Újabb adatok a budapesti fehér terrorról

Egy utcai gyilkosság

Országos Rendőrfőkapitányság I: osztály.

Tanúvallomási jegyzőkönyv

Felvéve 1956. december 20-án az ORFK hivatalos helyiségében.

Jelen vannak: Nemes József és Gergely Attila r. hdgy.

Nemes József (szül. 1934, Budapest, anyja neve: Békeffi Eszter, lakik: Bpest, XVIII., Fáy u. 5) a Közgazdaságtudományi Egyetem III. éves hallgatója a hozzá intézett kérdésekre, az igazmondásra való figyelmeztetés tudomásulvétele után a következőket mondja el:

1956. október 23-án a Rózsadombról jövet 23 óra 30 perc és 24 óra közötti időben érkezhettem a Margit-hidra, ahol a következő esetet észleltem:

A Margit-híd budai hídfőjén népes csoportok gyülekeztek azzal a célzattal, hogy a hídon áthaladó gépjármű-forgalmat leellenőrizzék. Tanúja voltam annak, hogy csak „Petőfi” jelszóval közlekedő járműveket engedtek át a hídon, míg a többiekről a vezetőt, esetleg az utasokat is leszedték azzal a megokolással, hogy az államvédelmi hatóság részére összeköttetést, segítséget, vagy hírközlést biztosíthatnak. A Margit-híd pesti hídfőjéhez érve azt láttam, hogy a hídfőnél egy nagyobb csoport ellenőrzi a Budára irányuló forgalmat. E csoporttól mintegy 50 méterre a hídon egy férfi féltéglával a kezében azzal a céllal helyezkedett el, hogy az ellenőrző csoport jelzése ellenére továbbhaladó gépkocsikat megakadályozza a továbbhaladásban. Ekkor a Körútról a hídfőre hajtott egy sötétszínezésű „Hudson Eight” típusú gépkocsi, amelynek a forgalmi rendszámát nem figyeltem meg. Annyira emlékszem még, hogy a kocsi hátulján egy nagy H betű volt. Ez a kocsi nem állt meg az előbb említett csoport felszólítására, hanem a gépkocsi vezetője gázt adva a motornak, tovább igyekezett. Ekkor a tömegből többen odakiabáltak a féltéglával hadonászó férfinek, hogy állítsa le a kocsit. Ez a személy az éppen odaérkező gépkocsi szélvédő üvegjére dobta a féltéglát, mire a gépkocsi megállt. A gépkocsivezetőt kirángatták a kocsiból, személyére vonatkozóan többet nem láttam, feltételezhetően elvegyült a tömegben. A hátsó ülésből egy államvédelmi főhadnagyot rángatott ki az időközben odatóduló tömeg. A főhadnagyon köpeny, derékszíj volt. Kb. 26—28 éves ember lehetett. A tömeg arról kezdte faggatni, hogy mi van a stúdiónál, mit csinál az ávó. Többen fenyegető kijelentéseket tettek, azt kiabálták, hogy dobjuk a Dunába. A fhdgy. nagyon sápadtan és izgatottan, többször felszólította az embereket, hogy hagyják békén. De ekkor már annyira körülvették, hogy meg sem tudott mozdulni. A tömegből egy nő egy vasrúddal fejbeverte az áv. fhdgy-ot, mire az elalélt. Ekkor az őt körülvevő, részben Beszkárt ruhás, részben nőkből álló csoportból többen megfogták és a híd karfája felé vonszolták. Eközben még mindig azzal a vasrúddal ütlegelte a fentebb említett nő. Végül pedig a híd karfájánál az ekkor már feltételezhetően ájult embert a Dunába dobták. A gépkocsit felfordították, de miután kb. másfél óra múlva ismét erre mentem, a gépkocsit már nem láttam ott. Mást az ügyre vonatkozólag elmondani nem tudok, a jkv. a valóságnak megfelelően van felvéve, amit elolvasás után aláírok.

Nemes József sk.                                                                                                                         Gergely Attila sk.

Brodorits Ferenc meggyilkolásáról

— Rendőri jelentésből —

Az I. ker. Rendőrkapitányságon panaszt tett Brodorits Ferencné I. ker Széna tér l/a sz. alatti lakos és bejelentette, hogy férjét, Brodorits Ferenc áv. szds-t, aki a BM VI. osztályán volt beosztva, f. évi október hó 25-én csütörtökön a VIII. ker. Práter-utcában, ahová a tüntetők szétoszlatására vezényelték ki, megtámadták, ruháját letépték, s miután szolgálati igazolványát megtalálták, a Práter-utca egyik házának III. emeletéről az utcára dobták. Brodorits Ferenc sérüléseibe belehalt.

Gáspár Sándor „nemzetőr” és listája

— Rendőri jelentésből —

1956. december 1-én a XVI. ker kapitányság elfogta Gáspár Sándor XVI. kerületi lakost, volt vendéglátóipari üzemvezetőt, aki a kerületben a nemzetőrség helyettes parancsnoka volt. Gáspár még őrizte a kerületi kommunista funkcionáriusok névsorát, elhurcolásuk és részben kivégeztetésük végett. Mint nemzetőr-parancsnokhelyettes erőszakkal feltörte az MDP volt XVI. kerületi szervezetének helyiségét, ahonnan különböző értéktárgyakat lopott el. A kerületi Népfront Bizottság Mázi nevű volt elnökét, az Ikarus pártbizottságának volt agit-prop. titkárát, és a 36-os őrs parancsnokát, Som Sándor r. törm.-t lakásukról elhurcoltatta. Ugyancsak megjelent Gáspár többedmagával 1956. november 1-én Gál István Cinkota, Rádió utca 24 sz. alatti lakos lakásán, és mint ávóst felelősségre vonta, s el akarta hurcoltatni. A kommunista pártfunkcionáriusok névsorának megírására fegyverrel kényszerítette Erdei Mihályt, a XVI. ker. PB első titkárát, hogy azután a párttagokat letartóztassa – és kivégeztesse.

A Tompa utcában 1956. október 26—27-én történtekről

L. F. mérnök, szemtanú vallomásából

Nem volt ritka látvány fegyveres fiatalok egyéni és csoportos járkálása ezen a vidéken ezekben a napokban, hiszen a környéken sokan jártak a Corvin-közi csoporthoz.

26-án reggel azonban azt láttuk, hogy néhányan, 3—4 géppisztolyos ember az utcában maradt. Később láttuk, hogy személykocsik feltartóztatásával és a bennülök megmotozásával foglalkoznak. Előbb úgy gondoltuk, ez valamiféle biztonsági intézkedés a közelben levő Kilián-laktanya védelme szempontjából.

A délelőtti órákban egy vállalati személykocsi utasainak megmotozása során pirosfedelű párttagsági könyv került a fegyveresek kezébe. A tagkönyv tulajdonosát a helyszínen agyon lőtték, a többi utast néhány pofon után elzavarták és a kocsit lefoglalták.

L. F.

Budapest, 1956. december 20.

Jakab Károly rendőr őrnagy meggyilkolásáról

— Rendőri jelentés —

Jakab Károly 33 éves, bányászcsaládból származott. Öten voltak testvérek, mind az öt üzemi munkás volt. Apja, mint bányász, korán halt meg. Súlyos anyagi körülmények között nevelkedtek. Már gyermekkorában a nyolc osztály elvégzése mellett pékségben volt árukihordó, plakátragasztó és kertészetben kifutó. A Danuvia-gyárban volt esztergályos tanuló és ott dolgozott, mint esztergályos 1945-ig. 1945-ben a munkások javaslatára az új demokratikus rendőrségbe került, mint rendőr. 1947-ben került tiszti iskolára, ahonnan főhadnagyi ranggal került ki. 1956-ban lett őrnagy. 11 éves rendőri szolgálata alatt, mint politikai munkás dolgozott. Az 1956. októberi eseményekkel kapcsolatban a Gorkij-fasorban levő élelmiszerraktárhoz volt be osztva. Október 28-án, mikor a szovjet csapatok elhagyták a fő várost, a Gorkij-fasorban levő rendőrkórházból akart hazajönni, s ahogy kilépett az utcára, orvlövészek által halálos golyót kapott. A kórház személyzete, aki megtalálta, nagy fekete-keretes papírt vett le róla, amelyre ez a szöveg volt írva: „így jár mind, aki a nép ellensége.” A húga férjét hasonló körülmények kőzött gyilkolták meg.

Budapest, 1956. december 15.

Turner Kálmán meggyilkolásáról

— Rendőri jelentés —

Budapest, 1956. dec. 13-án

A Budapesti Rendőrfőkapitányság karhatalmi zászlóalja 1956. november 24-én letartóztatta Micsinai István (Perbete, 1917, anyja: Bajda Hermina; volt horthysta rendőr, pártonkívüli, betanított lakatos, magyar állampolgár) Budapest XX. ker. (Pesterzsébet) Erdő u. 32. sz. alatti lakost, gyilkosság bűntettének gyanúja miatt.

A vizsgálat során megállapítást nyert, hogy Micsinai István 1956. november 2-án a XX. ker. kapitányságon jelentkezett nemzetőrnek. November 4-én itt találkozott barátjával Láng Sándor, Pesterzsébet, Patak u. 7. sz. alatti lakossal. (Láng kb. 45—46 éves, horthysta rendőr, a múltban szkv volt. 1949-ig a demokratikus rendőrségben is szolgálatot teljesített, 1949-ben azonban elbocsátották.) Láng egy 7,65 mm-es Walter-pisztolyt adott neki, s hívta, hogy menjen vele, mert le akarja tartóztatni Tumer Kálmán Pesterzsébet, Rákóczi u. 2. sz. alatti lakost.

Együtt el is meritek Láng Sándor Patak u. 7. sz. alatti lakására, ahol a házban lakó Barcza Károly nyugalmazott rendőrt Láng bántalmazta, majd agyon akarták lőni. Barczát a meg gyilkolástól Láng felesége mentette meg.

Innen Micsinai Erdő utca 32. sz. alatti lakására mentek. Az udvarban lakó Lázár Józsefet és feleségét (Lázár ny. rendőr) kirángatták a lakásukból, tettleg bántalmazták, majd Láng mind kettőjüket agyon akarta lőni, amit Micsinai felesége akadályozott meg.

Ezt követően mindketten átmentek a Rákóczi út 2. sz. alatti házba. Itt Turnert keresték, aki a pincében tartózkodott. Az udvarban Láng a nála levő géppisztollyal, Micsinai pedig pisztollyal több lövést adtak le, s hangosan kiáltoztak. „Turner, gyere ki! Gyere ki tömbbizalmi! Most gyere ki Turner elvtárs, majd alakítunk kommunista pártot!” Ezt követően behatoltak a pincébe, onnan a lenn tartózkodó Turnernét és gyermekeit, valamint a szomszédban lakó Kelemen Józsefnét felzavarták, majd Turnert agyonlőtték. A lövés Turner szívét érte és azonnali halált okozott. A gyilkosságnál tanúk nem voltak jelen, Micsinai vallomása szerint Láng lőtte le Turner Kálmánt. A rendelkezésünkre álló bizonyítékok (fegyverszakértői vélemény) szerint Micsinai is lőtt a pincében fegyverével. A gyilkosságot követően a tettesek elmenekültek. Micsinai később hazament lakására s ott fegyverét elrejtette (a házkutatás során a fegyvert lefoglaltuk) Láng, pedig adataink szerint kiszökött az országból.

A vizsgálat megállapításait több tanú vallomása, orvos, valamint fegyverszakértők véleménye támasztja alá.

Kollár László
r. ny. fhdgy.

Danóczi István rendőrtizedes vallomása
a Práter utcai gyilkosságokról

Jegyzőkönyvi kivonat

Országos Rendőrfőkapitányság I. osztály

… 1956. október 24-én kerültem gépkocsimmal a Práter utca 14. sz. ház elé, ahol a „felkelők” megtámadtak bennünket. Szabó Pál nevű társammal bemenekültünk a Práter u. 14. sz. házba, egy második emeleti lakásba. A lakásban két diák külsejű személy, továbbá még egy férfi és egy nő volt. Ebből a lakásból a WC ablakán leugrottunk a lichthofba, majd az első emelet egy fürdőszoba ablakán bementünk — mint ahogy később megtudtam — egy volt horthysta alezredes lakásába. A lakásban nem tartózkodott senki. Rövid idő múlva a folyosóról több személy felszólított arra, hogy adjuk meg magunkat. Bekiabáltak, hogy amennyiben nem adjuk meg magunkat, benzinnel, illetve kézigránáttal kipusztítanak bennünket. A lakás kinnlevő tulajdonosa megkérte a felkelőket, hogy ne robbantsák fel a lakását, inkább kinyitja az ajtót. Ajtónyitás közben tüzeltem. A felkelők visszatüzeltek és eltávoztak.

A fenti lakásban október 28-án fél négyig tartózkodtunk.

Az ablakból kinézve meggyőződtünk arról, hogy a szemben levő Zrínyi Ilona gimnáziumban fegyveres csoport van, amely többnyire 18—20 éves fiatalokból tevődik össze. Géppuskával, géppisztolyokkal és golyószórókkal voltak felfegyverkezve, több személynek benzines üveg volt a kezében.

Október 28-án a házbeli lakók segítségével lementünk a pincébe. Közben a felkelők egy 9 éves gyermek révén megtudták, hogy a pincében vagyunk. Értünk jöttek, átvittek a Zrínyi Ilona gimnáziumba, ahol a szenespincében helyeztek el.

A Zrínyi Ilona gimnáziumban az alábbi események zajlottak le.

28-án 22 h-kor a velem levő kb. 10 személlyel — akik szintén a pincében voltak fogva — kivittek az udvarra, ahol sorba állítottak bennünket. A csoportból többen államvédelmi tisztek lehettek, mert tiszti csizmában voltak, és olyan megjegyzéseket tettek, amiből erre lehetett következtetni. Én egyedül nem voltam megkötözve, állítólag azért, mert rendőr voltam, a többiek keze le volt kötve és látszottak rajtuk a tettleges bántalmazás nyomai. Beszélgetni nem volt szabad, így közelebbi adatokat nem tudtam meg társaimról.

Közülük egy volt államvédelmi főhadnagy elvtársat meg kötözve az udvar közepébe állítottak. Szadista kijelentések elhangzása közben kínozták. Először a lábát kezdték rugdalni, majd úgy megverték, hogy elesett. Ezután a lábánál fogva az udvarban levő villanyoszlopra akasztották fel. Majd egy honvéd főhadnagy (zubbonyt viselő férfi) egy kb. 30—40 cm nagyságú késsel a derekát és hasát szurkálta. Később levágta a jobb fülét, lábát pedig bokán felül vagdosta. Még meg sem halt a megkínzott elvtárs, amikor kb. 10 felkelő egy 28 év körüli elvtársnőt kísért az udvarba. Az elvtársnő sírva fakadt a meggyilkolt elvtársat megpillantva és kérte a felkelőket: legyenek tekintettel a három gyermekére és ne gyilkolják meg, mivel ő nem bántott senkit. A főhadnagy hozzáment és az alábbiakat mondta: „Na megvagy, te büdös spicli, kellett a 16 db igazolvány, meg a kilencezer forint.” Majd a nála levő késsel az elvtársnőbe beleszúrt. Az elvtársnő elesett, erre odament egy rabruhás férfi és a hajánál fogva megfordította, miután a főhad nagy ismételten beleszúrta a kést a testébe. Én úgy láttam, hogy ekkor már az elvtársnő nem élt.

Ezt követően minket visszavittek a pincébe.

A felkelők, mialatt mi a Práter u. 14. sz. alatti házban tartózkodtunk, október 24-én délután kerestek bennünket és egy kb. 42 éves férfit agyonlőttek, mert non mondta meg, hol tartózkodunk …

Vallomásomban a tiszta igazságot mondtam, tudva a hamis tanúzás büntetőjogi következményeit.

1956. december 18.

Dánóczi István

Sz. Klára könyvtáros jelentése

1956 november 1-én este ¾ 11-kor lakásomon három géppisztolyos fiatalember jelent meg. Házkutatás után tudtomra adták, hogy fogoly vagyok, majd egy gépkocsiba betuszkolva, elvittek egy, a Corvin mozi környékén levő iskolahelyiségbe. Kihallgatás közben közölték velem, hogy letartóztatásom azért vált szükségessé, mert a házból tudomásukra hozták, hogy az ÁVH-nál dolgozom. Két igazolványomat, amit felmutattam, és tanúsította, hogy ez nem felel meg a valóságnak, nem fogadták el, azzal az indokkal, hogy ha nem is vagyok ÁVH-s, számukra megbízhatatlan szentély vagyok. Ezt követőleg bevittek egy iskolaterembe, ahol már 15 férfi napok óta és egy nő előző este óta várakozott. A férfiak nagy része ÁVH-nál teljesített szolgálatot — de legtöbbje évek óta nem tartozott az ÁVH kötelékébe — a sorstársam ápolónő volt a Korvin Ottó Kórházban, két apró gyermeket hagyott otthon őrizetlenül. A teremben három géppisztolyos vigyázott ránk, 18 év körüliek. A foglyok száma még gyarapodott, 2 pártmunkást és több állítólagos ÁVH-st hoztak be. Egy széken ültünk, néha megengedték, hogy felálljunk, enni adtak.

Az előző nap elfogottak azt mondták, hogy a mai nap lényegesen könnyebb, mint az előző napok, mikor egyeseket kínoztak és kivégzések is történtek. Rövid időközönként bejött egy-egy ember közülük, egyenként kikérdezte a foglyokat munkájukról és gúnyosan, gorombán ecsetelte azt a munkaterületet, amit az illető betöltött. Pl. volt többek között egy fordító, aki kérdésére elmondta, hogy francia nyelvből fordított. „Igen, biztosan bőröket fordított ki” mondották neki. Később behoztak egy 14 év körüli fiút, aki agyonlőtte játék közben a barátját.

Így peregték az órák és bennem a halálfélelem egyre erősödött. Szerencsémre a Néphadsereg szerkesztőségéből egy újságíró betévedt és igazolta, hogy évek óta ismer, az ÁVH-hoz semmi közöm, engedjenek szabadon. 1 ¹/₂ óra múlva elengedtek. Később hallottam, hogy az ottmaradottak is megszabadultak, mivel a parancsnokság vezetői arra a hírre, hogy a szovjet csapatok jönnek, egyenként megszöktek és végül már csak az ott maradt ifjak tartottak ki, a szovjet csapatok bejövetele után elengedték a foglyokat.

Szobácsi József tanú kihallgatása

— Jegyzőkönyvi kivonat —

Budapest, 1956, december 1

Szobácsi József
1908-ban Mindszenten született.

Szobácsi József főhadnagyot két társával együtt a felkelők 1956. október 30-án gépkocsijukat feltartóztatva elfogták. Vallomásának erre vonatkozó részét közöljük.

„A felkelők lefogtak engem, Horváthot és Valdet és megmotoztak bennünket. Ezután elvezettek mindhármunkat az új pesti ún. „Forradalmi Bizottság” épületébe. Az úton a felkelők elvertek engem. A bizottságban minket újból megmotoztak. Én tőlem elvették a pártkönyvemet, személyi igazolványomat, és a nálam levő 30 beosztottam — Belügyminisztérium munkatársainak — névsorát, a Partizánszövetség igazolványát, levették rólam az egyenruhát és egy szakadt polgári ruhába öltöztettek. Ugyanígy bántak el Valdeval is. Horváthtól csak a személyi igazolványát vették el. Ezután engem, Horváthot és Valdet a bizottság épületében levő kis szobában helyeztek el, fegyveres őrt állítottak és megtiltották, hogy beszélgessünk egymással.

5 perc múlva kezdődött az ún. nyomozás. A kihallgatásra először engem vezettek be. A szobában, ahová engem felvezettek, az asztal mögött ült Kósa, balra tőle egy kb. 30 év körüli, magas termetű, sovány, hosszúkás fehér arcú, kis kecskeszakállas férfi. Engem a székre ültettek. Körülöttem 15 géppisztolyos volt. Nem emlékszem, hogy ki, de úgy tűnik, hogy Kósa kérdéseket tett fel nekem, hogy hová és miért utaztunk mi… A vallatok hazugsággal vádoltak engem. A jelenlevő néhány géppisztolyos néhányszor nyakon, és fejbevágott engem. Kiabáltak, hogy kiadnak engem az ítélkező tömegnek. Azután valaki a jelenlevők közül azt parancsolta nekem, hogy vessem le a csizmámat. Én végrehajtottam ezt. Levetettem a csizmámat. Engem kényszerítettek, hogy meztelen lábam az asztalra helyezzem. Ezt is végrehajtottam. Ezekután az a férfi, aki engem a csizma levételére kényszerített, a puskavesszővel elkezdte ütni a lábujjaimat, törekedve arra, hogy a körmeimre találjon és azt elszakítsa a lábujjamtól. A fájdalom rettenetes volt, és én elkezdtem sírni, ezután pedig a folytatódó kínzások következtében lábaim érzéketlenné váltak. Borzongás nélkül nem tudok erre emlékezni. Én most is sírok, emlékezve ezekre a kegyetlenkedésekre. Ezután engem (kényszerítettek a csizmák felvételére. Dagadt lábaim sehogy sem akartak beleférni a csizmába, de engem kényszerítettek és én elviselve a fájdalmat, végrehajtottam parancsukat és nagy nehezen lábaimra álltam. A hátam mögött álló géppisztolyos utasított engem, hogy forduljak arccal a fal felé, úgy, hogy orrom, a fa lat érje. Ez a géppisztolyos hátulról úgy megütött engem, hogy az orromból és számból folyni kezdett a vér, amelyet nem törölhettem le.

Ehelyett a szoba közepén a padlóra egy tányért tették, azt mondták hajoljak le, mutatóujjammal támaszkodjak a tányérra és ilyen helyzetben járjam körül. A vér eközben folyt, csöpögött a padlóra és tányérba. Én megpróbáltam a balkezem kabátujjával letörölni a vért, de ezért erős ütést kaptam. Így járattak a tányér körül addig, amíg eszméletlenül össze nem estem. Ekkor a kecskeszakállas vizet locsolt az arcomba és ennek eredményeként én magamhoz tértem. Ismét arra kényszerítettek, hogy ujjammal a tányérra támaszkodjam és továbbra is járjak körülötte. Én megint elvesztettem eszméletemet. Újból vizet öntöttek rám, és kényszerítettek, hogy járjak a tányér körül.

A kecskeszakállas ez idő alatt kétszer telefonált a XXI. kerületi rendőrségre, követelve, hogy ellenőrizzék és jelentsék neki az én szolgálati tevékenységemet a BM-ben. Ezek a kínzások, kegyetlenkedések este 9 órától 11-ig tartottak. Ezután engem az épület pincéjébe vezettek és kijelentették, hogy engem itt lelőnek. Engem külön cellába csuktak, hogy hol volt ez alatt az idő alatt Horváth és Valde, azt nem tudom.

Éjjel 12 órakor ugyanazok a személyek megállt magukhoz hívattak és elkezdődött az új vallatás, amely a következő nap reggeli 5.30 percig tartott. A megítélésemmel én tévedhetek néhány percet, de kijelentem, hogy ez a „kihallgatás” kb. 5 óra hosszat tartott. Ez nem kihallgatás volt, hanem állandó testi sértés. Vertek azért, hogy én állítólag az állami biztonsági szerveknél rajparancsnok voltam, vertek azért, hogy a hosszú szolgálati idő alatt, 1945-től nem volt egyetlen egy párt vagy hivatali fenyítésem, vertek azért, mert én fhdgy. vagyok, vertek azért, mert sok párttagsági díjat fizetek (én 50 Ft-ot fizettem egy hónapban, ami a fizetésem után járó párttagsági díj meghatározott százaléka). Követelték azt, hogy én elmeséljem annak a küldeménynek a tartalmát, melyet én mint futár a vidéki szervekhez vittem, és követelték azt is, hogy elmeséljem azoknak a beszélgetéseknek tartalmát, ami a BM parancsnokai között folyt és amelyet én is hallottam. Amikor én ennek nem tettem eleget azzal, hogy azt nem tudom, megint ütöttek. Ütöttek engem azért, mert én szadistának neveztem őket. Ezen kínzások közepette engem néhányszor kivezettek az udvarra és megfenyegettek, hogy átadnak a felkelők kezébe, akik a bizottság kapujánál állnak és az akasztásra a kötelet már előkészítették. Utoljára vertek engem azért, mert nem adtam nekik olyan vallomást, amit ők tőlem akartak és azért, mert ők miattam egész éjjel nem aludtak.

Kb. reggel 5.30-órakor engem a pincébe vittek. Eközben lelövéssel fenyegettek, hogyha én egymagam nem találom meg az utat a pincébe. Kijelentették azt is, hogy megölnek engem, és hogy a haláltól nem mentenek meg a szovjet katonák.

Így végződött az én első éjszakám, amit az újpesti ún. „Forradalmi Bizottság”-ban töltöttem.

Legtöbbet vert engem a kecskeszakállas, a tengerész és a sovány, aki a csizma levételére kényszerített. Vertek a többi jelenlevő fegyveres személyek is. Amikor engem a pincébe vittek, hideg borogatást adtak, illetve raktak rám. Én azt hittem, hogy ezzel a kegyetlenkedés véget ért. Azonban nem így történt. Most az őrség tagjai kezdtek kegyetlenkedni és gúnyolódni velem. A pincébe különböző fegyveresek jöttek, ezek kényszerítettek, hogy a lábsarkamra álljak és úgy néhányszor föl és leemelkedjek. Néhányszor fejem beverték a falba, aztán a falhoz kötötték a kezem, és azt mondották, hogy minden ujjaimba belelőnek. A jelenlevő Tóth nevezetű fiatalember néhányszor a pisztollyal a kezemre vert.

Az én celláimba néhány közönséges bűntényest engedtek, akik gúnyolódva kijelentették, hogy engem agyonlőnek és megkérdezték, hogy mi az én utolsó kívánságom. Én feleltem: „adják átüdvözletemet feleségemnek és két gyermekemnek”. Ők értesítettek, hogy voltak a lakásomon, látták a feleségemet és lányomat. Olyan pontos személyleírást adtak a feleségemről és lányomról, hogy én egyáltalán nem kételkedtem, hogy voltak a lakásomon.

Amikor a cellából elmentek, én észrevettem, hogy a padlón gumislag hánykódik. Én felvettem, hurkot csináltam belőle, nyakamra dobtam, a slag végét a vízvezetékhez kötöttem, de am kor fel akartam magam akasztani, a gumicső elszakadt. Erre a lépésre azért szántaim el magam, mert a kegyetlenkedések és gúnyolódások tönkretették idegeimet, és én elvesztettem a reményt arra, hogy megmentem az életemet.

Én nem tudom most pontosan felsorolni a további eseményeket, naponként és óránként, azért, mert az én fogságom az újpesti bizottság pincéjében rettenetes felzaklatottság volt. Én ültem a sötét cellában, elvesztve időérzékemet. Hozzám újabb és újabb személyek jöttek, s ütöttek, vertek. Megközelítőleg 1956. november 2-án a cellába bejött három ember, akik között volt a Tóth nevű fiatalember, akiről én már fentebb beszéltem. Tóth kijelentette nekem, hogy ha én szeretem a saját gyermekeimet, bele kell hogy egyezzek, hogy a kommunisták és a párt munkások hóhéra legyek, akkor ők engem azonnal kiengednek. Én megkínzottan kijelentettem, hogy elfogadtam javaslatukat. Én egy percre sem gondoltam, hogy tényleg hóhér leszek. Bele egyeztem csak azért, mert azt gondoltam, hogy pisztolyt kapok tőlük, s akkor véget vethetek az életemnek. Fegyvert azonban nem adtak. Nem hitték el, hogy én beleegyeztem, és ismét kegyetlenkedni kezdtek velem. November 2-án este a cellába bejött egy nagyon magas férfi, aki bőrkabátban volt, az ő arca ráncos volt, nagy feje és kis bajusza volt. Ő kötelet hozott magával, odadobta nekem és azt mondta, hogy reggelig végezzek magammal, és ez könnyebb lesz, mintha ők végeznek ki. Énrám ez különösebb benyomást nem tett, ugyanis ezelőtt egy egyensapkás férfi jött hozzám, aki azt kérdezte, hogy ki vallatott és ki ütött engem, és kijelentette, hogy engem kiszabadítanak. Félve, hogy az én beismerésem újabb kínzásokat vonhat maga után, én nem mondtam meg ennek az embernek, hegy ki kegyetlenkedett velem. Ebben az időben én már a padlón ültem. 1956. november 3-án én észrevettem, hogy a bizottságban valamilyen zavargás van. A cellába söprűt hoztak és én azt kisöpörtem. Este jött két férfi és a pincéből a letartóztatottak egy részét eleresztették.

Este 9 órakor engem és még 17 embert elvezettek a IV. kerületi ügyészség épületébe …

… November 5-ig mi ebben a szobában maradtunk, akkor az öreg beszélgetéssel lekötötte a felkelők figyelmét, ez idő alatt felesége kettesével-hármasával kivezetett bennünket az utcára. Négy napon át az újpesti pincékben és az utcán bujdostam és csak azután, hogy a szovjet csapatok bevonultak Csepelre, mentem haza. Otthon megállapítottam, hogy a lakásomra négyszer törtek be banditák, akik leverték a zárat, elrabolták a holmimat …”

„Fejvadászok” a Szabad Nép székházában

Kivonat a nyomozási jelentésből

A Szabad Nép székházát elfoglaló Dudás-féle ellenforradalmárok társaságában különböző csoportok voltak. Ezek egyike volt az úgynevezett „Feri bácsi” csoportja. Ez a „Feri bácsi”, rendes nevén Pálházi Ferenc, régi horthysta tiszt volt. Csoportjához tartozott három nyugatról jött „légionista” is, akik vöröskeresztes autóval jöttek fegyveresen Magyarországra. E három „légionistának” német gyártmányú távcsöves puskájuk és egy német gyártmányú géppuskájuk volt. „Feri bácsi” csoportját „fejvadászok” -nak hívták, mivel a speciális feladatuk az volt, hogy államvédelmistákat, vezető állami és pártfunkcionáriusokat vegyenek őrizetbe, és az elfogott személyek kivégzését is ők hajtották végre.

Ők gyilkolták meg november 4-én este Sarkadi István ügyészt, Fodor Pál főhadnagyot és egy elfogott szovjet katonát. Előzőleg „Feri bácsi” és a csoport többi tagjai kihallgatták, majd éjjel a Corvin Áruház mögötti kis utcába vitték őket. Ott-a három elfogottat falhoz állították és agyonlőtték.

*

Az ellenforradalmár különítmények többszáz magyar munkást, parasztot, alkalmazottat, értelmiségit gyilkoltak meg, és tömegesen fogdosták össze azokat, akikkel még le akartak számolni.

A főváros börtöneiben és különböző fegyveres csoportoknál november 4-én reggel több mint másfélezer kommunistát, volt államvédelmi alkalmazottat, pártalkalmazottat és felelős állami tisztviselőt tartottak fogva. A Kőbányai Gyűjtőfogházban például mintegy 400 államvédelmi beosztottat és 104 pártalkalmazottat, az Országos Kapitányságon 107 pártalkalmazottat és több száz államvédelmi beosztottat tartottak fogva; a Corvin-közben körülbelül 100 fogoly szabadult november 4-én.

Figyelembe kell venni, hogy ebben az időszakban még kommunisták voltak a kormányban és a szovjet csapatok bent voltak az országban, mindez óvatosságra intette a fehér terror szervezőit, akik még nem merték teljesen kimutatni a foguk fehérét. Még véresebb, további leszámolásra készültek. Erre mutat az a körülmény is, hogy a különböző ellenforradalmi szervek és csoportok listákat állítottak össze a még letartóztatandó és a kivégzendő emberekről. Budapest egyes körzeteiben, például a Landler Jenő utcában, Budán a Naphegy környékén és másutt, a kommunisták lakásainak ajtajára keresztet rajzoltak.

Mindebből megállapítható, hogy az ellenforradalom nagyarányú véres megtorlásra készült, amelynek elejét vette a szovjet csapatok visszatérése november 4-én.

Újabb adatok a Budapesti Pártbizottság ostromáról

Kiadványunk I. kötetében ismertettük a Budapesti Párt bizottság elleni támadást. Szükségesnek látjuk a közölt adatokat két jelentős részleteivel és egy jegyzőkönyvvel kiegészíteni. Az egyik jelentést az őrség egyik parancsnoka, a másikat a pártház gondnoka tette, míg a rendőrségi jegyzőkönyv egy megkínzott tisztviselőnő bejelentését tartalmazza.

Tompa István hadnagy, a Köztársaság téri pártház és DISZ-ház őrsége parancsnokának jelentéséből

„1956. október 23-án délután 18 órakor érkeztem meg a Köztársaság téri épülethez Várkonyi alhadnaggyal és 45 államvédelmi karhatalmi harcossal. A katonák, 20—22 éves fiúk, 1955-ben sorozás útján vonultak be. Az őrség parancsnoka én voltam. Megbízatásom volt, hogy átvegyem a pártház védelmét, és az épületet, valamint a bent dolgozó személyeket minden erővel megvédjem. Az épületet a 23-át megelőző időkben csak 3 rendőr-tiszthelyettes őrizte.

Első feladatom volt Mező elvtársnál és Nagy elvtársnőnél, a pártbizottság titkáránál jelentkezni, utána pedig a velük való megbeszélés értelmében hozzákezdtem az őrség megszervezéséhez és felállításához. Harcosaim fegyverzete a megszokott volt. Szálfegyverek, rajparancsnokoknál géppisztoly, tiszteknél: pisztoly. Jómagam az első, Várkonyi elvtárs a második emeleten helyezkedett el… Másnap, 24-én reggel megerősítésre szovjet páncélosok érkeztek (3 harckocsi egy kapitány vezetésével), valamint egy páncélkocsi, melyen vegyes volt a személyzet, szovjet katonák és magyar híradótiszti növendékek egy tüzérhadnagy vezetésével, aki a tolmács szerepét is betöltötte. A katonák vasárnapig tartózkodtak ott, épp úgy, mint a harckocsik …

… Ezekben az órákban egyre romlott az őrség állományának hangulata. Nem értették, hogy mit jelent a rádióban közvetített rendelkezés az Államvédelmi Hatóság felszámolásáról. Meg értettem velük, hogy ez csak az operatív szervekre vonatkozik, karhatalomra most nagyobb szükség van, mint bármikor ezideig —, mire a harcosok megfogadták, hogy megvédik a pártházat minden eszközzel, ha kell, életük árán is.

Okt. 30-án 9 óra körül fegyveresek gyülekezését jelentették. Nem sokkal később a külső őrséget ellátó, régi őrségből származó rendőröknél ávósok után érdeklődött néhány fegyveres. Erővel behatoltak és igazoltatni akarták az őrséget. A bejötteket erővel visszaszorítottuk, vezetőjüket letartóztattam és Mező elvtárshoz vezettem, aki kihallgatta és utasítást adott az őrizetére.

Eddig lövés nem dördült, de az előkészületek nem sok jót ígértek. A téren egyre hangosabban és egyre nagyobb tempóban gyülekeztek a fegyveresek.

Az ostrom gyalogsági fegyverek szabályos össztüzével kezdődött. Véleményem szerint jól volt megszervezve, úgy hogy a szakképzett katonai vezetés az ostromlók részéről minden kétséget kizáróan megvolt.

Az épület előtt a „front” délig ugyanúgy maradt. A pártházat nem sikerült megközelíteni. A pártházban tartózkodó egyik honvédtiszt, Asztalos ezredes azt mondta nekem, hogy a HM segítséget ígért, úgy, hogy addig tartsunk csak ki, míg meg érkezik a „felmentő” csapat. Segítséget ígért a karhatalom Szamuelly-laktanyája is, de egyik sem érkezett meg.

A déli órákban megkezdődött a tüzérségi tűz. Előbb egy, majd 3 tank össztüze árasztotta el ágyújával a pártházat. Eddigre több sebesült volt már. A téren egyre növekedett a tömeg, megszállta a környező házak tetejét is és onnan is tüzelt.”

Tompa hadnagy a következőket jelenti arról, hogy mi történt az ostrom után, amikor a védők az ellenállást beszüntették:

„A fegyveres ellenforradalmárok beözönlöttek az épületbe. Teljes káoszt és anarchiát mutattak. Már nem volt szervezett vezetés, irányítás, csak rongálás, törés, zúzás, brutális bántalmazása nőknek, ordítozás, elfogott pártmunkások agyba-főbe verése.

A felkelőkkel együtt egy idősebb, őszes hajú munkásember is bejött, és mikor a csőcselék ránk akarta vetni magát, ő csitította le a kedélyeket. Később civil ruhát szerzett nekünk és megszöktette a bennrekedt őrség néhány tagját.

A téren és a pártház előtt óriási kavarodás volt. Úgy látszott, hogy minden cél nélkül rohangálnak az emberek, nem volt vezető, nem volt irányító, csak arra hallgattak, aki a leghangosabb volt. A tankok már nem voltak ott, helyükbe elegáns luxusautók álltak, utasaik pedig — fényképeztek.

A téma Papp honvédezredes meggyilkolása volt, mely a legbrutálisabb körülmények között történt. Felső testét és arcát benzinnel öntötték le, majd lábbal felfelé felakasztották és meg gyújtották a testét…

Mikor az ostrom napjának késő délutánján civil ruhában elhagytam a pártház épületét, a téren az égett hús szaga terjengett, folyt a fosztogatás és ott feküdtek társaink tetemei, a fegyveres „felkelők” pedig rugdosták, köpdösték a meggyilkolt kommunistákat.

Az őrség teljesítette esküjét, helytállt, de elvérzett. Néhányan maradtunk csak meg. Várkonyi alhadnagyot megölték és a sorkatonák legtöbbjét is.”

Jelentés a „titkos pince” kutatásáról

A jelentést a pártbizottság gondnoka írta, akit november 2-án azért vittek el lakásáról, hogy mutassa meg, hol van a lejárata a — nem létező — titkos pincének.

„A Köztársaság-téri munkákat (a nem létező „titkos földalatti pince” felkutatására indított provokatív ásatásról van szó. — Szerk.) egy alezredes és egy polgári ruhás igen simulékony modorú ember vezette. Itt nagy gépesített apparátus dolgozott (fúrótorony, eszkavátor stb.). A körülbelül három órás „beszélgetés” fő mottója a pincebejárat volt. Az épületeket nagyon jól ismerték, rajz és helyszín szerint a pince minden zeg-zugát tudták, jobban, mint én.

Arra vonatkozóan, hogy a hisztérián kívül milyen bizonyíték van arra, hogy ott titkos pince van, és benne emberek, azt kérdeztem:

1. Ha önök műszaki emberek, rendelkezésükre áll a technika minden eszköze, mivel magyarázzák azt, hogy egy pincét, ahol emberek vannak, 20—30 m mélységben, nem találják meg, amikor több száz méter mélységben olajat, szenet, stb-t meg lehet találni.
2. Miért nem hívják ide az épület tervezőjét és építőjét?
3. Miért nem követik az elektromos kábeleket és egyéb vezetékeket?

A kérdésekre kitérő választ adtak és másról kezdtek beszélni. Beszélgetés közben jött a fúrómunkások vezetője és jelentette az alezredesnek, hogy előbb agyag-, majd egy márga- réteget fúrtak át és bizonygatta, hogy ott hiába fúrnak tovább. „Vigyék 5 méterrel arrébb a fúrótornyot!” — hangzott a válasz. A beszélgetésbe időnként más tisztek is bekapcsolódtak.

Ásatásokat és fúrásokat végeztek: a ház előtt, a színház előtt, a tér parkírozott, részében, a Rákóczi-úton, a Baross-téren és a színház mögött és sehol semmiféle pincének, alagútnak nyomát sem találták.

Ezek az emberek jól látták munkájuk teljes értelmetlenségét, de többször hangoztatták, hogy „ez az ügy már túlnőtt az ország határán is”. A polgári ruhás a következőket mondotta: Tegyük fel, hogy magának van igaza és nincs semmiféle titkos pince. Az ügy lezárása fontos volna, de hogyan csináljuk ezt úgy, hogy ne kompromittáljuk magunkat, ehhez adjon segítséget!

Válasz: Az ott dolgozó munkásokat minden gödörhöz vigyék oda, bizonyítsák be, hogy semmiféle hangot nem lehet ott hallani, utána tegyék ezt három újságíróval is és ezekután jelenjen meg az újságokban, hogy földalatti alagút nincs.

Erre az volt a válasz: Az ötlet nem rossz, de ezt nem tehetjük. Olyan nagy a hisztéria, hogy ezt nem hinnék el, nekünk is bajunk lehet belőle — muszáj fúrni tovább.”

Budapest, 1956. december 15.

Kertész István a Köztársaság téri pártház gondnoka

Kelemen Ágnes tisztviselőnő megkínzása
Jelentés

BM Budapesti Főosztály, VII. ker. Rendőrkapitánysága

Budapest, 1956 nov. 30-án.

Kelemen Ágnes (Győrszentiván, 1930. III. 12. a: Király Gizella) VII., Baross-tér 17. sz. alatti lakos. A Miniszter-tanács Titkárságának adminisztratív munkatársa.

Elmondani kívánom az alábbiakat:

1956. okt. 28-án mentem a pártházba. A bátyám dolgozott ott, mint a K. V. instruktora. Régebben 1949—1952-ben én is ott dolgoztam, előbb a Káderosztályon, majd Mező elvtárs mellett, mint titkárnő. Úgy véltem, ha a pártházba megyek, talán segítségére tudok lenni az elvtársaknak, ha esetleg valami adminisztratív munka van. A pártház ellen indított támadás ideje alatt a II. emelet egyik szobájában tartózkodtam Kállai Éva és Chajesz Ida elvtársnőkkel, valamint a PB egyik munkatársával, akit név- szerint nem ismerek. A pártház elfoglalása után, amikor a felkelők az épület minden emeletén bent voltak, kimentünk a folyosóra, ahol engem kiválasztott egy ellenforradalmár azzal, hogy ezt az ávós k … -t én végzem, illetve nyírom ki. Kivittek az utcára, ahol kb. tíz különféleképpen megcsonkított ember előtt elvezettek azzal, hogy én is így járok. Majd a tömegből az emberek nagy része, aki mellettem elment, belém rúgott, majd fellöktek, rám tapostak, fölráncigáltak és egy rendőrköpenyt adtak rám azzal, hogy álljak a fal mellé és abban lőnek agyon. A rend őrköpenyt nem fogadtam el és ekkor egy nő javaslatára leráncigálták rólam a szoknyámat, majd a nadrágomat szakították le,hogy így jár minden büdös ávós k…. Nem tudtam védekezni, még szóhoz sem jutni, mert a tömeg állandóan ordított, s közben a pártház épülete felé tartott, ahonnan állandóan hozták, illetve dobták a tömeg közé az elvtársakat. Miután már az eszméletemet félig elvesztettem, valaki elkiabálta magát, hogy nézzük meg az igazolványát. Elvették a kézitáskámat, majd a benne levő erszényemet 400 forinttal, majd az igazolványokat nézték meg. Aki az igazolványomat elvette, közben egy mentőautó felé tolt, ahonnan két ember leugrott és felsegített. Így kerültem a Koltói Anna kórházba. Kisebb sérülés, könyök- és térdzúzódás, a szájam be volt repedve, meg a fülem is és a lábam, a karom tele volt kék foltokkal… A kórházban kértem egy szoknyát, mondván, hogy a közelben lakom, hazamegyek. Ott egy orvos, vagy ápolónő, nem tudom, milyen beosztásban volt, közölte a többiek kel, hogy ne adjanak, mert lehet, hogy szükség lesz rám. A mentőautóban levő asszisztensnő kérte ezt az orvosnőt, hogy valami csillapítót adjon, mert 240-et vert a pulzusom. Ennek el lenére az orvosnő figyelembe se vette a kérést…, majd a későbbiek folyamán, amikor a felkelők eljöttek értem a kórházba, minden további nélkül kiadott. Sőt hallottam, hogy valakinek az ellenvetésére, hogy ez nem helyes, azt felelte: minek ment oda, ki küldte, nem csinálunk a kórházból harcteret, menjen ki és feleljen azért, amit tett. A kórházból két fiatal (akikre emlékszem) elvezetett a Práter-utcai iskolába, ahol valami „nagy főnököt” kerestek. Mivel az nem volt ott, elvezettek a Corvin közbe, ahol ketten hallgattak ki (mindkettő arcára tisztán emlékszem). A Corvin-közben fenyegetésekkel akarták megtudni tőlem, hogy hány ávós volt a házban, milyen pincék vannak ott. Semmire sem adtam választ nekik azzal, hogy egy véletlen folytán kerültem a pártházba és ha tudtam volna, hogy ott pince is van, nyilván oda mentem volna.

Este elengedtek, illetve kértem őket, hogy kísérjenek haza, mert a kórházból kaptam egy szoknyát, harisnya nélkül voltam, a nagy kabátom bent maradt a székházban, tehát nem voltam rendesen felöltözve, a pulóverem is cafatokban lógott rólam. Elkísértek a Divatcsarnokig, majd onnan hazamentem.

Megjegyzem még a következőket: a nálam levő hivatali belépőmet, a személyazonossági igazolványomat elvették tőlem. A pártház előtti bántalmazásom során láttam, hogy fényképeznek.

Mást elmondani nem kívánok, a fentiek a valóságnak meg felelően vannak felvéve. Elolvasás után helyben hagyom, alá írom.

Vem Lajos s. k.                                                                                                                     Kelemen Ágnes s. k.

(Idézet: – Ellenforradalmi erők a Magyar októberi eseményekben – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!