A Rádió ostroma október, 23—24-én

— Ahol a fegyveres lázadás elkezdődött —

Aki nem tudott a Stúdióba bejutni

(K. I. elbeszélése.)

Október 23-án délelőtt hallottam a hírét annak, hogy az Építőipari Műszaki Egyetem hallgatói néma rokonszenvtüntetést szerveztek a Bem-szobornál a lengyel események megünneplésére. A felvonulás betiltásának hírére az egyetemeken gyűléseket rendeztek, és tudomásom szerint a Közgazdaságtudományi Egyetem kivételével úgy döntöttek, hogy a tilalom ellenére is felvonulnak. Úgy hallottam, hogy az Építőipari Egyetemen a szervezők azzal az indokkal ragaszkodtak a felvonuláshoz, hogy az teljesen néma lesz, elmennek a Bem-szoborig, utána azonnal vissza az egyetemre.

A felvonulást a Bajcsy-Zsilinszky úton néztem végig. A menet elvonulása kb. egy órát vett igénybe. A tüntetés természetesen egyáltalán nem volt csendes. A felvonulók — különböző egyetemek táblái alatt — túlnyomórészt valóban diákok voltak. Ez különösen a menet első részére áll. Itt ütemesen és jókedvűen kiáltották jelszavaikat, amelyeket — mint később megtudtam — a DISZ adott ki röplapokon. Ezek a lengyel—magyar barátságot, az egyenlőség alapján való szovjet—magyar barátságot hangoztatták, Rákosi ellen szóltak, vagy Nagy Imre bevonását követelték a vezetésbe. Sűrűn hangsúlyozták a munkás-diák egységet. A továbbiak során, amikor már a menet is vegyesebb volt, egyre inkább szovjetellenes jelszavak kerültek előtérbe. „Nem kell nekünk gimnasztorka” stb. Úgy emlékszem, hogy a szovjet csapatok kivonását akkor még nem követelték, bár ilyen követelések a legkülönbözőbb helyeken kiragasztott röpcédulákon már város szerte olvashatók voltak. Nemzeti színű zászlókat követeltek a házakra, s ahol ez megtörtént, nagy tapssal jutalmazták, később Kossuth-címeres zászlót, illetőleg az akkori címer kivágását követelték. A járókelők viszonylag passzívan, de nagyrészük mosolyogva nézte a felvonulást. Elítélő megjegyzést hallani nem lehetett, akik nem rokonszenveztek, némák voltak, legfeljebb az arcukról lehetett leolvasni véleményüket. De már itt az utcán is hallottam egy-két helyen azt a megjegyzést, ami aztán este már sűrűbben visszatért: „Végre 12 év után ezt is megértük.”

Fél kilenckor értesültem arról, hogy a Rádiót körülzárták a tüntetők. Kilenc-negyed tíz tájban érkeztem autóbuszon az Ady- mozihoz. Itt tűnt fel először, hogy a város esti élete nem normális. A tömeg a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán jóval nagyobb volt a szokottnál. Először a Múzeum körút felől próbáltam megközelíteni, a Rádiót, de csak a Bródy Sándor utcáig lehetett eljutni, ahol két személyautó égett. Itt már hatalmas tömeg zárta el az utat. Puskalövések hallatszottak. Az egyetem udvarából emberek rohantak ki, frissen bontott csomagokból éles töltényeket szedtek ki: „ilyennel lőnek az ávósok”, kiáltozták, és töltényeket meg puskákat nyomtak a fiatalok kezébe. Ez negyed tíz óra tájban történt. Benke és több más, a Rádióban rekedt munkatárs szerint a karhatalom éjfél után használt először élesre töltött fegyvert.

Megkíséreltem a Rádiót a Puskin utca felől megközelíteni, itt sem sikerült. Az úttesten törött tégladarabok hevertek, láthatóan a sarkon folyó építkezés előtti téglarakásból származtak. Az utcán járókelők összeverődő, majd ismét szétszéledő csoportjai. Az egyikben valaki azt magyarázta, hogy a téglával a Stúdió segítségére érkező ávósokat dobálták, és ezek, anélkül, hogy ellenállást fejtettek volna ki, a Stúdió felé futottak. Egy másik azon vitatkozott, hogy ha őt téglával dobálnák, ő nem hagyná magát. A tömeg azonban az ilyeneket hamar el hallgattatta, sokkal általánosabb volt a: „gazemberek”, „magyarokra lőnek” és hasonló megnyilatkozások. Az fel sem vetődött, vajon rendben levő dolog-e, hogy a Stúdiót — bárki is — el akarja foglalni, és ilyen esetben mi legyen a karhatalom feladata.

A járókelők között sok volt az egyszerű kíváncsiskodó, és ezeknek a hangulata is az ávósok ellen fordult. A Rákóczi úton, a Sip utca tájékán üres autóbuszok álltak. Az egyiknek tetejéről egy fiatalember beszélt az úttestet ellepő tömeghez. Nem hallottam, hogy mit mondott, valamilyen követeléseket hangoztatott, minden mondatára nagy taps és éljenzés volt a válasz. Az úton motorbiciklisek rohantak, egyik-másik megállt egy időre a járda szélén, körülöttük hangosan beszélő csoportok alakultak, majd a motorosok továbbrobogtak. Itt szabályszerűen visszatértek a „magyarokra lőnek” és a már hallott „végre, 12 év után” felkiáltások. Ugyanakkor egyre újabb és újabb teherautók érkeztek, megtömve fiatalemberekkel, elöl lobogó nemzetiszínű zászlóval. Ekkor már a Szabad Nép körül is óriási volt a tömeg és onnan is lövések hallatszottak. Az egyik teherautóról leszólt egy fiatal lány: „A Sztálin-szobrot. már ledöntöttük.” „Mikor?” — kérdezte valaki a tömegből. A lány az órájára nézett: „Most 9 óra 36 — mondta —, 6 perccel ezelőtt.”A körútról az emberek tömege áradt az Emke felé. Villamosok hosszú sora állt egymás mögött, egyik-másiknak az ablaka be volt törve.

Valaki a Rákóczi úton arról beszélt, hogy Csepelről megindultak a munkások. Ez láthatóan ijedtséget keltett, de a munkások nem jöttek. Az este folyamán egyre nyilvánvalóbban jelentkezett az ellentmondás a korábban hirdetett, elfogadható jelszavak és a végrehajtott akciók között, ugyanakkor egy bizonyos fokozatosság is a jelszavak bedobásában. A jelszavak kezdetben a sztálinizmus és Rákosi ellen szóltak, s a független, szabad Magyarországot követelték. Ugyanakkor a TEFU autóinak megszerzése, a zászlókkal ide-oda száguldó motorbiciklisek, a fegyverek szállítása, a Rádió megtámadása, olyan jó előre megszervezett akcióra utalt, amely nem a távollévő bukott párttitkár, Rákosi ellen irányult.

A Stúdióban

(M. L. elbeszélése.)

A Rádióban uralkodó idegfeszültség után megkönnyebbülten fogadták délután két órakor a gyűléstilalom feloldásáról szóló hírt. Tervezgették, hogy hova mennek ki, mit vesznek fel. A rádiósok hangulatából és a leghangosabb elemek követeléseiből ítélve ugyan nem sok jót lehetett várni. A józanabbak morogtak egyes abszurd követelések hallatára, de a hangulat olyan volt, hogy semmi remény nem lehetett arra, hogy ma valahol is a józanság győzzön.

Öt óra felé azt a hírt kaptuk, hogy tüntető tömeg jön a Rádióhoz. Kb. fél hatra elözönlötték a Bródy Sándor utcát úgy, hogy arról az oldalról többé nem lehetett megközelíteni a kaput. Az utca állandóan zúgott, a hangzavar kivehetetlen, de a hangulat ellenséges, agresszív volt. Nemsokára a vörös zászló égetésre került sor. Benke Valéria, a Rádió igazgatója és Szepesi sportriporter kimentek az erkélyre, beszélni próbáltak, hogy megtudják, mit akar a tömeg. Az „elvtársak” megszólításra percekig tartó „pfuj”-jal és „magyarok vagyunk!” felkiáltásokkal válaszoltak; a helyzet veszélyessé vált.

Az első küldöttség, néhány diák és lumpenproletár külsejű, kihívóan viselkedő fiatal fiú, és egy-két ellenszenves arcú idősebb ember, összesen kb. tizenketten, igen agresszíven léptek fel. Követelték, hogy 16 pontjukat, a rendes műsort megszakítva, az utcára kiadott mikrofonba olvassák be.

Benke azt válaszolta, hogy: a 16 pontot némi módosítással szívesen felolvassuk, hiszen a délelőtti, és előző esti egyetemi gyűlések hasonló határozatait már közöltük a Rádióban. A műsort azonban nem szakítjuk meg, hanem ezeket a pontokat a következő hírek között, vagy a tüntetésről készülő adásunkban is mertetjük. Mikrofont az utcára nem adhatunk, a tömeget a Stúdióba nem engedhetjük be, mert ennek a következménye legjobb esetben bábeli zűrzavar, anarchia az utcán, vagy rombolás a Stúdióban lenne. Egy nagyon fiatal, elhanyagolt külsejű fiú erre felugrott, és durva szavakkal szidalmazta Benkét, azt hangoztatva, hogy „addig pedig nem engednek, amíg a népé nem tesz a Rádió”. Arra a kérdésre, hogy miképpen lesz szerinte a népé a Rádió, ezt válaszolta: „Adják ki a mikrofont az utcára, hogy mindenki azt mondhassa bele, amit akar.”

Éles viták eredményeként a küldöttség tagjai között a kulturáltabban, higgadtabban beszélő fiatalok — valószínűleg diákok — vették át a szót, majd elfogadták feltételeinket. Az egyetlen komolyabb vita a szovjet hadsereg kivonása körül volt. Úgy emlékszem, még ebben is megegyeztek, valami olyan fogalmazásban, amely a teljes függetlenségről beszélt, a Szovjetunióval való egyenjogúság alapján.

Közben az utcán elterjesztették a hamis hírt, hogy a küldöttséget bent fogva tartják és bántalmazzák. Ablakainkat már korábban kővel dobálták meg. A kőzápor erősödött. Veszélyes volt az ablakban, vagy az erkélyen állni. Mikor a küldöttség kiment és egyik tagja kísérletet tett, hogy a megállapodást ismertesse, ugyanolyan ellenséges zúgás, dobálás fogadta, mint a Rádió alkalmazottait. Nem hallgatták meg, szétzavarták a maguk választotta küldöttséget, egyesek szerint meg is verték a tagjait. Ezek után órákon át ez ismétlődött meg: küldöttség jött, józan tagjaival megállapodtunk, kint azonban semmi hatás. A legutolsó küldöttség, elődeik sorsát látva, már nem mert visszamenni. A velük való tárgyalást Benke akkor szakíttatta meg. amikor a „békés tüntetők” lelőtték az őrségbe kirendelt honvéd őrnagyot.

Nyolc órakor elhangzott Gerő beszéde, de ezt a Rádió előtti tömeg nem hallotta, mert nem volt mivel közvetítsük. Nem igaz tehát, hogy emiatt támadták meg a Rádiót, hiszen már órákkal előbb kezdődött a támadás. Nagy Balázs történész beszélte el később, hogy ő a kora esti órákban a Rádió körül járva arra lett figyelmes, hogy egy idősebb katonás tartású, civil ruhás férfi ki adta a jelszót: „Foglaljuk el a Rádiót!” — Minek? — kérdezték a körülötte álló egyetemisták. Erre nem is válaszolt, hanem különböző megbízatásokkal 8-as, 10-es csoportokban más-más helyre irányította a fiatalokat.

Korábban, hét óra körül jött a Rádióba Losonczy Géza, Vásárhelyi Miklós, majd Szántó Zoltán. Losonczy kiment az erkélyre, nézelődött, majd visszajött. Az utca Nagy Imrét akarta hallani. Losonczy felhívta Nagy Imrét, kérdezte, hogy jönne-e? Nagy Imre azt válaszolta: nem jön, amíg a párt nem hívja. Később tudtuk meg, hogy Nagy Imre már a Parlament előtt beszélt a tüntetőkhöz, a rádiósok felvették, és idehozzák a hangszalagot. Hangszórót szereltünk az utcára. A tömeg Nagy Imre első mondatára elcsendesedett, aztán zúgni, pfujolni kezdett, és összetörte a hangszórót. Tehát Nagy Imre sem kellett. Losonczy és Vásárhelyi nyolc és kilenc óra között elmentek.

Az első lövéseket kilenc órakor adták le a Rádió épületére. Kilenc és tíz óra közt csak szórványosan lőttek, de mesterlövészek lehettek, mert három államvédelmit, aki az ablakban mutatkozott, azonnal fejen találtak. Tíz óra után már állandó tűz alatt tartották a házat.

A Szabad Néptől, az írószövetségtől, az Újságírószövetségtől egymásután hívtak fel bennünket ismerős és ismeretlen elvtársak, a Szabad Néptől egyesek vádoltak, mások csak kérdezték: igaz-e, hogy nálunk az államvédelmiek halomra lövik, gyilkolják a békésen tüntető diákokat? Mi közöltük: minket lőnek. A Rádió nem lő, mert nincs is parancs a tüzelésre. A bentiek mindent elkövették, hogy a fegyvertelen tömeget távozásra bírják; a fegyveres támadók ellen eddig nem akarták tüzet nyitni. Ez irányú kísérleteik azonban nem sikerültek.

Könnygáz bombáikat a védők már kidobták, de azokkal csak maguknak okoztak kárt, mert a betört ablakú szobákba behúzódott a gáz. Kértek tűzoltófecskendőt, s mivel azok nem jöttek, saját udvari fecskendőnket állították be. Ez amúgy is hatástalan volt, mert hamarosan ellőtték a fecskendőt tartó katona kezét a cső végével együtt.

Később tudtuk meg, hogy a ház előtti tüntetőket nagy tömeg nyomta, amelyet azzal a rémhírrel hoztak a Rádióhoz, hogy ott „lövik a diákokat”. A város különböző pontjain — ezt a szem tanúk mondták el — részben szóval, részben éles töltények mutogatásával így uszították az embereket: „Ilyenekkel lőnek a gyilkos ávósok” A kezükben levő töltény volt a „bizonyíték”

A fegyveres őrség vegyes állományú volt: államvédelmiek, híradósok, honvédtisztek, páncélosok, stb. Fegyveres harcra nem készültek, kevés emberük és főleg kevés lőszerük volt. Amikor látták, hogy a tüntető tömeg teljesen körülvette az épületei (csak a garázs kapuján át lehetett civileknek egyesével közlekedni; akkor a felkelők még nem tudták, hogy ez is a Rádióhoz tartozik) és komolyan fenyeget a betörés veszélye, erősítést kértek. Olyan jelzést kaptak, hogy két csoportban 600—600 honvéd elindult, ezek azonban nem érkeztek meg. Egy ízben láttuk, hogy az utcába bejött egy teherautó honvédekkel, de beékelődött a tömegbe, az emberek felugráltak a teherautóra és elkérték, vagy elvették a katonák fegyvereit. A Belügyminisztériumból, illetve a Honvédelmi Minisztériumból meglehetősen bizonytalan válaszokat kaptunk kérdéseinkre és kéréseinkre. Legerőteljesebben szorgalmaztuk nagyszámú gyalogság kiküldését, hogy fegyverek használata nélkül, a karhatalom tömegerejével érjük el az utca megtisztítását. Nem értettük, hogy miért nem kapunk segítséget.

Közben arról értesültünk, hogy fegyveres támadást indítottak a József-Központ, a Főkapitányság, kerületi kapitányságok, több nyomda és más középületek ellen is. Fazekas György időközönként a főkapitányságról telefonált, és elmondta, hogy más helyeken hogy áll a harc. Amikor a fegyveres harc megkezdődött, a nálunk bent maradt küldöttség két diák-tagja is fegyvert kért, és az őrséggel együtt reggelig harcoltak a támadók ellen.

Tíz óra után a fegyveres támadás erősödött. Szabályszerűen ostrom alá vették a Rádiót, a szemben levő házak tetején alakítottak ki tüzelőállásokat. Padláslyukakból, kémények mögül, később ablakokból lőttek. Egy idő után már saját házunk tetejéről is kaptunk lövéseket.

A harc során szétlőtték a telefonközpontot, így a házon belül megszakadt az érintkezés. Az adón Hartai és Láng voltak, az adásra vonatkozó utasításokat gyalog vittük át hozzájuk. Ez a tüzelés erősödésével elég veszélyes vállalkozás volt. Mégis gyakran került rá sor, mert a Központi Vezetőségtől egymás után kaptuk a közleményeket, majd azok korrekcióját. (Pl.: „A K. V.-t okt. 31-re összehívták”. Ezt korrigálták: „a legközelebbi napokra”, azután „azonnal összeül”.) Az adást mégis, egész mű sorzárásig rendben lebonyolítottuk.

Éjfélre már valamennyiünk előtt nyilvánvalóvá vált, hogy itt nem néhány fasisztának a meggondolatlan és hamar kifulladó támadásáról van szó, hanem egy jól megszervezett, nagyarányú fegyveres akcióról. Az utca nem ürült ki, minden erre irányuló kísérlet hiábavalónak látszott, tovább már nem lehetett várni, ezért az őrség parancsnoka megkérdezte parancsnokságát, hogy mit tegyen. Pontosan 12 óra 35 perckor kapott parancsot arra, hogy nyissa meg a tüzet.

A parancs kihirdetésekor jött fel Konok Ferenc honvéd ezredes. Azt javasolta, hogy ne nyissanak tüzet, és arra kérte Benkét, hogy találjon valamilyen más megoldást a megegyezésre. Ő most jön kintről, a kapu előtt beszélgetett a fiatalokkal, már semmi mást nem akarnak, csak a pontjaik beolvasását — és nagyon szeretnének már hazamenni. Benke eleinte elutasította azzal, hogy már fél hat óta folyik ez a játék: ha a küldöttekkel megegyezünk, akkor a tömeg az utcán már nem hallgat rájuk, mert a tömeget mások és más céllal mozgatják. Konok elvtárs azonban ellene volt a tűzharcnak — nem azokat sajnálta, akik biztos fedezékből lőttek ránk, hanem az utcába szorult fegyvertelen fiatalokat, akikre elsősorban volt veszélyes a tűzharc, — s ebben Benke, az ott levő karhatalmi erők parancsnokai és mi, a többi rádiós is egyetértettünk vele. Bár reménytelennek látszott — még egy utolsó kísérletet tettek. Konok elvtárs újra kiment az utcára, magával hozott egy felnőtt munkáskülsejű embert és két fiatalt. Benke vállalta a náluk levő szöveg beolvasását — már nem nagyon bogarásztuk a szöveget, ők is igen engedékenyek voltak. Ez az utolsó kísérlet is sikertelen maradt, bár ez a delegáció mindent megtett, különösen a felnőtt munkás rekedtre kiabálta magát, hogy a tömeget elvonulásra bárja.

Ez az epizód azért fontos, mert mutatja, hogy az épület védelmezői mindent elkövettek a tűzharc megakadályozására. A lakosság ÁVH-ellenes hangulatát nem az ÁVH magatartása, hanem a rémhírekkel táplált uszítás idézte élő.

Egy óra félé a parancsnokok — látva, hogy más megoldás nincs — kiadták egységeiknek a parancsot, hogy ok is nyissanak tüzet.

Azt reméltük, hogy ha az utca megtisztul a civilektől — és ez meg is történt —, akkor a feltehetően nem nagy számú fegyveressel hamarosan végeznek a Rádiót védő karhatalmi egységek. Kiderült azonban, hogy lényegesen nagyobb erő támad, mint gondolták, és azoknak úgy látszik, bőven van fegyverük és után pótlásuk, a házbeliek meg csak ígéreteket kaptak.

Három óra körül a védők; helyzete válságosra fordult. Lő szerük alig, emberük kevés volt. Az épületben sok volt a halott és a sebesült; utánpótlás, illetve felmentés — hiszen be voltunk kerítve — nem jött. A főparancsnokságnak állandóan jelezték, hogy ha nem segítenek, már nem tudják tartani a Rádiót. A segítséget mindig megígérték és a védelem igyekezett tartani magát.

Hajnalban világossá vált, hogy a Bródy Sándor utcai rész nem tartható. Már órák óta egy hátsó szobában voltunk, csak a telefonhoz szaladt időnként valaki a vezetők közül. Az elnökségi szobát, ahol a telefonok voltak, rendkívül erős tűz alatt tartották. A telefonösszeköttetés fenntartása a külvilággal is nehéz volt. A Rádió vezető munkatársai elhatározták, hogy az erősítőbe (műszaki központ) mennek és biztosítják az adást, ameddig lehet. 24-én reggel 4 óra 30 perckor ugyanis rendes műsorral indultunk. Hat óra után elindultunk az adó felé, de a nagyon erős belövések miatt többen már nem jutottak át. Az erősítő is tűz alatt volt, de nem lőtték olyan erősen, mint a Bródy Sándor utcai részt. Reggel negyed nyolctól a kapcsolótáblát is olyan erősen lőtték, hogy be kellett szüntetni onnan az adást. Ettől fogva Lakihegyről történt az adás. Reggel nyolckor még egyszer kaptunk össze köttetést — valamilyen módon, úgy tudom Gerő Ernővel — közöltük, hogy perceken belül fel kell adnunk a Rádiót. Még akkor is megígérték az erősítést.

Az a néhány katona, aki még életben maradt, kilenc óra felé elhatározta, hogy leteszi a fegyvert. Töltényük alig volt már. Bejöttek közénk az öltözőbe, köpenyeket, kabátokat adtunk rájuk és vártuk, hogy mikor érnek hozzánk a felkelők. Az erősítő egy folyosó végében van és egérfogó jellege miatt helyzetünk veszélyes volt. Rengeteg asszony, sőt kisgyerek is (az óvodások, akiket a tömeg délután már nem engedett ki) volt velünk, így a hangulat szinte pánikszerű volt. Rendkívül erős tüzelést hallottunk ugyan, de felénk senki nem közeledett. Félő volt, hogy ha ehhez a szűk folyosóhoz érnek, először kézigránátot dobnak be, és ezzel az ottlevőket elpusztítják. Ezért Benke és Szécsi vállalkoztak arra, hogy kimennek és közlik megadási szándékunkat. Így is történt. A lépcsőházban találkoztunk a fegyveresekkel, akik látva, hogy civil rádiósok (takarítónők, műszakiak) jönnek és sem Benkét, sem a Rádió többi vezetőjét nem ismerték fel, körülfogtak bennünket, kivezettek az utcára és ott elengedtek. Azokat az ÁVH-sokat, akik egyenruhájukat nem tudták meg felelően eltakarni, visszatartották.

Az; a csoport, amellyel én voltam, így jutott ki az ostromlott Rádióból október 24-én reggel.

Hogyan szervezték a támadást

(N. I. elbeszéléséből.)

… Hogy megállapíthassuk a tüntetők kívánságát, még a kora esti órákban az őrség beengedte a tüntetők egy tíztagú küldöttségét. Első követelésük a 16 pont azonnali beiktatása a mű sorba. Elhangzottak még más zavaros kívánságok: „Ez a nép rá diója, tehát adjuk át a népnek”, továbbá „vezessük közösen a rádiót” stb.

Jellemző volt a tömeg agresszivitására, hogy nyolc—kilenc óra felé a Bródy Sándor utcában és a Kálvin téren több arra haladó gépkocsit feltartóztatott, majd felgyújtott. A támadás állandóan erősödött, s az őrség parancsnoka többször jelentette, hogy a nyomásnak nem tudnak ellenállni. De ismét azt a parancsot kapták, hogy tüzelés nélkül kell megakadályozni a tömeg betódulását.

Annak ellenére, hogy az őrség bizonyos erősítést kapott, a helyzet veszélyessé vált.

Kb. fél 12 órakor a nyitott Bródy Sándor utcai főkapun az utcáról belőttek az udvarba is. A lövések ekkor öltek meg egy őrnagyot és egy másik tisztet, akik az udvarban voltak. Az őrség még ekkor sem viszonozta a tüzet.

A tűzharc később rendkívüli hevességgel indult meg. Ahogy az épületen megállapíthattuk a sok irányból jött lövésekből, a fegyveresek a Rádió mind az öt épületét teljesen bekerítették. Az éjszaka folyamán, amikor a tüzelés elől szobáról szobára menekültünk, világossá vált, hogy az összes környező házakból tüzelnek ránk. A Bródy Sándor utca több bérházában, továbbá a Nemzeti Múzeumban, a Szentkirályi utcai és a Múzeum utcai bérházak emeletein helyezkedtek el a támadók. A megindított tüzelés hevessége a tüntető tömeget is meglepte, mert egyes helyeken pánikszerűen menekültek el az utcákból.

A bérházak emeletéről való tüzelést a torkolattüzek jelezték. A rendkívül erős lövöldözés szünet nélkül, egész éjszaka folyt.

A támadók a reggeli órákban, kb. hét óra felé kezdtek beszivárogni az épületekbe, a padláson, a pincén és más épületeken keresztül és jól megszervezett módszerekkel a Rádiót délelőtt 10 óráig teljesen elfoglalták.

Az események menetéből azt állapítottuk meg, hogy egy tervszérű, előre elkészített, jól megszervezett fegyveres támadásról van szó. A támadók tüzelőállásai úgy voltak felállítva, hogy az öt épület majdnem minden kívülről célba vehető helyiségét belőtték.

A tűzharc megkezdésekor én több munkatárssal a Puskin utcai épületben tartózkodtam. A harc hevességének fokozódásával szobáról szobára kellett az épületben fedezéket keresni a lövések elől. Igen heves volt a támadás a Bródy Sándor utca és a Puskin utca sarkán lévő épületből, mert innen kedvezően lőhettek a kerthelyiséget, ahol — tudomásunk szerint — sok volt a halálos áldozat.

Reggel fél 9 órakor a Stúdió-épület egyik belső szobájában elfogtak bennünket és az abban az épületrészben lefegyverzett őrséggel együtt állandó durva fenyegetések és ütlegelések közepette mint foglyokat a garázsba kísértek.

Az a fegyveres csoport, amely elfogott bennünket, többségében idősebb, fenyegető magatartást tanúsító, láthatólag a bűnöző világhoz tartozó elemekből állt. Egyetlen diákkülsejű fiatal volt a csoportban, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy minket megmentsen, azonban a többiek fenyegető magatartása miatt ezt nem tudta megtenni. A garázsban levő 50—60 lefegyverzett ÁVH-s közé vezettek bennünket. A nagyon fenyegetett helyzetből egy másik diákkülsejű fegyveres révén menekültünk ki. Ez odajött hozzánk civilekhez (hárman voltunk) és a következőket mondta: „Sajnos, ezt mi nem így akartuk” és a halottakra mutatott, akik az éjszakai harcban estek el és ott feküdtek az udvaron. Kérésünkre ránk fogott géppisztollyal elvitt bennünket a csoporttal, kíséretében lementünk a pincébe és azon keresztül a szomszéd ház udvarán át menekültünk ki a Rádió épületéből.

(N. N. visszaemlékezéséből.)

A főkérdés — ha ugyan ez a főkérdés … — hogy mikor és kinek az oldaláról kezdődött a lövöldözés a Rádió körül. Ennek „agnoszkálására” megpróbálok egy időrendi táblázatot összeállítani az alábbiakban. Az időpontok pontosságáért természetesen nem vállalhatok felelősséget, hiszen az éjszaka mérhetetlenül hosszúnak tűnt, s minden percben rettenetes események történtek, ami ezeknek a perceknek a jelentőségét, legalábbis a szemtanú számára, a sokszorosára felnagyította. De nézzük a kronológiát:

¹/₂ 6. — A tüntetés kezdete a Rádió előtt.

6—7. — Kísérletek, hogy a tömeget megnyugtassuk felülről, az erkélyről, illetve a vágó kocsiról, kint az utcán; küldöttség választások, katonai erősítések érkezése a Múzeum utcai garázsbejárat felől.

7—8 Tárgyalások a küldöttségekkel, újabb kísérletek a tömeg megnyugtatására az erkélyről, próbálkozás Losonczy, Gimes és esetleg Nagy Imre befolyásának latba vetése érdekében; beszivárgás a Rádióba az ablakon keresztül, a Sándor utcai kaput betörik, a felsorakozott államvédelmiek puszta fizikai erővel kiszorítják a kapualjból a tüntetőket.

8—9. — A nyomás egyre nagyobb a Sándor utcai fronton, és híreket kapunk, hogy a Pollák Mihály tér felől is fenyegetik az épületet. A könnyfakasztó gránátok robbannak, fecskendővel tartják vissza a kapu előtt a tömeget, a tüntetők a földszinti és első emeleti helyiségeket fél téglákkal, kövekkel, fel nem robbant könnyfakasztó gránátokkal, és valószínűleg benzines palackokkal dobálják, meggyújtják egyik szobában a berendezést. Az államvédelmiek a Sándor utcai frontot a Puskin utca és a Szentkirályi utca sarokig meg tisztítják és a sarkokon kordont húztak. Mindez lövés nélkül, még riasztó lövés sem dörren, de sebesülés a védők között már jócskán van a kőzáportól. A tüntetők oldalán nem tudom, van-e és mennyi a sebesült.

9—10. — Újabb katonai erősítések érkezése. A Sándor utcából kiszorított tömeg a Pollák Mihály tér felől kísérletezik, ott fokozódik a nyomás, s már fegyverropogás is hallatszik. A parancs szerint a karhatalom csak riasztólövést adhat, a katonák szerint a Múzeum kertből már lőttek rájuk. Az utcán a veszteglő autókat meggyújtották. A kapu előtt levő vágó kocsit, amelynek segítségével nyomták be a kaput, bevontatták az udvarra. A Múzeum körút felől két páncélos érkezik, amely mögött újra visszanyomul a tüntető „gyalogság” a Sándor utcai front elé. A páncélkocsi pontosan a kapu előtt horgonyoz le. Ez lett a fedezék, amely mögül később tűz alatt tartották a kaput egész éjjel.

10—12. — A Rádiót védő egységek fegyvere még mindig a könnyfakasztó gránát, a gumislag. Az utcáról azonban már egyre nagyobb a puskaropogás. Ekkor azonban még csak karabély, revolverlövések hangzanak, kézigránátjuk, gépfegyverük, golyószórójuk nincs a támadóknak. Géppisztoly sorozatok azonban már hallatszanak. Az első halottunk Magyar államvédelmi őrnagy. Magyar kiment a kapu elé, ott próbálta távozásra bírni a tömeget. A revolvere az oldaltáskában volt, nem a kezében. A tömegből valaki agyon lőtte. Mikor behozták szegényt, a többi tisztek még ellenőrizték, hogy a revolverének tára érintetlen-e, vagyis ő nem lőtt-e. Érintetlen volt a tár. Ez kb. fél 11 körül lehetett. Úgy emlékszem, ettől az időtől kezdve kaptak parancsot a riasztó lövésekre a katonák.

Mindenesetre az tény, hogy már ekkor egyes fegyverekkel tűz alatt tartottak bennünket. Különösen a Sándor utcai kapun át lőttek a páncélos fedezéke mögül, és újra és újra megpróbáltak a tűz fedezéke alatt benyomulni az épületbe. De nagy fegyverropogás, hallatszott a Pollák Mihály tér felől, s még kisebb sorozatokat ugyan, de lőttek a Múzeum utcai fronton. A Szentkirályi utcai front helyzetét nem ismerem ebből az időpontból. Az utcai ablakokat már nem lehetett megközelíteni és mindnyájan az udvari frontra húzódtunk, legtöbben Benke szobájába.

Az az elképzelésünk, hogy majd csak kifogynak a munícióból, és éjfélig lecsendesedik a dolog — hiú ábránd volt. Ahogy múlt az idő, annál nagyobb lett a támadók tűzereje. 11 óra felé már kézigránátok robbanása is hallatszott, s később géppuska és golyószóró-sorozatok is.

Minthogy a védekező alakulatok nem tüzeltek, és általában passzívak voltak, a támadók háborítatlanul szállták meg a legkedvezőbb állásokat. Így a Sándor utcai fronton a szemben levő házak ablakait, tüzelőállásokat foglaltak el a tetőkön, a kémények és egyéb fedezékek mögött stb. 12 óra körül tulajdonképpen körül voltunk kerítve, s egyre fokozódó erős tűz alatt tartottak bennünket. A Sándor utca is kezdett elnéptelenedni, a tüntetők, akik nem akartak fegyvert fogni, eloszlottak.

Éjfél körül kezdődött a Rádió tulajdonképpeni, mondhatnánk fegyveres, módszeres ostroma. Ettől kezdve már a Múzeum utcai garázskapun is csak nehezen lehetett eltávozni. Félegy órakor még egy túlnyomóan nőkből álló csoport elment, a többiek már egészen a Rádió elestéig bent ragadtak.

Jól tudom, hogy a vitakérdés az: ki lőtt először? Rengeteg kósza, tendenciózus hír, rémregény terjedt el a Rádió körüli tűzharcról. Tudom, hogy már este 8 óra körül emberek, sőt teher kocsis csoportok száguldottak széltében-hosszában a városban és azt kiáltották: „Az ávósok halomra ölik az embereket a Rádiónál.” Akik ezt a rémhírt terjesztették, nyilván tudatosan azért tették, hogy még nagyobb tömeget csődítsenek a Rádióhoz és a hangulatot annyira felszítsák, hogy a vérontás bekövetkezzék. Szóval ezek voltak az ellenforradalmárok. A Rádiót védő alakulatok a felsőbb katonai parancsnokságtól félegykor kaptak parancsot a tüzelésre. Félegykor még valamilyen módon a tüntetők egy nagyobb küldöttséget hoztak fel a Benke szobába. Itt a katonák közölték velük, hogy parancsuk van a tüzelésre. Menjenek vissza és mondják meg, hogy 20 perc múlva a Rádiót védő alakulatok megkezdik a tűzharcot a támadók ellen. Emlékszem, milyen sápadt, rémült volt a küldöttek arca. Azt magyarázták, hogy ők a támadók lövöldözését nem tudják megakadályozni, nincsenek hatással rájuk. Benke mesélte, hogy a küldöttség két tagja kijelentette: Kint már semmit nem tudnak tenni, bent maradnak és a katonasággal együtt védik a Rádiót…

Bár nem vagyok a katonai ügyekben szakértő, laikusként is megállapíthatom, hogy a Rádió elleni katonai akció jól elő volt készítve. Aki, vagy akik irányították, jól ismerték a terepet, helyesen jelölték ki a tüzelőállásokat. A Rádiónál harcolók túlnyomó többségének valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy ebben az épületrengetegben, amelyben emellett még a különböző átépítések miatt egy rendkívül bonyolult folyosórendszer is jött létre, hogyan kell mozogni, mely pontokat kell, mint kulcspozíciókat megkaparintani. Az irányítók azonban kidolgozott katonai tervek szerint adhatták a parancsokat. A taktika az volt: mindig kisebb körbe szorítani a védőket, illetve kisebb, egymástól elszigetelt egységekre bontani a Rádiót védő alakulatokat. Ez a taktika sikerült. Este még a szomszédos házakból folyt az ostrom, a hajnali órákban már a Rádióhoz tartozó épületek tetején, emeletein voltak a tüzelőállások. Az átjárókat, az egyik épületrészből a másik épületrészbe vezető folyosókat tűz alatt tartották, ugyanígy be voltak lőve a lépcsőházak is, hogy még az egyik emeletről a másikra se tudjanak jutni a védekezők. Fegyver, muníció láthatóan korlátlan mennyiségben állt a felkelők rendelkezésére, vagyis az utánpótlás is jól meg volt szervezve. Mi, bent a Rádióban már félegytől, tehát az ostrom tényleges kezdetétől állandó munícióhiányban szenvedtünk. Állítom, hogy az ostromlók katonai vezetése is egységesebb, jobb koncepciójú volt, mint a védelmezőké. A védelmező egységek ugyanis az ávós megerősített őrségen kívül különböző alakulatokból verbuválódtak össze. Jellemző a védelem katonai gyengeségére, hogy csak az épületet „biztosították”, de már — olyan laikusnak, mint én vagyok, többszöri figyelmeztetése ellenére — nem törődtek azzal, hogy a háztetőket, még kevésbé, hogy a környező házakat megszállják. Azaz hagyták magukat, hagytuk magunkat egérfogóba szorítani…

A Rádió egyik karhatalmi parancsnokának nyilatkozatából

Három órakor érkeztem egy század karhatalmi harcossal a Rádió Bródy Sándor utcai épületéhez.

Amíg a felvonulás tartott, állandóan csend és nyugalom volt az épületben. Hat-félhét felé jelentkeztek az első tüntető csoportok a Bródy Sándor utcában. A tömeg mind nagyobb lett és egyre támadóbban lépett fel. Felszólításra sem távoztak, s ezért tömegoszlató „ék”-kel és könnygáz-gránáttal kezdtük zavarni őket. Később riasztólövéseket adtunk le, mire két ízben is ki ürült a Bródy Sándor utca. De mivel látták, hogy csak a levegőbe lövünk, visszatértek és most már nem tágítottak.

Az első szórványos lövéseket élessel a Bródy Sándor utcából és ezzel csaknem egy időben a Nemzeti Múzeum felől — a Palotakerten át este 19 óra 30 perckor a tüntetők adták le. A célpont az emeleti ablakok voltak, melyekben ekkor sokan álltak.

Az első összetűzésnek azonnal több halálos áldozata lett. Az őrségnek már több mint 20 halottja volt, amikor tüzelésre parancsot kaptunk.

Erélyes sortüzeinkre ismét kiürült egy időre az utca, de addigra már megszállták a szemben lévő házakat, háztetőket és onnan tüzeltek. Nemcsak a Bródy Sándor utcából, de még a Szent királyi utca egyes háztetőiről is tüzelték gépfegyverrel… Éjjel háromig tartott a gyalogsági tűz. Ezután egy időre szünet következett. A Palotakert kerítésén átszivárgott felkelők megkezdték az épület belső ostromát. Az őrség megmaradt tagjai a pincébe szorultak. Itt tartózkodtunk péntek hajnalig. Péntekre virradó éjjel harckocsik támadták meg az épületet. A Solymosi alezredes által vezetett harckocsizó kormánycsapatok reggel hat órára visszafoglalták az épületet.

A Stúdió épületében a felkelők feltörték a szekrényeket, kifosztották az íróasztalokat és elhurcolták az értékes műszaki berendezést. A kertben, az őrszobában az elmúlt napok harcainak nyomai, hullák, egyenruha- és fegyvermaradványok, magnetofon szalagok ezerméterei, széttört hanglemezek hevertek..

Délután három órakor felsőbb utasításra a megerősített őrséget kivontam az épületből, és az őrzést átadtam a Dózsa gyalogostiszti iskola növendékeiből álló kormánycsapatnak.

K. N. őrnagy

Kovács honvédőrnagy meggyilkolása a Stúdió elleni támadássorán

(Elmondta Z. E. százados, a Petőfi Akadémia előadója)

„Tíz óra körül jött két magyar harckocsi, az egyik beállt a Stúdió bejárata elé, közvetlenül a kapuhoz. Utána kb. egy-másfél órán át viszonylagos csend volt (lövések, robbanások időnként hallatszottak). Nem tudom milyen okból, a harckocsi fél 12 körül elmozdult a Stúdió bejáratától. Ekkor az utcán álló tömeg meglódult befelé. Mi, akik a kapu alatt álltunk — kb. tízen —, a tömeg elé szaladtunk és fegyvertelenül, puszta kézzel megpróbáltuk őket visszatartani. Ekkor két civilnél, aki elől állt, már láttam géppisztolyt. Az egyik azonnal ránk lőtt, és a mellettem levő Kovács őrnagy elesett. A gyilkosság láttára a tömeg megtorpant, a civilek közül bejött két-három ember, akik felvették az elesett Kovács őrnagyot és bevitték a Stúdió udvarán levő kis szobába, ahol lefektették. Amikor Kovács meghalt (ez mindjárt bekövetkezett, mert fejlövést kapott), már volt néhány sebesült az ávósok között is. (Volt aki kőtől sebesült meg, volt aki lövéstől.) Valahol hátul, a Múzeum felőli részen fél 12 körül is lövöldöztek a civilek. Fél 12 körül megindult a Stúdió szervezett ostroma, amely másnap reggel fél 10-ig tartott. Meg kell állapítani, hogy a Stúdiót katonai szempontból nagyon gyatrán védték. A Stúdió pincéjében volt egy hátsó kijárat, amit nem védtek, itt beözönlöttek később a felkelők. A védelem megkívánta volna, hogy a körülötte levő házakat megszállják. Ezeket azonban a felkelők szállták meg. A szemben levő és a Stúdió mellett levő házakból tűz alatt tartották az egész épületet. Látszott, hogy akik a Stúdió megtámadását megszervezték, azok értettek hozzá. Rengeteg fegyverük, még géppuskájuk is volt a felkelőknek és rengeteg lőszer…”

A Magyar Nemzeti Múzeum épületéből is a Rádiót támadták

A szemtanúk szerint október 23-án, amikor a Rádió, megtámadása megtörtént, már este félhétkor igen sok fegyveres lépte el a Múzeumkertet. A portás őrizte a Múzeum Bródy Sándor utcai kapuját, és bár a fegyveresek többször be akartak hatolni, ezt megakadályozta. Kötelességei teljesítése közben a portásfülke kertre néző ablakán át rá is lőttek. Éjfélig meg is tudta őrizni az épületet, azonban éjfél után a Múzeum hátsó kapuját, amelyik a Múzeum utcára néz, a fegyveresek betörték és elözönlötték az épületet. Az épületben jártas ember vezethette őket, mert tétovázás nélkül megtalálták a hátsó lépcsőt és felmentek az eléggé eldugott fekvésű Régészeti Könyvtárba, amelynek ab lakai a Rádió felé néznek. Onnan megindult a tűzharc a Rádió ellen. Az ellenforradalmi csapatok tehát harci álláspontnak használták fel a masszív épületet, s ezzel közvetlen felidézői lettek a Múzeumban történt pusztulásnak. A Régészeti Könyvtárban, a kiállítási és egyéb helyiségekben utólag szinte kosárszámra lehetett összeszedni a sok töltényhüvelyt, kézigránát gyutacsot és kézigránátot is. Az egyik teremben két benzinnel telt üveg került elő. A Rádió félé néző egyik ablak spalettáján rést ütöttek és tüzelőállást létesítettek. Halomszámra feküdtek itt is a külön féle töltényhüvelyek.

Október 24-én hajnalban, magyar katonaruhába öltözött újabb csoport vette birtokába az épületet. Ezen a napon délután fél 2-kor fedezték fel, hogy ég az épület. Az épület körül dúló harcok miatt a tűzoltók csak 25-én hajnalban tudták az oltást megkezdeni. 25-én, csütörtök reggel 9 óra körül vonultak be az első szovjet csapatok a Múzeumba. Az oltás azonban a harcok miatt nagy nehézségekbe ütközött. A tűzoltóknak többször vissza kellett vonulniok a lövöldözés miatt. Az orvlövészek lőtték a tűzoltókat is, hogy akadályozzák az oltás munkáját.

Csütörtök estére a tűzoltók hősies munkával úrrá lettek a tűzvész fölött. Addigra elpusztult a világhírű ásványgyűjtemény és őslénytár, a közönség előtt oly népszerű Afrika kiállítás sok állata; felbecsülhetetlen értékű gyűjtemények, könyvtárak váltak a tűz martalékává.

(Idézet: – Ellenforradalmi erők a Magyar októberi eseményekben – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A munkás- és katonaküldöttek szovjetjeiről

Villámgyorsan halad előre az orosz forradalom szekere. Mindenütt nőnek és sokasodnak a forradalmi harcosok csapatai. A régi hatalom bástyái alapjukban megrendülnek és omladoznak. Mint mindig, most is Petrográd jár az élen. Utána vonul, néha még botorkálva, a beláthatatlan vidék.

A régi hatalom erői hanyatlanak, de még nem kapták meg a végső döfést. Csak elrejtőztek és az alkalmas pillanatot várják, hogy előtörjenek és rárontsanak a szabad Oroszországra. Nézzetek körül és meglátjátok, hogy a fekete erők sötét munkája szakadatlanul folyik…

Meg kell tartani a kivívott jogokat, hogy véglegesen legyűrjük a múlt erőit és a vidékkel együtt továbbvigyük az orosz forradalmat — ez legyen a fővárosi proletariátus soron következő feladata.

De hogyan tegyük ezt?
Mi szükséges ehhez?

Ahhoz, hogy szétzúzzuk a régi hatalmat, elegendő volt a felkelő munkások és katonák ideiglenes szövetsége. Mert magától értetődik, hogy az orosz forradalom ereje a munkások és a katonaköpenybe öltözött parasztok szövetségében rejlik.

De ahhoz, hogy megőrizzük a kivívott jogokat és továbbfejlesszük a forradalmat — ahhoz a munkások és katonák ideiglenes szövetsége egymagában korántsem elegendő.

Ehhez ezt a szövetséget tudatossá és maradandóvá, tartóssá és szilárddá kell tenni, olyan szilárddá, hogy ellen tudjon állni az ellenforradalom provokációs kirohanásainak. Mert mindenki előtt világos, hogy az orosz forradalom végleges győzelmének záloga — a forradalmi munkás és a forradalmi katona szövetségének megszilárdítása.

Ennek a szövetségnek a szervei a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei.

És mennél szorosabban tömörülnek ezek a Szovjetek, mennél erősebben vannak megszervezve, annál valóságosabb a forradalmi nép bennük kifejezett forradalmi hatalma, annál reálisabb a biztosíték az ellenforradalom ellen.

Megszilárdítani ezeket a Szovjeteket, megalakítani őket mindenütt, összekapcsolni őket egymással, élükön a Munkás- és Katonaküldöttek Központi Szovjetjével, mint a nép forradalmi hatalmának szervével, ebben az irányban kell dolgozniok a forradalmi szociáldemokratáknak.

Munkások! Zárjátok szorosabbra soraitokat és tömörüljetek az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt köré!

Parasztok! Szervezkedjetek a parasztszövetségekben és tömörüljetek a forradalmi proletariátus, az orosz forradalom vezére köré!

Katonák! Szervezkedjetek saját szervezeteitekben és zárkózzatok fel az orosz nép, az orosz forradalmi hadsereg egyetlen hű szövetségese köré!

Munkások, parasztok, katonák! Egyesüljetek mindenütt a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeiben, az oroszországi forradalmi erők szövetségének és hatalmának szerveiben!

Ez a záloga annak, hogy a régi Oroszország sötét erőit teljesen legyőzzük.

És ez a záloga annak is, hogy megvalósuljanak az orosz nép alapvető követelései: a földet — a parasztoknak, munkavédelmet — a munkásoknak, demokratikus köztársaságot — Oroszország valamennyi polgárának!

„Právda” 8. sz.
1917. március 14.
Aláírás: K. Sztálin.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

A háborúról

Kornyílov tábornok a napokban jelentést tett a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjének arról, hogy a németek támadásra készülnek Oroszország ellen.

Rodzjanko és Gucskov ebből az alkalomból felszólította a hadsereget és a lakosságot, hogy készüljön a végsőkig menő háborúra.

A polgári sajtó pedig riadót fújt: „Veszélyben a szabadság, éljen a háború!” Ebben a riadóban közreműködött az orosz forradalmi demokrácia egy része is …

Ha azokat hallgatjuk, akik a riadót fújják, azt hihetnők, hogy Oroszországban olyanféle helyzet alakult ki, mint Franciaországban 1792-ben, amikor Közép- és Kelet-Európa reakciós királyai szövetséget kötöttek a köztársasági Franciaország ellen, hogy visszaállítsák ott a régi rendet.

És ha Oroszország mai nemzetközi helyzete valóban olyan volna, mint Franciaország helyzete 1792-ben, ha velünk szemben ott állna az ellenforradalmi királyok különleges koalíciója, melynek az a különleges célja, hogy Oroszországban visszaállítsa a régi rendet — nem kétséges, hogy a szociáldemokrácia az akkori Franciaország forradalmáraihoz hasonlóan egy emberként kelne fel a szabadság védelmére. Mert magától értetődik, hogy a vérrel szerzett szabadságot fegyverrel a kézben kell megóvnunk minden ellenforradalmi támadással szemben, bárhonnan jöjjön is az.

De valóban ez-e a helyzet?

Az 1792-es háború a franciaországi forradalmi tűzvésztől megrémült, korlátlan hatalmú, jobbágytartó királyok dinasztikus háborúja volt a köztársasági Franciaország ellen. A háborúnak az volt a célja, hogy ezt a tüzet eloltsa, hogy Franciaországban a régi rendet visszaállítsa, és ily módon biztosítsa a megrémült királyokat a forradalmi ragály ellen saját államaikban. Franciaország forradalmárai éppen ezért harcoltak olyan önfeláldozóan a királyok csapatai ellen.

De a mai háború egészen más. A mai háború imperialista háború. Ezt a háborút azért viselik, hogy a fejlett kapitalista államok idegen, főként agrárterületeket hódítsanak (annektáljanak) maguknak. A kapitalista államoknak új piacok, az új piacokhoz vezető jó utak, nyersanyag, ásványi kincsek kellenek, ezeket igyekeznek magukhoz ragadni mindenütt, tekintet nélkül a meghódítandó ország belső rendjére.

Ez a magyarázata annak, hogy a mai háború, általában szólva, nem vezet és nem is vezethet elkerülhetetlenül az elfoglalt terület belügyeibe való beavatkozásra, olyan értelemben, hogy ott a régi rendet visszaállítják.

Éppen ezért Oroszország mai helyzetében semmi ok sincs arra, hogy félreverjék a harangot és ezt a jelszót hangoztassák: „Veszélyben a szabadság, éjjen a háború!”

Oroszország mai helyzete inkább 1911 Franciaországára emlékeztet, Franciaországra a háború kezdetén, amikor elkerülhetetlennek bizonyult a háború Németország és Franciaország között.

Mint most az oroszországi burzsoá sajtóban, akkor is így fújtak riadót Franciaország burzsoá táborában: „Veszélyben a köztársaság, üsd a németet!”

Ez a riadó akkor sok francia szocialistát is magával sodort (Guesde, Sembat stb.), és most ugyanígy Oroszországban szintén nem kevés szocialista halad a „forradalmi honvédelem” burzsoá hirdetői nyomdokában.

A franciaországi események későbbi menete megmutatta, hogy a riadó hazug riadó volt, a szabadság és köztársaság hangoztatásával pedig csak az Elzász-Lotaringia és Westfália meghódítására törekvő francia imperialisták valódi étvágyát leplezték.

Mélységesen meg vagyunk győződve arról, hogy az oroszországi események menete is megmutatja majd, mennyire hamis ez a fékeveszett ordítozás: „Veszélyben a szabadság”; a „hazafias” füst eloszlik és az emberek saját szemükkel fogják látni az orosz imperialisták igazi törekvéseit . . . a tengerszorosokhoz, Perzsiába . . .

Guesde, Sembat és mások magatartását a zimmerwaldi és kientali háborúellenes szocialista kongresszusok (1915—1916) ismert határozatai kellően és hivatottan értékelték.

A későbbi események teljesen igazolták a zimmerwaldi és kientali tételek helyességét és termékeny hatását.
Szomorú volna, ha a forradalmi orosz demokrácia, amely meg tudta dönteni a gyűlöletes cári rendszert, Guesde és Sembat hibáját megismételve, az imperialista burzsoáziával együtt fújná a hazug riadót. . .

Mi legyen hát a párt álláspontja a most folyó háborúval szemben?
Milyen gyakorlati úton vethetünk véget a háborúnak leghamarabb?

Mindenekelőtt kétségtelen, hogy pusztán ez a jelszó: „Le a háborúval!”, mint gyakorlati út teljesen alkalmatlan, mert nem megy túl a békeeszme általános propagandájának keretein és ezért nem ad és nem is adhat semmit, amivel a háborút viselő hatalmakra a háború befejezése céljából gyakorlatilag hatni lehetne.

Továbbá. Feltétlenül üdvözölnünk kell a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjének tegnapi kiáltványát, amelyben arra szólítja fel a világ népeit, hogy kényszerítsék saját kormányaikat a vérengzés beszüntetésére. Ez a kiáltvány, ha valóban eljut a nagy tömegekhez, a munkások százainak és ezreinek kétségtelenül ismét eszébe juttatja az elfeledett jelszót: „Világ proletárjai egyesüljetek!” Mégis meg kell jegyeznünk, hogy ez a kiáltvány sem visz egyenesen a célhoz. Mert, feltéve hogy a kiáltvány messze elterjed a háborút viselő hatalmak népei között, még akkor is nehéz elképzelni, hogy a felhívás értelmében tudnának cselekedni, hiszen a népek még nem ismerték fel a mai háború rabló jellegét és hódító céljait. Arról már nem is beszélünk, hogy mivel a kiáltvány a „szörnyű mészárlás megszüntetését” a németországi „félönkényuralmi rend” előzetes megdöntéséhez köti, ezzel a „szörnyű mészárlás megszüntetésének” ügyét ténylegesen bizonytalan időre halasztja és lecsúszik a „végsőkig menő háború” álláspontjára, mert nem tudhatni, hogy a német népnek mikor sikerül megdönteni a „félönkényuralmi rendet” és egyáltalán sikerül-e a közeljövőben. . .

Hol van hát a kivezető út?

A kivezető út ez: — nyomást kell gyakorolni az Ideiglenes Kormányra és követelni kell tőle, jelentse ki, hogy hajlandó azonnal béketárgyalásokat kezdeni.

A munkásoknak, katonáknak és parasztoknak népgyűléseket és tüntetéseket kell rendezniök, követelniük kell az Ideiglenes Kormánytól, hogy nyíltan és az egész világ hallatára próbáljon hatni valamennyi háborús hatalomra, hogy a nemzetek önrendelkezési jogának elismerése alapján azonnal kezdjék meg a béketárgyalásokat.

Csakis ebben az esetben kerülhető el, hogy ez a jelszó: „Le a háborúval” tartalmatlan, semmitmondó pacifizmus legyen, csakis ebben az esetben nőhet ez a jelszó hatalmas politikai kampánnyá, amely lerántja az álarcot az imperialistákról és felfedi a mai háború igazi hátterét.

Mert ha — tegyük fel — a felek egyike vonakodnék az említett alapon tárgyalásba bocsátkozni, még ez a visszautasítás is, vagyis az a tény, hogy nem kíván lemondani hódító törekvéseiről, gyakorlatilag gyorsítani fogja a „szörnyű mészárlás” megszüntetését, mivel a népek ebben az esetben saját szemükkel fognak meggyőződni arról, hogy ez a háború rabló háború és meglátják azoknak az imperialista csoportoknak vérrel borított arcát, amelyek kapzsi érdekeiért fiaik életét feláldozzák.

De ha az imperialistákról lerántjuk az álarcot, ha a tömegek előtt feltárjuk a mai háború igazi hátterét — ezzel valóban hadat üzenünk a háborúnak és lehetetlenné tesszük a mai háborút.

„Právda” 10. sz.
1917. március 16.
Aláírás: K. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A polgári restaurációs propagandát az októberi események előtt és nagyobbrészt az októberi események idején is a kétszínűség, a tényleges célok leplezése jellemezte. Ez a kétszínűség a szocialista gondolkodású tömegek félrevezetésének jól átgondolt ravasz eszköze volt. A fegyveres felkelés időszakában a sajtóban megjelent követelések és programok messze elmaradtak attól, amit az ellenforradalom agitátorai szóban követeltek, vagy amit már végre is hajtottak. Amikor a követelésben foglalt pontokat vizsgáljuk, szem előtt kell tartanunk annak az időszaknak azt a sajátosságát, hogy a tettek messze túlhaladják a leírt és kinyomtatott szavakat.

Nem adták ki például nyomtatásban a jelszót, hogy le kell váltani az összes, addig vezető állást viselt kommunista és a kommunistákkal együttműködő állami és városi funkcionáriusokat és gyárigazgatókat stb. — de ez a közigazgatás különböző területein, számos intézményben, vállalatban már a gyakorlatban megkezdődött. Sok derék, köztiszteletben álló vezető embert eltávolítottak és helyüket egyre-másra foglalták el a polgári restauráció képviselői.

Nem nyomtatták ki például azt az ellenforradalmi követelést, hogy a kommunista pártot be kell tiltani, és a vezető kommunistákat le kell tartóztatni — de a kerületi pártházakat fegyveres csoportok szállták meg, a budapesti pártbizottságot ágyúval lőtték, számos vezető pártfunkcionáriust meggyilkoltak. Budapesten szervezett fegyveres csoportok házról-házra járva száz és száz párttagot letartóztattak, másokat felvettek a letartóztatandók listájára. Kiterjedt a fehérterror a vidékre is.

A Szovjetunióval szemben egyenjogúságról és barátságról írtak — a valóságban meggyalázták a szovjet hősök emlékműveit, letépték a vörös csillagokat, elégették az orosznyelvű könyveket, köztük Lenin, Tolsztoj, Dosztojevszkij műveit, sőt Petőfi orosz kiadását is.

Ha az ellenforradalom kezdettől fogva a sajtóban is megmutatta volna igazi terveit, valódi arculatát, akkor a nagy tömegek, s köztük a szocialista diákok is hamar szembefordultok volna vele.

A kormánnyal szemben hangoztatott és kinyomtatott követelések és jelszavak általában ideiglenes jellegűek voltak. Amikor a kormány valamit elfogadott, az ellenforradalmárok azonnal újabb követelésekkel álltak elő, hozzátéve, hogy nem bíznak a kormányban, míg az újabb követelést nem teljesíti. Erre példa a kormány összetételére vonatkozó követelések folytonos változtatása: kezdetben Nagy Imrét követelték a kormányba; amikor ez megtörtént, akkor a kommunista miniszterek kidobását és Kéthly stb. bevételét követelték; november első napjaiban már megjelent az a jelszó, hogy „vesszen Nagy Imre”.

A követelések fokozásának taktikáját az amerikai imperialisták szócsöve, a hírhedt „Szabad Európa” rádió sugalmazta.

A Szabad Európa rádióban október 31-én egy bizonyos Bell ezredes követelte a honvédelmi tárcát a „szabadságharcosok”- nak, és Maléterből hamarosan honvédelmi miniszter lett. A Szabad Európa október 31-én kürtölte az éterbe: „Semmisítsék meg a varsói egyezményt és mondják ki, hogy Magyarország többé nem tagja a szerződésnek” — a következő napon, november 1-én, Nagy Imre ennek engedelmeskedett. A Szabad Európa nem titkolta, hogy a magyar nép nyákára egy olyan, „vaskezű” emigránsokból álló kormányt akar ültetni, amelynek hivatása lett volna, hogy visszaállítsa Magyarországon a régi rendet. Erről azokban a napokban a külföldi sajtóban is sok szó esett.

A követelések elbírálásánál számba kell venni még azt is, hogy ebben az időszakban maga az amerikai propagandaközpont, amely az egész ellenforradalmi mozgalmat irányította, azt a taktikai utasítást adta ki, hogy most még nem kell vissza követelni a gyárakat, a bányákat, és a földbirtokokat volt tulajdonosaik számára. Nem kétséges, hogy amint az egykori tőkés elemek a politikai hatalmat kezükbe kaparintották volna, az amerikai propagandisták és magyarországi ügynökeik „nem ragaszkodtak” volna a nagyüzemek társadalmi tulajdonához.

Annak ellenére, hogy a felsorolt körülmények akadályozták a régi rendszer visszaállítására irányuló törekvések leplezetlen, nyílt megnyilvánulását, letompított, elködösített formában még is felszínre kerültek ezek. A letűnt Horthy-rendszer hívei ugyan is, amikor úgy vélték, hogy már kezükben van a politikai hatalom, nem tudták türtőztetni magukat, és bizonyos mértékben megszegték a Szabad Európa rádió amerikai ideológusai által előírt taktikát. Már itt-ott megjelentek az egykori földbirtokosok, visszakövetelve földjeiket; Habsburg Ottó visszakérte a magyar koronát; emigráns grófok jelentek meg a határ menti Sopron város legelőkelőbb szállodájában; eljött Magyarországra Lichtenstein herceg is. Mindszenty szintén leleplezte magát.

A polgári restaurációnak meg volt az amerikai ügynökök által készített receptje. Eszerint az első lépés a népi demokratikus állam hatalmi szerveinek szétverése, a munkásosztály pártjának törvényen kívül helyezése, illegalitásba szorítása, valamint Magyarország kiszakítása „semlegesség” ürügyével a szocialista országok táborából és csatlakoztatása a nyugati kapitalista országok tömbjéhez. Természetesen kezdetben elhallgatták a nép előtt, hogy ha Magyarországon az amerikaiak, a nyugati „ENSZ-csapatok” és azok magyar ügynökei lesznek az urak, akkor a nagytőke hatalmának helyreállítása akadálytalanul végrehajtható lesz. Elködösítették azt is, hogy ez a lépés újjáéleszti Magyarország ellentéteit szomszédaival és hogy hazánk ez által egy új háború tűzfészkévé vált volna. Ez a terv Magyarországot a nyugati imperializmus keleti előretolt hídfőjévé akarta változtatni. Ez olyannyira nyilvánvaló veszélyekkel járt, hogy józanabb gondolkodású polgári politikusok sem hunyhattak előtte szemet. Például Bilkei Gorzó Nándor az úgynevezett „fővárosi nemzeti bizottságban” is óva intett attól a „veszélyes játéktól”, amit a varsói szerződés megszegése jelentett volna.

A polgári restauráció egyik tünete volt a Horthy-rendszer pártjainak megjelenése a közéletben. Már a budapesti városházán, is, megjelent egy „Keresztény Magyar Párt” és „Keresztény Ifjúsági Szövetség” és ezen kívül a fővárosiban még három „keresztény” pártalakító csoport akadt. Megalakult a Keresztény Demokrata Néppárt, a Keresztény Ifjúsági Egyesület és a Keresztény Demokrata Párt. A Horthy-rendszer újjáélesztett „keresztény” pártjai, valamint szövetségeseik azonnal hozzáfogtak, még pedig a sajtóban és egyéb módon is a kommunistaellenes, a szovjetellenes, az antiszemita és az irredenta-soviniszta agitáció szennyes hullámainak felkorbácsolásához.

Alakultak olyan pártok is, amelyek szervezői a polgári restaurációt nem horthysta jelleggel gondolták végrehajtani, ha nem a szocialista hatalmat egy polgári demokratikus vagy polgári liberális rendszerrel vélték felváltam. Az ellenforradalom tényleges katonai és politikai vezetése azonban a Horthy-fasizmus politikai és katonai képviselőinek kezében volt. A polgár restauráció számos csoportja a polgári demokratikus, polgári liberális, meg a „keresztény” és fasiszta irányzatok keveréke volt. E kevertségnek fontos „összetartó elemét” a nyugati imperialisták előtti hódolat alkotta.

Ezekben a napokban több ismeretlen vagy alig ismert személy és pártalapító csoport lapkiadási kérelme futott be a Miniszterelnökség sajtóosztályára. A Magyar Függetlenségi Párt november 1-én benyújtott kérvényéhez csatolja programját is, amelyben a többi között elveti a szocialista rendszert, és egyértelműen „a tiszta, örök és magyar polgári demokrácia megvalósítását” és „a magántulajdon sérthetetlenségét” vallja.
A polgári restauráció fasiszta erői alakítottak egy úgynevezett „pártonkívüliek országos blokkját” is. Programtervezetükben, melyet a Nagy-kormánynak benyújtottak, ezt olvashatjuk: „Rendőrségi felügyelet alá vonni mindazokat a partizánokat, akik az ÁVH felgöngyölítése után szabadon mozognak”, továbbá: „Minden vállalaton, üzemen, hivatalon és intézményen belül azonnali hatállyal megszüntetni a kommunista párt pártirodáit, a szakszervezeti irodákat és a vállalati munkaerő-gazdálkodási osztályt….”

A fasiszták vezetésével alakult meg a „Magyar Politikai Foglyok Bajtársi Szövetsége” is, melynek tagjai között elítélt nyilas gyilkosok is voltak. Ez a szervezet az „Ébresztő” című lapot óhajtotta kiadni, amely címében is emlékeztetett az 1919-es ellenforradalom hírhedt fasiszta szervezetére, az „É redő Magyarok Egyesületé”-re.

A horthysta restauráció kétségtelen és jellemző ténye volt a budapesti városházán, az úgynevezett fővárosi nemzeti bizottság megalakulása november 1-én. Ez a bizottság kijelentette ön magáról, hogy csak ő illetékes a városházán az állások betöltésére. Zajgóvári Károly ügyvéd a jegyzőkönyv szerint kijelentette: „osztályvezetőktől felfelé minden vezetőt nyilvánítson leváltottnak a Nemzeti Bizottság”. A bizottság november 2-án „munkához látott”. A nem létező „Keresztény Magyar Párt” küldötte máris javasolta, hogy egy piarista pap legyen a fővárosi oktatási osztály vezetője, és indítványozta, hogy az 1945- ben és később elbocsátott horthysták valamennyien kerüljenek vissza a fővároshoz.

A restaurációs törekvések számos ténye mutatkozott meg a különböző vidéki városokban és falvakban. Erre vonatkozóan ebben a kiadványunkban is felhozunk jellemző tényeket.

A restaurációi törekvések egyik legjellegzetesebb képviselője Mindszenty bíboros volt. November 3-án este Mindszenty a rádióban beszédet mondott, amelyben kifejtette politikai nézeteit. A beszéd ködös volta ellenére nagyonis egyértelmű volt.

Mindszenty a következő parancsoló szavakkal írta elő, milyen legyen Magyarország társadalmi berendezkedése: „Jogállamban élő, osztálynélküli társadalom, a demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján álló, kultúrnacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni.”

Mindszenty visszatér a „keresztény kurzus” és a nácizmus demagógiájához, amikor „igazságos” és „szociális érdekektől korlátozott” magántulajdon mellett tör lándzsát. De a történelemből is tudjuk, hogy mindez a gyakorlatban a tőke korlátlan uralmát jelenti.

A szocialista társadalom alapja a termelési eszközök társadalmi, közös tulajdona. Mindszenty ezt a társadalmi rendszert ezzel a beszédével — bukottnak nevezve — elhantolta. Mindszenty természetesen nem ismerte el Nagy Imre kormányát, és ezt a maga fennhéjázó hangján ezekkel a szavakkal is kifejezte: „A bukott rendszer (!) részesei és örökösei (az örökösök: Nagy Imre és kormányának tagjai) külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért vagy helytelen intézkedésért egyaránt”.

Nagy Imrének és társainak is szól Mindszenty fenyegetése:

„ … a törvényes felelősségre vonásnak minden vonalon, és pedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkeznie.”

Új választást is követelt Mindszenty, amelyen „minden párt indulhat”, mégpedig „nemzetközi ellenőrzés alatt”. A bíboros ismételte a Szabad Európa által néhány nappal korábban kiadott nyugati ellenőrzés alatti „függetlenség” jelszavát, az összes polgári restaurációs pártok szabad tevékenységének biztosítása és a kommunista párt tevékenységének tényleges elfojtása, föld alá szorítása mellett.

A bíboros azzal a követeléssel fejezte be beszédét, hogy adják vissza az egyháznak „intézményeit”, ebbe a fogalomba természetesen a földbirtok is belefér.

Mindszenty halotti beszédet mondott a népi demokrácia „bukott rendszere” felett. A halotti beszédet azonban elsiette. A rendszer és a dolgozó magyar nép helyrehozza a Rákosi-féle politika által okozott károkat és azokat a pusztításokat is, amelyeket az elbukott ellenforradalmi felkelés okozott az országnak.

Ebben a kötetben a tőkés restauráció végrehajtására vonatkozó egyes politikai tényeket, adatokat és az ellenforradalom vérengzéseiről szóló újabb tényanyagot publikálunk, amelyek teljesebben világítják meg az ellenforradalmi lázadást.

Az összegyűjtött anyagból ebben a vonatkozásban néhány megcáfolhatatlan következtetés szűrhető le:

1. A fegyveres felkelés kezdeményezői és szervezői külföldi ügynökök, horthysta emigránsok és az országban levő illegális szervezeteik irányítói voltak, akik szervezőkként részt vettek a tömegmegmozdulásokban és azoknak mindinkább irányítóivá váltak.

2. A tizenkét évvel ezelőtt letűnt rendszernek az országban levő képviselői már megkezdték a fővárosban és számos vidéki városban, községben, járásban a régi hatalom visszaállítását, és a külföldön élő emigráció már felkészült itthoni ügynökeivel együtt a hatalom teljes átvételére.

3. A dolláron fenntartott és az Amerikából irányított, Nyugat-Németország területén működő Szabad Európa rádió uszító adásai nagy szerepet játszottak az ellenforradalom ideológiai előkészítésében és gyakorlati vezetésében, a fegyveres harc felidézésében, a tűzszünet be nem tartásában, ártatlan, népéhez és hazájához hű emberek lincselésére vezető tömeg hisztéria felkeltésében. A Szabad Európa rádió irányítói különösen felelősek a magyar emberek közötti vérontásért és ezt követően Nyugatra csábításukért, ezer és ezer magyar családnak a disszidálások által okozott tragédiájáért.

4. Az ellenforradalmi lázadók célja október 29-e után mind nyilvánvalóbbá vált: a szocialista népi rendszer megdöntése és a nyugati kapitalista érdekszféra Magyarországra való kiterjesztése — azaz a polgári restauráció.

Az ellenforradalmi lázadás leverése volt az egyetlen módja annak, hogy a magyar nép elkerülje egy újabb ellenforradalom sötét korszakát.

(Idézet: – Ellenforradalmi erők a Magyar októberi eseményekben – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!