék és a főváros együttműködésének hiányát.

De a forradalom elmélyülésével a vidék is forradalmasodik. A vidéken megszervezik a Munkásküldöttek Szovjetjeit. A parasztok bekapcsolódnak a mozgalomba és saját szövetségeikben szervezkednek. A hadsereg demokratizálódik és a vidéken katonai szövetségek alakulnak. A vidék tétlensége szűnőben van.

Ez megingatja a talajt az Ideiglenes Kormány lába alatt.

Ugyanakkor a Munkásküldöttek Petrográdi Szovjetje sem felel már meg az új helyzet követelményeinek. Szükség van az egész oroszországi demokrácia forradalmi harcának összoroszországi szervére, amely elegendő tekintéllyel rendelkezik, hogy egybeforrassza a fővárosi és vidéki demokráciát és kellő pillanatban a nép forradalmi harci szervéből a forradalmi hatalom szervévé váljék, amely a nép minden eleven erejét az ellenforradalom ellen mozgósítja.

Ilyen szerv csak a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Összoroszországi Szovjetje lehet.
Ez az orosz forradalom győzelmének első feltétele.

Továbbá. A háborúnak, mint mindennek az életben, negatív oldalain kívül megvan még az a pozitív oldala is, hogy amikor Oroszország csaknem egész felnőtt lakosságát mozgósította, a hadsereget népi szelleművé tette és ezzel megkönnyítette a katonák és a felkelő munkások egyesülését. Ez a magyarázata annak, hogy nálunk aránylag könnyen tört ki és győzött a forradalom.

De a hadsereg mozgékony és hullámzó, különösen azért, mert a háború követelményeinek megfelelően állandóan változtatja helyét. A hadsereg nem állhat örökké egy helyen, hogy óvja a forradalmat az ellenforradalomtól. Ezért más fegyveres erőre, a forradalmi mozgalom központjaival szerves kapcsolatban álló felfegyverzett munkások hadseregére van szükség. És ha igaz az a tétel, hogy a forradalom nem győzhet állandóan rendelkezésére álló fegyveres erő nélkül, akkor a mi forradalmunk sem lehet meg a maga munkásgárdája nélkül, amelynek szívügye a forradalom.

A munkások azonnali felfegyverzése, a munkásgárda — ez a forradalom győzelmének második feltétele.

A forradalmi mozgalmaknak jellemző vonása — például Franciaországban — az a kétségtelen tény, hogy ott az ideiglenes kormányok rendszerint a barikádokon jöttek létre és ezért forradalmiak voltak, mindenesetre forradalmibbak, mint az általuk később összehívott alkotmányozó gyűlések, amelyek rendszerint az ország „lecsillapítása” után gyűltek egybe. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy az akkori idők legtapasztaltabb forradalmárai még az alkotmányozó gyűlés összehívása előtt igyekeztek megvalósítani programjukat a forradalmi kormány segítségével és halogatták az alkotmányozó gyűlés összehívását. Az alkotmányozó gyűlést ily módon a már megvalósított reformok ténye elé akarták állítani.

Nálunk más a helyzet. Az Ideiglenes Kormány nálunk nem a barikádokon, hanem a barikádok mellett jött létre. Ezért nem is forradalmi — csak vonszolódik a forradalom után, vissza-vissza hőköl, csetlik-botlik. És amikor azt látjuk, hogy a forradalom, szociális kérdéseket — nyolcórás munkanap, a földek elkobzása — állítva előtérbe, lépésről-lépésre mélyül és forradalmasítja a vidéket, akkor bízvást mondhatjuk, hogy a jövőbeli, az egész nép által választott alkotmányozó gyűlés sokkal demokratikusabb lesz, mint a június harmadiki duma által választott mai Ideiglenes Kormány.

Ugyanakkor attól tarthatunk, hogy a forradalom lendületétől megijedt és imperialista törekvésektől áthatott Ideiglenes Kormány bizonyos politikai konjunktúra esetén a szervezkedő ellenforradalom „törvényes” pajzsa és leple lehet.

Ezért semmi esetre sem szabad halogatni az Alkotmányozó Gyűlés összehívását.

Tehát a lehető leghamarabb össze kell hívni az Alkotmányozó Gyűlést, ezt az egyetlen intézményi, mely a társadalom valamennyi rétegében egyaránt tekintélynek örvend, amely betetőzheti a forradalom ügyét és ezzel elmetszheti a felemelkedő ellenforradalom szárnyát.

Az Alkotmányozó Gyűlés mielőbbi összehívása — a forradalom győzelmének harmadik feltétele.

Mindennek általános feltétele az, hogy mielőbb megkezdik a béketárgyalásokat, megszüntetik az embertelen háborút, mert a huzamos háború és a velejáró pénzügyi, gazdasági és élelmezési válság veszélyes zátony, amelyen forradalmunk hajótörést szenvedhet.

„Právda” 12. sz.
1917. március 18.
Aláírás: K. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!